nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Szász Zoltán

„A magyar Manchester”

A modern Temesvár kiépítése

 

„Hazánk vidéki városai között, ezt elismeri az egész ország, egy sincs, amely a minden téren való haladásnak oly szembetűnő jeleit adná, mint Temesvár. Ez a város szinte amerikai gyorsasággal fejlődik. Másutt évtizedek szükségesek ahhoz, ami Temesvárott néhány esztendő műve” – írja egy gazdasági szakember 1908-ban, szinte rácsodálkozva az utolsó évtized viharos változásaira.

1850-ben még mindössze 20 560 volt a lakosok száma, csak éppen hogy elmúlt az 1849. évi négy hónapos ostrom hatása, melynek nyomán a város „a pusztulás és legádázabb nyomor tanyája volt”. Pár évtized békés fejlődés, a polgárság szorgalma és kezdeményező készsége, a hazai és nemzetközi gazdasági feltételek kedvező alakulása kellett ahhoz, hogy egy hosszabb megalapozó szakasz után Temesvár (a főváros mögött) a legnagyobb ipari város rangjára emelkedhessen. Ítja nem volt töretlen, s olyan akadályokkal is meg kellett küzdenie, amilyenekkel a legtöbb város nem találkozott.

A levert szabadságharc után, egészen 1860-ig egy külön tartomány, az ekkor létesített Vojvodina és Temesi bánság adminisztratív központja, melyet még mindig a város közepét magába záró vár, s a nagyszámú katonaság ural. A polgármesteri tisztet is császári biztos látja el. A 18. századi osztrák regionális iparfejlesztés itt már létrehozott néhány ipari üzemet, ezek azonban idővel elsorvadtak, s a 19. század közepén jellegzetesen a kisipar határozta meg a város arculatát. 1850 körül az 1413 „iparűzőből” a kortársak a 178 csizmadiát, a 186 korcsmárost, a 81 szűcsöt, és a 37 cipészt tartják fontosnak megemlíteni. Néhány év leforgása alatt azonban nagyobb üzemek kezdenek föltűnni, a magyar kapitalizmus jellegzetes korai változatai: 3 szeszfőzde, 1 likőrgyár, 2 olajgyár, 2 ecetgyár, bőrgyár, téglagyár, mezőgazdasági gépgyár – utóbbi mint egy prágai cég leányvállalata.

A Bach-rendszer bukása után megszűnik a Temesi Bánság, Temesvár ismét „magyar város” lesz, Temes vármegye székhelye – persze változatlanul német többségű lakossággal. Van újból választott polgármester, bekapcsolódhatnak a politikai életbe a mértékadó polgárok, hogy odaálljanak a mérsékelt 48-asság, az alkotmányvédők táborába. Az 1867. évi kiegyezés végül lezárja az 1860-ban megindult fordulatot, a város politikai életében, megkezdődik a hosszú nyugalom korszaka, hogy azután évtizedeken át a gazdaság, a városépítés igazán izgalmas problémái kössék le a polgárokat és a városvezetést.

A város és a vár párharca. Egy demilitarizálás állomásai

A kiegyezés éveiben a gyors konjunktúra kedvezett Temesvárnak. Nem csak az élelmiszeripar, hanem a hitélet is fellendült, három év alatt négy új bank létesült, az 1857-ben Pest felől ideérkező vasút gyorsan növelte a kereskedelmi forgalmat. Lóvasút épült. Bővült az 1855-ben megindított gázvilágítás hálózata, iskolák és középületek nőttek ki a földből, felépült egy nagy színház is. A városépítésnek azonban útjában állott a vár – a Habsburg Birodalom egyik legjelentősebb erődítménye. A belvárost falak zárták körül, a félkaréjban elhelyezkedő többi városrészeket védművek, árkok választották el, tartották távol a központtól, hiszen a stratégiai okokból szabadon hagyott területekre nem volt szabad építkezni.

Négy évtizedig tartott a küzdelem a vár felszámolásáért, ahogy hivatalosan nevezték: a várfelhagyásért; szinte ugyanannyi ideig, mint amennyit építése vett igénybe a 18. században.

Nagy vívmány volt, hogy Ferenc József császár-király 1868-ban engedélyezte a várfalaktól számított építési tilalmi terület közel felére csökkentését. A várkapukat kibővítették, átvezették a lóvasutat, utak épültek a falak előtti sáncműveken, utcák az átengedett területen.

Világos volt, hogy a harc a vár fölött rendelkező bécsi osztrák-magyar (közös) hadügyminisztériummal hamarosan ki fog újulni, a városfejlődés és az erődfenntartás nem egyeztethető össze. Az 1873. évi nagy gazdasági krízis egyelőre haladékot adott a várnak, hiszen véget vetett a nagy gründolási láznak, az 1850-60-as évek vállalatai sorra mentek tönkre, az öt bankból három csődbejutott, Temesvár fejlődése lefékeződött, a népesség növekedése lelassult. De nem állt meg. A 80-as évek végén – mint szerte az országban – új növekedési szakasz kezdődött, az, amelyet a történetírás ipari forradalom néven emleget.

1890-ben kezdődött a város és a hadvezetés párharcának utolsó felvonása. Bizalmas tárgyalások után az uralkodó engedélyezte a várkapuk lebontását, amivel a közlekedés, sőt állítólag még a légmozgás is jelentősen javult. Egy év múlva a kormány közbenjárását kérik a várfalak lebontásának engedélyezésére. Külön segítségükre volt Szapáry Gyula gróf miniszterelnök, 1892-től majd a város parlamenti képviselője. 1892-ben Ferenc József elrendeli „a temesvári vár erődített jellegének megszüntetését, s a jövőre nézve nyílt városnak tekintessék.”

A bontás, átalakítás azonban nem csak királyi elhatározás, hanem nagy mértékben pénz kérdése volt. Szapáry, utána Wekerle közbenjárása kellett, hogy a felszabaduló terület mérsékelt kártérítéssel mehessen át a város tulajdonába. A hadvezetés a várostól kérte a bontási költségek fedezését, sőt új épületek emelésének árát, s még ezentúl is maradt föld a katonaság kezelésében, mint ahogy további részek „katonai célra fenntartott területnek” számítottak. Hosszú alkudozások után kompromisszum született. 4 millió helyett 1,9 milliót fizetett a város öt év alatt, immár az új században. A bontásokat és az egyengetéseket a város vállalta. 1898-tól kezdve közel 40 millió használható téglát termelt ki, mely nagyjából fedezte a munkálatok költségeit. A felszabadult terület telkeit is jó áron lehetett értékesíteni. A város ugyanakkor magára vállalta az új katonai objektumok fölépítését. A bonyolult tranzakció pénzügyi mérlegét nehéz, talán nem is érdemes koronában pontosan kiszámítani. A nagy „demilitarizálás” rengeteg munkaalkalmat, vállalkozói hasznot hozott, de mindenekelőtt szabaddá tette az utat az 1891-ben elkezdett városrendezés előtt. Igaz, ottmaradt nemcsak a 7. hadtestparancsnokság, hanem többezer katona is, de a város és haderő viszonya többé nem hatalmi, hanem tisztán üzleti alapokon nyugodott.

A modern város berendezkedése

Török János polgármestersége idején dolgozták ki az országos törvényekkel összhangban a város azon Szervezeti Szabályzatát, mely nagyjából végig a korszakban meghatározta a városvezetés működését. A kevésszámú választó (1880-ban 2203 fő) kerületenként szavazott, az ún. törvényhatósági választásokon. Minden 250 lakos után egy törvényhatósági bizottsági tagot kellett állítani. Ez utóbbiaknak felét választották, fele a legtöbb adót fizetőkből, a virilistákból került ki. A városi közgyűlés, mely havonta ülésezett a város főispánja vagy a polgármester elnöklete alatt, amolyan parlamentnek számított, mely költségvetésről, költségtúllépésekről, de árverésekről, bérletekről is döntött. Eléje tartoztak a tisztviselők választása, fegyelmi ügyei épp úgy, mint az ún. kegyúri jogok (templomokról való gondoskodás) gyakorlása.

A város kormánya a magisztrátus, a tanács volt, ennek elnöke természetesen a polgármester, tagjai a város tényleges vezetői: rendőrkapitány, főjegyző, főügyész, főszámvevő, tanácsnokok. A havonta legalább kétszer összehívott tanács ülései elvben nyilvánosak voltak. A tisztviselői kar változó fizetést húzott. 1884-ben a polgármester a pótlékkal együtt 3100 Ft-ot kapott egy évre és „lakást”, a főorvos viszont összesen 600 Ft-ot; igaz, a kinevezett írnoknak is jutott 500 Ft.

Nem egyedül a körülbelül 40 választott tisztségviselő által irányított gazdálkodás teremtett nagyvárost Temesvárból, de a városvezetés szívós munkájának, okos gazdálkodásának meghatározó része volt az átalakulásban.

A városvezetés már az abszolutizmus korában is fogékony volt az újításokra. Vidéken elsőként (1857-ben) egy osztrák vállalat révén itt vezetik be a gázvilágítást. Amikor a társasági szerződés lejárt, és megújítása körül viták kezdődtek, a város hirtelen egy angol társasággal köt megállapodást, s 1884 őszén 731 utcai lámpával (és 5100 magánfogyasztóval) a kontinensen elsőként megkezdődik az elektromos közvilágítás – mellette megmarad a gázvilágítás is. 1879-től működik telefon a városban, 1910-ben 8,5 millió helyi beszélgetést számolnak össze. A kövezett, később részben aszfaltozott utcák, a parkok, a gondosan fásított terek és utcák kialakulásánál igyekeztek figyelembe venni az egészségügyi szempontokat is, őrizve a városra kitüntetően ráragasztott elnevezés – „kis Bécs” – hagyományait. Mindezt úgy, hogy ne kelljen a községi pótadót (1873 óta 30%) emelni. Ezt azonban csak úgy lehetett elérni, hogy a város maga mind jelentősebb mértékben alakult át gazdálkodóvá.

Nem csak a növekvő bevételt hozó adókból élt a város, a pótadókból, „bevételi mázsakrajcárból”, fogyasztási adópótlékból (bor, hús után 25%), hanem földhaszonbérből, házbérekből, illetékekből, s növekvő mértékben az inkább indirekt módon hasznot hozó vállalataiból. A város megvette a villanytelepet, 1899-től villamosvasútja volt – a legforgalmasabb a vidéki Magyarországon – megvette a gázgyárat, téglagyárat, a szemétszállításra vállalatot alapított, melyeknek mind külön és gazdaságosan kellett működniük.

A temesvári kereskedelmi és iparkamara és a városháza együttesen kereste a fejlesztés és az új jövedelemforrások szerzésének útjait. Ilyen volt az 1891. évi „Délmagyarországi ipar- és gazdasági kiállítás”, melyet nem csak a király és kormányzati előkelőségek tekintettek meg, de külföldi üzletemberek is felfigyeltek a városban rejlő gazdasági lehetőségekre. Ahogy évről évre omlottak le a várerődítmények, úgy szorgalmazta a város a kormánynál minél több állami hivatal, iskola építését, a Bega-csatorna modern kiépítését, s úgy csalogatta beruházni a külföldi tőkét. Ingyen telket adományozott, olcsó téglát, önköltségi áron villanyt, s több évi helyi adókedvezményt – felismerve, hogy az állami kedvezmények önmagukban még nem elégségesek a csábításhoz.

Az iparosodási hullám

A századvégen lökésszerűen új iparosodási hullám érte el a várost. Nem kellett „geográfiai fatalistának” lenni – mondták a kortársak –, hogy felismerje a tőke a város kedvező fekvését a Kassa-Temesvár transzverzális úton, a Bulgária felé vezető buziási vasút, az Orsován át 1876 óta Romániába vezető vasút jelentőségét, a környék kedvező népsűrűségét, három megye (Temes, Torontál, Krassó-Szörény) agrártermelése által biztosított élelmiszeripari és faipari hátterét. (1911-ben az 5 országos vásárra 34 ezer marhát és 75 ezer lovat hajtanak fel.) A kortársak a város német jellemzőit is fontosnak tartották, mint ami megkönnyíti a tőke és a munkaerő beáramlását. (Az 1900-ra imár 50 ezerre duzzadó öt nyelvű város lakóinak 51%-a volt német, 32%-a magyar, 11%-a román).

Fellendül a pénzügylet, 1911-ben 32 hitelintézet működik, kiteljesedik a vasúthálózat – 8 vonalon napi 120 vonat fut be, több mint 1 millió utas száll fel. Itt halad át a Londont Konstantinápollyal összekötő híres Orient expressz. Magas vízállásnál gőzhajók is elérhették Temesvárt. A belváros a német-magyar színház mellett elegáns hivatalok, szállók, bankok, nagykereskedések, kávézók és éttermek sorával előkelősködik. A többi rész – Gyárváros, Erzsébetváros – 1900 után különösen gyorsan fejlődik.

A hagyományos élelmiszeripar, így az óriásmalmok és szeszfőzdék mellett – melyek állathízlalással is foglalkoztak – „gőzczukorkagyár”, sörgyár működik, termékei Isztambulig eljutnak; itt az ország legnagyobb dohánygyára (Fiume után) 2000 munkással; van 400 fős gyufa- és vegyianyaggyár, exportra dolgozó „trágyagyár”, bútorgyár, öntőde, mezőgazdasági gépgyár, 1899-től külföldi tőkével nagy kalapgyár, 1900-tól a 2 millió koronával alapított legnagyobb magyar cipőgyár, a Turul 900 munkással, a jelentős vasúti műhely 540 munkással stb. Sajátossága a városnak, hogy komoly textilipara épült ki, s elektronikai középüzeme volt, ahol dinamókat, villanymotorokat gyártottak.

“A temesvári áruknak, mondhatni, Európa valamennyi államában és a tengerentúlon is van piaca. A temesvári liszttel süt a németországi háziasszony, temesvári cipőt hord az angol gentleman, temesvári harang kong Romániában, temesvári szeszt mérnek Törökországban [!], temesvári kalap kerül Franciaországba, Belgiumba, temesvári cukorkát majszol a bulgár gyerek, temesvári szilvóriumot iszik az orosz és kanadai, temesvári kocsikat hajtanak Szerbiában, temesvári gyapjúfonalból is készül a kis-ázsiai szőnyeg, temesvári vajat esznek az Egyesült Államokban, temesvári illatszert használ a svéd, és temesvári gyújtóval gyújt cigarettára az egyiptomi” - írta jogos büszkeséggel Lendvai Jenő, a kereskedelmi és iparkamara titkára, 1912-ben a Magyarország vármegyéi és városai c. reprezentatív monográfiasorozat Temes megyéről szóló kötetében.

A szociális várospolitika

A nagyipari fejlődés újabb és újabb gondokat is hozott a városvezetésnek. Egyfelől szorgalmazta az iparosítást – munkásonként évi 10 K külön szubvenciót adott a kedvezményeken túl –, másfelől egyre nehezebb volt kiszolgálni az igényeket, az iparét és a polgárságét. 1910-ben új villamoserőmű épül, ez idő tájt épül ki a teljes vízvezetéki hálózat, mely mély kutakból felhozott vastalanított ivóvizet szállít, egy külön rendszer adja az olcsóbb öntözési vizet. Hidak épülnek a Bega-csatornán, terepegyengetéseket kell végezni, talajvizet szabályozni, raktárakat, vasutakat áthelyezni, s végre megoldani a teljes csatornázást. Ez utóbbi 23 millió koronát felemésztő nehéz feladat volt, csak a világháború kitörése előtt fejeződött be; végpontján tisztítóberendezés működött és szivattyúk emelték át a szennyvizet a Bega-csatornába.

Mindezek mellett a kultúra fejlesztése a városra is terheket rótt, a háború előtti 80 állami, egyházi, városi, köztük nemzetiségi iskola közvetve vagy közvetlenül támogatást kapott. A színház pénzt, fűtést, világítást kapott, a kaszinó, a munkáslíceumok szubvenciót, a könyvtárak ugyancsak pénzt. A századelőn kétszer annyit áldoztak oktatásra, mint a közbiztonságra. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az írni-olvasni tudás 1900-ban 70,3%-os (a legjobb helyezésű Győr 77,5%) volt, és rohamosan javult. 1906-ben sikerült a kormánnyal elfogadtatni a város tervét, hogy a második magyar műszaki egyetemet ide építsék majd.

A kapitalizmus árnyékos oldalán élő és küszködő munkássággal a kor keveset törődött. Temesvár nem csak azért volt némiképpen kivétel, mert itt volt az egyik bölcsője a hazai munkásmozgalomnak, hanem azért is, mert a városvezetésnek maradt érzéke a szociális kérdések iránt, s volt némi pénze, méginkább kezdeményező készsége. Persze nem vált teljesen szét a „polgárokat” és a munkásokat segítő szándék.

A húsárak mérséklésére – amikor lehetett – Szerbiából hoznak sertéshúst. Kenyérgyár épül 1912-ben, ármérséklő céllal létesít 1910-ben saját városi tejközpontot, kerületenként élelmiszerárusító helyeket állít fel burgonya, zöldség értékesítésére. Talán igaz az a hivatalos vélemény, hogy az 1902-ben létesített, s 1910-től kizárólag városi kezelésű zálogház „a szegényebb néprétegek” érdekét is szolgálta. Ennél jelentősebbnek indult 1908-ban a munkásházépítés. Kétszáz házat sikerült államsegéllyel és más állami kedvezményekkel fölépíteni. A munkások 400 koronát fizettek be, s 20 éven át kellett évi 150 koronával törleszteniök. Hozzákezdtek munkás-bérlakások építéséhez is. A második Balkán-háborútól, 1913-től, a bevonultatások miatt már családsegélyezésekről, népkonyhák felállításáról kellett gondoskodni. A világháború szele éledezett.

Végül meg kell említeni, hogy a közegészségügyre is sokat költött a város. Korszakunk végén a 68 ezer lakosra 6 kórház jutott, több mint félszáz orvos, félszáz bábaasszony és 14 gyógyszertár; egy újabb kórház építése azonban csak terv maradt.

Az 1910-es évekre alakult ki a modern Temesvár, Európához is kötődő  nagyiparával, rendezett városszerkezetével, délre a határokon átsugárzó iskoláival, ötnyelvű, de alapjában magyar-német jellegű kultúrájával, a Balkán és a Monarchia egyik összekötő kapcsának gyarapodó funkciójával. A világháború és a nagy állami átalakulások ennek a folyamatnak véget vetettek. A történelem új helyet és új funkciót jelölt ki Hunyadi egykori kedvelt városának. A dualizmus korában lerakott alapok az új történelmi körülmények között is használhatóak, maradandónak bizonyultak.