nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Balogh Júlia

Közművelődés, egyleti élet Erdélyben 1918-1940

 

A trianoni békeszerződés ratifikálásakor 1920-ban olyan tartományok is kerültek az új román államhoz, amelyek területein románok egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis létszámban éltek. Ilyen terület volt például Székelyföld, ahol a magyarság aránya – Udvarhely, Háromszék és Csík vármegyében – 85% fölött volt és van, de említhetjük a dél-dobrudzsai Drostor vagy Caliacra megyéket is, ahol a román jelenlét alig haladta meg a 20%-ot, vagy a bukovinai Csernovitz-ot, valamint a besszarábiai Cetatea Alba megyét.

A társadalmi átrendeződések mindig komoly megrázkódtatást jelentenek egy-egy ország életében. A győztes román többség az első világháború után törvényszerűen igyekezett megragadni minden eszközt is ideológiát, hogy a maga teremtette társadalmi-politikai életen belül az élet minden területén valóban uralkodóvá válhasson.

Az erdélyi magyarságnak nemzeti és kulturális érdekeinek védelmére mindössze két hivatkozási alapja volt: a gyulafehérvári határozatok, amelyben teljes nemzeti autonómiát ígértek az Erdély területén élő népeknek és az 1919-es párizsi Kisebbségi Szerződés, amely biztosította számukra az élet és a szabadság védelmét (2.§), a román állampolgársághoz való jogot (2-7§), jogegyenlőséget  (8 §), az iskolák és társadalmi intézmények fenntartásának a jogát (9 §), a magyar nyelvű állami iskolákhoz és a közsegélyekhez való jogot (10.§), valamint a székely és szász közületek egyházi és iskolai önkormányzatát (11.§). Ennek ellenére a romániai törvényhozás 1920. január 1-én a gyulafehérvári határozatokból csak az egyesülést kimondó szakaszt iktatta törvénybe. Tehát az erdélyi kisebbségeknek, csak papíron létező jogokkal kellett megvívniuk a csatát az önálló oktatási és közművelődési intézményeik felállításáért.

A nemzetközi ellenőrzés csak formálisan kötelezte Romániát a Kisebbségi Szerződés paragrafusainak betartására, így semmiféle ellenőrzéstől tartaniuk nem kellett. A kisebbségbe szorultak pedig eleinte még a hangjukat sem merték felemelni saját jogaik védelmében, mert az új alkotmány erejében nem bízhattak, hisz annak meghirdetett alkotmányos jogait nem gyakorolhatták.

Valódi, tudatos és rendszeres helyzetfelméréssel csak évek múlva foglalkozhattak s elemezhették a kisebbségiek értelmiségi csoportjai az elnyomatásukban szerepet játszó elemek közötti összefüggéseket. Az egyháznak iskolát kellett állítania, s csak utána gondolkodhatott azon, hogy mik is lehetnek az okai az állami iskolák visszafejlesztésének s néhány egyházi intézmény bezárásának.

1918 és 1921 között az erdélyi magyar felekezetek 403 új elemi iskolát alapítottak: 23 unitárius, 319 református, 61 római katolikus, 33 polgári, 7 líceum, 7 felső kereskedelmi iskola, 4 tanítóképző, 1 polgári felső tanítóképző. Emellett különféle egyesületek, magyar nyelvű színház és sajtó, az európai hírű erdélyi magyar irodalom egyesülései és szervei próbálták kielégíteni az erdélyi magyarság igényeit. Nagy-Románia 1923. évi alkotmánya kimondotta az egyesülési és gyülekezési szabadságot is. Az egyesületi törvény (pontosabban a jogi szeményiségre vonatkozó törvény„) a valóságban viszont korlátozta az egyesülési szabadságot. Egy egyesület törvényessége” felől bíróságnak kellett határoznia, ez pedig köteles volt figyelembe venni az illetékes minisztérium véleményét. Így a mindenkori kormányok szeszélye erősen befolyásolta az egyesületi életet.

A rendezvények, vallásos estély, közművelődési előadás megtartása is engedélyhez volt kötve. Faluhelyen a szolgabíró, városon akár több hatóság hozzájárulását kellett kikérni, annál is inkább, mert Erdély nagy részén 1919 és 1940 között – leszámítva az 1928-34 közötti éveket – végig ostromállapot (és előzetes cenzúra) volt érvényben. A szabadságjogok és a hatósági önkény különleges keverékeként működtetett rendszer az egyesületek számára a bizonytalanságot jelentette. Meghirdetett rendezvények gyakran maradtak el hatósági betiltás miatt.

A magyar egyesültek zöme még 1918 előtt alakult. Az 1930-ban működő 195 olvasó- és társaskör (kaszinó, polgári kör, iparos kör, klub, jótékony kör) mintegy 16 ezer tagot számlált, egy egyletre átlagban 153 tag jutott. A nőmozgalom 1925 után vett némi lendületet, amikor létrehozták a Romániai Magyar Nők Központi Titkárságát.

A legtekintélyesebb egyesület az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) volt, ezenfelül működtek különféle kaszinók, nőegyletek, dal- és olvasóegyletek is.

Az EME 1859-ben alakult meg, alapszabályát az akkori osztrák önkényuralom képviselői is elismerték. Hosszú évek alatt az egyesület létrehozott egy igen gazdag ásvány- és növénytárt, nagy értékű könyvtárat s mindezeket 1872-ben, amikor megalakult a kolozsvári egyetem, annak használatára bocsájtotta. Az egyetem szerződésben megállapított bért fizetett a gyűjteményekért, amelyet az 1919-ben megalakult román egyetem (a magyar egyetem helyén és helyett működött) a továbbiakban nem vett tekintetbe, s az új egyetem és az EME 1940-ig pereskedett! Ilyen körülmények között is képes volt az egyesület 237 vándorgyűlést, 114 bölcsészet-, nyelv-, és történelmi szakosztályi előadást, 163 természettudományi és 257 orvostudományi szakosztályi előadást rendezni. Kiadta az Erdélyi Múzeum c. folyóiratát 8 kötetben s az Erdélyi Tudományos Füzetek c. sorozatában 101 munkát.

Az EMKE már az első világháború előtt egyik legfontosabb feladatának a szórványmagyarság megmentését tekintette. Különféle alapítványokat hozott létre, földművesiskolákat állított fel s társadalmi és közművelődési eszközökkel igyekezett segíteni a szórványban élő magyarokon. 1918 után a román közigazgatás az EMKE tevékenységét személyes sértésként” élte meg, ezért 1920-től sorozatos vizsgálatokat indított az egyesület ellen, s csak 15 év után, 1935-ben kezdhette újra működését. Mivel 15 éven keresztül nem létezett az EMKE, mint önálló jogi személy, nem is tarthatott kapcsolatot a magyar közönséggel. Íjjászervezése csak lépésről-lépésre történhetett s igazi tevékenységét csak 1940 és 44 között fejthette ki ismét, feltérképezve a szórványban élő magyarok sorsát.

Új egyesületek alapítása a legnagyobb nehézségekbe ütközött s általában egy-két évi huzavona után lehetetlenné is vált. Egyetlen lehetőség a szervezkedésre a dalegyletek létrehozása volt. Ezeket az 1921. november 13-án alakult Romániai Magyar Dalosszövetség szervezte. Néhány esztendő alatt már több mint 150 ilyen egylet működött Erdély-szerte. Kerületi és országos versenyeket szerveztek karvezető tanfolyamokkal egybekötve.

A magyar közművelődési intézmények legnagyobb ellensége a 22 év alatt az előzetes cenzúra volt. Ezzel a módszerrel a legártatlanabb közművelődési megmozdulást is már csírájában el lehetett fojtani. Ez az egyesületek szervezésén túl vonatkozott mindenekelőtt a sajtó és színház világára, de kiterjedt a könyvkiadásra is.

Volt olyan román politikus, akinek szemet szúrt a hivatalos politikába beépített kisebbségüldözés. Tiberiu Vornic erről így vall az Adevărul c. lapban: Amikor fajunk oda süllyed, hogy megijed attól a maréknyi embertől, akik történelmük megalázó korszakába jutottak, akkor nagyon-nagyon rosszul áll a sorsa. Mi ne döntsük le azt, ami a másé, hanem építsünk melléje szebbet és nagyobbat. Csak így juthatunk rövid idő alatt mint faj és mint ország a teljes biztonság tudatához. De csak a szabadság – és nem az elnyomás útján. Nem a magyarok kedvéért, hanem a saját javunk érdekében.”

(Adevărul, Buc. 1924. febr. 16.)