nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
A királyi Románia és Erdély, 1944-47

A királyi Románia és Erdély, 1944-47

Interjú I. Mihály volt román királlyal (1993. december 9.)

Az interjút készítette: Fülöp Mihály

Fülöp Mihály: – Önnek nemcsak Románia háborúból való kilépésében volt meghatározó szerepe, hanem Észak-Erdélynek Romániához való csatolásában is. Erdélynek és a területi kérdésnek milyen szerepe volt 1944-ben – Antonescu letartóztatását és a kiugrást megelőzően – az Ön politikai felfogásában?

I. Mihály volt román király: – Augusztus 23-a előtt az igazat megvallva nem fogalmazódot meg bennem ez a kérdés, noha a probléma már a bécsi döntés óta motoszkált bennünk. Akkor az első gondunk az volt, hogy kilábaljunk a háborúból és megszabaduljunk a németektől...

Ami pedig Antonescu letartóztatását illeti, ahogyan már többször elmondtam, eredetileg nem erre törekedtünk: azt szerettük volna, ha Antonescu változtatja meg a dolgok menetét. És ezt ő nem akarta...

F.M.: – Mi volt a döntő ok? Ha Antonescu elfogadta a fegyverszünetet, amelyet Ön javasolt, akkor mit nem fogadott el? Mikor érkezett el az a döntő pillanat, amely arra késztette Önt, hogy letartóztassa?

I.M.: – Mivel az oroszok áttörték a frontvonalat, az angolok és az amerikaiak nem akartak minket segíteni, a szovjetek miatt cserbenhagytak minket. Magunkra maradtunk és egyfolytában azon törtük a fejünket, hogyan, mikor, miképpen oldjuk meg a kiugrást. Amikor az oroszok áttörték a frontot, és a németek 2-3 páncélos hadosztályát kivonták tőlünk Lengyelországban, ez lehetővé tette, hogy kissé fellélegezzünk.

F.M.: – Augusztus 22-én Antonescu letartóztatása után nagy zűrzavar támadt, mert három nappal későbbre tervezték a kiugrást. Maniu és több más politikus telefonált Önnek, hogy elhamarkodottan járt el.

I.M.: – Igen. De nekem azért kellett cselekednem, mert Antonescu 24-én a frontra ment volna. Nem tudtam, mikor tér vissza. Kicsúszott volna a kezeink közül. Valami még mindig tisztázatlan a számomra. A vezető politikusokat: Maniut, Brătianut, Petrescut, Patrascanut aznap délutánra összehívtam a palotába, de azt jelentették nekem, hogy nem lehet őket megtalálni.

F.M.: – Elrejtőztek?

I.M.: – Hát, való igaz, hogy szétszóródtak. Nekem úgy mondták, hogy nem lehet őket megtalálni. Sok évvel ezután tudtam meg, hogy megtalálták őket, de nem délultánra, hanem hajnali 4-re hívták össze őket. Máig sem világos számomra, hogy ki működött ebben közre, Petrescanu viszont Bodnarassal együtt, akit akkor Ceausu mérnöknek hívtak, úgy emlékszem, 6-8 óra körül felkeresett. És ezt, amíg élek, nem felejtem el. Hozzám lépett és a szemembe vágta: „Mit cselekedett Ön? Tönkretett bennünket.„

F.M.: – Tudta-e, hogy a szovjetek augusztus 23. után Észak-Erdélyt azonnal Romániához akarták csatolni?

I.M.: – Nem.

F.M.: – De az angolok és az amerikaiak ezt visszautasították, és így került a román fegyverszünetbe a 19. cikkely, amely kimondja, hogy a béketárgyalások után egész Erdélyt, vagy területének nagyobb részét Romániához csatolják.

I.M.: – A fegyverszüneti okmányban láttam ezt a cikkelyt, de nem tudtam, hogy mi történt a kulisszák mögött. Nem mondták meg nekünk akkor.

F.M.: – Hogyan viszonyultak a szovjet katonai hatóságok a királysághoz?

I.M.: – Nem nagyon érdekelte őket. Száz valahány ezer foglyot ejtettek jogtalanul, akik a fronton voltak. Megszállóként viselkedtek, de hát ez volt. Noha azt mondták, mi megtettük a magunkét, megváltozott a helyzet, kiűztük a németeket. Mi nem vettük észre, hogy megváltozott volna a helyzet.

F.M.: – Az oroszok bizalmatlanok voltak Önnel?

I.M.: – Való igaz, hogy a Szovjetunió és a királyság nem nagyon jól jött ki egymással. Csak addig tűrték meg a monarchiát nálunk, ameddig nekik tetszett. Hamar észrevették, hogy ahol csak tudok, ellenszegülök Románia szovjetizálásának. Végül azt mondták, hogy elég, nem fogadnak többé el.

F.M.: – Styemenko marsall emlékiratai szerint a szovjet katonai vezetők az első pillanattól kezdve egyenesen az Ön letartóztatását javasolták.

I.M.: – Erről ilyen egyértelműen nem hallottam, de gyanítottuk, hogy egyáltalán nem voltak megelégedve az én magatartásommal. Ez biztos.

F.M.: – Mi volt a célja Visinszkij első látogatásának 1944 novemberében? A Sanatescu-kormány leváltása, vagy megreformálása, esetleg átszervezése?

I.M.: – Nem, akkor ők elég szelídek voltak velem. Visinszkij tárgyalt titokban Bukarestben a kommunista párttal, de velem szemben szelíd volt. Első ízben. Csak ezt követően, a többi látogatásai során lett egyre rosszabb. Tudni akarta, hogyan látom az ország dolgait, általában a politikát... efféléket... Ezen kívül nem pontosították, hogy mi iránt érdeklődnek.

F.M.: – És hogy történt, hogy a Szovjetunió mégis bevezette a katonai közigazgatást Észak-Erdélyben?

I.M.: – Igen, mert... mi tudtuk azt ekkor, hogy nem akarják visszaállítani a román közigazgatást, amíg nem fejeződik be a háború. Így mondták nekünk.

F.M.: – És ezzel nyomást gyakoroltak Önre?

I.M.: – Nem. Direkt reám nem, de teljesen kezükben tartották a helyzetet...

F.M.: – Majdnem egymillió orosz katona volt az országban, tehát Ön gyakorlatilag semmit sem tehetett...

I.M.: – Nem, valóban nem.

F.M.: – Előkerült néhány olyan szovjet dokumentum, amely bizonyítja, hogy régóta az tervezték, hogy Észak-Erdélyben az első adandó alkalommal átveszik a katonai közigazgatást, hogy ezzel Romániára és Magyarországra egyaránt nyomást gyakoroljanak?

I.M.: – Személy szerint én nem éreztem, de a háttérből fülembe jutott ilyesmi. Most már utólag könnyű megítélni, hogy mit forgathattak a fejükben, mert amikor megalakult a Groza-kormány, rögtön véghezvitték.

F.M.: – Azzal, hogy megalakult Radescu tábornok kormánya?

I.M.: – Igen.

F.M.: – 1945 márciusában bevezették a román polgári közigazgatást Észak-Erdélyben. Tehát a szovjetek átengedték egy adott pillanatban a közigazgatást. Ebből a szempontból is érdekes és lényeges a Groza-kérdés. Visinszkij látogatásával egyidőben azt az üzenetet küldték Grozának a szovjetek, hogy ha ő veszi át a hatalmat, akkor visszaállítják a román közigazgatást.

I.M.: – Ezt Groza mondta nekem, de az oroszok nem.

F.M.: – Ezt Groza mondta Önnek? Közvetlenül az oroszok nem?

I.M.: – Nem, nem. Így gondolom, hogy Groza és az őt körülvevő tábornokok teljes egészében eladták magukat az oroszoknak, vagyis az oroszok tudták, hogy ha őt teszik meg miniszterelnöknek, akkor azt csinálhatnak az országban, amit akarnak.

F.M.: – És mivel tartották kézben Grozát?

I.M.: – Nem értem, miért ragaszkodott annyira hozzájuk. Tudom, hogy ő birtokos volt, dévai nagybirtokos. Nagy kapitalista volt azelőtt. Hogy mi egyéb történhetett vele, amiért hozzájuk szegődött, nem tudom.

F.M.: – Milyen érvekkel hozakodott elő Visinszkij, amikor Grozát akarta?

I.M.: – Amikor én határozottan azt mondtam: a nagyhatalmak Jaltában úgy egyeztek meg, hogy minden ország szabadon választhatja meg a kormányzási formáját, ő tűzbe jött, és azt válaszolta: „Itt én vagyok Jalta!” Azaz: ő úgy dönt, ahogy akar. Ez volt. Amikor én megkíséreltem, hogy elodázzam a dolgot, jött Malinoszkij, az utcára vezényelt tankjaival.

F.M.: – Az amerikaiak és a britek hogyan reagáltak?

I.M.: – Ţk nem tehettek semmit, mert a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 90 százalékban orosz volt, az angolok és az amerikaiak csak megfigyelőként voltak jelen, és bármit is mondtak volna, nem lett volna foganatja.

F.M.: – Ezért követelték 1945 nyarán az amerikaiak az oroszoktól, hogy hajtsák végre a jaltai egyezményt?

I.M.: – Az amerikaiak 1945 augusztusában nyíltan kijelentették, hogy nem írnak alá békeszerződést Romániával, amíg nincs egy népképviseleti kormány. Ez teremtette meg számomra a lehetőséget, hogy tegyek valamit, vagy legalább próbáljak tenni.

F.M.: – Augusztus 19-én Ön megpróbálta elküldeni Grozát...

I.M.: – Valóban. Szóltam Grozának, hogy könnyítse meg a helyzetemet, mondjon le, hogy alá lehessen írni a békeszerződést. Visszautasította. Ezt követően látogattak meg az oroszok.

F.M.: – Szuszajkov?

I.M.: – Igen. Több mint két órán át tárgyaltunk. Alkotmányos elveinket magyaráztam, és két óra múlva volt képe azt mondani nekem: minden, amit elmondtam, tökéletesen logikus, és pontosan tudja, hogy mit akarok a román államnak, csakhogy ők már döntöttek. Mit tárgyaljak még velük? Levelet írtam Groza leváltásáról. Egy-egy példányt elküldtem az amerikaiaknak és az angoloknak, aztán hívattam Szuszajkovot és neki is kezébe nyomtam a Groza leváltásáról szóló okmánnyal együtt...

Amíg a tolmácsa olvasta, láttam az arcát, ahogyan elváltozott. Követelte: azonnal vonjam felelősségre azt, aki ezt az iratot el merte küldeni az amerikaiaknak. Megmondtam: én küldtem. Azonnal vissza kell vonni! Közöltem, hogy ezt nem teszem. Kijelentettem, hogy az 1945. augusztus 23-i ünnepségeken sem veszek részt. Másnap kihallgatást kért hajnali 5-6 óra körül, ehelyett 8-ra kérettem. Szuszajkov kijelentette, hogy augusztus 23. az ő ünnepük is, ha valami okból távol maradok, ezt a Szovjetunióval szembeni ellenséges magatartásnak tekintik. Erre én azt válaszoltam, hogy ha Groza visszautasítja a lemondást, én nem állok többet szóba a kormányával, mire Szuszajkov dühbe  gurult, és távozott. 1946 januárjáig nem is láttam őt.

F.M.: – Most 1945 augusztusában vagyunk. Egy évvel korábban, 1944. augusztus 23-án a román hadsereg  támogatásával hajtotta Ön végre a fordulatot.

I.M.: – 1944-ben még többé-kevésbé urai voltunk a hadseregnek. 1945-ben már a csapatok egy része a frontra vonult Csehszlovákiába, az országban tartózkodó seregek jó részét lefegyverezték. Minden prefektust és a csendőrséget is kicserélték. Nem volt már hatalmunk fölöttük.

F.M.: – Tehát 1945 augusztusában a hadsereg nem létezik? Ki tudta volna Önt támogatni?

I.M.: – Diplomáciai szempontból az amerikaiak és az angolok tehették volna meg, de nem akarták. Egy adott pillanatban arra is kértek, hogy adjam fel a játszmát, mert ők nem tudnak semmit sem csinálni, meg van kötve a kezük.

F.M.: – És Maniu és Brătianu...

I.M.: – Ţk megtették, amit tudtak, de az oroszokkal a nyakukban...?

F.M.: – Eljutottunk 1945 szeptemberéig, amikor az amerikaiak mégis azt javasolták, hogy Magyarország javára módosítsák a határt, és ezzel egyértelmű nyomást gyakoroltak a Groza-kormányra. Ön ezt tudta?

I.M.: – Sem akkor, sem később erről tudomást nem szereztem.

F.M.: – 1945 decemberében a nagyhatalmak külügyminisztereinek moszkvai konferenciáján, amely döntő hatással volt Románia és bizonyos szempontból az Ön személyes sorsára is, kineveztek egy Visinszkij szovjet, Harrimann amerikai és Clark-Kerr angol diplomatából álló bizottságot, és Bukarestbe küldték azzal a feladattal, hogy a szovjetbarát Groza-kormány leváltása helyett angol, amerikai kívánságra két ellenzéki politikussal bővítsék ki a kabinetet.

I.M.: – Ezt voltaképpen az én augusztus 23-i kérésem alapján tették, mert a nagyhatalmak kezébe akartam adni az ügyek intézését. A bizottság azzal a céllal jött létre, hogy kibővítse a román kormányt, és előkészítse a szabad választásokat.

F.M.: – Találkozott velük?

I.M.: – Fogadtam őket.

F.M.: – A tárgyalások nem jelentették Románia szovjet szférához való tartozásának tudomásulvételét?

I.M.: – Hát, hogyne... Nálam voltak mind a hárman Sinaián, és előttem írták alá a kormány kibővítéséről és a választásról szóló jegyzőkönyvet. Visinszkij rögtön visszatért Bukarestbe. Harrimann és Clark-Kerr egy napra még ott maradt. Magánbeszélgetéseink során szinte könyörögtek nekem, hogy ne erőltessem a választást, mert visszájára fordulhat. De én ragaszkodtam a választáshoz, végül nekik lett igazuk.

F.M.: – A választások időpontját akkor még nem tűzték ki?

I.M.: – Nem, az időpontot nem határozták meg, a jegyzőkönyv csak azt írta elő, hogy legyenek szabad választások.

F.M.: – Végül is novemberben lezajlott a választás.

I.M.: – Így mondtuk akkoriban, hogy a szavazó urnába bement Maniu és Brătianu, és kijöttek a kommunisták. Hát ez félig vicc volt, félig valóság. Csaltak. De visszatérve az 1946. januári sinaiai beszélgetésekre az angol és az amerikai diplomatákkal: pontosan elmagyaráztam nekik a helyzetemet, ők pedig buzdítottak, hogy tartsak ki, noha ők a lehetetlen helyzet miatt semmit sem tehettek értem. Az angollal, Clark-Kerr-rel többet beszélgettem, mint Harriman-nel, mivel őt édesanyám jól ismerte. Ţ is azt mondta, hogy meg van kötve a kezük. Közölte: üzent az érdekemben Londonba, de nem ért el semmit.

F.M.: – Olvastam Clark-Kerr jelentését, amelyből kiderül, hogy az amerikaiak és az angolok akkor változtatták meg Észak-Erdéllyel kapcsolatos álláspontjukat vagyis akkor mondtak le a Magyarország javára történő határmódosításról, amikor a moszkvai nagyhatalmi megállapodás megtörtént a román kormány átalakításáról. A nagyhatalmak Románia és Magyarország megkérdezése nélkül állapodtak meg a határkérdésben, mégpedig úgy, hogy az 1920-as, vagyis a trianoni állapotokat kell visszaállítani.

I.M.: – 1945 januárjában Roosevelt amerikai elnöknek küldtem magánlevél kíséretében egy harmincvalahány oldalas memorandumot, amelyben pontosan elmagyaráztam, mi történik Erdélyben. Csak most, négy-öt éve kaptam meg Washingtonból azt az amerikai diplomáciai okmányt, amelyből kitűnik, hogy a washingtoni külügyi tisztviselők – látva a helyzetértékelésemet, ismerve a magatartásomat – nem kívántak válaszolni. Az amerikaiak inkább az oroszokkal akartak egyezkedni.

F.M.: – Írt ebben a memorandumban arról, hogy 1944 őszén Iuliu Maniu gárdái behatoltak Észak-Erdélybe, és ott sok magyart lemészároltak?

I.M.: – Nem.

F.M.: – És emiatt a banda főnökeit letartóztatták a szovjetetk, és elítélték őket Brassóban?

I.M.: – ... Utólag hallottam, hogy ilyen dolgok történtek, de akkor erről nem volt tudomásom...

F.M.: – Ön a megnyilvánulásaiban mindig Románia valamennyi népe királyának tüntette fel magát.

I.M.: – Igen.

F.M.: – Tehát az ott élő magyarokénak is.

I.M.: – Igen, igen, hogyne.

F.M.: – Ez azonban azt is jelenti, hogy ezekre az atrocitásokra Önnek reagálnia kellett volna, ha egyszer tudomást szerzett róluk.

I.M.: – Nem. Akkor még nem.

F.M.: – Akkor még nem. De vajon később sem?

I.M.: – Sokkal későbben.

F.M.: – És mi volt róla a véleménye?

I.M.: – Nos, lélekben én mindig megmaradtam a mi 1923-as alkotmányunk eszméjénél, amely szerint bármilyen nemzetiségű is az állampolgár, ugyanolyan jogok illetik meg és ugyanolyan szabadságot élvez, mint a románok. Számomra ez szent dolog. Nem úgy, mint most. Akkor a jogokat garantálták. Most meg úgymond „megvédik”... Azt hiszem, nemcsak a romániai magyarok és székelyek, hanem a magyarországiak is ismerik ezt a véleményemet.

F.M.: – 1946 tavaszán, amikor a magyar kormány megpróbálta megtárgyalni Grozával a határkérdést, már körvonalazódott, hogy a három nagyhatalom a román-magyar határt az 1920-as, vagyis a trianoni állapot szerint akarja visszaállítani.

I.M.: – Igen.

F.M.: – Az amerikaiak úgy gondolták, hogy majd a békeszerződés megkötése után Románia és Magyarország, ha kívánja, újratárgyalhatja a határ kérdését. Nyitva maradt az autonómia lehetősége is.

I.M.: – Nos, ugyancsak a mi alkotmányunk mondja ki: az ország oszthatatlan és egységes egészet alkot. Nem világos a számomra, hogy mit is értenek pontosan ezen a sokat emlegetett autonómián, és az meddig is terjed: kis helyi, prefektusi, polgármesteri körzetekre vagy pedig egész Erdélyre kiterjedő autonómiára gondolnak-e. Nekem ez az utóbbi nem tűnik lehetségesnek.

F.M.: – 1946-ban magyar részről éppen egy ilyen székely területi autonómiát javasoltak.

I.M.: – Igen, igen, tudok róla, de nem tudom, hogy ez nem Groza műve volt-e, valami személyes okból.

F.M.: – Hogyan fogadta Ön azt a hírt, hogy az 1946-os párizsi békekonferencia visszaállította a trianoni román-magyar határt?

I.M.: – Hogy is mondjam... Kissé megkönnyebbültem, mert aggódtam, nehogy ismét történjen ott valami...

F.M.: – Érezte-e, hogy az amerikaiak és a britek e tekintetben tétováztak?

I.M.: – Csak annyit tudok, hogy voltak ott viták, amelyek végül is elcsitultak, de nem voltam még minden részletkérdés birtokában.

F.M.: – 1947-ben, amikor Maniut és Brãtianut elítélték, az Ön helyzete lehetetlenné vált...

I.M.: – Igen, egyre lehetetlenebb helyzetbe kerültem. Ez már az uralkodásom vége felé volt.

F.M.: – Nem tudta volna őket megmenteni?

I.M.: – Grozánál tiltakoztam, de segíteni nem állott már módomban, mivel azt mondták, hogy árulók. S minthogy Groza és Szuszajkov mindent kézben tartott, nem tehettem semmit.

F.M.: – Nem volt egyetlen olyan pillanat sem ebben a '45/46-os időszakban, amikor azt remélte, hogy fennmaradhat a királyság a Szovjetunió szomszédságában?

I.M.: – Viszonylag rövid időre igen.

F.M.: – Hogyan mondatták le?

I.M.: – 1947 decemberében. Nos, Groza telefonált Sinaiára, és azt mondta, azt kérte, hogy jöjjek édesanyámmal együtt Bukarestbe, mivel egy családi kérdést kell velünk megbeszélnie. Éppen akkor volt az eljegyzésem. Azt gondoltam, arról akar beszélni, szóval, hogy ő nem akarja, hogy összaházasodjunk. Azt hittem, hogy erről van szó. De ehelyett átnyújtotta a trónról való lemondásomról szóló írást. Ezt gyorsan átfutottam, és azt mondtam, hogy elmegyek az irodámba, hogy alaposan átolvashassam. S akkor jöttem rá, hogy a telefonvonalakat elvágták, az őrséget letartóztatták, a palotát bekerítette a Tudor Vladimirescu-hadosztály, kissé távolabb a tüzérség. Groza mondta, hogy nehogy csináljak valamit, mert zűr lesz. Hozzátette, hogy ha nem írom alá gyorsan, értésére adja mindenkinek, hogy történt valami, és nagy kavarodás lesz a városban, és akkor kénytelenek lesznek kivégezni az összes fiatalt, akiket bebörtönöztek, ... ha nem írom alá. És ezután alá kellett írnom. Ez a Groza, mintha nem lett volna teljesen eszénél, még tréfálkozott is. Odalépett hozzám, a kabátja zsebét mutatta, és felszólított: „Tapogassa meg!” Én csak hozzáértem... Volt egy pisztoly a zsebében. Akkor az édesanyám felé fordult, és németül azt mondta, hogy azért van nála fegyver, nehogy az történjen vele, ami Antonescuval. Mintha kész lett volna lőni, ha kezet emelek rá.

F.M.: – Groza úgy viselkedett önnel, mint egy gyermekkel?

I.M.: – Csak úgy, ahogy a francia mondja: mint egy bonhomme, vagyis mint egy pojáca.

F.M.: – Ön jóval fiatalabb volt nála.

I.M.: – Igen, mindössze 26 éves voltam akkor...