nyomtat

megoszt

Magunk revíziója
MAKKAI SÁNDOR

A KISEBBSÉGI LÉTPARADOXON TUSÁJA MAKKAI SÁNDORNÁL

Pályakép[1]

Mielőtt évtizedekre bekövetkezett volna a Makkai-életmű körüli nagy csend, a nyilvánosság előtti utolsó értékelést Ravasz László mondta el róla 1953. március 22-én, amikor elkészült Makkai Sándor budapesti síremléke: „Makkai Sándor azért született, hogy egy láng égjen benne. Világosságot lásson és világosságot terjesszen... Jönnek majd generációk és így tesznek tisztességet emléke előtt: a benned munkálkodó halál mi bennünk életté vált. Ezért foglalja össze Makkai Sándor belső életét ez a vallomás: hittem, azért szóltam. Ez kifejezi az isteni kényszert, amely szólásra indította. Mondanivalóinak igazságát és őszinteségét, azt, hogy minden szavába egy darab élet szakadt bele és ez fejezi ki megjutalmaztatását, azt az örömet és hálát, hogy szólhatott.”[2] Valóban: Makkainak „minden szavába egy darab élet szakadt bele”, s minden életszeletet elért szavaival, amelyeknek súlyuk volt és felelősségből fakadó izzásuk. Életkérdéssé lett számára korának minden nemzeti-egyházi problémája. Egykori tanítványa, László Dezső írta róla: „Könnyebb volt azoknak, akik nem hallották a kérdéseket, vagy ha hallották is, nem feleltek. Egyetlen magyar református író sem járt be akkora területet mint ő. Korának minden kérdése az ő kérdése lett. S minden kérdésre felelt, mégpedig mindig életesen, határozottan, föltétlenül használható módon, mindig az elrejtett igazságot és sohasem a népszerűséget keresve.”[3]

Makkai Sándor gazdag egyénisége megkerülehetetlen a két világháború közötti magyar művelődéstörténetben. Szószék, püspöki tiszt, professzori katedra, írótoll vagy élő szó, mind a nemzetnevelés eszközei voltak életében, hogy életre szóló küldetését teljesítse népe és egyháza iránt, s végezze a magyarság lelki-szellemi táplálását. 

Gyermekkor és tanulóévek: 1890-1908 

A székely eredetű Makkai család Galambodról került Nagyenyedre, Makkai Sándor apja, Makkai Domokos[4] (1839–1896) révén, aki kétévi utrechti peregrináció után 1869-ben hazatérve, gimnáziumi tanár lett az enyedi Bethlen Kollégiumban. Irodalomtanári hivatástudat, széles körű filozófiai, teológiai, magyar történelmi és jogi ismeretek, harcias tollforgatás, éleslátás és olvasottság jellemezte Makkai apját.

Makkai Domokos első felesége Nagy Antal marosvásárhelyi kántortanító idősebb leánya, Eszter volt, akitől négy gyermeke született. Amikor Makkai Domokos felesége korai halála miatt özvegységre jutott, akkor sógornőjét, Rózát kérte feleségül. Kilenc közös gyermekük közül öt érte meg a felnőtt életkort. A népes családban Sándor volt a legifjabb gyermek, aki Nagyenyeden született 1890. május 12-én, bár születési anyakönyvi kivonatán és a lexikonokban is május 13-i dátum található.[5] Apja ekkor már túl volt életének harcos és gyümölcsöző férfikorán, sőt hat év múlva, 1896. augusztus 17-én, 57 éves korában meg is halt.

Nem mindennapi egyéniség volt. Huszonöt éven át harcolt Kovács Ödön és Bartók György (1845-1907) oldalán Szász Domokos (1838-1899) püspök ellen azért, hogy az enyedi Teológia megmaradhasson és ne kerüljön át Kolozsvárra. De a Teológiai Akadémia székhelyváltása 1895-ben mégiscsak bekövetkezett, s ettől kezdve Kolozsváron folyt tovább a teológiai oktatás. „Mikor a harcot elvesztette, maga is összeroskadt.”[6] Sándort édesanyja nevelte tovább. Meghatározó volt számára ez a kapcsolat és az ebből nyert hatások.

Tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Kollégium gyakorló elemi iskolájában kezdte, majd apja halála után a Kolozsvári Református Kollégiumban folytatta, ahonnan a gimnáziumot megkezdve ismét visszatért szülővárosába, hogy aztán a sepsiszentgyörgyi Székely-Mikó Kollégiumban fejezze be középiskolai tanulmányait 1908-ban. Erre az időszakra esett Reményik Sándorral való ifjúkori barátsága.[7] Bölcselkedésre, metafizikai elmélkedésre való hajlama már ekkor megmutatkozott és kifejezési módját a költészetben találta meg. 

Teológus-évek: 1908-1912

Az érettségi után a kolozsvári református teológiai fakultásra jelentkezett. Indíttatása kettős. Egyrészt a Kovásznán töltött vakációk alatt, a közeli rokon, Ignácz László gyülekezetében megízlelte a prédikálás örömét. A 17-18 éves ifjú merészen belejavított a prédikációs kötetből vett, s a reggeli istentiszteletre neki kijelölt beszédekbe, amelyeket átalakítva, kiegészítve mondott el. Az elismerés, a telt templom, a feszült figyelem vonzó hellyé tette számára a szószéket. Másrészt a költői elmélyülés szempontja vezette a teológiára, hogy költői képzelete megtermékenyüljön és kibontakozzon a teológiai tudomány megismerése közben. Mindkét motiváció arra utaló jelzés volt, hogy a gazdag lelkű ifjú a számára legmegfelelőbb önkifejezési forma után kutatott. A teológiai tanulmányok idején – ha másként is, mint ahogyan azt ő elképzelte – megtalálta a saját hangját, mert ez az intézmény formálta leginkább Makkait.

Az 1895-ben megnyílt kolozsvári Teológia az új teológus-nemzedék kialakító műhelye lett, ahol a város tudományegyetemének más fakultásaival tág tere nyílt a szellemi kölcsönhatásoknak, s a külföldi teológiai tudományossággal is erőteljesebb lett a kapcsolat.

Nagy Károly (1868-1926) professzor igazgatói székbe kerülésével (1908) szinte egy időben történt a tanári kar átalakítása is, amely majd megalapozza a kolozsvári Teológia sajátos szellemét: 1907-től tanított a gyakorlati tanszéken a meghökkentően fiatal Ravasz László, 1909-ben pedig Bartók György kapta meg az újszövetségi katedrát. E változások közben maradt az ószövetségi tanszéken Kecskeméthy István, az egyháztörténetin pedig Pokoly József.

Makkai Sándor a legértékesebb hatásokat Nagy Károly, Ravasz László, Bartók György és Böhm Károly professzoroktól nyerte. Később is mély hálával gondolt vissza rájuk: „Ha Ravasz Lászlónak sokat köszönhetek a lelki életem tartalmáért, Nagy Károlynak az egyház életében való részvételemért, Bartóknak viszont a világnézetem és erkölcsi felfogásom szilárd tudományos alapjait és kereteit köszönhetem.”[8]

Az enyedi örökséget hordozó és a német filozófiai idealizmustól meghatározott, teológiai liberalizmussal és valláserkölcsi humanizmussal áthatott, volt marburgi és utrechti ösztöndíjas Nagy Károly teológiai enciklopédiát, vallástörténetet, vallásbölcseletet és keresztyén hit- és erkölcstant tanított. Szenvedélyes, lebilincselő előadásmódja, dialektikus gondolkodása már az első évben magával ragadta Makkait.

Ravasz László formáló, irányító, termékenyítő hatása már az első évben kibillentette a költői álmodozásból az ifjú Makkait és új utakra terelte. Az unott igazságok üdén tárultak fel Makkai előtt Ravasz szavaiból.

Ekkor mélyedt el Révész Imre Kálvin életrajzában és J. van Oosterzee elmélkedéseiben (Patmosi hangok). 1909 májusában, a tanév végén John R. Mott látogatott Kolozsvárra, akit Ravasz úgy mutatott be, hogy ő „a protestantizmus új reformációjának egyik bajnoka, annak az iránynak, amelynek jelszava a gyakorlati keresztyénség”.[9] Szolgálatával megragadta a kolozsvári teológus ifjúság színe-javát. Egybehangzó vallomásokat olvashatunk erről Tavaszy Sándortól[10], Imre Lajostól[11] és Révész Imrétől[12]. Makkai így örökítette meg ezt az élményt: „Ez a nagy próféta elragadott, lebilincselt, fölgyújtott és új irányba terelt csodálatos beszédeivel. Isten ő általa kezdte keresztyén jellemem épületét megalapozni, s az ő beszédei alapján kezdett derengeni előttem Krisztus hatalma és mivolta.”[13] A Mott-látogatás közvetlen eredménye volt a kolozsvári Bethlen Gábor Kör munkájának átszervezése. Makkai ennek keretében kapcsolódott be hitoktatóként az Imre Lajos szervezte vasárnapi iskolai munkába. Katechetikai érdeklődésének gyümölcse lett az a nyertes pályamű, amelyet 1911-ben készített A Dekalógus katechetikai feldolgozása címmel.

Másodéves korától kezdi el tanítani Makkait Bartók György, aki nemcsak az újszövetségi tudományokba vezette be, hanem a filozófiába is. Első filozófiai és vallástudományi zsengéit Bartóknak mutatta meg, aki megismertette Deissmann, Blass, Weinel, Gunkel és Bousset munkásságával. Bartók György buzdítására 1911-ben fordította le W. Bousset: Jézus c. könyvét. Nála írta I. lelkészképesítő vizsgadolgozatát A héberekhez írt levél theologiája címmel.[14]

Teológiai tanulmányaival párhuzamosan négy féléven át, 1908/09-1909/10-ben hallgatta a bölcsészeti és nevelési tudományokat a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen, mint rendes hallgató. Kedves tanárai, Bartók és Ravasz, valamint bátyja, Makkai Ernő[15] tanítványai voltak a rendszeralkotó és iskolateremtő magyar filozófusnak, Böhm Károlynak (1854-1911), akiknek indítására neki is része lehetett abban az ajándékban, hogy a filozófiához való vonzódást egy olyan mester erősítse, fejlessze és érlelje benne, mint Böhm Károly, aki a kolozsvári Teológia indításától kezdve kimutathatóan és döntően rányomta bélyegét a teológiai képzés karakterére is.

Az 1908/09. tanévben tartott Böhm előadások témája az újkori filozófia története volt Bacontől Kantig, az 1909/10. tanévben pedig a filozófiai erkölcstan története adta az előadások fonalát. A Jézus vallásos élményét, erkölcsi idealizmusát és a keresztyén erkölcsiség kialakulását fejtegető órákra így emlékezik Makkai: „Különösen a vallásos élmény 'keserű gyökeréről',a tehetetlenség és bűnbánat érzésében megnyilvánuló mélységes megtörtségről és ennek reakciójáról, a megváltás utáni vágyról mondott, mély meggyőződéstől áthatott komoly szavai érintettek nagy hatással, mert világosítóan és vigasztalva feleltek rá éppen az idő tájt legerősebben gyötrő önvádjaimra és kételyeimre. Ettől kezdve éreztem nagyságát, értékességét és tekintettem rá hálás tisztelettel.”[16]

Makkai Sándor jeles tanuló volt, első diák, s mint ilyen, két alkalommal volt az ifjúság szónoka a teológus-élet jeles napjain. Először harmadévesen a reformáció ünnepén,[17] majd a negyedik évben március 15-én.[18]

A teológiai évek áttekintésénél nem hagyhatjuk figyelmen kívül a legációs emlékeket, amelyekkel kapcsolatban egy dologra különösen büszkén gondolt vissza: „azt az ambíciómat, hogy a legátusban ne ivópajtást, vicctáblát, alkalmi udvarlót és figurát lássanak az emberek, hanem az ige ifjú követét, sikerült mindenütt elérnem.”[19]

Ekkor zárul le életének első irodalmi korszaka is, amelynek dokumentuma az 1912-ben megjelent egyetlen verseskötete, a Számadás. Évekig tartó vívódás árán sikerül leszámolnia a költői szerep ifjúkori álmával-kísértésével. 

Első lépések a szolgálatban: 1912–1918

Makkai Sándor lelkipásztori pályafutásának első szakasza 1912. július 1-jétől 1918. augusztus 31-ig tartott. Hat év alatt négy szolgálati helyen volt. Két hónapi nagyenyedi segédlelkészség után három évig volt hitoktató Kolozsváron, aztán két év lelkipásztorkodás következett a mezőségi Vajdakamaráson, majd ezt az időszakot egy tanévnyi sárospataki teológiai professzorság zárta le.

Szülővárosában eltöltött két hónapi segédlelkészsége még ismerkedésre is kevés volt, azért szívesen vették szolgálatát. Püspöke 1912. szeptember 1-jétől kolozsvári hitoktatóvá nevezte ki, ahol az állami tanító- és tanítónőképző intézetekben és a velük kapcsolatos gyakorló iskolákban látta el a vallástanítás feladatát három és fél éven keresztül. A pályakezdés nehézségét fokozta, hogy bölcsészeti doktorátusra való felkészülésében is a hajrához érkezett. A doktori szigorlatra készülve pedagógiai műveket tanulmányozott és délutánonként Böhm Károly utódát, Pauler Ákos (1876-1933) professzort hallgatta, akinek Bevezetés a személyiség paedagógikájába[20] címen nyújtotta be doktori értekezését, amit 1912 decemberében védett meg cum laude minősítéssel.

Már mint fiatal tudóssal is számolnak vele a tudományos életben. Publikál az Athenaeum c. filozófiai lapban és 1913. május 13-án, a kolozsvári egyetemen, a Böhm Károly Társaság megalakulásakor őt választják Bartók György ügyvezető mellé a társaság titkárává.[21]

1913 nyarán kötöttek házasságot Borsay Margittal, Borsay Samu (1860–1937) volt nagyenyedi Bethlen kollégiumi zenetanár leányával, akitől két gyermeke született: László és Sándor.

Makkaiék otthona körül bensőséges baráti kör alakult ki. Náluk gyűltek össze az egyívású fiatal lelkészek, hitoktatók, fiatal teológiai professzorok és tanársegédek: Gönczy Lajos, Imre Lajos, Mátyás Ernő, Révész Imre, Tavaszy Sándor, Varga Zsigmond, Vásárhelyi József és még sokan mások.[22]

1913 őszén súlyos beteg lett Makkai és 1914 márciusáig szanatóriumi kezelés alatt állt. Visszatértekor a Református Szemle újonnan kinevezett szerkesztője, Ravasz László kereste meg, hogy legyen munkatársa a lapnak, s végezze a valláslélektani és filozófiai szakirodalom ismertetését és bírálatát. Ezzel vette kezdetét az eddigi szórványos jelentkezés után az egyházi sajtóban való állandó jelenléte, mint cikkíró, belső munkatárs, majd mint szerkesztő. 1915-ben határozta el Ravasz László egy olyan új folyóirat alapítását, amelynek céljaként a lelkipásztori munka irányítását tűzte ki. Ravasz László így ír erről: „Még a háború alatt hozzáláttam, hogy a református lelkipásztor nemzedék ifjabb részét nagy leszámolásokra való felkészülésre bírjam rá. Két tanítványommal, akkor már belső barátommal – Makkai Sándorral és Imre Lajossal – megalapítottuk Az Út című gyakorlati theologiai folyóiratot; mire a háború vége felé járt, már észrevétlenül kész volt az új program: az erdélyi egyházi élet átszervezése az élő hit, a missziói öntudat alapján, tudományosan kipróbált módszerekkel.”[23] Imre Lajos a gyülekezeti munka és lelkigondozás rovatának vezetését kapta, Ravasz vállalta az igehirdetés és kultusz problémakörét, Makkaié pedig a hitoktatás és vallásos nevelés rovata lett.

Barabás Samu esperes ajánlására 1915. október 21-én egyhangúlag hívta meg lelkipásztorának Makkai Sándort a vajdakamarási gyülekezet. Az ezer lelkes, többségében református lakosságú mezőségi faluba 1915. november 5-én iktatták be. Két évet töltött a hegyektől elzártan, a legnehezebb háborús időkben, a szegénységet, sőt a nyomort is megízlelve. Egyrészt nagy öröme telt Jézus „falusi evangéliumának”, a földközelien tanító Mester szavainak hirdetésében, a Biblia életközeli világának felfedezésében; másrészt keserves találkozás volt ez az időszak az emberi lélek mélyén lakozó, sötét babonasággal, a háborús ínséggel, borzasztó járványokkal. Ezeknek az éveknek az emlékei adták a későbbiekben Holttenger című regényének környezetrajzát.

A nehéz körülmények ellenére – 1914 őszétől 1917 júniusáig – hol vonaton, hol szekéren, hol gyalog, de rendszeresen járt be a kolozsvári Teológiára előadásokat tartani. Lelkipásztori munkája közben intenzíven készült teológiai magántanári vizsgájára, amit 1917 májusában egyszerre tett le rendszeres- és gyakorlati teológiából.

1916 nyarán Losoncra kapott meghívást „Az Út triumvirátusa” (Ravasz-Makkai-Imre) az Országos Kálvin Szövetség lelkészi konferenciájára, ahol az egyházi élet égető problémáit tárgyalták. Itt ismerte meg Makkai a sárospataki Teológia egyik professzorát, Nagy Bélát (1877-1938), aki 1917. február 20-án kelt levelében jelezte Makkainak, hogy Patakon megüresedett a gyakorlati teológiai tanszék, amelynek betöltésénél őrá gondoltak. Az egyházkerület vezetése, Tüdős István püspök és Dókus Ernő főgondnok egyértelműen támogatták az ifjú erdélyi jelöltet, Patakon pedig Marton János és Nagy Béla professzorok álltak mellette.

Hogy mennyire nemcsak egy tanévnyi intermezzónak indult ez a pataki professzorság, azt bizonyítják Ravasz László elköszönő szavai, amelyeket Az Út szerkesztősége nevében írt: „Dr. Makkai Sándor Az Út környezetében fejlődött olyan gyakorlati theologussá, hogy egy idegen egyházkerület meghívás útján őt ültesse legfontosabb katedrájába. Ezzel nem azt mondjuk, hogy ez az eredmény egyedül Az Út érdeme, mert ez az eredmény egyedül csak Makkai Sándor qualitásának az érdeme, hanem csak azt állítjuk, hogy az öröm és az Isten előtt hálát adó dicsekedés legelső sorban Az Út gárdáját illeti.”[24]

A tanítás mellett Makkai ellátta a főiskolai lelkészi teendőket is: áhítatokat, ifjúsági istentiszteleteket tartott és bevezette a hallgatókat a vasárnapi iskolai és az ifjúsági missziói munkába. A környékbeli gyülekezetekbe kiszállásokat szervezett. Elkészítette az újonnan létesült teológiai internátus rendjének tervezetét.[25] Nagyszabású előadássorozatot rendezett a reformáció 400. évfordulójára,[26] télen át pedig akadémiai estélyeket szervezett. Működése nyomán megpezsdült az élet az ősi Kollégiumban.[27] 1918 tavaszán a „szunnyadó” egyházkerületet rázta fel azzal a lelkészi konferenciával, amely a Tiszáninnenen akkoriban háttérbe szorult missziói munka felélesztését célozta meg.

Közben, 1918 januárjában meghalt Kenessey Béla erdélyi püspök, akinek utódjául Nagy Károly professzort választották meg, így a vallásbölcseleti és rendszeres teológiai tanszék megürült a kolozsvári Teológián.

A sárospataki teológiai internátus vezetői állása és a főiskolai lelkészség körül kialakult átmeneti feszültség Makkai és Nagy Béla között, valamint Makkai honvágya Erdély után és a kolozsvári üres tanszékre hívó szó együtt eredményezték azt, hogy Makkai Sándor megvált Sárospataktól. A Főiskola Értesítője így összegzi Makkai sárospataki forgolódását: „Távozása érzékeny vesztesége a főiskolának s különösen a theologiai akadémiának, mert Makkai Sándor rövid egy esztendei működése alatt is bebizonyította, hogy fényes képességeivel és csodálatos munkakészségével hivatva lett volna új korszakot nyitni meg lelkészképzésünk történetében.”[28] 

Professzori katedrán Kolozsváron: 1918–1926

A Kolozsvári Teológián 1918. szeptember 5-én, A mi fakultásunk címen[29] tartotta meg székfoglaló előadását. Régi tanárai közül akkoriban már csak Kecskeméthy István és Ravasz László tanítottak. Pokoly József a debreceni egyetemre ment át, helyébe Révész Imre került. Bartók György az egyetem tanára lett, óráit Gönczy Lajos és Mátyás Ernő, mint magántanárok kapták meg Maksay Albert professzorrá választásáig. A későbbiek során még két lényeges változás történt: 1920-ban Révész Imre Debrecenbe távozott, utóda Tavaszy Sándor lett, a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé meghívott Ravasz László katedráját pedig Imre Lajos kapta meg 1921-ben.

1918 karácsonya a forradalom és a román megszállás után tragikus fordulatot hozott: Erdély Románia része lett. Erdély Trianon utáni állapota trauma volt politikailag, társadalmilag és gazdaságilag. Megdermedt a kulturális és az egyházi élet is. A társadalomtudós Venczel József szerint ekkor rendeződik át az erdélyi magyar társadalom belső struktúrája: „az arisztokrácia elveszti feudális jelentőségét, a kapitalista réteg idegen érdekek szolgálatába húzódik, a hivatalnok-középosztály meggyérül és a maradék megnémul; életerős társadalmi rétegként csak a papi, nevelő és szabadpályák 'értelmisége', valamint a földművesek, iparosok, kereskedők és munkások 'népi' kategóriája vehető számba... az értelmiségnek kénytelen-kelletlen a vezetés kínálkozik feladatul...”[30]

Makkai Sándor is nehezen dolgozta fel ezt az új helyzetet. Ahogy maga nyilatkozott erről az időről: a tanulásba menekült. „Ha ez az állapot később, lassanként, az élet kényszere következtében változott is, egészében véve 1922 nyaráig... az elmélyedő, kitartó tanulás nagy alkalmává lett. Ravasz Lászlóval és Révész Imrével eltemetkeztünk a theologia könyvtárába s hivatalos teendőinken túl minden időnket ott töltöttük egy-egy könyvtárterem íróasztala mellett. Csatlakozott hozzánk Tavaszy Sándor is, aki Révész és Ravasz távozása után is kitartó társam maradt a tanulásban.”[31] Elmélyítette vallástörténeti ismereteit és kurzusokat írt hallgatóinak. Az ezekben az években gyűjtött anyagok gyümölcse lett a vallástudomány terén összefoglaló művének tekinthető két alkotása: A vallás az emberiség életében és A vallás lényege és értéke.[32]

1921 nyarán Ravasz László eltávozott Kolozsvárról. Üresen maradt tisztségeinek többsége Makkaira szállt: ő lett a teológia igazgatója, a Református Szemle felelős szerkesztője és 1922 júliusától a püspökhelyettes-főjegyzői tisztet is ő látta el.[33] Makkait érzékenyen érintette Ravasz távozása. Hűen tükrözik érzéseit az akkortájt leírt szavai: „Az bizonyos, hogy életem legfőbb boldogsága az lett volna, ha az ő vezetősége alatt küzdhetek majd Erdélyben, mint első fegyverhordozója. Fájdalmas büszkeségem, minden elégtelenségem dacára is az, hogy most már helyette kell itt küzdenem és végeznem azt, ami itt reá volt bízva.”[34]

Az 1920-as évek első felében a magyar egyesületek, kulturális intézmények megszüntetésével, működésük korlátozásával a Teológiai Fakultás lett Kolozsvár és Erdély szellemi életének egyik központja. Az Akadémiai Estélyek sorozat a tudomány, irodalom, művészet eszközeivel kívánt szellemi táplálékot nyújtani az értelmiség kiutasítások és kiköltöztetések miatt megritkult sorainak. Ezeknek az alkalmaknak Makkai, mint igazgató szervezője és rendszeres előadója volt. Tevékeny részt vállalt a kialakuló önálló erdélyi magyar irodalom megteremtésében is.[35]  

Gyermekkori barátjának, Reményik Sándornak a felkérésére segítette a kibontakozást. Így került előbb munka-, majd egyre inkább baráti kapcsolatba Áprily Lajossal, Bánffy Miklóssal és Kuncz Aladárral.

Az irodalmat is egyik szolgálati ágának tekintette, s nem valami öncélú művészkedésnek. Ebben az igyekezetben jól megfért egymás mellett, sőt szerves egésszé koncentrálódott az egyházébresztés, teológiai megújulás, értékőrzés, tudományos munka, szépirodalmi alkotás, a történelmi tudat formálása és a nemzetnevelés. Csak ennek az egésznek a szem előtt tartásával, az abba beillesztéssel van értelme Makkai irodalmi-közéleti munkásságáról beszélni, hiszen ebből a szerves egészből kiszakítva szépírói alkotásait, műveinek irodalmi értéke devalválódik és elsikkad, közéletisége alól pedig a talaj csúszik ki, mivel ő sohasem volt pártpolitikai vagy kormányzati tényező. Makkai Sándor mégis rangos irodalmár és mégis fontos közéleti ember, akinek irodalmi rangját és közéleti súlyát az erdélyi magyar református egyháztársadalom adja. Ez az egyháztársadalmi közeg az, amely felszínre hozta Ravasz László mellett őt is, és velük együtt egy ifjú teológus-nemzedéket (Révész Imre, Imre Lajos, Tavaszy Sándor), hogy a XX. században is érvényesüljön az a tehetségeket centrumba emelő hatás, amelynek gyökerei Bethlen-Rákóczi-Apafy kontraszelekciót nem ismerő, máig példaadó egyházkormányzási elveihez visznek vissza.

Mutatja ezt az is, hogy 1919-1925 között született szépirodalmi alkotásai a Bibliából vagy az erdélyi protestáns múltból táplálkoznak (Élet fejedelme /1924/, Az Eszter padja /1924/, Megszólalnak a kövek /1925/, Ördögszekér /1925/). Kritikákat is írt, melyekben egy célt tartott fontosnak: az író és a közönség nevelése érdekében megkülönböztetni azt, ami érték vagy annak ígérete attól, ami csak erőlködés és kontárkodás. Meg kellett küzdenie az önmagában és önmagáért helytálló erdélyi magyar irodalom elfogadtatásáért, hogy eltűnjön a magyarországi közvélemény szeméről a minden erdélyi írásban csak hazafiasságot találás szemüvege: „Az erdélyi irodalom nem függvény többé, hanem önálló élet. Szellemében, tradícióiban, eszményeiben magyar irodalom, de problémáiban, irányításában, íróiban és közönségében erdélyi irodalom, melynek az a kötelessége, hogy kizárólag annak az erdélyi magyarságnak szolgáljon, mely önmaga irányítja sorsát és nagykorú arra, hogy tennivalóit maga szabja meg és hajtsa végre.”[36]

De nemcsak az irodalmi életben hallatta szavát, hanem az egyházban is. Átlátta és ráterhelődött az erdélyi református egyház nehéz helyzete. Egyházmentő gondolatait először Tavaszy Sándorral osztotta meg, aki társa lett abban, hogy a rokonérzelmű és a fejében hasonló terveket forgató Csíky István marosvécsi lelkész bevonásával baráti szövetségre hívják az erdélyi református lelkipásztorokat.

Az említettek (Makkai-Csíky-Tavaszy) és még néhányan (Gönczy Lajos, Hegyi András, Kósa Mihály, Mátyás Ernő, Torró Miklós, Zoltáni Pál), Marosvécsen konferenciát hívtak össze 1921. augusztus 9-14. között és megalakították a Vécsi Szövetséget.[37] A Szövetség az egyház lelki megújítására törekedett. Tagjai felismerték, hogy „az erdélyi magyarság a régi Magyarország politikai csődjének következményeit nem utolsó sorban éppen azért kell hordozza, mert az egyház nem akart egyház lenni, s lényegét a nemzeti ellenállás, majd a nemzetmegtartás feladatában látta. Az egyház legfontosabb, sőt egyedül lényeges szolgálata a tiszta igehirdetés, gyülekezeti istentiszteleti és evangelizációs formájában s döntő tisztsége a lelkipásztorság... Kultúra és nemzet az evangéliummal megszentelendő valóságok, önmagukban véve bálványok is lehetnek, csak Krisztus ügyének szolgálatában válnak igazán értékessé, becsülendőkké. Az intézményes és adminisztráló hivatalos egyházi szervezet önmagáért való életének napjai meg vannak számlálva, a lelki, missziói egyház kegyelmi ideje következik s ezért az egyház nem lehet egy sérelmi nemzeti politika – bármily kitűnőnek látszó – cégjelzője és takarója, hanem az adott viszonyok között kell a rábízott nép életének lelki irányítója, mindennapi munkájának megszentelője, szenvedéseiben vigasztalója és a hitből fakadó szeretet tevékeny közösségébe szervezője legyen.”[38]

A Vécsi Szövetség találkozói nagyban elősegítették a pontos egyházi helyzetfelmérés elkészítését és a célkitűzések szabatos megfogalmazását, az ezek megvalósításához szükséges elvi, teológiai eltökéltséget. Ennek a gyümölcsei közé tartoznak azok a Makkai írások, amelyek vízválasztók lettek az új egyházi korszak határán: A „régi” és az „új” munkások (Egyházunk életének fordulópontja) /1924/, Öntudatos kálvinizmus /1925/ valamint a múlt teológiai örökségét történelmileg az őt megillető helyre illesztő Az erdélyi református egyházi irodalom 1850-től napjainkig című tanulmánya.

Nagy Károly püspök egészsége 1925 decemberében annyira megroppant, hogy utána nem sokkal, 1926. február 16-án meghalt.[39] Már a püspök betegsége alatt Makkaira maradt az egyházkerület tényleges vezetése. Az egyetlen igazi püspökjelölt is ő volt. Ekkor mindössze 36 éves. 
 
 

Püspöki szolgálatban: 1926–1936[40]

Makkai Sándornak püspökké választásakor igazi ellenzéke nem volt, inkább csak kellemetlenkedők akadtak, akik az Ördögszekér c. regényét a testvérszerelem ábrázolása miatt erkölcstelennek ítélték, a vita azonban elcsitult.[41]

Az 1926. április 17-én tartott egyházkerületi közgyűlés teljes egyhangúsággal megválasztotta Makkai Sándort az erdélyi reformátusok püspökévé. Felszentelése június 20-án volt. Előző nap elmondott programbeszédében[42] régen felismert tételéből indult ki: az egyháznak valóban egyházzá kell lennie ahhoz, hogy feladatát betölthesse. Célként tűzte ki a lelkipásztori szellem egyetemessé tételét, az egyház hivatásos munkásainak színvonalasabb képzését, a keresztyén egyházfegyelem helyreállítását, a liturgia reformját, a missziói tevékenység fokozását és a missziói népegyházzá szerveződést.

A kijelölt úton 1926–27-ben minden vonalon lépéseket tett. Munkálkodott a lelkészképzés reformjáért, a református kórházért, a léviták képzéséért, iskolák államsegélyéért, a belmissziói bizottság felállításáért és a Református Nőszövetség megalakításáért. Folytatta a Vécsi Szövetség kezdeményezése útján, a Nagy Károly által elkezdett Református Nagyhetek megrendezését, melynek minden év őszén más-más erdélyi város adott helyet.[43]

Ezt az egyházi munka minden frontján meginduló éledést rengeteg nehézség, korlát, fal vette körül. Az egyházkerületet az 1927. év végén súlyos pénzügyi csapás érte, mivel csődöt jelentett mindkét bank, ahol pénzüket tartották. Ezt csak fokozták az egyéni sérelmek és a különböző állami megszorító intézkedések, amelyek 1928-ban egészen nyíltan megmutatkoztak. Már ekkor kikezdi egészségét a lelki és fizikai fáradtság. Októberben kényszerű pihenésre ment és ezalatt egészen komolyan felvetődött benne a visszavonulás gondolata. Az okokat így részletezi: „Felekezetközi viszonylatban tovább kellett hordoznom a katolikus és unitárius 'testvérek' vádjait, gyanúsítgatásait, titkos és álarcos rágalmazását...” Főgondnokait ellene hangolták és „...a román kormányzat részéről előzékeny magatartás mellett, folytonos eredménytelenség kísérte iskolaügyi akcióimat s a kultusztörvény körüli harc nagy, súlyos hitemet úgy őrölte fel, hogy esztendők terhének is megjárta volna.”[44]

Makkai püspökségének azonban gazdag eredményei is voltak. Az 1927/28. tanévben a kolozsvári Teológián életbelépett az 1927. évi egyházkerületi közgyűlés által elfogadott lelkészképzési és nevelési szabályzat. Megvalósult az előkészítő év bevezetése, majd nyolc évvel később az öt évfolyamú oktatási időre történt átállás. Ekkor nyílt meg a szanatórium Marosvásárhelyen a magyar egyházak tisztviselőinek és családtagjainak ingyenes gyógykezelésére, mellyel kapcsolatosan 1928-ban megkezdte munkáját az első erdélyi református diakonissza intézet. A sokfrontos kezdeményezések napjainkra páratlan jelentőségű és pótolhatatlan eredménye, hogy 1928-tól Makkai megbízta Debreczeni László építész-grafikust, hogy mérje fel és örökítse meg rajzban az egyházi műemlékeket.[45]

A magyar iskolák bezárásának korában óriásiak azok az erőfeszítések, amelyekkel Makkai eléri új iskolák alapítását és régiek megmentését: 1926-ban leánygimnázium épült Kolozsváron, 1927-ben a megszűnt udvarhelyi fiúgimnázium helyébe tanítóképzőt és internátust rendeztek be, 1928-ban a kolozsvári leányszeretetházat leányinternátussá építették át. A szászvárosi Kun-Kollégium iskolapolitikai akadályok miatt elnéptelenedett, helyébe nőiskola települt, mely Hunyad megye felekezeti iskoláinak hiányát igyekezett pótolni. A Kun-Kollégium patinás épülete adott otthont az egyház Árvaházának.

Hosszú tárgyalások után elérte, hogy 1929. június 9-én megnyílt a Romániai Református Egyház első zsinata. Ugyanebben az évben jelent meg a liturgiai munkálatok összefoglalásaként A mi istentiszteletünk. Az Erdélyi Református Anyaszentegyház Ágendás könyve.

Hét évi küzdelem volt annak az ára, hogy a „gazdasági összeomlás torkában”, 1931-ben Református Kórház létesülhetett Kolozsváron.

Irodalmi munkássága is éppen püspöki szolgálata alatt teljesedett ki, s művei erőteljesen szolgálták az erdélyi magyar öntudat kialakulását: Magyar fa sorsa /1927/, Az elátkozott óriások /1928/, Egyedül /1929/, A mi útunk /1929/, Magunk revíziója /1931/, Erdélyi szemmel /1932/, Harc a szobor ellen /1933/, Táltos király, Sárga vihar /1934/, Evangélium az egyházban /1934/. 

Makkai expatriálása, ahogyan az a közvélemény előtt zajlott

Az 1930-as évek egyre több terhet raktak Makkai püspök vállára. Erre utalnak az 1935 novemberi püspöki jelentésének bevezető szavai. Amikor a háta mögött lévő két évről kezdett el beszámolni, csodának nevezte, hogy él: „a felelős őrállók és vezetők munkáját a távolabbállók, a tájékozatlanok, a felelőtlen türelmetlenkedők és végre a rosszhiszeműek sohasem gáncsolták annyit, mint ebben az elmúlt két esztendőben... sokszor kifogásoltak, rágalmaztak, kisebbítettek, saját bölcsnek hitt elgondolásuk szerint óhajtottak vezényelni és mindent jobban tudtak felelősség nélkül, mint én...” Ezen a közgyűlésen már teljesen kimerült volt. Az állandó támadások között 1935 decemberében felröppennek kósza hírek[46] arról, hogy Makkai Debrecenbe teszi át székhelyét, de ennek a komoly napilapok nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. Súlyos betegsége miatt 1936. február 1-től május 1-ig szabadságot kért az Igazgatótanácstól. Az orvosi bizonyítvány szerint „álmatlansága, nagyfokú kimerültsége, súlyos depressziói, valamint testi leromlása a hivatalával járó felelősségteljes teendők ellátását számára huzamosabb időre teljesen lehetetlenné teszik.”[47]

Mivel öt hónap pihenés után sem lett gyökeres változás állapotában, ezért 1936. május 15-én püspöki állásáról lemondott: „A munka túlhaladta erőimet, a küzdelem és sokféle megpróbáltatás testileg, lelkileg annyira megviselt, hogy a gyógyulásra fordított hónapok után sem érzek többé elégséges erőt magamban az anyaszentegyház minden irányú közérdekének azzal a mértékkel való továbbszolgálására, amely mértéket saját lelkiismeretem állít” elém a megalkuvás minden lehetősége nélkül. A jelenlegi súlyos körülmények között pedig feltétlenül szükséges, hogy töretlen erők hordozzák a terhet és vívják a harcot. Ezért vált lelkiismereti kényszerré reám nézve, hogy hosszas és alapos megfontolás után püspöki szolgálatomtól megváljak.”[48]

A hír fogadtatása Makkai lemondásáról és Magyarországra történő áttelepüléséről széles skálán mozgott: a helyesléstől a rejtélyen át az árulásig megtalálható volt minden a cikkek áradatában.[49]

Íme néhány jellemző gondolat a korabeli sajtóból:

„Makkaiban az alkotókészség nagyszerűen párosult a politikai éleslátással és történelmi judíciummal. Ezért nem tudunk belenyugodni távozásába” (Brassói Lapok 1936. 107. sz.).

„Olyan tíz év után, mely a mi viszonyaink között ötven év terhét jelenti sűrítve, [...] elmegy ...ő a maga lelkiismeretével elintézte ezt. Nekünk abban a tényben kell megnyugodnunk, hogy az a lelkiismeret nem volt tág... Sokféle érvvel lehet perbeszállni. Egy érvvel nem lehet, a fellebbezhetetlen szóval: Nem bírom tovább. És nem lehet perbe szállni azzal, aki talán gyötrelmesebb szívvel távozik, mint amilyennel mi ittmaradunk” (Reményik Sándor – Pásztortűz 1936. június 30-i számában).

„Megtörtént az elhihetetlen: Makkai Sándor a Magyar fa sorsa, a Magunk revíziója szerzője itthagyta Transylvaniát. Expatriált, kivándorolt Transylvaniából... egy borzasztó példa erkölcsi rombolása akkor, amikor pusztán az erkölcs, a hűség tarthat meg bennünket [...] ok nélkül ez a kivándorlás nem történhetett” (A Makkai-rejtély – Református Szemle 1936. július).

Az utókor kíváncsisága önéletrajzából sem nyer kielégítést. Részletek, tények helyett csak ennyit találni: „Lassanként halmozódott fel lelkemben a kisebbségi kategóriának tarthatatlanságát, lehetetlenségét, a nemzeti és emberi méltósággal összeegyeztethetetlen voltát éreztető tapasztalások betegítő mérge is.”[50]

Makkai expatriálása, az eddig feltáratlan források tükrében

Az áttelepülés vázlatos kronológiája az általam eddig talált dokumentumok és a Nem lehet... című kötet[51] segítségével a következőképpen állítható össze:

A Makkaiék baráti körében már 1934 tavaszán beszédtéma az esetleges magyarországi áttelepülés ügye, amely Reményik Sándort felkavarja és levelet váltanak Makkaival az „ügy”-ről (1934. március 12. - TiREK Kt. 7149.) Makkai megnyugtatja Reményiket, hogy az „ügy”, „ami még nem aktuális és senki se mondhatja meg, hogy miféle körülmények folyhatnak be arra nézve, hogy egy vagy más irányban módosuljon.” Két héttel később Makkainé válaszol az aggódó Reményiknek: „Sok nehéz óránk, keserves küzdelmek eredménye ez az elhatározás. És még valami, amit papíron nem lehet tisztázni. Talán, ha visszajön maga és együtt lehetünk, vagy mi felmegyünk, akkor beszélgethetünk, és maga megérti Sanyit.” (1934. március 26. – Nem lehet... 22.)

A Budapesti Hírlap 1935. január 20-i számában megjelenik Makkai Hősiesség c. írása, amelyben leírja kételyeit a kisebbségi élet értékelésével kapcsolatban és az atomizáltság jellemvonásait.

Makkai 1935. március 26-án Debrecenben tart előadást Íj szellem az iskolában címmel. Találkozik Varga Zsigmond professzorral. Amint az kiderül Varga Zsigmondnak egy későbbi leveléből (TtREL II. 2.c. 31. 833/1935-36. Debrecen 1936. április 7.), 1935. április 9-én beszélgettek először Makkaival az áttelepülés lehetőségéről, Varga Zsigmond debreceni segítségéről.

A püspöki hivatal iktatókönyve szerint 1935. április 20-án vagy tárgyaltak, vagy levelet írt Baltazár Dezső püspök Varga Zsigmondnak a Makkai-ügyről (TtREL I. 1.cc. 20. kötet. 1935. április 20. 7. pont.).

Varga Zsigmond 1935. május 6-án Makkaihoz írt levelében (Nem lehet... 35.) jelzi, hogy „Baltazár püspökkel én ezt a legnagyobb diszkréció mellett közöltem, és ő megértette azt. Az ügy másik két beavatottja, Vásáry [István] és Vay [László] pedig szintén diszkrét emberek, és ki nem fog szivárogni a dologból semmi.”

Közben Makkai is intézkedett a maga vonalán. Volt valaki, akinek nem lehetett mindegy az, hogy Makkai Erdélyben marad-e vagy nem. Az 1935. május 6-i keltezéssel Varga Zsigmondnak írt levelében csak egy betűvel jelzi azt a fontos embert, akinek a szava döntő: „A döntő tárgyalás ma d.e. történt G.-nél. Az eredmény az, hogy semmi elvi kifogás nincs a dolog ellen, de a kérés az, hogy a közügyek szempontjából még tartsam erdélyi pozíciómat, míg bizonyos transakciókat lebonyolítunk. Így tehát a helyzet az, hogy a dolog csak 1936 szept.-ben, vagy legjobb esetben 1936 febr.-ban válhatik valóra” (a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának Kézirattára: „R 2407”). A mi olvasatunkban „G” valószínűleg Gömbös miniszterelnök, aki nagy gonddal támogatta a határon túli magyarságot. Hogy Makkai Sándor láncszeme volt ennek a nem-hivatalos támogatási akciónak, az nemcsak ebből a dokumentumból igazolható, hanem abból is, amelyiket „bizalmas” jelzéssel Dr. Kölcsey Sándor, Debrecen polgármestere 1939-ben írt Makkaihoz, hogy a kisebbségi írók támogatására szánt összeg céljára vonatkozóan döntse el kinek juttassák el a Miniszterelnökség II. ügyosztályán keresztül. Makkai a Pásztortűz támogatását jelölte meg.[52]

Varga Zsigmond 1935. május 13-án volt Baltazár Dezső püspöknél, s előző héten Révész Imre kérdésére a debreceni teológiai tanári karnak is elmondta Makkai átjövetelének a tervét. (Nem lehet... 37.)

Az 1935/36. tanév elején határozatilag dönt a Hittudományi Kar a 8. tanszék felállításáról (1935. október 19. - TtREL II. 2.a. 22.d. II. Tanári Kari ülés jegyzőkönyve, 98. sz.).

Az áttelepülésben segítő személyek között Ravasz László is elkezdi munkáját. Ő a Makkai állása ügyében tett sokat, hogy a VKM engedélyezze a 8. tanszék felállítását. Makkai örömmel írja Varga Zsigmondnak, hogy Ravasz László már személyesen beszélt a miniszterrel, „kinek kérésére memorandumba foglalta az én kijövetelem indokait és át is adta neki” (1935. október 30. - a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának Kézirattára: „R 2407”).

A megígért memorandumot Ravasz László 1935. október 30-án bizalmas előterjesztésben küldte el Hóman Bálint miniszterhez a debreceni 8. tanszék és a Makkai érdekében. Ravasz László Makkai helyzetével kapcsolatban így ír: „Bár, mint 45 éves ember, élete és alkotóképessége virágjában van, mégis azt kell látnia, hogy egy kevésbé exponált új ember a magyarság ügyének nagyobb szolgálatot tehet, mint ő, aki az egyre elfogultabb és fenyegetőbb nacionalizmus előtt elveszítette befolyását és expeditív erejét éppen azért, mert rendkívüli tehetségeivel rendkívüli eredményeket ért el. Viszont egyetemes magyar érdek az ő páratlan tehetségét olyan helyen gyümölcsöztetni, ahol az egész magyarság hasznát látná s ez a haszon az erdélyi magyarság szellemi és erkölcsi fejlődésére sokkal hathatósabb mértékben hárulna vissza, ha teljes egészében zavartalanul kibontakozhatnék, mintha otthon kell vergődnie tovább olyan aprólékos, kilátástalan munkában, amelyet még egy kisebb képességű utód is jobban el tudna végezni, mint ő, aki éppen egyéniségének rendkívülisége miatt vált a hatalom szemében impossibilissé” (Ráday Levéltár Budapest. A. 1/c. 1935. 2064/1935.).

Az utolsó egyházkerületi közgyűlés, amelyen mint püspök Makkai utoljára van együtt erdélyi szolgatársaival: 1935. november 23-24. Ezután, az 1935. év végén Makkai már hosszabb időt töltött Budapesten, így a hivatalos leveleket sorra Vásárhelyi János főjegyző írja alá. Végül is 1936. január 27-től Makkai három hónap szabadságot kért és orvosi igazolást csatolt arról, hogy hosszabb gyógykezelésre van szüksége.

Február elején Ravasz László és Bánffy Miklós erdélyi egyházkerületi főgondnok felkeresték a kórházban és „jó híreket” vittek neki a minisztereknél tett látogatásukról. Bánffy Miklós pedig a pénzügyminiszternél járta ki, hogy a költségvetésnél ne legyen probléma a plusz terhet jelentő új debreceni tanszék (1936. február 5. – a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának Kézirattára: „R 2407”).

Varga Zsigmond 1936. április 7-én Makkaihoz írt leveléből derült ki, hogy az áttelepülés előkészítése 1935. április 9-én indult el: „Holnapután lesz épen egy esztendeje, hogy e kérdésről házadban elbeszélgettünk, s íme a jó Isten kegyelméből az azóta eltelt esztendő rendbehozta a dolgokat” (TtREL II. 2.c. 31. 833/ 1935-36).

A debreceni egyetem hittudományi fakultására 1936 április 21-én hívják meg Makkait tanárnak (TtREL II. 2.a 23. 1935/36. X. rendes ülés 348/1935-36. szám), melynek következtében 1936. május 15-én Makkai hivatalosan bejelentette lemondását a püspöki tisztről.

Reményik Sándor 1936. május 26-án kelt levelében írja meg Áprilynak, hogy Makkainé áldozócsütörtökön éjjel elköltözik Kolozsvárról (Nem lehet... 63.).

A kormányzó 1936. június 3-án kinevezi Makkait a debreceni egyetem Hittudományi Karának nyilvános rendes tanárává.

Varga Zsigmond 1936. augusztus 12-én levélben számolt be Makkainak kolozsvári útjáról: „Megjárván Erdélyt, a hozzám fordulóknak távozásod ügyében megadtam a szükséges információt. Sok kósza hír és mindenféle ferde beállítás terjedt el az ügyről, amelyeket úgy vélem sikerült kiküszöbölni” (TtREL II. 2.c. 31.).

Fontos adalék a dokumentálható eseménysorhoz az a feljegyzés, amelyet Jakabffy Elemér örökített meg 1949-ben: „Bethlen Ádám Erdélyben a református egyház főgondnoka volt, amikor Makkai püspök székét elhagyta. [...] Ő mesélte el: Makkainak egy napon meg kellett állapítania, hogy saját anyósa a sziguranca fizetett kéme, aki pénzért a református egyház minden külföldi összeköttetését elárulta. Makkainak választania kellett a bebörtönöztetés és az azonnali menekülés között” (Nem lehet... 253.).

Ez a kronológiai összeállítás két tényt tesz egyértelművé számunkra: egyrészt, Makkai áttelepülése nem egyik napról a másikra történt, hanem különös gonddal készítették elő olyan barátok, akik nemcsak Makkai Sándor személyére voltak tekintettel, hanem a magyarság egészének ügyére; másrészt, kitűnik a levelekből, hogy Makkai Sándor „erdélyi pozíciójánál” fogva, tevékeny részese volt azoknak a „transakcióknak”, amelyek fontos támogatást jelentettek az erdélyi magyarságnak, így egészen más az értéke annak a Jakabffy naplórészletnek, amely csak 1949-ből való, s nem egykorú tudósítás a történtekkel.[53] 

Egyetemi tanársága Debrecenben: 1936–1951

Debrecenben hamar otthonra talált. Segítették ebben a régi barátok: Révész Imre és Varga Zsigmond. Az első időben a püspöki szolgálat utáni függetlenség, a szellemi munka öröme, az idővel való szabad rendelkezés lehetősége megajándékozta azzal az életformával, amire mindig vágyott. Hamarosan elérkezett azonban a tudományos, irodalmi és társadalmi közéletbe való visszatérése, nem is beszélve a gyülekezeti, egyházkerületi és az országos egyházi életről.

1936 után szépirodalmi munkássága is fellendült. Ekkor született a Holttenger, a Magyarok csillaga, a Mi ernyeiek, a Szép kísértet és a Szabad vagy című regénye. Ezeknek témái nem a napi kérdésekkel foglalkoztak, hanem az örök magyar és egyben örök emberi felé fordultak.

A Láthatár 1937 tavaszi számában jelent meg Nem lehet című írása, amelyben a kisebbségi lét problémáival kapcsolatban emelte fel szavát. Erdélyben is és az anyaországban is nagy port vertek fel gondolatai.[54]

1937. február 7-én megkapja kora legmagasabb magyar tudományos, irodalmi és művészeti kitüntetését, az 1930-ban alapított Corvin-koszorút.

1938-ban a Protestáns Irodalmi Társaság elnökévé választotta. Ennek az esztendőnek a szellemi terméke Makkai egyik jelentős teológiai könyve, Az egyház missziói munkája.

1938-39-ben és 1942-43-ban a debreceni Hittudományi Kar dékánja, az ezeket követő tanévekben prodékán volt.

Nem lett volna Makkai az, aki, ha mint tanár csak az egyetem falai között nevelt volna. Nevelési előadásaira, cikkeire igényt tartott a Közoktatási Minisztérium, a Magyar Rádió, a Filozófiai Társaság, a Protestáns Irodalmi Társaság, az Országos Bethlen Gábor Szövetség, a Kulturális Egyesületek Szövetsége. Saját nemzetnevelési elgondolásait két könyvben írta meg.

Magyar nevelés, magyar műveltség /1937/ címmel arról tett hitet, hogy lehetséges kialakítani egy autonóm magyar szellemiséget, amelynek helye van az összeurópai kultúrában. Van annyi „önerő” bennünk, hogy ez elkövetkezzen, de kell hozzá egy egészségesebb magyar nemzedék, amely felszínre tudja hozni, ki tudja használni és él az olyan „nemzetnevelő személyiségeknek”, „műveltségünk örökhagyóinak” szellemi hagyatékával, mint amilyen az önnevelő Bethlen Gábor, az ébresztő Zrínyi Miklós, a sorshordozó Széchenyi, a kultúrpolitikus Wesselényi és Eötvös, Mikó Imre öröksége.

A másik könyv – Tudománnyal és fegyverrel - Arte et Marte /1939/ – a felerősödő fasizmus idején született, abból a felismerésből, hogy Magyarországot „mindenfelől idegen szellemiségek és létérdekek fenyegetik, szorítják, ostromolják, befolyásolják, kerülgetik, édesgetik, hogy életterükké, eszközükké, szolgájukká tehessék. Épp ezért nem ismerhetünk tehát életbevágóbb és sürgősebb kötelességet magunkra nézve, mint a magyar szellemi egység megteremtését, mely a magyar önfenntartó, önvédő egység alapja is.”[55]

A helyes felismerés ellenére a mű akarva-akaratlanul szerencsétlenül kapcsolódik a magyar belpolitikai eseményekhez: a hazánkat is elérő német nyomás erősödéséhez, a hazai cserkészet törvényerejű militarizálását célbavevő igyekezetekhez, amikor az 1939. évi 2. törvény intézkedik a leventeintézmény átszervezéséről. (Ráadásul a szerző Sándor fia maga is a katonai pályát választotta élethivatásul.)

 A könyv a nemzetnevelés életkeretét (katonai nevelés), tartalmát (nemzeti műveltség) és alaplelkületét (keresztyénség) vázolta. Így került egymás mellé a megideologizált ősi magyar katonai lelkület és a korabeli magyar közélet militáns társadalmi szelleme; Mussolini és Hitler ifjúságot önbizalomra ösztönző, a nemzeti akaraterőt forszírozó példája és Zrínyi Miklós legendás alakja; valamint a krisztianusz, mint Krisztus tagja és a Kereszt katonája.

A könyvvel kapcsolatban a józanabb kortársak méltató szavak közé rejtik óvatos aggályaikat.[56] Az a Makkai, aki a magyar korszellemnek már annyiszor ellent tudott állni, aki maga is harcolt az „új pogányság” és a „túlzó nacionalizmus” ellen, aki látta, hogy „az Isten trónusát a faj és a vér akarja elfoglalni”[57], az most ezen a ponton beadta a derekát a magyar valóság kísértésének. Ennél a műnél Makkai a prófétaságot felcserélte a diplomáciával.

A II. világháború végével éppen a Tudománnyal és fegyverrel c. könyve miatt nem múltak el Makkai Sándor számára az embert próbáló idők. 1945. május 3-tól június 8-ig volt előzetes letartóztatásban. 1945. július 3-án a könyvből vett kiragadott idézetekkel érvelve vádat emelt ellene a Debreceni Népbíróság háborús bűntett és népellenes bűntett vádjával.[58] Orvosi igazolásokkal és bizonyítás-kiegészítési kérelemmel sikerült időt nyernie arra, hogy összeállítsa védő beszédét, amelyben a könyv teljes mondanivalóját elemezte, addigi közéleti tevékenységének és egész irodalmi munkásságának egészéből a demokrata gondolatokat kiemelte és szociális téren bizonyítható tetteit felsorolta.

A körültekintően és alaposan megfogalmazott szavaknál és Erdős József hűséges ügyvédi munkájánál valószínűleg sokkal hatásosabbak voltak a Makkai érdekében tárgyalásokat folytató, levelező és kérvényeket író pártfogók (Juhász Géza, Bibó István, Erdei Ferenc, Bereczky Albert, Péter János, Tamási Áron, Ravasz László),[59] valamint a munkatársak, barátok és tisztelők demonstratív kiállása mellette, amelyet a korabeli sajtó így tett közzé: „Makkai Sándor fasiszta vétségekkel terhelt volt püspök és egyetemi tanár ügyében beadvány érkezett a népügyészségre. A beadványt számos, mintegy száz egyetemi tanár és egyetemi tisztviselőnő valamint alkalmazott aláírta. Kérik ebben a letartóztatásban lévő Makkai Sándor szabadlábra helyezését, azzal az indoklással, hogy az aláírók közül valamennyien demokrata gondolkodásúnak ismerték.”[60] A tárgyalás után a vádat 1946. június 21-én elejtették.[61] Makkai ezután fokozatosan került vissza az egyházi közéletbe.

1946-ban az Országos Nőszövetség munkájába kapcsolódott be, aztán a Tiszántúli Egyházkerület evangélizációs szolgálatának irányítását kapta feladatul. Az ifjúsági evangélizációból és a különböző konferenciákból éppúgy kivette a részét, mint a külmisszió és a zsidómisszió ügyéből. Eközben készült el a lelkigondozás történetéről írt tanulmánya,[62] valamint 1947-ben látott napvilágot a személyes lelkigondozás tanáról írt Poimenika című könyve.

A Konvent 1947. áprilisi ülése Ravasz László javaslatára őt választotta meg Muraközy Gyula helyére konventi missziói előadónak. Sokan osztották akkoriban azt a gondolatot, amit Zsindelyné Tüdős Klára így fogalmazott meg: „Makkai Sándor országos missziói főelőadóként akkor a püspökök püspöke lett. Zseniális szervező volt. Így mindenkinél jobban tudta, hogy az egyháztársadalomban nagy szükség van a nőkre. Ő egyházpolitikát csinált. Szárnyas fantáziája, messzemenő tervei és nagy energiája az ébredező egyházban természetesen sodorta őt az élre.”[63] Az általa szerkesztett missziói Útmutatók tiszta képet adnak azokról a tervekről, módszerekről és feladatokról, amelyek a fizikailag, lelkileg háborús sérült gyülekezetek élővé tételét tűzték ki célul. 1949-től havonta megjelenő lappal gazdagodik a misszió munkaága. Az Útmutatók szerepét átvevő Református Gyülekezet csupán két évfolyamot (1949-1950) ért meg, de mégis előkelő helyet foglal el a korabeli egyházi sajtóorgánumok sorában. Máig ható veszteség, hogy a lapnak 1950-ben egyik napról a másikra kellett, beolvadnia a Református Egyház című folyóiratba.

Makkai az ébredés és a hivatalos egyház között „összekötő” ember volt, akiben többen „az egyháziak trójai falovára” gyanakodtak. Az ébredésiek otthonratalálásának megkönnyítéséért munkálkodott, tagadhatatlanul az egyházba integrálás szándékával. Ennek érdekében alakította meg az Országos Missziói Munkaközösséget, amelyben harmonikusan működtek közre az ébredésiek vezetői. Hogy a hírhedtté vált Testvéri Izenet[64] ezt lehetetlenné tette és keresztülhúzta, az nem a Makkai hibája volt.

Makkai életének 1945 utáni szakaszában több jele is mutatkozott annak, hogy az ő erdélyi múltja, szellemi fölénye, politikai látása, közéleti népszerűsége, bölcs értékítélete terhes és veszélyes lehet az állami és az általuk kiszemelt egyházi vezetés számára egyaránt. A Tiszántúlon 1945 nyarán, 1948-ban a Dunántúlon vetődött fel az ő neve is, mint püspökjelölté. Az utóbbi esetben Ravasz László azt az üzenetet kapta Rákosi Mátyástól, hogy a jelöltek közül Muraközy Gyula és Szabó Imre személye mellett Makkai Sándort sem akceptálja.[65]

Akiknek az ő személye nyomasztóvá vált, azok azon igyekeztek, hogy elnyomják és kikapcsolják a közéletből. Az államhatalom csápjait újra és újra maga mögött érezhette. Például 1947 márciusában a debreceni Püspöki Hivatalból azt kérték tőle, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium protestáns ügyosztálya kérésére a „Szabad egyház szabad államban” című előadássorozaton 1946. május 19-én elhangzott előadását küldje be. „Amennyiben előadásának szövege akkor sem volt leírva, vagy azóta már nincs birtokában, még akkor is nagyon kívánatos volna előadásának legalább rövid tartalmát és lényegét írásba foglalni, hogy így a VK. Minisztérium az egész előadássorozatról megfelelő képet alkothasson.”[66]

Egyházon belül is figyelték ténykedését, voltak, akinek kezdett kellemetlenné válni missziói elkötelezettsége. Egyre egyértelműbb lett a kép a kultuszt minden áron redukálni akarók számára, hogy vele nem lehet egyezséget kötni az egyházsorvasztás ügylete terén. Abban viszont sikerült eredményt elérniük, hogy a pillanatnyi helyzet legitimációjában felhasználják Makkai tekintélyét és szavát. Makkai három kései írása különösen kirí nemcsak az életműből, hanem az 1945-51 közötti következetes missziói, evangélizációs, élő gyülekezetekért végzett tevékenységéből is. Idegen testrészek ezek, amelyek túlzott „időszerűségükkel” zavarba ejtenek. Két szerkesztői vezércikkről (Az évforduló tanítása,[67] Május 1.[68]) és az önigazoló egyházvezetés demonstratív kiadványának egyik írásáról van szó (Csak hálával emlékezhetünk),[69] ahol Makkai Sándor önkritikát gyakorol a II. világháborút megelőző szocializmusszemlélete felett. Minden más ezekben az írásokban, mint ami Makkai stílusát jellemzi: kicsorbult elme az éleslátás helyett, szavavesztett szóművészség (azaz kölcsönvett frazeológia) az esztétikai élmény helyett, dátumigézet az örökkévalóság tanítványsága helyett. Már a kortársaknak is fejtörést okozott beleilleszteni ezeket a megnyilatkozásokat az életműbe. László Dezső a mindig elől járó Makkai-tulajdonságra gondolva azzal magyarázza a szocializmus melletti kiállását, hogy felismerte, a háború utáni „új korszak igazi jellemvonása a válságtudat elmélyítése és szüntelen hirdetése helyett: az építés, a haladás és tervszerű munka.”[70] Czeglédy Sándor Makkai teológiájának tartóoszlopára utal: „Isten olyan és olyan kegyelmes, hogy minden elvszerű kultúrpesszimizmus csak a hitetlenség kifejezése lehet, és Isten gyermeke, aki 'nem szolgaság lelkét kapta félelemre', bátran, aktív, munkás módon léphet az emberi kultúra területére, nem azért, hogy ott az embert imádja, vagy hogy az ember munkáját az egyház klerikális gyámsága alá próbálja helyezni, hanem hogy szolgáljon ott szeretetben, ahová Isten őt a világban állította és hirdesse az evangélium megszentelő igazságát.”[71]

A két tisztázási kísérlet nem meggyőző és nem is lehet az, mert ezek az írások hiábavaló engedmények voltak, mert az egyházi és állami vezetők elszántságán semmit nem változtattak. A viszonzás, a jó pont értékelésének kicsiny látszatát sem érte el ezekkel az „önkritikus” szavakkal Makkai, de önmaga felé elvérző önfeladást jelentettek. Erre az időre tehető a zsinat missziói előadói tisztéről való lemondási szándéka is, mivel munkája közben teljes állami ellenőrzés alatt áll.[72]

A Missziói Szabályrendelet 1950. május 13-i életbeléptetésével, amely a missziói szolgálat állítólagos jó rendjét kívánta biztosítani, elkezdődtek az egyházi élet missziótlanítását célzó törekvések. Makkai Sándor joggal érezhette magát becsapottnak, mert a misszió centralizálásának, az egyesületek feloszlatásának és integrálásának megindoklására az általa a két világháború közötti időtől kezdve kialakított misszói felfogás teológiai fegyvertárát is bevetették az egyházi kulcspozíciókba beépített és kívülről irányított emberek, akik a totalitárius államhatalom bizalmát élvezték.

Az 1950 táján történt események annyira megvislték, hogy össze is roppantották, s ekkor érezte meg csalhatatlanul, hogy az állami vezetés és annak az egyházi vezetésbe beépített emberei „persona non grata”-nak tekintették. Félreérthetetlen jele ennek az a nyugdíjaztatási kísérlet, amelynek ügye 1950 nyarán az egyetemi keretből kiváló Debreceni Teológiai Akadémia átszervezésekor zajlott.[73] Az év végén Vasady Bélához írt levelében szabadkozva írja, hogy „az elmúlt nyár és ősz csupa bonyodalom, változás és bizonytalankodás volt számunkra és ez az oka, hogy rég nem írtam. Azt tudjátok, hogy nyárig még az a terv volt a Konventen, hogy szeptemberre nyugalomba menve itt, a Konventen folytassam missziói munkámat. Mi már össze is csomagoltunk. De aztán a tanári kar és az egyházkerület nyomatékos kérésére mégis itt maradtam és tovább professzorkodom theologiánkon, mely a Kollégiumban igen jól és otthonosan van berendezve. Nagyon örülök, hogy így döntöttem.”[74]

Miközben az egyházleépítők és egyházgyengítők a maguk pozíciójának stabilizálásán fáradoztak, addig a missziói koncepciójával együtt háttérbe szorult Makkai Sándorban a felismerés bűnbánattá mélyült és meghalni vágyássá fokozódott,[75] s csendesen, de mindenki számára váratlanul, 1951. július 19-én meg is halt. A misszió elkötelezett küldötte visszatért a Küldőhöz, a misszió Urához.

A megoszthatatlan terhet és az Isten előtti bűnbánat őszinte szavait az ifjúkor vívódásaiban használt műfajjal, a költészettel írja ki magából az 1950-es év legvégén. Az annak idején a Számadás c. kötettel lezárt versírás elevenedik fel életének végső számadásakor, s vigasztalóan állítja elénk, fedi fel a más nagyok vesztét is okozó, tragikus évek igazi Makkai-arcát.

A mindeddig publikálatlan versekből[76] íme az egyik legkifejezőbb:[77] 

Álom 

1. Olyan világos álom.
Szorongva várom s látom.
Vasúti állomáson
Most át kellene szállnom. 
2. Futok s lihegve kérdem:
Jött-e a vonat értem?
Vigyorog a csont-bakter:
Elkéstél, épp most ment el. 
3. A sínpár köddé válik,
Vissza csak az villámlik
Amelyen idejöttem.
Sápadó ég mögöttem. 
4. Tetői ifjúságnak
S dús völgye ott vibrálnak.
Trillái üde tájnak
A Siegfrid maradának. 
5. Oda már soha többé
S előre még kevésbé
Tévesztett utam vádja
Lezúz porba alázva. 
6. Ó vissza kéne menni
Bűnbocsánatot venni
Legázolt hű szívekhez!
De vissza nem eresztnek. 
7. Némán, kérdőn, halottan
Néznek utánam hosszan
S én siratom hiába
Azt, aki sose voltam. 
(Bp. 1950. XII. 28.) 

A Magunk revíziója

Makkai Sándor tevékeny részt vállalt a két világháború közötti erdélyi irodalmi életben, ahol Áprily Lajossal, Bánffy Miklóssal, Jancsó Bélával, Koós Károllyal, Kuncz Aladárral, Reményik Sándorral, Tamási Áronnal, Tompa Lászlóval és másokkal hozzákezdtek az elveszett, eltorzult „erdélyi szellem”, „erdélyi lélek” újjáteremtéséhez. Makkai meg volt győződve arról, hogy az erdélyi magyarságnak a magyar örökségben gyökerező, azon felépülő, az egyetemes értékekbe kapcsolódó, önálló szellemi életet kell kifejlesztenie. A „kisebbségi humánum” felmutatására biztatja kortársait, amikor kifejti: „A kisebbségek vannak hivatva, már csak szükségképpeni, a helyzetükből következő szenvedéseiknél fogva is egy nemesebb humánum, egy egyetemesebb emberi szellemiség, egy a nemzeteket összekötő kultúra és végre az igazi embertestvériség nagyszerű és gyógyító jövőjének előkészítésére”.[78]

A Magyar fa sorsa (1927) c. Ady tanulmányában a költő védelmében teszi le voksát, sokakat közös gondolkodásra indítva a sorvadó magyar valóság felett: „mert Ady Endre költészete lehet kórkép, de mindenesetre korkép is, a mi szomorú és beteg korunk képe”.[79] Ennek értelmében Ady költészetén át a magyar élet kritikáját adta metsző élességgel. Rámutatott, hogy „Adynak az volt az uralkodó tapasztalása, hogy a magyar föld és élet sem a falu, sem a város miliőjében nem képes táplálni és nem akar megtűrni nagyszabású, egyetemes horizontú emberi életet”.[80] A vádak a tanulmány megjelenése előtt csak Adyra záporoztak: hazafiatlan, erkölcstelen, nihilista, halálváró, érthetetlen; de miután Makkai mindezeket megcáfolta, s feltárta Ady költészetének új világát, azután őt is a vádlottak padjára ültették – ez még 1970-ben, az Utunk c. lap vitájában[81] is így történt –, mint aki Ady-ellenes a maga sajátos beállításával, ill. mint aki Ady költészetének valláserkölcsi fehérremeszelője.[82] Ugyanakkor szép számmal talált méltatókra is a vita hevében. Oláh Gábor[83] például Ady költészetének „gyönyörű exegézisét” látta a tanulmányban, Juhász Géza pedig azon örvendezett, hogy a „reformátusoknak azért is elégtétel Makkai könyve, mert benne tesszük jóvá azt a konok meg nem értést, amellyel Ady életében nyakig gombolkoztunk költészete előtt.”[84]

A Magyar fa sorsá-nál is nagyobb erővel rázta fel a korabeli közéletet az 1931-ben megjelent Magunk revíziója c. esszéje, amely a kisebbségi sors látlelete. Bevezetésként az előítélet örök típusának, a bibliai Natanaelnek (Jn 1,46-47) az alakját idézte fel, aki később kénytelen volt megváltoztatni felfogását, mivel az előítélet összeütközött az élet változásával. Makkai szerint „a felettünk elzúgott világkatasztrófa kérdésessé tette az összes lezárt fogalmakat és meggyőződéseket a világnézet, a történelmi szemlélet, az erkölcsi felfogás, a politikai, a gazdasági, pedagógia, társadalmi viszonylatok egész területén. A mai világhelyzet, az emberiségnek ez a legnagyobb válsága viharos erővel kényszeríti a lelkeket életünk gyökérig menő revíziójára. A jövendő lehetősége azon fordul meg: hajlandó és képes lesz-e az emberiség irtózatos előítéleteinek, makacsul lezárt fogalmainak feláldozásával elszánt revízió alá venni önmagát?”

Innen kiindulva töri le a hamis várakozásokat, a rózsaszín reményeket, s nemzetiségi önvizsgálatra ösztönöz kritikai nemzetszeretettel. Majd kimondja: revízióra van szükség, de nem a határok megváltoztatására, hanem az önmagunk, életünk újraértékelésére, mivel a jövő nemcsak a körülményektől függ, hanem a belső minőség függvénye. Az átértékelendő fogalmakat sorra véve, a nemzeti öntudat revíziójáról ezt mondta: ez „két nagy lelki átalakulást kíván meg tőlünk: az egyik az, hogy a földi impériumhoz kötött magyarságot lelki magyarsággá tegyük magunkban; a másik azonban az, hogy az így fölszabadított örök magyarságot ne tartsuk gyöngébbnek a külső impériumhoz is kötött és attól is támogatott magyarságnál és egyetlen atomját se alkudjuk le azért, mert így nehezebb magyarnak lenni, mert így önerőből kell magyarnak lenni. Természetes, hogy ebből az öntudatból egyenesen következik egy olyan önfenntartás és önállítás, mely a magyar közösséghez tartozó minden egyénnek, feltéve, hogy lélekben ehhez a közösséghez tartozik, biztosítja az anyagi és szellemi, a kulturális és erkölcsi egzisztenciáját és ezáltal igazolja önmagát.”

A Magunk revíziója példa arra, hogy hogyan járulhat hozzá az egyház a nemzet nagy kérdéseinek megoldásához a maga prófétai szavával. A bibliai indítás és gondolat Makkainak nemcsak ugródeszka, hanem az egész esszé mögött meghúzódó biztos háttér. Érdemes ezzel kapcsolatban felemlíteni, hogy a Magunk revíziója genezise megtalálható Makkainak egy lelkészek előtt A múlt értéke[85] címen elmondott előadásában. Ebben a bibliai megalapozást az ószövetségi prófétákra hivatkozva teszi meg (Ámós, Jeremiás, Ézsaiás, Ezékiel), akik újra és újra kutatták és feltárták népük bukásainak lelki-erkölcsi okát, s ugyancsak lelki-erkölcsi síkon keresték és képviselték honfitársaik előtt a kimenekedés útját is. E nagy próféták öröksége minden kor számára, hogy a nemzet életét, sorsát, jövendőjét sohasem külső erőviszonyokból kell megérteni s rajta kívül álló tényezők hatalmának tulajdonítani azt, ami történt, vagy történik velük. Ez a felismerés szüli az „erkölcsi revíziót”.

További jelentősége a Magunk revíziójának, hogy leleplezi az élőítéletek foglyait; a Máté evangéliuma 9,16 alapján elveti a régi fogalmi, ideológiai ruhák foltozgatását; bátor szót hallat a fasizmus faji nemzetszemléletének terjedése és a határrevízióban reménykedő vadnacionalista nyilatkozatok idején; elutasítja a származási-vagyoni előjogokat; leleplezi a tipikusan „magyar bűnöket”: az olcsó dicsőséghajszolást, a halálkeresést egy elrontott élet után; a letargiába süllyedést. Ezek szem előtt tartásával, értékkutatást végez, és a saját jelenébe beépítés szándékával, körvonalazza a kisebbségi etika sajátosságait. Makkai egyik barátjához írt levelében így értékeli írásának jelentőségét: „azt hiszem, hogy a Magunk Revíziójával voltaképen teljesítettem az Őrálló kötelességét, mely a világos figyelmeztetésben és a kötelesség tisztázásában áll. Helyzetemnél és hivatásomnál fogva nagyon kényes és nehéz a gyakorlati politika mezejére lépnem, hiszen vannak már előkelő egyházi méltóságok, kik szerint ez a könyvem is már 'leszállás' volt a 'püspöki méltóság pártokfeletti magaslatáról'. Természetesen tudom ennek a kifogásnak igazi értelmét és fütyülök arra a 'püspöki méltóságra', amelyik magyarul tétlen szemforgatást és ártalmatlan frázisokat jelent. Mindenesetre az a véleményem, hogyha a Magunk Revíziójából következik valami, akkor azt a valamit másoknak kell megvalósítaniok. Ez viszont nem jelenti azt, hogy én visszahúzódjak a következmények elől és minden rendelkezésemre álló módon ne dolgozzak, hanem csak azt, hogy nem lehetek külsőleg exponált vezetője a gyakorlati nemzetpolitikának.”[86]

Sokféle igazolást lehetne találni arra, hogy milyen mértékben ültetődött át a köztudatba Makkai nagyhatású esszéjének elképzelése és abból mennyi valósult meg, de a hatásvizsgalát egyik dokumentálható eseményét érdemes felidézni. Tetten érhető az a pillanat, amikor az álomnak indult „lelki magyarság” gondolat nemzedéki hitvallássá lesz a Vásárhelyi Találkozó zárónyilatkozatában 1937 október elején, amikor Makkai már nincs Erdélyben. A megújhodás alapelveiről Venczel József a következőket jegyezte fel: „Valljuk tehát, hogy a kereszténység az erkölcsi magatartású, nemzeti kultúrájú és demokratikus szervezetű erdélyi magyarságnak egyetlen megújulási lehetősége. Tudjuk, hogy a keresztény jelszavak mai politikai konjunktúrájában nem szokatlan dolog a kereszténységet közéleti és társadalomszervezési elvvé tenni. Mi azonban a kereszténységet nem mint divatos jelentésű jelszót értelmezzük, nem osztályérdekek védőjét látjuk benne. A kereszténység: hittudat és életformáló erő, őrizője és ápolója pedig az egyház. Az egyházak kérdésében Erdély régi hagyományos szelleméhez térünk vissza, melynek vallásos életét mély buzgóság, tántoríthatatlanság és áldozatosság s ugyanakkor mély bölcsesség és türelem jellemezte.”[87]

Makkai heroikus gondolatának komolyságát, mélységét és tisztaságát azonban nem tisztelték a körülmények, amelynek következtében kisebbség-szemléletében fordulat következett be. Nem rejtegethette sokáig, hogy egyre kevésbé bírja a kisebbségi lét realitását, a hétköznapok gyötrelmeit, egyházvezetői szorongattatásait, s eljutott oda, hogy kimondta: a kisebbségi kérdés szerinte megoldhatatlan. Nem lehet c. cikke[88] országos vitát keltett. Ahány ellencikk íródott az érzelmi reakciókból, annyi vád hullott Makkai fejére. A vita egy egész kötetet megtölt, s hullámverései máig tartanak.[89] Pomogáts Béla értékelése szerint: „a távozó püspök nyilatkozata a nemzetiségi irodalom régi félelmét szólaltatta meg, rejtett sebeket tépett fel, valóban a kisebbségi lét legnagyobb gondjára: a megmaradásra kérdezett. Pedig nem a megmaradás vált kérdésessé, inkább egy ideológia... új nemzetiségi ideológiának kellett születnie, amely leszámolva a szép történelmi illúziókkal, elfogadja a kisebbségi élet nehéz realitását, és a többi demokratikus mozgalommal szövetségben lép fel a nemzetiségi jogok védelmében.”[90]

Makkai Sándornak ebben az életrajzi fordulatában testesül meg a „kisebbségi létparadoxon”, amely azóta is permanens módon ébren tartja a „kisebbségi” és az „anyaországi” létet is megélő Makkai gondolatait. Ki intrikát, ki önigazolást, ki ideológiai tőkét akar kovácsolni azóta is ebből a paradoxonból. A mai erdélyi gondolkodók közül Cs. Gyímesi Éva tanulmányai figyelemre méltóan új szemszögből láttatják a kort és annak problematikáját. A teremtő fájdalom árán, szükségből kovácsolt erény értékjelképeket kap. „A megfogyatkozott lehetőségek és az 'egyetemes emberi szellem' (Makkai) feszültségét ez az erkölcsközpontú ideológia úgy hidalja át, hogy a kisebbségi létben a maximális intellektuális-erkölcsi erőfeszítés, odaadás, sőt önfeláldozás lehetőségeit heroizálja. Így lesz a helyzet 'hősi életalkalom' (Tavaszy), 'ajándék' (László Dezső), 'gyöngykagyló', amelyben az ember az erkölcs és a szellem 'igazgyöngyeit' teremtheti meg.”[91]

Nem tarthatjuk véletlennek, hogy a kiváló kolozsvári irodalmár éppen három református teológus értékszimbólumát tette egymás mellé, hiszen mindhárman otthonosak voltak a keresztyén szenvedés-etika ismeretében és gyakorlásában. Bár az említett szimbólumok nagyon kifejezők, s a paradoxon máig feloldhatatlan, a feladatunk azonban ma sem kisebb: a magunk revíziója. 

Ifj. Fekete Károly

 

Ugrás az oldal tetejére