nyomtat

megoszt

Magunk revíziója
MAKKAI SÁNDOR

PARANCSOLÓ TÉNYEK

 

Az evangéliumban találkozunk Natanael-lel, az előítélet örök típusával. – Az evangélium forró szélzúgása megindult a földön. Jézus első tanítványait választja el. Csak az imént hódított meg egy lelket: Filepet. A meghódított lélek, mint a szélben kigyúlt ház: tovább lobogja a szent tüzet; lelkendezve újságolja Natanaelnek: „Aki felől írt Mózes a törvényben és a próféták, megtaláltuk a Názáreti Jézust, Józsefnek fiát.” De Natanael szíve nem fog tüzet. Nem lobban lelkesedésre. Hidegen, visszautasítóan felel: „Názáretből támadhat-e valami jó?” Örökre jellemző megnyilatkozása ez az előítéletnek. Natanael, a kegyes, tudós és hű zsidó, a rabbik és a farizeusok elvtársa bölcsen tudja és teljesen meg van győződve arról, hogy „aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták”: az Izrael reménysége, szabadítója, a Messiás csak Jeruzsálemből jöhet. Mert minden igazság csak Jeruzsálemből származhat. Az, ami máshonnan jő, a törvénytudatlan nép köréből, a bűnös, sötét „vidék”-ről: előre rossz, átkozott, kárhozatos. „Valami” Jézus, a József fia... de nem is fontos, hogy ki az, akiről szó van, hogy mit mond, mit akar vagy tesz, teljesen elég, hogy Názáretből jő. Tehát nem lehet jó, igaz, szent, Messiás. Az előítélet lényege az, hogy a nem lényeges körülmények döntők előtte.

Natanael később kénytelen volt megváltoztatni a felfogását. Legyőzte az előítéletet, mert látott és meggyőződött. De ez a kijelentése ott maradt a Szentírásban, jellemzésére és megszégyenítésére az előítéletek láncaiban vergődő lelkeknek. Mi lett volna Natanaelből, ha megmarad az előítélet börtönében? Sohase látta volna meg a fölszabadító, nagyszerű, isteni igazság életét! Benne maradt volna a legborzasztóbb helyzetben: saját maga kötötte volna be a szemét az előítélet kendőjével s ezzel az igazságot, az életet zárta volna el magától örökre. Mi tudjuk már, ki és mit jelentett e világra nézve az, akit Natanael egy kézlegyintéssel akart elintézni. Mi teljes mértékben látjuk ennek az előítéletnek botorságát. És mégis azt mondom: egész világunk, egész életünk ebben a vakságban tántorog.

Nem szabad lekicsinyelnünk azokat a legártatlanabbnak látszó jelenségeket sem, amelyek mindennapi életünket szövik át meg át az előítéletek szálaival. Csak mosolyogni szoktunk azon, hogy az öreg gazdasszonynak „nem lehet” jó az, amit a fiatal készít. Egyszerűen azért, mert ő nem úgy csinálta, nála, az ő idejében másként készült. Ezerszer is látjuk, hogy valakinek a megítélésében miként meredeznek kőfalként előtérbe a kérdések: kinek a fia vagy leánya, milyen társadalmi osztályból való, van-e diplomája, kik a pártfogói, hallottuk-e már a nevét, milyen városban vagy intézménynél szolgál, s szent borzalommal tekintünk például arra a vakmerőre, aki elsőnek bízta rá egy orvosra a zápfogát vagy a féregnyúlványát. És viszont: a reklám megfelelően ügyes pufogása és rakétázása esetén ugyan kinek volna külön véleménye egy könyvről, képről, divatról vagy emberről? Az apák és fiak között a tragikumig fokozódhat az előítéletnek ez a kölcsönös dilemmája: ami új, az nem lehet jó; ami régi, az feltétlenül rossz. Mindenki tudja, hogy milyen előítéletek uralkodnak az irodalmi alkotások megítélésében: körülbelül minden ünnepelt írónak az előítéletek kása-hegyén kellett átrágnia magát az elismertetéshez. A tudomány birodalmában a nevetségességig halmozódik az újat jelentő felfedezés vagy elmélet útjában az előítéletek torlasza. A politikai és társadalmi élet szinte alig látszik egyébnek előítéletek zűrzavaránál. Kétségbeejtő előítélet a sovinizmus lényege, – úgy látszik, kiirthatatlan előítélet a többségnek az a véleménye a kisebbséggel szemben, hogy ez az utóbbi föltétlenül megbízhatatlan és elnyomandó. Kicsi vagy nagy dolgok rengetege bizonyítja: micsoda átka az emberi életnek az előítélet. Mert előítélet minden lezárt fogalom és álláspont az élet változásaival, a folyton változó élettel szemben.

Minden lezárt fogalom és álláspont? Ez talán mégis túlzás! Elismerem, hogy a kérdés tulajdonképpen nem egyszerű, sőt, nagyon is bonyolult. Kétségtelen, hogy az a folyamat, ahogy az előítélet keletkezik, szükségképpeni és elkerülhetetlen. Nem csak, hanem jogosult is. Egy bizonyos pontig az, viszont azon a ponton túl lelkileg életveszélyes. A kérdés az: hol van, melyik az a fordulópont, ahol a megismerés folyamata átfordul az előítélet útvesztőjébe?

Herakleitos ősi megállapítása szerint a világ és az élet szakadatlanul hullámzó és rohanó folyam. Ez a folyam a lelkünkön zuhog át és azt az ingerek kozmikus záporával borítja el. Elsodortatna és megfulladna az ember, ha valami módon úrrá nem lehetne efölött az áradat fölött. Lelkünk ezt a „lélegzetvételnyi” uraságot, ezt a legalább ideiglenes és folyton megismétlődő felülkerekedést az által szerzi meg, hogy fogalmakat alkot az őt érő, elborító, rajta átzuhogó s őt magával ragadó valóságáradat mozzanatairól. Ezek a fogalmak a gát, a háló, a keret, az edény, melyekkel az ember megállítja, bezárja, szemléli és megérti a valóságot, s egyben a saját öntudatos részévé, életévé teszi.

Tapasztalás és tanulás lassanként a természeti és szellemi világ egészét fogalmasítja és rendszerezi, s ebből a rendszerből logikai és erkölcsi elveket von ki, melyek tudásunkat és jellemünket határozzák meg. Itt nem részletezhető módon, de ezen az úton alakulnak ki világnézeti, erkölcsi, művészeti, politikai, pedagógiai és mindenféle nézeteink, meggyőződéseink, egész világunk és ez együtt mind saját magunk vagyunk, az illető konkrét ember, a személyiség, a maga életpályájával és életgyakorlatával.

Ez a folyamat természetes, törvényszerű, szükségképpeni. De, – és ez a de itt a fontos! – tudnunk kell, hogy maga az életvalóság, melyet fogalmaink, ítéleteink, világrendszerünk értelmi formái megragadni igyekeznek, nem áll meg soha, folyton megy tovább s eközben folyton új és új habokat vet fel, változik: tehát fogalmaink egy idő múlva többé nem fejezik ki és nem fedik az életet, a valóságot magát.

Vannak gondolkozók – pl. Bergson, – akik szerint a fogalomnak és az életnek ez az inkongruenciája általában vonatkozik minden fogalomra, a fogalomra magára.

Ennek az előadásnak a keretében nem lehet vitát kezdeni az ismeretelmélet legmélyebb alapjairól és legfinomabb distinctióiról. Áll azonban ez az igazság abban a szűkebb és speciálisabb értelemben, hogy az emberekről, az életről alkotott és az élet gyakorlati menetét irányító elveink, meggyőződéseink, ezek az elsősorban lelki és erkölcsi „fogalmasítások” a folytonosan új fordulatokba hullámzó életvalóságot csak ideiglenesen tudják fedni és kifejezni, anélkül hogy ez a tény befolyásolná azt, ami örökkévaló és változhatatlan. Ha már most ebben az értelemben az élet maga túlhaladja fogalmainkat, mi következik ebből reánk nézve? Ezeknek a fogalmaknak folytonos revíziója, küzdelmes alkalmazkodás az új és új vonásait mutató valósághoz.

Miből keletkezik tehát az előítélet? Abból a csökönyösségből, hogy egyszer lezárt fogalmainkat és ítéleteinket nem akarjuk többé revízió alá venni.

Csakhogy ez a csökönyösség a saját magunk, embertársaink, egyéni, családi, társadalmi, nemzeti helyzetünk és feladataink megítélésében maga a halál.

Mi lett volna, ha a tékozló fiú nem vette volna revízió alá a saját magáról és életéről alkotott bűnös, halálos meggyőződést? Hát még ha az Atya nem lett volna hajlandó revízió alá venni a firól alkotott lesújtó ítéletét?

Az evangélium legistenibb lényege éppen az, hogy Isten revízió alá vette az emberiség halálos ítéletét s hogy nagylelkű szeretettel, bűnbocsánattal hajolt le hozzánk. Ebből következik reánk nézve is a revízió nagy kötelessége magunkkal és embertársainkkal szemben.

Az előítélet tehát nem egyéb, mint makacs és oktalan ragaszkodás a fogalmakhoz, szemben az élettel. Változhatatlanságot tulajdonítani azoknak az emberi, ideiglenes véleményeknek, melyekbe a folyton változó, hullámzó, egyre szélesebb, gazdagabb, változatosabb és nagyszerűbb valóságot tökéletlenül befogni akartuk.

Így állván a dolog, kimondhatjuk, hogy az előítélet lényege tulajdonképpen önvédelem. De egy életellenes, gyilkos önvédelem. Az ember oktalan módon ragaszkodik ahhoz, hogy biztosított, végleges, lezárt formái legyenek, mert ez kényelmesebb, nem igényel új erőfeszítéseket, küzdelmet és szenvedést. A tudós, aki előtt felhajnallik az új igazság angyala, megbúvik egy elmélet immár üres csigahéjában, melyből az élet kihalt, mert fél, hogy ennek az angyalnak megjelenése halált jelent az ő megszokott és népszerűvé vált, hírt, dicsőséget vagy hasznot jelentő tanítására. Nem akarja látni az angyalt, hanem mint Gedeon, tovább akarja csépelni a szalmát, mert fél az újabb erőfeszítéstől, az áldozattól. Így kapaszkodik meg az ember a saját magáról alkotott képben, amely őt igazolja: pedig ő már régen nem az többé. Az élet új és új helyzeteivel, feladataival, zengő hívásaival, kürtszavú parancsaival szemben így vetjük meg a lábunkat szentesített erkölcsi, nemzeti, politikai, pedagógiai elvekben s a saját tehetetlenségünket, kislelkűségünket, gyávaságunkat, kényelmünket, önzésünket, mint örök és változhatatlan igazságot szegezzük neki az életnek, melynek árja új jövő felé rohan. Az előítélet az emberben levő vis inertiae, a sárba, porba visszahúzó ősállat ordítása: nem akarok tovább menni, más lenni, küzdeni, élni: aludni akarok, rothadni akarok!... Az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől.

Nem szükséges azonban, hogy az előítélet tudatosan rosszindulatú legyen. A jobb meggyőződés ellenére való ragaszkodás a rosszhoz, az elavulthoz, az élettelenhez, már túl is van az előítéleten. Az előítéletben éppen az a lényeges, hogy az ember nem engedi meg a jobb meggyőződés felülkerekedését, már csirájában eltapossa a lehetőséget, hogy más álláspontra jusson. De azért az előítélet mégis, mindig bűnös, a kötelességmulasztás bűne. Az elásott talentum felelősségét és legszigorúbb büntetését hordozza.

Mi az a nagy kötelesség, amelyet az előítélet megtagad? Magának az életnek örök megújulási útja: folytonosan tágítani az elmét és a szívet, rugalmassá és befogadóvá tenni az élettel szemben, mindig újra és újra feltenni a már megoldottnak hitt kérdéseket és mindig újra megkeresni rájuk a feleletet, hogy ezáltal részesei lehessünk a valóságos életnek, munkatársai a folyton teremtő és alkotó Úrnak, szolgák és harcosok, építők és eszközök az élő kövek faragásában és beillesztésében a jövő, az Isten országa épületébe.

Az előítélet minden kor és minden ember életében ott kísért és pusztít. De vannak korok, helyzetek, nemzedékek, akiknek életében megszázszorozódik az előítélet kísértése és veszedelme. Korunk gondolkozói közül többen, igen helyesen mutattak reá, hogy ma, mi ilyen korban és helyzetben élő nemzedék vagyunk. Ez abból következik, hogy a felettünk elzúgott világkatasztrófa kérdésessé tette az összes lezárt fogalmakat és meggyőződéseket a világnézet, a történelmi szemlélet, az erkölcsi felfogás, a politikai, a gazdasági, pedagógiai, társadalmi viszonylatok egész területén. A mai világhelyzet, az emberiségnek ez a legnagyobb válsága viharos erővel kényszeríti a lelkeket életük gyökérig menő revíziójára. A jövendő lehetősége azon fordul meg: hajlandó és képes lesz-e az emberiség irtózatos előítéleteinek, makacsul lezárt fogalmainak feláldozásával elszánt revízió alá venni önmagát? Mindazok a kísérletek, melyekkel a világhatalmak tényezői toldozzák-foldozzák a régi fogalmak rongyokra hasadozó véres köntösét, csak mind fájdalmasabb, kíméletlenebb világossággal tárják fel a meztelen igazságot: az élet meghaladta a múltat, az emberiségnek új életre van szüksége és ehhez az új élethez a fogalmak, a meggyőződések új ruhája és nem új foltjai kellenek. Krisztus ítélete zúg a világ felett: „Senki sem vet új posztóból foltot az ócska ruhára, mert ami azt kitoldaná, még elszakít” a ruhából és nagyobb szakadás lesz.” (Mt. 9:16.) A régi ruha fenntartása lehetetlen. A régi felfogás előítéletté vált. Új életparancsoknak új törvények kellenek.

De nagyon érdekes az, hogy az élet revíziója nem új kitalálások, hanem éppen a minél régibb, minél megszokottabb és minél magától értetődőbbnek tartott fogalmak, elvek, ítéletek újra való átvizsgálása, felelevenítése, revíziója által lehetséges. A termékeny forradalmak, a nagy felfedezések, a korszakokat formáló igazságok mindig a legrégebbi és legmegszokottabb fogalmakhoz tértek vissza és azoknak revíziójából születtek meg. Saját életünk megújulása is csak az alapvető fogalmak revíziója útján lehetséges. Ezért mondotta Krisztus: Új parancsolatot adok néktek: hogy egymást szeressétek! – A szeretet fogalma, kötelessége nem volt új, de üres szóvá, merev törvénnyé, szűk és halálos előítéletté változott: szeresd barátodat, gyűlöld ellenségedet. Ezt az előítéletté változott alapfogalmat újjá kellett tenni, gyökeréből revízió alá venni, a szeretet isteni életének igazi értelmével, jelentésével tölteni meg, úgy hogy ez a legrégibb szó, mikor igazi krisztusi lélekből fakadt, a legújabb szóvá tüzesedett ki az apostolok ajkain, olyan hatalmas, életteljes, nagyszerű szóvá, mintha soha senki azelőtt nem ismerte, hallotta és mondta volna: mert a fogalom alkalmazkodott a valóság isteni új fordulatához, a Krisztusban megjelent élethez magához.

Tehát az előítélet legyőzése nem abban áll, hogy ugyanannak a lemaradt, megüresedett, megkövült, beteggé és méreggé vált lelkületnek és törekvésnek új neveket adjunk, hanem hogy a régi fogalmakat új tartalommal töltsük meg, hogy alkalmazzuk fogalmainkat a tények új parancsaihoz, újra szőjük a ruhát, az igazság, az élet, a valóság mértéke szerint, amely kinőtte és szétszakította a régi posztót.

És ezzel meg is találtuk a mérővesszőjét a kérdésnek. – Fogalmak és meggyőződések mindig szükségképpeniek és elkerülhetetlenül szükségesek. De hogy előítéletekké ne váljanak, annak az élet minden terén egy biztosítéka van és ez a tény. A tények minél mélyebb és igazibb megismerése, a tényekhez való engedelmes alkalmazkodás, a helyes együtthaladás a tényekkel: ez az élet titka.

Az előítéletben az ember nem a tényt magát ismeri fel, nem ahhoz alkalmazkodik és nem annak engedelmeskedik, hanem a tény egy magyarázatának, amely többé nem kielégítő, melyet e tény teljesebb vagy másoldalú belépése az életünkbe meghaladottá, feleslegessé vagy gátlóvá tett. Mert a tény, minden tény végtelenül több annál, mint amit a tény idői ismerete, fogalma képes megragadni belőle.

Ebből következik az igazság megismerésének egy olyan eléggé nem méltányolt elve, mely ma, a mi számunkra egyenesen életparancs: a tényeknek minél szélesebbre tárt, minél nagyobb befogadóképességű és minél rugalmasabb elmét és szívet kell érniük. A mi kötelességünk mindig extenzívebben és intenzívebben figyelni meg a tényeket és minél elfogulatlanabb és odaadóbb elmével és szívvel fogadván őket, alkalmazkodni a parancshoz, amelyet hoznak.

Hogy félre ne érthessük ezt az igazságot, hangsúlyoznom kell azt az evangéliumi felfogást, hogy a tények nem önmagukért vannak. A tények követek, parancshozók, útmutatók. Hiszen teljesen igaz, hogy néha a tények tiszta felismerése éppen nem a hozzájuk való alkalmazkodást, az engedelmességet, hanem a szembeállást, az ellenszegülést követeli meg. Abból a kijelentésből, hogy az élet útja a tényekhez való alkalmazkodás, nagyon sokan a megalkuvás igazolását hajlandók kihallani. De ha arra a magaslatra emelkedünk, hogy a tények önmagukon túl mutatnak, hogy néha éppen akkor engedelmeskedünk az általuk hozott parancsnak, mikor szembeállunk a tényleges adottsággal: akkor nem fogjuk félreérteni a tények jelentőségét az életünkben.

A Szentírás a legszélesebb értelemben tanítja, hogy a természet tényei, minél jobban megismerjük őket önmagukban és egymással való kombinációk végtelen sokaságú formációiban, – éppen úgy, mint az emberi történelem és az emberi lélek élettényei együttesen hordozzák azt a nagy parancsolatot, hogy az ember a nagy Élet öntudatosan szolgáló, engedelmes szerszáma legyen. A tények a Kijelentést igazolják.

Ebben a megvilágításban az előítélet azért halálos bűn, mert a tényekben az élet új és új parancsai előtt zár kaput, tehát a magunk régi, kicsi, önző érdekeinek zsugori féltése az önfeláldozó kötelességteljesítés keresztjétől, a szeretet szolgálatának egyetlenül fenséges élettartalmától való gyáva, tunya és alávaló menekülés, mely egyesekre, családokra és nemzetekre nézve halált jelent.

Ezek a talán kissé magasból és távolról induló sugarak az erdélyi magyar nemzeti kisebbség nagy sorskérdésébe akarnak belevilágítani.

Tizenkét esztendei kisebbségi sors és élet immár elegendő kellett hogy legyen annak a kötelességnek meglátására: az erdélyi magyarságnak revízió alá kell vennie életének alapvető kérdéseit. Az erdélyi magyarságnak számolnia kell a tényekkel, amelyek sorsdöntő hatalommal léptek az életébe. Az erdélyi magyarságnak, hogy életben maradhasson, az élet igazságára és ehhez az igazsághoz való engedelmes alkalmazkodásra van szüksége.

Miért kell ezt tennie? Miért van erre szüksége?

Mert azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket régi életéből hozott magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát, hacsak át nem mennek az elme és a szív gyökereit megrázó revízió tüzén.

Mert az az önvédelem, amelynek lényege az, hogy „nem felejt és nem tanul”, az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság parancsai elől és nem védheti meg a haláltól.

Mert előítéletei vannak, melyek meddők és pusztítók, melyek miatt nem tudja felismerni és követni az önfeláldozó kötelesség és a szolgáló szeretet isteni parancsát, melyben élete, igazsága és jövendője van.

*

Azok a makacsul lezárt fogalmak és ítéletek, melyekben egy irreális és veszedelmes önvédelem kísérlete rejlik, mindenekelőtt a múltra vonatkoznak. Az előítéleteknek ez a csoportja nemzeti öntudatunk gyökeres revízióját teszi szükségessé. Azok a nagy, összezúzó tények, melyek a világomlásból éppen reánk szakadtak, annyira alapjaiból rázták meg egész életünket, hogy az összezúzott test ájulatából szinte máig sem tudtunk felocsúdni. Senki se tagadhatja, s ha tagadni akarná, a mindennapi élet eseményei beleordítják az idegeibe, hogy olyan letagadhatatlan és általunk meg nem másítható tényekkel állunk szemben, melyek véglegesen eltapossák azt, aki nem számol velük.

Tizenkét év alatt ennek a leszámolásnak sokféle kétségbeesett kísérletét láttuk elvonulni a szemünk előtt. Hunyjuk le egy pillanatra a szemünket és hárítsuk el a torlódó események iszonyú bozótját, amely tizenkét év alatt közénk és a nagy szakadék partja közé nőtt... Íme, halljuk az expatriáló és repatriáló vagonok kerekeinek szomorú csattogását és látjuk azokat az ezreket és ezreket, akik a tényekkel úgy számoltak le, hogy kitértek a tények parancsai elől. Ez nem vád akar lenni, a legtávolabbról sem, csak annak megállapítása, hogy sokan, sokan kényszerültek, külső vagy belső kényszerűségből így számolni a tényekkel. – Egyre halványodva és fogyva merül fel előttünk az a magyar arc, amelyiknek tekintete és vonásai dacosan hirdetik: nem veszem tudomásul a tényeket. Aztán látunk itt-ott, egészen más dacosságú arcokat is, akik fanyarul vagy hetykén vetik oda: igenis, tudomásul veszem a tényeket és levonom a konzekvenciákat. Mindezek a leszámolási kísérletek az öncsalás és csalódás, a tévedés és tévesztés útjai reánk nézve, akik itt maradtunk, itt vagyunk és itt kell megmaradnunk a törvényes rend minden tisztelete mellett – örökre magyaroknak. Mi Románia polgáraivá lettünk; ennek az országnak törvényei és törvényes rendje a mi életünk meghatározója lett. Mi ennek a rendnek kereteiben, ezekbe beilleszkedve kell hogy magyarságunkat megtartsuk, nem mások ellen, hanem a magunk öröklött lelki és szellemi egyéniségének békés és munkás érvényesítése érdekében.

Nekünk számolnunk kell a tényekkel, de kétségtelen, hogy ez a számolás alapvető fogalmak és meggyőződések revízióját kívánja meg éspedig elsősorban azokét, amelyek a múlt megítélésére vonatkoznak. Az erdélyi magyarság első és legfontosabb feladata a múltról alkotott felfogásának olyan revíziója, amely kizárja az életellenes előítéleteket s az önvédelemnek és az önállításnak egészséges formáját teremti meg.

Tudom, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni még ma is nagyon kényes és nehéz. Két oldalról is félreérthető. De semmi sem lehet akadálya a kötelesség teljesítésének, az élet pedig sürgeti ennek a kötelességnek teljesítését.

A múlt megítélésére vonatkozó előítéletek két ellentétes csoportra oszthatók. Az első csoportot körülbelül ezek a meggyőződések alkotják: A múlt mindenestől jó volt. Az a korszak, amelyben születtünk és nevelkedtünk, a magyar nemzet történelmének legdicsőbb korszaka volt: a virágzás, az öntudatosság, a kultúra, a hatalom, a jóllét verőfényes, boldog ideje. Mindazok, akik bajokról beszéltek, hibákat emlegettek, nyugtalanul jósolgattak a csillogó felszín alatt lappangó örvényekről, csak saját ki nem elégített hiúságuk és önzésük motorja által hajtattak és végeredményében ellenségei voltak a nemzetnek. A magyar nemzet összes erőinek kivirágzása már-már azon a ponton volt, hogy véglegessé érlelje uralmát a saját földjén s örök időkre biztosítsa a nemzet boldog jövendőjét. A harmincmillió magyar álma, a mindent és mindenkit magyarrá boldogító kultúra látomása már-már ott járta tündértáncát a láthatáron. Abban az időben nem volt elnyomás, igazságtalanság, nyomorúság. A jognak, igazságnak, lovagiasságnak, becsületességnek tündöklő magyar vonásai uralkodtak a kormányzatban, a közigazgatásban, a kultúrában, a nevelésben. Igaz, hogy voltak szomorú és gonosz ellenségek, akik érthetetlenül romlására törtek a nemzetnek. Így a szociáldemokrata munkásság, amely nem tudni, mi okból, folyton elégedetlenkedett, zavargott és kizsákmányolást, jogtalanságot, nyomort, miegymást jajgatott. Aztán Ausztria, amelyik irigyen elzárta a világ elől a magyarságot, hogy félreismerjék, vagy egyáltalán ne ismerjék. De mindezek nem magának a magyarságnak a hibáiból keletkeztek és ármánykodtak, sőt visszaéltek azzal a nagylelkű jósággal, amellyel a magyarság telítve volt. Mit érdemelt volna egy ilyen nemzet? A világ elismerését, bámulatát, barátságát, támogatását. És ha ezt érdemelte, akkor ami történt vele, az a legnagyobb igazságtalanság, ami a világon valaha történt. Ennek az igazságtalanságnak okozóit nem lehet nagyítóüveggel sem felfedezni a magyarság életében, lelkében, jellemében, – teljesen rajta kívül álló okok idézték elő, szerencsétlen és gonosz találkozása egy csomó idegen ütközőnek, amelyek az ártatlant és igazat zúzták darabokra. Tehát semmiképpen és semmi részben nem vagyunk felelősek azért, ami történt. Mi ártatlan szenvedők vagyunk. Mi a teendője az ártatlan szenvedőnek? Várni a csodát! Az ellenkező tények csak ideiglenesek és semmi okunk arra, hogy ezekből a tényekből „tanuljunk”, hogy ezek miatt valamit „elfelejtsünk”, hogy ezek a tények álláspontunk, meggyőződéseink megváltoztatására bírjanak, hogy belőlük új feladatok új parancsait halljuk ki.

Itt van tehát előttünk négy Ítélet:

A múlt jó volt.

Velünk igazságtalanság történt.

Nem vagyunk felelősök.

Jogunk van csodát várni.

Mért mondjuk ezeket az ítéleteket előítéleteknek?

Nem azért, mintha teljes egészükben hamisak lennének, vagy éppen tudatosan rosszhiszeműek. Ezek a meggyőződések lehetnek teljesen szívből fakadók, őszinték, mélyen átérzettek és a legtöbb esetben azok is; bizonyos, hogy bennük az igazságnak nem egy vonása is feltalálható. Ha a múlt nem is volt csupa jó, a múltban bizonyára sok jó, igaz, értékes és nagy vonás van. Kétségtelen, hogy az emberi Ítélkezés, míg igazságot vél szolgáltatni egyfelől, súlyos igazságtalanságokat követ el másfelől, egyénekkel és nemzetekkel is. Az is bizonyos, hogy nem mindenki, nem egyformán és nem mindenért felelős, ami történt. De mégis, mindez nem egyéb szomorú előítéletnél, mihelyt a tényekkel szemben azt az álláspontot foglalja el, hogy neki joga van csodát várni. Ez a csodavárás a legszomorúbb magyar előítélet. A tények, a valóság meghaladták a nemzeti öntudat büszke, öntelt, ragyogó fogalmait. Tegyük fel és fogadjuk el egyelőre, hogy minden jó volt úgy, ahogy a múltban volt. De ha így is volna, az a múlt visszavonhatatlanul múlt, nincs többé és vissza nem hozható. Ez a tény. Tegyük fel, hogy mindaz, ami velünk történt, a legnagyobb igazságtalanság. De ez az igazságtalanság megtörtént, így van és nem másként. Ez a másik tény. Ezekkel a tényekkel szemben csak két álláspont lehetséges. A makacs elzárkózás, az előítélet álláspontja, amely bűnös, mert életellenes és halálos. A másik a tények elfogadása és a tényekben fölhangzó életparancs meghallása és követése.

Mielőtt azonban megkísérelnők ezt az életparancsot megragadni, látnunk kell az előítéleteknek azt a másik csoportját, amely éppen ellenkező fogalmakat szegez a valóságnak. Itt a következő elvekre és véleményekre akadunk: A múlt nem egyéb, mint végzetes tévedések és hibák halmaza. A történelem különben sem szolgál semmi tanulsággal, teljesen megbízhatatlan, hamis, mert minden nemzet vak sovinizmussal csak saját magát dicsőíti benne. Mindaz a dicsőség, amiről zeng, csak felület, látszat, külsőség. A legdicsőbb korszak sem volt egyéb, mint hatalmasoknak basáskodása, kéjelgése a felszínen, míg alul korrupció, elnyomás, kizsákmányolás bűzlöttek. A magyar múlt bűnös nemtörődömséggel készítette elő a katasztrófát. Frázisok, jelszavak, kicsépelt szólamok alkották a hazafiságot és a nemzeti öntudatot. Munkanélküliség, kivándorlás, eladósodás, a termelő munka elejtése, a gazdasági és kulturális erők idegen kezekbe csúszása jellemzik a magyar erő és hatalom éráját. Éppen az volt benne a legrosszabb, ami magyar volt. Végzetes, hogy minden hatalom és irányítás egyetlen osztály kezébe összpontosult s hogy ez az osztály nem a szellemi és erkölcsi erők letéteményese volt. A liberalizmus és demokrácia puszta jelszavak maradtak, amennyiben pedig tényleg megvalósultak, csak éppen a magyar faj nem vehette hasznukat: kizárólag az idegennek gyümölcsöztek.

Mi tehát egy vezetőosztály vétkeiért szenvedünk, a felelősséget kizárólag ők hordozzák mindenért, ami történt. A tények arra mutatnak, hogy nem kell törődnünk a múlttal, s úgy kell a jelenhez alkalmazkodnunk, hogy egyéni megélhetésünket biztosíthassuk.

Ezek a gondolatok:

a múlt rossz,

a felelősség a múltakért az akkori vezetőosztályt terheli,

a múlttal nem kell többé törődni,

a jelenhez egyénileg kell alkalmazkodni,

csak abban különböznek az első csoportba tartozóktól, hogy a csodavárás helyett egyénileg elismerik a tényekkel való számolás és a tényekhez való alkalmazkodás szükségességét. De mégis, teljesen magukon hordozzák az előítélet bélyegét. Lehetnek s vannak igazságok ebben a sötét kritikában is a múlttal szemben, de ezeknek dacára mégis csak elzárkózást jelent a tények igazi arca elől, mert nem hallja ki belőlük ez sem az életparancsot, amely mint nemzethez szól hozzánk és nem egyéni megalkuvást, hanem a nemzeti öntudat új, életrevaló, egészséges kiragyogását követeli, mint a tények küldetésének igazi megismerését és az ennek való helyes engedelmeskedést.

A tényeknek ezt a parancsát akarom tolmácsolni a következőkben.