nyomtat

megoszt

Magunk revíziója
MAKKAI SÁNDOR

IMPÉRIUM LÉLEKBEN ÉS IGAZSÁGBAN 

 

Előttünk az a kötelesség áll, hogy nemzeti öntudatunkat revízió alá vegyük, az előítéletektől megtisztítsuk, a makacs és lezárt fogalmakat föloldjuk, s tisztázzuk az élet parancsszavát, mely a sorsdöntő tényekből azért is úgy szól hozzánk, hogy nemzeti életünknek új lehetőségét formáljuk ki a magunk és gyermekeink számára.

Az első, amit nagyon mélyen és komolyan, nyitott elmével, kitárt szívvel kell meggyőződésünkké tennünk, az az igazság, hogy mivel a tények nem önmagukért vannak és csak addig vannak, – de addig mindig vannak! – amíg küldetésüket elvégzik: nemzeti öntudatunk revíziójában egy pillanatig sem szabad befolyásolnia, gátolnia bennünket a tények ideiglenes vagy állandó voltának. A legrosszabb előítélet a tényekkel szemben az, hogy ideigleneseknek, vagy örökre változhatatlanoknak tartjuk őket s meggyőződéseinket ehhez az idolához szabjuk. A tény – tény akkor is, ha ideiglenes, akkor is ha maradandó. A tény, mely az élet új hullámát hozta, mindenesetre azt a parancsot is hozta: neked újjá, mássá kell lenned. Feltétlenül, okvetlenül meg kell újulnod, mert örökre meg vagy haladva. Ez a parancs független most már minden külső körülménytől. Hiába áltatnád magad azzal, hogy a tény ideiglenes, hogy nemsokára minden úgy lesz, ahogy volt; többé soha se lesz e világon semmi úgy, ahogy volt; de ha szinte úgy lenne is: neked akkor is újjá, mássá kell lenned. Lehetséges, hogy a tények egykor, vagy nemsokára újra fölvesznek egy olyan csoportosulást, mely külsőleg hajszálnyira hasonlít” egy régihez: ez külső dolog, melyben az élet most már úgyis mást akar, mint ami régen volt. És lehetséges, hogy soha többé nem áll elő a körülményeknek egy már letűnt csoportja, – de ez nem engedi meg neked a makacs, negatív elzárkózást az élet parancsszava elől; annál inkább meg kell újulnod, mert különben elvesztél. A tények parancsa tehát ez: nemzeti öntudatunknak mindenképen, bármi sorsban is, meg kell változnia, újulnia, tisztulnia.

Nemzeti öntudatunk második, alkotó tényezője ez a meggyőződés kell hogy legyen: vannak hibák és bűnök, melyek a nagy világkatasztrófával kihullottak az Idő rostájából. És ezeknek ki is kellett hullaniuk. „Nem szabad megengednünk, hogy az, ami felett ítéletet mondott az Idő, halottan is életet szimuláljon és tovább kísértsen közöttünk. A régi bűnöknek holtan kell maradniuk” (Magyar Fa Sorsa. 34. l.) Nem volt minden jó, ami volt, és nem volt mind jól, ahogy volt. A tények megkövetelik, hogy a romantikus, szentimentális, kritikátlan és naiv nemzet- és történelemszemléletet bátran és következetesen változtassuk át kritikai szemléletté. Egy nemzetet szétzúzó világtörténeti katasztrófának mindenesetre voltak a kicsi nemzeten kívül fekvő, tőle független, nagy világokai is; – mégis az a helyes és mégis az a parancs, hogy a katasztrófát úgy fogadjuk, mint belső okok, életellenes bűnök rettentő következményét és büntetését. Mert esetleges, véletlen, külső szerencsétlenségnek tartva, csak a magunk igazának melldöngetésénél maradunk és változatlanul belekövülünk a régi bűnökbe. El kell fogadnunk a tényeknek azt a tanítását, hogy a pusztítás nagy külső alkalma csak kinyilvánította és megpecsételte a sorsot, amely saját bűneinkben saját magunk által megíratott. Nehéz ezt így látni, nehéz lemondani a saját igazunkról, de az élet érdekében kell elfogadni ezt a szabályt: a mi velem történik, annak sohase keressem és sohase fogadjam el külső okát addig, amíg csak egyetlen belső ok is van, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék. Inkább legyek igazságtalan és kegyetlen önmagamhoz, minthogy a magam igazolására külső okokat találjak. Mindenesetre közelebb vagyok az igazsághoz, ha magammal szemben kérlelhetetlen vagyok, amíg csak egyetlen dudváját látom magamban a halált hozó bűn mérgének. Azt pedig tisztán kell látni, hogy a magyar múltban, a magyar lélekben is volt és van halált hozó bűn. Pártossága, gőgje, szenvedélyessége, szalmalángja éppen elégszer ásott neki óriási sírvermeket történelmének tragikus fordulóin. Keleti tunyasága, álmos közönye, földhöz tapadó önzése éppen eléggé hátralökték a saját földjén is, Európában is a népek nagy versenyében.

Történelmi tényezővé vált tragikus bűne pedig az, hogy nem tudott lelki, szellemi vezetés alá állni. A születési és vagyoni alapon való nemzetvezetés lassanként megrögzítette az elfogultság, a szellemi törpeség és önállótlan utánzás uralmát s ezzel képtelenné tette arra az egyetlen életmódra, amely ütközőpontba került kicsiny nemzetnek adatott: a szellemi rugékonyság, fogékonyság, befogadóképesség, progresszivitás és egyetemességre törekvés útjára. A magyarságnak meg kellett hallania az Idő lesújtó ítéletét: „Szegény és kicsi nemzet kisszerű vagy középszerű szellemiség mellett nem élhet meg.” (Magyar Fa Sorsa. 43. 1.)

Ha ezt az ítéletet – minden előítélet eltiprásával – meghallgattuk, öntudatunkba fogadtuk, következik nemzeti öntudatunknak az az új vonása, amelyet az idők parancsa ki akar váltani belőlünk s amely ha megszülethetik bennünk, valóban új magyar öntudat hajnalát fogja jelenteni. Vállalni kell a felelősséget a múltért! Vállalni, éppen azért, mert látjuk és tudjuk, hogy az a múlt hová juttatott. Mint a magunk bűnét, kell vállalnunk, épen azért, hogy levezekelhessük, hogy megbánhassuk és hogy újra többé soha el ne követhessük. Könnyebb volna ugyan szembe állni azzal a múlttal, talán megtagadni vele a közösséget, kikiáltani, hogy bűnei nem a mi bűneink, hogy mi nem vagyunk felelősök érte, hogy elítéljük és kárhoztatjuk, mint ártatlan áldozatai. Ez volna a világon a legnagyobb gyávaság, a legszégyenletesebb árulás és a legalávalóbb hazugság. A felelősség vállalása, a bűnbánat és a vezeklés a legnagyobb tett, amellyel egy nemzet a maga élethez való jogát és életrevalóságát megbizonyíthatja. A bűnbánat nem szégyene egy nemzetnek, hanem dicsősége és hatalma, ha igazán szégyelli és bánja a bűneit. A felelősség súlya alatt álló, bűnbánó nemzet mérhetetlenül felette áll az igazának és dicsőségének, kiválóságának és erényeinek mámorában vakon hadonászó nemzeteknek.

De természetesen – nem szavakban való felelősségvállalást, bűnbánatot és vezeklést gondolok. Elszánt harcot értek ezalatt természetünk életellenes vonásaival. Itt egy kicsi, szegény, elhagyatott magyar kisebbség vergődik. Egy másfélmilliós kicsi vízcsepp az óceánban. Vihar van-e ebben az egy csepp vízben, vagy szent, komoly szélcsend, magábaszállt, letisztult, minden atomjában egységes béke? Tud-e legalább ez a kis töredék az lenni, ami az egész sohasem tudott? Ki tudná-e küszöbölni legalább a maga kicsi közösségéből az ellentéteknek azt a marcangoló virvárját, amely a múltban széttépte és amely, ha nem vállalt, meg nem bánt és le nem vezekelt bűne marad, minden szenvedése hiábavaló volt és lesz. Ez a tények által hirdetett életparancs!

Nemzeti öntudatunk alkotó vonásai közt az eddigiek a kritikai oldalt képviselik. De természetesen, van ennek az öntudatnak egy másik arculata is, amely nélkül az előbbi elvesztené jelentőségét. A múlt kritikai szemléletére, a bűn tiszta és világos látására, a felelősség vállalására, a bűnbánatra és a vezeklésre csakis azért van feltétlenül szükségünk, hogy végre egész hatalmában, nagyságában, vigasztaló és éltető ragyogásában kiemelkedhessék előttünk az az érték, amit múltunk és jellemünk, Nemzetünk Géniusza hordoz és áraszt. Amennyire szükséges az, hogy az életellenes bűnöket tisztán, öntudatosan lássuk és kárhoztassuk, hogy aztán kiirthassuk magunkból – éppannyira szükséges, hogy minden előítélettől mentesen tisztán lássuk és forró szeretettel öleljük magunkhoz mindazt az élettámasztó és gazdagító drága és szent értéket, amit a magyar múlt és magyar lélek termelt, képvisel és sajátjaként az emberiség nagy értéktárában, mint a maga páratlan, nélkülözhetetlen és pótolhatatlan birtokát, fölmutat. Ha veszedelmes előítéletnek kellett bélyegeznünk a múlt és a nemzeti lélek hibáinak tagadását, a csupa jót és nagyszerűt látó romantikát, – ugyanolyan erővel kell lerombolnunk minden olyan előítéletet, mely tagadni merészelné és semmivé tenni akarná ezeresztendős történelmünk és az örök magyar lélek nemes, igaz, szép, jó és nagyszerű értékeit. Meggyőződésem az, hogy bármekkora kárt okozott és okozhat ma is az a naiv és kritikátlan „hazafiság”, „magyarkodás”, amely Ádámtól kezdve minden jót magyarnak tart és semmi jót sem ismer el, ami nem magyar; még sokkal mérgezőbb és pusztítóbb következményekkel járna és jár az a csakúgy kritikátlan eljárás, amelyik teljesen negligálja és megveti azt, ami sajátosan és csak magyar s szomorú gőggel gyökérteleníti meg életünket, hogy a szelek és habok játékszerévé legyen és megsemmisüljön.

Történelmünk a magyar elme, szív, jellem és erő folyton fellángoló és folyton visszahulló törekvése a saját lényegének és értékének kibontakoztatására; tele van bátor, szép, nagyszabású kezdetekkel, melyek mindenike egy-egy magyar meglátást, célt, utat, életformát, igazságot akart megtestesíteni, a valóságos élet eleven hajtóerejévé tenni és sohasem sikerült! Miért?... mert a magyarok nem engedték meg. Mert a magyaroknak nem kellett. A magyaroknak mindig csak az imponált, az kellett, az volt jó, amit idegen elme és szív hullatott közéjük. És ebben nincs különbség köztünk. Hány magyar tudós elme gondolatai maradtak a sötétben, hogy később valami idegen alkotó harsonákkal üdvözölt gondolataként jelenjenek meg a magyar elme előtt!

Kinek kellettek a magyar ipar értékes és jó termékei, a legvadabb tulipánosdi idejében is?

Ki hitt egy magyar mozgalomban addig, amíg idegenek nem állottak az élére?

Melyik magyar nemzedék fogadta el a maga magyar prófétájának és vezérének, egy Bethlen Gábornak, egy Széchenyi Istvánnak útmutatását?

Csak a sírjaikat építették és ékesítették fel a prófétáknak, amint meg vagyon írva.

De éppen itt kezdődik a mi új magyar öntudatunk kialakításának pozitív munkája. Nem arról van szó, hogy elismerjük és megdicsérjük a magyar múlt nagy teljesítményeit, hogy lelkünkben ékes síremléket emeljünk nekik. Hanem arról, hogy újra keressük meg, szedjük össze, újra értékeljük, öntudatosítsuk a múlt igazi magyar értékeit és építsük bele azokat életünkbe, munkánkba, jövendőnkbe.

Nagy személyiségek, mozgalmak, intézmények és alkotások, életpályák és sorsok egész sora tárja fel előttünk a magyar gondolkozás, a magyar teremtőerő, a magyar jellem egészen sajátos értékeit. Kutatni és öntudatosítani kell: mi volt igazán magyar a magyar múltban? És látni fogjuk, hogy ennek a nemzetnek a lelkében, a maga sajátos lelkülete szerint, meg volt és meg van az az erő és képesség, hogy gondolataiba ő is felölelje a világ egészét és az emberiséget, hogy teremtő erejével ő is megalkossa a fizikai és szellemi élet kibontakozásának formáit és csatornáit, hogy életében ő is megvalósítsa a nemes embermivoltot. Lelkületének két alapvető értékvonása: az igazságosság és a jóakarat olyan életlehetőséget biztosítottak neki, amely messze jövendőbe nyit kaput előtte, ha öntudatosan akarja saját magát adni és kifejteni.

A magyar múlt előítéletmentes mérlege – Istennek hála –, nem halálos ítéletet hirdet e nemzet fölött, hanem a mindig újra magáravett vezeklés, a súlyos lecke megtanulása árán: a megújulás, az élet magasabb és mélyebb értelmű lehetőségét, misszióját.

A nemzeti jellem, mint a történelem főtényezője, bűneiben és vezekléseiben, bukásaiban és megújulásaiban tipikus nemzeti katasztrófák és tipikus nemzeti hősök példáiba testesülve mutatja meg nekünk ennek a mérlegnek két karját és eredményét.

Augsburg, Muhi, Mohács, Majtény, megsemmisítésnek látszó katasztrófák színhelyei az egyik oldalon; Szent István, IV. Béla, Bethlen Gábor, Széchenyi István, a nemzet megújuló életét jelentő nemzeti hősök a másik oldalon: példázatos tanítása ez a múltnak, mely minden tiszta szem előtt semmivé teszi a csodaváró és megalkuvó előítéletet egyaránt, hogy kiragyogtassa az élet igazságát: rettentő realitás a bűn, mely le nem tagadható, el nem hazudható és el nem kendőzhető, melynek következményeit vállalni és szenvedni kell; – de a bűn felett is diadalmas realitás a szellem értéke, mely a vezeklés tüzén át, soha meg nem alkudva, manifesztálja a maga hatalmát és győzhetetlen életerejét.

Ha ennek a történelmi mérlegnek tanítását megfigyeljük, előttünk áll a magyar bűn: az olcsó dicsőség hajszolása; az idők és helyzetek tanításai elől való elzárkózás; az elrontott életre keserű mámorban pontot tenni akaró szilaj halálkeresés; a letargiába süllyedő „minden mindegy” álmos elereszkedése.

Ezek a tragikus bűnök talán egyetlen nemzet életében sem öltöztek olyan tragikus képekbe, mint a magyar nemzet életében, ahol egyenként egy-egy nagy nemzeti katasztrófa megrendítő és szinte végső megsemmisülést ábrázoló arculatát vették magukra.

A polgári élet rendjébe szerveződött s a keresztény társadalom civilizatórikus és kulturális értékeit kitermelni kezdő Európa ellen nyilait lövöldöző, vak hajrában rohamozó magyar „huj-huj” véres hörgésbe fullad az augsburgi mezőn, hogy kérlelhetetlenül hirdesse a halál ítéletét a kalandok olcsó dicsősége felett. Hogy a saját szertelen és féktelen erejének mámorába szédült nagy kölyöknek arcába vágja az igazság vasöklét: nem nemzet, nem élet, nem jövő, nem érték az, ami vagy.

A muhi mezőn felállított szekérvárban a bezárkózott nemzet a tatárnyilak és a fölgyújtott tábor füstjének felhőiből az ítélet rettentő szózatát kényszerül meghallani: a lovad rosszabb, a nyilad rövidebb lett, amióta elszakadtál kelettől; a várad és a stratégiád azonban még messze áll a nyugati kőfalak és páncélok s a nyugati ember szervezett védekezésének művészetétől. Felemás nemzet vagy, se keleti, se nyugati, az egyik már nem, a másik még nem; elzárkóztál mind a kettőnek legjavától, meg kell fulladnod a gyűrűben, melyet magad vontál magad köré.

Mit jelent Mohács? Ítéletet afölött a nemzet fölött, amelyik azt hiszi, hogy pártviszályokban szétdúlt, eltékozolt, saját sűrű véréből önkeze által kiontott áldozattal legyengített életét, ezt a nyomorult tengődést megszépítheti, kiengesztelheti, megdicsőítheti egy mámoros nekiszaladással a halálnak. De a költő szerint „magyar mulatságnak” nevezett öngyilkossági kísérlet nem oldhatja fel a történelem verdiktjét: kétségbeesett halálugrásokkal, halálbravúrokkal nem lehet kicsikarni a végzettől a jövendőt. A történelem tékozló fiúja vagy és utad a szolgaság vályúja felé vezet.

És Majtény? Az utolsó zászlók letörése? A kifáradt, ellobbant, földerült nemzeti életerő ítélete, az öncélú nemzeti élet csődje. Többé nem élhetsz önálló életet, mert lemondtál önmagadról: így szól az utolsó ítélet.

De egyik ítélet sem lett utolsó ítélet. Mert a katasztrófák által példázatosan hirdetett nemzeti bűnökkel szemben a magyar Géniusz minden esetben vállalta a felelősség, a bűnbánat, a vezeklés kötelességét, melyből az új élet ereje fakadt s melyben a bűnnel szemben mindig az ellentett magyar érték ragyogott fel. És itt is azt találjuk, hogy talán egyetlen nemzet életében sem öltöztek az értékek olyan kifejező képekbe, mint a magyar nemzetében, ahol a katasztrófák után egyenként egy-egy nagy nemzeti hős személyiségében testesültek az új élet arculatává. Ezért nevezhetők azok a bűnök igazi magyar bűnöknek és ezek az értékek igazi magyar értékeknek, mert a magyar nemzet életének sorsfordító tengelyeivé lettek egyszer alá, egyszer felfelé.

Az augsburgi ítéletre: az olcsó dicsőség kalandora nem nemzet: Szent István művében felel a magyar Géniusz s az államot és kultúrát teremtő munka alkotó erejét szegzi a halál ellen. Megbizonyítja, hogy igenis nemzet az, élettel, értékkel, jövővel bíró nemzet, amelyik dolgozni tud. A szervező és építő munka a magyar lélek vonásává, képességévé, elemévé lesz.

A tatárjárás után temetővé vált magyar földön IV. Béla személyiségében egy második honfoglaló és alapító jelenik meg, a nemzeti Géniusz benne megfellebbezi az elmaradt és tudatlan náció végzetét s megbizonyítja, hogy a magyar tud tanulni Kelettől is, Nyugattól is, ki tud lépni a maradiság szekérvárából s rövid idő alatt Kelet felé is, Nyugat felé is meg tudja védeni saját magát. Így lesz magyar értékké a tanulás, az elfogultságot legyőző elme-kitágítás, az éber, figyelő, elsajátító, magáévá tevő öntudatosság.

A halál-bravúr „magyar-mulatságának”, a szép halál mámorának tékozló fia Mohácsnál óriási sírba temetkezett. De a szabad halál bére a szolgaság igája lett. A magyar Géniusz erre a halálos ítéletre, mely szinte megmásíthatatlannak látszott, Bethlen Gábor nagyszerű jellemében és művében reagált, s ez a gyönyörű felelet a legértékesebb, mert a legnehezebb és legritkább vonásokat tette a magyar jellem tulajdonává: az önmérsékletet, a türelmet, a bölcs önmegtagadást és a reális viszonyokat felhasználni tudó letörhetetlen gyakorlati életkedvet. Ezekkel a tulajdonságokkal tett bizonyságot a magyarság arról, hogy az a nemzet, amely saját erőinek mértékét ismeri és ezeknek az erőknek mértéke szerint tud elhelyezkedni az ütköző erők mérlegének nyelvén: életrevaló nemzet, öncélú nemzet.

És végre az utolsó zászlók földrehajlásában feliszonyodó ítélet, hogy éppen nem lehet öncélú többé az a nemzet, amelyik lemondott a saját sorsának irányításáról, Széchenyi István prófétaságában kapott nagyszerű fellebbezést. Ez a Bethlenével sok tekintetben rokon apelláta az élethez, az által nyer sajátságos magyar étéket, hogy a letargikus álomba süllyedt magyar nemzetet a modern idők óriásivá tágult világhorizontjába emelte fel s megnyitotta előtte az ész, a szellemiség nagy életének távlatát. Széchenyiben lobogott fel a magyar önerő öntudata, az az igazság, hogy az öncélú, tehát szabad és nagy élet csak magából a nemzetből, a nemzet szellemi és jellembeli önértékéből fakadhat. Nemzet vagy, érték vagy, élet és jövő vagy, mely „nem volt, hanem lesz”, mivel: „ne keressétek határaitokon kívül javatokat és híreteket: magatokban hevernek a valódi arany- és ezüstbányák, munkátlan, nyitatlan, sőt még a legjobb magyarok előtt is ismeretlenül”.

Íme tehát a múlt előítéletektől mentes, valódi mérlege: kalandor dicsőséghajhászat, maradi elzárkózás, könnyelmű élettékozlás, önmagunkról való tunya lemondás: a bűn halált hirdető mérlegkarja; az alkotó munkaerő, a tanulás tártelméjű készsége, a bölcs mértéktartás és az önerő nemes tudata: az érték életet hirdető mérlegkarja. Mi ennek a nagy számadásnak eredménye? Halál, ha egyoldalú előítéletekbe veszve, magunkra nézve, újra, most is nem tesszük valósággá ennek a múltnak nagy tanítását: vezeklés által a megújuláshoz! – és élet, ha elszántan megcselekedjük ezt!

Mert tudnunk kell, hogy az előbbiekben mintegy példázattá, iskolai példává preparált történelmi szemlélet, melyet először „A múlt értéke” című előadásomban körvonalaztam (A mi utunk c. kötetben jelent meg 1929-ben), nem csupán a névvel jelölt esetekre és személyiségekre korlátozódik, nem csupán azokban és azok által megnyilvánult esetlegességeket jelent, távolról sem azt akarja mondani, hogy a magyar bűn és a magyar érték csak ezekben a fizikai fegyverek által végbevitt véres katasztrófákban és csak e néhány országos építőszemélyiségben nyilvánult meg, hanem az örök törvényét és modelljét akarja szolgáltatni a magyar élet mindenkori és mindenirányú mérlegének.

Nemcsak politikában, de kultúrában, társadalmi életben, családban és egyénben, nemcsak fizikai, de lelki, szellemi, erkölcsi értelemben is ezek a magyar bűnök és ezek a magyar értékek vívják élet-halálharcukat bennünk is, ebben a magyar nemzedékben is.

A mi életünknek is nagy kísértései, átkai, s ha nem szabadulunk tőlük, nagy katasztrófái az olcsó sikerre és érvényesülésre törő, a kalandor-módra kincset kereső életfelfogás, a tények nagy tanítása elől kitérő és elzárkózó tudatlanság, a keservét mámorba fullasztó élettékozlás, az önmagáról lemondó tunya megalkuvás. És a mi életünket is egyedül csak az alkotó munka, a tanulás, az önmegtagadó bölcs fegyelmezettség és az önerő, a magunkba visszahajló és elmélyedő öntudat újíthatja, mentheti meg.

És ezzel elérkeztünk nemzeti öntudatunk revíziójának ahhoz a feladatához, melyet kisebbségi sorsunk ír elő.

A kisebbségi magyar öntudatot ezelőtt néhány évvel egy előadásomban („Közönség és irodalom” 1927. Megjelent „A mi utunk” c. kötetemben 1929.) a következőleg körvonalaztam: Ennek az öntudatnak „van egy olyan mély alapja, amelyet köztudattá és közmeggyőződéssé kell tenni az erdélyi magyarságban. Ez a kisebbségek világhivatása a jelenlegi súlyos időkben. Az Európa-szerte elszórt sokmilliónyi kisebbség, elszakítva nemzetének szuverenitása alól, mindenütt kettős feladat elé állíttatott. Egyrészt a saját fenntarthatása és élete érdekében mindenütt be kell látnia, hogy a politikai önállóság és hatalom hiányában önfenntartásának egyetlen útja a saját nemzeti tradícióin nyugvó, de adott viszonyaihoz képest önállóan fejlesztendő szellemi és erkölcsi élete, másrészt be kell látnia azt is, hogy ez a kultúra nem lehet elzárkózó és elszűkülő, tehát halálraítélt, hanem az anyaországénál, melytől elszakíttatott, mindenütt egyetemesebb, a humánum örök magaslatait jobban megközelítő és mélyebben emberi kell hogy legyen. Minden önálló ország kultúrája szükségképpen alkalmazkodik a politikai érdekhez, ellenben a kisebbséget ilyen érdek nem kötvén, nemzeti jellemét mindig egyetemesen emberi ideálok szolgálatába állíthatja s kultúrájában keresheti és megközelítheti a nemzeteket összekötő nagy közös értékek csúcsait. A kisebbségek vannak hivatva, már csak szükségképpeni, a helyzetükből következő szenvedéseiknél fogva is egy nemesebb humánum, egy egyetemesebb emberi szellemiség s az igazi embertestvériség nagyszerű és gyógyító jövőjének előkészítésére. Semmi szenvedés nem volt és nem lesz ok nélküli, sőt egyenesen gondviselésszerű lesz a világ életében, ha a kisebbségek ezt az isteni hivatásukat megértik, vállalják és odaadóan munkálni fogják.”

Ezek alapján hirdettem már akkor is, hogy az erdélyi magyarságnak a magyar örökségben gyökerező és azon felépülő, de önálló szellemi életet kell kifejlesztenie, amely öntudatosan keresi és munkálja az egyetemesen emberi értékeket.

Hogy ez mekkora erőfeszítést és micsoda feladatot jelent, azt láthatjuk a magunk életének összehasonlításából a magyarországi magyar és a romániai román kultúrélettel.

A helyzetre és a lehetőségekre nézve döntő különbség az, hogy ezek a kultúrák a saját országuk és államuk keretei közt a nemzeti impérium által támogatva és védelmezve, az anyagi, jogi és intézményes erők olyan fegyvertárával rendelkezhetnek, melyből nekünk úgyszólva semmink sincs. Ma még természetesnek látszik, hogy egy ország a kisebbségi kultúrát legfeljebb eltűri és élni hagyja, de nem találja érdekének, hogy különösebb védelemben, támogatásban részesítse, főleg sajátosan nemzeti vonatkozásaiban.

Az a tény, amely a mi kisebbségi magyar öntudatunkat meghatározza, annak a realitásnak minden oldaláról való komoly végiggondolása és számbavétele, hogy mi semmiféle földi impériummal nem rendelkezünk. Ez azt jelenti, hogy sajátos életünkből csak annyit valósíthatunk meg, amennyit minden külső segítség nélkül a magunk erejéből meg tudtunk valósítani.

A magunk erejét pedig a szervezettség mértéke és határai állapítják meg. Miért tagadnók, mikor ez a tagadás a legbotorabb előítélet lenne, hogy ha szervezettségről van szó, akkor a mi helyzetünk képe ebben a pillanatban még szinte reménytelen. Ezt a képet szemlélve, Ravasz László, ilyetén kérdésben kiált fel: „Mit lehet kezdeni a magyarsággal? Lehet-e cementet csinálni ebből a csillogó, de szétmálló homokból, apró, csodálatos kristályok laza tömkelegéből?” (A halál árnyékában c. kötetben Budapest, 1927.)

Miután kell, tehát lehet is. Csak a kötőanyagot kell megtalálni hozzá. Erről később kívánok szólani.

Most azt kell mindenekelőtt megállapítanunk, hogy az impériummal nem rendelkező kisebbség, saját magára utaltatva és azzal a gigászi feladattal, hogy nemzeti jellemét egyetemes értékek szolgálatába állítva, a legmagyarabb magyar és a legemberibb ember legyen, csak lelki alapon, módon és értelemben valósíthatja meg azt, amire rendeltetett. Mert a mi számunkra is lehetséges egy, egyetlen impérium. Ez a léleknek, a jellemnek az impériuma, amely egyedül a maga értékével kényszeríti ki az elismertetést, a lét jogát és a tiszteletet. Ez az impérium lehetséges. Lehetséges akkor, ha egyrészt nem tartjuk olyan kicsinek, semmitmondónak, ködszerűnek, hogy fenséges realitása és nagyszerűsége megfoghatatlanná váljon és – másrészt –, ha megértvén, nem rettenünk el mérhetetlen arányaitól annyira, hogy ne merjünk hozzá közelíteni és magunkat neki átengedni. Mert az, ami lelki, – az anyagi valóság formáihoz és vaskos realitásához tapadt embernek mindig valótlan és üres. Viszont annak, aki valahogy megpillanthatja, de készületlenül éri, rendesen olyan félelmetesen idegen és nyomasztó, hogy eldöbben tőle. Ezzel az értelmetlen kicsinyléssel, vagy ezzel az eldöbbent borzadással szokta az ember hallgatni Krisztus szavát a lélek impériumáról: „Mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?”

Hogyan kell tehát ránevelnünk magunkat a lélek impériumával való élésre? Meg kell fosztanunk gondolkozásunkban azt, amit a „magyar” szó jelent, a földrajzi, állami, jogi, politikai meghatározóktól és magunk elé kell állítanunk azt, ami örök magyar: a lelki nemzetet. Ez a lelki nemzet konkretizálódik számunkra a magyar múlt nagy személyiségeinek gondolkozásában, alkotásaiban, jellemében és a magyar szellem műveiben a tudomány, irodalom, művészet, erkölcsi eszmények, életbölcsesség és szokás területén. Az így konkretizált nemzet lelki valóság, de valóság; élő, ható, formáló, nevelő hatalom. Együttesen egy sajátos lelkület, jellem és élet valósága, mely örökre egybefűzi azokat, akik ennek a Géniusznak szülöttei és neveltjei. Ez a lelki egység: közös gondolkozást, életfelfogást és életgyakorlatot teremt, melyet az anyanyelv egysége megörökít, kifejez, hirdet, véd és megerősít.

Ez a lelki magyarság, melynek alapigazsága az, hogy lélek szerint örökre egyek vagyunk mindennel, ami magyar érték, a magyar igazság és a magyar szeretet életévé válik kultúrában és társadalmi megszervezettségben és így valóságos, alkotó tényezővé is lesz mindenütt, ahol az igaz és szerető magyar lelkek élnek.

Mit jelent tehát ezek után reánk nézve magyarnak lenni?

Az anyanyelv által kifejezett, egységbefűzött közösségben a munka, a tanulás, a fegyelem és az önzetlen szeretet értékeit kifejleszteni és gyömölcsöztetni. Az ilyen közösség öntudata megőrzi a reábízott örökséget és azt átadja gyermekeinek is úgy, hogy sohase legyenek kénytelenek kölcsön-életet élni, és mégis úgy, hogy ez az élet sohase zárkózzék el az emberiség egyetemes, nagy érdekei és szolidaritása elől.

Kisebbségi magyar nemzeti öntudatunk revíziója így főképpen két nagy lelki átalakulást kíván meg tőlünk: az egyik az, hogy a földi impériumhoz kötött magyarságot lelki magyarsággá tegyük magunkban; a másik azonban az, hogy az így fölszabadított örök magyarságot ne tartsuk gyöngébbnek a külső impériumhoz is kötött és attól is támogatott magyarságnál és egyetlen atomját se alkudjuk el azért, mert így nehezebb magyarnak lenni, mert így önerőnkből kell magyarnak lenni. Természetes, hogy ebből az öntudatból egyenesen következik egy olyan önfenntartás és önállítás, mely a magyar közösséghez tartozó minden egyénnek, feltéve, hogy lélekben ehhez a közösséghez tartozik, biztosítja az anyagi és szellemi, a kulturális és erkölcsi egzisztenciáját és ezáltal igazolja önmagát.

Ez a kérdés azonban a szervezés és nevelés nagy problémáiba ágazik át, melyekről most már külön-külön kell elmélkednünk.

Ugrás az oldal tetejére