MAKKAI SÁNDOR
FORRÁSOK A KŐSZIKLÁBAN
A romániai magyar kisebbség óriási többsége földívelő nép. Nem lehet kétséges, hogy a magyarság fennmaradása Erdélyben a nép fennmaradását jelenti. Az sem vitatható ma már, hogy az intellektuális pályán maradtak vagy leendők kis serege nemzeti jelentőséget, csak mint a népért élő, a nép közt élő, a népet szolgáló vezetőréteg nyerhet. A tulajdonképpeni értéket, mint nemzeti lelkületet és jellemet, a nép hordozza, az intelligencia pedig a felelősséget hordozza ezért az értékért. Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kiművelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élnie a magyarságnak.
Természetes, – a mi múltunk és viszonyaink folytán szomorúan természetes, hogy a nép azt az értéket, amelyben az élethez jogot adó sajátosság rejlik, csak mint csiszolatlan gyémántot, hordozza és ez a csiszolatlanság kelti saját vezető osztályaiban azt a fatális tévhitet, hogy nem is gyémánt az, ami a kezünkben van, hanem értéktelen kavics. Szinte hihetetlennek hangzik, pedig saját füleimmel hallottam és nem egy embertől, azt a véleményt, hogy nép képtelen azokra az érzésekre, melyek az „úri” ember lelkében hullámzanak, hogy a nép lelkéből egyszerűen hiányzanak azok a lelki, szellemi képességek, melyek a tanult ember sajátjai. – Igaz, hogy a nép gondolatvilága szűkebb és egyoldalúbb, abban a vonatkozásban, amit a megtanulható konkrét ismeretek alkotnak, hogy az életcéljai foglalkozásának horizontjával együtt földiesebbek, kisebbek, közelibbek; hogy a kifejezései, melyekkel a lelkében hullámzó érzéseknek testet ad, durvábbak és szűkszavúbbak. De az is igaz, hogy ezek a különbségek egyáltalában nem lényegbeliek. Az embermivolt alapvető vonásait ezek a külsőségek egyáltalában nem érintik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a lélek és jellem örökkévaló alkotóvonásai nem a tanulás és nem a helyzet, vagyon, vagy foglalkozás adta előnyök szülöttei. Többet mondok. A lélek és jellem kibontakozása, kivirágzása és gyümölcsözése szempontjából minden tanulás, ismeret és kultúra másodrendű tényező. A lélek gyémántjának csiszoltsága szempontjából, persze, igen jelentős tényezők ezek, de mellékesek, ha az értéket magát tekintjük. Ha pedig abba az örökkévaló távlatba állunk bele, melybe az evangélium állítja az embert, mosolyognunk kell afelett, hogy valaki azt hiszi: érettségi bizonyítványok, doktori diplomák vagy világkóborlás adta ismerethalmazok jelentenek valamit az ember megítélésénél. Ami lényeges az emberben, ami nagyszerűt és örökkévalót az emberi lélek be tud fogadni és ki tud sugározni, – mindazt az evangélium, mint „örvendetes üzenet”, halászoknak és parasztoknak mondta el, jelentette ki és csodálatosképpen lehetségesnek tartotta, hogy ezek az isteni igazságok megértésre, elfogadásra, megvalósításra találhatnak ezekben az iskolázatlan és kultúrátlan lelkekben. Viszont, mikor az evangélium a tudós rabbikhoz, az előkelő urakhoz és fejedelmekhez szólott, nem válogatott más kifejezéseket, nem öltözött tudományos elméletekbe és nem alkalmazkodott a doktor urak terminológiájához: ugyanazt mondta és ugyanúgy és éppen ellenkezőleg, nekik fejezte ki azt az aggodalmát, hogy amit az értelmetlenek és kicsinyek könnyen befogadhattak, a tudósok és bölcsek nehezen tudják megérteni. Mert az ember lényegét és feladatát, életének célját és értelmét jelentő igazságoknak nem a tanulatlanság, hanem a tanultságból származó előítéletek szokták útját állni.
Ilyen előítéletekből származik az a lenézés, az a semmibevevés, – mely a népet nem veszi emberszámba, képtelennek tartja emberi méltóságra és reménytelenné mélyíti a szakadékot ember és ember között.
Ennek a szakadéknak mivoltát azonban maga a nép is érzi és vallja és éppen ezzel tesz bizonyságot arról, hogy nagyon is tisztában van az „úri” mentalitás igazságtalanságával. Egyik körutam alkalmával, az egyházi szokásban természetes és hagyományos módon használt „testvéreim” megszólításra, mely különben megszokottságánál fogva sem feltűnő, a „paraszt”, az „értelmetlen” és „durva” atyafi így reflektált: „Nagyon messziről lehetünk mi testvérek az urakkal.” Egy másik, öreg székely szép köszönő beszédben adott hálát az Istennek az Igéért, amelyet közöttünk hirdettünk és mikor bizonyságot tett arról, hogy most szeretet szólott hozzájuk, így folytatta: „Nálunk, ahol legfeljebb egy csergedező kis patak hirdeti a nagy úton járóknak, hogy itt a hegyek között is élnek emberek, ritkán járnak urak. De azért voltak egyszer-másszor, mikor szavazatért jöttek. „Testvéreim”, „kedves bátyám”, „édes öcsém” voltunk olyankor. Hát leszavaztunk. Elmentek ki a nagy útra és többet sohase láttuk őket. Sok szép ígéretből nem lett soha semmi. Miért? Mert nem Jézus küldöttei voltak.” Az „ostoba” paraszt nagyon is jól megérezte, hogy ő és társai nem önértékek voltak, hanem csak eszközök az urak szemében és kezében.
De aki ezt megérezte és kifejezte, szerény szavakban tengernyi keserűséggel, – az érzi és tudja, hogy ő ember, hogy ő szeretetet kér és szeretni akar. Ősi ösztönnel érzi, hogy ő a bánya, benne terem az arany és tudja, hogy az a bányász, ki nála járt, tolvaj volt.
Most fordítsuk meg a dolgot. Az a tanultság, amiben az úri ember felette áll a parasztnak, kétségtelenül nagyon sok előnyt és előnyös eszközt ad a kezébe, hogy eligazodjon és érvényesüljön a közélet és a társadalmi viszonylatok ezer és ezer bonyodalma között, melyekben a paraszt gyermeki módon megbotlik és szinte észrevétlenül elvágódik.
Mi következik ebből? – Mi következik abból, hogy az atya tudja, miféle veszedelmek fenyegetik a gyermeke testét és lelkét s látja, hogy milyen tájékozatlansággal tapogatózik közöttük a gyermek? – Talán az, hogy az atya büszke legyen rá: milyen okos ő és milyen szamár a kölyök? Az, hogy nagy tudásának fölényénél fogva magát embernek és gyermekét állatnak tartsa? Az, hogy tapasztalatainál és jártasságánál fogva ámítsa és becsapja a fiút? Ha pedig valami egészen más: a bölcs szeretet önzetlen és boldog szolgálata az, ami ebből következik, – azt hiszem, tisztában lehetünk a felelősséggel és az ítélettel, ami a néppel szemben reánk nehezedik.
Mindazokból az előnyökből, melyek az úri ember birtokában vannak, a néppel szemben csak kötelességek származnak! És mindaz, amit az úri ember a népért tehet és tesz, semmiképpen sem több, mint tőle függetlenül adott értéknek hozzásegítése a minél teljesebb kibontakozáshoz.
Ez az önmagában hordozott, független érték meglehetősen ismeretlen. Sőt, a néppel szemben ellenkezőleg vádak hangzanak el. Hármat említek meg ezekből: a nép önző, a nép megalkuvó, a nép nem ismer más életet, mint az evés-ivást.
A nép önzése főleg a földjéhez való ragaszkodásban áll. Ami az övé, az a néhány hold föld és az a pár marha, ahhoz erősen ragaszkodik, – abba beleöli az életét, annál messzibb célokat nem akar ismerni és szolgálni. Nem érti meg a nagy közösség érdekeit, nem áldoz közcélokra. Nem szereti az olyan adózást vagy adakozást, melynek célja kívül esik az ő közvetlen láthatárán, amelynek eredményét nem ő, nem az övéi, vagy legalább is nem a saját községe élvezi. Hasznot akar látni mindenből és persze a maga hasznát, a maga részesedését. Ilyen a nép. Hát az urak milyenek? Ők persze nem ragaszkodnak ahhoz, ami az övék. (Elég baj, hogy sokan nem!) Ők persze nem akarnak hasznot látni abból, amiért pénzt adnak. (Elég baj, hogy haszontalan dolgokra adják a pénzüket!)
A dolog úgy áll, hogy a népnek ez az önzése, a földjéhez és marhájához való ragaszkodása nemcsak természetes, hanem a legnagyobb mértékben kívánatos is. Bárcsak meg is tudná tartani és gyarapítani is tudná azt, ami az övé! Másodszor, sajnos, nagyon kevés az, ami az övé. Harmadszor: vajon ki a felelős azért, hogy a nép a nagy közösség realitását nem érzi?
Mit tett és megtett-e mindent az intelligencia arra nézve, hogy a nép a nagy közösséget a maga életének érezze? Mit is jelentett reá nézve ez a nagy közösség? Jobb, szabadabb, emberibb, mélyebb és kívánatosabb lehetőségeket az életre? – A nép önző, mert élni akar. Sajnos, nem látja tisztán, hogy életének lehetősége mit kíván tőle és mit eredményezne, ha ennek a kívánságnak eleget tenne. Mert nagyon kicsik a lehetőségei, nagyon kicsinyesek az aggodalmai, a félelmei is. Ez az önzés gyermekies, öntudatosságban szegény, kezdetleges.
De hogy változtatható meg? A magasabb életigények fölébresztése által. Nem az életmód fizikai, érzéki igényeinek fölébresztésére gondolok. Hanem magasabbrendű szellemi, erkölcsi igényekre. Csak ezek válthatnak ki nagyobb erőfeszítéseket és önzetlenebb lendületet belőle. Ilyen igények ébresztése, magasrendű szenvedélyek keltése csakis akkor remélhető és lehetséges, ha ennek a népnek tanítói, írói, művészei, vezetői: az intelligencia a maga egészében nagy szeretettel hajlik le hozzá és felébreszti a lelkében alvó vágyakat a tudás, a szépség, a jóság kincseire.
Miért megalkuvó a nép? Mert közeli, kicsi érdekeket, amiket lát és amikben kimerül az életigénye, fontosabbaknak tart számára egyelőre távoli és kevés valósággal bíró, tulajdonképpen csak szép szavakat jelentő nagy érdekeknél. Megalkuvása ösztönös alkalmazkodás a viszonyokhoz, melyek között élnie kell. Ha igazán igényelné a maga egész embermivoltát és életjogát, nem alkudna meg a körülményekkel, kivívná a nagyobb lehetőségeket, biztosítaná magának azt, ami életének nélkülözhetetlen értékévé lett. Vegyük például az anyanyelv jogát. – A nép állítólag nem fejt ki valami nagy buzgóságot abban a küzdelemben, hogy gyermekei anyanyelvükön tanuljanak. Kétségtelenül azért, mert ez az anyanyelv reánézve nem az az egyetlen, páratlan és pótolhatatlan érték, amelyért minden áldozatra kész volna. De, kérdem, a magyar írók miért tartják elsőbbrendű feladatuknak azt, hogy (legfeljebb) a népről írjanak, annál, hogy a népnek írjanak? Hogy éppen az ő számára tegyék ezt a nyelvet igazi kinccsé?
Igaz-e az, hogy a nép az élet lényegét és értékét az evés-ivásban látja? Nem igaz. Nem látja nagyobb mértékben annak, mint az úri ember. Egyébként végtelen szomorú, hogy az élet magasabbrendű öröméhez nem juthat hozzá és ennek nem ő az oka. A nép életereje és életakarata többet igényel az evés-ivásnál. Mikor templomot épít, harangot szerez, iskolát állít: erejének öntudatát keresi és az abban való örömét akarja kiujjongani. Aki, mint én, százszor is látta a „parasztot csillogó szemmel tekinteni arra a templomra vagy iskolára, amelyet ő épített s amelyre ő adakozott: az sohasem fog kételkedni ebben az igazságban.
A nagy társadalmi teendő tehát, mely az életölő előítéleteket elpusztítja, – a magyar egységnek társadalmi megszervezése. A magyar népnek, amely csak tömeg, élő orgánummá szervezése, melyben minden réteg egymásért és egymás által él. E szervezésnek az önerő kifejlesztése a célja, amelyből a kisebbségi nemzet anyagi és szellemi egzisztenciájának biztosítása következik. Újra hangsúlyozom, hogy ez az egység nem jelent színtelen egyformaságot, hanem különféle feladatok és foglalkozások egymással tervszerűen összekapcsolt, az organizmus minden atomját a maga helyén és a maga értéke szerint érvényre juttató harmóniát. Nem jelenti azt, hogy az intelligencia egészében paraszttá legyen, de azt sem, hogy a nép a maga egészében intelligenciává legyen.
Az erdélyi magyar demokráciának helyes értelme az lenne, hogy tisztázzuk és érvényesítsük az életformák önmagukban való szerepét és kölcsönös összefüggését. A nép életének ebben a demokratikus egységben kettős jelentősége van.
A népet a maga foglalkozása, feladata és egzisztenciája a földműveléshez köti. Ennélfogva világosan kell látnunk, hogy a „földművelő nép” fogalma mindenekelőtt egy sajátos és állandó életformát és ebben egy önálló élettartalmat jelent.
Nem az a teendő, hogy a népet kiemeljük a maga reális és egyedüli életeleméből, hanem az, hogy teljes erőnkből válasszuk el a „nép” fogalmát a műveletlenség, nyomorúság, öntudatlanság, kicsinyes földhöztapadás, alacsonyrendű lelki élet fogalmától. Egyszóval, hogy a népi életet a maga légkörében és miliőjében megnemesítsük.
Fontos és érdekes lenne ennek a nemesítő munkának módjairól beszélni, de ezúttal lehetetlen ezt a messzeágazó kérdést fejtegetni. A fő itt a kötelesség meglátása, amely az intelligencia tagjait arra hívja fel, hogy az atya és testvér felelős szeretetével szervezkedjék meg erre a munkára, melynek gazdasági, lelki, szellemi, művészeti téren mindenütt rendkívül nagy teendői vannak. – Százszorta fontosabb és a jövőt tekintve, mérhetetlenül jelentősebb feladata az erdélyi magyar szakembereknek, gazdasági és szellemi tudományok művelőinek, íróknak és művészeknek az, hogy mindennel, amit tudnak és alkotni képesek, a nép öntudatát emeljék fel, a nép anyagi és szellemi életnívóját gazdagítsák meg, a néplélek ösztöneit, vágyait és érzelmeit tisztítsák és finomítsák s a nép örömeit nemesítsék meg, mint az az ambíció, hogy minden más szemponttól független „önértékű”, „l'art pour l'art” alkotásokkal szerezzenek maguknak nevet és dicsőséget. Valóban itt volna az utolsó ideje egy nemzetpedagógiai megszervezkedésnek, az összes tényezők egyesülésének a feladatok megtanácskozására, szétosztására, munkábavételére. Ez az a tett, amelyre a mi nemzedékünk elhivatott és csak ebben van történelmi missziója, vagy rettenetes történelmi ítélete, ha meg nem érti, nem vállalja, lebecsüli és érzéktelenül elveti.
A népélet második jelentősége az, hogy maga adja az erőforrást és a termőtalajt a saját vezetőinek, a jövendő intelligenciának kialakulására. Viszont ennek a vezetőrétegnek életében a nép megint céllá teendő: azoknak kell élnie, azokat kell védelmeznie, emelnie, gazdagítania, akikből kiemeltetett.
A nép problémája mellett a másik nagy társadalmi kérdésünk a magyar munkásság belekapcsolódása a kisebbségi nemzet organizmusába. Fájdalmas tény, hogy az évek folyama alatt ez a magyar réteg mind jobban levált és elkülönült a nemzettesttől. Más, osztályérdek szolgálatában és sajnos, legtöbbször idegen vezetés alatt nagy szakadék állott elő gondolkozásban és életfelfogásban közötte és közöttünk. A baj oka a háború előtti időkre nyúlik vissza, a magyar szociáldemokrácia kialakulásának körülményeibe. Azonban kétségtelen, hogy a közös kisebbségi sors olyan új lehetőségeket teremtett a találkozásra, az egy organizmusban való életközösségre, melyet a magyar vezetőrétegnek is, a munkásságnak is, mint történelmi figyelmeztetést és életparancsot, kell meghallaniuk. Meg fogják-e hallani? Nagy kérdés. Nem tudom, hogy ők mikor, hogy fogják meghallani. A magam részéről egyetlen-egyszer sikerült alkalmat nyernem arra, hogy – évekkel ezelőtt – szólhassak hozzájuk. A találkozás biztató volt. Sajnos, rajtam kívülálló okokból nem lett folytatása. Ettől eltekintve, magunkra nézve kötelességnek kell tekintenünk a közeledés, a szolgálat, a kéznyújtás munkáját.
Van egy magasabb szempont, amely ezt sürgeti. Felfogásom és látásom szerint a munkásság egy nagy erkölcsi veszedelembe jutott. A munka jogainak éles és jólszervezett követelése közben a munka kötelezettségének nagy valósága elhomályosult. A munka megérdemli a maga jogait, – ha a munka jó, értékes, megbízható, korrekt. Azonban a munka becsület ügye, melyről Pál apostol beszél, sajnos, nagyon is megrendült. A munkaóra fogalma nem az egy óra alatt teljesíthető legtöbb és legjobb munkát jelenti, hanem a minél kevesebb és minél kevésbé lelkiismeretes munka minél nagyobb órabérét.
A magyar munkásságnak meg kell értenie, hogy jogainak, követeléseinek százszázalékos kivívása esetén is vereséget szenved, ha e jogok erkölcsi alapja, a munka becsülete, lelkében megrendült s nem tud megfelelő ellenszolgáltatást adni a követelményért.
Én azonban azt hiszem, hogy a szociáldemokráciának egyoldalúan a munka jogára alapított törekvése a munkáslélek előítéletévé lett és éppen ezért ezt az erkölcsi alapot csak egy más alapon szerezheti vissza.
Ez pedig csakis a magyar nemzeti kisebbség szervezett életközössége lehet, melyben a magyar munkás is megtalálja a maga nagy erkölcsi kötelezettségének lendítő erejét és viszont az élethez való jogainak respektálását is.
A társadalmi megszervezésnek a lelki egység e nagy parancsa mellett van egy másik, igen fontos kérdése, és ez a társadalmi szervezet önfenntartásának problémája.
A romániai magyar kisebbség lélekszámát másfélmillióra becsülve, – alapigazságul kell tekintenünk és meggyőződéssé kell tennünk, hogy másfélmillió embernek van és kell hogy legyen önereje arra, hogy minden anyagi és szellemi szükségletéről önkörében tudjon gondoskodni. Természetesen ennek a követelménynek megvalósítása elválaszthatatlan a közös és arányos teherhordozástól, amely viszont visszatér, mint gyümölcsöző befektetés, az egyesek és az összesség javára. Egyházi téren tett tapasztalataim alapján merem állítani, hogy egy olyan közteherviselés megvalósítása, amely a magyar közösségnek elsősorban nagy anyagi és szellemi érdekeit, de helyes értelmezés mellett az egyesek egzisztenciáját is biztosítani tudja, kilencven százalékban a megszervezés kérdése. Nézzünk szemébe a valóságnak és merjük kimondani, hogy az, ami ezen a téren eddig történt, teljesen elégtelen, de teljesen helytelen is.
Az a mód, ahogy eddig a kisebbségi magyarság a saját önfenntartását végezte, nemhogy ránevelő munka lett volna az öntudatos kisebbségi életre, hanem csak megkeményítette és megrögzötté tette a magyar természetnek azt a tarthatatlan atavizmusát, amely esztelen irtózattal viseltetik minden formája iránt a szervezett adakozásnak, a kötelességszerű adózásnak. Mi történt eddig a magyar kisebbség közcéljainak és intézményeinek fenntartása terén?
Keveseknek céltalan kifárasztása, erejük felett való megterhelése. Az, hogy a társadalom bizonyos rétege és szinte személy szerint is mindig ugyanaz a tábor, százféle módon és hihetetlen erőfeszítésekkel önkényt megadóztatta magát a közösség érdekeiért, akármilyen szép és tiszteletreméltó, mégis céltalanná válik, mert ezt az önfenntartást csak egyre szűkülő, nehezedő és mind elégtelenebb ad hoc injekciókkal biztosítani nem lehet. Ez nem is nevelői eljárás és nem is igazi erőgyűjtés, mert a mozdulatlanul maradó tömegekben csak növeli a tunya nemtörődömséget, a sült galambra való szájtátást és az ezer kibúvót kereső alacsony önzést.
Ez a gyakorlat, amellett hogy végre is feltétlenül csődbe kell vezetnie, egyúttal téves is, mert ez az önfenntartás lelki izomzatának elernyesztését munkálja a nemzettest túlnyomó részében. Amellett hogy ez a mód keveseknek vállára hagyta roskadni az elbírhatatlan terhet, egyúttal más szempontból is kifogásolható és ki kell hogy hívja maga ellen a kritikát.
Ha ugyanis teljes komolyságában átlátjuk a kisebbségi önfenntartás súlyát és jelentőségét, ha öntudatosan ismerjük a célt, a maga roppant nagyságában, akkor teljesen méltatlannak kell ítélnünk azt a gondolatot, amely a közcélokra gyűjtendő összegeket mulatságok és szórakozások viszontszolgáltatásával akarja kipréselni. Ez az eljárás egyrészt nemzetgazdasági öngyilkosság, másrészt lelkileg és erkölcsileg – a célnak az eszközökkel való megalázása, amely egy kisebbségi nemzetre az öntudatlanság és éretlenség szégyenfoltját veti.
Ezekkel a kemény szavakkal nem azokat akarom elítélni, akik a legjobb és legtisztább intenciókkal, önzetlen szolgálattal, tehetségeik örömmel való áldozathozatalával igyekeznek legalább ezen az úton tenni valamit; az ítélet nem személyekre, hanem a magyarság egészére vonatkozik. A „közösség áll az ítélet súlya alatt.
Minden józanul gondolkozó ember előtt világos először is az, hogy ezek a mulatsági és szórakozási alkalmak a magyar anyagi erőnek háromnegyed részét csorgatják el nem a cél javára, hanem attól idegen érdekekre; a cél maga a legjobb esetben csak egynegyed részét kapja a megmozduló anyagi értéknek. Ezért mondható, hogy itt nemzetgazdasági öngyilkosság folyik. Nem igaz tehát, hogy „anyagilag fényesen sikerülnek”.
De nem lehet szó nélkül hagyni azt a szokásos szólamot sem, amely szerint az ilyen alkalmak „erkölcsileg is fényesen sikerülnek”. Ha ezalatt azt értik, hogy botrányok nem voltak, s ha ez elég, akkor be van bizonyítva az erkölcsi igények elképesztő szerénysége; de ha arra gondolunk, hogy minden anyagi áldozatnak erkölcsi erőket kell fölszabadítania és megsokszoroznia, akkor ez a kijelentés sokkal szomorúbbat jelent: hazugságot mond, mert semmiféle erkölcsi sikert nem eredményez, sőt, rászoktatja az embereket arra, hogy nagy és önértékű erkölcsi kötelezettségeikért mulatságot és szórakozást követelhetnek ellenszolgáltatásul és hogy az erkölcsi kötelezettség morzsákkal is kielégíthető, melyek a mulatság asztaláról lehullanak. Ez pedig nem egyéb, mint a cél megalázása és közgondolkozássá vált formájában a nemzeti közösség szégyene.
Sajnos, még az egyházi életben is találkozunk az „áldozat” ilyen formájával, ahonnan pedig még az írmagja is kiirtandó; de a társadalmi életben is tarthatatlan, eredménytelen és méltatlan ez a módszer.
Két megjegyzést akarok tenni a félreértések kikerüléséért.
Ezek a megállapítások nem az élet tisztességes örömei, az egészséggel és jó ízléssel összeférő mulatság vagy szórakozás ellen szólnak. Megvan ezeknek a jogosultsága és szükségessége, megvan a hozzánk illő lehetősége és módja is. De erre alapítani a kisebbségi önfenntartást, a közös célok szolgálatát, teljesen elhibázott és megengedhetetlen dolog. Emellett, egy öntudatos közösségi életben aranyszabály az is, hogy a mulatság és szórakozás csak a kötelezettségek százszázalékos teljesítése után megmaradó lehetőség! Egyébként egy öntudatos társadalom mindenkinek kell hogy biztosítsa ezt a lehetőséget is.
Másodszor: az elmondottak semmiképpen se akarják kizárni annak a kötelezettségnek teljesítését, hogy a magyar társadalom a lélek örömeit fakasztó művészi megnyilatkozásokat igényelve, élvezze és támogassa. Sőt! Az én felfogásom ebben a tekintetben az, hogy sokkal többre kell értékelnünk ezeket, mint amik ma. Mert ma ezek a mulatság fűszerei csupán, holott igazság szerint szellemi önfenntartásunk lényeges alkotótényezői, tehát önmagukért kell őket igényelni és támogatni s ez éppenúgy beletartozik önfenntartásunk szervezett módjának megalkotásába és programjába, mint a gazdasági, vagy iskoláztatási kérdések.
Mindezek alapján a feladatot így fogalmazhatjuk meg: a jótékonykodó társadalmi akciók helyett szervezett életfenntartást kell formálnunk.
Lehetséges-e ez?
Igen, mert merem állítani, hogy a magyarság még távolról sem próbálta ki gyermekei, családja, kultúrája, nemzete iránti szeretetének teherbíró-képességét és termőerejét. Meg vagyok győződve róla, hogy az összes anyagi és szellemi szükségletek komoly számbavétele és az összes anyagi és szellemi erő komoly felmérése alapján lehetséges volna egy olyan teherviselés megalkotása, amely amellett, hogy elbírható lenne, elégséges is lenne. Egyesekre nézve kisebb, de viszont általános mivolta biztosítaná ezt.
Nagyobb kérdés az, hogy ami lehetséges, hogyan valósítható meg?
Világos, hogy semmiféle impériummal nem, mert azzal nem rendelkezünk, az erkölcsi impérium gyakorlása pedig csak ránevelés útján ölthet megfogható és hatékony formát. Erre feltétlenül be is kell rendezkednie a kisebbségi nevelésnek.
Addig is egy sarkon fordul meg a jövendő ajtója: csakis akkor remélhető a kérdés megoldása, ha annak anyagi és szellemi eredményei, gyümölcsei mindenki által hamarosan tapasztalhatók lesznek.
Az a hitem, hogy a magyarságnak végre is minden formációjában vannak képviselői, akikben megbízik és akiknek a szavára hallgat.
Ezeknek egy – mindenféle előítéletet félretevő – összejövetelére, tanácskozására és összefogására lenne szükség, hogy mindenekelőtt egy komoly számotvetés a feladatokkal s a lehetőségek és teendők öntudatosítása, egyszóval az önfenntartás programja kialakulhasson. Ha ez sikerülne, a meggyőzés és megnyerés propagandája vehetné kezdetét.
Meggyőződésem szerint – a program és a propaganda minőségének titka az, ami a megszerveződés sikerét eldöntetné.
Ilyenféle alapvető kérdéseket kellene tisztáznunk:
Miféle közintézményekre és milyen közös alakulatokra van feltétlenül szükségünk gazdasági és szellemi téren?
Mi az, ami ebből megvan? Mi az, ami van, de nem felel meg a szükségletnek s vagy átalakítható, vagy megszüntetendő?
Melyek azok a társadalmi akciók, amelyeket közös támogatással fenn kell tartanunk? Hogyan lehetne biztosítani a számbavevés, nyilvántartás, ellenőrzés, támogatás szervezett formáját?
Mibe kerül mindez? Mi jut minderre, h az erőket ismerjük? Hogy lehet ezt a terhet progresszíve elosztani? Milyen eszközökkel lehet biztosítani?
Miféle egzisztenciális következményei lesznek ennek a szervezettségnek?
Ezek és ezekhez hasonlók a magyar kisebbségi nemzetpolitika alapvető kérdései.
Hogy ennek a nemzetpolitikának itt az ideje s hogy munkába kell kezdenie, az kétségtelen, mert különben a magyar társadalom az alapvető kérdésekben való tájékozatlanság és az egészségtelenül megoszló és elégtelen teherhordozás alatt rövidesen összeroskad és szétzilálódik.
Két veszedelemnek, melyek társadalmi életünk rákfenéi, hamarosan meg kell szűnniük, mert nem hordozhatók el tovább.
Lehetetlen, hogy társadalmunk széles rétegei egyszerűen elzárkózzanak a közös kötelezettségek és teherviselés létparancsa elől.
És lehetetlen, hogy a minden terhet hordozó kisebb rész mindemellett még a szabad kalózkodások prédája is legyen, melyek a gomba módra termő és teljesen haszontalan, vagy egyenesen káros úgynevezett jótékony akciócskák, lapalapítások, könyvecskék, tiszteletjegyek és egyéb egyéni üzletecskék záporával borítják el.
Az életösztön fuldokolva sikolt egy fórumért, amely védelmet nyújt, amely igazságosan ítél, amely a kötelezettségeket megállapítja és amely a maga erkölcsi tekintélyével lesújt és felemel.
Egy öntudatos és élni akaró közösség enélkül meg nem maradhat s ha ennek megalkotására magát képtelennek tartja: kimondta önmaga felett a halálos ítéletet!