nyomtat

megoszt

Erdélyi csillagok
KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
APÁCZAI CSERE JÁNOS

APÁCZAI CSERE JÁNOS

Írta: Bisztray Gyula

Erdély szellemi életének egyik legnagyobb s tragikumával már-már szimbolikus jelentőségű hősét a gyulafehérvári és kolozsvári református kollégium örök büszkeségében, Apáczai Csere Jánosban tiszteljük.

Ha egy emberöltő mértékét a legmagasabb eszmény, az Istenember földi élete szabja meg, akkor Apáczai megért egy emberöltőt: 34 évet élt.

Ha a XVII. század közepének szomorú erdélyi viszonyait vesszük, amikor II. Rákóczi György politikai kalandjai Transzilvánia legvéresebb évtizedét idézték fel, s nem volt, aki az európai szellemet képviselje: akkor – jól mondja Bethlen Miklós – Isten korán, túl korán „kivette ebből az ostoba, háládatlan magyar világból, mely ő reá méltatlan volt.”

De ha az ember életét nemcsak halálon innen, hanem halálon túl is számon tartjuk, Apáczainak a leghosszabb emberi élet jutott osztályrészül – mert halhatatlan lett.

*

Nevét kétféle változatban ismerjük; amíg külföldön élt, s Encyclopaediája címlapján is Cserének (Tsere) írta, attól fogva, hogy hazatért, Cseri (Chieri, Chierj) alakban használta.

1625. június 1-jén született a Barcaságon, Apáca községben. Ma közvetlenül e község mellett húzódik el a Bécsi határ; Apáca odaát van... 

Akik a hangzatos jelszavakat jobban szeretik, mint az igazságot, úgy hirdetik, hogy jobbágycsaládból származott. De akik bár azt a kevés életrajzi adatot, ami ránk maradt, híven akarják megőrizni, kénytelenek megállapítani, hogy ősei szabad székely határőrök voltak; olyan emberek gyermeke, akik „ott minémű szabadsággal éltek”.

Korán árván maradt. A szájhagyomány szerint egyszer diákok utaztak Háromszékből Kolozsvárra; rongyos kisfiú hallgatta mulatozásukat, s kedve kerekedvén, szép vékony hangján beleénekelt nótájukba. Ezek a diákok vitték el Kolozsvárra, ahol 1636-tól 1643-ig tanult. Innen Bethlen Gábor híres gyulafehérvári kollégiumába került, de szegénysége és betegeskedése miatt kétszer is megszakította tanulmányait.

Kolozsvárt „ama tudós és nagyhírű” Porcsalmi András, Fehérvárt Bisterfeld János Henrik volt kedvenc tanára. Tudjuk, Bethlen Gábor nem csupán a közfelfogásban osztozott, midőn külföldi tanárokat hívott iskolájába. Némi eredménytelen hazai kísérletezés is erre késztette. Hiszen Szenczi Molnár Albertet, aki közel tíz évig járta a wittenbergi, strassburgi, genfi és heidelbergi egyetemet, s Németországban rektorságot is viselt, hiába igyekezett megnyerni alapítandó főiskolájának első felügyelői állására. Molnár kitért a megtisztelő felhívás elől; húzódozott „a török s tatár hírekkel elrémített gyönge német házanépét” – neje a híres Kruziger Gáspár wittenbergi tanár unokája volt – erdélyi pátriájába hazatelepíteni. Később, keservesen megbánva kishitűségét, már önmaga folyamodott Fehérvárra professzori állásért – hasztalan! Patrónusa meghalt, s Molnárt nem alkalmazták. Bethlen nem vette rossz néven a tudós költő visszautasító válaszát, s míg élt, gondot viselt rá. Tanárokra azonban szüksége volt, érthető tehát, ha tekintete Németország felé fordult. Főiskolája vezetését azonban így is magyar emberre, Keresztúri Pálra bízta. Keresztúrinak Apáczai Csere és Bethlen Miklós erdélyi kancellár is tanítványai voltak; ez utóbbinak önéletírása szerint: „Ez a Keresztúri Pál gyermektanítani ritka és példa nélkül való ember volt, és Erdélyben s Magyarországon nem találkozott soha eddig párja, aki a gyermeket olyan hamar annyira vitte volna”.

Bethlen két ízben hívatott tanárokat Németországból Gyulafehérvárra. Mindkét alkalommal udvari historikusát, Bojti Veres Gáspárt bízta meg e feladattal. 1622-ben Opitz Márton, Kopisch Jakab és Pauli Frigyes fiatal sziléziai tudósok, 1629-ben pedig Alsted János Henrik, Bisterfeld János Henrik és Fischer (humanista nevén Piscator) Lajos Fülöp heidelbergi teológiai tanár voltak az illusztris idegenek. Ez utóbbiak azonban már nem köszönthették benne mecénásukat; megérkezésük előtt meghalt a Fejedelem. Piscator másfél évtized múlva visszatért hazájába. Alsted és veje, Bisterfeld élete végéig kitartott új állomásán. A meghívás idején egyedül Alstednek volt Európa-szerte megalapozott hírneve. Korának talán legtermékenyebb írója volt: több mint 60 munkát hagyott hátra. A dogmatikus filozófiának és teológiának képviselője, lelkes híve az egyetemes jellegű tudományosságnak. E téren herborni tanítványai (Comenius és Bisterfeld), sőt a gyulafehérváriak közül Apáczai is buzgón követték. Alsted legnevezetesebb munkája nagy enciklopédiája, a kor tudományos ismereteinek tárháza. Alsted ajánlhatta gyulafehérvári tanárnak volt tanítványát, Bisterfeldet, valamint Piscatort is. Bisterfeld is kora tudományos színvonalán állott. Oxfordban ismerkedett meg a természetbölcseleti irány akkori úttörőjének, Baconnek kutató módszerével; modern szellemet hozott tehát a gyulafehérvári főiskolába, hol huszonhat évig működött. Gyulafehérvárt a matematikát és természettudományokat tanította; kísérletei miatt ördöngös hírét is költötték. Ő volt az erdélyi Faust.

Bisterfeld ösztönzésére Apáczai buzgón tanulmányozta Alsted enciklopédiáját. E két tanára érleli ki benne azon meggyőződést, hogy a Biblia tökéletes megértéséhez csak enciklopédikus tudással juthatni el. Ez eszménytől sarkallva a keleti nyelvek tanulmányozásához fogott, s mintegy hat keleti nyelvet (zsidó, szír, kaldeai, arab stb.) „serénységgel és épülettel” megtanult. Szorgalma és tehetsége nem kerülte el felettesei figyelmét. Geleji Katona István püspök – valószínűleg Keresztúri Pál ajánlására – az egyház támogatásával Hollandiába küldte; Hollandia volt akkor, a harmincéves háború óta, a protestáns tudományos élet központja.

1648 nyarától kerek öt éven át folytatott Apáczai tanulmányokat Németalföld egyetemein. Legelőször a franekerai egyetemre ment, de itt csak két hónapot töltött. Szeptemberben már a leydai egyetem anyakönyvében találjuk nevét, ezen az egyetemen főleg a keleti nyelvekben tökéletesítette magát. 1650-ben az utrechti egyetemre iratkozott be; itt adta ki még ugyanezen évben legelső munkáját, egy latin nyelvű teológiai értekezést. Utrechtben majdnem három évet töltött, közben azonban a harderwijcki egyetemre is beiratkozott, ahol 1651 tavaszán a teológia doktorává avatták. Számunkra különösen kedves érdekessége ennek az egyetemi ünnepnek, hogy Apáczai volt az akkor még csak három éve fennálló kis harderwijcki egyetem első doktora. Doktori értekezése az első ember bűnbeeséséről szól, s az ebből levezethető erkölcsi tanulságokat fejti ki; a dogmatikusokra emlékeztető aprólékos disputa még alig árulja el Apáczai önállóságra törekvő kutató szellemét. Utrechtben ismerkedett meg Bacon empirizmusával és Descartes racionalista bölcseleti rendszerével; orientalista tanulmányait is itt fejezte be. A keleti nyelveken s a két antik nyelven kívül megtanult még hollandul, franciául és angolul. Keleti nyelvismeretei ráterelték a tudósok figyelmét, úgyannyira, hogy a szájhagyomány szerint az utrechti egyetem, amely az akkori tudományos világ köztudatában a legelső főiskola hírében állt, katedrával kínálta meg. Apáczai azonban a kitüntető meghívást nem fogadta el, mert tudását és tehetségét saját hazája szolgálatába kívánta állítani. A visszatérés e tövises útján később Erdély szellemi kiválóságainak hosszú sora követte őt...

Nem telt bele másfél esztendő, s a közismert fiatal tudós megnősült. Mint Szenczi Molnár, úgy ő is otthonos volt a külföld előkelő társadalmi köreiben, ahonnan aztán feleséget is választott. „Egyszer csak nagyon meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére” – írja Apáczai ébredő szerelméről a Bethlen-kollégium egy késői tanára, Áprily Lajos. 1651. szeptember 30-án tartotta esküvőjét az utrechti Katalin-templomban; a leány családjáról csak annyit tudunk, hogy a város társadalmi életében vezető szerepet játszott.

Apáczai eredetileg a papi pályát választotta; teológiai és orientalista tanulmányai erre készítették elő. Külföldi tanulmányai és tapasztalatai azonban eltérítették szándékától. Összevetve a hazai műveltségi viszonyokat a külföld virágzó állapotával, mintegy apostoli küldetést érzett nemzete fölemelésére. Letett tehát a jövedelmezőbb és nyugodtabb élettel kecsegtető papság tervéről, s hazajött tanárnak.

Geleji Katona István utóda, Csulai György püspök 1652 őszén hívta vissza a gyulafehérvári iskolához. Apáczai haladékot kért, mert fiatal feleségével nem akart télvíz idején útrakelni. Családi körülményein kívül azonban egyéb is tartóztatta. Időközben sajtó alá adta évek óta fáradságos gonddal készített nagy munkáját, Magyar Encyclopaediáját; ennek kiadását óhajtotta volna előbb befejezni. Amint aztán körülményei engedték, eleget tett a megtisztelő felhívásnak. Hiszen püspöke a kis haza legmagasabb fokú iskolájának professzori állásával kínálta meg, nyilván ugyanazzal a távolabbi szándékkal, mint ami Bethlen titkos álma is volt: kiválóan képzett magyar tanárokkal népesíteni be a fehérvári scholát.

1653 nyarán indult útnak Apáczai kis családjával. Augusztus 29-én, Szent János fejvételének napján érkeztek Gyulafehérvárra. „E napot, egy szombatot, később egész életén át megböjtölte.” Volt oka rá! A fehérvári iskola nem tudta megbecsülni kiváló tanítványát. Hiába volt kitűnő képzettsége, a gimnáziumnak csak második, úgynevezett „poeticai classisát” bízták rá. Apáczai – családjára való tekintettel – vállalta ezt is. Várta, hogy helyzete később javulni fog. Bisterfeld halála (1655) után csak ő, a valóban „doctus doctor”, úttörő szakkönyvek (Magyar Encyclopaedia, Magyar Logikácska) tudós szerzője kerülhet a vezető professzori stallumba.

Nem így történt. II. Rákóczi György egy nála hasonlíthatatlanul kisebb képzettségű embert, egy Basire Izsák nevű külföldi kalandort hívott meg Fehérvárra. A francia származású Basire I. Károly angol király kedves embere volt, előbb udvari káplánja, később kanonok; midőn Angliából menekülnie kellett, Francia- és Olaszországon, majd Konstantinápolyon keresztül – Barcsai Ákosnak, II. Rákóczi György portai követének ajánlására – került hazánkba. Apáczainak annál jobban fájt a mellőztetés, mivel alárendelt collaboratori minőségben nem valósíthatta meg nagyvonalú iskolai reformját, amit pedig vezetői állásban megtehetett volna. Basirius hamar megérezte Apáczaiban a fölényes vetélytársat, annál is inkább, mivel ez a szókimondásban nemigen mérsékelte magát. A hazai oktatásügyet élesen bíráló székfoglaló beszéde miatt, melyet a bölcsesség tanulásáról (De studio sapientiae) tartott, nyíltan vagy titkon már úgyis egész környezete ellene fordult. Basire hiúságát főleg az sértette, hogy az ő felsőosztályú tanítványai mihamar átpártoltak az alsó osztályban tanító Apáczai előadásaira! Esküdt ellensége lett tehát Csere Jánosnak, és várva várta a kedvező alkalmat, amikor bosszúját kitöltheti. Az alkalom nem sokáig késett. Az l655. szeptember 24-i nyilvános iskolai ünnepélyen – amelyen II. Rákóczi György fejedelem egész udvari népével részt vett – Basire megnyitó beszéde során heves támadást intézett az independentizmus ellen, amely Angliában pár évvel azelőtt I. Károlyt vérpadra juttatta. Szónoklatában ravasz fondorlattal az independenseket a presbiteriánusokkal azonosította; minthogy pedig Apáczairól presbiteriánus felfogása köztudomású volt, könnyen érthető, hogy a felingerelt fejedelem Apáczai ellen fordult. „Kegyelmes Fejedelem! – védekezett Apáczai –, én magam sohasem voltam independens, most sem vagyok, nem is leszek soha az, hanem igenis presbiteriánus vagyok.” A fejedelem indulatosan válaszolt: „A presbiterianizmus út az independentizmus felé!” Amire Apáczai csak ennyit felelt: „Kegyelmes Fejedelem! ezt csak úgy mondják!” De hiába védekezett az aljas rágalmakkal szemben, az episzkopális többségben alulmaradt. Minden pártfogója ellene fordult. Megharagudott rá Csulai püspök, az episzkopalizmusnak (az egyház püspöki kormányzatának) már csak hivatalból is híve, „erősen megpirongatta” mestere, Keresztúri Pál is, pedig eddigelé őt „fiának hívta, és ritka ebédje vagyon nála nélkül”. De – ami a legsúlyosabb következményekkel járt – a fejedelem kegyét is örökre elvesztette. Apáczainak már-már élete is veszélyben forgott meggyőződése nyílt megvallásáért. A feltüzelt fejedelem ugyanis e szavakkal fenyegette meg: „De Isten engem úgy segéljen, Apáczai uram, a Medgyesi presbitériumot, amíg én élek, ide bé ne hozza ked. Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le!” Érthető, hogy a fejedelem nem akart puritanizmust, hiszen I. Károlyt a puritán Cromwell végeztette ki; irtózott ettől a „felforgató ángliai mirigy”-től már csak azért is, mert az episzkopális rendszer teljesen az ő fejedelmi hatalma alatt állott, míg a presbitériumok felállítása esetén az akkori egész magyar társadalmi felfogást meg kellett volna változtatni; a presbitériumokban ugyanis a község, jobbágy és nemes vegyesen ügyelt volna fel az egyházi dolgokra. A nevezetes vitában az egyik érv így hangzott: „Jobbágyaink lennének a mi intőink; ami nagyobb, ők lennének az ecclésián bíráink, s azok után kellene nekünk somfordálnunk. A jobbágy presbiter az urának vétkét a presbitériumban találná bémondani, az urat intenék meg vagy prédikálnák ki érette, az úr jobbágy-presbiter uramat fogatná elő, s bántatná úgy véle, hogy más is tanulna rajta – sok rút zűrzavar jőne ebből ki.” Szekfű Gyula éles megvilágítása szerint: a Werbőczytől megfogalmazott nemesi felfogás nemcsak a katolikus restauráció útjait szabta meg a kegyúri jog dolgában, hanem a kálvinizmusnak is determinálta episzkopális fejlődését, és útjából olyan kitűnő híveit, minő Medgyesi Pál és Apáczai Csere János volt, könyörtelenül félretolta.

A méltatlanul megszégyenített fiatal tanárnak lehetetlenné vált a fehérvári iskolában maradása: a püspök beszüntette fizetését, a fejedelem megfosztotta a professzorságtól. Felajánlották neki a kézdivásárhelyi és enyedi papságot – nem fogadta el. Majd a marosvásárhelyi rektorsággal kínálták meg, de erre azt felelte, hogy oda még diák korában hívták, s nem ment, most annál inkább nem mehet. Azután sárospataki rektornak akarták hívni, a fejedelem anyja, Lorántffy Zsuzsanna is írt mellette, de Rákóczi nem engedte, mondván: „nem illik ilyen embernek jován így munkálkodni”. Csulai püspök a házából is kitiltotta, azt tanácsolva: kövesse meg Basiriust s adjon reverzálist. Egyiket sem cselekedte. Végül akként döntötték el sorsát – nagyrészt egyetlen megmaradt pártfogójának, az ugyancsak presbiteriánus Lorántffy Zsuzsannának közbenjárására –, hogy 1656 nyarán áthelyezték az akkor még alacsony rangú kolozsvári iskolához.

Kolozsvárnak 1526 óta van protestáns iskolája, előbb lutheránus, majd 1545 óta református kézen. Első tanítói a protestantizmus első hazai terjesztői, a wittenbergi, jénai és heidelbergi akadémiák diákjai közül kerültek ki, úgymint: Vízaknai Gergely, Heltai munkatársa a Biblia magyarra fordításában, Dávid Ferenc, kinek nyugtalan pályája innen indult ki, Szikszai Fabricius Bálint, aki éppen Dávid Ferenc unitarizmusa miatt volt kénytelen Sárospatakra távozni. Az iskola a protestáns Báthory Gábor alatt indult gyorsabb fejlődésnek, aki 1608-ban az óvári templom mellett jelölt ki számára új épületet. Bethlen elejtette a kolozsvári kollégium ügyét, utódai ismét fölkarolták. Brandenburgi Katalin külföldi tanítókat hívatott, s adományleveleit megerősítette. Az 1640-es években restauráltatta öreg Rákóczi György a Farkas utcai templomot; az ezzel szomszédos telekre, mai helyére, ifjabb György alatt, az 1650-es években költözött az iskola, melynek felvirágoztatása Apáczai Csere János nevéhez fűződik. Gyulafehérvári tanítványainak egy része – Basire nagy sérelmére – ide is elkísérte a rajongásig szeretett tanárt, akinek „a tanításban nagy földön mása nem volt.” Keze alatt a kolozsvári iskola híre csakhamar utolérte a fehérvári és pataki kollégiumét. Az iskola kezdeti hiányain sokat segített az ő kétéves igazgatása. Lorántffy Zsuzsannától többek között kétezer forintot sikerült kieszközölnie az alumnusok, vagyis bennlakó diákok részére. Apáczai az általa kollégiummá fejlesztett iskolában a teológiát és filozófiát tanította; azonkívül néhány kiválasztott ifjúnak aritmetikát, geometriát, jogot, földrajzot és csillagászatot is előadott. Széles körű enciklopédikus tudása e sokféle ismeret közvetítésére egyaránt képesítette.

De új állomásán nem sokáig működhetett. 1659 szilveszter éjszakáján meghalt tüdővészben. Csakhamar követte felesége és kicsi fia is. A szegény, betegeskedő hollandus asszony nyolc éven át hűségesen viselte férjével a lemondás, nélkülözés és megaláztatás gyötrelmeit. Bethlen Miklós e sorokat jegyezte fel róla önéletrajzában: „Az igen gyámoltalan belga feleségét, gyermekét is magához szedte Isten; ha maradéka maradt volna, és módom lett volna benne, bizony megmutattam volna, hogy én Apáczait mint atyámat, úgy tartottam, szerettem, becsültem és emlékezetét ma is becsülöm.”

Apáczai szülőháza helyét egyszerű márványtábla jelöli. Sírja a kolozsvári temetőben jeltelen, ismeretlen...

*

Arany János Széchenyi három nagy művét hármas pyramidnak nevezte. Apáczai szellemi hagyatékából is három pyramid emelkedik magasra: a Magyar Encyclopaedia, a Magyar Logikácska és az erdélyi iskolaügyre vonatkozó tanulmány sorozata. Az első: a kor tudományos ismereteinek tárháza, a második: úttörő kísérlet a magyar bölcseleti műnyelv megteremtésére, a harmadik: évszázados művelődéspolitikánk alapvető rendszere. Ha meg akarod ismerni Apáczai nyugtalan kutató szellemét s izzó magyar lelkét: lapozd át Encyclopaediáját, s olvasd el művelődéspolitikai tanulmányait!

A Magyar Encyclopaedia a kor legfőbb tudományos ismereteit felsorakoztató parányi lexikon. A szűkös viszonyok között élő Apáczai a szájától elvont falatok árából fedezte a nyomdai költségeket. A könyv – minden fogyatkozása és tévedése ellenére is – korszakos jelentőségű, e nemben az első nemzeti nyelven írt mű. Nem önálló rendszerezés, csupán a korabeli munkák (Descartes, Ramus, Regius, Kopernikusz, Alsted stb. műveinek) hűséges kivonata, de szerzője nem is szánta eredeti alkotásnak, egyszerűen csak kézikönyvnek felsőbb iskolák számára. 

Művét itthon teljes közöny és részvétlenség fogadta. Legfeljebb kifogásolták, akik mégis méltatták némi figyelemre, hogy a szerző a tekintélyromboló Descartes és a világfelforgató Kopernikusz hívének vallja magát.

Apáczai püspökének, Csulai Györgynek, nagynevű professzorának, Bisterfeldnek és a fényes fehérvári scholának, szelleme egykori hív dajkálójának ajánlta munkácskáját. Sem püspöke, sem professzora, sem legjelesebb tanítványa, Bethlen Miklós nem értékelte kellőleg az Encyclopaediát.

Ez az apró betűs, nem egészen ötszáz lapra terjedő kis könyvecske korjellemző anyagán felül már csak azért is érdemes a megismerésre, mert lapjait szinte átforrósítja Apáczai egyénisége.

Képzeljük el, hogy ma vállalkoznék valaki korunk teljes ismeretanyagának egyetlen kötetbe foglalására. Milyen erőfeszítést, mennyi hálátlan, szürke feldolgozó munkát jelentene ez a feladat! Ne mondja senki, hogy más volt az ismeretek mennyisége 1653-ban és más 1942-ben! Nem a mennyiség, hanem a minőség határozza meg a vállalkozás méretét, ez pedig akkor sem volt kisebb, mint ma lenne. Ne feledjük, hogy Apáczainak előbb felül kellett emelkednie az akkori Erdély vallási ortodoxiáján, fel a XVII. századi nyugati műveltség magaslatára, hogy a vezető szellemek tudományos felfedezéseit és a kor ismerethalmazát valamelyes rendszerbe iktassa.

S számoljunk le végre azzal az ostoba felfogással és gúnyos lekicsinyléssel, amely Apáczai könyvét egyszerű kompilációnak bélyegzi. Az eredetiség követelménye sokkal később lép előtérbe a tudományos és irodalmi életben (nálunk csak a XVIII–XIX. századfordulón!), semhogy Apáczai munkájával kapcsolatosan ezt az általános gyakorlatot, mondhatni módszert anakronizmus veszélye nélkül kifogásolhatnók. Az Encyclopaedia persze hogy nem eredeti mű! De lehet-e egyáltalán eredeti egy lexikon? És mégis, nincs-e minden lexikális műnek bizonyos eredeti bélyege, aszerint, hogy szerkesztője milyen szempontokat tűzött maga elé, s a kijelölt célt milyen mértékben sikerült megvalósítania? De ettől függetlenül is, lehet-e nagyobb eredetiséget kívánni Apáczaitól, mint amelyet azzal tanúsított, hogy a latin nyelvű tudományosság, a késő humanizmus idején elsőnek fogott tollat, hogy nemzeti nyelvű mindenes gyűjteményt adjon hazája tanuló ifjúságának kezébe? Akkor, midőn Erdély írástudói csak meddő teológiai vitatkozásokra fogyasztották a tintát akószám, mert Pázmány szárnyaló prédikációi és Zrínyi zengő szózatai ide alig hatottak el, ő merészen hozzákezd, hogy a hittudomány, bölcselet, mennyiségtan, mértan, csillagászat, természettudomány, technika, gazdaságtan, történelem, valamint társadalom- és erkölcstan tudományos tolvajnyelvét magyarul szólaltassa meg, tíz különböző műnyelvet pallérozatlan magyar anyanyelvén, holott még századok múlva is hangzik a panasz nyelvünk szűk és kiműveletlen voltáról, s még a legutóbbi években sem átallották cégéres tudósok tudományos műnyelvünk kontójára írni azt, ami pedig egyszerűen a magyar államnyelvben (amely nekik nem egyszersmind anyanyelvük is!) való járatlanságuk rovására esik...

Olvasd Apáczai Encyclopaediáját, nézd, mint birkózik a megmunkálatlan nyelvvel, hogy keres ismeretlen tárgyaknak, hazájában sohasem hallott új fogalmaknak magyar megfelelőt, hogy írja körül görcsös körmondatokban az ideát, melyet Kazinczyék óta mi már játszi könnyedséggel nevezünk nevén, s csak ha te is keresztülrágtad ezt a sótlan, kemény, fekete kenyeret, ízlelve annak fanyar, keserű morzsáit: mondd igaz lelkedre, olvasó: mi az eredetiség, ha ezt a nyelvet a semmiből megteremteni nem az?! Hol kezdődik a zseni, a rendkívüli egyéniség, ha nem a hálátlan, új ösvényt taposó kifejezésben? 

Külön méltánylást érdemel küzdelme a kezdetleges magyar helyesírással, amihez hozzájárul, hogy a könyvét előállító utrechti nyomdában, Waesberg Joannes uramnál a magyar hangzóknak megfelelő betűtípusok nem mindig álltak rendelkezésre, a magyar szöveg szedési munkálatainak gondjáról nem is beszélve. A mai olvasónak külön fejtörést okoz, ha ilyen tipográfiai rejtvények merednek elébe: eghi=égi, vagy az f betűhöz hasonló s betűk huncutságát is beleszámítva: pepefetek=pepes etek, azaz: pépes étek.

Apáczai Encyclopaediájának szerkezete, ha nem is szabályos, de átgondolt, kerek egész. Tudományos rendszerezése Istentől indul ki, és Istenhez tér vissza. Isten neve az utolsó szó is, amelyet leír. „A tudománynak kezdetiről”, „az igaznak megismeréséről” elmélkedve, Descartes hűséges tanítványaként, a kételkedésben jelöli meg minden tudományos kutatás alapelvét: „Könnyen feltehetjük, hogy se Isten, se ég, se föld, se semmi test ne legyen, és hogy magunknak se kezünk, se lábunk, se semminemű tagunk ne legyen: mindazonáltal, hogy mü magunk, akik gondolkodunk és kételkedünk, semmik ne volnánk, azt semmiképpen meg nem engedhetjük, mivel magával ellenkeznék, ha azt vélnők, hogy ami gondolkodik, azonban, hogy gondolkodik, ne légyen.” A világosan felállított tézis után következik a descartesi konklúzió első magyar fordítása ebben a szép fogalmazásban: „Minek okáért ez: Én gondolkodom, azért vagyok: minden megtudható dolgok között legelsőbb és bizonyosabb.”

A vizsgáló ész, az empirikus gondolkodás a megismerés egyetlen biztos eszköze. A kételkedő nyugatos filozófia szellemétől megihletett fiatal teológus alá szilárd alapot épített Descartes racionalista filozófiája, midőn a megismerés elvét erős szálakkal kötötte össze az okság elvével. Cartesius elméje nem telik be önhitten a kétkedés eredményeivel, hanem visszaszárnyal, s boldogan nyugszik meg azon az Egyen, „ki Istennek mondatik, melynek létele teljességgel szükséges, megmásolhatatlan és örökkévaló, nem úgy, mint a többi, kik csak meglehetők és megtörténhetők... Ő örökkévaló, mindentudó, mindenható, minden jóságnak és igazságnak kútfeje, minden állatoknak teremtője, és végezetre őbenne minden feltaláltatik, valamiben véghetetlen tökéletesség vagyon.”

A mesterétől is megtámasztott e szilárd hitbeli meggyőződésen nyugszik Apáczai tudományos világnézete, melynek szerkezetét és tárgyi gazdagságát kompilációja híven tükrözi.

Szükségtelen részletesebben elemeznünk a tíz fejezetet, mely Apáczai Encyclopaediáját tagolja. Elég utalnunk e rendszerben a matematikai és természettudományok nagy szerepére, ami az erdélyi tudományosság fejlődésében korszakalkotó. A holland mintákat követő Keresztúri és Bisterfeld nyomán Apáczai tette hagyományossá Erdély protestáns iskoláiban e két tudományág alapos tanítását. E tradíciókon nevelődött, s tört magasra aztán másfél század múlva egy Benkő József, egy Sipos Pál tehetsége, s nem sokkal utánuk Bolyai Farkas és János zsenije. És egy lépéssel továbbmenve: a természettudományok e sajátos erdélyi kultusza jelentősen közrehatott abban is, hogy a Mária Teréziától kezdeményezett kolozsvári orvosi fakultás a pesti egyetem orvoskarának eredményeit több vonatkozásban felülmúlta, vagy megelőzte...

Ha másutt nem, ebben az újításban is fel lehetne találni Apáczai opuszának eredetiségét. Ő volt az első, aki maga személyében megteremtette az európai értelemben vett, széles látókörű magyar tudós fogalmát, kiterjesztve a tudományok körét a teológia mögött meghúzódó hatalmas területekre: a számtan, mértan, természettan, földrajz és történelem ágaira, melyek addig a mindenható teológiának csak alárendelt szolgálólányai voltak.

Mennyiségtani és mértani ismereteit Ramus „Arithmetiká”-jából merítette. Ramus Péter (Pierre de la Ramée), a nagynevű francia filozófus a párizsi egyetemen működött, s neve erdélyi vonatkozásban azért is emlékezetes, mert János Zsigmond fejedelem 1560-ban őt akarta megnyerni a lehanyatlott gyulafehérvári iskolának akadémiává való újjászervezési munkálataira; Ramus azonban nem fogadta el e megbízást. Ramus, kiindulva a számtan elemi ismereteiből, fokozatosan halad a magasabb műveletek felé. Így Ramus számtankönyve alapján Apáczai vezeti be a hazai oktatásba a legnagyobb közös osztó, a legkisebb közös többszörös, a törtek, az összetett és folytonos arányok, valamint a számtani sorok fogalmát. A mértani részben a vonalról, szögről, idomról, a síkháromszögtan alapkérdéseiről, a szabályos sokszögekről, a körmérésről s végül a testekről mondja el a legszükségesebbeket. Matematikai műkifejezéseinek szemléltetésére hadd idézzem a zérusról szóló meghatározását: „A kerület (cifra), mely az utolsó jegy, magán semmit nem jelent; jobb kéz felől tétetvén peniglen a több jegyeknek jelentéseket megbővíti.”

Az „égi dolgokról” szóló fejezetben, ahol az állócsillagokat, a csillagzatokat, bolygókat s ezek pályáját írja le, Kopernikusz tanításaira ismerünk. Apáczai itt is úttörő; ő az első magyar, aki hazájának Kopernikuszt bemutatja.

Legzsúfoltabb a „földi dolgokról” szóló rész. Az Encyclopaediának ez a legrendszertelenebb fejezete a természet tudományi ismereteket tárja fel Regius, Scribonius és más, ismeretlen források nyomán. Az alapul vett kézikönyvek legtöbbje már az ő korában is nagyrészt elavult; fokozta e hibát Apáczai azzal, hogy minden hitel nélküli egyéb adatokat, naiv babonákat is beledolgozott e fejezetébe. Így lett ez a terjedelmes rész a földrajz, fizika, geológia, orvostudomány, élettan, gyógyszertan, állat-, növény- és ásványtan kétes értékű ismerettára. De minden rendszertelensége és naivsága ellenére is figyelmet érdemel; egyfelől azon ellentétnél fogva, ahogy a középkori ember babonás lelki világának öröksége a descartes-i szkepszissel kiegyenlíthetetlen közös rendszerbe kerül, másfelől azon kétségtelenül népi hatások miatt, melyeknek ifjúkori emlékképeitől a tudós Apáczai sem szabadulhatott. A mai élénk etnográfiai érdeklődés idején nem volna haszontalan e hatásokat közelebbről megvizsgálni.

Az elképesztő tévedések és naiv babonák a kor természettudományos járatlanságát nyilván mutatják. Ennél is szomorúbb az a tény, hogy a kor átlagértelmisége még ezektől az ismeretektől is távol állt, sőt még egy század múlva sem haladta meg e kezdeti stádiumot. Ne feledjük azonban, hogy alig van tudományszak, melynek fejlődése annyit köszönhetne korábbi tévedéseinek, mint éppen a fokozatos megfigyeléseken és kísérleteken fejlesztett természettudomány.

Az experimentációhoz azonban a fizikus és természetbúvár nálunk csak a XVIII. században jutott el. Apáczai ezen a téren még nem a tapasztalatok és kísérletek, hanem csak a régi tekintélyi elv alapján jegyezhette le „ismereteit”. Művének ez a legsebezhetőbb fejezete hálás terep a kritikátlan gúnyos fölényeskedés számára. Korántsem ezt az olcsó dicsőséget keressük, csupán a század kezdetleges természettudományi nézeteit, gyermeteg hiszékenységét kívánjuk megvilágítani néhány érdekes szemelvénnyel. Megjegyezzük – amit szemelvényekkel nem óhajtunk illusztrálni –, hogy az állatvilágról szóló részben feltűnően nagy szerep jut a szerelmi élet mozzanatainak. Némely szakasz a úgy hat, mintha Bölsche népszerű művének előfutára volna. 

A fauna ismertetését az egzotikus nagy vadaknál kezdi, s mind kisebbekkel folytatja, arányosan csökkentve a leírásukra szánt sorok számát. Az elefántnak több mint egy lapot juttat, ellenben a pókról a menazséria végén már csak annyit mond, hogy „csuda mesterséggel csinálja az ő hálóját”. De térjünk vissza az elefánthoz: „Az elefánt iszonyú otromba nagyságú négylábú állat. Elél 300 esztendeig. Az alvás közbe erős dologhoz támaszkodik, mellyel ha elesik, fel nem kelhet. Iszonyodik az egerektől, és azt meglátván, elijed és elfut. Az ő abrakját ha az egér csak megérte is, meg nem eszi. Szörnyű élesen érez. A disznók röhögésétől (!) iszonyodik. A veres színre megharagszik. A sárkányokkal (mivel ezek az ő vérét szomjúhozzák) szüntelen való ellenkezése vagyon, melyeket vagy az orrával öl meg, vagy a lábaival tapod el. Közel járul az emberi okossághoz és jóindulatokhoz, honnan – amint írják – szólni és írni is megtanul. Ahol születik, az ott való beszédet megérti. Csaknem akármire megtaníthatik. Tengeren kelletvén általmenni, a hajóba addig nem szállnak, míg az ő igazgatójok esküvel meg nem erősítik, hogy ismét visszajönnek.” Az elefánt után az oroszlán következik: „Az oroszlány igen nemes természetű állat, és a földi állatoknak királyok, mivel erejével mindeniket felülhaladja. Honnan oly erős csontjai vannak, hogy megüttetvén, mint a kovából, tűz szökik. Fél a kerekek forgásától, a fényes és fejér színtől, a kakas taréjától, leginkább penig a tűztől. Kinyitott szemekkel alszik. Ha jóllakott, játékos, jókedvű, nyájas. A majommal nagy barátságban vagyon. Az orvoslásban sok haszna vagyon. Az ő epéje rózsavízben a szem világosságát megélesíti, és a nagy nyavalyát (kórságtörést) meggyógyítja. A szíve az eledel közt bevetetvén, a negyednapi hideglelést megjavítja.” Különös értesülései vannak a kígyókról is: „ A kégyók a mezítelen embertől igen félnek, s azt semmiképpen meg nem marják, hanem csak a ruházatban lévőt. Az éhomra való ember nyálától meghal, mint valami méreggel. A nőstények kegyetlenebbek, nagyobbak és többig élők. Az asszonyokat jobban gyűlölik, mint a férfiakot. Ha egyszer marásával embert öl, soha többé a föld bé nem fogadja, úgyhogy csak egy likba is nem búhatik, hanem szüntelenül széjjelbujdosik.” Münchausen báró vagy a lochnessi szörny szerzője elirigyelhetné azt a fantasztikus értesülését is, hogy: „Skóciában egy néminemű fának a tengerbe eső gyümölcséből récék lesznek.”

A „lelkes állatok” után a „gyükeres élő testek”, vagyis a növények következnek, majd meg az ásványok. Itt is hemzsegnek a badar babonák és naiv szertelenségek.

A „csinálmányok könyve”, azaz a technika vívmányai, az emberi szellem alkotásai töltik ki a következő részt Comenius „Janua”- ja nyomán. Vár- és városépítés teszi a fejezet nagyobb felét, de szó van a főiskolákról, akadémiákról is. A magyarországiak közül a patakit, debrecenit, az erdélyiek közül a fejérvárit és kolozsvárit említi. Pázmány Péter nagyszombati egyeteméről szándékosan hallgat. De az említett négy protestáns kollégiumra is kritikát mond: „Noha mind az erdélyiek, s mind a magyarországiak oskolák inkább, mint akadémiák.” Csodálatos, hogy sem ebben a fejezetben, sem másutt nem szól a művészetekről. Alig másfél századdal Mátyás kora, a humanizmus nagy virágzása után, mindentudó könyvecskéjében nem jut egy sor, egyetlen szó az antik és az újabbkori művészeteknek. Rubens és Van Dyck alig pár évvel az ő Hollandiába érkezése előtt halt meg, Rembrandt még élt, s Apáczaink éppúgy hallgat róluk, mint Leonardóról és Michelangelóról, vagy Petrarcáról, Dantéról és Shakespeare-ről!... Pedig a „mesterség”-nek hívott művészet és a „literatúra” is tudományszámba ment akkor, s már csak ezért is helye lett volna legkiválóbb képviselőinek e miniatűr tudománytárban. De úgy látszik, a skolasztikus mesterek kezén a fantázia csinálmányai teljesen elsikkadtak. 

A földművelés, kertészet, állattenyésztés és általában a gazdasági ismeretek bőven töltik a könyvet. Talán a földbe gyökerezett székely ember mélységes földszeretete és gyakorlati érzéke nyilatkozik meg e láthatólag nagy gonddal összeállított fejezetben. Külön részt szentel a „jövendöléseknek”, vagyis a nép ajkán élő babonáknak.

Utolsó előtti fejezete „az eddégig megtörtént dolgokról” szól. A hazai és világtörténet legfontosabb eseményeit közli itt Calvisius, Helvicus és Alsted nyomán. Nem folyamatos históriát nyújt, hanem száraz eseménytárt a világ teremtésétől saját koráig. A 23 lapra terjedő időrendi felsorolásból 11 lapot a zsidók története foglal el. „3947-ben születik a Christus.” 1170-ben „földingás volt Szicíliában.” 1380-ban „Bercholdus Niger (Schwarz Bertold) az ágyúpuskát találja.” Ebben a vegyes történeti anyagban, hol számos nevezetes történeti eseménynek nyoma sincs, feltűnően kevés hely jut a magyar történetnek is. A hazai történettanítás kezdetlegessége és a hollandiai öt esztendő nyilván kedvezőtlenül befolyásolta az izzó magyarságú Apáczait e fejezet anyagának összeállításában. A magyarokra vonatkozó első tudósítását a kronologikus felsorolásban a 376. évnél olvassuk: „A magyarok Európában jőnek Scythiából, mely most Tatárországnak mondatik.” Ezenkívül még csak a következő magyar eseményekről számol be: 381: „A Magyar Birodalom kezdetik.” 911: „A magyarok Németországot pusztítják: egynehány üstökös csillag látszott.” 1000: „Szent István magyar herceg királlyá tétetik.” 1043: „Egy üstökös csillagot nagy hadakozás követ Magyarországban.” 1233: „Magyarországban az éhség egy nehány ezer embert fojt meg.” 1458: „Mátyás király Budán a bibliotékát fundálja.” 1527 (!): „Lajos király 200000 magával elvész a török miatt a frigy felbontásáért.” 1530: „A brassai schola Hunter János alatt virágozni kezd.” 1605: „Bocskai István a vallás mellett feltámad, és sok emlékezetes dolgot visel Erdélyben s Magyarországban.” 1651: „Erdélyben s Magyarországban rettenetes éhség volt.” 1652, 1653: „Az erdélyi fejedelem, a mü Kegyelmes Urunk, Rákóczi György Lupuj vajdát Moldvából kiűzi, és a lengyeleket a kozákok ellen megsegéti.” Szent László, a tatárjárás, Nagy Lajos, Hunyadi János, Fráter György, Báthory István és Bethlen Gábor mind kimaradtak ebből a hevenyészett jegyzékből, amely bizonyára nem törekedett teljességre, hiányossága azonban szinte megdöbbentő. Rákóczi Györgynek és hódító kis kalandjainak jut a legtöbb sor, de még mindig túl kevés ahhoz, hogy a fejedelem kegyét biztosíthatta volna Basiriusszal szemben, aki két évvel később, 1655-ben hosszú panegyrikussal (Congratulatio publica), legyezte a fejedelem hiúságát, midőn oláhországi hadjáratából Fehérvárra győztesen hazatért... Írói öntudatának azonban feltűnő jelét adta Apáczai azzal, hogy az 1625. esztendőnél megjegyzi: „Ennek a könyvnek írója születtetik.”

Kiindulva az Isten fogalmából, sorra véve az égi és földi dolgokat térben és időben, fáradt tolla végül ismét Istenhez tér vissza. „Az embernek magaviseletéről” cím alatt foglalja össze a legfontosabb erkölcsi normákat. Istenhez, az élet végső értelméhez vezeti könyve végén az olvasót. Utal a világ végének nagy számadására, midőn az Ír ítél elevenek és holtak fölött. A gonoszok „az ő gonosz cselekedetek miatt elűzettetnek nagy szégyennel az Ítélő bíró színe elől az örök kárhozatra... Az igazak pedig bévitetnek a Christustól ingyen nekiek megszereztetett dücsőséges országba... A reménylett dicsőség és boldogság véghetetlen teljességgel nemcsak lelkeken, hanem testeken is tündöklik. Oh, légyek egy ezek közül, Istenem!”

A kör bezárult. A világmindenség, úgy ahogy azt a XVII. századderék tudományos képzettségű szellemi embere felfogta, az Utolsó Ítélet fenséges jelenetében találta meg végső kicsengését.

*

A Magyar Encyclopaedia némely fejezete már jelzi Apáczai másik nagy tudománytörténeti jelentőségét: a magyar bölcseleti és általában tudományos műnyelv megteremtésére irányuló úttörő munkáját. E törekvését viszi előbbre következő könyve: „Magyar logikácska, melyet kicsindedek számára, egy, a tudomány dolgában megkívántatott tanáccsal egyetemben” Gyulafehérvárt adott ki 1654-ben.

A kétívnyi könyvecskét a fiatal Rákóczi hercegnek ajánlotta: „A méltóságos Fejedelmi Felségre választott nagy reménységű ifjú Rákóczi Ferencnek, nékem kegyelmes uramnak...” Dedikációjában erősen panaszkodik, hogy a tudást szomjazóknak, ha tanulni akarnak, a magyar földről idegen országokba kell menniök. Ezt a gonosz állapotot az okos tanítók, a jó tanítás és a magyar nyelvű könyvek hiánya okozza. Mivel ez utóbbi hiány a legártalmasabb, ennek mérgét kell legelőbb eloltani.

Midőn Apáczai két munkájában a magyar tudományos nyelv megteremtésére tesz lépéseket, nyugati mintákat követ. Descartes franciául ír; ezen a példán felbuzdulva siet Apáczai magyar nyelven terjeszteni a tudományt, másfél századdal előzve meg ebben a németeket!

Toldy Ferenc a XVI. század két nagy prózaírója, Pázmány és Zrínyi mellé állítja Apáczait. Töredékes szemelvényeink is eléggé jelzik a különbséget, amely Apáczai nehézkes műnyelve s Pázmány és Zrínyi, vagy akár Szenczi Molnár Albert költői erejű stílusa közt észlelhető. De ne feledjük, hogy míg amazok sajátos írásaikban bizton támaszkodhattak a nép- és köznyelv teljes szókincsére és kifejezésbeli gazdagságára, addig Apáczai úttalan útra csap, mert neki a semmiből kellett teremtenie. Az ő és említett kortársai műveit hibás alapról ítélnők meg tehát, ha csak nyelvesztétikai szempontból vetnénk egybe.

Apáczai tudományos műnyelvalkotó kísérlete sok ingadozást és merevséget mutat. De neki inkább volt szándékában a fogalmakat bármilyen hosszas körülírással nehézkesen is, de lehető pontosan kifejezni, semmint újításában művészi követelményeket érvényesíteni. Pázmány vagy Zrínyi és másfelől Apáczai nyelve nem egynemű dolog, ezért nem lehet őket egyazon mértékkel mérni. Neki elég érdeme, hogy a nemzeti nyelv az ő pennája alatt lesz a tudományos eszmék hordozója magyar földön. Ha Apáczai műveinek tudománytörténeti jelentőségét igazságosan akarjuk megítélni, nem műnyelvének szép hangzását, hanem csak azt a szinte élettani folyamatot kell figyelnünk, amint a latinitásban élő fogalmak nála szemünk láttára magyar nyelvi formát öltenek. Ezt a nagyszerű alkotó munkát kell elsősorban felfedeznünk, s ha már ebből a szempontból értékelni tudjuk erőfeszítését, fogékonyabbak leszünk stiláris értékei iránt is Encyclopaediájának azon szakaszaiban, hol nem köti annyira az eredeti szöveg, hanem a fordítástól elszakadva saját ösztönös hangjára talál.

Ezen óvatos bevezetés után már kevesebb veszéllyel mutathatunk be némi szemelvényt Apáczai két magyar könyvének műnyelvéből. Íme: subjectum – alája vettetett dolog, objectum – elébe vettetett dolog, conclusio – bérekesztés, methodus – elrendelés, analysis – elbontás, synthesis – egyberakás, sensus – érzékenység, intellectus – értés, értelem, propositio – feltétel, definitio – meghatározás, automaticus – magánmozgó, causa et effectus – ok és tőle való dolog, relativus – viszontnéző, abstractum – maga erejént való, simplex – maga színént való. Mint látjuk, ma is könnyen érthető szerencsés kifejezéseibe minduntalan nehézkes, körülményes, homályos körülírások vegyülnek. Nem lesz talán érdektelen tudományos műnyelvéből kissé vegyesebb összetételű ízelítőt is adni: appetitus sensitivus – kívánság, corruptio – megveszés, confusum chaos – kimondhatatlan nagy elegy-belegy, conscientia – okos teremtett állatnak maga felől való ítélettétele, jó lelkiisméret, desperatio – kétségbe esés, formatio – alkotás, historia – meglött dolog írása, imaginatio – ábrázolás, mutationes – változások, mens humana – elme, moderatio – maga megtartóztatás, phantasia – képzés, praedestinatio – eleve elrendelés, qualitas – minéműség, sors – nyílvonás, superstitio – emberek agyától kigondoltatott tisztelet (babona), temperamentum – belső állapot, virtus – jó indulat, vita privata – magán való élet, vita publica – közönséges élet, zenith – tetői pont. Mintegy félezret tesz ki a magyar munkáiban gyakrabban előforduló teljesen új fogalmak s ezeknek megfelelő szóalkotások száma.

Maga érezte legjobban feladata nehézségét. Panaszkodik is Encyclopaediája „Praefatio”-jában nyelvünk szegénysége, pallérozatlansága miatt, keservesen tapasztalva a legelemibb műnyelvi kifejezések hiányát.

Apáczai nyelvi újítása nem volt időtálló. Bod Péter már száz év múlva elavultnak tartotta Apáczai nyelvét, de kifejezései tulajdon kortársai előtt sem voltak könnyen érthetők. Szavainak tartalmát ma már sokszor csak a latin eredetivel való egybevetéssel lehet kihámozni. „Sok magyar szókat újonnan csinált, írja róla Bod Péter, s mintegy jeget akart törni a tudományok megértésekre. Traktál mindenféle tudomány okról röviden; de nagy részin a deákul nem tudó olvasó, vagy ha deákul tud is, de a felsőbb tudományokban épülete nincsen, nem érti az olvasó magyarul.”

Apáczai valóban nem könnyű olvasmány. De vannak részletei, amelyek meglepően folyékonyak, s az író áthevülve a nyelvi ihlettől, szinte önmagát múlja felül. Ilyen az Encyclopaedia első és utolsó részének némely szakasza, de ilyen főleg Fortius Joachim Intelmeinek, az úgynevezett „Tanács”-nak a Magyar Logikácskához függelékül csatolt kivonatos fordítása. Apáczai e tanácsokat párbeszédes formába ültette. Csupa tűz, lelkesedés és szárnyaló szózat az aranymondások e bibliai egyszerűségű és erejű sorozata: „Olyan csúcsra törj, melyet előtted még nem ért senki el! Ha más felülmúl tudományodban, bánkódjál s iparkodj túlszárnyalni! Aki erősen tud kívánni, mindent elér! Ha valahol nehéz munka akad: siess oda, győzni! Ne bántson a szegénység, mert ez minden időkben ösztökélő volt a tanulásra! Tanítva tanulj, gondolkodva olvass! Sokat írj; a betű megmarad, a szó elrepül! Gondolataidat ne engedd feledésbe merülni, jegyezd fel, amit érdemesnek találsz! Sohase elégedjél meg a végzett munkával, törj többre!” stb.

Mily szép gondolatokkal s hasznos életbölcsességgel telt axiómák! Egy századdal korábban írta Fortius, a jeles pedagógus-reformátor. Apáczai konzseniális szelleme a felfedezés és önmagára ismerés örömével veszi anyanyelve birtokába. Nagy elmélyedéssel merült e rokon lelkű gondolkodó olvasásába; Encyclopaediája latin előszavában így ír: „Megigéztetvén a munkájából kitetsző felséges elméjétől és jeles tudományától, elvégezém magamban, hogy az ő vezérlését fogom követni, elhitetvén magammal, hogy a tőle mutatott ösvényen könnyű lesz az igaz tanulságnak bércére feljutnom.”

Apáczai előtt nem volt magyar filozófia, következésképpen nem volt nyelve sem a bölcseletnek. Az egyetemes jellegű tudományos gondolkodás is magyar földön vele kezdődik. Ennek nyelvét Apáczai kezdte kiformálni, küszködve, birkózva, sokszor alul is maradva a küzdelemben. Körülírásokkal, közszóknak műszókká előléptetésével igyekezett megoldani feladatát; kifejezései éppen nehézkességük, elmosódó jelentésük és szokatlanságuk miatt nem mentek át a köztudatba. Utána újabb parlag következik – a fejlődés folytonossága megszakad. És éppen ebben rejlik tudományos munkásságának tragikuma: előzmények nélkül kezdte munkáját, s úttörő kezdetének nem lett folytatása. 

*

Bármily jelentős is Apáczai szerepe a magyar nyelvű tudományos irodalom terén, igazi nagysága tanári működésében és művelődéspolitikai izgató munkájában nyilatkozott meg. Két magyar könyve a század végéig hatástalan maradt, oktatásügyünk reformjára és az erdélyi magyar egyetemre vonatkozó tervei azonban már kortársaira és közvetlen utódaira is befolyást gyakoroltak. Tanítványai közül egy Bethlen Miklós állított méltó emléket a zseniális pedagógusnak.

Valóban, immár három évszázad távlatából idézve festményen, képen meg nem örökített alakját, egy nagy nemzetnevelő s a legnagyobb magyar Tanító körvonalai bontakoznak ki előttünk. Így látja őt a költő is, Bethlen Gábor gyulafehérvár-nagyenyedi kollégiuma jubiláris ünnepén: „Íme Tanítód, gyújtó fáklyaszellem, meghajtja halvány mártírhomlokát, ki a tudásnak büszke forradalmát alvó szívekbe tűzzel vitte át.” (Áprily: A fejedelemhez.)

Miben áll Apáczai pedagógiai forradalma? Könyvei ismertetésekor részben már megfeleltünk erre a kérdésre. Egyik újítása: a tantárgyak körének akkor teljesen ismeretlen területekre (reáliák, földrajz, gazdaságtan, történelem stb.) kiterjesztése, vagyis az egyetemes jellegű és gyakorlati irányú oktató-nevelő munka. Másik nagy vívmánya: a magyar tanítási nyelv meghonosítása; itt már Keresztúri Pál úttörő ösvényén haladt. A nemzeti iskola megteremtésével túlszárnyalta európai hírű kortársát, a morva Comenius Ámost, akinek pedagógiai rendszere a latin nyelv keretein belül maradt. Apáczai egyébként szellemi testvére Comeniusnak: mindkettőjük Alsted tanítványa. Abban is rokonok, hogy mindketten erdélyi fejedelmekalapította kollégiumokban tanítottak: Comenius Sárospatakon, Apáczai Gyulafehérvárt és Kolozsvárt. Sokat emlegetett tanítási módszere páratlan sikerének legfőbb titka az, hogy megkönnyítette és megszerettette diákjaival a tanulást. Az anyanyelvi oktatás, a közvetlen, természetes előadásmód a katedrán és a szemléltető tanításban, valamint a descartes-i elv alkalmazása, amely szerint sivár magoltatás helyett önálló gondolkodásra nevelte növendékeit: együttesen közrehatott abban, hogy a magyar tanító első öntudatos eszményképe lett.

Apáczai három tanulmányban fejtette ki a magyar közoktatásügy reformterveit és plánumát egy felsőbb tanintézet létesítésére, „mely nélkül is nemzet ez föld hátán a miénknél inkább nem szűkölködött”. Mielőtt azonban elgondolásait latin nyelvű beszédeiben és tanulmányaiban kidolgozta volna, az Encyclopaediában röviden már közölte idevágó legfőbb nézeteit: „Mind az erdélyi s mind a magyarországi academiák oskolák inkább, mint academiák a mü nemzetünknek nagy gondviseletlenségének miatta, az ő örökké való nagy gyalázatjára: holott más keresztyén országokban, még ahol pápista fejedelmek, királyok uralkodnak is, vagyon a reformátusoknak egy nehány rendbéli academiájok, münékünk vallásunkon való fejedelmünk, bő országunk vagyon, s hol az academia? melybe, ha volna, bőségre nézve sok idegen országokból a tanulók elgyülnének, csak nyittanók fel immár egyszer álmas szemeinket s állatnánk tudós embereket a scholákba, mert találnánk, ha az irigység meg nem enne bennünköt. Így osztán nem mü hordanók a gyönyörűséges Greci tallérokat idegen országokba ki, hanem más hozná bé münékünk s a mü népünk gazdagodnék belőle.” 

Apáczai első pedagógiai tanulmánya: 1654. január 11-én tartott nevezetes gyulafehérvári székfoglaló beszéde a bölcsesség tanulásáról (De studio sapientiae), amelynek a hazai oktatásügyet élesen bíráló hangja miatt nyomban szegény fejére vonta tanártársai haragját, Csulai püspököt sem véve ki, mert hiszen ő is professzora volt nemrég a fehérvári akadémiának, most pedig legfőbb tanulmányi felügyelője. Beszédéből a huszonnyolc éves tanár modern világnézetét, nagyszabású pedagógiai reformterveit és meggyőződésből fakadó, kemény szókimondását egyaránt megismerhetjük. Nem az alsófokú „poetai classis” segédtanára, hanem Erdély és az egész magyarság tanítómestere, egy nagy nemzetnevelő mutatkozik be most a Bethlen-kollégium katedráján. Nyíltan hitet tesz Descartes és Ramus bölcselete mellett a megcsontosodott arisztotelészi filozófiával szemben. Vallja az enciklopédikus tudományosság elvét: a teológia minden tudomány forrása, de hogy Istent alkotásaiban is felfoghassuk, ismernünk kell a természettudományt, ehhez pedig múlhatatlanul szükséges a matematika; de nem mellőzhetjük a nyelvek ismeretét sem, mert hiszen a görög a filozófia nyelve, a héber pedig „minden élő nyelv anyja”; és végül ismernünk kell a történetet is, mert ez adja valamennyi tudomány hátterét. Bensőséges, mély vallásosságon épül egész rendszere, nem fél tehát attól, hogy a teológia mögötti tudományágak kifejtése megbontja az emberek lelki békességét. Okfejtése páratlan olvasottságról tanúskodik; a magasabb értelemben vett olvasni és írni tudás egyik legfőbb pedagógiai követelménye. Előadásának második felében módszertani kérdésekre terjeszkedik ki, és irányelveinek megfelelő tanmenetet mutat be. Beszéde nem téveszthette el hatását: megrázta, de meg is döbbentette hallgatóit. Hiába igyekezett tárgyilagos lenni, hiába fűtötte minden szavát izzó hazaszeretet, szavai pörölyként sújtották maradi gondolkodású társainak – vaskalapját. Lehetetlen volt fel nem szisszenniök ártatlan s mégis célzatos idézeteitől, mint amilyen például ez, Cicerótól: „Ha egyszer valami nézetet bevettek magukba, valóságos szentségtörésnek tartanák attól elállni”; de elevenjükbe vágott kellemetlen kérdése is: „Miért vannak oly kevés számmal az akadémikusok? Mert kevés emberben szilárd és kitartó a bírálóképesség, és a legtöbben a tanulás és kutatás fáradságától visszariadnak.”

Második dolgozata: 1656. november 20-án Kolozsvárt tartott beszéde az iskolák igen nagy szükségességéről (Oratio de summa scholarum necessitate), amelyben ugyancsak kíméletlenül támadta a hazai viszonyokat, s más oldalról is megvilágította közoktatási reformterveit. Racionalista gondolkodása az iskolát állítja a nemzeti élet tengelyébe. Ha egyetlen szóval kellene kifejeznie beszéde értelmét: „iskolát mondanék – úgymond – és ezzel a gyűlést elbocsátanám.” Nemzeti iskolát s ebből kivirágzó nemzeti tudományt sürget. Az elemi iskolától a középiskolán át a felsőoktatásügyig részletesen kifejti a teendőket. Utal az analfabéták nagy számára, s jó pszichológus módján már csak érzelmi és hasznossági okokból is (levelezés!) írni-olvasni tanulásra buzdít mindenkit. Százados elmaradottságunkat akarja helyrehozni az ingyenes elemi oktatás bevezetésével, hogy a tudás fegyverével vértezzük fel a szegény erőtlen népet. E demokratikus vonás ellenére műveiben mindvégig tudatos arisztokratikus felfogás nyilatkozik meg. Nem éri be a tömegek nevelésével, a vezető magyar elit kialakítását tartja a legfőbb teendőnek. Mennyiség helyett a minőség forradalmát hirdeti. Ezért veti fel a legkülönbözőbb alkalmakkor az erdélyi egyetem eszméjét. Nem tömeges jobbágyfelszabadítást akart tehát, mint egyesek tévesen hiszik; célja: megteremteni az igazi tehetségek érvényesülésének lehetőségét, a felemelkedés útját, nem hangzatos politikai jelszavakkal, hanem egyedül és kizárólag a szellem erejével. Ez az ideális felfogás magyarázza súlyos kifakadásait a jobbágyfiúk ellen, akik nem lelki szükségből tanulnak s keresik a papi és tanítói állást, hanem csak a paraszti életformától igyekeznek szabadulni. A középiskolák feladatát az elemi ismeretek elmélyítésében látja, mert a felületes ismeretek félműveltségre vezetnek – és ez a mi legnagyobb szerencsétlenségünk. (Mintha csak ma hallanók!) Végül az erdélyi magyar akadémia, vagyis főiskola felállítása mellett száll síkra, mert „napnál világosabb, hogy mind az állam, mind az egyház alapja a főiskolák, azok nélkül nem virágozhatnak és erőben nem állhatnak fenn¬. Annál sajnosabb, hogy Erdély szegény fiainak a mesteri és doktori címért külföldre kell menniük. Tudományukkal hazatérve, itthon részvétlenség, közöny fogadja őket; akiket a külföldi akadémiák kitüntettek, hazájukban igénytelen állásokban kallódnak el. Megihletve a külföld tudományos törekvéseitől, szokott szenvedélyességével felkiált: „Nincs, magyarok, egyetlenegy akadémiánk sem, melyben az etikát, a bűnök szelídítőjét; gazdaságtant, a családok kormányzóját; orvosi tudományokat, az egészség fenntartóit; matematikát, a városok, utcák, templomok, paloták, tornyok emelőjét; filozófiát, minden tudomány és művészet gyökerét együtt tanítsák és gyakorolják. Nem beszélek az ékesszólásról s történelemről, sem a logikáról, metafizikáról, geográfiáról, asztronómiáról, optikáról, muzsikáról, kozmográfiáról. Ide járul a könyvekben s nyomdákban való szegénység; hogyan reméljük tehát a tudományok ragyogását, az ismeretek fényét?” Nem kíméli a kontár tanítókat és tanárokat, nem felejti ki egyháza papjait sem, akik a kor frissítő áramától elzárkózva, meddő teológiai vitákban, szőrszálhasogatásban vesztegelnek. „Ideje felébredned, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre-végre ős álmodból ébredj föl, leheld ki magadból Bacchust, kinek mindig áldozol, szemeid homályát írral oszlasd el! Nézd, szemléld, vizsgáld meg annyi nyomorúságodnak forrását, melyek elárasztanak, hogy kedves zálogaid, a haza reményei a tudatlanság feneketlen mélységében vannak elmerülve... Vajha hallgathatnék! Vajha titkolózhatnék! De lennék bár magam a halnál némább, maga a dolog fennszóval beszél.”

Harmadik művelődéspolitikai tanulmánya: emlékirata „a magyar nemzetben immár elvégtére egy akadémia felállításának módja és formája felől”, amelyet a rövid kormányzás után dicstelen véget ért Barcsai Ákos fejedelemhez intézett 1658-ban, midőn a tatárok és havasalföldiek feldúlták Gyulafehérvárt, s elpusztították Bethlen főiskoláját. Míg az előbbiekben az erdélyi oktatásügy elvi kérdéseit körvonalazta, s az erdélyi egyetem szükségességét fejtette ki, addig most a kérdésnek gyakorlati oldalával foglalkozik. Nem a gazdag angol, belga (vagyis holland) és skót egyetemeket, hanem a szegényebbeket véve mintául, ezek ismeretében állítja, hogy a gyulafehérvári főiskola jövedelméből egy pénz hozzátétele nélkül is a teológiai, héber és keleti nyelvek, görög nyelv, jogtudomány, orvostudomány, etika és politika, matézis, dialektika, ékesszólás és történelem számára a mostani 5–6 helyett 10–11 tanítószéket lehetne fölállítani, s amellett száz bennlakó tanulót, alumnust ellátni. Ennyi pedig „akárhol tészen egy akadémiát, csak a szabadság accedáljon”. Nincs szükség a drága pénzért kitartott idegenekre, hiszen azoknak uralkodása s a mieinknek irigykedése okozott eddig is minden kárt. A fehérvári jövedelmekből olyan magyar tanári karra telik, amely kiállja a versenyt az idegenekkel. Bethlen Gábor tanító- s papnemesítő rendelkezését ki akarja terjeszteni az akadémiát végzett és a promoveált ifjakra is, ami az ország egész társadalmát felfrissítené. Íj főiskolai tantervet is kidolgozott, pontosan megállapítva az egyes osztályokban végzendő tanulmányokat. A trivium elvégzése után a tanuló az ékesszólást és az ebből folyó szigorú vizsgálat után a dialektikát, egy év múlva a matézist (aritmetikát, geometriát, kozmográfiát és asztronómiát), a következő évben a fizikát, majd az etikát és politikát és végre a filozófiát tanulná, hogy 5–6 évi szorgalmas munkálkodás után a bölcsészet borostyánosa (baccalaureus) és artium magister lehessen. További 5 évi szaktanulmányok és vizsgálatok után nyerhetné el az orvosdoktorságot és szabad orvosi gyakorlatot, illetőleg szintén 5 évi jogi vagy teológiai tanulmányok után a jogi vagy teológiai doktori címet. Kidolgozza a tervezett egyetem szervezeti szabályzatát is, mely teljesen megfelel a mai rendnek: az egyetem élén a rektor áll a senatus academicussal. Az egyetem mellé nyomdát, könyvtárt és botanikus kertet is tervbe vesz, sőt egy mensa academica felállítására is gondol.

Az erdélyi egyetem e klasszikusan megfogalmazott tervezete azonban még sokáig jámbor szándék maradt. Erdélynek az 1650–60-as években lezajlott belviszályai s politikai nehézségei, gondjai – Báthoryak, Bocskaiak, Bethlenek nélkül! – éppen nem kedveztek a szelíd múzsáknak.

Apáczai jóigyekezete füstbe ment; be kellett érnie azzal, hogy élete hátralevő kevés idejét az elhanyagolt, kevésbé jelentékeny kolozsvári iskola felvirágoztatásának szentelhette.

*

Apáczai Csere Jánosban Bethlen Gábor művelődéspolitikai elgondolásainak eszményi kiteljesedését és a tudós külföldi tanárok szellemi örökségének méltó letéteményesét szemlélhetjük. Egymaga vállalkozott annak a nagyszabású nemzeti kultúrának megteremtésére, amelynek körvonalait a Fejedelem tűzte ki, részleteit pedig másfél század múlva Bessenyei, Kölcsey és Széchenyi eszméi valósították meg. Bethlen Gábor homályos elképzelését részletesen kidolgozott közoktatásügyi rendszerbe foglalta. Bessenyeit, Kazinczyt és követőiket emberöltőkkel megelőzte tudatos nyelvújításával és a magyar nyelv jogainak követelésével. S ha Széchenyi a kiművelt emberfőkben látja a nemzet erejét, Apáczai közel két századdal korábban hirdeti, hogy a nemzeti életerő legfőbb forrása az iskola. Ő vezeti be iskoláinkba a magyar nyelvű tanítást és a reáltudományok oktatását.

Ebben az úttörő újításban, ebben az apostoli hevületben áll Apáczai Csere valódi nagysága. Elődök nélkül lépett fel, utódok nélkül távozott. A meg nem értés, a meddő küzdelem tragikus hőse lett...

Mi adott ennek a gyönge testalkatú, tüdősorvadásos fiatal tanárnak oly roppant lelkierőt, hogy utolsó leheletig eszményi célja: a magyar nemzeti tudományos élet megteremtésén munkálkodjék? Ő maga felel kérdésünkre: Az Erény, amelyre gyalázaton és szégyenen keresztül is törekedni kell!