KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
BARABÁS MIKLÓS
Írta: Vásárhelyi Z. Emil
„Az én fiamból sem lett semmi...” vigasztalódik a szerető nagybácsi, Barabás Izsák, mikor tudomására jut, hogy Miklós öccse „pictor” lett: bankót csinált, és be van zárva, amint a dálnoki rektor híreszteli szörnyülködve. A piktorság nálunk és akkor sötét foglalkozás volt. Gentiluomo, a talián tánc- és illemtanár foglalkozott arcképfestéssel, s Nagyenyeden a „Lélek” festő, a jámbor francia: Lilleque. „Hja, barátocskám, mi egy pictor?” – szólja le Székely Dániel, fizetés nélküli guberniális kancellista 1828-ban –, „mérje meg cirkalommal, hogy minden arcképén a fej egyik oldala szélesebb, mint a másik.” (Ennek a Székely Dánielnek a fiát hívták 30 év múlva Székely Bertalannak.) 1837-ben, sikereinek teljében is, Teleki Ferenc grófné a botosispán lakásába akarja elszállásolni a művészt. Nem is sajátosan erdélyi ez a szemlélet. A Tudományos gyűjtemény 1819-ben írja a művészekről: „A közönség közt minden becsület nélkül élnek a magyar hazában, s valóságos mesterembernek tartatnak némelyektől.” Még csak nem is magyar különlegesség. Osztály-, nem pedig területi vagy nemzeti különbségek a szülői. Közép-Európában ugyan forradalmi eszméket hangoztat a legfelső társadalmi réteg néhány képviselője, de Angliában, a legdemokratábbnak mondott országban Brocky Károly képtelen beférkőzni Lord Robert Peel képtárába, jóllehet vejével baráti ismeretségben áll. Át nem hidalható távolságok választanak el embereket egymástól. A posta: Szábel Menyhért fűszer- és galantériakereskedő szekere s a gyolcsos tótok. „Kolozsvártól Pestig tíz napig jöttünk, az egész Alföld egy nagy tenger volt, s mi Bárándnál fél napon át csak arra hajtottunk, ahol a fűszál kiállt a vízből... Némán ültünk, mert beszélgetve az ember elharapta a nyelvét.” Pesttől Bécsig a „landkutscher” harmadfél napig rázta az utast, a császári „delizsánsz” 36 órát, a neudorfi „gyorsparaszt” váltott előfogatokkal 28 óra hosszat.
Ha Erdély messze esik a műveltség forrásaitól, Magyarországon sem sokkal rózsásabb a helyzet. A főnemességre mint mecénásra számítani alig lehet. Kultúréletét, ha éli egyáltalában, Bécsben éli. Ausztria – kisebbségi szemmel nézve törekvése még több plaszticitást nyer – a fejlődő magyar kultúrigények kielégítését magának akarja megtartani. Bécsi művészek érkeznek egyre-másra a „provinciába”. Javarészt főuraink és papjaink hívására jön Magyarországra Waldmüller, Alt, Amerling, Paffinger, Dannhauser, hogy munkájuk elvégzése után hazájukba siessenek vissza. Ritka közöttük a kivétel, Johann Donat, Friedrich Lieder vagy a velencei Marastoni Jacopo, kik Magyarországon véglegesen megtelepednek. Intézményeink gyerekcipőben járnak ez években. A Pyrker érsek által alapított Nemzeti Múzeum Képtára csak 1840-ben nyílott meg. A Brunswick-képtár Budán s a Várban lévő galéria félig vagy egészen hozzáférhetetlen magángyűjtemények. A pesti Műegylet csak 1839-ben alakult meg, iskola csupán a Kis Sándoré tengődött a fővárosban. Értékes iskola volt azonban a szebeni Neuhauser családé. A gyermek Barabás szerencséje ez iskola és a rendkívül gazdag nagyszebeni Bruckenthal-gyűjtemény nyújtotta lehetőségek voltak, melyeket ki is használt. Mai szemmel nézve hihetetlennek látszik, hogy szállongó mende-mondákból kell megtudnia olyan mesterségbeli „fogásokat”, hogy Szabó piktor képeit crayonnal előrajzolja. Olajjal festeni Gentiluomótól, a poros frakkú tánc- és illemtanártól tanul.
Bájos biedermeier figurája Enyednek „Lélek”-kel, az öreg franciával együtt. Kecsesen köszöngetnek a főutcán elsétáló Mutili Rózsinak, akit előkelő tiszt urak kísérgetnek, feszes nadrágban, kék frakkban, s vörös „kaskétá”-ban, s aki a végén, igazi biedermeier befejezés, egy szép kövér polgár hasonlóan kövér feleségévé válik. A kézelő, frakk, turnűr a múlté, s a múlté már az illemtanár is; valami mégis itt maradt belőlük. Ez a légkör színesíti át ma is Szeben, Enyed utcáit, s nem érezzük idegennek, ha a kolozsvári Király utca hasas rácsú házai előtt sétálunk. Barabás gyerek- és diákkorának alakjai élő ismerőseinkké hasonulnak. Segítségükre van ebben remek előadókészsége. Emlékiratai akármelyik szépíró kortársának becsületére válhatnának. Szereplői élnek, s beszédükön keresztül feltámad az akkori Pest és az akkori Bukarest. Száz év nem volt képes legyőzni az örök egyforma emberi természet maradandóságát. Ha lassan is utaztak, ugyanoda értek. A kőnyomatos újságok kulisszatitkai ugyanúgy intrikákról árulkodnak, mint a legmodernebb szerkesztőségek rotációs pletykagépei. Megtudjuk Barabástól, hogy Marastoni 120 reklámcikket rendelt Klein úrnál, az „Ungár” című lap tulajdonos-szerkesztőjénél. Nem mintha Barabás sajtószolgálata nem közelítette volna meg egy mai filmcsillagét. „... a lapok – írja életrajzában Hoffmann Edit – nem szűnnek meg a közönség figyelmét felhívni reá. 1822-től haláláig szakadatlanul foglalkoznak vele. Jóformán minden lépéséről tájékoztatnak: Olaszországból Pestre érkezik, Gräfenbergben nyaral, Londonba utazik és újra visszajön, megnősül, most ezt a híres embert festi, máskor amazt, elkezdi, majd befejezi képeit, lakást változtat, iskolát nyit stb. ... Egymást érik a cikkek, melyek ajánlják őt, ismertetik eddigi munkásságát, életrajzát közlik, vagy pótlást hoznak életrajzához. Nem kis része van a cikkeknek abban, hogy neve országszerte ismertté vált...”
1867-től mint tanügyi bizottsági tag a fővárosi rajztanári állás betöltésénél már klikkek ravaszkodásairól számol be, igaz örömére annak, ki a mai irodalmi vagy művészeti élettel ismerős. 1836-ban Marastoni Pestre jön, s a versengők bizony nem rettennek vissza meglehetősen mai ízű fogásoktól. Barabás, érthetően, csak a Marastoni trükkjeit említi Emlékirataiban, de semmi okunk sincsen feltételezni, hogy maga mögötte maradt volna a megtorlásokban. „Marastoni a vendéglőkben alkalmazott bérszolgákkal szerződött, hogy minden arckép után, melyet neki szereznek, bizonyos százalékot fizet.” S a szolgák a Barabás után érdeklődőket Marastonihoz vezetik. „Hasonló cselszövényeket a közelebbi időkben is megértem, amit más művészek hirdettek rólam, hogy én már öreg vagyok, már nem festek, s hogy én már nem ismerem az újabb találmányokat...”
*
Egy város figurájának immanens volta szinte kísérteties erővel lép elénk bukaresti tartózkodásáról szóló beszámolójában. Azt, hogy ez a beszámoló hűséges korkép, beszédesen bizonyítja az, hogy Emlékiratainak ezt a részét a Román Tudományos Akadémia hivatalos kiadványában jelentette meg. Barabás a nyugatról jött vendég szemén keresztül látja a dolgokat, s mi, kik megjártuk Bukarestet, beszámolójában álmélkodva ismerünk a magunk látására. Ez időben Bukarest orosz fennhatóság alatt állott. Kiseleff tábornok, a megszálló hadsereg vezére, a fejedelemségek katonai kormányzója, üdvös és szeretett vezetőnek bizonyult. „Kiseleff nagyon sokat tanult ember volt – írja róla Barabás –, Párizsban nevelkedett finom modorú, tudományt és művészetet kedvelő jeles diplomata...” A török-fanarióta uralom által szétzilált államéletben rendet iparkodott teremteni. Alkotmányt adott az országnak. Társadalmi életet, nyugati életformát igyekezett az eltörökösödött nemesség körében meghonosítani. Barabás Szebenben ismerkedik meg egypár „bujar”-ral. (Következetesen így írja a bojár szót.) „Ezek mind rábeszéltek, hogy jöjjek Bukarestbe, mert ott szépen kereshetek.” 1831. november 8-án indul el Thierry könyvkereskedő szekerén. Száz-egynéhány év előtt akikkel találkozott, magunk is találkozhattunk velük bukaresti utainkon, két évtizeden keresztül. „Két útitársam is akadt. Az egyik szegény tanító, aki 100 forint fizetéssel nyomorgott egy családnál. Ez arra kért, vinném magammal, neki nincs útlevele s ezért legyek olyan jó, írassam be inasomnak, hogy így Bukarestbe juthasson. Ez a kívánsága nem került nehézségbe, s be is írattam inasomnak. A másik útitárs női szabó volt, 22–24 év körüli, a tanítónál pár évvel fiatalabb. A szabó Thierrynek fizetett valamit, a tanító semmit, de mint inasom, meg is tett mindent, amit csak egy inas tehet. Bukarestben is pár nap múlva egy katonatiszthez állott be inasnak, s hálából később is gyakran fölkeresett, dicsekedve, hogy kevés a dolga, mégis havonkét 7–8 aranyat takarít meg, mert gazdájánál az orosz tisztek sokat kártyáznak, és sok borravalót kap.” „Sok székely cseléd volt Bukarestben... mert jól fizették őket, s jobb hasznukat vették, mint a cigány és román parasztcselédeknek; így aztán sok bojár és »kokona« tudott többé-kevésbé magyarul.” „Egyszer, néhány hónappal később, egy oláh püspök látogatta meg Raimondiékat. Társalgás közben, mely oláh nyelven folyt, az egyik kisasszony azt mondta, hogy a magyar nyelv helyett jobban szeretne angolul tudni, mert ez szebb nyelv. Én, aki angolul is eleget hallottam beszélni, közbeszóltam, hogy ez éppen nem áll... Nagy meglepetésemre az oláh püspök is pártomra állt, dicsérte a magyar nyelv szépségét, és ennek bizonyítására olyan szép és tiszta kiejtéssel szavalta Csokonainak A reményhez írt ódáját, hogy szebben egy magyar költő sem szavalta volna el.”
„...Kocsisunk a Hanu Manukba szállt. Ez olyan ronda vendégfogadó volt, hogy irtóztam szobát bérelni...” A talált szállást egész délután csirizes papírral kell hogy foldozzák, olyan szellős. Ha magunk vettünk szállást a Matache Măcelaru környékén vagy az Oboron, mi is a hegyvidéki örök rossz érzésével rettentünk vissza a vékony falú és lapos tetejű manzárdoktól. Háziasszonya férjhez adja tizenhárom éves leányát, s felszólítja, hogy egész évre bérelt lakásából máról holnapra költözzön ki. Mikor Barabás ezt megtagadja, a szomszéd szobába bérért sivalkodó gyereksereget telepít, hogy kizaklassa. Ám három hét múlva hálálkodva köszöni Barabásnak, hogy nem költözött el annak idején.
„Első dolgom persze Bukarestben is az volt, hogy mindazon ismerőseimet felkeressem, akik még Szebenben is megígérték pártfogásukat. De ezekben nagyon csalódtam. Szívesen fogadtak, megkínáltak dulcsászával, aztán alászolgája, egyik sem ajánlott senkinek.” Ezt a bukaresti dulcsászát is nyelhettük jócskán. A végén Janku Philipesko aga (rendőrfőnök) révén bejut Kiseleff környezetébe s innét a legelőkelőbb társaságokba. Ez a társaság: Kelet. „Az arisztokrácia szalonnyelve, a szultán által odaküldött görög fejedelmek révén a görög volt... Érdekes korszak volt ez Bukarestben, ahol az oroszoknak akarván hízelegni, már kezdték a török szokásokat elhagyni és az európai szokásokat utánozni... A törökös ruhát inkább lehetett a szolgaság jelvényének nevezni, amennyiben ezt csak az intelligencia viselte és azoknak cselédei, az arnauták. A parasztság megtartotta eredeti nemzeti viseletét... Az ifjúság persze könnyebben változtatta ruházatát, de az öregek, akik már megszokták a török ruhát, nehezen adták reá a fejüket, hogy például papucs helyett fekete csizmát viseljenek.”
A kitűnő megfigyelő akkor sem tagadja meg magát, ha egy társadalom portréját kell megrajzolnia. „A bukaresti állapotokról különben sok érdekes dolgot lehet még elmondani... A bukarestieknek szokásuk mindjárt mindent a németre fogni. Ha az európai ruházatú ember (ha éppen oláh volt is) meglökött, vagy másféleképpen bántott egy-egy oláhot, azt kiáltotta utána: »Nyamczu beczivu.« (részeges német). Ez a megtisztelő epitheton különben onnan eredt, hogy a bevándorlott német mesterlegények nagyobb része visszaélt a túlságosan olcsó borral. 2 kr. volt egy itcze bor, télen egy egész nyúl, bőr nélkül, két kr.-ért kelt el, a bőriért többet adott a zsidó.”
„Cantakuzeno bojár az orosz tábornokok kedvéért európai székeket csináltatott... Amint a szobába lépek, alig bírom a kacagást visszafojtani. Vagy tíz bojárt látok bent, amint hosszú szárú csibukból füstölve, mindegyik egy-egy szék mellett, úgy törökösen a földön kuporog, föltett cilinderrel a fején, mivelhogy régebben a turbánt sem vették le a fejükről, s a frakk szárnyai hátul szétterülnek a földön... Az utcákon kuvaszok, a muzulmánok örökségeként, s rettentő piszok.”
„Élt akkor egy Breton nevű öreg orvos Bukarestben, görög volt, de Párizsban végezte tanulmányait, neje magyar asszony volt, akivel Brassóban ismerkedett meg... Breton valahányszor délben hazajött a beteglátogatásairól, először is egy külön kis szobába ment, ahol más bútor nem volt, mint egy fenyőfaszék, itt teljesen levetkőzött, s így meztelenül ment át a szomszéd szobába, hol tiszta fehérnemű várta s egy másik ruha, s csak ez átöltözés után jött közénk. A levetett ruhákat egy cseléd összeszedte, kivitte az udvarra egy asztalra, s hajtóvadászatot rendezett rajta. Többször megesett, sőt gyakrabban megesett, mint nem, hogy a cseléd két-három hatlábú kis fehér bogarat szedett össze rajta, olyanokat, amiktől az ember sokat vakarózik. Pedig az orvos úr vizitjeit a legelőkelőbb családoknál tette, lévén egy-egy látogatásának díja egy arany.”
„...Bukarestben a bojárok többször ebédre is meghívtak. De csak az első ebéden vettem részt, a többit nem mertem megkockáztatni, s valamiféle ürüggyel kimentettem magamat. Arról az ebédről is úgy mentem haza, hogy alig ettem valamit, mert mindenben fokhagyma volt. Az asztalon se bort, se vizet, se poharat nem láttam, hanem az ebédlő egyik sarkában állott egy arnauta, a könyökén feltürkőzve, piszkos kezekkel s ezek egyikében egy flaska borral, a másikban egy pohárral. Aki inni akart, az magához intette, mire a szolga a poharat tele töltötte, az illető ivott, amennyit akart, a pohárban hagyván, ami nem kellett; a másik ivó számára csak egyszerű utántöltéssel adta oda a tele poharat az arnauta.” „Divatos volt, kivált nyáron, befőtt gyümölccsel (dulcsászával) s reá egy pohár vízzel kínálni meg a vendéget. Itt is akárhány vendég volt, csak egy kanál és egy pohár szerepelt, akit előbb kínáltak meg, annak tiszta kanál jutott; a ragadós, sűrű édességnek a fele azután rajta maradt, s így a második már vastagon megrakott kanalat kapott, mert az első a felét sem tudta leszopni.” A sok keleti vonás mellett azonban már ekkor megvan bennük a román közönség fogékonysága a műpártolás iránt. Barabás 1833 júliusában 700 db arannyal távozik Bukarestből, azzal a szándékkal, hogy ősszel újfent visszatér. E szándékától azonban eltérítette pártfogóinak, az oroszoknak kivonulása.
*
Láttuk, hogy ezekben az évtizedekben a magyar művészeknek nemhogy rögös, de semmilyen útjuk sem volt. Brocky Károly, Markó, Borsos reményvesztetten mennek külföldre, hogy megtalálják azt a megélhetést, amit itthon nem lelhetnek. „Központ híján, egységes társadalom híján, intézmények híján eleinte egy sor vállalkozó ember elhelyezkedési kísérletéből áll a korszak művészettörténete...” – írja Lyka Károly. (Ezt az állapotot éppen nekünk szomorúan könnyű elképzelni. Az uralomváltozás után provinciálissá lefokozott erdélyi piktúra is elhelyezkedési kísérletek, egyéni próbálkozások keveréke.) Művészeti élet nincs. Pesten Barabás megtelepedése 1835-ben jelentette az új korszakot: a magyar művészeti élet megindulását. Máról holnapra híres ember lett belőle, karrierjét írók és politikusok egyengették. 26 éves korában a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választja. Főnemesektől szegény kereskedőkig a társadalom valamennyi rétegéből vetekednek a megrendelők, hogy Barabás ecsetje örökítse meg őket. 1844-ben 100000 forintra volt rendelése. „Ami Ferenczi Istvánnak, a szobrásznak nem sikerült, neki, ki szerencsésebb csillagzat alatt született s jobb időben jött, még munkájába sem került. A helyzet megérett, s Barabásnak csak a gyümölcsöt kellett leszednie...” (Genthon). „Hirtelen feltűnése olyan, mint a beteljesülés...” (Hoffmann E.).
Érvényesülésének elemeit egy mondatban összefoglalhatjuk. A polgári művészetszükséglet talált itt nagy szorgalmú festőjére, ki fenntartás nélkül szolgálta ki a keresletet.
A napóleoni háborúk után Európa hadviselése megszokott utóbaját: a gazdasági válságot nyögi. Ferenc császár 1811-i pátense megindítja a bankóprést, hogy eladósodott államain segítsen. Infláció s általános elszegényedés az eredmény. A művészet céljaira az eddigieknél sokkal szerényebb eszközök állanak. A század elejét az arisztokrácia művészete, a klasszicizmus jellemezte; nagy igényű vágyakkal és költséges kivitellel. Helyébe érzelmes testvére, a biedermeier lép. A patetikus alkotások helyén eddig elhanyagolt témák jelentkeznek. A biedermeier a polgári szív és gyomor diadala volt, a tárgyilagosságé a géniusz küzdelmei után. Túlteng az arcképfestés; a portré megrendelőinél a hajtóerő nem a művészi után való vágy, hanem a polgárrá cseperedő alsó osztály önmagában való tetszelgése. Vagy érzelmesség, a családtagokat megörökíteni kész szeretet. A családi szeretettel rokon érzés vezet a kedvelt tájrészek megörökítéséhez; a történelmi helyek hazafias kultuszán keresztül lassan előbátorkodik az öncélú tájképfestés is. A polgárosulás szociális öntudatra ébredésén keresztül pedig a zsánerkép. A harmincas években a serdülő magyar művészet nem várja a főúri mecénások pártfogását. Istápolója a kialakuló középosztály.
Azért pedig, hogy a polgári osztály művészete nemzeti művészetté lett, a megszülető magyar művészet másik segítőjének: az írók lelkes csoportjának tartozunk hálával. Az új hatalmasság, a sajtó a XIX. század szellemi lendületében újabb és újabb rohamot indít a pesti polgár közönye ellen, s lassanként megérteti véle vajúdó eszméit; azonosítania kell magát a nemzet fogalmával. A nemzeti művészet kialakítása iránti vágy már fel-feltűnik a többinél messzebb látó szemekben. „Nemzetünk becsülete rég várván már olyan magyarra, aki meg fogná bizonyítani, hogy a művésziességbe közülünk is fejlődhetik ki nagy ember” – írta volt Döbrentei 1823-ban Ferenczynek. A polgári gondolkozás már megteremtette a légkört, melyben felüthette fejét a sarjadó magyar művészet. Az igénytelen feladatok hívó szavára előmerészkedhettek a rejtett és szerény tehetségek. A polgári művészet: magyar művészetté válik. A biedermeiertől kezdve beszélhetünk magyar művészetről s Barabás fellépésétől művészi Életről, mely önmagából folyó szerves egész.
Barabás volt az első sejt, melyből az alkalmas környezetben kifejlődhetett a szervezet. Arra, hogy ami másoknak nem sikerült, miért sikerült neki, azonos körülmények mellett, jelleme és személyes tulajdonságai kell hogy magyarázatul szolgáljanak. Életrajzírói meglehetősen egyöntetűen tapintanak a dolgok lényegére. „Gyors érvényesülését festőinknél még akkor szokatlan európai műveltsége magyarázza, de része van ebben szerencsés természetének is, mellyel észre tudta vétetni tehetségét” (Genthon). „... festői képzettségében hézagok tátongottak. Széles körű műveltsége és kitűnő modora azonban pótolta a fogyatékosságokat” (Hoffmann). Megszoktattak, hogy korának alakjait a mindent megszépítő messzeségben, az iskoláskönyvek céltudatos eszményítésén keresztül nézzük. Az Emlékiratokban olyan Barabással kerülünk szembe, aki tele van mindazokkal a hibákkal, melyeket az iskolákban nem tanítanak. Alacsony termetű, vékony dongájú, de rendkívül behízelgő megjelenésű, szép arcú ember volt. Így látszik, mint annyi kis termetű ember, mozgékony, fel-felpattanó természet. Mértéktelenül hiú. Kicsinyes. Kényes gonddal öltözködik. Vasalt ruhájú kis gavallér. „Kolozsvárra érkezve – írja –, sürgős szükségem volt ruházatra, mert Bécsben bizony ruhára nem költöttem, itt meg az előkelő házakhoz voltam bejáratos. Elmegyek hát Dobraihoz, aki az első szabó volt Kolozsvárott: ... `Pénzem nincs ám! és sok ruha kellene'. Csak tessék parancsolni... Így aztán őszi, téli és szalonruhát szabattam 200 Ft-ért.” Hitelbe! A Kiseleff báljáról szóló beszámolóban: „Én akkor 21 éves voltam, s önmagától értetődik, hogy szalonöltözékem kifogástalan volt, mert mind Kolozsváron, mind Szebenben az első körökben forogván, megtanultam, hogyan kell ilyen körökben öltözködni és viselkedni... A közönség azt is gondolhatta, hogy valami süldő attasé vagyok” – tetszeleg. „Rómába érve hamarosan szállást béreltünk, s az első dolgunk volt mindkettőnknek egy-egy fekete szalonöltönyt rendelni...” Társaságban nagy segítségére van kitűnő előadó volta. Elbeszéléseinek alakjai életre kelnek. Szívesen figurázza ki saját magát is. Mint a fecsegő embereknek általában, kitűnő nyelvérzéke van. Magyar helyesírással és magyaros fonetikával leírt román szavai (Nyámczu beczivu, Andronátyi, nyimczojka, kokona, bakanyista), bár a mi szemünkben tagadhatatlanul humorosnak tűnnek, meglepően helyes hangtani képet nyújtanak. Hiúsága saját és egykori iskolatársai helyzetének összehasonlítgatására készteti. „Összehasonlítva a magam pályáját másokéval, a jövőre való kilátásaimat sokkal vidámabbnak láttam. Szebenben olyannal is megismerkedtem, aki már 12 éve szolgált fizetés nélkül... Így találtam tehát, hogy az én pályám kezdete sokkal biztatóbb, mert azonnal keresetképes vagyok. Sőt még a néhány címkóros észrevételére is megvolt az a vigasztalásom, hogy tapasztalásom szerint engem jobban kitüntettek, mint a kezdő hivatalnokokat.¬ Ismét más helyt: „... nincs okom a szomorkodásra, mert ha sorsomat a másokéval összehasonlítom, az sokkal fényesebb iskolatársaiménál.” Ám ha a körülmények úgy hozzák, gyorsan fordít a köpenyegen, s megtagadja a mesterséget, mielőtt a kakas kukorékolna: „Én persze nem vallottam be pictorságomat, mert mint pictornak mindjárt leszállt volna az értékem a tanár mellett...” Derűlátó „flott” ember. Nagyvilági allűrök ütköznek ki belőle. Velencében, üres zsebbel, a pincértől kér aprópénzt, „amíg váltani fog¬, s így oktatja barátját, az ámuló Bockmüllert: „... tanulja meg, akkor kell hencegni az embernek, mikor üres a zsebe...” Az ilyen bölcselkedések próbaköve a siker, és sikertelenség esetén könnyen szélhámosságnak nevezik.
Kitűnően egyengeti a saját útjait. Más szemében a szálkát hamarosan meglátja. „Marastoni, akit mivel olasz neve volt, nálunk már Tizian mellé soroztak, jobban értett ahhoz, hogyan kell üzletet csinálni, mint én, s így sok munkát kapott.” Pedig hogy az önadminisztrációban ő sem maradt hátrébb, láttuk. S ha vevőt akarna fogni, sem megy a szomszédba egy jó eszméért. Mikor 1838 nyarán Kolozsvárott tartózkodtában rendelők híján van, a nyulat – ez esetben gróf Bethlen Pált – avval ugratja ki a bokorból, hogy úgy színleli, mintha utazni szándékozna: „Én egyik bőröndömet a legszembetűnőbb helyre állítottam, mintha már tényleg csomagolnék, s íme: egyszerre annyi dolgom akadt, hogy egész évre volt mit festenem.” Gyakorlati érzékére jellemző egész pályafutása. A diáksorból még ki sem került Barabás lefesti az enyedi szépségkirálynő, Mutili Rózsit. „Arcképe nagy hódításokat tett. Nagyenyeden állomásoztak ugyanis a vörös csákós József-huszárok, és a sok huszártiszt, grófok és bárók szívesen zsibongtak a híres szépségű divatárus leány körül.” A biedermeier idillből Barabás ügyesen fölözi le a maga hasznát. Tisztában van a jó társaság előnyeivel. Pályájának főbb állomáshelyein, Bukarestben, Pesten egy-egy estély során lendült újabb sikerek felé. Bukarest: „Közeledett Miklós napja, de nem az én nevem napja, hanem az orosz cáré, melynek örömére Kiseleff fényes estélyt adott. A bálanya hg. Bankrátionné volt. A meghívók kiosztásával Philipeskot bízták meg, aki engem is meghívott, hogy együtt láthassam Bukarest Creme-jét. Természetesen a legfőbb érdekem is azt parancsolta, hogy el ne maradjak az estélyről.” Az estély be is válik... 1835-ben Pestre érkezve: „Írtam Bécsbe, Szemere Miklósnak, hogy legyen szíves, ajánljon valamelyik pesti barátjának, aki a Kaszinóba bevezethetne...” „... a gróf (Széchenyi István) ekkortájt házasodott meg, és később, mikor egy nagyobb ebédet adott, ahol az arisztokrácia több tagja hivatalos volt, engem is meghívatott s többeknek bemutatott...”
Érzelmi életnek semmi nyomát nem lelhetjük az Emlékiratokban. A sors kényeztetettje, vonzalmaiban benyomásainak enged. Döbrenteit minden igaz ok nélkül leszólja. Családjáról, 250 nyomtatott oldalnyi feljegyzésében, alig két oldalt ír. Szerelméről és házasságáról így számol be: „A műegylet ügyei mellett még egy dolog foglalta le időmet: ez év nyarán építettem budai, városmajori villámat. 1841. június havában megházasodtam, egybekelve művelt és áldott jólelkű nőmmel, Bois de Chesne Zsuzsánnával.” Ugyanígy számol be gyerekei születéséről és haláláról is. Zavartalanul haladt a maga útján, míg elzúgtak fölötte a legnagyobb viharok. Átélte a szabadságharcot megelőző nagy időket, átélte a forradalmat és a Bach-korszakot... „Egy vulkán tetején állott, anélkül, hogy a forrongás láza magával sodorta volna” – írja Hoffmann Edit. „Én – jegyzi meg cinikusan ő maga – soha sem foglalkoztam politikával, nem lévén ez szakmám...” A nemzeti lelkesedés konjunktúrájában, a Bajza, Vörösmarty, Széchenyi, az aurórások korában (a pesti Műegylet alapításáról ír) ezt jegyzi naplójába: „...megrögzött bennem a föltevés, hogy biztosabb az önérdek alapja, mint a hazafiságé...”
*
Lehetetlen, hogy jelleme ne hagyjon nyomot művészetén. S ha művészetét erényeinek és fogyatékosságainak tükrében vizsgáljuk: hatalmas munkássága igen leegyszerűsödik. Természetéből és a dolgok természetéből következik, hogy rengeteget dolgozzon, s ebből ismét, hogy munkáinak nagy része nélkülözze a művészi munka lényegét: az elmélyülést. Valahányszor azonban érdeklődéssel fordul alkotása felé, legyen az korábbi évekből való vagy késő öregségéből keltezett, értékeset, nemegyszer remeket alkot. Típusa a külvilág felé forduló impulzív alkotónak. Minden külső hatásra azonnal felel. Nem másol azonban, hanem hihetetlen könnyen hasonít sajátjává minden idegen tudást. Játszva tanul. Így látszik, mintha a tudás vele született volna. Rafael-típus. Az idegen ismeretet csakúgy, mint a segítséget, kijáró adójának tekinti, elmaradása esetén duzzog. („Az erdélyi arisztokrácia nem birt vagy 200 Frt-ot összeadni! ehhez a művészet iránt érzett lelkesedéshez nem kell kommentár...” – panaszolja Bécsből.) A múzsák kedvence. Egy a kevés festők közül, akik a korízlést nem megelőzték, hanem találkoztak vele. Sajnos, irányítója helyett rabja a közönségnek. Kortársai ízlését kiszolgálta, ahelyett, hogy alakította volna, s gyengeségét művészete sínylette meg. 1829-ben csupán azért utazik a bécsi Akadémiára, „mert mégis bosszantó, hogy mindenki így kiált fel műveim láttán: sok ez egy naturalistától (azaz: autodidaktától).”
Az idegen hatások átvétele s a siker keresése lehet két vezérfonalunk, ha el akarunk igazodni Barabás sokoldalú oeuvre-jében. A fiatal Barabás, intelligenciája és élénk képzettársító képessége folytán igen közel férkőzhetett modelljeinek legbensőbb énjéhez. Rutinja semmi, stílusismerete vagy iskolás szabályok még nem befolyásolják, s így nyugodtan és őszintén rajzolja, amit meglát: az embert. Minden apró vonással bennebb hatol az emberi arc mélyébe. Krétával, később crayonnal készült rajzai, ha ügyetlenek is, őszinteségük megkapó. Itthoni mesterei közül Neuhauser úgyszólván semmi hatással nem volt reá. Annál nagyobb és a művészettörténettől eléggé nem méltatott befolyást gyakorolt reá Szabó piktorral való megismerkedése, 1827-ben. Szabó, kezdetleges művészet- és műveltségbeli felkészültség dacára, markáns, kialakult és nemes veretű művész. Nagy hatással volt fiatalabb társára. Barabás valóságérzése, őszintesége jobb tolmácsra nem is találhatott volna, mint Szabó klasszicizáló, puritán rajzú, szinte síkokból modelláló előadásmódja. E korból származó képei többet adnak, mint a naturalista arcképek hasonlósága. Csak sajnálhatjuk, hogy a Bécsbe kerülő Barabás egy, eddigi elindulásával és természetével annyira ellentétes ember hatása alá került, mint amilyen Ender professzor volt. Most lett volna az alakuló művésznek legnagyobb szüksége egy nagyon határozott és súlyos, vezetésre képes egyéniség irányító szavára. Ender ehelyett tipikus akadémikus. Jól kijárt ösvények ügyes kapaszkodója. Megtanítja növendékét az üres bécsi akadémizmus minden fortélyára, kezdve a modell tetszetős beállításán és végezve a ruheredőkön. A tanulni kész Barabás belebonyolódik a részletek tetszetősségébe, szem elől veszítvén a lényeget. Csak a bukaresti környezetváltozás ébreszti ismét magára. Íjra a maga lábán kell járnia. Minden arcképe eseménnyé válik, mert embert keres mögötte, s most a bécsi iskola technikai ismeretei segítségére vannak, hogy maradéktalanul adja vissza mondanivalóit... „Azon az úton volt, hogy kiváló festővé váljék...” (Hoffmann). Bukarestben kerülnek kezébe francia metszetek, s csakhamar észrevehető Grévedon hatása kompozícióin.
1833-ban tér vissza Bukarestből, és indul el olaszországi tanulmányútjára; ennek az útjának eredménye művészetének egyik legmeglepőbb kalandja. Későbbi kutatások oszlatták el félig-meddig az érthetetlenség fátyolát erről a közjátékról, melynek magyarázata ismét csak az a könnyűség, mellyel magáévá formál minden idegen ismeretet. Az 1899-i hagyatéki kiállítás anyagában bukkant fel egy csomó akvarellje, olaszországi útjáról keltezve, vagy az azutáni évekből egy-kettő. „Velence alkonyatkor”, „Lido”, „Sala del Anticoleggio”. Friss, széles ecsetjárású, vízbe és párába itatott, gazdag színskálájú képek ezek. Fiatal s boldog lélek és fölényes tudás egyesítői. Annál meglepőbb és annál értékesebb, mert sem azelőtt, sem később párjukat sem s utódjukat is ritkán találjuk. Honnét az isteneknek ez az újabb ajándéka? A hagyatéki kiállítás katalógusának egyik megjegyzése („... másolat Leitch után”) s Emlékiratainak néhány sora adják meg a választ. Egy nap Barabás a Sala del Anticoleggióban másol: „...látok egy bajusztalan embert lekuporodni a festőszékre, s rövid idő alatt olyan szép, szélesen kezelt akvarellt festett arról a szobáról, ahol mi dolgoztunk, hogy szinte meglepő volt. Azon akvarellek után, melyeket Bécsben láttam, egészen más fogalmam volt az akvarellről. Hisz ennek még talán a festékei sem olyanok, mint a bécsi művészeké... Fölszólítottam, fessen nekem két képet... csak egyet kötök ki: hogy elejétől végig láthassam a képek megfestését... eközben láttam, hogy az ecsethordozás az akvarellben mennyire fontos.¬ Ez az angol William Leighton Leitch skót születésű akvarellfestő volt. Nem rendkívüli tehetség, de a legjobb angol tradíciók őrizője és elsőrangú tanár. Turnert tanulmányozta, s a klasszikus angol tájképfestészet talán utolsó követője. Hoffmann Edit Leitch művei láttán bizonyítottnak veszi, hogy Barabás fent említett akvarellsorozata másolat Leitch művei után. Egyébként teljességgel érthetetlen volna, hogy 1829- és 1830-ban Bécsben készült kezdetleges vízfestményei s bukaresti tartózkodása után Velencében kész angol akvarellistaként lépjen elibénk. Megállapításait annál valószerűbbnek kell látnunk, mert 1834 után, alig pár év alatt egyre enyészik Leitch hatása, s kivéve néhány hazai akvarelljét – melyek, némiképp keresettebb formában, az angol iskola termékeinek mondhatók –, csakhamar teljesen megsemmisül. Ezen még csak nem is csodálkozhatunk. Olvassuk csak véleményét Turnerről: „...a Turneré... nem is kép, csak egy darab vászonnak a színekkel való betarkítása ész, értelem és gondolat nélkül. De másutt nincs is olyan tárlat a világon, ahol ezt a képet tárlatra elfogadnák...” Kezei követik a manírt ideig-óráig, de lelke a vaskalapos biedermeier lélek marad aggastyán koráig. A harmincas években éri el legnagyobb sikereit igazán bűbájos akvarell-miniatűr arcképeivel.
Ezekben az években már feltűnik egy-két zsánerkép, a bécsi divat – melynek természetesen Barabás is behódol – előfutáraként. A zsánerkép, irodalomban csakúgy, mint művészetben, meghódítja az érzelmeket kereső szíveket, s Barabás enged a közvélemény követelésének. A pesti műegylet első kiállításán bemutatott „Galambposta”, igazában novellával ellátott arckép, egy csapásra beveszi a szíveket, s szerzője kénytelen az évek során nemcsak meghittebb témákat, hanem nagyszabású népi vagy népieskedő kompozíciókat feldolgozni. A műkritika követelőzik, és ő megfesti „Egy utazó cigánycsalád Erdélyben” című képét. „Célom az volt, hogy feltűnjek Bécsben” – írja egész őszintén. Több hasonló munkája következik („Vásárra menő román család” stb.), de a várt kiteljesedés csak elmarad. Kompozíciói szárazak, esetlegesek és ötlettelenek. Elsietett, sokszor éppen hibás rajzúak, s Barabás művészetének legelőnytelenebb oldalát jelentik.
Olaszországi útjáról hazatérőben láthatta Waldmüller munkáit; tárgyilagosságuk s őszinte nagyvonalúságuk rég eltemetett húrokat szólaltat meg szívében. Károlyi Lajos 1836-ban készült arcképe ismét az igazi emberkereső arcképfestő munkája. Amikor 1841-ben a két Alt Pestre költözik, a bécsi hatás – erős realizmus – érezhető képein, hogy aztán furcsa rezonanciaként a régi átkos bécsi modorosság kátyújába hajtsa. Amit az ifjú rugékonysága könnyűszerrel levetkőzött magáról, avval a problémával kerül szembe újfent. Most megcsontosodottan, fáradtabban. A könnyű siker varázsszerei most parancsoló erővel kínálgatják magukat. A bécsiek tetszetős modorosságukban meghódították a pesti polgárt, s vagy át kell vennie modorukat, ami számára gyerekjáték, vagy elveszítenie népszerűségét. Ez a fájdalmasabb megoldás. Mint mindig, Barabás egyénisége lett a vesztes. A klasszikus pontosságra törekvő rajzot felváltja a külső hasonlóság s a lényeg keresését az ideál. Barabás idealizál, hogy közönségének kedvébe járjon, és süket fülekre találnak nála Henszlmann Imre óvó szavai. Élete szakadatlan munkában telik. Megszűnt a keresgélés és a tépelődés. A könnyebb részt választotta, de nem a jobbikat. „Arra törekedett – mondja Maszák Hugó, a művész veje –, hogy lehetőleg előnyös hasonlatú képmást állítson elő. Ennek elérése végett kerülte a hálátlan hasonlóságot.” Öreg korában is, a legnagyobb rosszallás kifejezésére Gauthier szavait használta: „Cruellement ressemblant”. Büszke volt arra, hogy: „... húsz évvel fiatalít, s a kép hasonló marad”, ...mert tudta, hogy „az izmok az arcon idővel lejjebb-lejjebb nyúlnak”, s ezért különösen női, név szerint idősebb női arcoknál nem le, hanem vízirányos irányban idomítandók az arc izmai. Így a kifejezés is vidámabb lesz.” Közönsége nem hálátlan, és élete végéig igaz értékelőkre talál a magyar hazában. Híre, becsülete évei számával növekszik. Pátriárka alakja felett pedig rohanva száguld az idő. A XIX. század második felébe zsúfolódik a magyar piktúra olyan fejlődése, melyhez a nyugati művészeknek két évszázad kellett. Egymást követték Madarász, Székely Bertalan, Munkácsy, Paál László, Szinyei Merse Pál, sőt Ferencziék és Thormáék, s az aggastyán, letűnt idők ittfeledett tanúja, élő anakronizmus, még egyre dolgozott... Monet már tizenöt éve volt halott, mikor Barabás elköltözött az élők világából, ám a nemzetközi mozgalmak s a hazaiak nyomtalanul peregtek le megcsontosodott valójáról...
Íj területként hódította meg a magyar művészet számára a kőrajzot. Először Szebenben, Barra Gábor társaságában, majd Bukarestben, Grévedon már említett metszetei nyomán kap a litográfia ízére, és látja meg a benne rejlő művészi lehetőségeket. Az 1838-i árvíz után Kolozsvárra jőve, a református kollégium néhány éve fentálló kőnyomó intézetének közelsége arra csábítja, hogy ilyen irányú munkásságát fokozott mértékben folytassa. „Az itteni lithográfiát, mely mostohán vala igazgatva, rendbeszedtem és mondhatom, hogy szebb nyomatokat készíténk, mint Trencsénszky” (híres bécsi litográfus) – írja Toldy Ferencnek ez év júl. 29-én. Barabás rendkívül alkalmazkodó hajlamára jellemző, hogy e tevékenysége folytán ismét érintkezésbe kerülvén Szabó piktorral, ki ekkor az intézet vezetője volt, újra az erős egyéniségű festő hatása alá kerül. „A világjárta Barabás – írja Hoffmann Edit –, kinek művészete elérte már az európai színvonalat, hirtelen felvesz valamit a vidékies Szabó János nyers, kemény és darabos modorából, mint ahogy némely ember futólag átveszi annak a hanghordozását, akivel beszél. De a hatás nem tartott sokáig.” Később az osztrák Eybl hat litográfiáira: a kezeket, mellékes részeket csak vázlatosan jegyzi a képre. Csakhamar ezt a szellemeskedő modort is elhagyja...
*
Életrajza, ha megfosztjuk a sikerektől és az adomák díszétől, sivár. Erdélyben, Háromszéken, Márkosfalván született, székely nemes családból, 1810. február 22-én. Apja az insurrectióban részegeskedésnek adta magát; elválik feleségétől, s Barabás hároméves korában anyai nagyapjának nem éppen vendégszerető házában talál szállást. Hatéves korában az enyedi Ref. Kollégiumba kerül cipós diáknak. Korán rajzolni kezd, s egyre több pénzt keres szárnypróbálgatásaival. A szünidőben elkerül Szebenbe, s végleg szakít a diáksággal. 1829-ben utazik először Bécsbe; 1831–33 között Bukarestben tartózkodik; 1834-ben olaszországi tanulmányútra megy. Sikere, híre és tekintélye mértani pontossággal növekszik. Pesten, Kolozsvárott és ismét Pesten tartózkodik. 1836-ban a Tudományos Akadémia tagjává választja. 1841-ben tevékeny részt vesz a Műegylet megalapításában. Ugyanez évben megházasodik. Három leánya és egy korán elhalt fia születik. 1843-ban hosszabb útra – Bécs, Hollandia, London, Párizs és Svájc – indul. Majd Pestre visszatérve, innen élete végéig már csak rövidebb utakra távozik. 1861-ben meghal a felesége. Ebben az évben megválasztják képviselőnek. ’67-ben mint tanügyi bizottsági tag vesz részt a fővárosi rajzoktatás fejlesztésében. 1883-ban a király kitünteti, 1886-ban az Akadémia tagságának ötvenéves évfordulóját ünnepli. 1898. február 12-én, 88 éves korában csendben megtért teremtőjéhez.
Azt mondottam, hogy életfolyása az adomák és sikerek nélkül sivárnak tűnik. Siváraknak tűnhetnek sikerei is az adomák díszítő köntöse nélkül. Mindnyájunkkal történnek érdekes események, de vannak emberek, akikkel állandóan és mindig csak érdekes események történnek. Lelki beállítottságuk ilyen. Minden eseményhez csattanót komponálnak. Mindnyájan kerültünk már olyan helyzetbe, hogy elmúlta után villant át eszünkön: ezt kellett volna mondanom vagy tennem. A világfi, ragyogó előadó Barabásban számtalan, kitörő kacagással jutalmazott ismétlődés folyamán gépiesültek ezek a kitalált csattanók saját magától is elhitt igazsággá. Elbeszéléseiben az „így szerettem volna mondani” „így mondottammá” válott. Emlékirata adomasorozat, s az adomák sorai közül kell kibogarásznunk az életrajz adatait. A felsorakozó adomák láttán apránként egyre erősebbé válik bennünk a csendes gyanú. Gyanakodva ismerünk fel anekdotatípusokat. Egy vagy két hasonló eset megtörténhetik két emberrel is, de a véletlen nem kísér senkit egy életen által, sorozatokban. A véletlennél elfogadhatóbb magyarázatot nyújt Barabás intraverz természete, s hihetőbb, hogy életét alakítgatta az adomák kaptafájára.
Elhisszük, hogy emlékezetből lefestette az évtizedek óta meghalt Kiss József bácsit. Nem új s nem egyetlen eset. Hallottunk már festőről (ez esetben Telepy György), kinek kész munkáját kisgyereke tönkre mázolta. Nem hat túlságosan eredetien a fehér mellényét és sárga kesztyűjét összefestékező kíváncsi gavallér esete sem. Récsei főhadnagy megissza a firniszt; a festő mintabábuját, karbonári kalappal a fején, rablónak nézik, s fejszére, villára kapnak a cselédek. A műegylet tárlatán a „Krisztus és Magdolna” felirat az Angyal Bandit és csárdásozó szeretőjét ábrázoló kép alá kerül. A báró Kemény Domokosné főkötős arcképére szemérmesen veti a keresztet a béres, hogy „Domnu Krisztosz”. Ismétlem, egyenként hihető, sőt valószínű minden történet: de hogy mindnyája ugyanazzal az emberrel történjék meg, hihetetlen.
A bécsi akadémián felvételre jelentkezik. Gselhofer tanár gorombán elutasítja. Másnap kész rajzzal állít be.
– Hol tanult?
– Sehol.
– Hát ezt ki rajzolta?
– Én, igazgató úr.
– Így? Micsoda szemtelen hazugság ez?
– Tisztelt igazgató úr, mi nem azért vagyunk itt, hogy abból vizsgázzunk, ki tud nagyobb gorombaságot vágni a másik fejéhez...
Felveszik.
Talán így történt, talán a kifelé kullogó diákocska fejében zajlott le így a párbeszéd. Az emlékiratot is – talán – az életből kifelé kullogó öregember formálta egyetlen, bátor adomává. Életét sikerek övezték, s illúziói győzedelmeskedtek a valóság felett. A sikerek hívságos és olcsó volta mégis ott settenkedhetett tudata alatt, s ezért kellett megkopó felszínét vitézkötéses, vidám fordulatokkal elborítania. A mások szórakoztatására alakult adomákkal most saját magát csalogatja. „Ezt tettem volna...”
*
Barabás Miklós értékelésében nem szabad csak a képzőművészeti szempontokat szem előtt tartanunk. Úttörője, zászlóvivője volt a magyar képzőművészetnek. Sorsa és nem erényei tették naggyá. Elrendeltetésében hibái erényekké váltak. Ha nem olyan lett volna, mint volt, el kellett volna buknia, amint elbuktak elődei. Ha felforgató s hajlíthatatlan, ha teljességében alkotó lett volna, nem elismerést és behódolást, hanem idegenkedő ellenkezést váltott volna ki. Idegenségeket kellett legyőznie, hogy megnyithassa a kapukat a magyar művészek serege előtt. Hivatását maradéktalanul elvégezte.