KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
KRIZA JÁNOS
Írta: Ortutay Gyula
Az európai embert a történet századain keresztül napjainkig mindinkább jellemzi a történeti érdeklődés, vagyis a megörökítés igénye, küzdelem a maradandóságért s rettentő félelem a mulandóságtól. Az európai ember egyre tisztább tudatossággal figyeli és rögzíti meg saját sorsának változásait, s e változásokat örökül kívánja hagyni az eljövendő időkre. Ugyanakkor mind mohóbb érdeklődéssel hajlik saját múltja fölé, hogy értelmezhesse e múlt beszédes jeleivel életének útját, törekvéseit. Valóban az európai öntudatnak egyik legjellemzőbb jegye ez a történeti érdeklődés és egyben a megörökítésnek büszke igénye. Az európai a latin költővel együtt vallja a gőgös igéket: nem hal meg egészen, bármily változások is következzenek be, hisz példáját, kultúráját felmutatja a sodró, romboló idő ellenében is. Bármennyire különösnek tetszhetik az első pillanatban, de tagadhatatlan tény: a primitív és paraszti műveltségek felé való fordulásban is az európai embernek ez a kettős törekvése jelentkezett. Magukban a primitív és paraszti kultúrákban a történeti tudatnak ez az élessége nem lelhető fel. Bár ezeknek a műveltségeknek epikus hagyományaiban, törvényerejű szokásaiban nagyon is messzi múlt hagyományai öröklődtek nemzedékeken át, ez a történeti hagyomány nem téveszthető össze az európai műveltség mindjobban gazdagodó historizmusával: önkéntelen hagyományőrzés volt, az ősök szavainak ösztönös tisztelete. Egy primitív törzs vagy egy parasztfalu sohasem gondolna a maga énekeinek, meséinek, vallási hiedelmeinek összegyűjtésére. Az európai ember, a városi műveltség növő érdeklődésének köszönheti, hogy művelődésünknek ezek a kincsei is megmenekedhettek a jeltelen pusztulástól. Ha egy sötét pompájú balladát, egy tréfás mesét olvasunk, gondoljunk a városról indult gyűjtőre is, ki jegyzetfüzetével, fonográfjával, fényképezőgéppel siet a változásokkal, az idő múlásával nem törődő paraszti hagyományok megmentésére. Ez az írás az egyik legjelesebb magyar gyűjtővel, Kriza Jánossal foglalkozik, kinek a székely népköltészet múlt századi megmentését köszönhetjük, s aki nélkül Arany János, Gyulai Pál s mások tanúsága szerint irodalmunk s néprajzunk mondhatatlanul szegényebb lenne.
Mielőtt azonban Kriza pályájával és életművével megismerkednénk, érdemes néhány szót szólanunk a magyar népköltészeti gyűjtés előzményeiről is, hiszen Kriza az első gyűjtő, még Erdélyi János köteteinek megjelenése előtt kezdi munkáját, s ezért az előzmények, a kezdet törekvései is benne tetőződnek. A magyar népköltészet felfedezése s a gyűjtőszándék kialakulása szoros összefüggésben van a jól ismert európai mozzanatokkal, azok nélkül nem is érthető. A preromantika, romantika európai parasztfelfedezése, parasztképe Magyarországon is hódított, sőt ehhez az európai irányhoz nálunk még a döntő tényező is hozzájárult, hogy a népköltészeti gyűjtésben, a paraszti élet felfedezésében a nemzeti ellenállás, szabadságmozgalom gondolatai is helyet kaptak. Az a hullám tehát, amit az angol Percy balladagyűjteménye, az osszianizmus divata, Rousseau társadalomkritikai elvei, majd később Herder nagy hatású elmélete s a német romantika, a Grimm testvérek tudománya indított, ez a hullámsor erősbödve a magyar nemzeti felemelkedés gondolatával nálunk is jelentkezett. Ezeknek a hatására indul meg nálunk is a népköltészeti gyűjtés munkája. Természetesen önkéntelenül megőrződött töredékek, népköltészeti elemek a krónikáink korától, tehát a középkortól kezdve is maradtak ránk, de az első tudatosságra mutató nyomok csak a XVIII. században fedezhetők fel. Csokonai, Faludi, Dugonics András, teát íróink azok, kik először részint munkájukba olvasztva használják fel a népköltészet anyagát, részint már gyűjtenek is. Mellettük az önkéntelen hagy ományőrzésnek példái azok a kéziratos énekeskönyvek, melodáriumok, melyekben elkeveredve nemesi, főúri, paraszti anyag kering az országban a deákos műveltség nagy erejét bizonyítva.
Még az első serkentések, a tudatos és rendszeres gyűjtőmunkára való felszólítások is a XVIII. századból erednek. 1782-ben ad közre Ráth Mátyás, a Magyar Hírmondó szerkesztője lapjában egy felszólítást, melyet pedig egy Bécsben élő magyar hazafi, mint mondja „nemzetéhez és hazája nyelvéhez való buzgó szeretettel” írt. A felhívás nyomban elárulja, hogy nyelvész írhatta: számára a régi és népi adalékok egyként értékesek, mert a magyar nyelv jobb megismerését segítik elő. Felhívja a figyelmet a tájnyelvek eltéréseire is. Ez a Bécsben élő hazafi első nagy nyelvészünk, Révai Miklós volt. Ráth szerkesztői megjegyzéseiből kiderült, hogy Herder népköltési gyűjteményét már ismerhette. A második ilyen gyűjtésre serkentő felhívás Kultsár Istváné, ki a Hasznos Mulattatóban egy népdal közlésekor sürgeti a köznép ártatlan dalainak gyűjtését, hiszen e dalokból ismerhetni mg legjobban a nemzeti karakter bélyegeit. Ebben az időben már a külföldi gyűjteményekben is helyet kapott a magyar népköltészet: 1830-ban John Bowring angol nyelvű antológiájában már népdalaink is szerepelnek, Gaál és Majláth mesegyűjteményeiből pedig a német romantika ismerhette meg többé-kevésbé hű formában népünk mesélő tehetségét. De ekkor már országszerte megindul a gyűjtőmunka, az Akadémia felhívására országszerte munkához látnak a lelkes gyűjtők, Dessewffy Virginia, a szabolcsi grófkisasszony éppúgy, mint komáromi polgárok, tiszai nemesurak, erdélyi tiszteletesek s maguk az írók is. Ebben a légkörben hangzik fel az erdélyi unitárius tiszteletes szelíd, kérő szava: gyűjtőíve az ország nemes lelkű lakosaihoz fordul, s ajánlja „Vadrózsák” című gyűjteményét, melyben a Székelyföld népének költészetét kötötte csokorba. 1842-ben bocsátja ki ezt a gyűjtőívet, éppen száz esztendeje ennek. Azt hihetnők, gyűjtőívét megértés fogadja, de az előfizetők száma oly csekély, hogy műve kinyomtatására nem mer vállalkozni. Hosszú évekig kell várakoznia, a tiszteletesből püspök lesz, mire munkája megjelenhetett.
De kezdjük előbbről, érdemes lesz legalábbis röviden megismerkednünk azzal az áldozatos élettel, melynek székely népballadáinkat, meséket, a jókedvű táncszókat s a többi közt a székely nyelvjárás első részletes elemzését köszönhetjük. Gyulai Pálnak köszönhetjük minden valószínűség szerint, aki a szemérmes Arany Jánost is rávette rövid önéletrajzának, ennek a kis irodalmi remeknek a megírására, mondom Gyulainak köszönhetjük, hogy Kriza János is elkészítette önéletrajzát. Ezt az önéletrajzot az Akadémia kézirattárában Sebestyén Gyula, Kriza munkáinak hűséges gondozója fedezte fel és adta közre. Így kezdi önéletírását Kriza János: „Én Kriza János születtem 1811. június 24-én Miklósvárszékben Nagy-Ajtán, hol édes atyám unitárius lelkész volt, mindössze 47 évig szolgálván azonegy eklézsiában. Édes anyám Bencze Borbara tősgyökeres székely; az atyám Torda megyében Torockó, e regényes, sziklák közé zárt helység szülötte volt, hova én is 9 éves koromban vitettem tanulni az ottani jó hírben álló úgynevezett particulába, hol a syntactica classissal végeztem be a tanulást, öt évet töltvén e patriarchalis egyszerű erkölcsökkel díszes egész Erdélyben öltözet s lakásbeli szokásaikra nézve is megkülönböztetett kisded városban, melynek lakosai nagy részt vasbányászatból, egy része földmívelésből él.” Kriza szülőhelyéről Erdély régiségeinek és emlékeinek lelkes gyűjtője is megemlékezik a Székely honról című munkájában, s gyöngéd szeretettel írja le a tájat, hol a gyermek Kriza játszadozott s melyet később mint költő megénekelt. Valóban, Kriza olthatatlan szeretettel csüngött szűkebb hazáján, s a Székelyföld dicséretét éneklő legszebb költeményt is ő írta:
„Az én székem Háromszék,
Egy virágot itt lelék;
Magyarország nagy ország,
De nincs benne szebb virág.
Télbe' mint a hó fehér,
De piros is, mint a vér;
Ha nyárba' megbarnul is,
Gyöngyvirág ő akkor is.”
De nemcsak költészetét ihleti az erdélyi táj majd, a felnövő ifjút maga a nép is megihleti: a külföldi hatások mellett minden bizonnyal a székely nép szellemi gazdagsága a fő ösztökélője gyűjtői munkásságának. A nagyajtai és torockói gyermekkor után Székelykeresztúrba viszi édesanyja a gimnáziumba a tizennégy éves fiút, hogy a poétikai és retorikai osztályokban a fölsőbb míveltséget is megszerezze. Itt ismerkedik meg a Hármas História, a Hét bölcs Mesterek és a Biblia után végre a magyar irodalommal is, elsősorban Kazinczy Ferenc írásaival. Már itt maga is hozzáfog a verseléshez, s Szentiváni Mihály barátjával, az erdélyi népies költészet e legtehetségesebbjével szoros barátságba lép. A filozófiai és teológiai tanulmányai után, mert hiszen az nem is volt akkoriban kétséges, hogy unitárius lelkész fia ugyancsak a papi pályára lépjen, Kolozsvárra került Kriza a református kollégiumba, hogy a hazai jogtudománnyal is megösmerkedjék. Itt két évet töltött. Így már a fiatal teológus is bejárta egész Erdélyt, sorra megismerhette gazdag és váltakozó színeit, a székekben települt székelység különböző csoportjait, a folyóvölgyi magyarságot, láthatta a nemzetiségi tájak kialakulását, figyelhette a pompázó torockói viseletet, a népi műveltség és polgárosodás e különös kapcsolatát.
Ideje volt hát, a külföldet járó magyarok régi hagyománya szerint, hogy a magyar haza megismerése után (ami ugyan Krizánál szinte csak Erdélyre szorítkozott, mert szűkebb pátriáját nem hagyta el szívesen!) a tágabb európai hazát, a nemzetek e közös otthonát is fölkeresse. Azonban hát ő csak unitárius teológus volt, akit a kolozsvári unitárius eklézsia küldött ki két esztendei tanulmányútra Berlinbe. Nem utazgathatott főuraink kényelmes és egész Európára kiterjedő menetrendje szerint, s nem követhette a kóborló diákok szeszélyes útvonalát. Az előbbi kettő is hagyományos magyar külföldjárás volt, de mellettük volt még egy szerényebb harmadik is, az eklézsiák, egyházak, főurak költségén egy-egy nagyobb külföldi városban megülő és buzgón tanuló szegény ifjak Európa-járása. Nem lehet eldönteni, melyik utazási mód volt a gyümölcsözőbb a magyar művelődés számára, de az bizonyos, hogy Kriza berlini útja végtelenül hasznos volt. Pedig nem is szeretett valami nagyon Berlinben, mint írja, „belső emberem... nem tudta kedvelleni az ottani életmódot, a rideg hegeli philosophia rendszere s még inkább az ő képére s hasonlatára alkotott theológiák sem igen ízlettek¬, s mint tréfásan hozzáfűzi, alig tudta kikúrálni magát idehaza a jóféle borszéki borvizekkel.
Mégis az 1835. év, amikor kiutazott Berlinbe, döntő jelentőségű lesz számára. Ha Hegel nem is nyeri meg tetszését, annál inkább Herder és a német romantika egész gondolatköre. Minden bizonnyal Herder és a körülötte zajló szellemi élet vezeti a népköltészet értékelése felé, öntudatlan szeretetét az itteni hatások ébresztik fel s tudatosítják. Hiszen Herder nagy hatású gyűjteménye mellett, melyben francia, vend, litván, skót népdalok mellett a primitív költészet is helyet kapott, ekkor már Wolff kitűnő ófrancia népköltészeti munkája, a Grimm testvérek mondagyűjteménye is megjelent, s előkészületben volt már a népmesegyűjteményük is, s mindegyre hangosabbá vált a népi mű veltség, a népköltészet iránt rajongók hangja, sőt Homérosz s a legendás Osszián is mintegy a nép költőiként, roppant szószólóiként állottak az irodalmi köztudat elé.
Érthető, hogy ez a szellemi fordulat, valóságos forradalom, Kriza fogékony lelkére is hatott. Éppen Berlinbe érkezésének évében jelent meg a Grimm testvérek másik nagy munkája, a háromkötetes Német mitológia, melynek hatása napjainkig ér, s a mi Ipolyi Arnoldunkat is arra ösztökélte, hogy néphagyományainkból a magyar mitológiát kikövetkeztesse. Sokan röstellik bevallani, hogy nemzeti mozgalmakra, a nemzet népi erőinek fölfedezésére is külföldről kaptunk ösztönzést, mint például Széchenyi István, Wesselényi Miklós esetében s mint Kriza János esetében is. Pedig erre a feszélyezettségre nincs semmi okunk. Nem csak a magyar történetben ismerős ez a jelenség. Mondják, hogy maga Herder is, aki a romantikus népköltészeti kutatás elméletének megfogalmazója volt, s hatása a német szellem történetében rendkívüli erejű, gondolatainak, elveinek élményszerű alapját Rigában találta meg, ahol az elnyomott szolgasorsban élő lett nép körében láthatta meg a népiség, a népi műveltség nagy, szinte öntudatlan nemzetfenntartó, nemzetmegmentő erejét, mely százados elnyomás fölött is diadalmaskodhatik. Ez a lett példázat ragadta meg Herder lelkét, ez az élmény munkál filozófiája, történetszemlélete mögött. Így tetszik tehát, minden nemzeti gondolat idegen példákon tanul, lelkesül. Így történt Krizával is, s e hatást csak érdemül tudhatja be hálás nemzete.
A gyönge testalkatú, csendes és visszahúzódó berlini teológus, Kriza, ahogy Gyulai jellemezte, szívósan tanul és dolgozik. Berlinbe már úgy érkezik, hogy németül, angolul és franciául jól tud. Így feltehetjük, hogy Percy püspök híres angol és skót balladagyűjteményét is jól ismerte, már csak azért is, mert társai is a magyar Percynek nevezték, s egyik későbbi, védekező levelében maga is az angol püspök gyűjtéséhez hasonlítja kötetét. A két berlini esztendő tehát nem telt el eredménytelenül: a fiatal pap, ha betegen is, de gazdagon megrakodva érkezett haza, s egyévi pihenés után, 1838-ban elfoglalja kolozsvári papi hivatalát.
Ezzel akár végére is érhetünk az életrajzi vázlatnak: Kriza életének döntő eseményei elmúltak, a mozgalmas éveknek vége, kezdődik a csöndes, magába húzódó munkálkodás haláláig. Mint maga is írja, a nyilvános szerepléstől leküzdhetetlenül irtózik, s ebben is rokona Arany Jánosnak, kivel lelkialkata különben is annyi hasonlatosságot mutat. Papi munkája mellett még teológiai tanárkodik is, s egyre több feladat hárul rá, különösen 1861 után, amikor püspökké választják. Dolgozgat, olvas, a kolozsvári tanárokkal barátkozik, figyeli a magyar szellem minden megmozdulását, s leveleiből látszik, hogy kolozsvári magányában mindenről tájékozott. Még az sem keseríti el, hogy Erdélyi János háromkötetes gyűjteménye megelőzte az ő jóval régibb gyűjteményét, s az még sokáig kiadatlanul hever. Nem keserű s nem sértődött lélek, öntudata nem külső eredményekre épül. Tagja az Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak, érdemeit a külföld is elismeri s így hal meg békésen 1875 tavaszán, éppen akkor, amikor már arról volt szó, hogy a Vadrózsák tervbe vett második kötetét is kiadja majd a Kisfaludy Társaság.
Volt azonban e csendes s látszatra jeltelen életnek egy szenvedélye. Maga így ír erről: „Székelyföldön járásom alatt jöttem véletlenül azon észleletre, mily sok ily régi kincs hever, senkitől sem figyelve meg, a nép alsó rétegeiben; s attól fogva ez egyet számtalan foglalatosságaim közepett sem vesztettem el szemeim elől, magam is gyűjtögettem mind a Székelyföldön jártamkor, mind pedig Kolozsvárt lakó sok székely férfi és asszony embereknél – majd a forradalom után következett években levelezésbe bocsátkoztam sok papi és világi rendű barátaimmal, s azok segédével nagy tárházát gyűjtöttem össze a székelységnek.” Ugyanez a vallomásszerű hang csendül meg a Vadrózsák elé írt bevezetőjében, amit azért is érdemes szó szerint idéznünk, mert jól mutatja Kriza irodalompolitikai felfogását is: a népköltési gyűjteményeket nem puszta rajongás szülte, hanem úgy érezte, hogy e dalok, mesék szerves részei az egyetemes magyar irodalomnak is. Hasonlóan gondolkodott ebben a kérdésben is a magyar népi-nemzeti klasszicizmus minden költője, gondolkodója, Arany, Petőfi, Gyulai, Erdélyi János s mások is, az egész népies irány. Így ír bevezetőjében Kriza: „Idő múltával, midőn az újra föleszmélt nemzet lelke mélyebben szállott önmagába, hogy saját nemzeti lényét a romboló vészek ellenében minden gyökszálaiban erősítse és megszilárdítsa s e czélból egyedül véréhez való, saját idomot és üde színt adó népi elemekkel táplálja: magam is újult ügyekezettel fogtam hozzá a székely népelme virágainak, vagy ha úgy neveznem szabad lesz, vadrózsáinak gyűjtéséhez...”
Ezekből a nyilatkozatokból nemcsak Kriza változhatatlan szenvedélyét ismerhettük meg, de gyűjtőmódszerét is, irodalmi elveit is. A Berlinből hazaérkezett fiatal pap letesz költői ambícióiról, pedig költeményeiből s fordításaiból kitetszően Szentiváni Mihály mellett az erdélyi népies költők legtehetségesebbike, s alázatos szolgálója lesz a nép költészetének. S e szolgálatban megmaradt élete végéig. Csupán egy időre visszahúzódik attól, hogy munkáját nyomtatásban is lássa. Két fájdalmas csalódás éri életében: egyik a közöny, mely 1842-ben fogadta előfizetési felhívását, a másik, kötetének megjelenése után: a Vadrózsa-per, Grozescu méltatlan támadása. A közöny hatására lemond arról, hogy gyűjteményét sajtó alá rendezze, sőt egy időre magának a gyűjtésnek a munkáját is abbahagyja. Csupán eggyel nem vetett számot: a kicsiny, harcias irodalompolitikai vezérnek, Gyulai Pál úrnak agilitásával. Maga is szeretettel emlékezik meg később Gyulai „barátságos zaklatásairól”, aki addig sürgette, nógatta, Aranynak figyelmébe ajánlotta, a közvélemény figyelmét is felhívta rá, hogy végül Kriza önbizalma és bátorsága is visszatért. Gyulai annyira ment, hogy 1860-ban az Erdélyi Múzeum Egylet egyik ülésén bemutatván gyűjtéséből néhány darabot, lekicsinylőleg, szinte sértően szólt a székely népköltészet fogyatékosságáról, érezhetően azért, hogy a hallgatók sorában ülő Krizát tettre serkentse. Sőt pártfogót is talált, Erdély Széchenyije, Mikó Imre gróf személyében, aki nemcsak a kiadást tette lehetővé anyagi támogatásával, hanem a saját gyűjtését is önzetlenül átengedte Krizának, hogy azt is közölje gyűjteményében.
Mindez, emlékezzünk saját szavaira, újfent fellelkesíti Krizát. A pattogó Gyulai is meghatottan emlékezik vissza Kriza e korbeli buzgólkodására, újult munkakedvére. Érdemes idéznünk néhány mondatát: „Gyűjtőit rákényszerítette a fonetikus lejegyzésre s ha ez nehezen ment, csak egy hang miatt is hosszú levelezést kezdett. Mikor aztán a lejegyzés elvégre sikerült, a kolozsvári nyomdával új betűket metszetett és az új betűk pontos alkalmazásával még a szedőket is alaposan meggyötörte.” Valóban Gyulaival folytatott levelezéséből, amit Sebestyén adott közre, valósággal lázas lelkendezés szól felénk: az öregedő ember föléledt ifjúkori lángolása csap meg bennünket. Ismét gyűjt, levelez s egy-egy újabb felfedezésről, „szép kápónavirágról”, ahogy balladáit nevezte, meséiről, tájszógyűjteményéről kifogyhatatlanul ír, elmeséli a nyomdával való dolgait, hány ívet nyomtattak, Brassai Sámuel bácsival hogy vitatkoztak a címről, s mindent, mindent. Ezután jelent meg 1863-ban egy testes kötetben a Mikó grófnak ajánlott kötet, homlokán a Vadrózsák címmel.
A kötetet országos lelkesedés fogadta, valósággal nemzeti ügy lett belőle. (Ennek ellenére nem fogytak a példányok, maga Kriza panaszkodik leveleiben erről, s tudjuk, hogy Kriza halálakor, tizenkét évvel a könyv megjelenése után még mindig 198 forint követelése volt a bizományosnak. Lelkesedés és könyvvásárlás nem jelentett egyet hazánkban.) Mindenki büszkélkedve vette tudomásul, hogy Erdélyben, a székelység földjén különös szépségű virágok nyílnak, balladák, melyeknek nemcsak az országban, de Európában is alig találhatni szépségre párját, bohókás és tündéres mesék, a székely élőbeszéd elevensége és gazdagsága, a népdalok bája, a szólások, évődések serege: ez mind, mind ok volt a büszkeségre. Kriza egy kötetét joggal mellé állították Erdélyi három kötetének, s érezték, hogy nemegyben felül is múlja azt. Kriza kötetrendezési elvei természetesen Herder és Erdélyi példája szerint alakultak: nemcsak a népköltés anyagát és bizonytalan, félnépi termékeket vesz fel kötetébe, hanem egy külön fejezetben az íróktól való népies dalokat is. Ennek ellenére Kriza gyűjteménye az első modern szempontú népköltési kiadvány. Elsősorban a pontosságra való törekvésben nyilatkozik ez meg: Kriza és gyűjtőtársai lehető híven igyekeznek visszaadni a népi előadásmódot, stílust, egyedül a meseközlésnél élhetünk némi gyanúperrel s gyaníthatjuk a stilizálást. Amellett Kriza nemcsak a szorosan vett népköltészeti alkotásokat sorozta be kötetébe, hanem igen helyesen a nép nyelvét is idevonta, a szólás-, szógyűjteményével, valamint jeles tanulmányával erre a kérdésre is igyekezett világot vetni. Amellett jegyzeteiből, így például a regölésre vonatkozóan, nem egy népéleti adatot is megismerhetünk, fontos néprajztörténeti dokumentumok immár. Ilyen módon gyűjteménye nemcsak a leghíresebb s legszebb székely balladáknak, a Kőmíves Kelemennének, Júlia szép leánynak, Kádár Katának, A mónár inasnak s még annyi másnak, meséknek, daloknak lett foglalata, hanem a múlt század székelységének legjelentősebb történeti összefoglalása is Orbán Balázs hatalmas munkája mellett.
Mint mondottuk, volt egy nagy fájdalma még Krizának az első sikertelenség mellett, s ez Grozescu Juliánnak támadása volt, ki 1863-ban egyik fővárosi lapban két Kriza-balladát, a Molnár Annát és a Kőmíves Kelemennét plágiumoknak nevezte, románból való fordításoknak. Ezt a vitát keresztelte el Arany Vadrózsa-pernek. A pör eredménye ma már nem kétséges, bár Krizát haláláig keserítette: kiderült az újabb gyűjtések és az európai összehasonlító néprajzi kutatások alapján, hogy Kriza nem plagizált, s ez a két ballada is, mint a többi, szerves része mind a magyar, mind pedig az európai népköltészetnek, s egyik ballada sem román közvetítés útján került hazánkba. Ma már jól látjuk, hogy e rosszhiszemű vádaskodásnak semmi alapja sem volt, s csak az ébredező román nacionalizmus sugallta.
De Kriza műve s a székely népköltészet mind a közönyt, mind pedig a vádakat túlélte. Kötetének bevezetését a következő sorokkal rekesztette be annak idején, 1862 december havában Kriza: „Beszéljen már tovább a két Kádár Kata, Bátori Bódizsár s a szép Júlia, Kőmíves Kelemennével s többi társaik, és fedezzék ők is a mi sokféle gyarlóságainkat.¬ E tanúk, a székely népköltészet valóban mindig is tanúskodni fognak Kriza mellett, s őt, ki annyira hív szolgájuk volt, megőrzik a halhatatlanságnak.