Mi mindent tudunk

Március 22-én tíz óra tájt a letartóztatottakat kihallgatásra vezető fegyőr nyitott be a cellába, kezében vakszemüveggel. Az ajtónyitásra mindhárman felálltunk, arccal a fal felé — így írta elő a rendtartás. Az őr parancsára megfordultunk, és sorra megkérdezte a nevünket. Mikor az én nevemet hallotta, intett, hogy lépjek közelebb. Feltette a szemüveget és felvezetett az első emeletre, egy cella nagyságú kis irodába kihallgatatásra az állambiztonsági tiszthez.

Az iroda egy nagyobb és egy kisebb íróasztallal, két székkel, egy kisebb könyvespolccal és egy álló ruhafogassal volt bebútorozva. A könyvespolcon néhány brosúra és könyv — köztük J. V. Sztálin: A leninizmus kérdései és a Büntető törvénykönyv egy eléggé sokat lapozott példánya, magától érte-tődően román nyelven.

Az egyenruhás főhadnagy kellő hatalmi hatáskeltő pózban románul adott engedélyt, hogy foglaljak helyet a kis asztal mögötti széken, vele szemben.

— Vorbiţi bine româneşte? (Jól beszél románul?) — kérdezte.

— Nem. Nem tudok tökéletesen románul, de meg tudom értetni magam — válaszoltam.

A vizsgálaton feltett kérdésekre románul válaszoltam, csak akkor magyarul, ha nem ugrott be a megfelelő román szó. A tiszt — amint kiderült — tudott magyarul is. A kihallgató tisztek különben, ha magyarok voltak is, románul kérdeztek, és a jegyzőkönyvet románul vezették. Később megtudtam, Uţiu Franciscnak hívták a politikai tisztet, kolozsvári volt, a Méhes utca környékéről.

— Tudja, miért tartóztattuk le? — tette fel az első kérdést a tiszt.

— A dr. Dobai István tanulmánya, dolgozata ügyében, gondolom.

— Magának az tanulmány, dolgozat? — emelte fel a hangját.

— Memorandum! Hol vannak a róla készített jegyzetei, észrevételei?

— Nem készítettem semmiféle jegyzetet. Úgyszólván még el sem olvastam.

— Máris tagad. Különben majd kiderül. Minden ellenséges tevékenységéről tudomásunk van. — Nem feszegette tovább a tanulmányt, szerinte memorandumot.

Személyi adataimra terelte a szót. Magára a kérdésre rövid curriculum vitae-szerűen válaszoltam:

— Nevem dr. Gazda Ferenc, foglalkozásom tanár. 1920. október 25-én születtem a Háromszék megyei Gelence községhez tartozó Haraly faluban. Tanulmányaimat szülőfalumban, a kézdivásárhelyi, a gyulafehérvári és a kolozsvári római ka

tolikus gimnáziumban végeztem. A kolozsvári magyar egyetemen szereztem tanári oklevelet és doktorátust 1941—1945 között magyar nyelv- és irodalomból és történelemből. Eddigi pályámon a kolozsvári magyar tanítóképzőben és különböző középiskolákban tanítottam. Voltam három évig tanársegéd is a Bolyai Tudományegyetem egyetemes történeti katedráján, ahonnan 1948-ban elbocsátottak azon a címen, hogy a mar-xista—leninista ideológiát, a történelmi materialista filozófiát nem birtokolom a megkívánt szinten. Utolsó munkahelyem a Román Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, ahol magyar nyelvjáráskutatással foglalkoztam.

— Szülei foglalkozása? Vannak-e testvérei?

— Szüleim nem élnek, kevés földdel rendelkező földműve-sek voltak. De édesapám kádármesterséggel is foglalkozott. Tizenegy gyermekük született, akik közül hatan még életben vagyunk.

Szándékosan hagytam ki a curriculum vitae-ből szüleimet és testvéreimet. Társadalmi származásomról csak akkor beszéltem, ha külön kérdeztek. Hivatalos iratokban kötelező volt az osztály-hovatartozás feltüntetése. Soha nem vettem igénybe, hogy magasabbra jussak a hivatali vagy társadalmi ranglétrán. Ámbár a rendszer épített ilyen és ehhez hasonló kritériumokra, hogy híveket szerezzen magának. Sokan, fő-ként karrieristák ki is használták. Szegényparaszt származásom olyan körülmény volt, amelyről nem tehettem. Az egyoldalú marxista—leninista osztályszemléletet éppúgy elvetettem, mint a fajelméletet vagy egyéb diszkriminációt, amely a keresztény humanizmussa1ellentétben áll.

— Mikor és hogyan került baráti kapcsolatba Komáromy Józseffel és Dobai Istvánnal?

— Előbb Komáromy Józseffel kerültem barátságba a 7es számú (ma Brassai Sámuel) magyar tanítási nyelvű líceumban, 1954-ben, ahol mint tanárok kollégák voltunk. Egy esztendővel később az ő révén kerültem barátságba dr. Dobai Istvánnal, aki tisztviselő volt a kolozsvári Farmec kozmetikai cikkek gyárában.

— Milyen gondolkozású emberek?

— Tisztességes, munkájukat becsületesen végző dolgozók...

— Micsoda minősítés! — szakított félbe Uţiu. — Mindkettő osztályellenség, kizsákmányoló; Dobai földbirtokos, Komáromy kispolgár, előkelő tisztviselősarj, a rendszer ellenségei. Mi nemcsak aszerint ítéljük meg az embereket, hogyan dolgoznak a munkahelyükön, hanem miként viszonyulnak a párt politikájához és a szocializmushoz. Maga is a szocializmus ellensége. A velük való barátkozása is bizonyítja.

Mindhiába érveltem. Nem tudtam megértetni, nem vagyok a szocializmus ellensége. Amiért valaki nem ért egyet mindenben a rendszerrel, abból még nem következik, hogy ellenség.

— Miért nem iratkozott be a kommunista pártba?

— Mert nem akartam. A pártban uralkodó diktatórikus szellem, amely az egyéni és gondolatszabadsággal ellenkezik, elriasztott.

— Mert a szocializmus ellensége — vágta szemembe. — Nacionalista, klerikális reakciós. Nem gondolt arra, hogy a kommunista párt magát is segítette? Olyan pályát nyitott meg maga előtt — akadémiai főkutató —, amelyre a burzsoá rendszerben soha nem léphetett volna.

Aztán tovább kérdezett:

— Észak-Erdélynek a horthysta Magyarországhoz csatolásakor örvendett-e? És ha igen, miért?

— Igen! Örvendtem. Mert az elnyomó kisebbségi élet után megnyílt előttem a továbbtanulás lehetősége. Megnyílt előt-tem az út az egyetemre. — Ehhez a válaszomhoz nem fűzött megjegyzést. Közben telefonált.

Megjelent a fegyőr és visszavezetett a cellába.

Visszatéréskor az orr és a szemüveg érintkezésénél maradt kis résen, amint fejemet lehajtva az őr vezetett a folyosón, láttam az ebéd beadására előkészített guruló asztalra rakott bádogtányérokat. Nemsokára nyílt a cella kicsi ajtaja, és benyújtották az ebédet. Evés közben és utána is a lezajlott kihallgatás foglalkoztatott.

Visszapergettem az első kihallgatásról még a fülemben csengő kérdéseket, goromba minősítéseket, mindnyájunk alpári szidalmazását, a tiszt beszédstílusát, viselkedését. Többnyire zsebre tett kézzel állt. Románul tette fel a kérdéseket. „Spune dumneata!” (Mondja maga!) Mindig ezzel a felszólítással tette fel a kérdést. Akkor a társadalomban, ha egy nem párttag nemtetszését nyilvánította valamivel kapcsolatban, már kijárt a sovén-nacionalista, fasiszta minősítés. Már én is kaptam belőle az első kihallgatáskor. Elsápadtam. Én fasiszta? Felálltam és sétálni kezdtem az ágyak között. Fáradt és gondterhelt voltam, de igyekeztem nyugodtnak mutatni magam. Tíz-tizenöt percig tartó sétálás után leültem. Miért nem iratkoztam be a pártba??? „Maga is a szocializmus ellensége” — idéztem vissza a tiszt agresszív szavait hosszan elgondolkozva.

Az ágyam szélén ülve eszembe jutott egy 1943-ban, egyetemi hallgató koromban a Magyar Szemlében olvasott tanulmány. Szerzőjére nem emlékszem, csak a tartalmára. Miután a szovjet hadsereg bevonult Észtországba a Sztálin—Hitler paktum értelmében, a tanulmány szerzője helyszíni tapasztalatok alapján részletesen beszámolt arról, hogy körülbelül 15 000 osztályellenségnek minősített észt értelmiségit és vezető embert hurcoltak el a Szovjetunió más területeire. Nem tudom elfeledni, hogy a tartui észt egyetem tudós rektorát menesztették és helyére egy kommunista tanítót neveztek ki, aki a KGB utasításainak megfelelően hajtotta végre az egyetem ún. demokratizálását. Mondanom sem kell, hogy a 15 000 elhurcolt észt közül kevesen tértek vissza otthonukba. Hát többek között ezért és sok más egyéb meggondolásból nem iratkoztam be a kommunista pártba.

Nem kellemes ágy szélén ülni, sőt fárasztóan kínos. Hogy kényelmesebbé tegyem, a kispárnát nekitámasztottam az ágy fejének és a hátamat nekivetettem a kispárnának, arccal a lesőlyukkal szemben. Cellatársaim is így ültek. Persze, ez csak addig tartott, ameddig az őr észre nem vette, és nem mi-nősítette szabályellenesnek. Szerencsénk volt, jó ideig ülhettünk ebben a viszonylag kényelmesebb pozícióban.

Délután is foglalkoztatott a kihallgatás. Minden kérdésre visszatértem. Különösnek tűnt, hogy a tanulmányról alig kérdezett. Feltételeztem, hogy Dobai és Komáromy is le vannak tartóztatva. Dobaiból pedig kiszedtek mindent a tanulmányra vonatkozóan. Hogy ő használta-e a tanulmány helyett a memorandum fogalmat, vagy a főhadnagy dobta be az én kihallgatásomon? Itt is, mint mindenütt, kollektív munka folyik — gondoltam. Van egy stáb, amely az ügyet irányítja, a legapróbb részletekig tanulmányozza, megfogalmazza a kérdéseket is. Lehetséges, ez még nem történt meg és ezért siklott át a tiszt a tanulmányon. Nem túlzok, s nem is utólagos belemagyarázás, de úgy éreztem, hogy életem végére érkeztem. Nem gondoltam éppen a halálra, de ami ezután következik, az már nem élet, arról gondoskodik a rendszer.

Délután kivittek a szabad levegőre. Ez volt az első szabad levegőn tett sétám. A sétálórekeszek a Securitate déli szárnya meghosszabbításának félemeleti részén voltak berendezve, a cellák fölött. Néhányszor levegőzés közben éreztem az égő papír szagát, ugyanis a sétálórekeszek közelében volt a Securitate krematóriuma (papírégető), magasba emelkedő kéményével.

A szabad levegőn tett séta után a cellában halkan megindult a társalgás. A két cellatárs, elsősorban a tanító, kikérdezett a kihallgató tiszt személyét illetően. Kíváncsiságának eleget tettem, sőt még azt is elmondtam, hogy bizonyos sajtótermékek ügyében hallgatnak ki. Elég tágan fogalmaztam. A tisztről adott személyleírásom olyan tökéletesen sikerült, hogy a cellatársak határozottan felismerték és mondták, hogy Uţiu Francisc főhadnagyná1 voltam kihallgatáson.

Lezajlott az esti program; utána hallgatásba temetkeztem. Tíz órakor megszólalt a gong. Lefeküdtünk. Szememre zseb-kendőt terítettem, de a fegyőr a kisajtón beszólt és levétette. Behunyt szemmel, hanyatt fekve képzeletben végigszáguldottam az emberi kegyetlenség történetén. A haladás, fejlő-dés útját mindenütt kín, szenvedés, vér szegélyezi. Az ember véres kézzel lépett a történelem színpadára. Az ősember gyilkolta a más törzsbelit azért, hogy az ne egye el előle a táplálékot, később azért, hogy szolgájává tegye. Rettenetes kínzásokkal bánt el az ember embertársával. Kultikus célból megölte, megskalpolta, fejéért vadászta. Mint ellenséget kardélre hányta, oroszlánokkal tépette szét, máglyán megégette, karóba húzta, csatákban tömegesen ölte meg, modern korunkban tömegpusztító fegyverekkel irtotta, gázkamrákba küldte, lágerekben halálra dolgoztatta stb. stb. A legkegyetlenebb állat az ember. Hol van a kiút? — kérdeztem magamban, míg el nem aludtam.

Közvetlen letartóztatásom után történt egy reggel. Ültem az ágyon, felkészülve a reggeli programra, figyeltem a kinti zajokat, lépteket, ajtónyitást, -csukást, a fegyőr lefojtott figyelmeztetéseit. Figyelmemet többször megismétlő-dő kiáltás vonta magára: „Édesanyááám, ééédesanyááám, ééédesanyááám”! Utána erélyes rászólás: „gura!” (pofa be!). A kiáltások elég messziről, a fogda egy másik részé-ről hallatszottak. Háromszor, négyszer. Kétségbeesett hang. Fájdalommal tele. Megborzongtam. Nem kísérte jajgatás. Nem verték. Félelmetes volt. Napokkal később megismét-lődött. Cellatársaim azt mondták, nem első eset ez az édesanyját hívó kiabálás. Egyszemélyes zárkába elkülönített fiatal elkeseredésében hívja édesanyját — véltem. Előfordul. Unalmában vagy félelmében. Nyomasztó magánya, büntetésként rákényszerített társtalansága ellen tiltakozik: magában beszél, dúdol, imádkozik, mert a magány, a csend, amennyire gyógyító lehet, éppen annyira lehet őrületbe kergető is.

Mikor a börtönből kiszabadultam, tudtam meg, hogy az édesanyját hívó letartóztatott Bartis Ferenc egyetemi hallgató volt, akinek a kihallgatása akkor folyt a halottak napi megemlékezésekkel kapcsolatban a magyar írók sírjánál a Házsongárdi temetőben, az 1956-os magyar forradalom utolsó napjaiban.

A reggeli program után gubbasztottunk az ágy szélén ülve.

Vártuk, mi újat hoz a nap. Fönt a fotelekben ülve, a feketekávé fogyasztása közben mit határoz a stáb.