A memorandum

Kínzó gondolataimmal visszakanyarodtam a tanulmányhoz. Még csak nem is tanulmány, fogalmazvány. Mit válaszolhatok a vizsgálótiszt vádló kérdéseire? Visszatekintve a történelmi múltba, magyaráztam magamnak a fogalmazványt és összegeztem tartalmát.

A Kelet-Közép-Európában élő népek békéjét zavaró körülmény a XIX. század óta a nemzeti-nemzetiségi kérdés. Sajnos, a kérdés rendezésében az első világháború után a trianoni békében a nyugati nagyhatalmak a csehek és balkáni szövetségeseik követeléseit kielégítendő a valóságot mellőz-ve vagy meghamisítva igazságtalan megoldásokat hoztak. Az évszázadok alatt kialakult, sokféle népet magában foglaló Osztrák—Magyar Monarchiát, azon a címen, hogy a népek börtöne, felszámolták és feldarabolták. A Monarchiában élő népek és nemzetiségek vagy függetlenek lettek, vagy szomszédos fajtestvéreikkel egyesültek. Ugyanakkor az újonnan alakult Csehszlovákia, a megnagyobbodott Románia és Szerbia három és fél millió magyart és több millió németet kényszerített uralma alá, mert a határok újrarajzolásakor nem vették figyelembe a fennálló etnikai szempontokat. A nemzeti államaik kialakítására törekvő csehek, szlovákok, románok a határaik között élő más népek ellen állandóan fokozták az elnyomást, különféle eszközökkel igyekeztek megtörni, elüldözni ősi lakhelyükről, kivándorlásra kényszeríteni vagy beolvasztani a magyar és német nemzetiséget.

A két világháború között a román kormányok nemzetiségi politikája inkább propagandacélokat szolgált a külföld felé ahelyett, hogy a gyulafehérvári nyilatkozatnak megfele-lően rendezték volna nemzetiségeik helyzetét. Az anyanyelv használatának jogát szűk területen engedték érvényesülni; a helyhatóságokban megszorításokkal, az oktatásban csak az egyházi iskolákban s ott is bizonyos korlátozásokkal. A törvényes intézkedések általában kimerítették a megkülönböztetés és elnyomás kritériumait.

Az erdélyi magyarság azt remélte a második világháborút lezáró párizsi békétől (1947), hogy a nagyhatalmak a trianoni határokat nem állítják vissza, már csak azért sem, mert a háború kirobbantásának okai között ott szerepelt a Trianonban etnikailag rosszul elrendezett Közép-Duna-medence. Biztató volt a reménykedésre a szovjet—román fegyverszüneti szerző-dés szövege is: „A békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten, Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának s a Szovjet Kormány hozzájárul, hogy eb-ből a célból a szovjet csapatok Romániával közös katonai had-műveletekben vegyenek részt Németország és Magyarország ellen.”

Ebben a reményében azonban a magyarság csalatkozott. Nemcsak hogy visszaállították a trianoni határokat, hanem az idegen uralom alá került három és fél millió magyarságra még nagyobb elnyomás nehezedett. Amíg a trianoni békeszerző-désben pl. Romániát a nagyhatalmak kötelezték Erdélyben az uralma alá került nemzetiségek jogainak tiszteletben tartására, addig a második világháborút lezáró párizsi békeszerződésből ezt a záradékot teljesen kihagyták.

Emlékezve a két világháború közötti román kormányok magyarellenes nemzetiségi politikájára, az erdélyi magyarság túlnyomó többsége lelke mélyén elutasította a párizsi békét. Csak a Magyar Népi Szövetség kommunista vezérkara fogadta megelégedéssel. Attól tartott ugyanis a magyarság, hogy visszatér a román politikai vezetés az 1940 előtti magyar- és demokráciaellenes gyakorlathoz a nemzetállam megteremtése érdekében. A magyar tömegek fenntartásai a párizsi békével kapcsolatban rövid négy esztendő elteltével be is bizonyosodtak, amikor az első koncepciós pereket a magyarság vezetői ellen megrendezték. (Márton Áron püspök pere: 1951. július 30.)

A Bourbonokhoz hasonlóan az 1944 utáni román politika sem nem tanult, sem nem felejtett. Köztudott, hogy a két világháború között érvényesített nemzetiségellenes nacionalista politika is hozzájárult Európa s benne Románia háborúba sodródásához.

1944 őszén, a második világháború végén a magyar nemzetiség ellen elkövetett kegyetlenkedésekre a Szövetséges Ellenőrző Bizottság azzal felelt, hogy Észak-Erdélyből a román közigazgatást kitiltotta. Nagy lecke volt ez a román nacionalizmus számára. Bár a szovjet politika elkötelezte magát Románia trianoni határainak visszaállítására, mégis a román közigazgatást csak úgy engedélyezte Észak-Erdélybe bevezetni, hogy a Groza-kormánynak ígéretet kellett tennie a nemzetiségi jogok garantálására. A Groza-kormány 1945. március 6-án tett nyilatkozatában ünnepélyesen vállalta is a kikötés teljesítését.

Viszonylag rövid idő alatt a magyar nemzetiségi kérdés rendezésében olyan eredményeket mutatott fel, mint a teljes anyanyelvi oktatás kiépítése az óvodától az egyetemig (Bolyai Tudományegyetem) és az anyanyelv használata a közéletben azokban a helyhatóságokban, ahol a magyar lakosság többségben volt. Úgy látszott, hogy Romániában a legjobb úton van a nemzetiségi kérdés megnyugtató rendezése. Grozát és kommunista politikát folytató kormányát azonban nem csupán humanista elvek vezették nemzetiségi politikájában, hanem elsősorban az a nagy cél, hogy a párizsi béketárgyalásokon a trianoni határok visszaállítását sikerre vigyék. Ezt el is érték, ugyanis a román kormány békedelegációja számára a Magyar Népi Szövetségtől cserében számára kedvező nyilatkozatot kapott.

Az MNSZ Végrehajtó Bizottságának 1945. november 15— 18-án Marosvásárhelyen tartott ülésén Bányai László azt a javaslatot tette, hogy a Végrehajtó Bizottság szavazza meg: „az erdélyi magyarság kijelenti, hogy Romániához akar tartozni, mert a román kormány a legnagyobb megértéssel viseltetik a magyarsággal szemben”. A javaslatot nagy felháborodás fogadta, a határozat mégis megszületett, igaz, nem Bányai megfogalmazása szerint. Magam Nicolae Tătărescunak, a román békedelegáció elnökének a párizsi béketárgyalások asztalára letett szövegét ismerem: „Meg vagyunk győződve arról — jelenti ki az MNSZ százas intézőbizottsága —, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyen-lőség megvalósításának, a határok feloldásának a kérdése. Nem helyeselhető semmi olyan törekvés, akár magyar, akár román részről, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel a nemzeti reakció szolgálatában Erdélyből újra háborús tűz-fészket teremtene. Hálásak vagyunk a Groza-kormánynak, amely biztosította politikai és közgazdasági jogainkat és lehe-tővé tette, hogy saját anyanyelvükön iskoláztathassuk gyermekeinket.” (Domokos Pál Péter: Rendületlenül… 177—178. Eötvös Kiadó, Pécs, 1989.)

Míg a művelődési életben a Groza-kormány tényekkel igyekezett bizonyítani a jogegyenlőség építgetését, más területeken már megindult a támadás a magyarság ellen. 1947. február 11-től, a párizsi békétől és a köztársaság kikiáltásától, 1947. december 30-tól a román kommunisták megkaparintva a teljes hatalmat, az osztályharc, a marxizmus—leninizmus jelszavai alatt elkezdték azt az ember- és magyarellenes politikát, amelyből ízelítőt már adtak a szovjet megszállás kezdetén. Előbb az egyházi és polgári vezetőket állították félre, azután azokat az MNSZ és kommunista vezetőket, akik útjában álltak az RKP gyakorlati politikájának, akikben még pislákolt az identitástudat halvány lángja. A kommunista párt inkvizítorai kiválóan értettek ahhoz, hogy felkutassák, kiket kell a proletárdiktatúra útjából leseperni. Kezükben volt a gazdag szovjet tapasztalat, hogy kire mit lehet ráfogni: megbújt fasiszta, horthysta, osztályellenség, klerikális reakciós, megalkuvó, a Nyugat előtt hajbókoló áruló, a pártba befurakodott ellenség stb. stb. Mindezt a párt nyíltan tette, az alapszervezetekben a párttagok jóváhagyásával, s mindig egyhangú volt a megbélyegzés. A legkegyetlenebb, legembertelenebb asszimilációs politikát indította el a kommunista diktatúra a nemzetiségek, köztük a magyarság ellen.

Mit tartalmaz tehát a tanulmány, illetve fogalmazvány? Az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldatlanságát sérelmezi, kimutatva azt, hogy a Trianon előtti magyar adminisztrációban, ha nem is volt általánosan kielégítő a nemzetiségek helyzete, de jobb volt, mint a Trianon utáni, és ezen még rontott a párizsi 1947-es békeszerződés. Ezt kellene mindenki számára megnyugtatóan rendezni.

Hogyan? Erre a kérdésre próbál feleletet adni a tanulmány.

A nemzeti törekvések következtében Erdély népeinek évszázados békés együttélését 1848-tól, de még inkább a trianoni (1920) és a párizsi (1947) békétől állandó veszélyt jelentő nyílt vagy titkos politikai harc váltotta fel. A két említett igazságtalan békediktátum méltánytalanul súlyos csapást mért a kisebbségi sorsba taszított magyarságra. Az egységes nemzeti államot máról holnapra megteremteni akaró román politika, kihasználva a számára kedvező nemzetközi hatalmi viszonyokat, újabb támadást indított — most a lenini nemzetiségi politika hazug jelszavaival — az erdélyi magyarság felszámolására.

A tanulmány Erdély történetének négy nemzetközi közjogi viszonyát vizsgálja meg: Erdély mint a magyar királyság része, Erdély mint független állam, Erdély mint a román állam része és Erdély megosztva Magyarország és Románia között. A négy történelmi közjogi helyzetet szigorú kritikának alávetve, mindenféle szempontból mérlegelve a két érdekelt nép szemszögéből mindenik elrendezés előnyeit és hátrányait, a tanulmányíró Erdély területének megosztása mellett foglal állást, a lakosság számarányának megfelelően lakosságcserével egybekötve. A vizsgált négy megoldási forma közül ez felelne meg leginkább a két nép érdekeinek, s ez adná a legnagyobb támaszt a kelet-közép-európai és az európai béke ügyének, s végül is ez oldaná meg igazságosan az erdélyi nemzetiségi kérdést. Persze mindent a két nép teljes egyetértésével és az Egyesült Nemzetek támogatásával [kell] megvalósítani.

Az első kihallgatás benyomásom szerint inkább tájékozódó jellegű volt. Alig esett szó a „memorandum”-ról, valószí-nűleg még nem tanulmányozták. De más irányba mutató kérdéseket nem tett fel nekem a kihallgató tiszt. Nyugtalanságom nem csökkent.

Az egyik cellatársam elmondta, hogy ők sokan vannak együtt letartóztatva és több tiszt vizsgálja ügyüket. Minden cél nélkül mondja-e ezt, vagy a beszélgetés elindításának szánta, hogy kiszedje belőlem, hányan vagyunk és miért vagyok letartóztatva — nem tudtam. Igaz, én sem fűztem kommentárt szavaihoz.

Tisztában voltam azzal, hogy nem lesz könnyű a tanulmánnyal kapcsolatos kihallgatás. Tartottam is tőle, állandó feszültségben voltam miatta. Többször végiggondoltam. Hogy a rendszer által tiltott verseket olvastam, vagy a forradalom alatt megjelent magyarországi újságokat átböngésztem, a tanulmányhoz viszonyítva kevésbé tartottam veszélyesnek.

Biztosra vettem, hogy az ankét fő irányítói: Bainer őrnagy és Gruia Manea összedugták a fejüket, áttanulmányozták a dolgozatot, a nyomozó- és vizsgáló tisztekkel érdemben megtárgyalták a vizsgálat lefolytatását. Az első kihallgatás előtt nem láttam súlyosnak a helyzetem. Bár gondoltam arra, hogy a dolgozatot, amelyet nálam magukhoz vettek, bűntárgynak veszik. A házkutatáskor olyan nyomra egyáltalán nem akadtak, amely bizonyította volna, hogy foglalkozom vagy foglalkoztam a dolgozattal. Semmiféle általam leírt jel, ceruzavonás nem árulkodott tanulmányozásáról. Az első kihallgatás után azonban rádöbbentem, hogy állításom nem hiszik el, igaz, az ellenkezőjét sem tudják bizonyítani. Vehetik a dolgozatot előtanulmánynak egy memorandumhoz. Mennyi az, amiért felelősséggel tartozom? Vannak dolgok, amelyek alól kibújni nem lehet, mert dr. Dobaival és Komáromyval is kapcsolatban vannak. Mit vallanak ők?

Átgondoltam a védekezésem. Dr. Dobai nem beszélt nekem semmiféle memorandumról, aminthogy igaz is volt. Az írás nem memorandum, nem tanulmányoztam, észrevételeket a benne foglaltakhoz nem fűztem, céljairól bizonyosat nem tudtam. A tiltott sajtótermékeket pedig csak magamban olvastam.

Napok teltek el, amikor újból megnyikordult az ajtón a kallantyú, nyílt a cella ajtaja, s az őr, mint első alkalommal, magához intett, feltette a vakszemüveget a szememre, és felvezetett kihallgatásra. Uţiu főhadnagy kis idő múlva utánunk lépett az irodába, addig a fegyőr nem is engedte, hogy a szemüveget levegyem. Most nem vágott in medias res a kihallgatásba. Közölte velem, ha valami kérésem van a fogdai bánásmóddal kapcsolatban, vagy valami szükséges, forduljak bizalommal hozzá, mert csak ő intézkedhet.

— Cigarettázik-e? Van-e szüksége valamire? A kérdés meglepett, hirtelen nem tudtam mire vélni.

— Nem cigarettázom. Most nincs is szükségem semmire

— válaszoltam.

— Beszéljen a magánál talált memorandumról! Őszintén. Ne hallgasson el semmit!

— A memorandumot dr. Dobai fogalmazta — kezdtem vallomásomat. — Arról nincs tudomásom, hogy valaki segített volna neki. Én nem segítettem sem adatokkal, sem tanácsokkal. Azt sem tudom, hány példányban készült. Csak arról a példányról tudok, amelyet dr. Dobai letartóztatásom előtt hozzávetőleg egy héttel adott át nekem elolvasásra, s amelyet a házkutatáskor nálam megtaláltak. Elolvasás után dr. Dobainak kellett volna visszaszolgáltatnom. Senkinek nem mutattam meg, sem jegyzeteket, se másolatot nem készítettem róla. Nem is volt rá időm; tanulmányozni nem tudtam terhes munkahelyi elfoglaltságom miatt.

— Mi a memorandum tartalma?

— Nagyjából arra emlékszem, hogy a dolgozat Erdély magyar és román lakosságának az utolsó évszázadi történetéről szól a területi változásokkal összefüggésben. Arról, hogy Közép-Kelet-Európa e térségében a békét az utolsó száz esz-tendőben mérgező nemzetiségi kérdést minden itt élő nép

számára igazságos módon rendezni kellene, hogy minden nemzetiség és nép identitását megőrizve élhessen és saját kultúrájában fejlődhessen.

Mind a magyar, mind a román nép a XIX. század második felétől kezdve saját nemzeti állam megteremtését tűzte végső célként maga elé. Sem a magyar, sem a román kormányok nem biztosították a határaik között élő más népek, nemzetiségek számára a szabad fejlődéshez szükséges demokratikus berendezkedést, el egészen az önkormányzatig, hanem céljaik megvalósításához az asszimiláció vagy a kivándoroltatás útját választották. Ilyen körülmények között természetes, hogy nem volt olyan román, aki magyar fennhatóság alatt akart volna élni (1918 előtt) és fordítva, olyan magyar, aki román uralom alatt (1918—1940 között).

Az asszimilációs és elnyomó politika elleni tiltakozásul tették közzé 1892-ben a magyarországi románok a Memorandumot, amelyben a császár, később pedig az európai nagyhatalmak elé tárták panaszaikat. Az első világháború után a trianoni békében (1920) ügyük rendeződött. Magyarország románlakta területeit a Román Királysághoz csatolták, ugyanakkor majdnem másfél-kétmillió magyar került az új határokkal román uralom alá.

A román elnyomó politika ellen a magyarság hasonló módon többször tiltakozott Genfben a Nemzetek Szövetségénél a két világháború között, de eredménytelenül. Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásával 1940-ben több mint egymillió magyar tért vissza fajtestvéreihez, de majdnem ugyanannyi román szakadt el testvéreitől s került kisebbségi sorsba. A párizsi békeszerződésben (1947) újból a trianoni állapotokat állították vissza. Ez az elrendezés igazságtalan, és abban a pillanatban, amikor a román nemzeti állam megteremtésére való törekvések szabad utat nyernek, megindulhat a nemzeti kisebbségek, köztük a magyarság beolvasztásának politikája. Nincs semmiféle garancia arra, hogy a román politikában az erőszakos asszimiláció és nemzetiségi üldözés vissza ne térjen. Az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldatlanságát sérelmezi a dolgozat, kimutatván azt, hogy a Trianon előtti magyar adminisztrációban ha nem is volt általánosan kielégítő a nemzetiségek helyzete, de jobb volt, mint a Trianon utáni, és ezen rontott a párizsi békeszerződés 1947-ben.

— Maga azt állítja, hogy időhiányban volt. Tanulmányozni nem tudta a memorandumot, de átolvasta. Nem hiszem, nem vette volna észre már egyszeri elolvasás után, hogy a memorandum ellenséges tartalmú. Miért nem jelentette az állambiztonsági szerveknek, vagy miért nem égette el?

— Első, felületes elolvasás után egyszerű tanulmánynak tekintettem az írást. Semmiféle ellenséges támadást nem tartalmaz Romániával szemben. Nem tartottam törvénybe ütkö-zőnek, az országra nézve veszélyesnek. A téma, a nemzetiségi kérdés azok közé a politikai-társadalmi kérdések közé tartozik, amelyekről pro et contra lehet vitatkozni. A dolgozat külső formája pedig semmiképpen sem memorandum. Ellenkezőleg, puszta fogalmazvány, nem végleges, helyesírási hibákkal teli szöveg. Ezért nem jelentettem a hatóságoknak, és ezért nem égettem el.

— Dobai azt állítja, hogy a memorandumról előzetes beszélgetéseket folytattak.

— Előzetes beszélgetéseket semmiféle memorandumról nem folytattunk. Dobai a dolgozat nálam talált példányát az utcán adta át olvasásra, nem egészen pontosan egy héttel a házkutatás előtt. Véleményt a dolgozatról nem cseréltünk, nem is volt rá alkalmunk, ugyanis nem találkoztunk.

Kihallgatás közben Uţiu szorgalmasan jegyzett. Most sem mulasztotta el megkérdezni, hol vannak a dolgozathoz fűzött észrevételeim, jegyzeteim. Feleletem természetesen most is tagadó volt. Közben az óráját nézegette. Pár perc múlva meg is jelent az őr és visszavezetett a cellába.

Az idő már délutánra fordult, két alumínium tányérban az ebéd és a napi turtoj az ágyamon várt. Éhes voltam, az utolsó falatig elfogyasztottam. A kihallgatás kifárasztott. A cellatársak újságolták, hogy ők már voltak kint a szabad levegőn a napi 15—20 perces sétán. Március végi napos idő volt, látszott az irodából is. Délután némán ültünk a cellában az ágy szélén, az órák eseménytelenül teltek. Az őr nem sokat leselkedett az ajtón. Elnézőbb őr volt szolgálatban. Most történt, hogy az ágyon rövid ideig bátorkodtam végigfeküdni. Felváltva sétáltunk is az ágyak között.

A szakállam megnőtt, kezdett visszakunkorodni, szúrta az arcom, letartóztatásom óta nem volt borotválás. Általános tisztálkodás szombaton lett volna: fürdés, mosás. A borotválkozás különben sem volt pontosan naphoz kötve. A borbély mindig sietett, tartottam tőle, hogy megvág, mint ahogy egyszer meg is történt.

Este, mikor a szükségletre vittek ki, azt vettem észre, hogy az őr csizmáján posztópapucs van. Hát ez ugyan minek? Később megfigyeltem, hogy a papucsviselés általános, nemcsak a fogdában, hanem a börtönben is viselték. A papucs, úgy látszik, a konspiráció eszköztárába tartozott. A folyosón a zajtalan mozgás, a tökéletes ellenőrzés nélkülözhetetlen eszköze volt.

Kezdtem már megszokni a villanyfénynél is az alvást. Lefekvés után eltöprengtem a délelőtti kihallgatáson. Vajon milyen vádakkal állhatnak még elő? A hatalom úgy magyarázza a dolgozat tartalmát, ahogy akarja. Ha egyszer el akar seperni az útjából, vagy példát akar statuálni személyemmel, keres rá okot. Az 1945 óta kibontakozó kommunista uralom számtalanszor meggyőzött erről. Egyébként a kihallgatást végző tiszt beszélgetés közben mondta is: ha valakit be akarnak zárni — találnak rá okot.

A fogdában, az előzetes letartóztatásban a semmittevés, a bizonytalanság, a teljes kiszolgáltatottság és nem is annyira az elkövetett bűntett beismerése, mint inkább az ártatlanság megvédése viseli meg lelkileg és erkölcsileg az embert. Ismeretes, hogy a kommunista bűnüldözés a bűntettet egyértelműen bizonyító tárgyak hiányában a vádat a lelkiismeret elé viszi, és egyszerűen a beismerés kikényszerítésével minősíti bizonyítottnak. Csak a spártaiak nevelték fiaikat a legnagyobb testi és lelki szenvedések elviselésére. Az ember, tudjuk, esendő és törékeny, kényszer, verés, kínzás, fenyegetések és más pszichikai nyomás alatt olyan bűntettet is beismer, amelyet soha nem követett el. Ilyen váddal küldöttek nem egy állampolgárt bíróságra, különösen ha osztályhelyzete, hite miatt vagy valamilyen más okból már ellenségnek nyilvánították.

Mint egy rögeszme, konokul foglalkoztatott két kérdés: a tanulmány tartalma és célja. Az elsővel kapcsolatban Uţiu már tett is fel kérdést. Vártam, mikor fog kérdezni a dolgozat célját illetően. A legutolsó kihallgatáson egy elejtett szavából megtudtam, hogy Komáromy barátomat is ő vallatja. Ebből arra következtettem, hogy a kihallgatások jegyzőkönyvei alapján egyeztetik a vallomásokat.

Vártam a lefekvést. Reméltem, kialhatom magamat. A kiadós álom reménye azonban füstbe ment. Alig hajtottam párnára a fejem, jövés-menés, járkálás zaja ébresztett fel. Ajtók nyitása, csukódása vert lármát. Tömeges letartóztatásokra gyanakodtam. Köztudott volt, hogy általában éjszaka szedte áldozatait a Securitate. Pár nap múlva a magas cellatárs újságolta, hogy a Nyugati Szigethegységből, Poságáról sok móc parasztot tartóztattak le, akik kapcsolatban álltak a Şuşman testvérekkel, azoknak menedéket adtak, élelemmel látták el és támogatták őket. Az egyik Şuşman ügyvéd volt, és utóbb megtudtam, hogy a Securitatéval vívott tűzharcban elesett. Testvérét elfogták és halálra ítélték.

Március hónap idegölő várakozással és kihallgatással telt. Úgy véltem, a főhadnagy folytatja a házkutatást és újabb bűn-tárgyak és szálak után nyomoz. Börtönből való szabadulásom után, 1964-ben volt háziasszonyom megerősített vélekedésemben, és elmondta, hogy napokon át a Bethlen utcából figyelték a lakásom. Volt eset, amikor a milicista tőle tudakolta az épületbe bement személy kilétét.

Március 25-én vagy 26-án a fegyőr ismét felvitt kihallgatásra. Magam a dr. Dobai szerkesztette dolgozatra voltam lelkileg felkészülve. Kíváncsian vártam a kérdést. Dehogy vonatkozott a kérdés a tanulmányra. Uţiu csúfondárosán, mosolyogva az ügyhöz egyáltalán nem tartozó kérdést tett fel:

— Hogyan is zajlott le az a bizonyos Sándor, József névnapi mulatság, amikor mindenki berúgott? Számoljon be róla részletesen.

Mellbe vágott a kérdés. Mi köze a névnapi tanári mulatságnak a vizsgálathoz?

— A tantestületben két Sándor és két József nevű tanár volt. Szokás, hogy felköszöntjük tanár kollégáinkat névnapjuk alkalmával. Mivel négy tanár névnapja esett egybe, batyus mulatságot rendeztünk tiszteletükre. Senki sem itta magát az asztal alá. Ennyi volt az egész.

— Csak ennyi? Nem emlékszik, milyen nótákat énekeltek? Hiszen magasra csapott a hangulat.

— Népdalokat, hallgatókat stb., magyarul, románul.

— Azt mondják, akik ott voltak, irredenta énekeket is énekeltek. Nem emlékszik?

— Nem. Nem emlékszem.

— Hát akkor a Székely himnuszt meg a Horthy Miklós katonája vagyok indulót ki énekelte?

— Én nem énekeltem, de egyáltalán nem is emlékszem, hogy mások énekelték volna.

— Az ott jelen voltak azt állítják, hogy énekelték és maga is énekelte.

— Tessék szembesíteni azzal, aki azt állítja, hogy én énekeltem.

Szembesítésre nem került sor.

Ezzel az ügy lezárult.

Erre az epizódra azután is visszagondoltam. Miért volt fontos a Securitaténak az, hogy énekeltem-e a két említett éneket?

Jóval a tárgyalás után Szamosújváron a börtönben egy Micu nevű idős dési törvényszéki bíróval (lánya tanárnő volt) ismerkedtem meg. Unalmunkban egyebek mellett sok jogi kérdést is megtárgyaltunk. Többek között én elmondtam a két énekkel kapcsolatos kihallgatásom. A hosszú törvényszéki gyakorlattal rendelkező bíró megmagyarázta, hogy az én esetemben az énekkel nyilván a nacionalizmust akarták rám bizonyítani. Egyébként, ha csak bírálni merészelte egy magyar a „népi demokratikus” rendszer valamely intézkedését, arra szabályszerűen rásütötték a nacionalista, horthysta bélyeget. S ezzel már ki is húztak az igazságát kereső polgár lába alól minden védekezési lehetőséget.