Piteşti

Egy délelőtt a 15-nél több évre elítélteket sorra kivezették a cellából és megláncolva, bilincsbe verve hozták viszsza. Akinek szerencséje volt, vékonyabb bilincset és láncot, a kevésbé szerencsések vastagabbat. Másnap megjelent a rabszállító autó, kivittek a szamosújvári állomásra s egy mellékvágányra beállított vadonatúj rabszállító vagonba egymást felsegítettük. Kétnapi hideg étellel láttak el: vízzel, sós szalonnával, gyümölcsízzel, telemeával (sós túróval), turtoijal és kiadták a kétnapi kenyéradagot is. A vagont megtöltöttük; rajtunk kívül még két, a mienkhez hasonló létszámú csoportot gyűjtöttek össze és szállítottak el Szamosújvárról.

Utunkat az autódubától a vagonig és fölszállásunkat a vagonba messze hangzó lánczörgés kísérte. A mellettünk to-vasiető járókelők megálltak egy pillanatra, reánk bámultak, nézték csíkos ruhánkat, láncainkat, amint lassan a vagon felé araszoltunk. A vagonban mindenkinek jutott ülőhely.

A rabszállító vagon belső beosztása nem volt azonos az utasszállító vagonokéval, nem volt fülkékre osztva. Csak két végében volt egy-egy fülke a kísérő őrség részére. A vagon belseje két nagy teremre tagolódott, beépített padokkal. Külsejére nézve modern utasszállító vagonnak volt álcázva.

Miután helyet foglaltam magamnak, körbejártam a vagonban, nem találok-e ismerősre. Megjegyzem, a csíkos egyenruha megnehezíti az emberek azonosítását, felismerését.

Elsőnek dr. Venczel József egyetemi tanárral mentem szembe. Utána kivel találkozom? Varga László tiszteletes úrral a mi csoportunkból és Nagy József ákosi földbirtokossal, dr. Dobai István sógorával, ugyancsak a mi csoportunkból. Éppen beszélgettek. Az egyik sarokban ott találtam Alexandru Rusu balázsfalvi választott görög katolikus érseket, akivel hosszú ideig cellatárs voltam a Securitate fogdájában. Az is-merősökkel kezet szorítottam, váltottunk néhány szót, s viszszamentem a helyemre. Hová visznek? — kérdezte mindenki, főként a közelmúltban letartóztatottak. A több éve börtönben sínylődők biztosak voltak, hogy Piteşti-re. A két napig tartó úton hosszasan elbeszélgettem Vargával és Nagy Józseffel, ugyanis velük a tárgyalás óta nem találkoztam.

Piteşti volt akkor a kémek és hazaárulók gyűjtőhelye, börtöne. Hírhedt, rettegett neve volt az elítéltek között. 1949 és 1952 között itt rendezte a kommunista belügyminisztérium első átnevelő központját. Ez tette hírhedtté. Az átnevelés abból állt, hogy fiatal vasgárdistákat, más pártállású és párton kívüli egyetemi hallgatókat veréssel és különféle megaláztatással, éheztetéssel arra kényszerítettek, hogy addigi meggyő-ződésüket megtagadják, az állambiztonsági szervek előtt elhallgatott, be nem vallott bűntényeiket bevallják, beismerjék, majd maguk is társaik kínzói, vallatói közé álljanak. A piteşti-ihez hasonló „átnevelő” Szamosújváron is működött.

Szamosújvárról a vonatunk még napnyugta előtt kigördült Kolozsvár felé. Az állomásokon füleltünk, hogy az ott várakozó utasok beszélgetéséből kiszűrjük az útirányt. Így állapítottuk meg például, hogy Kolozsvárra érkeztünk. Itt személyvonathoz kapcsoltak és elindultunk Tövis felé, tovább Kiskapusnak, majd Nagyszebennek vettük az irányt. Akkor éjszaka átmentünk a Vöröstoronyi-szoroson és másnap dél-előtt Piatra Oltra érkeztünk, ahol következő reggelig az egyik mellékvágányon vesztegeltünk, majd továbbvittek Piteşti felé. Az átutazott tájakból nem láttunk semmit, a vagon rácsos ablakait tejüveg színűre festett vastag fémlemez borította.

A piteşti-i börtönről az a hír járta a fegyencek között, hogy új épület, a két világháború között építették a királyi hatalom ellen szervezkedő vasgárdista terroristák, merénylők részére. Kétnapi utazás után vagonunk célhoz érkezett, az állomáson nagy őrséggel fogadtak. Nyílt teherautón, a platón ülve szállítottak az állomásról a börtönbe, szigorú őrizet mellett. Kiszálláskor, a vagonból a teherautóhoz jövet, az idős megbilincseltek közül egyesek a sínek között orrukra buktak.

A börtön a városon kívül emelkedett északkeleti irányban, vakító fehérre meszelve. Az épülettől nem messze folyt az Argeş, a börtön közvetlen környezetét szántók és legelők, enyhe dombok övezték. Messze északról a Déli-Kárpátok magas vonulata nézett börtönünkre s az Argeş kiszélesedő völgyére.

A börtön nyomorúságos beton panelépület volt, szűk kis ablakokkal. Az ablakokon itt is zsaluk dísztelenkedtek. Mindkét emeletén apró, két- és négyszemélyes cellák voltak. Összesen két nagyobb, teremszerű cella volt az egész épületben.

A cellák büntető zárkához hasonlítottak. Ebből következtetni lehetett, hogy valóban nehéz börtönnek építették, életpusztító, súlyos politikai börtönnek. Amikor Szamosújvárról a következő szállítmány is megérkezett, megbizonyosodtunk, hogy ide koncentrálásunk célja az ítéletben kirótt nehéz börtönbüntetés alkalmazása volt. A befogadóképességet messze túllépve, kétszer-háromszor több személyt zsúfoltak be a kis cellákba. A nyári hőségben áthevült betonfalak között valósággal pörkölték a rabokat. Voltak olyan cellák, amelyekben az igazgatóság a csíkos ruhát sem engedte levetni. Örökös izzadság gyötörte a testünket, nedves, savanyú, szagos, zárt levegőben tengettük életünk.

Engem több más társammal az alagsorban, a 8-asban, talán a börtön legnagyobb termének is mondható helyiségben helyeztek el. Pincének, raktárnak volt eredetileg szánva, alacsony lévén, csak két ágyat lehetett egymásra tenni. A párhuzamosan egymás mellé helyezett ágyak között térköz alig maradt. Csak a bejárati ajtónál volt egy parányi tér, ahol az ivóvizes cseber állt deszkafedővel befedve. Az ágyak közti folyosó másik végében állt a kübli, kis szükségletek végzésére. Szerencsém volt, hogy ide osztottak be, ugyanis az emeleti cellákhoz képest itt egy fokkal elviselhetőbb volt a nyomor, mely Piteşti-tel reánk szakadt.

Itt valóban négy fal közé voltunk zárva, kopott, szürke, nedves négy fal közé. A cella levegőjéből kicsapódó pára miatt még a penész sem tudott a falakon megkapaszkodni. A lecsapódó pára itt-ott cseppekbe sűrűsödött s észrevétlenül elindult a maga útján, ameddig a fallal érintkező szalmazsák fel nem szívta. A cella két kicsi ablakán át a kinti világból semmi sem volt látható: egy fa, egy ház, semmi, semmi, bár a zsalu lécei között ki lehetett nézni. Amíg az emeleti cellák falai átforrósodtak a tűző nyári napsütésben, addig a mi pincetermünkbe soha nem hatolt be a napsugár. Csak hetenként kétszer, a 15-20 perces sétán láthattuk a kék eget, a felhőket, láthattunk röpködni verebeket s nagy ritkán a magasban az er-dők felé szálló ölyvet, hollót vagy varjúcsapatot; szívhattunk friss levegőt, vigyázva arra, nehogy észrevegye az őrtoronyból a fegyőr azokat a leplezett testmozdulatokat, amelyek segítségével több tiszta levegővel próbáltuk tüdőnket teleszívni.

Piteşti környéke egyedi szépségű táj, széles, a Duna alföldjébe elvesző síkság, a háttérben a Kárpátok magas láncaival. Napsütésben csodálatos látványt nyújtott, a zöld színnek különböző átmeneti változatait a világostól a sötétzöldig, fennebb pedig végtelen szürke sziklazóna zárta a képet, amelybe itt-ott mint lándzsahegyek nyomultak be zöld folyóvölgyek. Ezt a képet az ősz elvarázsolta, Áprily szavaival élve a hervadás tündérvilágává változtatta. Mindig kerestem a Piteşti és Kolozsvár környéki táj között bár egy Csigadomb nagyságú helyet, amelyek hasonlítanak. Nem találtam, ilyen nincs, anynyira másként formálta mindkettőt a természet és az ember. Az Argeş Piteşti városánál elterpeszkedik, megcsendesedve törekszik célja felé.

A cellából levegőzésre kijövet és bemenet mi volt látható? Az udvaron néhány kutya ődöngött és egy szekér várakozott állandóan.

A 8-asban mind régi elítéltek voltak, legkevesebb nyolctíz esztendő börtön állt mögöttük. Sokan voltak a királyi rendszerben fontos funkciót betöltött tisztviselők, magas rangú katonatisztek, diplomáciai alkalmazottak, gyárosok, a koalíciós partnerek egy-egy lebukott, magas rangú tisztviselője, külföldi román sajtótudósítók, a politikai életben forgolódó kisebb személyiségek, Vietnamban harcoló idegenlégiósok és néhány egyszerű polgár.

A szállítmányból a 8-asba még a következők kerültek: dr. Venczel József, Varga László, Nagy József, Alexandru Rusu püspök, Szilágyi Árpád egyetemi hallgató, a két bánsági sváb és még mások is, összesen mintegy tizenöten. A már ottlévőkkel a cella létszáma 45—50 személyt tett ki. Annyira zsúfoltan voltunk, hogy nem jutott hely sem asztalnak, sem padnak. Mindenki az ágyán ült. Már említettem, hogy eredetileg pincének használták. Két 100 x 50 cm-es pinceablakának csak a felén szűrődött be fény, az ablakszárnyak le voltak szerelve, kis zsaluk zárták el a kilátást. Piteşti-re érkezésünkkor forró nyár volt, a cellában izzadtunk, derékig mind meztelenre vetkőztünk, bár tilos volt. A folyosóőrök elnézték.

A cellafőnöki tisztet egy Klöckner nevű, magas, tagbaszakadt brassói szász pék töltötte be. Szolgálatkészen, ben-sőségesen tudott bánni az ideges emberekkel. Az ő ágya az ajtótól jobbra volt a bejáratnál, az ágya szélén ült vagy hevert. Mindig éhes volt, szívesen vette, ha valaki ételének fölöslegét átadta, ő vette be az ételt, mi pedig majomláncot alkotva adtuk tovább az ott tartózkodóknak a cella legtávolabbi sarkába. A menü ugyanaz volt, mint Szamosújváron, azzal a különbséggel, hogy turtoi helyett keményre főtt puliszkát adtak. Az ételek hígabban voltak elkészítve. Nagyon gyakran adtak savanyú káposzta és savanyított zöld (gogonel) paradicsomlevest.

Megnyugtatott, hogy a cella lakói 80 %-ban tanult, toleráns emberek voltak. Piteşti-i tartózkodásom alatt nem fordult elő említésre méltó konfliktus, amely verekedéssé fajult volna.

A fegyencek egy része az embertelen, hosszú börtönévek által megviselt, fáradt, idős ember volt. Egész nap az ágyban feküdtek. A fiatalabbak általában tanultak, valamelyik világnyelvet. Közös programot, pl. tudományos előadást ottlétem alatt nem szerveztek, de tiltották is.

Magam rabtársaimban az embert és az emberséget néztem. A társalgópartnerek kiválasztásában nagy szerepe volt az anyanyelvnek és nemzeti együvétartozásnak is. Visszagondolva Piteşti-re érdekes, hogy a Szamosújvárról áttelepített csoport nem oldódott fel az ott találtak közösségébe. Egyszerű a magyarázat: mi civil hazaárulók voltunk, ők többnyire a katonai kaszthoz és a királyi ház közelebbi vagy távolabbi tisztviselői köréhez tartoztak. Mi magyarok nagyon csendesek voltunk. Ágyaink közel voltak, de nem szomszédok. Sorskérdéseinkről csak egymás között beszélgettünk, ha beszélgettünk. Nemhogy nem volt bizalom, de nem volt ildomos egymást faggatni, ki miért van elítélve. Pedig kíváncsi voltam, miért van oly sok magyar értelmiségi, tanult ember bebörtönözve. Mikor szabadlábra helyeztek, megtudtam. Leghamarabb a németekkel alakult ki barátságos beszélgetés. Majdnem mind beszéltek magyarul, főként a svábok. Román cellatársaink között egyesek még a börtönben is az uralkodó nemzet fiaiként viselkedtek. Nem tudtak magyarul, még az erdélyi vegyes lakosságú településekből valók sem.

A 8-as nagyon zsúfolt volt. Egy ágyban ketten aludtunk, csak a nagyon öregek és gyengélkedők feküdtek külön ágyban. A zsúfoltság állandó súrlódásnak volt a forrása. Az emberek jelentéktelen dolgok miatt összeszólalkoztak. Ha a két ágysor közti szűk ösvényen oldalazva — csak így mehettél végig a küblihez — menet vagy jövet vigyázatlanságból az ágy végénél letett bakancsot az ágy alá rúgtad, vagy az ágy végére száradni kiterített törülközőt lesodortad, az ágyra mászás közben a szomszédot meglökted, vagy véletlenül feléje tüszszentettél, ingerülten rád szólt. Az emberek pattanásig feszült idegállapotát meg is értettem. Az izzadsággal, húgyszaggal átitatott levegő nagyon rosszkedvűekké tette az amúgy is érzékeny fegyenceket. Nem volt ébredés, hogy az éjszakai álmot zavaró mozdulatokat, horkolást szemrehányóan szóvá ne tegyék. Igen-igen nagy önuralom kellett, hogy szó nélkül elkerülje az ember a vitákat.

Ülve az ágyon figyeltem a cella lakóit s hallgattam a hangos vagy halk figyelmeztetéseket, szóváltásokat. A fegyencek türelmetlensége egyenes arányban növekedik a börtönben töltött évek számával. Magam önmegtagadással, némán viseltem el tébécés szomszédom nyomorát. Mit tehettem volna? Közülünk talán Nagy és Schneider voltak a legingerlékenyebbek. Persze megvolt ennek is az oka. Mindkettőjük ágya éppen a bejáratnál volt és ha valaki a cella távolabbi sarkából vízért vagy más okból kijött a kis térre, az ő ágyukra ült vagy támaszkodott. Fészküket, szalmazsákjukat, végső fokon kényelmüket védték.

Az én ágyam a bejárattól balra, a felső soron a harmadik volt. Az elsőben feküdt Iulius Schneider — már említettem, hogy Szamosújváron ismertem meg —, magas, szőke borászati szakember volt. Jó, testhez szabott csíkos ruhát fogott ki. Vigyázott is rá. Fekvőhelyét rendben tartotta. A háború alatt Németországban dolgozott, bevallása szerint olyan üzemben, ahol a front és a lakosság részére szeszes italokat állítottak elő. A háború végén hazatért szülőfalujába, Nagyteremibe, hazaárulónak minősítették, és 25 évi börtönre ítélték. Szidta a kommunizmust és elmarasztalta a nyugati hatalmakat (fő-ként Angliát), mert nem hallgattak a németekre, akik előre látták, hogy az emberellenes szovjet rendszer az európai kultúrát romlásba dönti. Állandó visszatérő mondása volt: Nem lett volna szabad beengedni a „sivatag farkasait” Európába. Magamban nevettem a „sivatag” jelzőn, ugyanis Schneider összetévesztette a sztyeppe fogalmával. A „sivatag farkasai”-nak a szovjeteket nevezte.

Schneiderrel egy csoportban volt elítélve 12 évre Franz Demerle földműves, a Klöckner ágya fölött aludt. Francia eredetű volt. Neve is mutatta (merle = feketerigó). Kevesen voltak Nagyteremiben és beolvadtak a svábokba. Ő már nem tudott franciául — magyarázta nekem.

Jellemző volt a németekre, hogy a szűk szabad tér ellenére sokat mozogtak a cellában. Tiszteletre méltó volt a szülő-földhöz, a Bánsághoz való ragaszkodásuk; az a tudat, hogy a Bánságban XVIII. századi betelepülésük óta ők teremtettek műveltséget. Fájdalommal emlegették, hogy egyrészt a nyugatra menekült, másrészt az elhurcolt svábok szép, gazdag, rendezett otthonaiba a mezőgazdasághoz nem értő polgárokat telepítettek, akiknek a keze alatt minden romlik, pusztul. „A termelőszövetkezet rendbe hozza” — vetettem ellen Schneidernek. „Azt soha” — utasította vissza a véleményem. „Nem akar kitelepülni Nyugat-Németországba, ha kiszabadul?” — kérdeztem. Határozottan válaszolta: „Nem! Ha élni engednek.”

Schneider és köztem feküdt egy 45—50 év körüli nagybányai cukrász — a nevét elfelejtettem. Jellemző beszélgetésünk egy töredékét érdemesnek tartom a neve nélkül is leírni. Nem mondta soha, miért ítélték el. A harmincas években a helybeli festőművésztelep „mecénásának” csapott fel. A gazdasági válság idején nem vásárolták a festményeket. A művészek rábeszélték, hogy a cukrászdában a fogyasztást alkotásokkal fizethessék. Az ajánlatot elfogadta, azzal a gondolattal és reménységgel, hogy a képeket értékesíti, s még anyagi haszonra is szert tehet. A művészek a képeket felértékelték, s mikor egy szállítmányra való alkotás összegyűlt, a cukrász kocsijával elindult Erdély városaiba és nagy falvaiba értékesíteni őket. Bizony — mondta —, a képeket nem vásárolták. A megállapított értéken eladni nem lehetett. Végül leszállított áron kezdte árulni, ahogy vették. Az út is költséges volt. A festőkkel kötött üzletre ráfizetett. Csőd lett a vége. Cukrászdáját be kellett zárnia, és beállt ő maga is alkalmazottnak egy nagybányai szaktársához. Néztem, néztem az egykori kispolgár mecénás mosolygós arcát. Derűsen adta elő kicsi üzletének csődjét. Büszke volt arra, hogy a művészek az ő vendégei voltak és velük barátságba került. Magányosan ült az ágyán, nem kereste senkinek a társaságát, talán magam sem álltam volna vele szóba, ha nem sodorja az ágyunkat egymás mellé a sors. A történteket hallgatván, különféle tészták és édességek jártak az eszemben, s ott éreztem magam a Szentegyház utcai Sebők cukrászdában, ahol annyi kitűnő tésztát fogyasztgattam és kávéztam.

A bal oldali szomszédom egy Liviu Macarie nevű, magas, fiatal, rendszer elleni összeesküvésben való részvétel miatt elítélt ember volt, Vrancea megyei származású, évekig Kapnikbányán dolgozott az ólombányában. Sápadt tébécébeteg volt. Amíg mellettem aludt, kétszer is erős vérömlés fogta el. A börtön semmi kezelésben nem részesítette, fiatal szervezete nem hátrált a tébécé meg-megújuló támadásai előtt. Életének egy megpróbáltatásokkal teli epizódját mondta el. Még mielőtt a bányából kivonták volna, több társával Kapnikbányáról megszöktek azzal a szándékkal, hogy külföldre távoznak. Napokig bujdostak a város környékén, keresve dél felé a menekülés útját. Végül is elfogták őket. A szökést súlyosan megtorolták, megverték, és szökés vádjával új pert indítottak ellenük. A kirótt ítélet azonban kisebb volt az eredetinél s így az eredeti nagyobb büntetéssel maradt.

A szökés történetének kockázatait azzal érzékeltette, hogy beszéd közben meg-megállt, mintha fürkészné, nem jönnek-e nyomukban az elfogatásukra kirendelt milicisták. A fő nehézséget — mondta — az okozta, hogy a csoportban nem volt senki, aki ismerős lett volna a vidéken. Ekkor már nagyon erős volt a milícia a falvakban, a besúgóhálózat ki volt építve.

Most nagyon csendesen viselkedett. Gyötörte a cella állandóan nedves, fertőzött levegője. Bizonyára ő is akkor szabadult, amikor én, 1964-ben. Azt is feltételezem, hogy később kezelést is kapott, mint minden tébécés, abból a nemzetközi alapból, amelyből minden beteget részesíteni köteles volt a hatalom, lett légyen szabad ember vagy börtönbe zárt elítélt. A kezelés pedig külön étrendből és a megfelelő orvosságok adagolásából állt.

A bejárattól balra az alsó ágyon ült Nagy József; öt évre volt elítélve a mi csoportunkban. Magas, nagy csontú férfiú volt, kiálló pofacsontja, kissé lapos orra, magas, széles homloka, ezüstös, tömött szakálla, hajzata, bozontos, szürke bajusza jellegzetessé tette arcát és felejthetetlenné alakját. Volt valami gorkiji arcszerkezetében. A szibériai Magadanban évekig fogságban sínylődő brassói szász fiú, Helmut Falk a Gorkij nevet ragasztotta rá. Arca hasonlított is a nagy orosz íróéra. Ő azonban nem vette kitüntetésnek a szép gúnynevet. Mindig komor volt. Sokat beszélgettünk együtt. Korholta és elmarasztalta sógorát, aki miatt börtönbe került. A Securitate elfogta egy levelét — amint elmondta nekem —, amelyben arra figyelmeztette sógorát, hogy a hatalom, ha ráteszi a kezét, a tanulmányt ellenséges írásnak veheti és kellemetlen következményei lehetnek.

Nagy József sokallta az ötévi büntetést és igazságtalannak tartotta. Őt csak tanúnak kellett volna megidézzék a tárgyalásra, nem mint vádlottat perbe fogják. Dobai és közte rokoni kapcsolatok voltak, a feljelentést nem tartotta magára nézve kötelezőnek — mondotta. Igazat adtam neki, a levelet elégséges tárgyi bizonyítéknak minősítettem, hogy nem helyeselte, nem értett egyet sógora vállalkozásával. Valószínűleg nem is ítélték volna el, ha a kommunista igazságszolgáltatás pártatlan lett volna, nem osztályharcos. Nagy Józsefet kétszáz hold birtokáért osztályellenségnek nyilvánították, sőt azt is bűnéül rótták fel, hogy rövid ideig a község bírója volt 1944 előtt. Mindig számolta az eltelt éveket, hónapokat. Magam is biztattam, ha valami kegyelmi vagy amnesztiarendelet megjelenik, kicsi büntetésével biztosan kiszabadul.

Volt egy kislánya, Zsófi, akkor hétéves lehetett. Minden beszélgetésünkbe beleszőtte. Egy öt centiméter nagyságú késfélére tett szert, s egy csontdarabkából virágot faragott emlékül a börtönből kislányának.

Beszélgetéseink során megelevenedett nem csak az ő élete, hanem a kollektivizálás előtti egész szilágysági földbirtokos rétegé. A Szilágy megyei Ákoson élt, kétszáz holdas birtokán, amíg vagyonától meg nem fosztották és ki nem telepítették Szamosújvárra, ahol alkalmi munkával tartotta fenn magát és családját. Tragikus véget ért. Kiszabadulása előtt a dési börtönben megőrült és meghalt.

Az ablakok felől, a második ágysor harmadik ágyában volt Venczel professzor fészke — úgy emlékszem. Alatta feküdt Rusu püspök. 1958 nyarától 1959. március közepéig voltunk cellatársak. Venczel professzor már kilenc esztendőt húzott le a börtönben; 1950. február 17-én tartóztatták le. Volt Enyeden, Szamosújváron, hosszú hónapokat töltött — több rendben — a kolozsvári Securitate fogdájában is, majd ismét Szamosújváron, s végül együtt szállítottak Piteşti-re, innen Désre, ahonnan szabadlábra helyezték, miután büntetését letöltötte. A hosszú börtönévek nagyon megviselték törékeny testét. Sovány, sápadt volt, kissé hajlott, haja alig ősz, bajszát sörtére vágva viselte. Szervi betegségek gyötörték már, köztük az egyik legkellemetlenebb, a prolapsus rectalis, végbélsüllyedés. Ismertük egymást az egyetemről; ő a Bolyai Tudományegyetem közgazdaságtudományi karán a statisztika professzora volt, magam tanársegéd a Történeti Intézetben. Igaz, kapcsolataink csak alkalmiak voltak. Amilyen dinamikus egyéniség, kitűnő vezető volt a szabad életben, éppen olyan csendes, visszavonult a cellában. Fontos szerepet vitt a Bolyai Tudományegyetem szervezeti kiépítésében. Szúrós nézésével, magas homlokával, kissé tartózkodó magatartásával hívta fel magára a figyelmet. A börtön nagyon magányossá tette. Fegyelmezett lelki élete valósággal kiült az arcára. Legtöbbet Rusu püspökkel beszélgetett. Örvendtem együttlétünknek, kitűnő társalgó és vitapartner volt. Beszélgetéseink a szó szoros értelmében mindenre kiterjedtek. Megvitattunk történelmi, irodalmi, művészeti, politikai kérdéseket s mind a mába torkollóan. Állandó tettvágy sarkallta. Terveket készített a kiszabadulása utáni időkre. Amikor erre sor kerülhetett volna, munkájára a szocialista-kommunista rendszer nem tartott igényt. Meggyőződéses katolikus, egyházának hű gyermeke volt. Éveken át kottát másolt a kolozsvári filharmónia zenekarának. Hosszas erőfeszítések után, élete végén, szociológiai kutatásokba kapcsolódott be, de munkájában itt is gátolták. Egyik szerkesztője volt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak.

1959 tavaszán megemlékeztünk március 15-ről, a pesti eseményekről. A megemlékezést én szerveztem. A cella magyar tagjai: Venczel professzor, Varga László, Szilágyi Árpád, Nagy József és Magyarosi Sándor, az idegenlégiós. Varga ágyán gyűltünk össze. Varga tiszteletes úr bibliamagyarázatot tartott. Utána én emlékezetbe idéztem a 12 pontot és a nap történetének időszerűségéről beszéltem. Sok mindent elmondtam, mi az, ami ma is megvalósításra vár az akkor megfogalmazott pontokból. Persze a függetlenséget emeltem ki. Utána elmondtam az ünnep eszméjéhez hozzáillő néhány költeményt, köztük a Szózatot is. Így került sor Venczel profeszszorral a Szózatról folytatott beszélgetésünkre. Emlékezetes számomra.

Venczel professzor annak a véleményének adott hangot, hogy a költemény pesszimista, mi több, a nemzethalál képét villantja fel. Állítását bizonyítandó idézni kezdte:

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az ember millióinak
Szemében gyászkönny ül.

Visszautasítottam azt, hogy a költemény pesszimista, bár a reménység mellett ott borong a nemzethalál képe is. A költemény ellentmondásos — mondtam —, bizakodás, féltő aggodalom, kétely csap föl soraiból, de ugyanakkor mély humanizmus árad belőle. Értelmezéséhez a döntő, több tényező mellett, Vörösmarty életében és világnézetében az 1830-as években bekövetkezett fordulat — kezdtem érvelésem. A nagy tettekért lelkesedő s a mély érzések iránt fogékony költő Széchenyi reformtörekvései hatására elsőként áll művészetével a reformok mellé, a haza felvirágoztatásáért. „Legszentebb vallás a haza s emberiség” — fogalmazza meg költői programját, hitvallását Pázmán című epigrammájában 1830-ban, éppen a Hitel megjelenésének évében. E pozitív előremutató program mellett Vörösmarty kitartott haláláig, remény s kétség között, de kitartott, tettekre, hazaszeretetre buzdítva a magyarságot. A 40-es évek elején pontosítva programját a következőkkel fordul nemzetéhez:

Mi dolgunk a világon? Küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll,
Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk...
Ez... férfi munka volt!

A reformkori nemzedék látta: a magyar népet a feudalizmus társadalmi és erkölcsi bilincseitől kell megszabadítani, ez szükségszerű, mulaszthatatlan, másként nem lehetséges a felemelkedés s a fennmaradás biztosítása. Vörösmarty a Szózatban és későbbi műveiben a reformok végrehajtásához mozgósít, hazaszeretetre buzdít. A felemelkedés vagy pusztulás, a lenni vagy nem lenni tragikus alternatívája között választásra szólítja fel a nemzet minden fiát a hazafiúi hűségre, áldozatra a hazáért, a megmaradás érdekében.

Pesszimista-e a Szózat? A költemény kulcsmondata az első két sorban megfogalmazott, messze hangzó romantikus felhívás:

Hazádnak rendületlenül

Légy híve, oh magyar! —

nem harci riadó, nem fegyvert kell ragadni a haza védelmére. 1836-ban vagyunk, nincs a láthatáron a magyarságra támadó külső fegyveres ellenség. Az ellenség, amely a magyar nép létét veszélyezteti, a lelkekben, a szívekben, a tudatban, az erkölcsben, mondjuk ki nyíltan: fiainak a hazával szemben való közönyében van.

A kulcsmondattal mire szólítja fel Vörösmarty a magyarságot? A feleletet a „híve” kissé archaikus hangulatú főnév adja meg: ragaszkodni a hazához szívvel-lélekkel (mennyire emberi, mint hitvesek egymáshoz), pártolni a hazát, jóbanrosszban kitartani mellette, jövőt teremtő tettekkel felvirágoztatásáért dolgozni. (Nagy szerepe van ennek a főnévnek a kulcsmondatban, poétikailag a „haza” főnevet is életre kelti, lelket lehel bele, megszemélyesítéssé formálja.) Annyi pusztító harc után megfogyatkozva bár, de törve nem, él a nemzet a hazán és felvirágoztatásra vár — hangzik a költő biztatása. A felvirágoztatást követelik az ősök áldozatai is — érvel a költő. Az észt, erőt és akaratot sorvasztó senyvedést váltsák fel a tettek, és el fog jönni a jobb kor, „mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán”. Mindezt hittel, biztató reménységgel mondja Vörösmarty. Amit pedig ezután mint feltételes jövő-képet vetít a nemzet elé, felvillantva a bukás, pusztulás ször-nyű véres panorámáját, az nem pesszimizmus, hanem éppen annak az ellenkezője, a nagy, az utolsó érv, hogy még határozottabban a haza iránti hűségre, tettekre, munkára sarkallja a reformkori magyarságot. Igen, elpusztul a nemzet és elvész a haza, ha nem készek és nem sietnek fiai minden áldozatot meghozni érte, ha kell, a legnagyobbat, az életet adni oda. Ez minden nemzedéknek és nekünk is a Szózat üzenete. Venczel professzor meglepődött érvelésemen, és úgy éreztem, hajlik elfogadására.

Vörösmarty az egyetemes emberi értékek rendjében szemléli a népek életét, a népek nagy családjában minden nép érték, és csak egynek is a megsemmisülése vagy kihalása veszteség az egyetemes kultúra számára. A Szózatban érvényesülő mű-vészi tökély: az alternatívákban, egymást kizáró ellentétekben való építkezés, kezdő gondolat megismétlése a befejezésben olyan belső egyensúlyban tartja a benne kifejeződő gondolatokat, érzelmeket, hogy borúlátás és reménység teljes egyensúlyban marad. Ahogy Az ember tragédiájára a gondolkodó elme nem mondhatja, hogy pesszimista, ugyanúgy a Szózatról sem állítható, hogy a jövőbe vetett hit elvesztése csengene fülünkbe soraiból.

Venczel professzor nem volt az a típus, aki gondolkodás nélkül végrehajtson utasításokat. Erős jellem volt, meggyő-ződéséhez, elveihez ragaszkodott s ezért a kommunisták nem tűrték, félreállították. A börtönben sokat foglalkozott filozófiai kérdésekkel, mind az idealizmus, mind a materialista világnézet kérdéseivel. Ő maga mondta Piteşti-en egy alkalommal: börtönévei alatt nem találkozott olyan filozófussal, aki a materializmus rendszerét abszolút ismerte, és a lét minden kérdését neki kifejthette volna. Ilyet nem is fogsz találni

— mondtam egy beszélgetésünk végén.

A cellában sok magas rangú katonatiszt volt, köztük pilóták is. Egy katonatisztnek, Dumitru Anton ezredesnek a nevét és viselt dolgait észben tartottam. Anton ezredes a királyi testőrségnek volt a parancsnoka. Az ő vezetésével tartóztatták le azon a bizonyos kihallgatáson Antonescu marsallt, és szállították a kommunisták által megszervezett konspiratív helyre, Bukarest egyik külvárosába. Utána olvasták be a rádióba

I. Mihály királynak a szovjetellenes háborúból való kilépési proklamációját. A király lemondatása után a proletárdiktatúra kezdte felszámolni, eltüntetni mindazokat, akik a burzsoázia részéről részt vettek az 1944. augusztus 23-i kiugrásban. Így került börtönbe Anton ezredes is. Büszke volt teljesítményére.

Nem a kommunista párté volt az érdem a kiugrásban, mondta az ezredes, hanem a királyé. Ebben a kérdésben is hazudtak a kommunisták, mint mindenben. A tisztek, de a tőkés világ itt sínylődő reprezentánsai is mind monarchia-pártiak voltak.

Az ivóvizes cseber és a kübli között állandó volt a közlekedés. Természetes, hogy nappal a küblihez közel levő ágyakból az emberek elhúzódtak, ki hova tudott, hogy a tízpercenként megismétlődő pisi-csorgást távolabbról hallják és kevesebb urinaszagot lélegezzenek be. Ştefan Ciocîltău, akinek ágya éppen a kübli mellett volt, legtöbbször a kijárat előtti pár négyzetméternyi térre jött ki, ott megállt, bámult a semmibe vagy ösztönösen nekitámaszkodott a Schneider ágyának. Schneider rá-rászólt, álljon tovább, akkor az én ágyam végének támaszkodott. Így ismerkedtem meg vele. Azelőtt bizonyára valakitől beszerezte rólam a személyi adatokat és a börtönbeli ismerkedés rendje és módja szerint beszédbe elegyedett velem. Ciocîltău a legmagasabb férfi volt a cellában, foglalkozására nézve diplomáciai futár, így mutatkozott be. Bukaresti illetőségű volt, előkelő értelmiségi családból való, amint a későbbi beszélgetésekből kihámoztam. Benyomásom szerint az egyik legérdekesebb figura volt: nagy testű, elpuhult, lomha mozgású fekete férfi. Gyermekkorában elkényeztetett mama kedvence lehetett. A csíkos ruha ráfeszült, csupasz kék bőre kikandikált a nadrágszára alól és félretaposott sarkú bakancsából. Panaszkodott, hogy végtagjaiban rossz a vérkeringés. Csudálkoztam, annyira elhagyta magát. Külső fogyatékosságait azonban pótolták szellemi adottságai. Nagyon olvasott, művelt egyéniség volt, tökéletesen beszélt franciául, mély baritonhangján hamisítatlanul zengett a francia nyelv. A félműveltek, akik szerették láttatni magukat, fölényeskedtek vele, ő azonban nem vette észre.

Az ágyam végénél állva mondtuk el egymásnak magunkról azt, amit a börtönben el lehet mondani. Amikor mondtam, hogy magyar irodalom tanár vagyok, abban a pillanatban bedobta:

— Olvastam egy modern magyar regényt: Rubedenii. Az írójára nem emlékszem.

— Móricz Zsigmond az író, Sigismund Móricz — vágtam rá románul is. — A regény pedig a Rokonok. Társadalmi regényíró, 1942-ben halt meg. Regényei, elbeszélései felölelik a magyar társadalom minden rétegét. A román regényírók közt talán Sadoveanu hozzá hasonló nagy művész. Móricztól még jelent meg román fordításban egy novelláskötet és a Légy jó mindhalálig.

— Kitűnő társadalmi regény az a Rokonok — kezdte értékelését. — Tetszett nekem. Nagyon olvastatta magát. De úgy éreztem, az ábrázolás kissé elnagyolt, sok apró részlettel lehetett volna bővíteni cselekményét, s akkor lett volna egy nagy nyugat-európai társadalmi regényhez mérhető írásmű. Ilyen téma csak Németországtól keletre ragadható meg. A mindent behálózó korrupcióban a jóra való törekvés nem érvényesülhet — vonta le Ciocîltău a konklúziót.

— Majdnem ugyanilyen eszmeiségű az Úri muri is, csak vidéki dzsentri birtokos környezetben — folytattam én. Elmondtam cselekményét, amiből láthatta a főhős összeomlását, tragédiáját.

Még beszéltem Zilahy Lajos A két fogoly című regényé-ről. Közben francia beszélgetéseket is folytattunk. Ez az én kívánságomra történt. Rövid történeteket fogalmaztam, neki felmondtam s ő javítgatta. Hosszasan beszélgettünk Victor Hugóról és regényéről, a Nyomorultakról.

Ráterelődött a szó a két ország közti kulturális kapcsolatokra is. Ismerte a kérdést. A két ország között könyvkiadási egyezmény van, amely részletesen tartalmazza mindkét fél részére, cím szerint a lefordítandó és kinyomtatandó műveket

— mondotta.

— Az erdélyi magyar műfordítók minden valamirevaló román művet lefordítanak magyarra és kiadnak. Persze ez áll fordítva is, csak kisebb mértékben — mondottam. — A könyvüzletek fordításokkal vannak tele. A baj nem az, hogy műve-

ket lefordítanak, hanem az, hogy a szocialista realista alkotó módszer törvényei szerint garmadával születnek a sematikus, osztályharcos írások pártszempontok, elvek, eszmék szépirodalmi népszerűsítése céljából (lásd Mitrea Cocor).

— Arra vagyok kíváncsi — mondta egy alkalommal Ciocîltău —, mikor kezdődik a magyar irodalom. A mi irodalmunk a

XIX. század második felében, de jelentős művek — Eminescu kivételével — csak a XX. században születtek. Eminescu emeli világirodalmi szintre a román irodalmat.

Amikor megtudta, hogy a magyar irodalom a XVI. század második felében alakult ki lényegében, s első világirodalmi jelentőségű költőnk Balassi Bálint, Ciocîltău elcsodálkozott, hogy olyan korán.

— Balassit sok jellemvonása Villonhoz közelíti — mondtam —, de költészetének eszmei-erkölcsi világa nagyon távol áll a Villonétól. Balassi eszmeisége, életfelfogása, életérzése a reneszánszban és a reformációban gyökerezik. Szép szerelmes verseket és istenes énekeket írt.

Megemlítettem azt is, hogy a magyar nyelvű irodalmat megelőzi egy nagyon gazdag latin nyelvű irodalom a XV. században, Mátyás király korában. Ennek európai hírű kép-viselője Janus Pannonius (Csezmiczei János) pécsi püspök, hamisítatlan reneszánsz egyéniség, az olasz reneszánsz lírán, irodalmon nevelkedett eredeti költő.

Idéztem Ciocîltăunak mindkét nagy költő verseiből kellő magyarázattal, hogy érezze bár ritmusát.

Ciocîltău francia nyelvű beszélgetéseinkre mindig új ösz-szefüggő szöveggel állt elő: utcai történeteket, találkozásokat, diákkori emlékeket, álmait, börtönbeli révedezéseit foglalta rövid, szép, valóságos mini írásművekbe. Nem politizált. Semmi önművelő tevékenységbe nem kapcsolódott be. Ha velem vagy másvalakivel nem beszélgetett, hallgatott, bámult, vagy az ágyán ült, bakancsát ledobta és kék eres lábát tapogatta, simogatta, mintha serkenteni akarná benne a vérkeringést. Egyéniségét magammal hoztam és ma is szívesen gondolok rá. Javíthatatlan királypárti volt.

Már jeleztem, hogy a tanult román réteg a börtönben kíváncsisággal fordult népe és a szomszéd népek történelmi kapcsolatai felé. Úgy éreztem, történelmi tudatában valamiféle zavar van, s minthogyha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy a szomszéd népek ugyanazt tanítják-e a román nép történetéről, mint amit nekik tanítottak, vagy mást. Persze ez a zavar nem érintette a kontinuitás mítoszát, azt kétségbevonhatatlan igazságként vallották. Legtöbbet Erdély közjogi helyzetével kapcsolatban, a Habsburgokkal és az Osztrák—Magyar Monarchiával összefüggésben kérdeztek. Főként arra voltak kíváncsiak, mi volt az erdélyi vajdaság közjogi helyzete.

Erdély autonóm volt-e a középkorban? — kérdezték. Nem!

— válaszoltam. — Az erdélyi vajdaság szerves része volt a magyar királyságnak. Területi és intézményi rendszerében nem volt önálló. Két népcsoport, a székely és a szász viszont autonómiát élvezett, de a magyar királyságon belül. Az erdélyi vajda királyi funkcionárius, méltóság volt, nem volt szuverén, mint a román vajdák.

A mohácsi vész után (1526) a tizenöt esztendeig tartó ket-tős királyság alatt Erdély megőrizte régi közjogi helyzetét, vagyis a királyság integráns része, a vajda a király zászlósura, a vajdai seregek feje. Buda elestétől (1541) az ország három részre szakadásától 1571-ig függetlenségi törekvések jellemzik Erdély nemzetközi államjogi státusát, amely végül is a korlátozott függetlenségben kristályosodott ki, adófizető a törökkel szemben, a magyar királlyal szemben pedig sajátos nem kodifikált közjogi állapot érvényesült.

Báthory Istvántól (1571) Bocskai Istvánig (1606) hűbéres független viszony van Erdély és a magyar királyság között. Bocskaitól az 1848-as forradalomig Erdély a magyar királysággal szemben teljes függetlenséget élvez. 1690-ben meg-szűnik a törökkel szembeni függés is. Erdély akkor átalakul nagyfejedelemséggé, a nagyfejedelem a mindenkori németrómai császár, amely címet a Habsburgok viselik. 1848. május 30-án kimondják Erdély egyesítését a magyar királysággal s ezzel helyreáll az 1541 előtti közjogi állapot. Ferenc József azonban a magyar szabadságharc leverése után, 1849-ben visszaállítja Erdély 1848 előtti státusát, amely 1867-ig tart. A kiegyezés törvénye 1867-ben visszaállítja az 1848-as alkotmányban szentesített status quót. Ez tartott 1920. július 4-ig, amikor a trianoni békében Erdély a román királyság részévé vált.

A 8-as cellában élte utolsó napjait a milliomos Max Auschnitt cégjegyzője, Laurian. Magas szál férfi volt, most már beteges. Sorsában az volt a groteszk, hogy Romániát elhagyva, Marseille-be érkezett, s mikor a hajóról ki akart szállni, akkor tartóztatták le a román kémszervezet emberei, hozták vissza Romániába s ítélték el. Piteşti-ről való távozásom után — úgy hallottam — megbetegedett vérhasban. A cellából kivitték a betegszobába, ahol a járvány elvitte.

Ugyancsak a 8-as cellában volt Săndel Teodoreanu közgazdász, Ionel Teodoreanunak, a regényírónak unokaöccse. Művelt, nyugati nyelveket ismerő szakember volt, a koalíciós időben a pénzügyi és iparügyi minisztériumban dolgozott. Közgazdasági kérdésekben, vitáinkban mindig hozzá fordultunk felvilágosításért. Egy-egy történetet el-elmondott a romániai szocializmus építésének kezdeti éveiből, amikor Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel az élen sűrűn utazgattak Moszkvába, kétoldalú tárgyalásokra, terveket egyeztetni, gazdasági szerződéseket kötni stb. Szinte hihetetlen, amit most vetek papírra, de igaz. A nagy szovjet vezetőkkel, Sztálinnal az élen, Mikojánnal, Hruscsovval a tárgyalások berekesztésekor rendezett zárt banketteken tökrészegre itták magukat. Ők is emberek voltak...

Külön színt jelentett a cellában egy négytagú: egy románból, egy magyarból és két németből álló, ún. vietnami csoport. Név szerint: Vintilă, Magyarosi Sándor, Kellner és König. Mind a négyen francia idegenlégiósok voltak.

Köztudott, hogy az idegenlégióba kalandor, vad, ravasz — s nem tudom, még milyen jelzőket sorolhatnék fel — emberek mentek, azok tudtak érvényesülni. De az élet folyamán, kilátástalan helyzetben szelídebb lelkű egyének is belesodródtak. Ezek mind a négyen ilyenek voltak.

Közvetlenül a háború után négyen Franciaországba ve-tődtek és beálltak a francia idegenlégióba. Valahol Észak-Afrikában — talán Szidi bel Abeszben — kiképezték őket gyarmati, szubtrópusi háború viselésére. Vietnam a XIX. század óta francia gyarmat volt; a második világháború alatt Japán foglalta el. 1945-ben Japán kapitulációja után Vietnam kettészakadt: Észak demokratikus köztársaság lett, Dél pedig, a franciák támogatásával, monarchia maradt, Báo-Dáj császár uralma alatt. A két terület között kitört az évekig tartó háború. A franciák a terület megőrzése végett Báo-Dáj mellett harcoltak. Ebben a háborúban az idegenlégiósokat is Vietnamba vitték és bevetették a harcokba. Így jutott a négytagú csoport a Távol-Keletre, ahol a harcok során az északiak fogságába estek. 1956-ban, amikor a franciák megegyeztek és elismerték Vietnam függetlenségét, a fogságukba esett négy román állampolgár katonát kiszolgáltatták Romániának. Itt hazaárulás vádjával perbe fogták és 15—20 évi büntetésre ítélték őket. Így kerültek mind a négyen a piteşti-i börtönbe.

Megbízhatatlan csavargóknak néztek ki, csodáltam, hogy nem pusztultak el. Talán Vintilă volt a legintelligensebb köztük, megtanult valamennyire franciául is. A háború utáni hányattatás, a sivatagi kaszárnyai élet, a vietnami és a kínai lágerélet kiölt belőlük minden erkölcsöt. Cinikusan nézték az életet. A hatalom embertelenül, könyörtelenül döntött sorsukról, hiszen lényegében nem voltak sem kémek, sem hazaárulók. A francia állam viszont szavatartó volt velük szemben: a kijelölt bankban letétbe helyezte a szerződésben megállapított zsoldot a vietnami békeszerződés napjáig.

Az idegenlégiósokhoz hasonló extravagáns csoport volt a szibériai Magadan lágervárosból 1955-ben hazaengedett négy személy: Helmut Falk diák, Michel Solomon zsidó újságíró, Nicu Popa és Dobrinescu. Őket Szovjetunió-ellenes tevékenységért Romániában tartóztatták le, és szovjet bíróságok ítélték el 15—20 évi börtönre. 1955-ben, mikor a Szovjetunióból a népi demokráciákba — állítólag — minden foglyot, elhurcoltat, elítéltet hazaengedtek, őket is átadták a román államnak. Itt perüket felülvizsgálták, az ítéleteket helybenhagyták és mint kémeket továbbra is börtönben tartották őket.

Solomon valamelyik amerikai újságnak volt a tudósítója letartóztatása előtt. Tolakodó, gátlástalan újságíró volt. Ha valaki felettes hatóság betette a lábát a cellába, elsőnek állt elébe és jelentette, hogy ő igazságtalanul van elítélve, vizsgálják ki az ügyét. Fölényes viselkedéséért nem szívlelték. Nicu Popa és Dobrinescu csendesen, szótlanul ültek vackukban. Falk mindig valamivel elfoglalta magát, ideges volt, hamar kiabálni kezdett. Magadanban vérébe ivódott a kegyetlen harc a létért. Falk részletesen beszámolt Magadanról. Akkor a több mint százezer lakosú bányaváros 3/4 része hadifogoly és elítélt volt. A hatalmas aranybányákban rabok és foglyok dolgoztak. Több tízezer japán fogoly is volt a város lágereiben, de azok nem dolgoztak. Példásan összetartottak, s összetartásukon megtört az oroszok minden törvénytelen erőszakoskodása.

A 8-as cellában együtt voltam Szilágyi Árpád geológus egyetemi hallgatóval. Alacsony, alig 150 cm magas, vékony csontú szőke fiú volt. Mindenki „kicsi Szilágyi”-nak becézte. Gyergyószentmiklóson született, mindenki nagyon kedvelte, figyelmes, udvarias volt. Nem tudom, hogy, hogy nem, a cella kübli felőli részében kapott ágyat. Itt volt egy angolul tanuló csoport. Ő is ehhez csatlakozott s szorgalmasan tanult angolul. 1964-ben szabadult ő is. Balánbányán helyezkedett el mint technikus. Megnősült. Egy gyergyószentmiklósi utam alkalmával megtudtam, hogy a 70-es évek végén családjával, két leányával kivándorolt az Egyesült Államokba. A szamosújvári börtönlázadáskor véresre verték, majdnem belehalt. Kiszabadulása után állandó rettegésben élt s kérte a bukaresti amerikai követségen a bevándorlási engedélyt, hogy megszabaduljon a kommunista terrortól.

Egy majdnem bilincsbe verést maga után vonó konfliktusra emlékszem 1958 nyara végén. Augusztus 23-át az őrség gálaruhába öltözve ünnepelte. A leggonoszabb lelkű folyosó-őr váratlanul kinyitotta a cella ajtaját, a rabok nem álltak fel, még csak ülőhelyzetbe sem emelkedtek a fekvők, ezért mindenkit lebanditázott és azt ígérte, hogy zárkával bünteti a fek-vőket. Nem lett belőle semmi. Feltűnt, hogy a közlegény és a tiszt egyenruhája azonos minőségű, egyformán piperkőcök, előírás szerint illatosítják magukat — mondták a bennfentesek. Emelkedik az „életszínvonal” — jegyeztük meg mi —, a szovjet csapatok kivonultak az országból.

Piteşti-en 1958-ban korán beköszöntött az ősz és nagyon hosszú volt. Sétáinkon figyeltem a természet alakulását, egyik sétától a másikig a mélyülő őszi színek pompáját. A természet minden nagyobb megrázkódtatások, viharok nélkül, éretten, megöregedve, kifosztottan fogadta a fehér meleg bundát hozó telet.

Egy őszi délutáni sétán felejthetetlen égi jelenségnek voltunk tanúi. Bágyadtan sütött a nap. Lehajtott fejjel, hátratett kézzel körbe sétáltunk. Egyszer csak figyelmeztetnek: „Nézz az égre!” Uramfia, több kilométer átmérőjű, óriási tökéletes kört láttunk megformálódni bárányfelhőkből. Középen a kör üres volt. Minket betereltek a cellába, a kör még mindig ott ragyogott.

Lassan kezdtük megismerni a bőrünkön a velünk szemben alkalmazott fegyházi szigort az apró megszorításokból, de mindenekfölött a napi börtönkoszt minőségének romlásából. A kenyéradagot úgy emlékszem, csökkentették. Áttértek a puliszka helyett a turtoira. Ostromolni kezdtek a biológiai álmok, gyakran álmodtam nagy kenyérszeletekről.

A kinti élet kezdett nem érdekelni, én legalábbis latolgattam a hosszú börtönre való felkészülést lelkileg. Jeles naptári napoktól elfordultam. Új naptárt, belső börtönkalendáriumot szerkesztettem, az étkezések, a fürdés, a levegőzés, a fehér-neműváltás, ágyneműváltás, borotválás, hajnyírás, új fegyenc érkezése vagy távozása a cellából voltak a számon tartandó időpontok.

A hűvös őszi napok és éjszakák beköszöntével valamit tisztult a cella izzadságos levegője, mintha kezdtünk volna nyugodtabban aludni. Nem volt a nyári hőségben semmiféle programom. Nappal hallgattam vagy beszélgettünk egymás között, legtöbbször banális dolgokról, mint a pletykáló vagy konyhai problémáikat egymás között letárgyaló háziasszonyok. Micsoda szörnyű csapás könyv nélkül értelmiséginek élni! Micsoda szörnyű büntetés eltiltani az embert, még ha fegyenc is, minden kreatív vagy szórakoztató foglalatosságtól! Újból meg kellett állapítanom, nem tudom már hányadszor, milyen mélyre süllyedt a hatalom, mennyire eltűnt a humanizmus az élet bizonyos, nem elhanyagolható, elkülönített területein. A szamosújvári börtön történetében olvastam, hogy a polgári társadalomban a börtön igazgatója szabad utat engedett minden kezdeményező, teremtő szellemnek. A humanizmus legmagasabb fokát megvalósító kommunista szocializmus — ezzel dicsekedett — megölt mindenkit, aki nem szolgálta némán a rendszert.

Késő ősszel, vagy már tél volt, egy délelőtt felvittek a politikai tiszt elé kihallgatásra. A tiszt összevissza kérdezett különböző dolgokról. Tanárként mivel foglalkoztam, kikkel dolgoztam együtt. Válaszolgattam a kérdésekre, azután átfordította a beszélgetést a kortárs írókra. Egy névsort vett elő, amelyen rajta volt majdnem minden erdélyi magyar írónak a neve: Létay Lajos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Bajor Andor, Szabó Gyula, Banner Zoltán, Szőcs István, Nagy István, Méhes György, Horváth István stb. Megkérdezte, kivel milyen kapcsolatom volt. Alig három-négyet ismertem személyesen, de baráti kapcsolatban azokkal sem voltam. Ami igaz, igaz — nemigen forgolódtam írói berkekben, csak írásait olvastam egyiknek is, másiknak is. Jegyzőkönyv felvételére nem került sor. Ennyi volt a kihallgatás.

A fenti kihallgatást leszámítva, a Piteşti-en töltött nyolc hónap úgyszólván jelentős események nélkül telt el. A cellatársakkal folytatott beszélgetések mellett németül tanulgattam Schneider úrtól.

Hogy milyen volt a szellem a 8-as cellában, legjobban bizonyítja az, hogy a karácsonyi ünnepekről semmiféle megemlékezés nem volt. Mi félrehúzódva meghallgattuk Varga tiszteletes úr bibliamagyarázatát az ünnepről, magam pedig itt is elmondtam Szalay Mátyás Megy a székely című, az ünnep eszméjéhez fűződő költeményét. Valószínűleg a többség magában emlékezett meg hitünk eme nagy titkáról.

A piteşti-i börtön a legsúlyosabb bűntettekért járó szabadságvesztésre ítéltek börtöne volt, jogi kifejezéssel élve: fegyház. A rabokkal való bánásmód is ennek megfelelően volt előírva. A maximumra fokozott szigorúság, a szerfölött nagy zsúfoltság, egy 80 cm széles ágyban két személy aludt, állandó cellaélet, a reggeli és esti programok siettetése, a gyenge élelem, a heti egy-két, 15—20 perces séta a szabad levegőn, ez volt a rezsim, amelynek alkalmazásával a foglyokat testileg és lelkileg sorvasztották. A hozzátartozókkal nem engedélyeztek semmi kapcsolatot.

A szamosújvárihoz viszonyítva a piteşti-i börtön kicsi, a fegyencek száma is viszonylag kevés volt. Éppen ezért az el-lenőrzést tökéletesebben meg lehetett szervezni. Áthelyezések egyik cellából a másikba nagyon ritkán történtek. A 8-asból például nyolc hónapig tartó ottlétem alatt senkit sem vittek el, de nem is hoztak senkit. A cellák között nem lehetett kapcsolatot teremteni. Kintről hírt nem kaptunk. Tökéletes volt az elszigetelés.

Az a mód, ahogyan bántak velünk, lassan kialakította rabönérzetünket. Ennek lényege az volt, hogy mi is éppen olyan ellenségnek tekintettük őket, mint ők minket. A megvetés velük szemben egyrészt a némaságban, a tekintet elfordításában és a lassú mozgásban fejeződött ki, ha kifejeződött. Az önérzet érvényesítéséhez is erő, eszköz és megfelelő körülmény szükséges. A rab mindentől meg van fosztva. Sőt, ha érzékelték az önérzet valamely megnyilvánulását, megtorolták.

A börtönben az élet a dolgok helyzetéből adódóan folyik, megy minden a maga útján. Az idő múlásával az embert mindjobban áthatja a börtönszellem, egy sajátos gondolkodásmód. Az ember börtönlakóvá válik, mint a szabad életben városlakóvá stb. Egyre kevesebbet gondol a kinti világra. A képzelet azonban olykor-olykor kiszabadítja a gyűlölt környezetből, és életének olyan emlékei felé fordul, melyek a súlyos napok, hetek közepette enyhülést, vigaszt hoznak, de elkeseredést is.

Az ember egyénisége fokozatosan megváltozik. Olyan hajlamok, amelyek a szabad életben minden gát nélkül élnek és szabad utat törnek maguknak, itt valósággal visszafejlőd-nek. Nagyfokú tolerancia kezd kialakulni az ember viselkedésében. Ez erény is. A politikai elítéltek között érvényesülő börtönerkölcs nagyon szigorú és nagyon aktív. Nem emlékszem, hogy az ártatlant a közösség cserbenhagyta volna.