nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
Szamosújvár másodszor

Szamosújvár másodszor

A tárgyalásról nem vittek vissza a bejárat melletti cellába, ahol voltam, hanem felvittek az első emeletre, egy kétágyas szobába. Itt egy szigethegységi, rendkívül rokonszenves, meleg tekintetű, ősz román paraszttal kerültem össze. A szó eredeti értelmében a falu bölcsei közül való volt. A törvényszéki tárgyalását várta, felbujtással vádolták. Egész börtönidőm alatt nem találkoztam hozzá hasonló, olvasáskedvelő falusi emberrel. Látván, hogy magyar vagyok, elmondta, olvasott egy nagyon szép magyar regényt: az Egri csillagokat. A re-gényről beszélgetve megindult köztünk a társalgás. Nemcsak a regényről meg a török elleni harcokról, hanem más kérdé-sekről is faggatott az idős móc. Nem volt időm alaposan, részletekbe menően elbeszélgetni vele a mócok életéről, ugyanis harmadik nap elvitték tárgyalásra, engem pedig áthelyeztek egy háromágyas cellába harmadiknak.

Ekkor zajlott Kolozsvárott a híres Mádly-féle sikkasztási per. A sikkasztás abban állt, hogy a hóstáti földészek létesítettek egy szövetkezeti pálinkafőzdét, amelynek egy kereske-dői érzékkel rendelkező Mádly nevű polgár volt a vezetője. A pálinkafőzés nagy jövedelmet hozott, s annak egy részét a vezetők egymás között elosztották. A tiltott üzletbe közel százan voltak belekeverve, a sikkasztás összege majdnem egymillió lejre rúgott. Akkor óriási érték volt. Ennek a pernek egyik vádlottjával tettek egy cellába és egy nagykárolyi favágóval, aki a kocsmában részegen lezsidózta a tulajdonost, aki történetesen zsidó is volt. A sikkasztásban bűnrészes cellatárs aggódva mondta: a sikkasztott összeg oly nagy, hogy halálbüntetés is lehet az ítélet. Bőven vannak közöttük a rendszer hatósági emberei közül is, milicistatisztek, de azokat nem helyezték vád alá, hanem csak tanúnak idézik meg a perben.

Politikai híreket szerettem volna felszedni a két frissen letartóztatott személytől. Tapogatózásaim azonban nem sok eredménnyel jártak, mindketten apolitikus lények voltak, jobban érdekelte őket a pálinka, mint a nemzetközi élet. Annyit azonban kiszedtem belőlük, hogy a magyar nép 1956-os drámája még mindig intenzíven foglalkoztatja a nemzetközi politikát, folyik a Szovjetunió elítélésének vitája az ENSZ-ben a magyarországi belügyekbe való beavatkozásért. Nagy Imrét és társait kivégezték. Kádár János látogatást tett Romániában, a kolozsvári állomástéren beszédet mondott és megnyugtatta a kolozsvári közvéleményt, hogy az ellenforradalom erőit felszámolták, s kijelentette, Románia és Magyarország között rendezetlen területi kérdések nincsenek. Romániában nagyon sok letartóztatás történt. Még Sass Kálmánt, az érmihályfalvi református lelkészt is letartóztatták, mondta a nagykárolyi favágó.

Tudtam, hogy a kolozsvári törvényszéki fogdában nem sokáig fognak tartani, vagy visszavisznek Piteşti-re, vagy Szamosújvárra. Ez utóbbi feltételezésem következett be, ugyanis 1960 elején többedmagammal Szamosújvárra szállítottak, s a nagy sárga pavilon földszintjén, egy kétharmadáig már megtöltött nagy teremcellában helyeztek el. Afféle karantén volt itt-tartózkodásom. Pár napi tájékozódás után láttam, hogy a rabok zöme a mezőgazdaság kollektivizálásával szembeforduló falusi paraszt, református betániás és Jehova tanúja. A magyarok közül egy Bocz Ádám nevű köpeci te-hetős parasztgazdára emlékszem vissza. Szokatlanul ideges volt, nem tudott románul, román cellatársai között nem találta a helyét, egyesek még provokálták is. Állandóan sétált, hátratett kézzel, némán. Az elkeseredés valósággal kiült az arcára. A jehovisták között volt egy fiatal román irodalomtanár, aki elmondta, hogy önként hagyta ott katedráját, megelégelte a marxizmus—leninizmus propagálását az iskolában, s beállt tisztviselőnek. Ott is üldözték, s így került a börtönbe. Volt egy négy személyből álló magyar csoport. Nem emlékszem a nevükre, roppant szélsőségesek voltak, nem ismerték el az államhatalmat, megtagadták például a személyazonossági igazolvány átvételét, nem vetették alá magukat a katonai szolgálatnak. Végül is kérték a kivándorlási engedélyt az Amerikai Egyesült Államokba, ahol szabadon gyakorolhatják hitüket. Ami elgondolkoztatott engem ezeknek az embereknek a magatartásában, az volt, hogy minden kritika nélkül hitték és vallották a Biblia minden sorát, tanításait, s mivel a fennálló államrendet homlokegyenest ellentétesnek látták a Bibliában megjövendölttel, azt mondták: ez az államrend a sátán birodalma. Fegyelmezetten viselték a börtön minden embertelenségét.

A földszinten a karanténban még a két hetet sem töltöttem ki, engem és néhány társamat egy nagy cellába vittek fel, a második emeletre. Itt két kolozsvári értelmiségivel találkoztam: az ifjabb konzervatóriumi hallgató, az idő-sebb, ha emlékezetem nem csal, orvos vagy zenész volt. Ez utóbbi friss hírekkel is ellátott; többek között, hogy Petru Groza, a Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsának elnöke meghalt és Ion Gheorghe Maurer lett az utóda; hogy a Bolyai Tudományegyetemet hozzácsatolták a Babeş Egyetemhez; Szabédi László egyetemi tanár és költő öngyilkos lett. Öngyilkos lett a Bolyai Tudományegyetemről még egy tanár

— újságolta —, akinek a nevét nem tudta megmondani. Utóbb tisztáztam, Csendes Zoltán prorektor, a statisztika professzora volt.

Egy nap valósággal belöktek a cellába egy 50 év körüli szakállas férfit, összetörtnek látszott, kétrét hajolva, majdnem mászva tette meg a távolságot az ajtótól az ágyig. Napokig nem szólt senkihez. Később azt hallottam róla, hogy magyar nemzetiségű, a belügyminisztériumban magas rangú funkcionárius volt. Mureşan (vagy Mărgineanu) román álnéven szerepelt.

A cella főnöke gonosz, nagyszájú, állítólag közbűntényes fegyenc volt, talán Szövérfinek hívták. Ezt én nem hittem, ugyanis a közbűntényeseket nem vegyítették a politikai elítéltekkel. De minden lehet, hát miért ne lett volna ez is lehetséges? Mindenkibe belekötött. Amíg ebben a cellában voltam, egyre-másra vitték a fegyenceket az elkülönítőbe, amiben része volt bizonyára neki is. Egy Putna-kolostorbeli ortodox kalugyer éppen akkor tért vissza a cellába az elkülönítőből, amikor én lakója lettem. Állandó nyugtalanság uralkodott a cellában.

A vallástörténetben és vallásfilozófiában járatos, nagyon idős brassói szász mérnökkel társalogtam legtöbbet, fekvő-helyünk egymás mellett volt. Már letartóztatása előtt azzal foglalkozott, hogy a gazdag német kultúrából kiszűrjön egy új vallási ideológiát a német nép számára, hogy egy új germán vallást alapítson, mert a keresztény vallás — állította — nem felel meg. Hirtelen beteg lett, lábai nagyon eldagadtak, s elvitték a cellából.

Amikor átvittek egy másikba, a cellában tapasztaltak arról győztek meg, hogy az ingerült, felborzolt hangulat, a veszekedések, a fegyőr gyakori megjelenése a cellafelelős hívására nem egyedi jelenség. Az 1958-as lázadás után elszabadult a pokol és tombolt, tombolt. A fegyőrök felcserélték az addig is gúnyosan használt „domnule deţinut” megszólítást a „banditule”-val. Szikráztak a durva, trágár kifejezések. Amit 1957—58-ban nem láttam: seprűnyélszerű botot a fegyőrök-nél, most mint a foglalkozáshoz tartozó szerszámot tartották kezükben. Állandóan üzemelt az elkülönítő. Csak úgy osztogatták a büntetést, amely bilinccsel, láncra veréssel járt. Gyakran cserélgették a cellákban a fegyenceket. Egyelőre nem is sejtettük, milyen céllal. Csakhamar kiderült, a munkatelepekre gyűjtötték és szállították tömegekben a fiatalabb, kisebb büntetésűeket. Az áthelyezések egyik cellából a másikba összefüggtek az új elítéltek cellákba való beosztásával is. Általában a régi fegyenceket nem vegyítették az újakkal.

A tartományi Securitaték óriási termelő kombinátokként ontották az elítélteket. A falvak termelőszövetkezetesítése és a magyar forradalom utáni megtorló intézkedések bőséges alkalmat szolgáltattak a letartóztatásokra. A lágerekbe gyűj-tések sok szenvedést zúdítottak a fegyencekre. Már maga az elszállítás is kínszenvedés volt, ugyanis a szállításra kiválasztott csoportot a földszinten kis cellákba zsúfolták össze. Embertelen körülmények között, a cementen aludtak, sokszor a 15 évnél nagyobb büntetéssel sújtottak bilincsben, láncra verve várták az elszállítást, amely heteket, sőt egy hónapot is késett, mert nem érkezett a duba valami okból. A katonatiszteket Fogarasra, a vasgárdistákat Nagyenyedre, a parasztpárti és liberális párti elítélteket Galacra, a hazaárulókat és kémeket Piteşti-re, a volt állami méltóságokat, minisztereket és főpapokat kezdetben Máramarosszigetre, később Râmnicul Săratra összpontosították. Itt töltötte büntetését Luka László is.

Többünket ebből a cellából átvittek egy hasonló nagyságú, nagyon megtömött cellába. Három ágysor volt egymáson, s a legalsó ágyakban még ketten is aludtak. Mind a társadalmi hovatartozást, mind a bűntényeket illetően nagyon vegyes volt az elítéltek összetétele. Két különleges fegyenccsoporttal találkoztam itt: a Duna—Fekete-tengeri csatorna munkálatait irányító mérnökcsoport néhány tagjával, akiket a munkálatok szabotálása címén ítéltek súlyos börtönre, és a vajdahunyadi kohászati kombinátban a magyar forradalom idején „ellenforradalmi tevékenységért” elítélt csoport több tagjával. Találkoztam továbbá arománokkal és macedorománokkal, akiket az első világháború előtt és után telepítettek a Bulgáriától elszakított Kadrilaterbe (Dél-Dobrudzsa).

A második Balkán-háborúban, mely 1913 júniusában az első Balkán-háborúban Törökország uralma alól felszabadított területek újrafelosztásáért robbant ki, Bulgáriát megtámadta Szerbia és Görögország. A háborúba Románia is beleavatkozott Szerbia és Görögország oldalán, hogy Bulgária rovására területeket szerezzen. A háború, amelybe a végén Törökország is belépett, hogy elveszített területeiből valamit visszaszerezzen, Bulgária teljes vereségével végződött. A békét 1913 augusztusában kötötték meg Bukarestben, ennek értelmében Románia megkapta Dél-Dobrudzsát. Megjegyzendő, hogy a telhetetlen román burzsoá kormány olyan területre tette rá a kezét, ahol túlnyomó többségben bolgár és török volt a népesség. Hogy az etnikai helyzetet román többségűvé tegyék, Görögországból aromán és macedoromán telepeseket hoztak Dél-Dobrudzsába.

Végtelenül el voltak keseredve és átkozták a kommunista rendszert, de még a királyi Romániát is, mert ígéretekkel rábírták őket, hogy görögországi szülőföldjükről települjenek át Romániába, Dobrudzsába. Innen viszont az 1940-es román— bolgár craiovai egyezmény értelmében át kellett költözniük a Bărăganba. Előttem áll most is egyikük, Ţapu robusztus alakja, amint indulatosan ecseteli a dél-dobrudzsai áttelepülésüket a Bărăganba.

Talán ebben a cellában találkoztam Kurkó Gyárfással, a romániai Magyar Népi Szövetség alapító tagjával és volt elnökével. Ágya a WC mellett volt. Tudni kell, hogy a cellában a legrosszabb a WC vagy kübli melletti hely. Egészségileg teljesen leromolva, sápadt arccal, jobb kezével a mellén lévő sebeit piszkálva ült az ágya szélén. Csak séta alkalmával hagyta el a helyét. Nem törődött senki vele. Magam többször mellé ültem, hogy beszélgessünk. Bemutatkoztam. Elmondtam, hogy kolozsvári tanár vagyok, hogy kiket ismerek az MNSZ-ből. Nehezen szólalt meg. Szerfölött gyanakvó volt, rögeszméi foglalkoztatták. Azt forgatta elméjében, hogy Sztálin elvtárs ki fogja szabadítani őt a börtönből. Kortárs román és magyar elvtársait a kommunizmus árulóinak tartotta. A politikától távol álló kérdésekről kezdtem beszélgetni vele, például Brassó magyarságának, kisiparosságának társadalmi életéről a két világháború között, vagy arról, hogyan fejlesztette ki kisüzemét, volt-e kapcsolata az értelmiséggel, ismerte-e Szabó Béni képviselőt stb. Néhány mondat után elméje elborult, mindent összezavart s a társalgást abba kellett hagyni.

Még két név: Ionel Pădureanu nemzeti parasztpárti kép-viselő és Ştefan Iuga rendőrtiszt neve tör felszínre emlékezetemben, de csak Iugáról tartom érdemesnek bővebben szólni. Ő különben Pădureanut konspiratív nevén „barosan”-nak (óriás) szólította.

Ştefan Iuga 35—40 év körüli, magas, agresszív, ultranacionalista rendőrtiszt volt. Máramarosi román kenéz-le-származottnak tartotta magát. Nevét lényegében negatív magatartása miatt őriztem meg. Bennünket, magyarokat barbároknak szidalmazott. Őszinte volt. Ami a szívén volt, az a száján — már ami a becsmérlésünket illeti. Mindenre kész volt azért, hogy a börtönt átvészelje. Nem tudott elviselni semmiféle, a népét, fajtáját érintő kritikát. Jellemében benne volt az, amit az egyenruha és a foglalkozás alakít ki. Mintha szolgálatban lett volna, úgy sétált a cella közepén. Nemzeti öntudata magasan lobogott, minden más erény fölött.

Mindig kereste a társalgópartnert. Magyarul is beszélt, nem tökéletesen, mint az apja. Ezt ő mondta. Érdeklődése kimondottan a történelem felé irányult. Két oka is volt ennek: egyrészt ismereteit akarta gyarapítani, másrészt meg akarta ismerni a mások, főleg a magyarok gondolkodását, felfogását a román nép történetéről. Különösen Erdély története érdekelte. Néhányszor magam is elbeszélgettem vele. A kommunista rendszer uralomra juttatásában való felelősség alól felmentette saját népét. Széltében-hosszában hangoztatta, hogy Romániában a kommunista rendszert a magyarok és a zsidók segítették hatalomra azzal, hogy tömegesen álltak be a Kommunisták Romániai Pártjába és elfoglaltak minden je-lentős adminisztratív funkciót. Megkíséreltem tévhitét eloszlatni, persze sikertelenül. Magyaráztam neki: ha a kezdet kezdetén magyarok és zsidók viszonylag többen iratkoztak be a Kommunisták Romániai Pártjába, annak az volt az oka, hogy a Maniu-gárdisták véres akciókba kezdtek a szovjet hadsereg elvonulása után a békés magyar lakosság ellen (Szárazajta, Csíkszentdomokos, Egeres stb.). Nem kelt senki a magára maradt nép védelmére, csak a kommunisták, nekik volt bátorságuk, az ő vezetésükkel szervezkedett a lakosság és a kommunistáknak volt hitelük a szovjet parancsnokságok előtt. A szovjet hadsereg nyomában instaurált román nacionalista, vasgárdista elemekből álló adminisztráció viszont kezdte öszszeszedni és lágerekbe hurcolni a férfilakosságot (Földvár). Ezt már a szovjet katonai parancsnokság sem nézte tétlenül és kiutasította a román közigazgatást Észak-Erdélyből. Ettől kezdve a románok is tömegesen léptek be a Kommunisták Romániai Pártjába, és a román kommunisták vezetésével szervezték meg a román lakta településeken saját közigazgatásukat. Ez pedig lehetővé tette 1945 márciusában, a Grozakormány megalakulásakor a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdélybe, még a békekötés előtt. Nem igaz tehát Iuga s a román nacionalisták állítása, hogy a kommunizmus szálláscsinálói Romániában a zsidók és a magyarok voltak. Különben is végső fokon a kommunista rendszert a szovjet hatalom kényszerítette rá minden kis nemzetre. Iuga azonban csak mondta a magáét, nem fogadta el józan érvelésemet.

Román öntudata két pillérre támaszkodott: Erdély a román nép bölcsője, és a román nép kétezer éves kultúrának a letéteményese a mai hazájában. Ebhez társult az a megalapozatlan rögeszméje, hogy a román nemzet és állam legnagyobb ellensége a magyarság. Ez utóbbi hallatán elszörnyedtem, pedig nem kellett volna, hiszen hozzá hasonló szélsőséges román nacionalisták szájából hangzott már el ilyen vélemény. Ezek az állítások axiómákként határozták meg gondolkodását és magatartását.

Szamosújváron 1960 tavaszán még két vagy három nagy cellában fordultam meg, ahol több művelt egyénnel cserélhettem ki gondolataimat. Egyikükkel, egy Banciu nevű fiatal jogásszal érdekes beszélgetésem volt.

— Tanár úr, tessék közelebb jönni! — szólít meg az ablak közelében két ágy között egy román fegyenc. Arcán feltűnő-en nagy anyajegy hívja fel magára a figyelmet, termetre alacsony, barna, alig deresedő haja kopaszra levágva.

Abbahagyom a sétálást s odalépek.

— A következő problémán töprengek, tessék meghallgatni. Mi az ön véleménye?

— Tessék mondani, Banciu úr! Min töpreng?

— Van egy vegyes lakosságú község, a lakosok többsége magyar, s csak magyar felekezeti iskola van a községben. A románok is szeretnének román osztályt indítani.

— Nagyon helyes. Indítsák be az osztályt. Kérték a hatóságokat, hogy építsenek iskolát? Kérni kell! Vagy az állam, vagy a román lakosság építsen. Végső esetben a község: magyarok, románok együtt építsék fel a román iskolát. Ez attól függ, az egymás mellett vagy együtt élésnek milyen hagyományai vannak. Amíg fel nem épül a román iskola, addig a gyermekek járjanak oda tanulni, ahol eddig tanultak. Ha most azonnal akarják az osztályt beindítani, a magyar felekezeti iskola biztosítson termet a román osztály számára.

— Tanár úr — mondja Banciu —, de az nem lehet, hogy egy

községben, ahol annyi román gyermek van, nekik ne legyen saját iskolájuk.

— Egyetértek. Igaza van. Remélem, nem arra gondol, hogy a felekezeti iskolába beköltözzenek és megnehezítsék a magyar iskola működését?

— Nem! Nem!

— Én az iskola kérdésében azon az elven vagyok, hogy minden népnek legyen külön iskolája. Az iskola az az intézmény, ahol a legteljesebb mértékben biztosítani kell az önállóságot. Itt nem lehet együtt élni, mint a vegyes házasságban. A vegyes házasságban is, tapasztalatból állítom, az egyik félnek fel kell adnia magát, nyelvét elsősorban, aztán hitét és még más dolgokat. A házasságban a veszteséget valószínűleg kárpótolja a szerelem. Az együttélés egymás kölcsönös megsegítésén alapul. Ennek meg kell lennie a családban. Enélkül nem létezhet családi élet. Az iskolában az együttélésnek semmiféle formája nem érvényesíthető. A gyermekeknek anyanyelvükön kell az írást-olvasást megtanulniuk és a saját kultúrájukban kell mindenekelőtt elmélyedniük. Közös gyűlések, ünnepélyek sem tarthatók anélkül, hogy az egyik fél hátrányt ne szenvedjen. Ezt is tapasztalatból mondom. Magyar és román szekciós iskolában tanítottam. Kezdetben még magyarul is lehetett beszélni a gyűléseken, ünnepélyen magyar számot is meghallgattak. Később csak románul zajlott le minden gyűlés, ünnepély, mert egyszer az egyik fél izgett-mozgott türelmetlenül, amíg a másik a sajátját mondta, máskor meg fordítva. Ezek egyszerű dolgok voltak, de súlyosabbak is adódtak, például a történelemtanulásban. A magyar gyermek a népe történetét nem ismerhette meg, csak a román nép történetét. Helyesnek tartja ezt?

— Nem. Egyetértek a tanár úrral. Nem elvenni kell az iskolákat az egyik néptől s a másiknak adni, hanem építeni kell, minden népnek legyen saját iskolája és azt maga igazgassa.

— Az iskolában nem lehet együtt élni. A kommunista rendszernek az oktatásban megbocsáthatatlan bűne, hogy mindent államosított, azután elvette a magyaroktól az iskolákat, a kö

vetkező lépésben kiszorította őket onnan és a végén megszüntette az anyanyelvi oktatást.

Így társalogtunk négyszemközt az ifjú román hazafival, Banciuval, a görög katolikus jogásszal.

Milyen egyéniség volt Banciu? Nekem nagyon rokonszenves. Tanulmányait 1948 előtt végezte, tehát még a rendszerváltozás előtt. Megmaradt a kommunista rendszerben is hithű görög katolikusnak. Sokat meditált a keresztény vallás hitigazságain, etikai tanításain. Minden igazságot igyekezett átvilágítani az értelem, a ráció fényével, próbálta megmagyarázni azt; ellenben ami a hit világába tartozott, az előtt alázatosan fejet hajtott. Beszélgettünk arról, hogy a görög kultúrán, a római jogon és a kereszténység hitén és erkölcsi rendszerén hogyan épült fel Európában egy új világ, amely erényeivel és bűneivel s hatalmas tudományos felfedezéseivel az egész földkerekség fejlődésének szabott új irányt, s bár meg-meg-torpanva, egy új humanizmus útjait mutatta meg, s a kommunizmus őrült diktátorai ezt akarják megsemmisíteni „a múltat végképp eltörölni” jelszóval.

Mondom, a polgári élet eszmerendszerében gondolkozott, de arra is törekedett, hogy megismerje az új rendszer elveit, eszméit, ideológiáját, tanításait. Osztályharc, marxizmus—le-ninizmus, történelmi materializmus, a szocialista gazdaság kérdései intenzíven foglalkoztatták. Egyszerűnek tűnt minden, de ellentmondásokkal teli dzsungellé vált, amikor az igazsággal, emberséggel, morállal ütköztettük. Azért írtam többes számot, mert kérdéseivel engem is provokált, belerángatott töprengéseibe.

Csendes, nagyon szerény volt. Beszélgetőpartnereit megválogatta. Ha nem sétált a cella közepén, vagy francia szavakat memorizált szappantáblácskáról valamelyik alsó ágyon félrehúzódva, vagy vallási és más tudományos kérdések-ről társalgott azzal, akit alkalmasnak látott a beszélgetésre. Hozzám mindig tiszteletteljes udvariassággal jött, főként irodalmi kérdésekben, de más dolgokról is sokszor cseréltük ki gondolatainkat, köztük az oktatási és a nemzetiségi kérdésről.

Sajnálkozott, hogy nem tud magyarul, nem ismeri a magyar kultúrát.

— Sajnos — mondottam — a román kultúrpolitika a két világháború között vigyázott arra, nehogy a felnövő román nemzedék megismerje a magyar művelődést.

— Nagy hiba volt — helyeselte megjegyzésem.Valóság volt-e a elmondott iskolaügy vagy képzeletbeli

— nem tudom, de feltételezhető és tükrözte az állapotokat és álláspontunkat őszintén elmondtuk egymásnak.

Az első világháború utáni román nemzedéket, elsősorban az értelmiséget, elmarasztalta. Eszményvesztettek voltak — állította —, vagy hamis eszmények megvalósítását tűzték maguk elé. Elmarasztalta a történelmi pártokat, a vasgárdát s a kortárs RMP-t is.

Mielőtt megkérdeztem volna, mit ért eszményvesztettségen, meg akartam tudni, egyáltalán milyen eszmények vezették az utolsó száz esztendőben a román polgárságot, értelmiséget.

Az összes románok egy államban való egyesítése, Nagyrománia megvalósítása — mondotta Banciu.

Igen. Magam is erre gondoltam. 1918-ban ez az eszmény teljesült: Erdély, Besszarábia és Bukovina csatlakozott a román királysághoz, s ezt a Versailles környéki békékben az antanthatalmak szentesítették. Megvalósult a román nemzetállam, igaz, hogy nem volt nemzetállam, mert nem etnikai határokat húztak: Nagyrománia lakosságának több mint 30 %-a nem volt román, hanem más nemzetiség: magyar, német (szász, sváb), orosz, ukrán, zsidó, szerb, bolgár stb. A népek önrendelkezési jogát, amelyet az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghirdetett, nem alkalmazták a szerződésekben, összefüggő, más népek által lakott területeket kebeleztek be a győztesek. A győzelem mámora elvette a győztes hatalmak politikusainak az eszét, s gyűlölettől, boszszútól eltelve olyan békét kötöttek, amely még két évtizedig sem tartott.

De térjünk vissza az eszményvesztettség kérdésére. Milyen eszményt tűzött a román polgárság, értelmiség a győztes román nép elé a háború után?

A román nemzetállam felépítését a gyakorlatban, kivitelezését, felvirágoztatását.

Ezzel a céllal ragadta magához a kormányt minden párt. Politikailag, gazdaságilag, a kultúra szempontjából egységessé és románná tenni a hazát. Ezzel szemben még saját népüket, a románokat sem tudták gazdaggá, műveltté tenni. Egyet viszont elértek: a nemzetiségeket megfosztották javaiktól és kulturális intézményeiktől. Abban egyetértettek a kormányok, hogy a nemzetiségeket elüldözzék vagy asszimilálják. Ahelyett, hogy biztosították volna nekik a gyulafehérvári nyilatkozatban megígért nemzetiségi jogokat: minden nép a maga nyelvén adminisztrálja magát, saját kultúrájában fejlődjék, s amit a békeszerződés is előírt, kulturális és vallási autonómiát adtak volna. Inkább fegyverkeztek, katonai szövetségeket hoztak létre. Sőt ennél is tovább mentek. A belpolitikában szabad utat engedtek a fasizmusnak, politikai gyilkosságok követték egymást. A két évtized alatt nem akadt egy tiszta kezű politikus. Még Maniu is kezet nyújtott a vasgárdának.

Itt nem eszményvesztettségről van szó — mondtam Banciunak —, hanem a legnagyobb korrupcióról, mindenféle emberi jog lábbal tiprásáról, nem beszélve a nemzetiségek kegyetlen elnyomásáról, amely majdnem fél millió magyar elüldözését eredményezte 1918—1940 között.

Az egységes nagyromán nemzetállam eszméje állt Banciu gondolkodásának is középpontjában, azzal az engedménnyel, hogy ellene volt a nemzetiségek asszimilációjának. Patrióta volt — megértettem —, de nem volt sovén, elfogult, nem gyű-lölte a más nemzetiségűeket. Emberséges görög katolikus román értelmiségit ismertem meg benne.

Másik szobatársam, Văsescu ezredes régi moldvai bojárcsalád leszármazottja volt. Dédapja tagja volt a Havasalföld és Moldva Egyesített Fejedelemségek Focşani-ban székelő legfelsőbb bíróságának. A család katonai pályára irányította, angol és francia hadapródiskolában és akadémián végezte tanulmányait. Rövid ideig tartó vidéki katonai pálya után Bukarestbe került, ahol a királyi hercegek társaságában forgolódott — mondotta. Részt vett a Magyar Tanácsköztársaság elleni harcokban. A két világháború között Prezan marsall szárnysegéde volt, 1944. augusztus 23-a után a bukaresti angol fegyverszüneti ellenőrző bizottságon tanácsos. A békekötés után letartóztatták és kémkedés vádjával húszévi börtönbüntetésre ítélték. A magyar kultúrát nem ismerte, történel-münkből is csak azokról az eseményekről tudott, ahol a két nép egymás ellen harcolt (Posada, 1330; első világháború, 1916—18). Erdély 1918-ban történt elfoglalásával kapcsolatban elmondta, hogy a bufteai békében (1917) a központi hatalmak a román hadsereget nem szerelték le. A király, a kormány és a hadsereg Moldvába vonult vissza és Iaşi-ba tette át ideiglenesen a székhelyét. A román vezérkar Prezan marsall irányításával kidolgozta egy újabb támadás tervét Magyarország ellen, amelyet az októberi őszirózsás forradalom után a Tanácsköztársaság ellen alkalmaztak is.

Szó esett a trianoni békéről. Elmondtam, hogy az országhatárokat nem az etnikai szempontok tiszteletben tartásával húzták meg, minek következtében olyan anomáliák adódtak, hogy 75—80 %-ban magyar lakosságú városok és más települések kerültek idegen uralom alá, hogy a népek közötti jó viszonyt megmérgezzék. Nagyvárad például a magyar történelem és művelődés évszázados központja, az Árpád-korban királyi székváros és temetkezőhely, a XV. században, Mátyás király korában, Budavár után a reneszánsz és humanizmus virágzó székhelye, a magyar irodalom XX. századi megújulásának fészke, Ady és a holnaposok városa. Văsescu ezredes ezeket a tényeket józanul, figyelemmel hallgatta és ítélte meg. Nem vágta a fejemhez, hogy a magyarok évszázadokon keresztül elnyomták és kizsákmányolták az erdélyi románokat és gátolták fejlődésüket. Igaz, közbevetette: „vae victis”, a győz-tes kénye-kedve szerint bánhat a legyőzöttekkel. „A második világháborúban és most itt, ön is, meg én is a latin szólásmondás gyümölcseit élvezzük” — válaszoltam Văsescu ezredes idézetére. A magyar kormányok az országban élő románokat ugyanabban a bánásmódban részesítették, mint a magyarokat.

Meggyőződésem, hogy Văsescu ezredes értékelése a Hohenzollern-dinasztia szerepéről nem volt szubjektív, és helytálló, miszerint Románia valóban a dinasztiának köszönhette, hogy a Nyugat bizalmába fogadta és tőkebefektetések-kel segítette fejlődését.

Văsescu ezredes érdekes dolgokat, köztük pletykaízű történeteket mondott el I. Mihály király uralkodásával kapcsolatban. Többek között elmondotta: híres hindu jövendőmon-dók megjósolták, hogy I. Mihály király rövidebb-hosszabb megszakításokkal háromszor fog Románia trónján uralkodni. Mint gyermek 1927-től 1930-ig először, ifjúként 1940—1947 között másodszor és harmadszor öregkorában, ami be fog következni. Az első kettőt nem lehet kétségbe vonni, az már történelem volt. Az 1960-as években a harmadik országlás bekövetkezésében kételkedtem. Bár nem tartottam örökkévalónak a kommunista diktatúrát és rendszert — mégis hosszabb életet jósoltam neki, mint amennyit élt. Ha magam nem is hittem, de Văsescu ezredes mint a királyi ház híve, hitte.

Văsescu ezredes az Angol Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól biztos adatokkal rendelkezett arról, hogy az angol politika fő célja az elkövetkezendő évtizedekben a szovjet hatalmi politika visszaszorítása lesz. Azt remélte — mondotta 1960-ban —, hogy a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között kenyértörésre kerül sor. Ebben tévedett. Katona volt, nem politikus. Ő is, mint annyi más, testileg-lelkileg nagyon megtörten szabadult ki a börtönből 1964-ben.

Harmadik ismerősöm, Samitea kétségbeejtő állapotban tengette életét. Heveny reumatikus fájdalmak gyötörték. Derék- és ízületi fájdalmai miatt már nem tudott járni. Térdei összekucorodtak, görnyedve ült ágyán, minden orvosi kezelés nélkül. Fiatal fegyencek vitték karjukon a fürdőbe is. Craiova első nyomdászai voltak ősei. A bukaresti török nagykövetségen volt kereskedelmi attasé. Kémkedés vádjával tartóztatták le és ítélték el. Társalgás közben arra kértem, franciául beszéljen, hogy ezáltal is gyakorolhassam a nyelvet. Nyugat-eu-rópai és közel-keleti utazásairól beszélt legtöbbet, városokat, műemlékeket, népeket szemléletesen tudott leírni, bemutatni.

Nem mindennapi bepillantást adott a bukaresti román diplomáciai életbe. Szokás volt — mondotta Samitea —, hogy a nyugati országok követségei román állampolgárokat alkalmaztak attasénak. Az államvédelmi hatóságok ezeket a személyeket megfigyelés alatt tartották és különféle gyanúsításokkal kezdték letartóztatni. Ebből botrányok keletkeztek.

A román kommunista kormány fokozatosan kezdett eltávolodni a nyugati képviseletektől. Diplomáciai fogadásokon még meghívás esetén is legfeljebb jelentéktelen személyekkel képviseltette magát. Mint kivételesen különleges botrányos történetet mondotta el a következőt: A török kormány nyitásra határozta el magát a román gazdasági és kereskedelmi élet felé. A követség nagy vacsorával egybekötött fogadást szervezett, amelyre a román politikai, gazdasági és kereskedelmi élet legtöbb tagját meghívta. A nagy fogadáson, a meghívás ellenére, román részről senki sem jelent meg. Mit lehetett tenni? A török nagykövet levonta a következtetéseket, s a török diplomaták a követséget kiszolgáló személyzettel elfogyasztották a vacsorát.

A megrendezett botrányos perek következményeként megromlott a viszony a nyugati követségekkel. A román kommunista kormány a pereket megfelelő oknak találta arra, hogy kompromittálja és korlátozza az országban a nyugati diplomaták szabad mozgását. Az ő esete éppen egy ilyen botrányos per volt a sok közül.

Szamosújvárról 1960 nyarán engem Désre szállítottak, hogy mi lett Samitea további sorsa, nem tudom.

Egy nap fél tucat orvost hoztak a cellába. Hirtelen a Zsdanov halála alkalmával rendezett moszkvai kirakatper jutott az eszembe, amikor is hét orvost ítéltek súlyos börtönre azzal a váddal, hogy Zsdanovot szándékosan ellenjavallt kezelésben részesítették s ezzel halálát okozták. Az orvosok elmondták, hogy egy constanţai katonakórház majdnem teljes orvostestületét letartóztatták, s ők ennek töredékét képezik. Mendemondák kaptak szárnyra velük kapcsolatban. Hol azt mondták, hogy kémkedésért, hol pedig, hogy nagy mennyisé-gű gyógyszer elsikkasztásáért vannak elítélve.

Szamosújváron 1962-ben a börtön földszintjén kórházat rendeztek be beteg rabok részére. A kórház orvosgárdáját teljes egészében a constanţai katonai kórház letartóztatott orvosaiból állították ki. A sok orvos közül Stere sebészorvos neve maradt meg emlékezetemben.

Szamosújvárról a kis büntetésű rabok munkatelepekre hurcolása állandó volt. Hol a Duna-deltába nádkitermelésre, hol a mocsarak lecsapolására, talajjavító munkálatokra vitték őket. Én, aki a 199-es dekrétum alapján voltam elítélve, azt gondoltam, hogy visszavisznek Piteşti-re. Szerencsémre nem ez történt. Nyár közepéig még Szamosújváron tartottak. Annak a megmagyarázására, hogy a bűntény szerinti csoportosítás elvének megfelelően nem vittek vissza Piteşti-re, egy kis kitérőt kell tennem.

Az 1960-as években a KGST, amelyet a Szovjetunió és Románia javaslatára a hat szocialista ország 1949 januárjában hozott létre, a tagállamok gazdasági politikájának és gazdasági fejlesztésének összhangba hozatala, valamint a tagországok gazdasági adottságainak megfelelő fejlesztése céljából regionális átszervezéseket vett tervbe. Az átszervezés országunkat annyiban érintette, hogy gazdasági és természeti adottságai alapján Romániában elsődlegesen a mezőgazdaság és az agráripar fejlesztését irányozta elő. A javaslatban a románok a nemzeti szuverenitást érintő veszélyt véltek, s elvetették a szovjet tervet. Bizonyítani nem áll módomban, de a börtönből való szabadulásom után olyan hangok is hallatszottak a fenti szovjet—román KGST-összetűzésről, hogy a román kommunista kormány kezdte keresni a nyugati nagyhatalmakkal a kapcsolatok javításának útjait. Az is hírlett, hogy a Nyugat a román kormánytól a politikai elítéltek szabadlábra helyezését követelte a kapcsolatok javításának előfeltételeként.

A szovjet—román politikai viszonyok ilyetén alakulása vagy más okok következtében, bizonyosan tudni nem lehet, de tény az, hogy 1960 nyarától, még inkább 1961-től a romániai börtönrendszert újból átszervezték. A börtönökben tüdőszűrő- és általános orvosi vizsgálatokat tartottak. A vizsgálatok eredményének megfelelően fokozatosan változtattak a bánásmódon. Kezdték orvosi kezelésben részesíteni a betegeket. Mostantól a tébécéseknek, a nemzetközi előírások szerint, külön kosztot és gyógykezelést adtak. (Nem állítom, hogy mindenkinek.)

A fegyencek egészségügyi talpraállításánál azonban sokkal fontosabb volt a kommunista diktatúra számára a kémek, hazaárulók és a rendszer megdöntésére szervezkedő összees-küvők politikai meggyőződésének újabb kikémlelése. Ennek érdekében a besúgók által szállított adatok feldolgozása céljából megnövelték a börtönben a politikai tisztek számát. Szamosújváron például duplájára. Az informátorok, besúgók munkáját intenzívebbé tették. A fegyenceket és besúgókat a cellákban sűrűbben cserélgették. Elrendelték, hogy más nyelven, mint románul, beszélni tilos.