nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
Szamosújvár harmadszor

Szamosújvár harmadszor

1963 januárjában, mint már írtam, a dési börtönből rabszállító autóbuszon Szamosújvárra vittek. Csikorgó hideg volt. Amikor szálltunk ki a dubából, elszabadult hideg szél kavarta fel körülöttünk a havat. Kopott fegyencköpenyem magamhoz szorítottam, gyorsan szedtem a lábam a befűzet-len, rossz katonabakancsban, hogy minél hamarabb a sárga pavilon földszintjén kijelölt cellába érjek. Már Désen úgy állították össze a szállítmányt, hogy mindünket egy terembe tereltek be anélkül, hogy névsort olvastak volna. Mikor a cellába mentünk be, ismerős fehér köpenyes raborvosokat láttam az egyik nagy cellából kijönni s a mellette lévőbe bemenni. Csodálkozással töltött el a látvány. A földszinten néhány nagy cellában kórházat rendeztek be, ahol még kisebb műtéte-ket is végeztek. A kórház orvosgárdája fegyenc orvosokból volt összeállítva. Sint, a börtönorvost leváltották és helyébe egy Baumgarten nevű, 55—60 év körüli orvost neveztek ki. Humánus embernek tűnt, egyszer engem is megvizsgált, ugyanis sűrűn látogatott meg epekrízisem. Magyarul szólt hozzám, és magyarul mondhattam el panaszom. Később megtudtam, hogy a kommunista Bányai Lászlónak, az egyetemi tanárnak volt a testvére.

Már Désen sokat foglalkoztatott a gondolat, mi lesz ebből a világból, mi születik, mit hord méhében számunkra az idő. Az Úr 1963. esztendejét kezdtem fogyasztani, hogy szaporítsam börtönéveim számát. 1972. március 21-én lenne szabadulásom napja, ha le kell töltenem mind a 15 esztendőt. Ez lehetetlen — gondoltam magamban. Mit tartogat a hatalmi téboly? — tértem vissza a szörnyű valósághoz, amely körülvett.

Itt-tartózkodásunk átmeneti — gondoltuk Komáromyval, ülvén az ágyon. — Ez olyan karanténféle, szét fognak szórni az emeleteken, különböző cellákba. Nem biztos, hogy egy cellába tesznek, pedig én szerettem volna Jóskával vagy Lakatos Istvánnal együtt maradni. Még az sem bizonyos, hogy betartják az eddigi, bűntények szerinti csoportosítást.

A szokásos kétheti karantén után felvittek a második emeletre egy tágas cellába, nagy megelégedésemre a barátommal együtt. Hideg volt, csak testünk melegével fűtöttük a cellát. Két ágysor volt egymásra helyezve, magam a második sorban kaptam ágyat. A januárt itt töltöttük tétlenül. Én az epekrízisek mellett súlyos influenzát fogtam ki, nagyon fájtak a végtagjaim, belázasodtam. Feliratkoztam a fegyőrnél orvosi vizsgálatra. Szerencsém volt, a rab orvost, aki most a hívásra meglátogatott, jól ismertem. Perţa nevű, medgyesi, szász nemzetiségű, magas, fiatal orvos volt a „Fekete-templom csoportból”. Nem volt étvágyam. Hozott valami orvosságot.

Perţa nagyon biztatott, hogy az ételt feltétlenül fogyasszam el, mert ez fontosabb, mint az orvosság, amit adott.

Amint lassan mentünk ki a télből, a rabok mozgatása is megindult a cellákban. A barátomtól elválasztottak, átvittek egy ugyancsak nagy cellába, ahonnan nem sok emlékem maradt. Nagyon vegyes összetételű volt. A többség paraszt, akik közül egy moldvai csángóra, Rotarura emlékszem, mindig Eminescu Mai am un singur dor (Csak még egy vágyam van) című elégiáját dúdolta. Volt egy idős bukaresti orvos is, akire azért emlékszem, mert azt tanácsolta, hogy műttessem meg az epémet. Természetesen, semmiért sem szántam volna rá magam.

A börtönben tapasztaltak messzemenő reményekre jogosítottak fel már akkor. Rövid idő múlva innen is elvittek egy másik nagy cellába. Itt sok fiatal értelmiségi volt. Itt ismertem meg Dénes Iván fiatal írót, az apja is börtönben volt. Ő a nevét Deneşnek mondta és írta. Szülei magyar zsidók voltak, de ő román kultúrában nevelkedett, román középiskolát végzett. Anyanyelvi szinten beszélt magyarul, románul és németül. Úgy emlékszem, az egyetemet Kolozsvárott kezdte és Bukarestben fejezte be. Román irodalmat és filozófiát végzett. Rendkívül olvasott, intelligens, művelt, 30 év körüli férfi lehetett. Itt, ebben a cellában voltak a „Fekete-templom csoportban” elítélt szász fiúk is. Dénes Iván főként ezekkel társalgott, és hol németül, hol románul mesélte nekik Thomas Mann regényeit. Amikor engem ebbe a cellába bedobtak, éppen a Varázshegyet kezdte románul mondani. Magam is meghallgattam.

Ivánnal többször beszélgettem. Elmondta, hogy a rendszer erőszakszervét, a Securitatét emberellenes színben feltüntető Angina pectoris című elbeszéléséért tartóztatták le és ítélték el hétévi börtönre. Az akkori idők romániai íróit, költőit nagyon ismerte, nemcsak a románokat, hanem a magyarokat és németeket is. Kolozsvár városát is úgy ismerte, mint én. Mondotta, hogy Lakatossal is találkozott a börtönben.

Amikor bekerültem ebbe a cellába, rövidesen nagy változás történt nálunk és még néhány cella életében. Amiről eddig legfennebb csak álmodtunk, bevezették az újságolvasást, nevezetesen a Scânteia pártlap olvasását és ritkán a Contemporanult. Aki ezt irányította, egy Domokos nevű kolozsvári, a Herbák János Bőripari Kombinát munkásából lett politikai tiszt volt, alacsony, köpcös, barna, rendkívül agilis funkcionárius. Ő csak irányította az egészet, akik szervezték és lebonyolították, a rabok közül kiemelt értelmiségiek voltak. Három névre emlékszem: egy Văcaru nevű tanárra, egy Filip nevű újságíróra és Dénes Ivánra. Nem kell magyaráznom, hogyan folyt le az újságolvasás. Valamelyik a három közül felolvasta a kijelölt cikket, esetleg kommentálta, a végén voltak a hozzászólások. Ezt az egész kezdeményezést átnevelésnek nevezték. Lelkiismereti kérdést nem okozott addig, amíg az embert véleménynyilvánításra nem kérték. Engem az újságolvasások alkalmával ilyesmire soha nem szólítottak fel.

Egy idő után az újságolvasás kibővült és bekapcsolták a kulturális tevékenységbe a könyvismertetést, előadások tartását, filmvetítést és a vasárnapi televíziónézést. Iván többször jött hozzám, hogy vállaljak valamit. Magam mindig kitértem azzal, hogy nem tudok jól románul, nem tudom elfogadható szinten megfogalmazni a mondandókat. Ezzel egy ideig leszállt rólam.

Egyszer csak jön és hozza Szabó Gyula Fűhúzó április című, frissen megjelent novelláskötetét és kér, legyek szíves, olvassam el és ismertessem a legközelebbi kulturális összejövetelen. Ismét azzal akartam a kérés elől kitérni, hogy nem tudom románul ismertetni. Ám Iván azt ajánlotta, írjam meg magyarul és ő átülteti román nyelvre. Most már nem volt mit tenni, el kellett vállalnom, és meg is írtam magyarul az ismertetést.

Mi az, amire emlékszem a kötettel kapcsolatban? A kis novelláskötetet állami díjjal tüntették ki. Huszonnyolc esztendő távolából egyetlen elbeszélés cselekménye és alapgondolata maradt meg élesen, de a pontos címét annak is elfeledtem. Röviden: az író azt mondja el a novellában, egy öregasszony szájával, aki a vonaton Bukarestbe utazik mérnök fiához, hogy milyen boldog, mert fia állásban van Bukarestben, nagyszerűen keres, szép lakásuk van, mindennel kényelmesen berendezve; van rádió, hűtőszekrény stb., és nagyon megbecsülik munkahelyén. Magam tudtam, mire kell az ismertetésben a hangsúlyt tenni. Emlékeztem Vasile Lucának, akit az illegalitásban a kommunisták még Luka Lászlónak neveztek, egy Kolozsváron elmondott politikai beszédére, amelyben azt a gondolatot fejtette ki: olyan életviszonyokat kell a szocialista Romániában teremteni, hogy a magyar nemzetiség ne kacsingasson Budapestre, senki máshol ne keresse a jólétet, mint saját hazájában. Nagy szavak voltak, s minthogy akkor divat volt az irodalomban a politikai jelszavak írásművekben való intenzív propagálása, Szabó Gyula is megtette, nem kis sikerrel. Úgy emlékszem, az elbeszélés a kérdést művészi szinten oldotta meg. A könyvismertetés nekem is jól sikerült, mert Iván szép stílusban adta vissza románul. Remélem, Szabó Gyula nem fog reám megharagudni, amiért kis könyvét felhasználtam, hogy a hatalom fejében a magam körül gomolygó ködöt oszlassam. Egyébként kedvesen emlékszem vissza az íróra, magyar olvasásból tartott kitűnő gyakorlati tanítására az ötvenes évek elején, amikor a magyar tanítási gyakorlatok vezetésére be kellett ugranom a magyar tanszék főnökének utasítására.

1963-ban a mi csoportunk még csak az elején tartott az átnevelésnek. Tudomásunkra jutott, hogy bennünket, ha nem is mindenkit, ki fognak vezényelni a bútorgyárba dolgozni.

Az átnevelés szolgálatában nemcsak az újságolvasást szervezték meg, hanem a börtön könyvtárát is megnyitották, de csak a gyárban dolgozók részére, legalábbis egyelőre.

Említettem, hogy újságolvasás céljára a Contemporanul is rendelkezésre állt. Nem emlékszem, hogyan, miképpen, megtudtam: tanulmány jelent meg a Contemporanulban egy Nyugaton kiadott többkötetes világtörténeti műről. Talán éppen Dénes Iván említette. A Contemporanul vitatkozik is vele, bírálja a művet. A cikk felcsigázta érdeklődésemet és kerestem az alkalmat, hogy elolvashassam. Bizonyos késéssel el is olvastam. A mű középkori kötetéről volt szó, amelyet Ferdinándy Mihály, Nyugaton élő történész és prózaíró szerkesztett. A cikk írója, akinek a nevére nem emlékszem, azért bírálja a művet, mert a román nép történetét csak a két fejedelemséggel, a XIII., illetve a XIV. századdal kezdi. A bírálat írója magyar történészt sejtett Ferdinándyban és hamisítással vádolta. A nemzeti öntudat szellemében indult átnevelés persze elhallgatta a cikket, román értelmiségiek viszont megkérdezték, olvastam-e és ajánlották elolvasásra.

Az előadással és könyvismertetéssel egybekötött átnevelő gyűlést rendszerint vasárnap rendezték, s a szervezők őrköd-tek afölött, hogy élénk legyen. Volt kommunista ideológiai előadás, szóltak a szocialista társadalmi-gazdasági rendszer felsőbbrendűségéről. Ilyenkor látni lehetett a kérdések felte-vőiről vagy hozzászólóiról — ahogyan feltették a kérdést vagy hozzászóltak —, mi a szerepük a fegyencközösség életében. Egy alkalommal — jól emlékszem — felszólalt egy magas bukaresti katolikus pap is (talán Halthauser volt a neve), és a Biblia tanításai alapján azt magyarázta, hogy Jézus is kommunista volt. Sok bírálat hangzott el a kapitalista gazdasági és társadalmi rendszer ellen. A gyűlések hangja, tartalma lassan kezdett megváltozni, átvették a szót a nacionalisták, és a nagynemzeti szellemű nevelés elöntött mindent. Kiálltak a porondra az ultrák, munkásból lett tisztek, vasgárdista szimpatizánsok. Megkezdődött a nemzeti színű kommunista nevelés, amely éppen olyan türelmetlen volt mindenki mással szemben, mint a levitézlett nemzeti burzsoázia.