A KIVÉGZÉS

–   Nem – mondta a Katona. – Anélkül.

Az Őrmester egy pillanatig csodálkozva nézett rá, pimasz csodálkozással, és újra a szemére akarta helyezni a fekete kendőt. A Katona, amennyire tudta, elcsavarta a nyakát.

–   Nem – ellenkezett csendesen –, látni akarom.

–   Mi a fenét akar látni? Majd később. A Katonának elég nehezére esett a mozgás, csak a nyaka forgott szabadon. Az Őrmester lassan, szinte saját magán csodálkozva, leengedte a kezét.

A Százados távolabb, a szürkére vakolt fal mellett állt, háttal feléjük, egy közlegény takarította a csizmáját.

Az Őrmester odakiáltott neki:

– Nem engedi, hogy bekössem a szemét.

A Százados nem fordult meg, csak felemelte egy kicsit a fejét, úgy válaszolt, a fal felé kiabálva:

–   Hogyhogy nem engedi?

–   Azt mondja, látni akarja.

–   Maga mit tárgyal vele? Szabadságon van?

Az Őrmester ismét a Katona szemére helyezte a kendőt, és amikor elmozdult, öklével az arcába ütött.

–   Nem hallottad? – mondta oktatóan. – Nem vagyok szabadságon.

A Katona egy kicsit elszédült.

–   Arról volt szó – kezdte, és miután kinyitotta a szemét, odaköpött a kövekre –, arról volt szó, hogy főbe lőnek, de arról nem, hogy előtte megvernek. Óriási különbség.

A Százados közelebb jött.

–  Mi a panasza? – kérdezte, ahogy odaért.

–  Látni akarom, hogyan lőnek belém – mondta a Katona. – Ennyi.

–  Még vannak ötletei. Azt nem akarja látni, hogyan temetik el? Mi lesz velünk – fordult az Őrmester felé –, ezek mind kíváncsibbak lesznek.

–  Én sem szeretem, amikor be van kötve a szemem – mondta az Őrmester tréfálkozva. – De az persze más.

–  Mikor volt magának utoljára bekötve a szeme, Őrmester?

–  Nem tudom. Rég. Amikor játszottunk.

–  S nem szerette.

–  Rossz előérzetet kelt – mondta az Őrmester.

–  Jogom van ehhez – mondta a Katona. – Méltóságomhoz tartozik, hogy addig lássak, amíg a látásom tart. Hogy lássam, mi történik velem.

–  Szabályellenes – mondta a Százados, és széttárta a karját. – Háború van. – Aztán lassú, kényelmetlen léptekkel visszaindult a fal felé, ahol azelőtt állt.

–  Masnira kéred? – szólt az Őrmester, s a Katona fejét a hajánál fogva, de nem túl durván közelebb húzta. – Most ne mozogj!

–  Te! – mondta a Katona. – Te, menj a fenébe.

–  Tegeződünk – kiáltott a Százados után.

– Volt még ilyen? – Aztán visszafordult. – Ne piszkoskodj, te alvilág – mondta kedélyesen.

A Százados visszafordult.

–  Én is azt mondom magának, ne kellemetlenkedjék.

–  Golyóról volt szó, egyéb nélkül – mondta a Katona.

–   Megkapja – mondta az Őrmester.

–  De látni akarom. Vegye úgy, hogy ez az utolsó kívánságom.

A Százados megállt.

–   Hány óra? – kérdezte.

–   Negyed hat – mondta az Őrmester.

A másik megvonta a vállát.

–   Hagyja békén. Hagyja, ha így akarja. Mindössze pár lépés volt még. A Katona látta a körben álló katonákat, talpán érezte a kövek hajnali hidegségét. Nem gondolt semmire

–   Hány éves vagy? – kérdezte az Őrmester, amikor megálltak.

–   Neked megmondom – felelte. – Huszonhat.

–   Jegyezd meg jól – mondta az Őrmester, keserű pátosszal a hangjában.

A Katona könnyen, derűsen rámosolygott, mint a szelídek a Bibliából.

–   Leülhetek? – kérdezte.

–   Leülhet? – üvöltötte az Őrmester a Százados felé, aki a katonákkal beszélgetett.

A tiszt odafordult, s egy pillanatig várt, hogy jobban megértse, amit kérdeztek.

–   Üljön le – kiáltotta vissza vidám engedékenységgel. – Engedjünk meg neki mindent. Majd felállítják egy kis időre – tette hozzá.

–   Fáradt vagy, fiam? – kérdezte az Őrmester, amikor a Katona törökülésbe leereszkedett a kövekre.

–  Hogy én most mit csinálok, azt kérdezed?

– Ó, nem akartalak megbántani – mondta az Őrmester. – Csak arra gondoltam, furcsa lehet neked most fáradtnak lenni, meg hogy miért is. Még vagy hét perc van, abból ötöt egész nyugodtan ülhetsz.

Sima, fekete víz volt a kövek között, úgy adta vissza a derengés színét, mint a tükör. Keleten, a fal irányában hamar világosodott, mint a színfalakon, s a távozó éjszaka szürkeségéből előtűntek a felhők. De a Katonát nem érdekelte. A köveken, az ártatlan harmatba dermedve ült egy pók, azt nézte. Vékony nyári nadrágja egy pillanat alatt átnedvesedett, s bár értelmetlen sietségén maga is elcsodálkozott, hirtelen felállt, csak a pillantását felejtette ott, kicsit előrehajtott fejével, érdeklődően.

–  Mi az? – kérdezte az Őrmester.

–  Egy pók – mondotta a Katona.

–  A pók korai ébredése – mondta szórakozottan az Őrmester. – Még tanulhatsz valamit.

–  Befoghatnád a szádat, ez rólad a véleményem – mondta a Katona csendesen, csalódottan.

–  Kezdem unni ezt a kegyességet – mondta az Őrmester. – Ha már minden annyira érdekel, még annyit, hogy amikor valami kattanást hallasz, akkor csak a závárokat húzzák fel. Akkor még számolhatsz háromig, vagy ha sietsz, ötig. Azt mondják, ilyenkor mindenki számol.

–  A pokolba! – kiáltotta a Katona maga elé, a köveknek.

–  Őrmester! – kiáltotta a Százados. – Hagyja az utolsó perceit nyugodtan. Bírja ki már maga is azt a pár percet.

Hátulról közelebb jöttek a katonák, és a Katonát a fal felé kísérték. Egy darab fal volt, nem pedig valaminek a fala, egészen szürke és üres. A Katona úgy állt oda, hogy teste majdnem hozzáért, arccal a felsorakozó katonák felé. A Százados a katonák mögé állt, s az előrenyújtott csövek irányában látta az embert, akit ilyen furcsán, nyíltan, saját szeme láttára le kellett ölni. Elővette a kivégzési parancsot, és felolvasta.

A Katona előrenézett – az alacsony fal mögött világos volt az ég –, nem lehetett látni, hová. Hallotta a kattanást. A csövekben hunyorgató szemeket látott. Látta a Századost is. Felemelte a kezét vállmagasságig, mert így képzelte el, és látni akarta, tudja-e. Ebben a csendben úgy tűnt, a kövek között halk csurranással, magukban a felhők képével, megmozdultak a vizek. Fehéren világított az ég, majdnem tejfehéren, s egyszerre jéghidegen, majdnem hangtalanul becsorgott a fülein, és nem tudta, meddig tartott.

–   Ámen – mondta az Őrmester.

A Százados a földön ült.

–     Ez magának való volt – mondta, de az Őrmester nem hallotta.