FUTÓ FELHŐK ALATT

(Látod, Anna, ősz ütötte fák között rohanok tőled el. A keréknyomok között futok, sáros ösvényen, ütemesen, ahogy a kezedben kattog az óra. A melegítő-felsőm fedi vállad, a szemed kísér – mozgó piros pont vagyok a sűrűsödő fák között, a szemed itt a hátamban, a lapockáim között érzem a tekinteted, s nem futhatok lassabban, mint ahogy futok. Csúszik a sár, a felén túl vagyok, a nehezén nem, még nem, mindenütt a versenyen a vég a nehéz, az a vég, a dombra fel, ahol állasz. Rendesen zihál a tüdőm, kicsit erősítek, már topogsz a barna fatörzs körül, hunyorítasz, szeretne látni a szemed, nézed a stoppert. Messziről ág recseg, minden riad, amerre rohanok, már jól látlak, integetsz – gyorsabban, gyorsabban, vége.

Látod, Anna, milyen némán jövünk a súlyosodó este hangjaiban. Arcod a vállamhoz szorul, hallgatsz, s igyekszel akkorákat lépni, mint én a hosszú lábaimmal, máskor nevettünk ezen, most csak szorítod a kezem, s szemedben, a pillák rései mögött szánalom. Holnap utolsó versenyem lesz, így látták jónak, teljesen utolsó, bevégeztetett – utolsó, súlyos nevű Anna. Azért beszélhetsz, nevethetsz is, mert már az utcákon vagyunk, az erdő messze, s már sötétedik. A kigyúlt neonok megsápasztják az arcod, Anna, s tenyereden látszanak az erek, ahogy simogatsz. Egész nap nem szóltam hozzád, elfoglaltam magam hosszú rohanással, készüléssel kívül-belül, ne haragudj, nehéz nekem most, és holnap is nehéz egy ilyen kivénült futónak, ilyen szíjas lábúnak, akit három éve nem vert meg senki ötezer méteren.

Látod, Anna, egészen hazahoztalak, kezed a kilincsen, s nem hívsz be, ismersz, halk hangú, tűz nélküli éjszakák ezek most, a verseny előtt. Mondom aztán: ne gyere holnap, máskor se jöttél, most minek jönnél, majd este, a győzelem után. És szeretlek, esőnevű Anna.)

Benyitott. Az öltözőben megcsapta orrát az izzadság szaga. Izgatott lett, leült a fogasa alá. Megnézte az óráját: fél négy.

Egy órám van még a bemelegítésig – gondolta. Ledőlt a keskeny fapadra, az ablak alá. A melegítőfelsővel befedte az arcát, de úgy, hogy az orra és a szája szabadon maradjon. Mélyeket lélegzett, közben rázogatta a lábát. Lazított.

−    Itt vagy?

−    Itt.

Felnézett. Rudi, az edző állt előtte, köpködte a tökmagot.

−    Nem zavarlak?

−    Nem. Eső kéne. Kemény a pálya.

−    Nem baj.

−    Nem gondoltad meg?

−    Nem.

– Muszáj verseny neked? Nem elég a bankett, miegymás?...

−    Muszáj.

−    Kár lenne lebőgni.

−    Ne félj.

−    Ahogy gondolod. Akkor: ahogy megegyeztünk. Váltott iram. Nem kockáztatni. Ha nem muszáj, ne vezess nekik. Ügyelj a Kölyökre. Mert nagyon gyors.

−    Idő?

−    Háromnegyed. Kezdd el.

(Látod, Anna, a bemelegítés háromnegyed óra mindössze, negyvenöt perc, s máris úgy érzem, órák óta futok itt a fűben a féltő fák között. A hangszóróban hatszor mondták eddig a nevemet, köszöntenek engem ott belül a betonkatlanban, s én itt kívül futok magamban – veled. Most teszel-veszel, dolgozol a fehér üvegek fölött, állandóan az órára rebben a szemed, most melegít, gondolod, most még mindig, most már fut, rohan, most már vége – vége. Már siet a sportzsákkal, nagyokat lépve, futó felhők alatt.)

Levetette a melegítőjét. Könnyedén megütögette a combizmait. Köpött. Három mély lélegzetet vett. Előrehajolt, „kirázta” a kezeit. Oldalt nézett: Bodoni úr, a gondnok húzta újra az elmosódott vonalakat. Bodoni úr megállt. Nadrágjáról lerázta a rászállt mészport, és azt mondta:

– Bunyózd meg őket, Öreg.

Felsorakoztak a fehér vonal mögé. Eldördült a pisztoly. Az öreg rögtön élre állt. Kristály-ritmusban futott a többiek előtt.

(Látod, Anna, rohanok a többiek élén, kicsit öreg vagyok, igaz, de nézd, milyen hosszúak a lépéseim, más rég abbahagyta volna, de én nem, én nem, én csak ma, majd itt, a tizenkét és fél kör után, akkor végzem be ezt a dolgot, ezt az örök futást, önfeledt futást, esőben, hóban, tűzben, szürkülő mezőkön, bíbor pályákon – a futást, ami életemnek része volt. Látom magam most, mint soha: eső, eső, felcsapott salak az arcomon, a hajamban, a fehér mezen, ernyők alatt ordító haverek, a számtantanár, aki akkor látott először pályát, hajrá, tüzek, összefutó fehér vonalak, cél, zuhanó sötétség, hányásszag, hang: fijam, fijam, minek így kifutni magad.

Most figyelnem kell, Anna, a Kölyök erősít, itt liheg a nyakamon, szemem sarkában látszik a keze,  mellém ér, liheg erősen, még tűröm, fárasztom egy kicsit, hirtelen robbantok, belevágok, már megnyugszik, mögöttem üget újra, messze, tíz méter messze mögöttem, örvendj, gondollak, Anna.)

A hatodik körben a Kölyök hirtelen erősített, előzött, s az Öreg most mögötte maradt, szorosan. Nézte a Kölyök hátán a számot: 726.

(Látod, Anna, aki győzni akar, nem vezethet végig, ezt most gondoltam; vereség, tudod, amikor a szemem sarkából megláttam a Kölyköt, rögtön belevágtam, és ő is, és én is, nagyon belevágtam, egyszer csak nem tudtam lépést tartani vele, pedig kínlódtam eleget, s most itt ez az alattomos szúrás a jobb tüdőm alatt, harapom a szám, nehogy feladjam. Messze elfutott a Kölyök, már alig látom számát, pedig tudom: 726, most már mindig tudni fogom a számát, és ezt a szúrást a mellkasom alatt, ezt is örökké tudni fogom, gondolhattam volna, a hirtelen erősítéstől van, attól, s most már ordítnak a Kölyöknek a drukkerek.

Látod, Anna, azt a keserves Úristenit, hogy megnyomtam ezt a kört, s még mindig előttem a Kölyök, messze, húsz méter messze előttem, irtózatosan grimaszkodom, te nézel belül, és mosolyogsz rajtam, a szánalmas mindig-mindenhol-győzni-akarásomon, én már ilyen vagyok, mosolyogj nyugodtan a grimaszaimon. Már elmúlt a fájdalom, mennyivel könynyebb, erősítek, rohanok a Kölyök után, kicsit kínzom magam, hajszolom, már itt a Kölyök, már mellette vagyok – várj csak, megugratlak én –, mellé érek, kicsit bólintok, előrenyújtom a fejem, azt hiszi a Kölyök, előzni akarok, kétségbeesetten belevág, az akarás megbénítja, zihál, elszögletesednek a mozdulatai, megbújok mögötte, s mikor már teljesen kiküzdte-kínlódta magát ellenem, hirtelen robbantok, megint helyreállt a rend, én elöl, a Kölyök mögöttem, nem fáj már semmi, lebben a lábam, a holtpont elmúlt, vidulj, csendes nevű Anna.)

Csengettek: utolsó kör. Az Öreg pirosra gyúlt fejjel, fényes szemekkel vezetett. Mögötte, szorosan mögötte a Kölyök futott kisápadt végtagokkal. Bodoni úr, a pályagondnok retteneteseket ordított:

– Húzd meg, Öreg. Húzd meg, Öreg!

(Látod, Anna, ilyenkor minden változik: az ég barna, a fű sötétkék, a fehér csíkok beleégnek a szemedbe, s ez már az utolsó előtti egyenes. Erősíteni kell, a lábam tömör, nehéz tömb, forró kő a nyelvem, tűzkohó a szám, a kezeim szabálytalanul verdesnek, mint golyó találta madár szárnyai – mik jutnak eszembe –, erősíteni kell, még, még, liheg a Kölyök a nyakamban, még érzem, nem hátradőlni, erősíteni, utolsó kanyar, jól rádőlni, lazítni vállból, szembe rohan a célegyes.

Látod, Anna, ez már a vég, az igazság utolsó száz métere, vezetek, a Kölyök mögöttem dobog, vezetek, örömömben középre húzódom, az egyes pályáról ki középre, rohanhatnak utánam, látszik a szalag, nézzétek, ezt csak én tudom, a finisben mosolyogni, én egyedül.

Látod, Anna, aki győzni akar, ne vicsorítson mosolyt a tapsolók felé! Villanás – hirtelen tört elém a Kölyök. Az üresen hagyott belső pályán, a fű mellett lopózott előre, a cél előtt négy méterrel ért el, és húsz centivel – ordítani tudnék, hiába dobtam előre magam –, húsz centivel vert meg!)  

– Könnyelmű volt az Öreg – mondták. – Odadobta az első helyet. Ha belül marad, biztosan győz. Nem tudta volna a Kölyök megkerülni. Nem lett volna ereje.

Bodoni úr annyit mondott:

–  Nem akarta megnyerni.

Az Öreg ellilult fejjel feküdt a fűben. Felállt, kezet fogott a győztessel.

–  Gratulálok – mondta.

Bement az öltözőbe, megeresztette a vízcsapot. Zubogtatta magára a vizet. Megtörülközött. Lassan felöltözött. Kiöblítette a száját. Kijött. A csupasz üléssorok előtt Rudi várta.

−    Ugye, mondtam. Nagyon gyors. Kár volt.

−    Kár.

−    Balra mész?

−    Nem. Egyenesen.

−    Viszlát.