nyomtat

megoszt

A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei
DÁVID LÁSZLÓ

SZÉKELYUDVARHELY

Udvarhelyszék központja, Székelyudvarhely — bár jelentősége már a középkorban kétségtelen — csak egyetlen épen maradt középkori építészeti emlékkel rendelkezik: ez a Jézus-kápolna. Két hajdani emléke: a Budvár és az ún. Csonkavár nagyon átalakult formában maradt ránk. Nyomtalanul eltűntek a várbeli kolostortemplom, a plébániatemplom, Szombatfalva és Bethlenfalva templomai, a Szent Anna és Szent Imre tiszteletére épült kápolnák középkori épületei. Némelyikről van néhány adatunk, másokról a krónikás említések rövid híradásain túl semmisem tudunk. A város hajdani építészeti emlékeire vonatkozó levéltári, illetve régészeti kutatás még a kezdeteknél tart, de a Budváron, majd a Jézus-kápolnánál végzett ásatások további kutatásra ösztönöznek.

A városra vonatkozó adatok alapján a szék központjához méltó, gazdag középkori építőtevékenységre következtethetünk, s az, amit a város és Udvarhelyszék faluinak megmaradt és felkutatott középkori építészeti emlékeiről tudunk, ezen a téren kiegészíti egymást. Székelyudvarhely történetére vonatkozó adatainkból éppen ezért először azokat vesszük számba, amelyek meghatározóak voltak alakulásában, amelyek a középkori középületek létrejöttét és alakulását befolyásolták és általában az építészet és a társművészetek tevékenységének medret szabtak.

A kezdetekre vonatkozóan két régészeti eredményre kell hivatkoznunk: egy római katonai táborhely és polgári település nyomainak feltárására a város főterén — ez a Marosvécs—Oltszem közötti limes vonalának egyik pontja volt — és egy XI—XII. század fordulójáról való településre, amelynek égetett edénytöredékei 1956-ban kerültek elő (Ferenczi 1971. 1141.). Szintén ebben az időben épül ki őrhellyé az eredetében sokkal ősibb budvári vár. Ez a vár — amint azt az ott talált régészeti anyag bizonyítja — összefüggött nemcsak az udvarhelyi teleppel, hanem más környékbeli őrhelyekkel és telepekkel is (uo. 1140, 1144). Udvarhelyen és környékén tehát a XI—XII. századtól kezdve számolhatunk a maradandó anyagból való építkezés lehetőségével, emlékeink azonban ennél későbbiek.

A telegdi székelyeket említő 1224-es oklevél a város létét ugyan nem bizonyítja, de arról már tájékoztat, hogy hol van a „terra siculorum”, a székelyek földje (SzOkl I. 5.), s az 1270—1280 közötti oklevelekből azt is megtudjuk, hogy a későbbi Udvarhelyszék területe egyházi tekintetben a telegdi főesperesi kerület része volt. Körülbelül ebből a korból való volt a várbeli kolostortemplom és az akkori város egyik déli szomszéd falujában a Jézus-kápolna.

A város nevét először a telegdi főesperesség „erdőháti” plébániáinak a pápai tizedjegyzékben való felsorolása közt találjuk. 1333-ban „Vduorhel”, majd „Oduorhel” alakban. A tized nagyságát tekintve Udvarhely a felsorolt települések sorában a negyedik helyre tehető. És bár ez az adat város voltát nem igazolja, az önálló plébániatemplom létezését már igen.

A városnak mint Udvarhelyszék székhelyének vezető szerepéről csak a XV—XVI. századi adatokból értesülünk, de bizonyosak lehetünk afelől, hogy már korábban, a székely székek kialakulása idejében ilyen szerepet játszott. 1357-ben Udvarhelyen tartják a székelyek nemzeti gyűlését, s ez a városnak nemcsak a széken belüli, de az egész székely közösségbeli kiemelkedő szerepét jelzi. Amit Demény Lajos a társadalmi fejlődés és szervezeti változás összefoglalásaként Udvarhelyszék vezető szerepéről mond, az elsősorban Székelyudvarhelyre vonatkoztatható: „A XV. század elejére kialakult a székely gazdasági, társadalmi, bíráskodási és katonai rendnek megfelelő sajátos szervezési forma: a székely székek rendszere. A Nagy-Küküllő felső völgyében majdnem 130 falut számláló Udvarhelyszék a legfelsőbb, ún. anyaszék szerepét töltötte be. Itt székelt a székelyek ispánja, majd főkapitánya, főkirálybírája s a székely peres ügyek felső továbbviteli fóruma.” (Demény 1976. 17—18.) A város jelentőségét és középkori mozgalmas életét még jobban kiemeli, ha az előbbieket kiegészítjük azzal, hogy többnyire itt zajlott le a „lustra”, a nemzeti haderő évenkénti összeírása, a családonként hadkötelesek név szerinti számbavétele; innen indult a rendelkezés a részbeni vagy általános Tiadi „felülésre”; itt gyülekezett és innen indult az ispán vezetése alatt a haderő (Jakab 1901. 206.). Székgyűléseken, törvénynapokon jeles személyiségek fordulnak meg Udvarhelyen (Hunyadi János, Vetési Albert csanádi püspök, Tamás vránai perjel és mások). A világi és egyházi főemberek, a székek vezetőinek és jogtudóinak jelenléte megannyi kulturális, művészeti hatás átvételére, cseréjére adhatott lehetőséget.

A város iparának, kereskedelmének fejlődésére vonatkozó adataink a XV. századtól kezdenek szaporodni: a tímárok és vargák céhét például 1459-ig lehet visszavezetni (Fodor László: Adatok a székelyudvarhelyi céhek bomlásának kérdéséhez. 183—184.), maga az ipar pedig korábbi a céhek kialakulásánál: nemrégen kerültek felszínre a város főterén egy fazekas- és egy kovácsműhely XIV—XV. századra tehető maradványai és készítményei (Ferenczi Géza: Lapok Székelyudvarhely ősmúltjából. Kézirat 1973. 7.) 1485-ben az itt tartott székely nemzeti gyűlésről kelt oklevélben nevezik először „Oppidum Wduarhel”-nek, Udvarhely városnak; ez már csak egy régebbi — a hagyomány szerint Zsigmond király óta létező — rang és állapot okleveles megjelenése (SzOkl III. 108.). A város első megmaradt kiváltságlevele 1557-ből való (SzOkl II. 138.).

Udvarhely városiasodása kedvező feltételeket teremtett az Erdélyszerte akkoriban nagyon tevékeny koldulórendeknek és az építkezések megindulásának is. A domonkosok Székelyudvarhelyen lévő rendházára az első adat 1497-ből való, s azt is tudjuk, hogy az 1562-ben épült vár a „klastrom” átalakított épületeit is magába foglalta. A ferencesek itteni középkori működéséről ellentétes adataink vannak ugyan, de nem zárhatjuk ki teljességgel az ő jelenlétüket sem. Az emlékanyag teljes elpusztulása miatt sem a középkori építkezések jellegéről, sem annak a vidékre gyakorolt hatásáról nem tudunk pontos képet alkotni. Székelyudvarhelynek mint központnak azonban szerepe volt abban a fellendülésben, ami Udvarhelyszéken a XV. század közepe és a XVI. század közepe között általában a művészetben mutatkozik, s amit ma éppen a környező falvak megmaradt emlékein, Fenyéd, Szenttamás, Szentlélek. Lengyelfalva, Farcád és Felsőboldogfalva középkori építkezésein tudunk lemérni.

A vár 1492-ben történt megépítésével és körülötte a királyi várispánság kialakításával Báthori István erdélyi vajda erőszakkal avatkozott be Székelyudvarhely életébe. Célja a központi hatalom erősítése, fennálló székely társadalmi-gazdasági viszonyok erőszakos megváltoztatása volt, és nem a város és környékének védelme. A legjobban sújtott udvarhelyszékieknek végül — mint tudjuk — az egész székely közösség által támogatva sikerült is elmozdíttatniuk a hatalmával visszaélő Báthorit vajdai tisztségéből. Az építés politikai előzményeiről és következményeiről persze egyelőre sokkal többet tudunk, mint magáról az építkezésről és annak körülményeiről. Az 1562-es második várépítés ugyanis ma szétválaszthatatlanul elfedi az akkori építésből eredő részéket.

A XVI. század első felében Udvarhely városához is kapcsolódtak az egész székelység életére nézve oly jelentős események, mint a székely közösség 1505-ös udvarhelyi, 1506-os agyagfalvi gyűlései és az ott hozott jog- és hadvédelmi intézkedések, majd az 1519—21 közötti felkeléssorozat és azok vérbe fojtása. Ezek a társadalmi változást is hordozó események változást hoztak a városra nézve is: az 1562-es székely felkelés következményeként felépül a Székelytámadt vára, szellemi terepedig elkövetkezik a reformáció, a középkor egységes hitű egyházának széthullása. E korból a templom feletti vitákból és az új templomépítésekre vonatkozó rendelkezések irataiból már van némi szűkös napanyagunk az azóta eltűnt vagy újjáépített középkori épületekre vonatkozóan.

Az 1562-es székely felkelés vérbe fojtása után János Zsigmond a székelyek féken tartására a meglévő vár és kolostorépületek felhasználásával felépítteti a Székelytámadt várát. A város pedig 1571-ben Gyárosfalva, 1577-ben Szentimre község hozzácsatolásával bővült. Így lett ide

312. A Székelyudvarhelyi Kódex (1526) iniciáléi és díszítései I.

tartozóvá a Jézus-kápolna, s ha még állott, Szentimre temploma vagy kápolnája is. Mikor jóval később, a múlt század végén, Szombatfalvát, s századunk ötvenes éveiben Bethlenfalvát a városhoz csatolták, azoknak már nem voltak középkori emlékeik. Ma már csak a föld alól és a levéltárakból lehet kiásni valamit a hajdani Udvarhelyszék központjának valamikor bizonnyal gazdag középkori emlékanyagából.

Székelyudvarhely középkori művészeti emlékeiről szólva ki kell térnünk arra a középkori kéziratos könyvre, amelyet Székelyudvarhelyi Kódex néven tart számon a szakirodalom. Ennek a kódexnek nemcsak annyi köze van Udvarhelyhez, hogy ott őrzik (a Dr. Petru Groza Líceum tulajdona), hanem hogy szerzője és címzettje is udvarhelyszéki volt: Nyujtódi András ferences szerzetes készítette apáca húga, Judit számára a tövisi kolostorban, 1526-ban. A kézdiszéki primor család 1426-ban tűnik fel, s 1459-től Udvarhelyszéken jelentős szerepet játszik. A századforduló után, 1505—1525 között a család három ága Rugonfalvi Nyujtódi Pál, Szentdemeteri Nyujtódi György és Keresztúri Nyujtódi Demeter révén mind közigazgatási, mind egyházi tekintetben jelentős Udvarhelyszék és a székely közösség életében (1. a SzOkl adatait és Nagy Iván XII. 193.).

A kódex szerzője, Nyujtódi András 1510 körül Krakkóban tanult, s a nyelvtörténeti szempontból nagy értékű kódexet szerényen ugyan, de díszítette is. És bár nem sorolható a miniált kódexek közé, a lapjain megjelenő motívumok, néhány ábra, a kódex kivitele számunkra egyelőre egyetlen megmaradt emléke a korabeli könyvdíszítésnek. Szívesen kutatnánk szerény díszítésének itteni művészeti talajból való eredetét is, de erre egyelőre nincs összehasonlító anyagunk. Díszítő motívumait viszont e vidékhez tartozóknak érezzük.

313. A Székelyudvarhelyi Kódex (1526) iniciáléi és díszítései II.

314. A Székelyudvarhelyi Kódex (1526) iniciáléi és díszítései III.

A Székelyudvarhelyi Kódex nyolcadrét alakú, bőrrel bevont fatáblás kötésű, 201 számozott lapot magába foglaló kézírásos könyv, láthatóan több kéz munkája. Az I—CXXIX. oldal római számmal, a 130— 201. oldal arab számmal számozott. Az I—LXI. oldalon található a Judit könyve, ebben a részben van a legtöbb díszítés. A fekete tintával írt szövegben díszesen rajzolt piros kezdőbetűket találunk, melyekből fekete-piros lapszéli indadíszek kígyóznak alá. A szövegíró pirossal vagy feketével aláhúzott fontosnak tartott szövegrészeket, az aláhúzások gyakran liliom, inda vagy kereszt motívumokból indulnak. Az iniciálékat és indadíszeket tekintve legszebb a XXIX, XXXIII, XLI, LI, LIX oldal. Néhány szövegmagyarázó egyszerű rajzot is találunk a lapszéleken: a XXXIII. versón korbácsot tartó kezet, ahol a buzogány alakú korbács nyele a kopjafák faragását utánozza; a XLVI. oldalon az „ime olofernesnek feje” szöveg mellett vérző szakállas fejet, az LV. versón az „el vágá tőrvel az ő nyakát” szövegrészt egy tőr rajza szemlélteti.

A szerző nevét és a dátumot is magába foglaló ajánló sorok az LIX—LXI. oldalon találhatók:

„Ezen szerént végeztetik az szent Judith asszonynak a könyve derék szent irásnak bötüje szerént az mü boldog szent atyánknak páduai szent antalnak estjin Urunk Krisztus Jézusnak az szüz mária méhétől születésének utánna. Ezer öt száz huszon hatod esztendőben ... Imé azért én szerető hugom Nyujthodi Judith, az te neveden való szent Asszonnak könyve, melyet én az te szegény bátyád Nyujthodij frat. András

315. A Székelyudvarhelyi Kódex (1526) iniciáléi és díszítései IV.

meg irtam az diáki bötüről ez magyar nyelvre, az te hozzád való atyafiságos szeretetnek miatta meg győzettetvén, és hogy ne legyél az te celládban az te szentednek könyve nélkül, de vallanád azt az te lelkednek vigasztalására. Ne nézd pedig szerető hugom ez irásnak az ő paraszt voltát, hanem az ő igaz tartalmát, kiben hamissat nem lelhetsz.”

Budvár, vármaradvány

A város központjától kb. 2 km-re délnyugatra, a Budvár fennsíkján a kora középkorban vár állott. Az 1969—70. évi régészeti kutatással tisztázódott, hogy a réz- és bronzkori, majd dák kori leletanyag mellett a XI—XII. század fordulójára vallanak az ott feltárt földbe mélyített lakásmaradványok, kerámiaanyag és egy bronz füstölő töredéke. Ezekkel egyidős a várnak mészhabarcskötésű kőfala, amelyet a dák kori védőtöltésbe alapoztak. (Ferenczi idézett kézirata 8—9.)

A vármaradványok múlt századi állapotát Orbán Balázs írta le, s helyszínrajzát is ő közölte. A hegytetőt félkörben átfogó várfalak ekkor még 60—80, a falhoz csatlakozó négyszögű bástya egyik faldarabja 120—150 cm magasan emelkedtek ki a felszínből. A bejárati oldalt sáncrendszer védte, a fallal nem kerített rész biztonságát a meredek oldal jelentette (Orbán I. 60—61.). A Budvári vár falazási technikája, régészeti anyaga a környéken levő Tartód és Firtos vára felé mutat. Hasonló koruk mellett funkciójuk is ugyanaz lehetett: a feudális magyar királyság védelme a XI—XII. század fordulóján (Ferenczi 1971, 1140—1141.; Ferenczi 1978. 948).

Az 1969—70-es ásatások során előkerült bronzedényt a székelyudvarhelyi múzeum őrzi. Egy lakóházmaradvány szemétgödréből került elő az a durva öntésű bronz edénytöredék, amely valószínűleg egy füstölő (kézmelegítő vagy templomi tömjénező) alsó része lehet. (Ferenczi idézett kézirata 9.). Talpa kerek, peremes szélű, teste felfelé szélesedő, felső részét ék alakú áttörések díszítik. A felső peremen lévő három fül valószínűleg a felső rész ráerősítésére szolgált. Hasonló a szegedi városi múzeum bronz füstölőjének alsó részéhez; kora a XII—XIII. század.

Székelyudvarhely, kolostortemplom és vár

A város központjában fekvő Székelytámadt várának — más néven Csonkavár — legkorábbi része a falakon belüli kolostortemplom volt. Ennek története egybefonódik a vár történetével. A száz évvel ezelőtt még látható épületmaradványok között Orbán Balázs egy román kori templom maradványait fedezte fel és írta le.

„A vár belterének közepét U idomú épülettest foglalta el, melynek nyitott része nyugatnak volt fordítva. Ezen épület különböző korszak jellegét tünteti elő, legrégibb mindenesetre a déli szárny, mely hogy a régi templomból lett lakosztállyá átalakítva, azt figyelmesebb észlelésnél azonnal fel lehet ismerni. Erre mutat az épületnek alaprajzunkon is látható aránya és egyházszerű idoma, erre egész szerkezete, melynél fogva a keletnek fordított rész, tehát az, hol szabályszerűleg a szentélynek kellett feküdnie, egybe keskenyedik úgy, hogy a hajóul szolgáló 20 lépés széles hátulsó résznél vagy 8 lépéssel keskenyebb, s midőn amaz 38 lépés hosszú, ez csak is 20. Még szembeötlőbbé lesz a szent építészete jellegző külső oldaltámok előfordulása által, amennyiben még most is hat ily támot találunk, éspedig két diagonál-támot a nyugoti homlokzat szögletein, két más ily támot a szentélyzáródásnál és két egyenes támot a hossz-szentély falainál. A diagonál-támok ily alkalmazása a csúcs

316. A „Székelytámadt” vár alaprajza. Vázlat a Székelyudvarhelyi Múzeumban (a), Orbán Balázs után (b)

 

íves építészetre utalna, hanem figyelmesebb észlelés után e templom építési korát mégis az átmeneti korszakra (a XIII-ik század végére) kell tennünk, mert a hosszszentély déli odalán egy berakott nagy köríves ablak kacsintgat ki az omladozó falak közül, egy ablak, mely oldaloszlopaival s virágfüzérrel dúsan tagozott bélletével határozottan a román styl szebb alakításai közé tartozik. Egy másik köríves ablak faragott kőbe foglalt, de már kevésbé díszes bélletének egyik része a hajó déli oldalán ott tűnik elő, hol a fal leomladozott. A homlokzat, hol a falomlás tágos kaput nyitott (mely az itt lehetett díszes kapuzatot is eltüntette), egy harmadik befalazott köríves ablak díszes kőkerete tűnik elő a durva falakból. Mindezen műidomok kétségtelenné teszik először azt, hogy e volt a várbeli kolostor temploma, másodszor pedig azt, hogy valamint e vár maga, úgy e templom is követelt építési koránál (1562-nél) jóval régibb.” (Orbán I. 59.). A leíró a következőkben világosan különválasztja az északi szárny reneszánsz stílusú épületmaradványait — és kőkeretes ikerablakait — a kolostortemplom román stílusú elemeitől. A korabeli városképek Orbán leírásának hitelességét igazolják.

Lakatos István 1702-ből való leírása szűkszavúbb és a szájhagyomány történetével kevert, mégis tartalmaz lényeges kiegészítéseket a kolostortemplomról: „Réges-rég volt egy meglehetősen szép és tágas Szent Ferenc rendi zárda is a város északi részén, ennek temploma délre

317. Az egykori kolostortemplom és a csatlakozó épületek alaprajza (Orbán Balázs után)

nézett; déli kapujának homlokzatán tisztán látszik a Boldogságos Szűz festett képe, és látszanak a zárda északi és nyugati fekvésű cellái. Ez a zárda most vár, amelyet minden oldalról sziklaszilárd és ékes bástyák és sáncok vesznek körül, s amelyben torony és nagyobb épületek vannak. 1595-ben vették el, hogy a fejedelmek rendelkezzenek vele s az ország tulajdona legyen.” Majd: „[...] kísértetek járása volt benne hallható, főképp a templom sekrestyéje tájékán. A nem katolikus várispánokat, akik a kegyelet érzését durván megsértve kihordatták a barátok csontjait és Szűz Mária templomának köveit, hogy az utcák kátyúit töltsék ki, utolérte a végzet.” (Lakatos 1702/1942. 12.).

A kolostortemplomból tárgyi emlékek nem maradtak. Amit a leírók még száz évvel ezelőtt láthattak, azt teljesen eltüntette az 1893-as iskolaépítés; erről Jakab feljegyzésében csak annyi maradt, hogy az építkezés során a vár területén római bélyeges téglákat találtak (Jakab 1901. 264.). A korábbi leírások alapján azonban bizonyosra vehető, hogy a XIII. század második felében itt egy nagyobb méretű, kőfaragványokban gazdag templom épült, amin később gótikus stílusban is építkeztek. Nem tudjuk, hogy eredetileg kolostortemplomként épült-e vagy nem, az azonban bizonyos, hogy 1497-ben a domonkosoké volt a hozzá tartozó kolostorral együtt. A domonkosok legközelebbi templomát és rendházát pedig Segesvárt találjuk; ez 1280-tól áll fenn, s az udvarhelyit talán ennek mintájára képzelhetjük el. A domonkos rend pesti tartományi gyűlésének oklevelében egyébként az egyes rendházak koldulási (működési) területeit kijelölve az udvarhelyi rendházról is említést tesznek (Veszely 1860. I. 392.).

Régebbi történetíróink a kolostor ferences voltáról szólnak. Eredetét Benkő József forrásmegjelölés nélkül I. László idejére teszi (Benkő 1781. I. 499.). Lakatos István leírása nemcsak a ferences eredetről beszél, de azt is megtudjuk belőle, hogy a kolostortemplom a ferencesek kedvelt védőszentjének, Szűz Máriának volt szentelve, akinek freskóképe ott is volt a déli bejárat felett. E források alapján Orbán és Jakab is a ferencesek udvarhelyi létéről beszél. A ferencesek történetével foglalkozó Boross viszont a Veszely által közölt oklevél ismeretében a kolostort a domonkosokénak tudja (Boross 1927. 9.), sőt kiegészíti azzal, hogy a ferencesek 1604-ben eredmény nélkül követelték vissza ősi jogon annak épületét.

1492-ben Báthori István vajda úgy építteti a várat, hogy a templom és kolostor sem formájában, sem funkciójában nem változik. Még tisztázatlan, hogy a szerzetesrend és a váruradalom igazgatási központja miként viszonyult egymáshoz és hogyan fért meg együtt. Írott adatok és tárgyi bizonyítékok hiányában a várépítés menetét sem tudjuk követni. Csupán két adatunk van róla: 1492-ben Báthori elrendeli Szeben városának, hogy gondoskodjék az udvarhelyi váron (castellum Wdwarhel) dolgozó szebeni ácsok díjazásáról (SzOkl III. 123.). Báthori hatalmaskodása ellen a székelyek közössége a királynál tiltakozik a vár létesítése, építésének és fenntartásának nehézsége miatt: „[...] mint ellenségre, erős haddal rontott ránk, közülünk sokakat ártatlanul megöletett, némelyeknek szemeit kiszúratta, birtokából kiforgatta, nejeiket, lányaikat elraboltatta, minden vagyonukat elvétette és zsákmányul ejtette s tizezer forintnál többet érő ökröt választott ki magának, s ami rosszabb és közöttünk soha nem hallott dolog, közöttünk várat emeltetett (castellum erexit), amelyből minket mindig bátran elnyomhasson és kifoszthasson. [...] A vár megépítése után minden embertől, falutól és egyháztól tömérdek élelmet és italneműt csikartak ki, a várba naponként 6—8 embert vittek fogva szolgálatra.” (SzOkl 273—274, fordításban közli Jakab 1901. 222—223.). „Mikor a vajda a várat építette, a szegény székelyeket ökrökként járomba fogták, s úgy hordattak velök mint barmokkal maguknak fát és más szükségeseket, ami Székelyföldön eddigelé soha nem hallatott.” (Uo.)

Mindezek tájékoztatnak ugyan a vár építéséről, de előzményeiről és az építkezés mibenlétéről nem. Azt sem tudjuk, mi indokolta helyének kiválasztását és a kolostornak a várba való bekebelezését. Talán volt már ott valami udvarhely, védelmi céllal épült kerített hely, ami a város nevének kialakulásához is hozzájárult. A vár megközelítően szabályos négyszög alaprajzon épült fel, kaputoronnyal, négy bástyával és két rondellával megerősítve. A kaputorony körül a falat megkettőzték. A déli és keleti oldalon ma is meglévő széles vizesárok kiemelte a környező terepszintből. Mint vártípus a marosvásárhelyi várral mutat rokonságot, ahol a falak és bástyák egy részének XV. század végi eredetét ásatások tisztázták.

A Báthori-féle várból építteti ki az 1562. évi nagy székely felkelés leverése után János Zsigmond a Székelytámadt várat. A közbeeső időből a városról nincs adatunk, csak a domonkosok 1497. évi jelenlétéről tudunk. Azt sem tudjuk biztosan, hogy János Zsigmond hogyan alakíttatja át az épületet. A későbbi urbáriumokból azt látjuk, hogy a várban lévő és a múlt század végéig fennálló épületcsoport megtartotta a zárt, kolostorra jellemző formát: a templom északi oldalához négyszögben csatlakoztak az épületszárnyak. Nagy Szabó Ferenc Memoriáléja írja 1562-ről: „[...] a király népet külde Udvarhelyre, kiknek kapitányok vala a vitézlő Pekri Gábor, és a Barátok klastromából csináltatának egy várat, kit nevezének Székely támada várának” (Idézi Veszely 1860. 391.).

A reformáció utáni templomvitákban többször is felmerül, hogy a várban álló templomot ismét egyházi célra kellene felhasználni, de az addigra már annyira átalakult, hogy csak „megépítés” tette volna alkalmassá rá. Bethlen Gábor 1624. augusztus 17-én kelt utasítása szerint: „Mivel az udvarhelyi római hiten levő híveinknek kegyelmesen megengedtük volt, hogy ugyanazon udvarhelyi várban az templomot magok számokra megépítsék: de azt nem akarván megépíteni [...] Bethlenfalvára járjanak s mind pedig az pap is hozzájok oda béjárhasson.” (Idézi Veszely 1860. 395.) Brandenburgi Katalin más lehetőséget ajánl: az udvarhelyi vár egyik palotájában a római katolikusok, másik palotájában a reformátusok tartsák az istentisztelet szolgálatát (uo. 398.).

Az 1629, 1630, 1644-ből való várleltárak felvételekor az épületrészek megnevezésében még ráismerhetünk a XV. század végi kolostor egyes részeire: „az klastromból csinált első új ház [...] az második új ház [...]. Az klastromból csinált felső első palota [...] az második új ház [...]. Az öreg új palotában, melyben prédikálnak, 26 pad, egyik karos, egy asztal [...].” Ez az összeírás az öt „régi palotában” található tárgyakat is leltárba veszi, s talán még többet árul el „az folyosóból csinált első új ház [...] az második folyosóból csinált ház [...] az harmadik folyosóból csinált ház” megnevezés, mert egy középkori kerengős kolostorudvar átalakítását érzékelteti (az 1630-ban felvett urbáriumból, SzOkl VI. 116. kk.).

A vár és várbirtok előbb fejedelmi tulajdon, majd magánkézbe kerül. 1599-ben mint az elnyomás emlékét lerombolják, de a következő évben részben újjáépítik. Valószínűleg az 1621-től zálogbirtokos Kornis Ferenc is javíttatott rajta. 1711-ben a szatmári béke értelmében újra lerombolják, azután már nem is építik újjá. 1852-ben romos állapotban veszi meg a város, 1893-ban a ma is falai között álló iskolát építik fel udvarán, teljesen eltüntetve a romokban álló épületmaradványokat.

A vár első ismert ábrázolását Udvarhelynek Haas J. I. által 1734ben készült látképe őrzi (Borbély Andor: Erdélyi városok képeskönyve 1736-ből. 197, 214.). A múlt század közepi állapotát Rohbock metszete örökítette meg; ezen a vár belső épületeinek romjai jól láthatók. Ugyanabból az időből valók Orbán felvételei is, s a kettő összehasonlítása alapján a vár múlt századi állapota is megismerhető. Mindebből ma a külső várfalak mind a négy oldalon 6—12 m magasságban, az 1893-ban kialakított állapotban állanak; az egykori bástyák közül a délkeleti két emelet magasságig romos állapotban ma is látható.

Középkori plébániatemplom

A városközpont déli oldalánál emelkedő Szent Miklós-hegyen áll az 1788—1793 között épült római katolikus plébániatemplom, mellette az 1727-től több szakaszban épült plébániaházzal. Ugyanitt állott a megelőző templom is, amely középkori eredetű volt. Székelyudvarhelyen plébánia és plébániatemplom létezését a „telegdi diocesis” okleveles előfordulása óta feltételezhetjük (1270, 1280). Első ismert papja 1317-ben Conradus plebanus (Schem 1882. 191. és Fejér VIII. II. 124.). A pápai tizedjegyzékben ezt találjuk az 1333 évből: „Stephanus sacerdos de Vduorhel solvit VII. banales cum medio” (MonVat I. 115.), a következő

318. A plébániatemplom legkorábbi ábrázolása Haas J. I. 1734-ből való városlátképén

évből: „Stephanus sacerdos de Oduorhel solvit VII. banales antiquos” (uo. 133.).

A mai templom észak—dél irányú hosszanti épület, északi homlokzatán toronnyal. Korábbi része egy gazdag kiképzésű reneszánsz ajtókeret 1679-es évszámmal, mely eredetileg a Xavéri Szent Ferenc-oldalkápolnához készült. Ennél korábbi korhatározó faragványairól nincs tudomásunk.

A régi templomról — megnevezése nélkül — az 1563. évi tordai országgyűlés azon határozatában maradt fenn emlék, mely kimondja, hogy a templomot a két felekezet közösen, felváltva használja egymás szolgálatainak tiszteletben tartásával (EOE II. 214, 218.; Juhász 1947. 30.). A reformáció hozta változásról egy 1630-ban kelt vallomás visszaemlékező mondata tájékoztat. Gellér Máté 70 éves tanú vallomása szerint: „Tudom, mikor Luther Márton ide béjöve, kihordták a templom ékességeit, egy Kovács Jakab nevű ember gyújtá meg, ugy égeték el.” (Veszely 1860. I. 382.) A templomok használatában az országgyűlés által kimondott maior pars — többségi — elvet e templom esetében többször megkerülik az erőszakos foglalások. 1600 körül Mindszenti Benedek várkapitány a katolikusok részére, 1612-ben Némethi Gergely udvarhelyszéki kapitány segítségével Nyíró Ferenc és Baczoni Endre ablakhoz támasztott létrákkal a reformátusok részére foglalja el (Veszely 1860. I. 382—383.; Juhász 1947. 34.). A villongásokat egy fejedelmi bizottság 1630—1633 között úgy szünteti meg, hogy felfüggesztve a régi templom használatát 3 évre, közösen új templomot rendel építeni a főtéren, majd a többségi katolikusoknak a régit, a reformátusoknak az újat adja. E három év iratanyagából néhány kitétel a régi templomra utal. A fejedelmi bizottság meghatározza az építendő templom helyét és formáját: a templom végében torony legyen, hasonló a Szent Miklós-hegyi templomhoz (Zayzon Ferenc: A székelyudvarhelyi ev. ref. egyházközség története). A katolikusok sürgetik az új templom építését, „hogy igy mi is mentől hamarább az mi régi őstül maradott templomunkba bészabadulhatnánk” (Veszely 1860. I. 402.). Ferenczi György gyergyói plébános, generális vikárius feljegyzései közt maradt fenn két adat: „Az Udvarhelyi templomot Szent Miklóst megadták a katholikusoknak, igen pusztán, ugyan 1633. esztendőben és adtam oda kétszáz 90 forintot. [...] 1637: Ugyanezen esztendőben az udvarhelyi városban az tornyot magasabbra rakattam cum fl. 25, mivelhogy terpe vala és egy kis ütő órát is, kiért fl. 25 attam ugyan oda a templum épittetésire.” (Veszely 1860. I. 144.) Az akkor még középkori eredetű templomra nézve fontos megjegyeznünk, hogy az 1633. évi osztozkodáskor és azután is a hegyi templom mellett mindkét felekezetnek volt közös temetője (Kolozsvári Sándor: Történeti apróságok a múltból. 102.).

A plébániatemplom fenntartásáról és néhány javításról az egyházlátogatási jegyzőkönyvek feljegyzései adnak hírt. 1646-ban Salinis István vikárius elrendeli a parokiális házban kelt levelében: „Ugyanezen 12 választott emberek vegyenek számot az szentegyház fiaitól az templomnak minden nemü jövedelméről, mely jövedelemből az Istennek templomára szorgalmatos gondviselések legyen az tizenkét választott embereknek.” (Veszely 1860. I. 343.) Sükösd János vikárius „az 1656 esztendőbeli generalis visitatioban visitálván az udvarhelyi katholika Ecclesiát, találtam néminemű fogyatkozásokat, mind a templum körül, s mind penig az megye háza körül. Hagyom és parancsolom azért igen serio [...] 1-mo. Az szentegyház és czinterem körül való fogyatkozásokat mennél hamarább megépitsék. [...] 3-o. Az templom és torony között való épületet igen serio parancsolom, hogy tovább ne hagyják ugy félbe, hanem mentől hamarább lehet, fedél alá véve integre megépittessék, sub poena fl. 200.” (Veszely 1860. I. 347).

1651-ben Sámbár Mátyás jezsuita atya lett a templom papja, aki „a plébánia épületének javításához kezdett s a templom fényét igyekezett növelni” (Lakatos 1702/1943. 13.). Orbán Balázs Sámbárnak új templom építését tulajdonítja, ezt adataink — épp Lakatos nem sokkal azutáni visszaemlékezései — nem igazolják; ő a régi templom javíttatását végezhette. Későbbre esik egy nagyobb építkezés: az 1661. évi török büntető hadjárat alkalmával elpusztított templomot Török Benedek renováltatja (Schem 1882. 191.).

A XVIII. század eleji állapotról Lakatos István leírása tájékoztat: „Három nagynak mondható templom van a városban. Közülök az első és a legrégibb a katholikus plébánia Szent Miklósnak szentelt és ugyancsak Szent Miklósnak a hegyén álló temploma, a városon felül, ahol a plébánia iskolái is vannak. [...] Van a templomnak még két kórusa, az egyik kőből, a másik fából. [...] A templommal összeépült a Xavéri Szent Ferencnek szentelt, fűthető kápolna. [...] Kőből rakott cinterem veszi körül mindezeket és azt a tornyot, amelyet Jézus társasága emelt két nagyobb és egy kisebb harang számára és négy kisebb toronnyal ékesített; harangjelzésű óra van rajta.” (I. m. 10, 15.)

Az új templom 1788—1793 közötti építése Kadicsfalvi Török Ferenc plébános és udvarhelyszéki esperes nevéhez fűződik.

Jézus-kápolna

A város déli kijáratánál, egy kis patakvölgy teraszán áll a fallal körülvett Jézus-kápolna (Jézus szíve kápolnája).

Magas kőfalát nyugati oldalán három támfal erősíti, egyik bejárata a keleti oldalon van, szegmentíves nyílással. A bejárat felett vakolatból alakított 1830-as évszám látható, a fa ajtókeret szemöldökén az 1771. évszám van bevésve. E bejárat mellett, a kőfal belső oldalához építve egy kis tornácos ház áll, a kápolna gondozójának mindenkori lakása. A tornác gerendájánál két bronz csengő van, egyiken ez a felirat olvasható: M. MANCHEN SCHAESBURG. A kőkerítés déli oldalán díszesebb, nagyobb bejáratot találunk, a kerítésfalnál magasabbra emelt háromszögű oromzatán három egyenes záródású vakfülke nyílik, az oromzatot három gömbkőből alakított kereszt koronázza.

A cinterem közepén áll a 340X340 cm-es négyzetalapra szerkesztett négykaréjos kápolna. Bejárata a déli félkaréjon nyílik, szegmentíves felső lezárással, kovácsoltvas ajtórácsán INRJ 1830. Az ajtó felett, alig láthatóan háromkaréjos ívű felső lezárással alakított kis ablakocska nyílik, mely belülről jóval nagyobb nyílású és egyenes lezárású. A keleti oldalkaréj közepén nyíló álló téglalap alakú ablak szintén szegmentíves lezárású. Az északi oldalkaréj közepén vakfülke van, kávája 15 cm-ről 50 cm-re szélesedik, ez is szegmentíves. A nyugati apszisfal közepén

319. A Jézus-kápolna cinterme (Mariana Beldie után)

egy kis ovális ablakocskát láthatunk. Itt volt eredetileg a bejárat, amint az belülről megfigyelhető. A kápolnát szép vonalú zsindelytető fedi.

Belseje egyszerű. A déli bejárattal szemben az északi apszisban van elhelyezve az oltár, ettől nem messze, a keleti oldalon egyszerű négyzet alakú szentségtartó fülke. A nyugati apszisban látható a szegmentíves felső lezárású befalazott ajtónyílás, mely most vakfülkeként szolgál, s melyet az előbb említett ovális ablakocska tör át. A téglapadlós belső teret 4 m magasságban elhelyezett festett kazettás menynyezet fedi, ez az 1677-es évszámú s a múzeumba elhelyezett régi menynyezet e századi másolata. Mintakincse nagyon hasonló az 1670-ből való felsőboldogfalvi mennyezethez, mely Szombatfalvi Asztalos András és János munkája.

A kápolnánál a székelyudvarhelyi múzeum 1973-ban régészeti kutatást végzett Mariana Beldie archeológus vezetésével. Ez alkalommal bronzkori és késő feudális cserépanyag, valamint két temetkezés maradványa került elő. Az eredeti bejárat kőkeret nélküli, az alap és falazat nagy része hömpölykövekből rakott, a nyílászárások téglából rakottak, az ablakok átalakítások nyomait viselik. Az északi apszis alapkövei mellől egy 1561-ben I. Ferdinánd által veretett ezüstpénz került elő, ott, ahol bolygatatlan volt a földréteg. E megfigyelések és az apszisok enyhe ívelése (nem patkóív) alapján M. Beldie az eddig XIII. századinak tartott kápolna építését a XVI. század második felére helyezi („Rotonda” din Odorheiul Secuiesc şi problema datării monumentului).

320. A kápolna metszete és alaprajza

A kápolna környékén hajdan falu, Gyárosfalva terült el, s lehetséges, hogy éppen ennek istentiszteleti helye, azaz filiális rangú kápolnája volt eredetileg a Jézus-kápolna. A falu a megtalált ezüstpénz korában már hanyatlóban volt, az 1567. évi kapu-összeíráskor „Gijarosffalwa” Szentimrével és Cibrefalvával együtt is csak négy portát számlál, 1571-ben „possessio Gyarosfalwa vocata” helysége Udvarhely városába kebeleztetik (SzOkl II. 220, 313.). A kápolnára nézve csak néhány javítási évszám maradt korunkra. Egy 1662-ben végzett javításról egyházi feljegyzések tesznek említést (Schem 1882. 193.); ezzel összefügghet a mennyezet 1677-es dátuma, és lehetséges, hogy mindkettő az 1661-es török hadjárat pusztításainak következménye volt. 1702 körüli jó állapotáról Lakatos leírása tudósít: „A város környékén régidők óta teljes épségében áll az általában Jézus házának nevezett Jézusneve kápolna, amely különösképpen híres arról, hogy a katholikusok és az eretnekek igen nagy tömegben sereglenek oda, éspedig nyilvános istentiszteletre évenkint egyszer, Úrnapján.” (Lakatos 1701/1942. 7.)

A keleti cinterembejáró 1771-es évszámához kapcsolódik a két évvel későbbi javításról szóló feljegyzés: „1773-ban a jezsuita társaságból Lestyán Mózes renováltatta.” (Schem i.h.) Orbán jegyezte fel, hogy „a kápolna kerítését és remetelakot püspök Rudnai kegyajándékából udvarhelyi Simo János építette” (Orbán I. 45.). Valószínűleg ezt jelzi az 1830-as évszám, bár a cinteremfal az 1771-es évszám alapján korábbinak vehető.

A javítások érintetlenül hagyták a kápolna alaprajzát és tömegét, s ez hozzásegít korának megállapításához. A kőfaragványok hiánya, a kivitel egyszerűsége korai templomainkra is jellemző; megfelelő faragványok segítsége nélkül a négyzetre szerkesztett négykaréjos alaprajzot kell korhatározónak tekintenünk. Vătăşianu ezt az alaprajzi típust Németország délnyugati területéről eredezteti, s a Jézus-kápolnával együtt XIII. századi eredetűnek tartja (Vătăşianu 1959. 88—89.). A négykaréjos kápolnák közül a krakkói királyi palotához toldott kápolna, a magyarországi Ják és Pápóc kőfaragványokkal ékes kétszintű kápolnái ugyanazt a típust képviselik, mint az egyszerű megjelenésű Jézus-kápolna; ez utóbbihoz épp egyszerűségében hasonló a később hajóval toldott Gyergyószentmiklós, illetve Kézdiszentlélek melletti négykaréjos kápolna, valamint a hasonló alaprajzot mutató rommaradvány Székelyszáldobos mellett. Az analógiák ismeretében helyezi a művészettörténeti kutatás e kápolna építését a XIII. századra (Vătăşianu, Entz, Greceanu, Gervers— Molnár). Az épület keletkezésének XVI. századi datálása, analógiák nélkül, bonyolult művészettörténeti stílusproblémákat vetne fel.

Elpusztult Szent Anna-kápolna

A város főterén, azon a részen, ahonnan a XI—XII. század fordulójáról való cserépanyag és XIV—XV. századi fazekas- és kovácsműhely nyomai kerültek elő, hajdan egy kápolna állott; ezt Szent Anna-kápolna néven a XVIII. század közepén már csak mint romot emlegetik adataink. Sem alaprajzát, sem építési korát nem ismerjük, de mivel a reformáció utáni templomviták idejére már elpusztult, középkori eredetűnek tarthatjuk. A kápolnát először Csejdi Andrási Miklós prédikátor 1755. szeptember 16-án kelt beadványa említi, akit nyugtalanított az akkori református templom közvetlen közelében levő kápolnarom megbolygatása, mert katolikus templomépítés szándékát látta benne. „[...] a tavasszal két esztendeje a P. Regens egy nagy követ akart arról a helyről elvitetni, melynek nagy része a földből kilátszott s az akkori Városi Biró nem engedte ezt mondván: hogy ott Szent Anna kápolnája volt [...]”, s egy szentegyházasfalvi ember emlékezete szerint „volt, de Kadicsfalvára transferálták mint Filiális Eclesiába” (Udvarhelyi Ref. EgyhLvt.). Az ekkor Udvarhelyhez tartozó Kadicsfalva egyházának valóban Szent Anna a védőszentje (Schem 1882. 180.). Az 1630—1633 között a Főtéren épített, majd a reformátusoknak átadott templom nem épült rá a kápolna maradványára, amint azt Orbán (I. 50, 52.) említi, hanem az akkor még meglévő alapfala mellé, amint azt Szeles Jánosnak egy, a katolikusok 1777. szeptember 29-én kelt folyamodványából vett idézetéből megtudjuk: „[...] a XVI-ik s következő seculumokban elmult időknek mostohasága miatt elpusztult kápolnácskának fundamentuma ezen nemes Székelyudvarhely szabad mezővárosának közönséges piacán a reformata ecclesiának cintermének nyári napnyugatot néző felin kivül még egészen meglévén”, a katolikusok azt kérték, hogy „az emlitett kápolnácska helyének közepére Krisztus urunk sz. keresztjét, vagy valamelyik dicsőséges szentnek álló képit kőoszlopra felemelhessék” (idézi Zayzon, i.m.). Amikor 1781-ben a reformátusok a régi helyére új templomot emelnek, akkor sem építkeznek erre a kápolnamaradványra. Ezt valószínűsíti a királyi komisszió meghagyása: „Ő Szent Felsége a f. év március 1-én kiadott kegyes királyi rendeletével támogatja az udvarhelyi reformátusoknak a templomuk kibővitésére és tornyuk szilárd anyagból új alapra leendő felépitésére irányuló kérését, de azzal a kikötéssel, hogy az engedélyezett kibővités és az uj torony felépitése ne terjedjen a mai keritésen tul.” (Ref. EgyhLvt 1780. V. 11-i kelettel.) A középkori kápolna alapfalainak ott kell lenniök a torony sarkánál, a zöldövezet vagy úttest alatt.

Szombatfalva elpusztult temploma

Székelyudvarhelynek a Nagy-Küküllő jobb partján elterülő része, Szombatfalva, a múlt század végéig önálló falu volt. Római katolikus temploma, amely a főútvonal és a Szejke patak mellett van, újabb keletű, 1796-ban épült, régi templomáról és harangjáról Orbán Balázs tesz említést: „E falu régi temploma a falutól északra eső azon magaslaton feküdt, ahol most a falu temetője van, onnan került egyik harangja is, melyen ugyan körirat nincsen; de amely hosszúkás alakjáról s kopottságáról ítélve, nagyon régi lehet.” (Orbán I. 63. 9. sz. jegyzet.) E régi templomnak nem maradt nyoma, a mai harangok újabbak. Van egy szenteltvíztartója, mely a gótikus, pilléres szárú keresztelőmedencék és szenteltvíztartók felépítési formáját követi, de már reneszánsz hatást is mutat.

Orbán Balázs természetesnek vette, hogy a pápai tizedjegyzékben az Erdőháti plébániák között közvetlenül Udvarhely után bejegyzett „Szentgyörgy” Szombatfalva plébániájára vonatkozik, csak a falunév később változott (Orbán I. 63. 9. sz. jegyzet). Idézzük a jegyzéket: 1333: „Petrus sacerdos de Sancto Georgio solvit VI. banales.” 1334: „Petrus sacerdos de Sancto Georgio solvit II. banales antiquos.” (MonVat I. 115,

321. Szenteltvíztartó a szombatfalvi római katolikus templomból

 

133.) Az azonosítás helyessége mellett szól, hogy a templom védőszentje Szent György, 1689-ig, amíg visszafelé követni tudjuk az adatokat, a templom mindig az ő tiszteletére volt szentelve (Schem 1882. 193.).

Szombatfalva első okleveles említése 1497-ből való, Udvarhely környéki faluk székely örökségeinek birtokcseréje kapcsán, Sombathfalwa alakban (SzOkl VIII. 177.). 1505-ben az udvarhelyi székely nemzetgyűlésen esküdtté választották Szombatfalvi Gergelyt (SzOkl VIII. 220.). 1566-ban két lófőt, a következő esztendőben az adófizetéshez 8 portát vesznek számba Szombatfalváról.

A Lengyelfalvával mint filiával közös szombatfalvi egyház a XVII. században egyezség mellett Udvarhely plébániájához csatlakozott. Az 1638. április 17-én kelt egyezséglevél egyik pontja a templom fenntartásáról intézkedik: „Hites Egyházfiai lévén pediglen continue, a templomhoz való jövedelemből, úgymint földeknek arendáiból, és egyéb ahoz való haszonból az templom illendőképpen épittessék, ne romoljon el, és a templom jövedelméről a szentegyházfiaitól esztendőnként szám vetessék.” (Veszely 1860. I. 433.) Minden gondoskodás ellenére a templom csak a XVIII. század végéig állott fenn. 1796-ban újat építettek új helyre, a falu közé.

Szentimre elpusztult temploma

1577. február 25-én kelt rendeletével Báthori Kristóf erdélyi vajda az udvarhelyi várhoz tartozó Szentimre nevű falut Udvarhely városához csatolta (SzOkl IV. 54.). A falu emlékét és hollétét a köznyelvben máig használatos Szentimre utca elnevezés (a mai November 7. utca) tartotta fenn. A falu a várostól délre állott, templomáról az Udvarhelyre vonatkozó régebbi irodalom is megemlékezik. Lakatos István 1702-ben írja, hogy a város „később gyarapodott a környéken levő három faluval, éspedig Szent Imre falvával, amelyik a Szarkakő aljában, a manapság Pusztának nevezett területen állott, ahol még most is látszanak a falu gyümölcsöskertjei s a kápolna helye; mikor a köznép húsvéti körmenetet tart, itt mindig megáll, s mintha régi szent hely lenne, ájtatos imádságot mond.” (Lakatos 1702/1942. 8.) Orbán Balázs, ma már ellenőrizhetetlen régészeti leletekhez kötve, a falu és temploma koráról is beszél: „Hogy régi település volt, arra mutat az is, hogy fekhelyén sok Sz. László kori érmet találtak. E falunak templomhelye — hol hagyomány szerint Sz. László korában épült egyháza állott — és gyümölcsöskertjei még most is látszanak.” (Orbán I. 44.)

Szentimre falut nem sokkal beolvadása előtt említik először az oklevelek, s akkor is kicsinységével tűnik ki. Az 1566. évi lófő-összeírásban „Zentijmreh” helységből csak egy személyt jegyeztek fel, a következő évben az ötvendénáros adófizetéskor Cibrefalva, Gyárosfalva, Szentimre együtt is csak négy portával szerepel (SzOkl II. 204, 220.). A templom helyén — a városon kívül — ma egy fakereszt áll, felirata a hajdani templom emlékét őrzi.

Bethlenfalva elpusztult temploma

A Székelyudvarhelyhez nemrég csatolt Bethlenfalva 1774-ben újjáépített római katolikus temploma nem őriz középkorból eredő részleteket. Valószínű azonban, hogy ezt megelőző temploma, amelyről XVII. századi adataink szólnak, középkori építésű volt. Egyházi hovatartozás, papmarasztás ügyében kelt az az 1614-es irat, amely a reformáció előtti helyzetre utal vissza. Sánta Imre bethlenfalvi lakos vallomása szerint: „A pápás papok idejekben a vár épületének előtte Bethlenfalva Kadicsfalvára s Szent Tamásra is ment praedicatiora.” (Veszely 1860. I. 283.) A katolikus egyház itteni újraalakulása következtében Bethlen Gábor az udvarhelyi katolikusoknak is Bethlenfalva templomában biztosít istentiszteleti lehetőséget. Miután az udvarhelyiek a várban lévő templomot nem akarták kijavítani s egy új kápolna építésére nem kaptak engedélyt, a fejedelem 1624. augusztus 17-én úgy rendelkezett, hogy „Bethlenfalvára. járjanak s mind pedig az pap is hozzájok oda bémehessen” (Veszely 1860. I. 395.). S hogy a városban 1633 után elsimultak az egyházi viszályok, annak önálló plébániájához osztották be Bethlenfalvát is mint filiát. Az 1659-ből való egyezséglevél kimondja, hogy az udvarhelyi templomban helyet kell biztosítani a bethlenfalviaknak, ugyanúgy a „Bethlenfalvi kápolnában” is kapjanak helyet az udvarhelyiek. A bethlenfalviaknak elsőrendű kötelességévé tették, hogy támogassák az anyaegyház templomának építését: „az Templomot is tehetségek szerint segitik épiteni, mivel ez Mater Ecclesia” (Veszely 1860. I. 429—433.). Adatainkból tehát bizonyos, hogy ha a falu egyházi önállósággal s külön pappal nem is rendelkezett mindig, „kápolnája” bizonyosan volt a XVI— XVII. században. A Boldogságos Szűznek ajánlott templomot 1774-ben romjaiból restaurálták, tornyot is építve hozzá az egyház költségén (Schem 1882. 180.). A mai templomon felül van a „Kápolnakert” nevű hely, ahol a helyi hagyomány szerint egykor a „bethlenfalvi kápolna” állott (Fülöp Lajos múzeumigazgató szíves közlése).

Bethlenfalva középkor végi jelentőségéről és népességéről a kor birtokszerző családjairól szóló adatok tájékoztatnak. Az 1505-ben Udvarhelyen tartott székely gyűlésen Bethlenfalvi Benedekfi Péter primort esküdtté választják, itt szerepel először oklevélben a falu neve (SzOkl VIII. 220.). Bethlenfalvi Geréb Péter mint békebíró, majd mint perlekedő említtetik 1532-ben és 1538-ban (SzOkl III. 247., II. 41.). 1566-ban Bethlenfalván Farkas Pálné 21, Cserneczi Gáspár és Kaczai Ferenc 15— 15 jobbágytelket kapnak adományul (SzOkl II. 209.; Jakab 1901. 267.), s mégis marad 12 szabad székely porta, az 1567-es kapu-összeírás szerint (SzOkl II. 220.).

Irodalom

Általános rész

(ide soroltuk azokat a munkákat is, amelyek a tárgyalt emlékek nagyobb részével foglalkoznak).

Lakatos 1702/1942 — Hunfalvy—Rohbock: Magyarország és Erdély eredeti képekben. Pest, 1856. — Sándor 1858/1942 I. 18—23. — Szabó Károly: Az udvarhelyi plébánia. Veszely 1860. I. 381—393. — Zayzon Ferenc: A székelyudvarhelyi ev. ref. egyházközség története. Székelyudvarhely, 1893. — Téglás Gábor: A székelyudvarhelyi római castrum és annak katonai fürdője. ErdMúz 1897. 257—268. — Szeles János—Szájdel János: Székely-Udvarhely története. ErdMúz 1898. 384—402, 456— 465, 523—538, 578—605. — Szigethy-Gyula Mihály: Székelyudvarhely történetéhez. Közli Szádeczky Lajos. ErdMúz 1899. 220—231. — Jakab 1901. — 194, 195, 201. 205–206, 213, 224, 230, 236, 239, 241, 243, 252, 261, 263–265, 267–268, 274–277, 288– 289, 291, 303—304, 318—319, 322, 326, 328, 339—340, 347—350, 352—354, 356, 358, 362—365, 371, 372, 381, 392, 398, 403. — Lukinich Imre: Szeles János. ErdMúz 1903.15—27. — Biró 1941. 34, 79, 102, 103, 118, 121, 149. — Borbély Andor: Erdélyi városok képeskönyve 1736-ból. ErdMúz 1943. 197, 214. — Juhász 1947. 14, 24, 30, 32, 33—37, 43. — Ferenczi 1971. 1140, 1141, 1144. — Fodor László: Adatok a székelyudvarhelyi céhek bomlásának történetéhez. Emlékkönyv 1974. 183—190. — Drăguţ 1976. 218.

Budvár, vármaradvány

Orbán I. 60—63. — Jakab Elek: Budvári és Budvár környéki leletek. ArchÉrt 1894. 214—216. — Téglás Gábor: Kik építették a székelyudvarhelyi Budvárt? ArchÉrt 1897. 108—115. — Jakab 1901. 150. — Ferenczi 1971. 1140, 1144. — Ferenczi Géza—Ferenczi István: Székelyföldi gyepűk. Korunk 1972. 2. sz. 312. — B. Nagy 1973. 13. — Ferenczi 1978. 948.

Székelyudvarhely, kolostortemplom és vár

Lakatos 1701/1942. 12. — Benkő 1781. I. 499. — Sándor 1858/1942. I. 20—21. — Veszely 1860. I. 391—392, 395, 398. — Orbán I. 59. — Jakab 1901. 222—223. — Lukinich Imre: Az udvarhelyi vár története. ErdMúz 1903. 425—446. — Boross 1927. 91. — Dercsényi 1956. 236, 245. — Vătăşianu 1959. 281, 285, 612. — Ionescu 1963. I. 73. — Dávid 19692. 543—546. — Hargita megye 1973. 109—110. — Demény 1976. 28—29. 52. — Drăguţ 1976. 218. — Albert Dávid: A „Székelytámad” vár és várbirtok. Hargita Kalendárium 1979. 116—118.

Középkori plébániatemplom

Lakatos 1701/1942. 10—15. — Veszely 1860. I. 144, 343, 381—393, 402. — Orbán I. 50—51. — Kolozsvári Sándor (közl.): Történeti apróságok a múltból. ProtKözl 1874. 86, 94, 102. — Schem 1882. 191—193. — Kereszturi 1939. 107, 109, 114. — Entz Géza: A székelyudvarhelyi római katolikus plébániatemplom. KözlÉRt 1943. 1. sz. 110. kk. — Dávid 19682. 546. — B. Nagy 1970. 191, 199, 218, 270, 282, 290, 298, 305, 329.

Jézus-kápolna

Lakatos 1701/1942. 7. — Orbán I. 45. — Malonyay II. 8—9. táblák. — Kelemen Lajos: Erdélyi magyar mennyezetfestményeink a XVII. százév végéig. MSzal 1928. 6—7. sz. 176—180. — Gerevich 1938. 27. — Kereszturi 1939. 114. — Voit 1942. 133, 137. — Entz 19431. 218. — Vătăşianu 1959. 88—89, 95. — Tombor 1960. 191. — Sebestyén 1963. 116. — Entz 1958. 45, 126. — Dávid 19692. 544. — Greceanu 1970. 266. — Ferenczi 1971. 1141. — Hargita megye 1973. 109. — Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Bp., 1972. 59, 89. — Beldie, Mariana: „Rotonda” din Odorheiu Secuiesc si problema datării monumentului. RevMuzMon 1974. 1. sz. 59—62. — Dávid 1975. 873. — Drăguţ 1976. 218.

Szent Anna-kápolna

Sándor 1858/1942. I. 21. — Orbán I. 50, 52.

Szombatfalva elpusztult temploma

Veszely 1860. I. 433. — Orbán I. 63, — Schem 1882. 193.

Szentimre elpusztult temploma

Lakatos 1701/1942. 8. — Orbán I. 44.

Bethlenfalva elpusztult temploma

Veszely 1860. I. 283, 395, 429—433. — Orbán I. 63—64. — Schem 1882. 180.

Székelyudvarhelyi Kódex

Szabó Sámuel: A székelyudvarhelyi codex. Bp., 1907. — Ua.: Nyelvemléktár. XV. 1908. 23—24. — Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon. Bp. 1924. II. 605—606. — Benkő Loránd: Nyelvtörténeti megjegyzések. A Székelyudvarhelyi Kódex 2. kezének nyelvjárásáról. MNy 1957. 280—283. — Mályusz 1971. 299, 300. — Molnár József—Simonyi Györgyi: Magyar nyelvemlékek. Bp., 1976. 186—192.