nyomtat

megoszt

Versek
Tompa László

ARCKÉPVÁZLAT TOMPA LÁSZLÓRÓL

A költő élete idillként indult. Kedvcsillantó életkez–
det, s a folytatás is külsőségeiben, a felszínen mindvégig
szinte hivalkodóan eseménytelen. Látszat szerint mo–
solygó orca...

Igénytelen, szűk ablakú házacskában született Betfal–
ván, 1883–ban. Odább, túl a bereken, a Nagyküküllő
csíkja, mely szinte hurokként keríti későbbi éveit is.
„Ez a kis folyóvíz ezüst szalagként fűzi át szülő vár–
megyém hegyek közé szorított, többnyire szűk völgyeit,
térségeit, s úgy látszik, ugyanígy kellett elrendeléssze–
rűen átfűződnie sorsom egyes szakaszain is” – írja ön–
vallomásában. Aztán mint állandó, immár az idegdú–
cokig besajgó élmény a messzeséget lezáró hegyek, a
Hargita sokszor megénekelt kemény vonulata. Komo–
ran, többnyire hóval takart tetőkkel, hideg fényben,
ahogyan nemcsak szép ívben keríti a látóhatárt, hanem
gátként el is rekeszti a túl igyekvő pillantást: „... min–
dig csak zártövű hegyek, / Melyek közt rabbá rögző–
dik a lélek!” (Tenger, te nagy) A tájban egyébként sem–
mi rendkívüli nincs, átlagos udvarhelyszéki falucska.

Ez a kirepítő fészek, amely esendő egyszerűségében
is maradandó hatást gyakorolt Tompa László emberi–
költői fejlődésére. Itt szívta magát tele az értelmiségi
családból származó fiatal a föld sóival. De a kirepítő
fészek: csak költői hasonlat; a szókimondó és feddhe–
tetlen jellemű vármegyei főjegyző– a költő édesapja
– lovai nem voltak táltosok. Csak kocogtak, porosz–
káltak, amikor az apró gyermeket átszekerezték az alig
harminc kilométernyire fekvő Segesvárra. A város a
kisiskolás ámuló szemei előtt egy darab ófalak közt
megrekedt történelem. „Segesváron rendesen valami tar–
tós elbűvöltségfélében éltem. Mindig éreztem ott valami
titkos leheletét a meseszerűségnek.” Késő öregkoráig
melegen tartott hangulat ez. A vár ódon bástyáival,
falaival, a hosszú, fedett „diáklépcsővel”, a különösen
épített házak, a nevezetes óratorony, a hegyen fészkelő
megyeháza– olyan volt, akár egy Grimm vagy An–
dersen meséből kiemelt világ. A spóraként beléhulló se–
gesvári esztendők költővé formálódásának egyik lelki
stációját is jelentik.

De ha Segesvárt a történelem különös patinája ra–
ágyakozó és tág gyermeki képzeletét, a rá–
következő életszakaszban, a keresztúri kollégiumban
töltött négy esztendőben, inkább a kamaszkorig nyúló
gyermeki önfeledtség nyugtalan és játékos viháncolását
áljuk; a „métás csaták”, a nyári lubickolás és Hora–
tius ízei keverednek benne. Majd a két egymást követő
őszak, a nagyszebeni főgimnázium és a kolozsvári jo–
gászkodás esztendei, már a szellemi beérést jelentik.
„Szebenben alkalmam nyílt, hogy éke–
nyebb és tartósabb hatásokat kaphassak tanárbátyám–
tól, a nálam jóval magasabb korú féltestvéremtől. Rend–
kívüli olvasottságú ember volt, finom műízléssel. Ké–
sőbbi fejlődésem szempontjából sokat köszönhetek neki:
mohó olvasási kedvemnek a maradandóbb értékekre
való irányításáért, nehány kivételesen megmutatott kí–
sérletemre mondott alapos megjegyzéseiért.”

Figyeljünk fel a vallomás egyik mozzanatára: a költő
„mohó olvasási kedvére”. Egész életét végigkíséri ez az
ifjúkorra visszamosolygó mohóság, könyvszeretet. Abban
a szebeni tájékozódásban egy művelődési eszmény szí–
vódott fel vérébe, s vált szenvedélyévé. Hiszen miután
kolozsvári joghallgató kora elején édesapja elhunyt, ma–
gára maradt édesanyjának nyarakon át mesélte legújabb
olvasmányait. „Maga is mindig sokat olvasott, s ... ké–
ső öregkorában is szinte meglepő módon tudott érdek–
lődni Raszkolnyikov, Anyegin vagy a nagy angol írók
regényalakjai iránt, ugyanúgy, mint amikor a világiro–
dalom nagy drámai költeményeit, Macaulay, Taine, Car–
lyle, Emerson, Péterfy Jenő tanulmányainak valamelyi–
két vagy egy–egy nevezetes bölcseleti, társadalomtudo–
mányi könyvet olvastam föl neki.” A felsorolás árul–
kodik: e művekben kifejeződő művelődési összkép a
tizenkilencedik század szintjén és problémavilágában
kétségkívül előrelépést jelentett a szűk nemesi–vidéki
életformával és patriarkális szellemiséggel szemben;
utat mutatott a korszerűbb polgári műveltség és a vá–
rosiasság felé. A Kolozsvárt tanuló, de szünidejét Bet–
falván töltő egyetemista így figyeli, érzékeli a kontinens
szellemi érverését.

De a kitérők és kacskaringók nélküli vándorlások
időszaka– nevezhetjük egyáltalán vándorlásnak e há–
élyi városban való időzést?– ezzel véget is
ért a költő életében. Nyugtalanságát befogja a kelepce,
mely végzetszerűen kikerülhetetlennek bizonyult. Ennek
a szorításnak nevet is lehet adni, későbbi felfejtésre
bízva a kuszább, összetettebb, bonyolultabb kérdést:
Székelyudvarhely. Az utolsó évét végző jogász itt lesz
közigazgatási gyakornok. A család másik része–
átyja, nénje, annak fia, egész fészekalja ember– szin–
tén ide kerül, a Budvár és Kuhar közé, a Küküllő
mellé. „Mindez akkor nagyon alkalmasnak és igen meg–
nyugtatónak tetszett, kivált mert egy más, akkortájt
előállott érzelmi ok is arra ösztökélt, hogy keressem
és elfogadjam a Székelyudvarhelyre kerülés lehetőségét.
Kerestem és elfogadtam tehát ezzel a gondolattal, hogy
elhelyezkedésem úgyis csak ideiglenes lesz, és
hamarosan alkalmam nyílik valami kedvemre való
helyváltoztatásra.” A költő udvarhelyi „ideig–
ége” mindigre szólt. Főlevéltáros, majd hírlap–
szerkesztő lett, napi gondokkal küzdő, lateiner robotos.

Nem képes beszéd tehát, hogy ez a város, fojtogató
falaival, számára amolyan elátkozott végállomássá vá–
lott. Egy a harmincas évek derekán kelt útirajzban ol–
vashatjuk róla: „Ott ül a nagy, elhagyott házban, a ko–
pár szobákban, egy újságocskát ír, szerkeszt, ad ki egy–
maga; időnkint kibukik fejfájásai közül, neuraszténiás
ernyedtségéből egy–egy vers, s meghallgatja a falusi
poéták rímeit. Don Quijote szabású ember, egy méla–
ús Don Quijote.” A kép a magányos, fáradt, nehezen
mozduló különcről, aki ákombákom betűs kéziratokat
stilizálgat, nagyon érzékletes, de summázottságában
eléggé hűtlen. Pillanatot rögzít, magnézium fényben.
Hiszen a költő éppen ott kezdődik Tompa Lászlóban,
ahol és amikor a süppesztő bénaság csonthéját feltörni
épes. A századelő Udvarhelye vidékies kisváros, jel–
lege a felszabadulásig alig is változott. Ez alakította ki
öltő közérzetét: „Itt úgy lefog és fojt ma minden!
/ Ez összeszorult szürke házak / Zord örökül mind rám
vigyáznak.” (Kisvárosi sáros utcákon).

Gaál Gábor írta harminchárom esztendővel ezelőtt:
„Hogy a vidék valódi értelemben micsoda, azt élmény–
szerűen többé–kevésbé tudjuk. Tudjuk például, hogy a
ék a nem–vidékkel szemben azt az életvalóságot je–
lenti, mely (egyebek közt) szellemileg csak fogyaszt,
de nem termel, nem orientál és nem vezet, hanem ve–
zetik és orientálják. A nem–vidékkel szemben tehát a
másodlagos, a primitív szférát, valami elmaradt szel–
életet, szervezetek és intézmények hiányát, beren–
dezetlenségét, kezdetlegességét, az olyan szituációt,
mely az igazán teljes sodrú szellemi élethez elégtelen.”
Mit tehet egy ember, aki „magában másnál izzóbb vá–
gyakat hord”, aki fogékony a magasabb eszmékre és
eszményekre, és az igazságot– társadalmiakat, embe–
ölcsieket– kimondani van bátorsága, sőt
tehetsége is? A törpe és zsugorító életkeret és a nagy
lélek meglehetősen közismert antinómiájára keresve sem
kaphatnánk érzékletesebb példát a Tompa Lászlóénál.
Mint objektív életkeretet vállalja, de el is utasítja kora
óságának negativitását. Költői szenvedőlegességgel át–
éli azt a riasztó különbséget, mely progresszivitásának
egyéni tisztasága s a farkasmorálú társadalom közt
fennáll. A korhelyzet költői felmérése nála azonban
nem a történelem dialektikájának felismerésén, az adott
társadalmi erőviszonyok valóságos áttekintésén alapszik,
átja a reális osztályösszefüggéseket; azok felisme–
réséhez csak pályájának zenitjén jut el. Így a költő
szenved a kor szétszivárgó mérgeitől, a szenvedést haj–
tóerőként asszimilálja, s ez lassan rákövesedő létfor–
mává is válik: „... úgy köszöntök minden szenvedést, /
Mint szent intést, mely többre s többre készt, / Fény–
lőbb egekbe, föntibb szárnyalásra.” (Kínok tüzén át)
Ám soha nem öblösíti harsogássá hangját, nem akarja
önmagát sem vátesszé, sem prófétává föltolni, még ha
ezt a szerepet szánták is neki a haladással ellentétes
irodalmi irányzatok, hogy hínárként tapadjon rá. A
szerénység, mint költői alkatának velejárója, egyik leg–
rokonszenvesebb vonása; így a nekiszánt szerep feloldó–
dik emberségében, s szinte determinálja, hogy keményen
moralista legyen. Minden verse ítélet, de a mérték, me–
lyekhez mások karátját méri: önmaga. Ez pedig a leg–
nagyobb fokú igényesség, mely nem pusztán az igéken
keresztül szikráztat fel egy példás jellemet, hanem az
– ellenőrizhetően, egytestként– műve mögött is áll.
Paradoxon, de igaz, hogy a lehúzó erők emelték fel
Tompát. „Székelyudvarhely is... kilátó neki a világ
megítélésére, a jövendő fürkészésére... Tompát a szen–
vedésein vett keménység dantei bírává, a lelkében meg–
fojthatatlan álom az emberi jó elnémíthatatlan éneke–
sévé teszi”– írta egyik jószemű bírálója, szinte a
költő önvallomásos gondolatát variálva:

Tető ez is! Bár nem fúródik égbe,
S nem burkolózik ködbe kényesen.
De szilárd pont, a föld egy kis vidéke,
Honnan, amíg lát: tisztán lát a szem.

(Erdélyi magaslaton)

De a közömbös, idegen, a költőt ellenségesen körül–
mosó környezetben kivirágzó poézisnek ára van. Hiszen
az, hogy valaki a Habsburg monarchia peremén lapuló
Udvarhelyen vagy a fasizálódó hohenzollerni király–
ságban kora fölé magasuló költői műhelyében rímekbe
öltözteti szenvedéseit, semmiképpen sem járhat követ–
kezmények nélkül. A költő a magányból fakadó re–
ménytelenségből építi ki életfelfogását, s csinál tikkasztó
kényszerből versimpulzust:

Ti nem is sejtitek talán,
Hogy nekem öröm és erősség
Ez a magány –: a maga hősét
Így edzi az,
Ki egyet–egyet nagyra szán.

(Köszönet a magamrahagyottságért)

Hiszen hogy a kívülről ráfeszülő nyomást kibírhassa,
elsősorban nem is művét, hanem azzal egyidőben ön–
magát kellett „megalkotnia”. A magány, az elszigetelt–
ség végzetesen el tudja torzítani a jellemet, sőt a gon–
dolkodást is. Az élet valósága gyakran kívül esik a
szinte kizárólagosan önmaga ítéleteire utalt egyén látó–
szögén, vagy pedig fetisizáltan jelentkezik tudatában.
Tompa László humanista szemléletének érdeme, a min–
dennapok átélt ismeretén alapuló analizáló intellektusé,
hogy kora több vonatkozásban is fantomizáló társadalmi
közérzetének ellenére is felismerte: a világ, ez a „szi–
lánkká tört edény” mennyire nem felel meg eszményei–
nek.

Bár az irodalom balszárnyához nem csatlakozott, a
jobboldali szemléletet mindig is határozottan elutasította
magától. Igaz: nem találta meg az utat a Korunk ha–
ladó írói csoportosulása felé, de humanista igénye foly–
tán nem vallotta magáénak a Helikon jobbszárnyának
haladásellenes eszméit sem. Ez a társadalmi tartalma
magányának abban az időben, mikor nemegy költőtársa
a fajelméletnél, nacionalista miszticizmusnál horgony–
zott le. Tompa László elkerülte ezeket a buktatókat,
noha a munkásosztály ideológiájával csak a fölszaba–
dulás után találkozott. Útjában olyan jellembeli adott–
ság segítette, mely verseiben mint erkölcsi parancs
minduntalan visszatér: tiszta embernek és tiszta költő–
nek tartja magát: „Sok rút lökés ért, orv, kemény, / De
farkasok között azért / Sohasem üvöltöttem én.”

Ez a mély humanizmusban feloldódó magány– mely
a költő számára nem cél volt, hanem életútjának kike–
rülhetetlen következménye– csak így válhatott egy
ényszerűségeken diadalt vevő emberi–költői prog–
rammá. A konok és vak években a felelősséggel élő
énnek a „kizökkent idő” helyrebillentésére saját vál–
lát kell aláfeszítenie. Természetesen a poklokat lábaló
huszadik századbeli költő magánya többértelmű, hiszen
ászlóról is vallanak József Attila szavai: „A
költő az az ember, aki nem akar egyedül maradni, nem
akar belenyugodni a látszat–emberi kapcsolatokba. Csak
akkor ír, ha valamihez tartozónak érzi magát. A magá–
ág költői a többi magányosokkal éreznek közös–
séget. Aki tényleg teljesen magányosnak érzi magát,
és a többi magányosokkal sem találja meg a kapcso–
ír verset.” E látószögből kétszeresen ért–
hető Tompa László egyik legnagyobb versének nemes
nyugtalansága, mellyel a költő gondjaihoz méltó társat
keres, s melynek minden strófája ezzel a szóval tető–
ződik: „ember”.

... valami meglök, hogy menjek ki, s utcák

Során, miközben a dél szava kondul,

Lámpával, égő szívemmel bolyongva,

Fürkésszek végig mindenkit bolondul,

S dadogjam egyre, dühös szerelemmel:

Embert keresek – hol vagy, ember – Ember?!

(Diogenész lámpájával)

Tompa László költészete a tömegekben, a népben
erjedő fájdalmakat dalolta ki. Egy korszak tükrévé vált,
hogy érzékeltesse sokrétű negativitását, ám nem tudott
konkrét irányt mutatni, reménysugárt villantani. De
maga a küzdelem emelte fel a költészetét. Hiszen ma–
gányos, sebzett, perem–életével megtehette volna, hogy
viharterelő falat építsen fájdalmai és műve köré, vissza–
húzódjon az egyéni gondok padkájára, s onnan kipil–
lantgatva ítéljen dacosan és mélabúsan. A költő ezt a „vé–
dettséget” mindvégig tudatosan távoltartotta magától,
mert a néphez való hűség munkált benne. Ez az erő
két gyökérből táplálkozik: a költő mélyen átérzi a leírt
szó roppant felelősségének súlyát, és magányos ember–
ségéből sarjadt poézisét– hol bizakodva, hol remény–
vesztetten–, de mindig is a közösség, a nép gondjai–
vágyai kifejezésének tekintette. Költészetének mara–
dandó aktualitását, friss szuggesztivitását alapjában az
táplálja, hogy nem önmagáért lép ki mondanivalójával
a világ elé. Történelmi vízválasztók holt árterein élt,
progresszív humánus eszmevilága és erkölcse követelte
meg, hogy önmagán és művén át nyújtson, szakadatlan
megújulón, példát és serkentést sorsosainak.

Költészetében Tompa László embervoltunk nagy prob–
lémáit érinti. Az osztálytársadalom kalodáit, a társtalan
ődidergést, a birtokba nem vett élet és költői szép–
ségek utáni fájdalmas vágyakozást. Renoir szerint a
ínek királynője a fekete. Tompa László poézise negy–
ven éven át ezt a feketét variálja. A fájdalomban és
a szenvedésben találta meg a maga világát. „A sors
beborultsága szólította őt elő konok vitatkozónak, vál–
lalónak, névtelen és feloldhatatlan fájdalmak kiáltójá–
”–olvassuk róla. A kapitalizmus gyilkos ellenté–
tei is csak a hóesés mesebeli fehérjében oldódnak békévé
egy pillanatra (Ma délután havazott), talán hogy még
igazabb legyen a költő önarcképe: „ideg az üszkös
ópa testében”. Hosszú időn keresztül „a kornak
csak az egyik arcát látta: azt, amellyel szemben állt és
amelyet gyűlölt”– írja róla Kacsó Sándor.

De ugyanakkor művészetének szép belső arányaként
megtaláljuk a kitartás hirdetését, a sorsvállalásra való
buzdítást, a „mindenek ellenére” való reménykedés néha
dúlt, néha réveteg, néha hangosabb örömét.

*

Tompa László a lassan beérő, aggályos gonddal míves–
kedő költői tehetségek közé tartozik.

Magatartásában s eszközeiben mintegy két évtizedig
készülődött feladatára. Az oroszlánköröm megvillaná–
sát a költőknél rendszerint az utókor sejdíti bele utólag
az előzményekbe. A költőnek az első évtizedben fogant
versei aligha mutatják egyértelműen, hogy itt egy nagy
és eredeti tehetség töri a bozótban a csapást a maga
számára. A beérett ígéret nem szorul kancsal szavakkal
utólagosan mentegető kegyeletre. És noha talán elsietett
lenne költői pályáját irodalomtörténetileg korszakolni,
a cezúrát mintegy maga a történelem végzi el, mellyel
egybevág a versek átfogó tanulmányozásán keresztül
kialakult kép tagoltsága is. Ennek természetes rendjét
követve, az első határmetszést úgy 1919 táján kell meg–
ejtenünk. Talán a Sziklavár című költeménye az a ha–
tárkő, mely lezárója az 1900–tól számítható pályasza–
kasznak. A kiérés két vonatkozásban ment végbe: ki–
alakult sajátos s lényegében sokáig nem változó világ–
képe, erkölcsi magatartása, másrészt tartalmaihoz meg–
találja eszközeit is, kicsiszolja azt a formát, mely re–
dőtlen köntösként hézagtalan fog simulni gondolatai
rögösebb anyagára.

A kezdő Tompa László elsősorban az Én lírikusa.
Élménysugara csak néhány ponton érintkezik a kör–
nyező világgal. Verseinek tárgya és alanya önmaga, sze–
élyiségének izolált belső világa, és főleg az, ami ér–
zelmileg beleépül, hozzácsapódik. Ez az élményvilág
szűk, a magánélet síkjain mozgó, fő jegyeiben negatív
élethangulatok kifejezője, melyet belső hullások táplál–
nak. A kezdeti kizárólagos befeléfordulás természetesen
élkülözi az objektív magyarázatot. A költő me–
nekül, otthontalannak érzi magát a társadalomban,
ég sivárabban jelentkezik lakóhelyén, a kis me–
gyeszékhelyen, garmadolva a korszak fonákságait. A
költő szűk családi körébe s ezen belül érzelmei világába
úzódik vissza, jelezve, hogy nem tud közösséget vál–
lalni a külvilággal.

Ezekben a versekben az élményanyag lírai hitele vi–
tán felüli. Azonban mind tartalmukban, mind hangu–
lataikban folytatói a századvégi szomorgós, intimebb
hangulatokat ébresztgető városi lírának, anélkül hogy
jelentős előrelépést vagy akár áttörést jelentenének. Noha
Tompa László kezdő éveiben sem tekinthető epigon–
nak– jellemző önkontrolljára, hogy első kötetét 1921–
ben jelenteti meg–, lírája csak fokozatosan vetkőzi le
az elődök hangulati világképét. Költői eszközei is át–
vettek, némileg keresettek. Ez idő tájt írt verseiben
Adyra mutató hatásokkal is találkozunk, olyan hangu–
lati megegyezésekkel és fordulatokkal, melyeket később
hiába keresnénk teljességgel egyéni jellegű költészeté–
ben: „Sokféle gyötrelem, kín kalapált keményen, / Ed–
zett, hajlítgatott, míg (edződvén s hajolván) / Végül
is végleges és teljes lett a formám”– írja 1935–ben
Az aranykehely című versében.

Ugyanakkor– és erre kell fokozottabb mértékben
felfigyelnünk– szinte már első verseitől kezdve tanúi
ünk sajátos költői és emberi habitusa kialakításá–
nak, mely kibontakozó életművét összetéveszthetetlen
kristályrendszerré formálja. Mint egyik méltatója már
1926–ban megállapította, alaphelyzete az „elintézett
é”. Költői alkata, magányos sorsa predesztinálja
a megkeményedett lehetőségekbe belekárhozott tragikus
ásra: „Mostoha sorsom úgy megnyomtatott... / Ól–
mos, szűk térben fullad a tüdőm. / Szentebb dologra,
dalra nincs időm”– rögzíti a további évtizedekben
is érvényes állapotrajzot már 1907–ben (Ólmos, szűk
térben). Kétség és sötétség fogja körül. Így válik ért–
hetővé– a szubjektív magányban– a versekben hely–
–közzel jelentkező vallásos reflex; de ez sehol sem
növekedik misztikus világképpé, tételes hitté: pusztán
a költő társadalmi úttalanságának tükörképe.

Tompa László költészetének kezdettől fogva van egy
másik árama is, mely ha nem is tudja közömbösíteni
a menekülésre képtelen ember, a kilátástalanság hangu–
latát, minduntalan hitet tesz a költő el nem fojtható
reménykedése mellett, az élet mellett, a halál ellen. Az
a bizakodó „dac”, a sorssal való szembefordulás, mely
oly gazdagon hajt ki második korszakában, már ekkor
felcsillan:

S mégis, bár üljön ezer ördög
Ez átkos, babonás körön:
Éjfélt lehellő, rossz varázsát
Valamikor még áttöröm.

(Csillagtalan éjjeli ég alatt)

Ehhez az „áttöréshez” edzi önmagát, s tudatosítja mind–
azon szükségszerűségeket, melyek közt állnia kell a
öltő elég keménynek érzi magát, hogy pró–
baköve legyen a világnak, amelyet elítél, de amelyben
csak úgy válhat a humánus értékek őrzőjévé, ha emberi
tartalomban, eszményben több és mélyebb mindannál,
őt körülveszi. Ez az alaphangulataiban néha a tra–
gikumig pesszimisztikus költő kétségbeesése ellenére
sem szűnik meg bízni.

De tulajdonképpen miben is bízik? Erre sem első
korszakában, sem később, igen hosszú ideig nem tud
választ adni. A korában ható haladó társadalmi esz–
méktől való elzárkózása, vidéki magánya, társtalansága
– íme a társadalmilag egyetlen helyes út felismerésé–
nek korlátjai. Ám amikor a háború alatt a kontinensen
valamilyen általa pontosan föl sem ismert változás
kezd erjedni, fölfigyel, és 1918 októberében így kiált
föl: „De napja kél a tömegeknek– / Már eszmélnek,
s lefegyvereznek / Ezután minden háborút!” (Öreg zsol–
dos kesergése). A magányos alkotó– ha időlegesen is,
de mint később bebizonyosult, maradandó élményként
– találkozik a néptömegek által alakított történe–
lemmel. Mint életpályájának testközeli ismerője, Molter
Károly írja, a haladásba, a szenvedő emberiség sor–
sának jobbra fordulásába vetett hitét véglegesen soha
nem veszítette el, a legsúlyosabb, legpróbáratevőbb esz–
tendőkben sem, amikor reménytelenség, kilátástalanság
zörgetett a költő kisvárosi házának ablakán.

Ha saját sorsát ki nem nyitható kalodának is érzi,
lankadatlanul bízik abban, hogy a jövendő nemzedékek
rendezettebb emberi világban fognak élni. Átveszik az
apák örökségét– a jóra és nemesre való törekvést–,
anélkül hogy csalódásaikat, kétségeiket is örökölnék. A
„gyerek–motívum”, mint a jövő biztató ígérete, mint a
folytatás, a fejlődés, a jobbulás szimbóluma végigkíséri
egész költészetét. Az 1920–ban írt Oh, gyermekek című
versében még csak oltalmat keres a kicsinyeknél. Négy
évvel később már a boldog, hitükben nem béklyózott, csa–
lódásokban ki nem fosztott optimizmusukat üdvözli egy
összefeleselő hangszerelésű, szépen megírt költeményben
(Jönnek). Majd a küzdelemben sokszor megpróbált, ki–
merült harcost csak az vigasztalja, hogy „Helyettem
is majd, / Ha én kidőltem: / Fiam, unokám / Ott lesz
a körben!” (Régi út porában) Az új világégés küszöbén,
miközben az egész élet megújhodását vizionálja, most
sem feledkezik meg arról, hogy az eljövendő új élet
és a fiatalság összetartoznak. „Oh– szép lesz– csupa
áldás / A föld körös–körül– / Örülhet minden élő /
S majd unokánk örül.” Töretlen hát az ív, mely a fel–
szabadulás után a harmadik költői korszak egyik köz–
ismert verséhez vezet: Gyűlésben az ifjúsággal. A költe–
ményben szervesen fonódik össze az új, az épülő melletti
hitvallás, a megőrzött eszmény s a helyét megtalált
ifjúság töretlen pátosza:

Nézem –– s ahogy ülnek, állnak:
Hitük, hevük rám is átcsap.
Belül is a saját régi
Tüzeimet érzem égni –
Régi dühök is megkapnak –
S mikor hívnak, hogy szavazzak:
Kelek és új felgyúlással
Szavazok az ifjúsággal!

Természetesen a költő– egészen a felszabadulásig–
elszigeteltségében csak önerejére támaszkodva, a magá–
nosság falait lebontani nem tudta. Költészetének az
1919–es proletárforradalom bukása utáni, második sza–
kaszában újra meg újra alámerül a béna reményvesz–
tettségbe, de ugyanakkor egyre szenvedélyesebben ke–
resi az utat, a célt, a kibontakozást. Szüntelenül tágul,
gazdagszik költészete és válik történelmileg egyre egy–
értelműbbé. Nemcsak vívódása lesz egyre görcsösebb,
önkínzóbb és makacsabb, de egyre inkább általánosabb
érvényre kap a verseibe kívánkozó életanyag is. Nem–
csak az egyéni sújtottság fájdalmainak ad hangot:
„... remekelni nem elég a szándék–– / A kor lel–
kének is kell izzni benned! / Lángod enélkül dicsőt
nem teremthet: / Csak láp lidérce, bolygó láng gyanánt
ég!”– ismeri fel az öncélúság felé sodródó művészet
buktatóit (Sötét kor pusztáiban). A „kor lelkének”
felismerése fémjelzi ezt a korszakot, mely lazán hatá–
rolva a proletárforradalom leverésétől a második világ–
háború befejeztéig tart, és jellegzetes módon a költői
világkép nagyméretű tágulása jellemzi.

Az egykori izolált, jobbadán a szubjektív Én lírikusa
már az előző alkotó időszak felétől számítva rádöbben
a létezés egységének és összetettségének gondolatára.
Művészete történelmileg konkréttá válik, és szeizmog–
ráfja lesz a kontinens földrengés–térképének. Nem puszta
kommentárt ró az események margójára, hanem láto–
másosan feszül fel benne a katasztrófa érzése. 1934–ben
még „általános és idült zűrzavar”–ról beszél, „Mely a
föld mosolyát iszappal ölte el” (Egy volt vadásszal...).
A fasizmus térhódításával a szívszorító lidércnyomás
versenként, évenként erősödik. A költő most biztat, ég,
serkent, leleplez. Saját fájdalmaira, pusztulása érzetére
ráfelel az őrültségbe masírozó világ dobpergése, trom–
ása. 1937 szeptemberében a har–
cos antifasiszta félreérthetetlen pontosságával fogalmazza
meg a korhelyzetet:

... menetelés – jaj, nincs ellene szer:
Már–már az egész világ menetel...

–––––––––––––

Zöld ing, barna ing, kék, s többféle más –
Csak a fehér már szinte lázadás.

––––––––––––––

Az ember ma vagy tömeg, vagy „vezér” –
Más nem lehetsz, vagy léted kész veszély.

––––––––––––––

Plakátok közlik a parancsokat:
Gyűlölni kit kell, s hinni mit szabad.

(Mind menetelünk)

Néhány hónappal később még pontosabban felismeri a
veszélyt:

... valaki nagy rendbontásra készül,
Mert „élettér” kell neki bármiképpen –
Azért kész akár térdig járni vérben!

––––––––––––––

Jövőnkben romlást, iszonyt olvasok.
S kiáltanék: fogják meg ezt a vak
Gyújtogatót ––

(Új iszonyúságok előestéjén)

Félelem, tehetetlenségérzet, undor és megalázottság,
remény s bizakodás váltják egymást a háború alatt írt,
nem nagyszámú versében. A dúlás talán legeszeveszettebb
évében írt Vers 1944 közepéről című költeményében
mélyből fakadó szégyenérzetéről vall, arról, hogy e
korban, mely „csak vért, iszonyt ismert”– egyáltalán
élt és ember volt. Emberként, felelősséggel élni, ember–
nek lenni a hűségben: ez költészetének nagy vérköre,
mely áramával művészete egyetemességét táplálta. Ha
nem talál kapcsolatot a munkásosztállyal, a társtalan
harcos küzdelme csak úgy lelhet tartalmat az immár
kozmikusan értelmét vesztett világban– „Leprás a
föld– a csillagok is bizonnyal / Irtózva nézik iszo–
nyú rothadásár.”–, hogy a legmagasabbra növeszti,
önmagára utaltan is, a helytálló emberség értékét. A
magányos heroizmus nem lehet kiút, sőt védekezés sem,
de határozott szembenállást jelent a barbarizmussal, a
társadalmi és politikai erkölcstelenséggel.

A költői világkép kiteljesülésének másik köre: a szű–
ken és tágan értelmezhető természet, a virágszáltól a
végtelen térségekig. Ennek kialakulására szükségszerűen
nagy hatása volt a kontemplatív magányosságnak épp–
úgy, mint a csak néha kicsapó, de a kéreg alatt mind–
végig ott forrósodó optimizmusnak. Aligha van költőnk,
aki annyit írt volna az évszakokról, főleg a tavaszról,
mint Tompa László. A társtalan ember a fák, gyíkok,
sziklák világában keresi a törvényt, a kapaszkodót. Az
ismétlődő tavaszi körforgás költői eszköz a palástolt
vágyakozás kiéneklésére.

De ez a természetszemlélet további és még mélyebb
rétegekre bomlik: a nemlét, a végső megsemmisülés és
feloldódás felé ereszti szálait. Az életet és halált össze–
kapcsoló panteizmus egy nagyon kitágult és igen modern
költő jegyeit is kitermeli: a létezés kozmikus megérté–
sét; a végtelen kicsi: az ember– és a végtelen nagy
harmonikus–diszharmonikus egységét. Mindez Tompa
Lászlónál természetesen nem bölcselet, hanem költői
vízió, s nem eltávolodás, elidegenedés; ellenkezőleg,
egy bensőségesebb közeledés a létezéshez, melyben
„... egy leszek újra, kiszakadt rész az egésszel, / A
volt meg a nem volt is egybemorajlik” (Sziddhartha
újból eltűnik).

A törpe és gonosz életből tisztaságával önmagát szám–
űző költő egy egyetemes konkrét költői vízióba lép át,
érségek, a csillagászati idő, az anyagi lét filo–
zófiai világába, a kiszélesülő világegyetem kupolája alá,
őfutáraként a mai költői tájékozódás új lehető–
ségeinek.

... forgószélben, piheként forogva,
Felsodródom csodás magaslatokra.

S mindeneket magamhoz ölelek fel,
Hogy elvegyüljek rendre mindenekkel.

Így (ki azt hittem: különködni lettem)
Egység vagyok meg összesség is egyben.

Határtalanság, egy szűk körbe zártan:
Hang a mindenség végtelen dalában!

(Hallgatagon)

Amint e versből is kitűnik, ez a filozófiai meredélyen
lépkedő költői elvontság nem emberidegen, ellenkezőleg
emberközpontú. Az egyes és általános élményét, a szét–
szórtság és egység élményét konkréttá téve, társadalmi
viszonylatokra is ráilleszti: Lindbergh óceánrepülését
köszöntő versében például nem tisztán a technika, az
emberi akarat és kitartás diadalát üdvözli, hanem az
embereknek, a szétszabdalt emberiségnek egy–gondban
és egy–örömben való összefogását, mely az eljövendő
kor nagy ígérete.

Hiszen minden gondolata itt köt ki: jöjjön már a
jobb holnap.

Ezért a kételyek, vergődés, útkeresés, ezért a vers is!

A megoldást a költő számára is a felszabadulás hozta
el. Itt zárul második pályaszakasza. „Hosszú, önkén–
áműzetése, sok–sok keserves tusakodása és megőr–
zött emberi tisztasága jutalmául kapta, hogy egészében
magáénak érezhette az új kort, amelyben szüntelenül
reménykedett, s amelyért férfias helytállásával, szellemi
tisztasága megőrzésével maga is megvívta a maga har–
cát. S jutalmul kapta azt is, hogy öreg korára kitörhe–
tett az egyedüllét önként vállalt, de mindig kínzó bék–
lyói közül, s megifjodott szívvel és a korábban annyi–
szor hiába esengett örömmel írhatja immár új tartalom–
ítődött verseit az új élet építőinek. Erről tanús–
kodnak a felszabadulás óta írt költeményei, amelyek a
munkásosztály ügyével való azonosulást mutatják. Min–
den homálytól mentes, kristályos tisztaságukkal egyér–
űés teljes odaadással szólnak új életünkről”– írja
tanulmányában Kacsó Sándor.

A költő már magas korban, sok megpróbáltatás után
érkezett el a „révbe”. De munkakedve, lelkiismeretes
szenvedélye újabb verseket csatolt a gyönyörűen kike–
rekedett életműhöz. Költészete– az előző periódusok
legjobb hagyományait folytatva– erőteljesen közéleti
hangsúlyúvá válik. Az utóbbi tizenkilenc évben írt ver–
seit (legismertebbek: Népek karéneke 1945 tavaszán;
A béke harcosainak seregében; Zúdulj föl belőlem, kiál–
tás; Emlékezés, fogadalom; Robbantanak, hogy építhes–
senek; Milliók szavával) ugyanaz a humanizmus hatja
át, mely egész költészetét jellemzi. Ám ennek a huma–
nizmusnak egykor pesszimisztikus–kontemplatív jellege
feloldódik, erősen világnézeti tartalmakkal telítődik, a
tömegek forradalmi harcának, építőmunkájának kifeje–
zőjévé válik.

A két háború iszonyatát megélt költő hangját nem
gyengítette a magas életkor. Zengőbb, erőteljesebb, mint
valaha. „Ma hangomat ezrek hangjának érzem. / Milliók
szava ma az én szavam.” Így ível útja az egytől a mil–
liókig, a borostyánba fagyott magányból a népek ere–
jén sokszorozódó kollektivitás érzéséig. Átöleli és lénye–
ges tartalmaiban kifejezi századunkat, történelmi válto–
zásait; példát mutat a helytállásban, emberségben, hű–
ségben, tisztaságban. „Milliók közt, a haladást, a békét /
Zengem holtomig, tőlük el nem állva–.”

Az ő üzenetével gondolatunkban fordulunk az ud–
varhelyi ház felé, meghatott szeretettel köszönteni a
nyolcvanéves költőt.

1963. augusztusában

VERESS DÁNIEL

Ugrás az oldal tetejére