EGYHÁZI ÉPÍTÉSZET A 11–12. SZÁZADBAN

A maradandó anyag következetes alkalmazása kezdettől fogva inkább az egyházi rendeltetésű épületeket jellemezte. A legkorábbi ilyen emlékek előképe ismét Fehérvár és Kolozsvár. Az erdélyi püspökség alapítása kétségtelenül Szent Istvánnak tulajdonítható, aki az általa legyőzött Gyula székhelyét politikai és egyházi központtá fejlesztette. A település római eredetére világít rá a Képes Krónika, amikor elmondja, hogyan találta meg Gyula Apulumot, amelynek castrumát használta fel a középkori vár és a benne felépült székesegyház is. A Möller István által vezetett, e század eleji helyreállítás során részben feltárt maradványok egy széles apszissal záródó, háromhajós bazilikáról tanúskodnak, déli oldalán vele egybeépített, kör alakú, félköríves apszissal záródó keresztelőkápolnával. Az együttes legkésőbb 1100 körül elkészült. Radu Heitel 1972–es ásatása során a bazilika nyugati zárófala is előkerült a mostani karzat alatt, a déli és az északi hajófal további részleteivel. A bazilika pillérsorainak alapozása a második székesegyház pillérsorai alatt szintén megállapíthatóvá vált. Az alaprajz párhuzamot mutat a székesfehérvári bazilikáéval és az első kalocsai székesegyházéval.A három hajó mellett jellemző az egyetlen széles ívű szentély, amely a 11. századi bencés kolostoroknak (Pécsvárad, Zalavár) és a szabolcsi esperesi templomnak is sajátossága. A Möller István által vezetett helyreállítás során előkerült faragványok (oszlopfők, pillérfők, a Maiestas Dominit ábrázoló oromzatdombormű – 1. kép) pedig már valószínűleg 12. század elejiek. Különleges az első gyulafehérvári bazilika hajójának délkeleti végéhez épült kerek keresztelőkápolna, amelynek egykorúsága mellett elsősorban a század eleji feltárást vezető Fridli Sándor nekem adott személyes felvilágosítása és a körtemplom tengelyének a bazilika tengelyével való párhuzamossága szól.

Heitel 1973–ban a jelenlegi székesegyház nyugati homlokzata előtt mintegy32 méterrel egy egyhajós, félköríves szentélyű kis templom maradványait tárta fel, amelyet a 11. század első felére datált. Az épület elhelyezkedése és szerkezete arra mutat, hogy ez lehetett az ispánsági vár esperesi temploma. Az utóbbi két évtized ásatásai a gyulafehérvári épületek elrendezéséhez meggyőző párhuzamokat adnak. Ilyen például Gádor Judit abaújvári feltárása. A váron kívüli esperesi templom került elő Visegrádon (Szőke Mátyás), Szabolcsban (Németh Péter) és Dobokán is (Mircea Russu és társai). A Kozák Károly által a győri székesegyházdéli oldalán feltárt és bemutatott 11–12. századi kápolna ugyanezt a rendeltetést sejteti. A szabolcsi kivételével valamennyi esperesi templom egyhajós, s mint ilyenek, a falusi egyházak később elterjedt hasonló megoldásai előképeiként tarthatók számon.⁸

A bencés rend Erdélybe telepítése – éppúgy mint a Dunántúlon – a királynak tulajdonítható. A kolozsmonostori apátság alapítási ideje ugyan eléggé homályos, koraiságát a meglévő szórványos adatok és a legújabb régészeti eredmények mégis egyértelműen bizonyítják. A monostort először III. Honorius pápa 1222ből való oklevele említi. A pápa vizsgálatot rendelt el az erdélyi püspök és káptalan ellen, mert néhai Adorján püspök a panasztevő apát L. nevű elődjét elfogatta,Vilmos püspök pedig a monostor pápai oklevelét elégette, és a király kiváltságlevelét is elpusztította. Az erdélyi egyházfő és a kolozsmonostori apát közötti súlyos összeütközés tehát a két említett püspök kormányzása idején, 1187 és 1221között történt. Az elenyészett oklevelek így legkésőbb a századfordulón keletkeztek, de könnyen lehettek korábbiak. Az 1263–as, IV. Béla által kiadott oklevél ugyan 15. századi hamisítványnak bizonyult, mégsem hagyható figyelmen kívül. Eszerint az apátság alapítói és gyarapítói I. Béla és Szent László voltak.Erzsébet királyné 1341–es oklevelében ugyancsak László király neve szerepel az alapítással kapcsolatban. 1342–ben Károly király rendeletére az erdélyi káptalan megvizsgálja az apátság birtokait. Ekkor a kolozsvári polgárok azt vallják, hogy Kolozsmonostor magánál Kolozsvárnál is régebbi alapítású. Mindezek az adatok az apátság korai eredetét és királyi alapítását mutatják. Így az 1263–as oklevél I.Bélára és Szent Lászlóra való utalása feltehetően a közvéleményt tükrözi.⁹

Az elmondottakat mindenben alátámasztják az 1970–es évek végétől a kolozsmonostori dombon és alatta végzett és be nem fejezett régészeti kutatások,illetve leletmentések, amelyek mind a közvetlen környéken folyó nagyszabású építkezésekkel kapcsolatosak. A jelenlegi templomnak csak a szentélye középkori, a 14. század első feléből. A templomtól északra egy háromhajós bazilikának látszó épület maradványaira bukkantak, fölötte pedig egy kváderkövekkel burkolt körtemplom került napvilágra, amelynek belseje hatkaréjos kiképzésű,tehát negyedikként az azonos rendszerű Karcsa–Kiszombor–Gerény csoportba tartozik. Mivel az egyik karéjba egy 13. századi, két kígyó közt emberfejet ábrázoló faragvány volt másodlagosan befalazva, és egy bimbós oszlopfő töredéke is előkerült, nem kétséges, hogy a hatkaréjos kápolna a 13. század közepén, második felében épült. Ez az időmeghatározás pontosan beillik az eddig ismert hatkaréjos kápolnák ma elfogadott datálási keretébe. A valószínűleg háromhajós bazilika építése legkésőbb a 12. századra tehető. A jelenlegi ismeretek alapján a két megtalált épület rendeltetése nem határozható meg. Annyi biztosnak látszik,hogy a kerek templom építésekor a bazilika már nem állt. A közel száz feltárt sírból származó leletek (sok hajkarika, Salamon és László király pénzei) a 11–12. századi magyar temetők gazdag anyagát képviselik, és arról tanúskodnak,hogy a temetőt a 11. század második felében már használták. A meredek dombpalánk erődítése is kora Árpád–kori lehet. A domb alján végzett, közöletlen leletmentések eredményei egy váraljai települést valószínűsítenek. Minthogy sem az Óvár területén, sem a hozzá kapcsolódó belvárosban eddig 13. század előtti lelet vagy építmény nem került elő, nem alaptalan az a feltételezés, hogy a kolozsi ispáni vár a 11. században az e célra kiválóan alkalmas kolozsmonostori dombon épülhetett. Az idézett 1342–es tanúvallomás e feltevéssel találóan összecseng. A kolozsmonostori dombon levő korai vár szerepét az Óvár csak a 13.századtól vette át.¹⁰

Ugyancsak a királyi család, mégpedig Álmos herceg, Kálmán király bátyja alapította a Szent Margitról elnevezett meszesi monostort a 12. század elején. III.István 1165–ben a meszesi kapun átmenő minden sószállító kocsi rakományának a királyt illető részéből egy hányadot az ottani bencéseknek adományozott. Annának, III. Béla feleségének és Máriának, IV. Béla feleségének a vámadományát Erzsébet, V. István özvegye 1281–ben megújította. A királyi család tehát a meszesi bencésekről bőkezűen gondoskodott. Apátját legkorábban 1248–ban említik. A monostort és tartozékait 1361–ben Lajos király Jakcs mesternek adja.1365–ben ugyancsak a kusalyi Jakcsok kegyuraságát erősíti meg a Dobokaiak ellenében. A két család közötti pereskedés még a század végén is tart. A monostora 15. században már valószínűleg elhagyott. Helye – Buday Árpád megállapítása szerint – a Bisericuţának (templomocska) nevezett hegyen, a porolissumi római romokon épült Mojgrád és Zsákfalva közt, a Pometul (gyümölcsös) nevű határrészen volt. 1914–ben Buday ásatása 12–14. századi érmeket és 13–14.századi gótikus faragványtöredékeket (csokrot tartó kéz, csúcsíves és kerek ablak, kőrácstöredékek) hozott napvilágra. Ezek csak a meszesi monostorhoz tartozhattak.¹¹ Bár román stílusú maradványok egyelőre nem ismeretesek, a királyi család alapítása, pártolása, valamint az a körülmény, hogy a kolostor a római építmények területén helyezkedett el, azt valószínűsíti, hogy a meszesi fontos sóút közelében valóban ez a királyi, illetve hercegi monostor állhatott.

Az Árpádok két korai monostorát a családi alapításúak követték. Ezek közül kettő: az ákosi és a harinai még a 12. századi egyszerűbb megoldás kiváló példái.¹² Az első az Ákos, a második valószínűleg a Kacsics nemzetségnek tulajdonítható. A Kraszna megyei ákosi monostor a 12. század közepe érett és szigorú román kori művészetének nagyvonalúan kialakított alkotása (2. kép). Alaprajzában, felépítésében és sok részletében rokonságot mutat a Beszterce közelében,meredek dombok közt épült harinai templommal (7–8. kép). Mindkettő háromhajós, két homlokzati tornyos, félköríves főapszissal kelet felé záródó, téglából emelt, mennyezetes bazilika. Nyugati karzataikat az északi mellékhajó falához simuló, szabad falépcsőn lehetett megközelíteni. Az ákosi régiesebb, három pár, téglány alakú pillérrel szemben Hannán keletről nyugatra erőteljes henger és ék alakú tagozatokkal barázdált, négyszögű pillér, oszlop és nyolcszögű pillér választja el a hajókat egymástól. A félköríves árkádok fölött ugyancsak félköríves ál oldalkarzat lazítja fel a magas falakat. Mindkét templom mellékszentélyei kívülről egyenesen végződnek. Ákoson eredetileg keleti toronypárt terveztek,Harinán a mellékszentélyek belül félkörrel záródnak. E bizánci jellegű megoldás Kisprázsmáron és Homoróddarócon is megismétlődik. A harinai főszentély emelt, alatta kisméretű, altemplomszerű kripta húzódik. Mindkét templom külsején az ikerablakokkal áttört, kéttornyú nyugati homlokzat uralkodik. Nem kevésbé monumentálisak a keskeny, félköríves résablaksorokkal egyszerűen tagolt bazilikális oldalnézetek. Míg az ákosi templom szélességi és magassági arányai egyensúlyban vannak, addig Hannán, főként a főhajóban, az utóbbiak jutnak vezető szerephez.

A két családi monostor közül kétségtelenül az ákosi az idősebb. Egyszerű szerkezeti megoldása, lapidáris formái és díszítése a 12. század közepére vallanak. Aharinai, Péter apostolnak szentelt templom részletei még inkább a 12. századra utalnak, bár a 13. század elején is keletkezhettek. E kérdés eldöntésében az épület alapítási körülményeinek tisztázása segíthet. Mivel Harina 1246–ban az erdélyi püspök legkorábbi birtokaival (Gyalu, Zilah, Tasnád) együtt tűnik fel, s mintegy másfél századon keresztül főpapi tulajdonban van, felmerülhet a püspöki alapításlehetősége. Az azonban nem valószínű, hogy a püspök birtokán szerzeteseket tartott volna, így elképzelhető, hogy a kolostortemplom a szerzetesek pusztulás avagy szétszéledése után került püspöki tulajdonba. Az épület világosan magán viseli a családi monostorok minden jellegzetességét. Kurt Klein feltételezése szerint Harina a Kacsics nembeli Simon bán hatalmas széplaki uradalmához tartozhatott, amelyet II. András – Gertrúd királyné meggyilkolásában való részvétele miatt – Simontól 1228–ban elvett, és a Tomaj nembeli Dénes tárnokmesternek adományozott.¹³ A határleírás szerint nem lehetetlen, hogy Harina csakugyan a kérdéses területhez tartozott, de a faluról vagy a monostorról az oklevélben nem esik szó. Harina 1395–ben királyi birtok, amelyet Zsigmond a püspöktől Kecskés váráért kapott cserébe. A király 1402–ben Harinát tartozékaival Somkereki Antalnak és Jánosnak, majd 1411–ben Farkas Tamásnak adományozta. A Farkas család évszázadokon keresztül Harina földesura maradt. Minthogy a család a Kacsics nemzetségből származott, elképzelhető, hogy a nemzetség régi birtoklása szerepet játszott Zsigmond adományában. Mai ismereteink tehát támogatják annak valószínűségét, hogy a harinai monostort valóban Simon bán alapította, s a hűtlenség bűnében elmarasztalt Kacsics nemzetségbeli főúr harinai birtokát szerezte meg 1228 és 1246 között az erdélyi püspök, akitől majdnem két évszázad múltán ismét az alapító nemzetségből származó Farkas családra szállott új adományként. Ez esetben a harinai monostor a 13. század elején épülhetett, s régiességét a művészeti központoktól való távolsága magyarázza.

Ákos és Harina templomai a középkori Magyarország családi alapítású monostorainak legkorábbi példái közé tartoznak, és a Zala megyei Nagykapornak bencés apátsági egyházával együtt a jellegzetes épületcsoport 12. századi megoldását őrizték meg. A 13. század első felében épültek a Dunántúlon a típus reprezentatív képviselői (Lébény, Ják, Zsámbék). A dunántúli és erdélyi családi monostorok szoros szerkezeti és formai kapcsolata nem véletlen. A 11–13. századi monostorok a középkori Magyarország nemzetségek által elfoglalt teljes területén megtalálhatók. Eddigi ismereteink szerint a 13. században éppen az Alföldön volt a legtöbb monostor, amelyek szinte kivétel nélkül megsemmisültek a török hódoltság alatt. Az egykorú írott források és a néhány meglévő, nagyjából ép vagy töredékes épület számbavételével a Dunántúlon 28, az Alföldön 32, a Felvidéken 15 és Erdélyben 4 családi monostorról tudunk. E területi megoszlás egyrészt világosan bizonyítja az erdélyi monostorok szerves kapcsolatát a többi országrész emlékeivel, másrészt azt is érzékelteti, hogy Erdély az alföldi nagy középső tömb utolsó keleti kisugárzása. Az összefüggések ismeretében rajzolódik ki a családi monostorépítkezések elhelyezkedésének valós képe, amelyet az ország középső részének 16–17. századi súlyos pusztulása tesz hézagossá, olykor szinte megmagyarázhatatlanná. Nem a közvetlen dunántúli kapcsolatok a döntőek tehát, hanem az ország nemzetségek által megszállt teljes területén élő és virágzó építészeti és művészeti tevékenység, amelynek keletet és nyugatot összekötő hatalmas alföldi termése elenyészett. Ez az oka annak, hogy ma az Alföld eredeti szerepe ebben és még sok más esetben az ellenkezőjére fordult: nem összeköt, hanem szétszakít. A családi monostorokra vonatkozó e megfigyelés nem elszigetelt jelenség, és Erdély román kori művészetének számos vonásában újra meg újra visszatér.

A FALU ÉPÍTÉSZETE

A feudális világi és egyházi központok mellett fokozatosan a falu társadalma is bekapcsolódott a román kori művészet alakításába. Erdélyben e folyamat valószínűleg később kezdődött el, mint az ország középső és nyugati részén. Minthogy a maradandó anyagból készült épületekről még a 12. századból is csak szórványosan tudunk, valószínű, hogy korábban fa– és sövénytemplomok elégíthették ki a falu vallásos szükségleteit. A 12–13. század fordulóján meginduló és az1200–as évek folyamán kibontakozó építési kedv arra vall, hogy általában ekkor került sor azok nagyarányú kicserélésére. Az ispánsági központokhoz kapcsolódó egyhajós templomoktól eltekintve 11. századi falusi egyházat Erdélyben nem ismerünk. Míg a Balaton környékén már a 11. századból is több falusi templomról van adat, Erdélyben az első okleveles említések 13. századiak. Így a legkorábbi korszakra vonatkozóan csupán régészeti adatok, maradványok ismeretesek.

A második világháború után a középkori ásatások Erdélyben is nagy lendületet vettek, és a falu egyházi építészetének kezdeteit is jobban megvilágították. A17. században elpusztult, Marosvásárhelyhez közeli Csitfalva romladozó templomát még 1687–ben helyre akarták állítani.¹⁴ Az épület tehát a következő századsorán tűnhetett el. A Malomfalván 1954–ben végzett ásatások a Templomdombot is feltárták. A teljesen kiszedett kőfalak ellenére az alaprajz megállapítható volt,és a jellegzetes, félköríves szentélyű, egyhajós megoldást mutatta. Bár az alaprajz ma ismert formájában már kétségtelenül 13. századi arányú, korábbi templom feltételezését teszi lehetővé az épület körüli temető, amelyet II. István és II. Béla pénzeinek tanúsága szerint már a 12. század első felében használtak.¹⁵A csitfalvi templom 12. századi származtatását tehát mind építészettörténeti,mind régészeti szempontok támogatják. Hasonló szerkezetű és a 12–13. századfordulójára tehető az első marosszentimrei egyház, amelynek nyugati hajórészében megmaradt a némileg átépített félköríves déli kapu (22. kép). Kőszárait aránylag karcsú oszlop keretezi, amelynek fejezete és lábazata egyaránt gömbszelvényes kiképzésű. A szárak széles tükrét három–három rozetta tölti ki,ezeket zegzugosan kimetszett keret veszi körül. Ugyanilyen kettős zegzugvonal alkotja a külső keretet, és ezt lapos oszloptörzsként koronázza egy–egy bevésett,kockafejezetre emlékeztető díszítés, amely alul lábazatként fordítva megismétlődik. A rozetták fölött zegzugosan kimetszett, felszentelési kereszthez hasonló motívum zárja le a szárakat, lenn pedig azonosan kialakított félkör fejezi be a gazdag ornamentikát. Az ívbéllet teljesen hasonló megoldású. A belső hengertag indításai ugyancsak kockafejezetből sarjadnak ki. A fejezet tükrét koncentrikus félkörrovátkák töltik ki, középpontjukban kereszt látható. Az ajtószárak sima kávájával szemben az ív káváját sematikusan erezett levélsor szegélyezi. Alatta a már említett zegzugvonal húzódik, amely átfordul a homlokoldalra is. A marosszentimrei déli kapu e változatos dísze formában, technikában a népi fafaragás kőbe átültetett, rendkívül érdekes példája, kifejezetten falusi alkotás. A román stílusú részletek a gyulafehérvári első székesegyház 12. századi faragványainak világos hatását mutatják.¹⁶ A rozetták viszont szinte időtlen elemei a népművészetnek.

A marosszentimrei déli ajtó alapszerkezetét mutatja a Nagy–Szamos völgyében 1934–ben lebontott bacai és a ma is álló bonchidai református templomé. Mindkét félköríves déli bejáratot a szárak belső szélét keretező, kocka fejezetű, karcsú oszlopok jellemzik.¹⁷ Bonchidán a szentimrei ajtó ívbélletkávájának függőleges levelei is visszatérnek a jelenlegi nyugati bejárat fölött, másodlagos elhelyezésben. A ma befalazott déli kapu és az említett levéldíszes faragvány kétségtelenül az első, 12. századi egyházhoz tartozott. A kváderkövekből emelt, egyhajós, kerek apszisú épület a mostani főhajó helyén állott. A déli oldalon befalazott, két félköríves ablak valószínűleg ugyancsak ebből a korból való. A 13.században az épületet bővítették, illetve átépítették. Ekkor vált a templom kéthajóssá, s ekkor kapta mai, egyenesen záródó szentélyét (6. kép; 2. ábra).

Hasonlóképpen Kidén is bővítéssel magyarázható a református templom sajátságos, részaránytalan alaprajza. Feltehető, hogy eredetileg itt is egyhajós,félköríves szentélyű kis épület állt. Az első építési korszakot – akárcsak Bonchidán – a déli hajófal őrizheti. A déli, hengertaggal egyenletesen keretezett, félköríves ajtó még a korábbi templom tartozéka lehet. Az épület 12. századi eredetét más körülmények is valószínűsítik. A mellette lévő temető feltárása során több, hajkarikákkal is meghatározott 12. századi sír került elő.¹⁸ Szintén a templom koraiságára vall, hogy védőszentje István király volt.¹⁹

Az eddig ismertetett 12. századi templomokból a későbbi átépítések után csupán részletek maradtak. Teljes egészében áll azonban a Dés melletti Szentbenedek község kis temploma, amely méretében, szerkezetében megőrizte e korai, egyszerű falusi templomtípus sajátságait (18. ábra). A terméskőből épült, egyhajós, félköríves apszissal záródó templomocska déli ajtajánakívbéllete is sértetlen. Hasábból és hengertagból álló metszete a marosszentimrei, bacai és a bonchidai déli kapukéival rokon. Az ajtó szárait már átalakították. A jelenleg ortodox rítusú, fatornyos, zsindelytetős egyház a Kis–Szamos meredek partja közelében áll. Fekvése emlékeztet az elpusztult és hasonló kialakításúzsuki Árpád–kori templom hajdani elhelyezkedésére is.²⁰ A település nyilván e kápolna védőszentjéről, Benedekről kapta nevét.

Áttekintve a 11–12. századi egyházi építkezéseket, megállapítható, hogy településeik fő területe a Maros és a Szamos völgye. A népesség növekedése itt már e korai időben nemcsak a központokban, hanem a kisebb falusi közösségekben is igényelte a maradandó anyagból való építkezést, a rendeltetésnek megfelelő szerkezetet és a több–kevesebb díszítést. A családi monostorok és a falusi egyházak a 12. század második felétől kezdve jelennek meg, és számuk, jelentőségük a századforduló táján mind erősebben növekszik. A fejlődés irányát és lendületét elsősorban a második gyulafehérvári székesegyház nagyszabású építkezései érzékeltetik, amelyek részben közvetlenül, részben jelképesen adnak hírt azerdélyi román kor késői, de teljes virágzásáról.

⁸ Horedt: Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens. 69–70; Vătăşianu, Virgil:Istoria artei feudale din Ţările Române. I. Bucureşti 1959. 22–23; Entz: Gyulafehér 68–76; Entz,Géza: La cathédrale de Gyulafehérvár (Alba Iulia). Acta Historiae Artium V. 1958. 1–4; Heitel,Radu: Archäologische Beiträge zur Geschichte der romanischen Baudenkmäler in Siebenbürgen.II. Revue Roumaine d’Histoire de l’Art Série Beaux–Arts XII. 1975. 3–10; Gábor, Judit:Ausgrabung in der Erdburg von Abaújvár (Eine Kirche in der Gespanschaftsburg). ActaArcheologica XXXII. 1980. 443–454; Szőke Mátyás: Visegrád – Ispánsági központ. TájakKorok Múzeumok Kiskönyvtára 244. Budapest 1986; Szabolcs–Szatmár megye műemlékei II.Szerk. Entz Géza (Magyarország műemléki topográfiája XI.). Budapest 1987. 332–333. Győrről: Kozák, Károly: Stephan der Heilige und Pécsvárad. Specimina Nova – A Pécsi JanusPannonius Tudományegyetem Történeti Tanszékének Évkönyve. Pécs 1988. 148. 1. és 2. kép.

⁹ 1341 és 1342/1560: „villa Kolwsmonostwra quoad situacionem et fundacionem antiquior ipsoColwswar fore dinoscitur…” (Dl. 28061 és 37084).

¹⁰ Iambor, P.–Matei, St.: Incinta fortificată de la Cluj–Mănăştur. Acta Musei NapocensisXVI. 1979. 599–620; Iambor, P.–Matei, St.–Halasu, A.: Consideraţii privind raportulcronologic dintre aşezarea şi cimitirul de la Cluj–Mănăştur. Acta Musei Napocensis XVIII. 1981.129–150; Dékány Tibor: A negyedik hatkaréjos rotunda. Műemlékvédelem XXVII. 1983.192–200. Kritikája nem megalapozott. Vö. Erdély története. I. 214, 221–222. – A Karcsa–Kiszombor–Gerény csoporthoz: Gervers–Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái(Művészettörténeti Füzetek 4.). Budapest 1972. 46–52; Uő: The romanesque church of Karcsa.Gesta VII. 1968. 36–47.

¹¹ Buday Árpád: Porolissumból. Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem– és Régiségtárából VI. 1915. 74–79, 90–94.

¹² Bogyay Tamás: Az ákosi református templom. Magyar Építőművészet 1944. 67–70; EntzGéza; Harina (Herina) román kori temploma. Művészettörténeti Értesítő III. 1954. 20–33.

¹³ Klein, Kurt: Mönchsdorf. Ein Beitrag zur Frühgeschichte der Deutschen in Siebenbürgen.Südostdeutsche Heimatblätter III. 1954. 141–149.

¹⁴ Orbán Balázs: Székelyföld leírása. IV. Pest 1870. 218–219.

¹⁵ Studii şi Cercetări de Istorie Veche VI. 1955. 651, 683. Alaprajza: uo. IV. 1953. 296.

¹⁶ Entz: Gyulafehérvár 47–48. kép. Leírásuk: 60 és 73. A 47. képen bemutatott pillértöredéket akkor a 11. századra datáltam. Most következő századi eredetét valószínűbbnek tanom. A rajtalátható függőleges levélsor a marosszentimrei és a bonchidai példák mellett a Nagyváradtól délrefekvő Váradlesen is megismétlődik. E község hajdani román kori temploma kapujának háromtöredéke a nagyváradi múzeumba került. A jobb oldali béllet oszlopfőin a szóban forgó levelekláthatók. 12. századi származásukat a másik töredéken lévő, meredek attikai lábazat világosanbizonyítja. [Balogh Jolán: Varadinum – Várad vára. I. (Művészettörténeti Füzetek 13/1.) Budapest 1982. 20. kép; Váradi kőtöredékek. Szerk. Kerny Terézia. Budapest 1989. 25–26, 34–35.] Ugyanez a levéldísz látható a Nagyszeben melletti Szenterzsébet evangélikus templomaészaki kapujának vállkövén.

A gyémántmetszésszerűen faragott kettős zegzugvonal a marosszentimreihez igen hasonló kialakítású a 12. századi, lebontott szomolyai templom töredékes kapuján, amelynek oromzat nélkülisége ugyancsak a szóban forgó erdélyi temploméval rokon megoldás. A szomolyai kapu az egrimúzeum kiállításának kiemelkedő emléke. Képét közli GerŐ László: Eger. Budapest 19S4. 8.tábla.

¹⁷ A bacai félköríves sekrestyeajtót az új templomba, a déli kapu egyik szárát az egyház kerítésébe építették be. Ifj. Parádi Ferenc: Kallódó kövek. Pásztortűz XXI. 1935. 238–240.

¹⁸ Méri István: Középkori temetőink feltárásmódjáról. Erdélyi Múzeum XLIX. 1944. 93–95.

¹⁹ Az 1435–ös adattal ellentétben 1449–ben és 1455–ben a kidei plébániatemplomot Mária tiszteletére szenteltnek mondják. Az időközben megváltozott patrocínium talán új Mária–oltár alapításával magyarázható. Két középkori templom aligha lehetett Kidén.

²⁰ Kelemen Lajostól tudom, hogy a zsuki templom maradványait ő még látta a Szamos meredek partján.