nyomtat

megoszt

Pontos idő. Novellák
Medgyesi Emese
ÖRÖKLAKÁS KIADÓ

ÖRÖKLAKÁS KIADÓ

Késő délutánok egész sorát egy–egy zsíros, döngő húsléggyel együtt csapta agyon a hátsó kisablak mellett kucorogva. Körötte apró pókok szőtték a már elszáradt áldozatok foltjaihoz a hálót, melyet csak akkor szedett le, ha selyme majdnem őt is körülbugyolálta, és ha sötétebbik kockás ingében volt – mert a világosra, mellyel az előbbit hétfőnként váltotta, éppúgy vigyázott, mint a vasárnapi fehérre. A tornácoszlopok közül a messzeségbe nézett, míg be nem esteledett. Ekkorra anyjának poros, elfeketült tornacipője fájósan csoszogott a döngölt agyagon, ahogy a gádorból előhozta számára a vacsorának maradékolt déli tokányt. Felmelegítette a kemencébe betuszmókolt aprófán. Mikor kész volt, hangosabban nyögött, amiből ő megérthette, hogy jöhet enni, de aztán induljon, különben elkésik.

Hétvégére az egyhangúság ki–kicsattant szája szélén. A zsírkörök közt tányérjában kelletlenül lökdöste a villára szúrt puliszkadarabokat, mert öblös harapását a seb mindig összébb rándította. Elkedvetlenedett; ilyenkor hamarabb rukkolt hátra az asztaltól, mint rendesen. Köszönetül/köszönésül biccentett a tornacipők felé, mielőtt bevágta volna maga mögött az ablaktalan faajtót. Nem indulattal; lomhán, ahogy szokta.

Munkahelye, a parányi kuckó felé battyogott, és semerre sem nézett. A járdának lefektetett cementtestek közül csak minden másodikra léphet – ezt régen, még az első munkanapon kiszabta magára munkafegyelmi előírásként. Madárlépései néha megrebbentek, meg–megugrasztotta egy–egy pocsolyagödör. Azt hinnéd, ettől fölmordult. De szótlanul haladt tovább; úgy is érkezett a telepre, és a mindenkori „jóstét”–tel pontosan tízkor átvette a szolgálatot. Az ajtót nyomban betette maga után. Kirekeszteni vélte vele a szúnyogokat a fülkéből, pedig azok már bent, a kormos plafon világos foltjában, a lámpa fölött sütkéreztek. Várták, hogy amint a dohos olajszagban, padlópercegésben elkókad, megcsapolhassák.

A tornacipő vélt csosszanásai fel–felrezzentették álmából. Horkantott; azt motyogta, máris!... – mintha a nappaliak előtt tenné. Indult. Nagy szolgálati lámpájának fénykörét maga előtt tolva, a szögesdrót mentén körüllomposkodta kényelmes lépteivel a lerakat területét. Tavalyig még érdeklődve tette, el–elállingálva az előre gyártott elemek szigorú sorai előtt... Nem tudta, miért támasztottak néhányat a kerítés tartófáinak. Végigcsúsztatta a hosszúfényt az elemek dudoros felületén, és elismeréssel nyugtázta a végeken kiálló vasrudak erős kampóját. Az ő lakását is – azt a két szoba összkomfortot – ilyenek szorítják. Mióta egészen kifizette, talán még megbízhatóbban. A félreállított elemek ablakkeretein átsüvített a szél. Hirtelen lenyomta a kilincset. „Akár egy tolvaj” – gondolta. Tíz centivel a föld fölött, mint a maguk erkélyén, suttogva magyarázott Ilonkának. ,.A lurkók még otthon, falun,, de nemsokára behurcolkodunk... Alól, az ott a Sáros utca, a fák mögött meg a piac...”

Nem volt kedve távolabb világítani. Rájött, hogy a repedt selejtelemekből ezt a kis kétszobást a nappaliak neki rögtönözték. Az ajtóra ragasztott, kerek sajtosdobozon a „kiadó” szó durván magábahengergőzött, ahogy hirtelen ráirányította a lámpafényt. Lengeni hagyta maga mögött az ablaktalan ajtót, ahogy a valóban kiadott, igazi lakásáét is.

Visszasietett a szolgálati fülkébe. Leült. Kihúzta a fiókot. Sok behasított nyugta, koppanósra aszalódott kenyér, átlátszóvá keményedett csutkák, penészvirágos barackmagok, egyenletesre simogatott sajtospapírok, illetve menekülő hangyák közül előkotort egy rozsdás kést. Az asztallap védőkartonja szürkére zsírosodott sokévi elbóbiskolásainak nyomán. Heccelték is váltáskor, főleg a frisskedvű reggeliek, a pihentek: fordítsa csak meg, ki azzal a kartonháton számigált tervvel!... Jobb is lehet, mint a tervezőké, ha annyi éjszakán át dolgozott rajta! Tudták, hogy huszadik éve őrzi az építkezés vándorlerakatait. Számláit, számításait tavaly óta már mint gondos tulajdonos őrzi. Rebesgetik: valami nincs rendben körülöttük.

Ő mindenre csak hümmögött, kitért a kérdések elől. Még rövidebbre harapta a reggeli váltásnak odavetett „na

pot”–jait, és változatlanul sietett. Késével most felfeszegette a kajla rajzszegeket, hogy ismét átfussa a kartonlap hátán őrzött tervét, mely keltezéses oszlopokból állott. A legelső élén a menyasszonytánc bevétele, alatta alapfizetésének gondos 12–es szorzata. A többiekben egyre csak az utóbbi, tizenkét részletben, ahogy kézhez kapta. Görcsös összegtagokként jegyezte őket, helyszűke miatt túlzsúfoltan. Az eltelt évek oszlopai alá tántorgó egyeseket húzott. Azt jelentették: lejárt, annyival kevesebb a tartozás. Idén tavasszal abbahagyta az összeadást. A beköltözés költségeinek szellős négyzetet választott le az ívből. Miután betelt; nem volt érdemes tovább írnia...

A Sáros utcában eltöltött nyár után őszi befőzésre sem tellett, pedig ő lemondott egyetlen fényűzéséről, az apró csemegesajtról. Visszajött Ilonka után az apja. Főleg a gyerekek miatt. Az öreg dérrel pakolt a szekérre, s a három gyerekfej mellé odakuporodott lányára bökve fojtottan magyarázott hazaérkező vejének: otthon legalább lesz mit egyenek!...

Elhajtottak. Ő sokáig álldogált az út közepén... Rádudált egy autó. Vaktában ődöngött a városban. Betévedt a zümmögő piactérre. Kérdezett egyre, de nem alkudott, nem is ígért; az utánakiabált, leengedett árak elől elhümmögött. Ugyanezt tette az önkiszolgáló áruházakban. Minden megcsodált polc elől odébbállt, miután felleltározta magában, hogy melyik gyereknek mire lehetne szüksége. Csak ezek után ment végig a hosszú utcán, hogy betérjen a régi köves udvarra, rálépjen a lefele görgő kútvízszalagra, és odasúrolja cipője friss sarát a falépcső korhadt szálkáihoz... Benn az agyagos konyhában ezúttal az ő hoszszú nna–ja megérteti, az eltátott szájú tornacipővel, hogy ismét visszajött, mert Ilonka is hazament a gyerekekkel. Így olcsóbb. A vasárnapok azóta, hogy a telepről kilépve ama kisablak és nem az Ilonka faluja vagy a Sáros utca felé gyalogol, nem kerülnek túl sokba. Naphosszat kucorog a tornácdúc alatt, ujjain kiaprózgatva az évek számát, amikor újabb spórolt pénzen visszaköltözhetnek és örökre ott is maradhatnak a Sáros utcában.

A kiadott lakás béréért is vasárnap megy, a hó első vasárnapján. Abból a pénzből visz Ilonkának és a gyerekeknek. A Sáros utcából egyenesen hozzájuk megy, de siet vissza, még a távolsági járatra sem vár, mert nem drága a jegy, mégis kiadást jelentene, ebédnél pedig, ha addig elidőzne, még elkívánná a leveshúst, holott az a kicsiknek kell...

Még egyszer megkerülte a telepet. Űzve caplatott az előrevetített fényív mögött, gyorsabban, egyre gyorsabban...

Hamar visszatért. Újabb kotorászásba kezdett, türelmetlenebbül, szinte vakkantva. Felugrott, bekukkantott az asztal és a deszkafal közé. Kikerült onnan a fiókból kedvenc csorba vonalzója... ahogy benyúlt érte, sötétkockás ingujja magára göngyölt egy puha porfátylat. Merev ujjal újabb éveket szorított egymás mellé a papírra. Ügyelt a közök egyformaságára. A kiadott lakás bevételétől megkétszereződött, de változatlanul tizenkét tagú összegeket előlegezve, gondolkodás nélkül karcolta be két vonal közé, épp csak levonta hasznos leltárának tanulságaként a gyerekek számára szükséges minimumot. Tizennyolc – a mostanin kívül ennyi évi lakbért és fizetést kell még a kartonoszlopokba beszorítani, míg a felgyűlt fölöslegből kenyér–tej naponta, a vasárnapi csirke kéthetente kijut.

Felborult lomha nyugalma a maga huzigálta vonalrács előtt. Légzése meggyorsult... Rácsodálkozott feltáplált nulláira. Eszébe jutott, hogy a nappaliak azzal ugratják: mire az évszázad, addigra ő is kikerekedik – pedig meszsze még a századvég, őbelőle mégis csak akkorra lehetne pozsgáskedvű öröklakásos... Nem merte megszámolni az oszlopokat. Ő két–két vonallal zárta le számjegyeit, azaz harminchat kellett volna ráférjen a kartonra, de húsznál – érezte – semmiképp sem juthatott tovább. Minek is; ő csak tíz „oszlopnyit” ülhet még nyaranta a reccsenő asztalnál. Azután csak a dúc alatt, a kuckóban, hozzáöregedve a tornacipőkhöz, várva, hogy a postás havonta hozza a pénzt... A felírt tagoknál jóval kevesebbet.

Alkarjával az asztalra támaszkodva leguncsorodott az elgurult rajzszegekért. Az előtte meredő két rozsdáslábúval együtt visszanyomkodta őket az avasszürke kartonba. Az összeszáradt, fanyelű kést visszagörgette a fiókba, és a hétvégek egyhangúságát enyhítő csemegesajthoz kapott. Ahhoz, amit zsebében tartalékolt. Nehéz tenyere a zseb teljes felületére ránehezedett. Várt egy keveset, aztán a sztaniolt is összezúzva, ujjgöcsei közül egyetlen szorítással kipréselte a sajtmasszát, hogy csak úgy tapadt a vékonyposztó elkopott bolyhainak helyére, felvetőkbevetők érdes kockáiba.

Nem bánta már a szúnyogokat, felrántotta a fülkeajtót. Jóreggelt habogott füttyszóval érkező váltótársának.

A kövekre sem figyelve loholt végig a hosszú utcán, egészen a lejtős udvarig, mert – kiszámíthatod – így olcsóbb...