nyomtat

megoszt

Pontos idő. Novellák
Medgyesi Emese
MATYORKA DENSZ

MATYORKA DENSZ

Szélcsend volt és metsző hideg; faggyal búcsúzott az esztendő. Kőkemény göröngyökön, a kerítés tövében toporogtak a virágárusok. Dél felé áron alul kínálgatták fóliás csokraikat. – Kevés a látogató, hiába lesz kivilágítás! – sóhajtoztak. Üzletüket rontották a burkolatköveken rögtönzött pultok, a kerítésdarabokból tákolt lacikonyhák, a tálcás mindenesek forgataga. E merész vállalkozók kitalálták, hogy a belvárosi konkurrencia elől erre a környékre húzódjanak.

–     Szükség szokást szeg – vigyorogtak a virágárusok ellenséges pillantásain. Némi kegyeletből és mert tartottak Matyorkától, a temetőőrtől, halkabban kínálták áruikat. Tömény alkoholt csak sült kolbásszal árultak. Sípokat, kürtöket jóval később, estefelé vettek elő a csecsebecsések, akik váratlanul nagy sikert arattak: vásárlóik, a szabadosabb temetőjárók kapva kaptak az alkalmi cikkeken, a zöld halálfejeken, szemüveges szörnyeken, bibírcsókos krampuszokon. Leghamarabb a bíbor hóhérsipkák keltek el. Igénylőik hajbakaptak az utolsó darabok tulajdonjoga fölött. Az elégedett vándorárusok töméntelen szerencsepénzzel, konfetticsővel és szerpentinbodrokkal engesztelték ki a kesergő virágosokat, valamint a tartásos temetőlátogatókat, akik közül némelyekre utóbb mégis sikerült fél áron rátukmálni egy-egy szelídebb maszkot: bárányfejet, bús szamarat, kócszakállú herceget vagy kopasz öreget.

–     Micsoda népség! – dühöngött az őrházban Matyorka Mózes.

–     Szilveszter van! – csendesítette az anyja. – Ünnepek után, meglásd, elvonulnak... Matyorka hümmögött. Nyugtalanul járkált fel-alá az üvegezett verandán. Az öregasszony a nyomában csoszogott. Kémlelték a derült égboltot; havat és enyhülést reméltek, mint odakinn az árusok, akik hosszas tanakodás után egymásrabízták portékáikat, és csoportosan, egy-egy tősgyökeres virágoshoz csapódva bekérezkedtek az őrházba melegedni. Tétován szabadkoztak a temetőpásztornak: nincs sár, nem piszkolnak... Fogadkoztak, hogy keveset maradnak. Harapós kedvében volt az őr; válaszra sem méltatta őket. Behúzódott a nappaliból nyíló kuckójába. Tett-vett munkaasztalán – szemlátomást dühítette a papírmunka.

–     Nézdegél kalitkájából – tréfálkoztak láttára a kint fagyoskodók. A bentieket a nappaliba tessékelte az öregasszony; kopott karosszékeket tolt elébük. Biztatására helyet foglaltak. Fia mintha csak erre várt volna – magára kapta csíkos felöltőjét, és szó nélkül elrohant. Delet harangoztak.

–     Kínozza a front... – mentegette az anyja. – Annyi baj van, annyi! – ismételgette, de részletekbe nem bocsátkozott. Az ablakhoz osont, hogy követhesse tekintetével a távolodó alakot. – Bejárja a kertet... Ünnepi kötelezettség... Húsz perc alatt végez... Mindjárt itt lesz...

Hogy kiköszörülje a vélt sértést, teasüteménnyel kínálta a vendégeket.

–     Mózeske kedvencei – érzékenyült el. Attól tartott, félreértik; fia sohasem bocsátotta volna meg, ha nevetségessé teszi. – Hazavárjuk az unokámat; ő is Mózes. Az utolsó Matyorka – mosolyogta. Zavarában ropogós kötényének fodrát gyűrögette. – Egyébként sofőr... Délen dolgozik, bármelyik pillanatban betoppanhat. Nélküle nincs igazi ünnep, pedig elütött a családtól: nyughatatlan, akár a szegény anyja volt...

Melegedő lélekkel hallgatták az árusok. Bólogattak: ismerik a fiatalembert. – Sok baj volt vele mint gyerekkel... Hiába nevelte szigorúan az apja – bizonygatta Matyorkáné.

Felállt, bement a konyhába, megkavarta az ételt, és félrehúzta: Bekukkantott a lerbe, takarékra állította a gázt, kitekintett az ablakon, jön-e a fia, aztán visszajött, leült maga is. Látszott rajta: szívesen beszél. Hamarjában ismertette a szilveszteri menüt. Szerette volna, ha illatát máris dicsérik. Elhallgatott, várt. Habcsókokat ropogtattak szótlanul a vendégek: lesték a folytatást. Tűrhetetlen volt a csend.

–     Egyszer majdnem kilakoltatott bennünket a Kerületi Tanács – mesélte az öregasszony. – Felfüggesztették a fiam állását; bajba kevertük Jónást, a kőfaragót is. Évekig nem köszönt nekünk. Maguk elég fiatalok, bár azért hallhattak az esetről... – fürkészte az ismeretlen arcokat, nehogy untassa őket. Tétován emlékezett: – Mózeske tizenéves volt... Rábíztuk az őrséget... Csak néhány óráról volt szó... Mert lagzi volt a telepi vendéglőben. Közeli rokon volt a vőlegény... mondtuk, muszáj elmenjünk. Az új sírok helyén, a nyugati részen akkor még veteményes volt, felesben műveltük a kőfaragóval. Meleg volt Szent Mihály hava, ittfeledkezett a kánikula – dörzsölgette aszott kezecskéit. – Olyan termés volt, hogy azzal hencegtem komaasszonyomnak a vendégségben, sírhelyet veszek a fölösleg árából a főkertben, és megcsináltatom a társbérlővel!... Jó hangulat volt; sok fiatal... rengeteg tánc.

Matyorkáné megigazította tarkójára csavart kontyát, aztán folytatta: – Mózesem jól érezte magát. Halogatta az indulást, mi meg a menyemmel nem erősködtünk. Sötétedéskor felálltam. Búcsúzkodtunk, de időbe telt, míg valóban jöhettünk. Riadalom, tolongás volt az utcákon. Hazáig sodort a tömeg. Mintha halottak napja lett volna a temetőben: fényárban úszott az osszárium, a cinterem, még a történelmi sírok is. Szétszórtan fényecskék világoltak. A fiam hívta fel rájuk a figyelmünket. Nem hittünk szavainak – mindketten rosszul láttunk, én ráadásul farkasvakságban szenvedek. Gondoltuk, Mózes roszszul tájékozódik; megtévesztik a telepi házacskák lámpái, vagy szokása szerint ugrat minket: odahaza, még indulás előtt meggyújtotta a díszlámpákat, hogy kedvére rémítgethessen. Valaha jó kedélyű volt – sosem tudta az ember, mikor ravaszkodik. Hajunkat arcunkba fújta a szél, az apró fénypontok azonban – mondogatta a fiam – meg sem rezzentek.

–     Nem egyszerű gyertyafény, nem is díszlámpáké, az biztos – szögezte le. Ahogy befordultunk a sarkon, dermedten rebegte: – Ég a Bokros...

A szegényfertályt értette, ami kívül esett a régi falon.

–     Pityókos! – nevetgéltünk a menyemmel, bár a sokadalmat magunk sem tudtuk mire vélni. Mózes meggyorsította lépteit; csodálkozva apróztunk a nyomában. Tűzoltó-autók szirénáztak el mellettünk. Az ügyeletes tiszt sehogy sem akart beengedni a kapun. Kilétünket kellett volna igazoljuk, de iratainkat nem vittük magunkkal. Végül Jónással, a kőfaragóval szembesítettek. Alig ismert meg bennünket: szempillája, szemöldöke lepörkölődött. Ő irányította a tűzoltókat. Utólag hallottuk, mennyit segített... Rajtunk is; nélküle nagyobb lett volna a kár. Leégett a Bokros. Sok fa kidőlt – néhány kripta megsérült. Legjobban az elhamvadt kopjákat sajnáltuk... Nem kételkedtünk a tettes kilétében, csak az ok tűnt számunkra érthetetlennek. Kit akart ez a gyerek ijesztgetni?! Mert tököt lopott a Jónás kertrészéből, s a mester féltve őrzött faragó-szerszámaival csinált belőlük lámpásokat. Napokon keresztül dolgozhatott, és mi semmit sem vettünk észre... Néhány eldőlt közülük – ebből lett a baj...

Mózeskénknek hűlt helye volt – hasztalan kerestük, mégis feltűnően nyugodt volt a menyem. Rögtön tudtam, hogy ismeri fiának a rejtekhelyét, de kíméli, nem akarja „kiadni”. Az apja fogadkozott, hogy ha kézre keríti, kinyújtóztatja a gézengúzt. Mint igazi Matyorka, dühében feltétlenül szavának állt volna, főleg a jegyzőkönyv aláírása után. A tűzkárért és a felmerült költségekért ugyanis minket tettek felelőssé... odalett, sőt elég sem volt a termés jövedelme; évekig törlesztettük adósságunkat. Sírhelyet csak az idén vehettem – panaszolta elkeseredve az öregasszony. Szaporázta szavait – láthatóan sok mondanivalója volt még. Fia bármikor visszatérhetett az őrjáratról, és nem szerette, ha anyja családi ügyekről sutyputyolt.

–     Mózeskét, mint szándékosan gyújtogató bűnözőt – korára való tekintettel – eredetileg javítóintézetbe javasolta a szigorú parancsnok. Valahogy kiengeszteltük, de kikötötte, hogy soha nem akarja viszontlátni a városi honvédelmi parádékon, holott ez még ma is minden ifjú számára kötelező. Figyelmeztettük az ellentmondásra. Milyen dühös lett! Kitiltotta a városból. És micsoda feltételt szabott! Azt ordította, visszajöhet végleg a gyermek, ha szabadidőközpont lesz a temető helyén. Csúfot űzött az őseinkből! – méltatlankodott Matyorkáné szenvedélyesen, aztán visszatért az őrnagyra.

–     Elhatározásához tekintélyének kedvéért ragaszkodott. Oly makacsul, hogy szavunkat adtuk: idegenben iskoláztatjuk, dolgozni is ott fog majd, csak ne továbbítsa feletteseinek az ügyet. Ezért járattuk délen iskolába... Nyolcadik éve, hogy idegenbe kényszerült a drága! – sírdogált az öregasszony. – Nem szeret írni – soha nem kaptunk levelet tőle...

–     Unják? – kérdezte kedvesen, bár igenlő válasz esetén is folytatta volna beszámolóját. Hallgatóinak figyelmét hálás sóhajjal honorálta. Megszusszant, és tovább mesélt: – Első alkalommal képeslapot küldött... Az ottani piacteret ábrázolja – megvan valahol. Utána hetekig semmit nem tudtunk felőle... . Súlyos beteg volt már a menyem. Félrebeszélt; minduntalan vele veszekedett. Mondtam a fiamnak: nincs nyugta – nem tud meghalni... Leutaztam délre, Mózeskénkhez. Egészséges volt, élte világát. Pénzt ígértem neki, csak rendszeresen telefonáljon. Rákapattuk valahogy. Azóta hív hétfőnként, a mi számlánkra...

Az öregasszony félbeszakította elbeszélését; kiszaladt a konyhába. Csörömpölt a fedőkkel, szürcsölve kóstolgatott. Közben tele szájjal biztatta vendégeit: – Fogyasszanak egészséggel! Bátran!... Ne szerénykedjenek!

Tapintatos volt: hogy ne feszélyezze őket a túlságosan szívélyes hangnem, magáról kezdett beszélni: – Nagyon ügyes voltam... Dél sincs, máris végeztem... Semmiből négy fogás, hidegtálak, tortalapok és a tészta... Akár egy szakácsművész! – dicsérgette teljesítményét. – Megint a hirdetővel bajlódik; rögeszméje a vízdíj – jelentette ki durcásan, átmenet nélkül. Ezúttal a fiáról beszélt. A virágosok ismerték a terepet: „visszajött” – suttogták az idegeneknek. Félreérthetetlen kézmozdulattal sürgették az indulást. Matyorkáné közben visszacsoszogott körükbe. Kopott sámliját a kályhához vitte. Leült; hátát a forró csempefelületnek vetette. Eltörpült magas, zavartan állingáló védencei között.

–     Féltek a fiamtól, pedig nem harapós – bizalmaskodott velük. – Fejembe szállt az esszencia, addig ízesítgettem – nevetgélt bocsánatkérően. – Mindentől függetlenül tudnotok kell, hogy Matyorka Mózes igaz ember... Ismerem, én neveltem. Zsebrevág valamennyiötöket, bármit mond Jónás, ez a pacer faragász. A baleset óta nem kell az ő szavára adni – gyűlöli a családunkat...  

Itt lakunk a háború óta... Mert ugye a temető az én fiam élete... Ezt senki sem tagadhatja. Mekkora változások! Mind neki köszönhetően!... Kész birodalmat csinált az akkori pöttöm sírkertből! Matyorka Mózes restaurált, felekezetek szerint parcelláztatott, sírokat ásott, harangozott. Micsoda kedvvel építtette a felső kápolnát, az emlékműveket... Beköttettük a villanyt, a vizet... Matyorkáék nélkül még most is vakoskodnának a telepiek, pedig előkelő villanegyed!... És Mózes oly szívesen kalauzol bárkit... Ha kell, emlékbeszédet tart... Művelt emberek hallgatják, fejüket valamennyien leszegve – gondolom, áhítatból. Fiatal korában hivatalnokoskodott – kísérteties rendszeretete néhai szakmájának ártalma lehet: tökéletes papírmunkát végez. Lelkiismereti kérdést csinál a vízdíjból is... És milyen következetes! A kegyetlenségig. Szegény Mózeskénknek elvből nem engedett, a menyem rimánkodásával mit sem törődött; meg sem próbálta jobb belátásra bírni az őrnagyot. Az enyhítő körülményeket én talpaltam ki, az ő tudta nélkül... Végül csak el kellett küldjük idegenbe...

–     Jön! – jelentette ki hirtelen. Megtörölte a szemét, leporolta makulátlan kötényét, és suttogva ígérgette, hogy ha legközelebb behúzódnak melegedni, elmondja részletesen, hogy sikerült jobb belátásra bírnia a parancsnokot. – Boldog új esztendőt maguknak is! – hangoztatta kedveskedve, míg a kijárat felé tuszkolta a hosszú hajú, nagyon magas fiatalembereket.

–     Jókor jössz! – pattogott a belépő fiának, hogy eleijét vegye esetleges megjegyzéseinek – battyogsz, mintha a korzón reprezentálnál! Nem volt kivel meginni egy pohár borocskát! – Minden jót maguknak is. Békességet, nyugalmat!... – mosolygott a távozó ismeretlenekre, akik meglepetten motyogtak valami illedelmeset. Odakinn fölocsúdva nevetgéltek aztán, mesélték társaiknak a hallottakat. Hévvel részletezték az öregasszony szavait, kürtszóra utánozták gesztusait. Azt, hogy megvendégelte őket, nem emlegették.

–     Gyere, öreg!

Matyorka Mózest ritkán becézte az anyja. Gyerekkorában egyáltalán; érett fővel két alkalomra emlékezett a temetőpásztor: először Mózeske születésekor, másodszor tizennégy év múltán, mikor megözvegyült. Rosszat sejtve sandított az öregasszonyra: – Történt valami? – kérdezte.

–     Éppen hogy semmi. Megy minden tovább nélkülünk vagy ellenünkre. Kufárkodnak odakinn ezek a..., mintha...

–     Ne tragizáljon, anyám! Maga mondta, hogy az ünnep után elvonulnak. Állítom, hogy nem nyomtalanul, de hát... Ne nyugtalankodjék! Látom én, mi történik.

–     Mi történik, mi történik... de mi lesz velünk?!

–     Ha ennem ad, megválaszolok – felelte csendesen Matyorka. Feltételét elnyomta a vízcsobogás. Megszegte a házirendet; ezúttal a konyhában mosott kezet, és törülközőnek használta a tányértörlőt. Anyja bosszúsan nézte, de már megterített, nem akart hangulatrontó lenni. Mózeske bármikor betoppanhatott. A hosszú asztal két végére telepedtek, egymással szembe. Matyorka imája gyors volt, gépies és... majdnem felületes. Neheztelt érte az öregasszony: – Ilyen napokon... – kezdte. Fia ránézett a gőzölgő leves kacskaringós párája mögül.

–     Mintha mintás lepel csüngene közöttünk – mondta szárazon, pedig kedveskedni akart. – Maga is ilyeneket horgol... Na, Isten tartsa meg, s ha teheti, adjon nekünk jó étvágyat!

Egyszuszra felhajtotta poharát. Megrázta fejét; köhintett, aztán szórta levesébe kóstolatlanul a sót, borsot. Anyja megcsóválta a fejét; csendben kanalaztak. – Huuúú! Nem spórolt ki ebből semmit – szürcsölgetett Matyorka. – Vendégváró leves – érzik az ízén.

Az öregasszony alig eszegetett. Örömmel vegyes kétségbeeséssel nézte Matyorkát. Megtelt a szeme könnyel. Felállt szótlanul, közvetlenül mögéje. – Anyám mit őrizget itt állva?! Legalább tudja, minek tiszteleg? – hepciáskodott evés közben az őr. – Múltnak-e vagy jövőnek?

–     Egyremegy: manapság semmi sincs rendjén; összekeveredtek. Nekem viszont érdemes... Rászolgáltam... Ki happolná még ilyen hálásan a maga főztjét?! Tisztában van vele, kit hizlal ötvenhét éve?!

Matyorka hátrafordult ültében. Kanalát marokra fogva úgy szónokolt, mintha fenyegetőzne. – Turdest község újonnan kinevezett temetőpásztorát. Ne pislogjon, anyám, magamról beszélek.

–     Miket habogsz?! – legyintett az öregasszony nyugtalanul. Izgalmában megfájdult a gyomra. Másról akart beszélni. – Bármikor betoppanhat a gyermek!... Hogy fogadjuk?!

–     Boldogan. Ahogy ő fog minket Turdesten. Hiszen mi mártírok vagyunk, az ő mártírjai. Miatta nyúzattuk az irhánkat azzal a nagy adóssággal; neki küldjük legjobb falatjainkat; rá pazaroljuk legszentebb gondolatainkat... A szentségit!

–     Viccelsz? – méregette gyanakodva az anyja. Turdest foglalkoztatta.

–     Dehogy. Egy temetőpásztor méltó hivatalára: halálkomoly.

–     Mit izélsz?! Sírba tesznek az ötleteid! – zsörtölődött az öregasszony. Elkapta fia elől a mélytányért. Elfelejtette, hogy ünnepre terített – ugyanabba tálalta a másodikat. – Vakogsz itt Turdestről s Mózeskénkről! Hagyjuk a szilveszteri példabeszédet... Nem élhetsz szónoklat nélkül? Más is áldoz a gyerekére – nem kell ezt állandóan hangoztatni!...

–     Anyám túl sokat szónokol az érdekében! Teszi magát, hogy nem emlékszik, mit csinált...

–     Minek nézel? – szipogta önérzetesen Matyorkáné. – Meszesedem, felejtek... Szándékosan összezavarsz, mintha tagadnám... Tudom, hol van Turdest... Vasúti csomópont... Húszezer főnyi lakossal... Emlékszem, miért van ott az unokám. Gondolkozz más szilveszteri tréfán – húzta ki magát.

–     Köszönöm, elég – szólt közbe Matyorka, mint aki vizsgáztat. Anyja elhallgatott, holott ő a felvágottakból preparált fasírtgolyócskákat sokallta a tányérján. – Maga miért nem eszik?! Őriz és méreget, mint valami ünneprontót! – fakadt ki.

–     Rossz napod van – bólogatott Matyorkáné, de engedelmeskedett: tálalt magának is, és leült, szembe a fiával. Az utolsó falatoknál mertek csak egymásra nézni.

–     Kézbesítettek ma nekem egy új kinevezést... A piszok csirkefogók!... Temetőőrnek, Turdestre. Tiszta lappal indulok –. nincs még a településnek halottja. Úgy írja, egyelőre irányítanám az építkezést. Utakat kell vágatni, kerítések, melléképületek, satöbbi. Szabad kezet adtak... Szabadságot... Érti, anyám?! Szabadságot... Emeletes az őrház, ha nem csal az utóirat. Különben mindegy. Az a kurva nap mindenhol felkel – le is nyugszik. Nézzen csak körül... Halottak bárhol vannak; a sírokat ott is gödörnek ássák, magunkfajta rothadóknak.

Az öregasszony kezéből kiesett a villa. – Igazat beszéltek az emberek...

–     A nagy átalakulásokról, hm? Lám-lám, csak beigazolódnak rémtörténeteik... Látnok lehetett a mi kutya őrnagyunk vagy bizalmi, csaholó. A szentségit! Mert ugye nem lehetetlen, hogy éppen valami szirszar játékterem lesz a cinteremben.

–     Jaj, mit szól majd Mózeske?! – aggodalmaskodott Matyorkáné.

–     Mit-mit? Ha ideutazik őkelme, kedvére hazardírozhat az elektromos bizgentyűkön... A tökfilkó!... És elégedett lesz, hogy utánaköltözünk. Családegyesítés – mink vagyunk az ő összkomfortja... Még jobban ki fog használni bennünket – ebben biztos vagyok –, és ordibál majd magára... Felnőtt ember – nem ígérhetem, hogy megverem.

–     Nagy beruházás – hosszas építkezés... Nem érjük meg, hogy sorra kerüljünk – nyugtatgatta magát az öregasszony.

–     Ezzel én vigasztaltam magát, mikor még hiszékeny hülye voltam. De ma... Tudja, a reggeli őrjáraton nem tapasztaltam semmi rendkívülit. Délben már zaj volt az északi kapunál: ordítozás, motorzúgás rengette a földet odaát. Ismer anyám – kíváncsi természet vagyok. Fölkapaszkodtam lesbe, a kerítésre. A Kis Házsorról pánikszerűen hurcolkodtak az emberek. Pont ma?! És hova?!... Az istenit! Semmit sem sikerült megtudnom. Akiket megszólítottam, nem válaszoltak. Idelenn mulatságra készülnek ezek a kócos hercegek, ezek a hóhérsipkás kriptaszökevények, még a malacfülű szörnyek is. Sivalkodnak, hogy hideg van, bárcsak hullna a hó. Valódi szilveszteri karnevál...

–     Határidőt szabtak volna nekik?

–     Ki tudja... A hivatali sürgős lehet azonnal, bár senki sem szokta komolyan venni.

–     Csak jönne már Mózeske – nézett Matyorkáné az órára – félek, rásötétedik.

–     Azt hiszi, megold valamit, ha ő itt lesz?! – Matyorka eltolta maga elől a tányérját. Böffentett. Töltött magának egy fél pohár bort; cigarettára gyújtott. – Mit vár anyám Mózeskétől?

–     Az unokám – fakadt ki az öregasszony. – És segít.

–     Mit tehet ő?! Amúgyis gyáva... Ezt nem tőlem örökölte – tette hozzá. – Vendég – hangsúlyozta konokul – semmi több.

–     Ne vendégezd!... Érzi, ne félj... Nyakaskodsz vele, mint apád teveled. Te Matyorka!... Nélküle magad lennél, mint kedvenc obeliszked a talapzatán. Olyan leszel Turdesten, ne félj, ha igazat beszélsz. Érte és vele ünnep a mai – hüppögte az öregasszony. Eszébe jutott egy gyerekes érv: – Sohasem jön üres kézzel.

–     Nem is megy azzal – nevette el magát a fia.

–     Ha tőled függne, kövekkel tarisznyálnád fel vagy szabályokkal; hátizsák helyett kötelezettségekkel!...

–     Úgy-úgy – bólogatott a temetőőr. – Ahogy a Mózesektől telik. Nnna, ne pityeregjen... Ne pityeregjen! Minden percben érkezhet. Nem ismerek magára...

Kezét ölébe ejtve feltartóztathatatlanul sírdogált az öregasszony. Matyorka csendesítette, próbálta vigasztalni: meg-megsimogatta anyjának pici, fehér kontyát, de csak kihuzigálta a rövidebb, rakoncátlan hajszálakat. Zavarában összeszedte a mosatlant: ügyetlenül csörömpölt a vastag porcelántányérokkal, a Mózeske tiszteletére elővett rozsdamentes étkészlettel. Későre hallotta meg, hogy kocogtatják a verandaajtót.

–     Jókor jönnek melegedni – morogta bosszúsan. – Idekapatta őket. Elegem van a védenceiből!... Ne bőgjön!

–     Szaladj; lehet, hogy ő! – sugárzott Matyorkáné. Letörölte könnyeit. Jónás volt, a kőfaragó. Zavartan álldogált a küszöbön.

–     Boldog új évet! – köszönt be illedelmesen. Válasz helyett Matyorka visszaszólt az anyjának: – Csak folytassa, míg jólesik... Nem Mózeske!... Jöjjön be! – enyhült meg. Kuckójába vezette a váratlan vendéget. Ama tűzeset óta köszönés nélkül, szigorú szűkszavúsággal bonyolították hivatalos ügyeiket. Munkaidő után nem ismerték egymást. Jókedvében az őr „spártai alkat”-nak nevezte magukat...

A kőfaragó hidegtől vörös, bütykös ujjai gyűrött borítékokat szorongattak.

–     Esküvői meghívók? – ugratta Matyorka az első pohár bor után.

–     Beborult, mintha sötétednék... Jól imádkoztak a kintiek: estére havazni fog – vélekedett Jónás, mintha nem hallotta volna a kérdést. A gazda elértette; másra terelte a szót. Az óév gazdasági eredményeire nem panaszkodhatott: sikerült törlesztenie minden korábbi adósságát... Határidős megrendeléseknek tett pontosan eleget... A terveiről faggatta munkatársát. Érdeklődött, lesz-e sok munkája jövőre. Kérdezte, miért dolgozik utóbb csak fába. Hümmögő választ kapott. Szóba hozta az oszszáriumot. Restaurálni kellene – évek óta hanyagolják.. .

Hallatukra felélénkült Matyorkáné. Mosogatott odakinn a konyhában, és látatlanul bele-beleszólt beszélgetésükbe:

–     Új évet kezdünk, s maga még mindig agglegény – évődött a szomszéddal.

–     Félénk vagyok, kezét csókolom – tartok a nőktől, jobban, mint a tűztől vagy a hidegtől – szabadkozott Jónás.

–     A mentési munkálatoknál nem riadozott... Szerencsénkre... – kedveskedett az öregasszony. Szándékosan hozta szóba az esetet.

–     Rég volt – szerénykedett a kőfaragó, de hálásan pislogott a konyha felé, könnyebb szívvel hozakodott elő. kívánságával.

–     A műhelyemről lenne szó... Annyira féltem... Nem Mózeskétől, csak ez a mindenféle népség... Nagyon nekivadultak a mulatságnak... Álarccal túlságosan merészek...

Matyorka kacagva mutatott vendégének zsebére: – Neked is van hóhérsipkád!

–     Fejembe nyomták... Ingyen. A kapun belül vettem le...

–     Hiszem, no; nem vagy te közülük való! Anyám nem hiába imádkozik majd tíz éve érted s az egészségedért.

–     Csupa idegen... a virágosok sötétedés előtt biztos elkotródnak... – folytatta zavartan a kőfaragó.

–     Mondd már meg, mit akarsz a műhelykéddel?

–     Magukra bíznám... Este még visszanézek... Azoknak annyi a petárdájuk... Nálam minden gyúlékony; az állványok... az a sok fa...

–     Akartuk kérdezni – szólt közbe az öregasszony a konyhából – miért változtatott matériát?!

–     Meg ne haragudj! – szabódott Matyorka – csúfítod a temetőmet. Csavaros karókkal, korhadó göcsökkel rontod az összhangot.

Jónás megnyugodott: ha a temetőőr szájal, vállalja a dolgot.

–     Mesterséget változtatok, azért – válaszolta komolyan – házgyár van elég... Beszélik, a környékre is építenek... Faragász viszont kevesebb... Hanyatló ipar a temetkezés. Valamiből élnem kell. Könnyebb a fával dolgozni – öreg embernek ez sem utolsó szempont. Egyszerűen átvedlek – fejezte be mosolyogva.

–     Értesítettek? – kérdezte Matyorka.

–     Nem tudok semmi közelebbit – szabódott a kőfaragó, mert elértette: a bontásra gondolt ő is. Szótlanul a temetőőr elé pakolta borítékjait, és intette, hogy bontsa fel őket. Kíméletből óvatoskodott: nem akarta felzaklatni az öregasszonyt.

–     Hegedülsz még? – érdeklődött illetlenül vidáman és jó hangosan. Matyorka megrázta a fejét; figyelmesen nézegette a papírokat.

–     Nem tudom rávenni – panaszolta az öregasszony  a konyhából. – Remélem, Mózeskének lesz rá kedve és ideje. A fiára talán hallgat... Tudja mit, Jónás? Legyen a vendégünk! Annyi év után... Itt lesz Mózeskénk is... – örvendezett. A kőfaragó mosolygott a háziasszony lelkesedésén: mennyire várhatja az unokát, ha minduntalan róla beszél!

–     Együtt tölthetnénk a szilvesztert... Együtt! – ismételgette Matyorkáné. – Mózeskénk bármelyik percben érkezhet. Hatszáz kilométert vezet – kifárad. Itthon többnyire alszik és eszik. Vagy ha nem: flangál valahol. Az apja haragszik a barátokért... Én, azt mondom, fiatal: szórakozzék! Nem sok vizet zavar... Hármasban lennénk...

Az öregasszony befejezte a mosogatást. Mielőtt lepihent volna, az ajtóból megismételte a vacsora-meghívást, és figyelmeztette a fiát: ideje indulni, esti őrjáratra. – Papírmunkád is van még – fűzte hozzá, hogy visszalépett. – Szilveszterkor nem engedlek dolgozni!

Utasította, hogy ha olcsón adják, vegyen virágot dísznek, az asztalra, de melegedni senkit ne hívjon. Fejfájásra hivatkozott.          

–     Mintha én édesgetném az idegeneket – motyogta a temetőőr bosszúsan.

–     Visszavárjuk – nézett Matyorkáné Jónásra, aki borítékjait szuszakolta a zsebébe, és menni készült. Azzal búcsúzott, hogy nemsokára visszatér. Megköszönte és elfogadta a meghívást. „Megbeszéljük” – jelezte legyintve az őr, és kezet fogtak. Megszorították egymás kezét.

Nagy, gyér pelyhekben havazott. Korán sötétedett. Rövid szendergés után Matyorkáné felriadt délutáni álmából. Alig látszottak a bútorok körvonalai a szobában. Odakinn azonban majdnem nappali fény volt: a Közművek hagyományos ajándéka, az újévi kivilágítás hasznos reklámfogásnak bizonyult: mérsékelte a mulatozók túlkapásait. Öt óra után nem jött több látogató. A virágosok szétszedték hervadtabb csokraikat, hogy búcsúzóul, a szeretet és megértés nevében szétosztogassák a maszkos idegenek között, akiknek forgataga egyre sűrűbben gomolygott. Egyébként az idesereglett alkalmiak eltüntették kereskedői kellékeiket. Matyorka úgy vélte, elrejtették áruikat. Valószínű, ők is álarcot öltöttek már.

Ujjnyi vastag hóréteg fedte a tátongó sáncok martjait, a földhányásokat: mintha fehér színfal zuhant volna a vidám farsangi figurák háta mögé.

Felült ágyában az öregasszony. Perceken át nézelődött. Kibámult az ablakon, csodálta a színek és szörnyek ritmustalan táncát, szertelen ugrabugráját. A sípok, kürtök nyomasztó ricsaján innen suttogásra figyelt föl. Hallása nem csalt: a konyhában a két Matyorka beszélgetett. Be akarta hívni Mózeskét, de meggondolta magát. Ölébe vette csoszogóit, és nesztelen léptekkel az üveges ajtóig lopakodott. Kikémlelt a csipkefüggöny rózsái között. Matyorka a fia körül szorgoskodott: félénken rakosgatta elébe a szilveszteri választékot. Mózeske főleg nemet intett fejével; néhányszor vállat vont: „holnap” vagy fintorgott: ,,utálom”. Türelmetlenül, hangosan suttogva leckéztette apját, hogy lehetőleg nagyanyja is meghallja:

–     Így várnak... Sze‘ tudták, hogy jövök! Gondolták: deszkurkálom én magam!... Itt lőttek meg – mutogatott ádámcsutkájára – látja? S én még cipelek maguknak... marhaságokat... főleg a vénasszonynak! Olyan nehezek... Mind lehasadtak a pungáim. Nem díszes kenceficét, zabát kellett volna szerelni, és több piát! Azt! Zsán Koté!

–     Mi az, fiam? – kérdezte gyámoltalanul az őr.

–     Passz!... Ezt csak úgy mondtam! Ne izéljen – hadoválta tele szájjal, látva apjának csodálkozó arckifejezését.

Az öregasszony ledobta maga elé ormótlan fapapucsait, kitárta az ajtót, és mentében óbégatott: – Jaaj! Mi nem ízlik, lelkem?!

–     A mizéria, nyanya! Jön, hogy eldobjam magam! Kár volt ezér‘ idekárogjon! Ültem volna délen, öblögethettem volna a gigámat...

–     Mózeske! Hogy beszélsz?! Életünk fénye vagy!

–     „Alkonyuló életüké” – nem felejtettem el; apám ezt a feliratot szokta degedt bukszájú szülőknek ajánlani.

–     Egyél fiam, ne hangoskodj!... Meg se csókoltad nagyanyádat! Összeszedtünk neked, amit tudtunk... többre nekünk nem telik.

–     Látom, hogy nem avanzsálnak!

–     Nem pazarolunk! –mentegetőztek az öregek.

–     Passz! Nem kérek maguktól kitáncát. Repedjek meg, ha itt nem minden a nagyanyám hozományából maradt. Őrzik becsülettel a roncsokat. Ez a mesterségük.

Felkacagott: – Vagy a csontokat! Nagy kincs az osszárium...

–     Tudsz jobbat?! A magadfajták kifosztják, felgyújtják, azzal továbbállnak. Szerencsénkre lámpával csinálják.

–     Élvezem, hogy gyáváz. Mikor felejti már el a Bokrost?! Attól a patkánytól – intett fejével a kőfaragó műhelyének irányába – csupa fát kap mostanság... Pótolják fejfái a maga szaros bokrait.

–     Üdvözöl – hazudta hirtelen Matyorkáné. Kihasználta az alkalmat, hogy szóba került Jónás: el akarta fogadtatni Mózeskével a közös vacsora gondolatát.

–     Táviratot küldött az ösvény végéből vagy beüzent valamelyik utcai virágossal? – érdeklődött a vendég.

–     Itt volt – felelte kimérten Matyorka.

–     Hol? – tüzeskedett a fia.

–     Ott ült, a helyeden.

–     Passz! – csóválta a fejét ifjabb Mózes. Az öregek összenéztek, nem tudták mire vélni a velős választ. A temetőőrt családi tekintélye kötelezte; megköszörülte torkát, és elszántan fiának szegezte a kérdést: – Mész valahová?

–     Neem – válaszolta Mózeskéje talányosan, fejével igent bólogatva.

A kis halom fasírozott után Mózeske választása a nagy lábos pörköltre és kedvenc cukormázas tortájára esett. Elfogyasztotta őket, s megcsendesedett. Az öregek úgy vélték, farkaséhség kínozhatta, mert a csupasz asztalról habzsolt, hosszan, szótlanul. Amúgy olajos kézzel tört a verthajú cipóból – ujjlenyomata ottmaradt a dúcon.

–     Passz! – dühöngött, mikor észrevette megdöbbenésüket – defektem volt... Az aljba‘ hagytam a kamiont.

Hallgattak mindhárman. Kintről rivalgás-, kürt- és trombitaszó hallatszott. – Hih-hiíí! – kezdte vihogva a térdét csapkodni ifjabb Matyorka. Hajlongott ültében. Megnyúlt, de egyébként közömbös arccal tátogott. Pici, ravasz szeme apján függött: félt, hogy az öreg letácsolja, holott sokat várt a jelenettől. Esetleg ráfoghatja, hogy tetszését nyilvánította ily furcsán... Nem kételkedett, hogy hasznát veszi majd.

–     Opám – fordította komolyra a szót szemtelenül évődve – opám, maga valaha nagy mulatós volt!...

–     Az-az! – tódított boldogan a nagyanyja. Matyorkáné elégedett volt: Jónáson könnyen átsiklottak; Mózeske ezek után csak nem fogja kiszekírozni... ilyen alkalommal. – Akartál mondani valamit – emlékeztette unokáját alázatosan. Ifjabb Matyorka érthetetlen szemeket meresztett rá. – Apádnak...

–     Ühüm – bólogatott az unokája – de csendet kérek, passz! Gondolkozom – közölte jó későre, rágás közben. Apjáék várakozásteljesen figyelték.

–     Befuccsolt akkor a veteményesük, pedig nem is érték el a lángok...

–     Hagyjad, lelkem... úgyis kellett a terület az új szárnynak – vigasztalta Matyorkáné a kései sajnálkozót.

–     Nyanya, maga nagy frankó... – ismerte el unokája az utolsó falatoknál.

–     Opám hova igyekszik? – faggatta kölykös, komisz vigyorral a szedelőzködő temetőőrt.

–     Őrjáratra, az estire.

–     Hol kezdi?

–     Az északi kapunál.

–     Na, akkor ne sokat kontárkodjék. Ne nagyon botladozzék arrafelé, mert még megüti a bokáját! – nézett szokása ellenére az öreg szemébe. – Bajba keveredhet, hé! Nem babra pitykéznek ott! Bármire képesek!...

–     Mulatozók – legyintett Matyorka.

–     Úgy gondolja? Akkor se vizslasson utánuk! Ha mulatozhatnékja van, inkább hívja be őket! Hallom, napközben nagy itt a forgalom! Mulathatunk együtt: szilveszter van!

–     Elegen leszünk négyesben – kötötte ki az öregaszszony.

–     Akkor mit akar apám tőlük?

–     Féltem és őrzöm a domíniumom – magyarázkodott fiának az őr – főleg az osszáriumot. Részeg fejjel, elkeseredésükben...

–     Mesebeszéd! Tombolnak, de ártatlanok. Feldühíti őket, ha minduntalan utánuk szaglász.

Matyorka vállat vont: – Akkor is mennem kell. Jónásnak azt ígértem, szemmel tartom a műhelyt.

–     Menj vele, lelkem! – biztatta Matyorkáné Mózeskét.

–     Zsán Koté! Nem ettem árdét! Megláthatnak...

–     Kik?

–     Kik-kik... Vannak köztük... társaim. Onnan is, délről.

–     Turdestiek? – lépett vissza az ajtóból Matyorka, de csak hogy kiszabadítsa a kilincskampón fönnakadt kabátujját. Önfejű ember volt, nem titkolta, hogy egy szem fia iránt fölöttébb bizalmatlan.

–     Be‘ nagyravan a csontjaival! Maholnap kilapátolják az övéivel együtt! – füttyentett az apja után ifjabb Matyorka Mózes.

–     Igaz lenne? – jutott eszébe az öregasszonynak a bontás. – Te is tudsz róla?

–     Prófétából elég egy a famíliába. Nyugi, mámi, ne miákoljon. Ahhoz tartsa magát, amit az öreg mond.

–     Titkolóztok – görbült sírásra a Matyorkáné szája –, hazudoztok összevissza nekem.

–     Zsán Koté! Ne hergeljen, nyanya! Vannak szekretek, amiket nem köthetek az orrára! Passz! Nem gyermek már... Érti? Az öregnek mondtam: egy hetet maradok, hogy segítsek.

–     Nekünk? Miben?

–     Ne érdekelje!

–     Ismerős a stílus – szólalt meg Jónás a hátuk mögül. – Lekezeli magukat – oktatta Matyorkánét – mióta gagyog.

–     Kántál a hóember – röhögött ifjabb Matyorka –, de álljon csak közel a tűzhöz – meglátja, megégeti magát! – fenyegetőzött kétértelműen. Az öregasszony dühöt, tehetetlenséget érzett hangjában, bár Jónás nem zavartatta magát; örült, hogy nem kell egyedül töltenie a szilvesztert. Fesztelenül fecsegett Matyorkánéval, aki Mózeske lakomájának romjait takarítgatta el. Kedvükre barkochbáztak: ő a vacsora fogásait, az öregasszony az ablak előtt feltünedező mulatozók maszkjait kellett eltalálja. Mózeske nem bírta sokáig hallgatni az adogatást; ráunt cikázó kérdéseikre, röpködő válaszaikra. Fel-alá járkált a hosszú, üveges verandán: készült valami nagyot mondani. Kapóra jött az öreg Matyorka alakjának felbukkanása...

Teljesen besötétedett. A cinterem és az osszárium előtt, a történelmi sírok felé vezető gyalogutak elágazásainál büszkén pislákoltak a szecessziós díszlámpák: sárgás, remegő fényük elütött a pazar, őszies neonokétól, melyben – egyelőre a kerítésen kívül – a tarka tömeg nagyrésze és a feldúlt környék fürdött. Idősb Matyorka Mózes bátortalanul állt a hópelyhek és szilveszteri maszkok forgatagában.

–     Apám csapdába esett – reccsent Mózeske a konyha felé. Véget vetett a barkochbának. Az öregasszony feljajdult. Jónás mellette termett, hogy kitámogassa a verandára.

–     Ne ijesztgesd nagyanyádat – sziszegte szemrehányóan, miután megpillantotta a temetőőr alakját.

–     Igenis baja eshet – hajtogatta Mózeske. – Mit fenekedik ott?! Fogadni mernék, a jövő évi vízdíjért agitál vagy panaszkodik. Szívós fajta, csak akkor hallgat el, ha megmurál... Bekiáltom – indult az ajtó felé. A kőfaragó utánakapott:

–     Ne hősködj! Alig érkeztél; mit sem tudsz az egészről. Nyolc évvel ezelőtt te pusztítottál... Megőrjítettél mindenkit; többek között engem is. Szegény apád most rosszabbra számít, és azt hiszem, igaza van.

–     Maga is a bontást kavincolja?

–     Jól beszélsz... csak badarságot. Nyetretek, fiam, mégpedig új vacok után.

–     Passz! – vigyorogta ifjabb Matyorka elismerően – asszonyt feltétlenül kerítsen bele, mert fehérnép nélkül fázni fog.

–     Miről beszéltek? – nyugtalankodott Matyorkáné. Szót sem értek az egészből. – Jónás – sírdogálta a kőfaragó karjába csimpaszkodva – maga nem hazudhat nekem, nem olyan fából faragták...

–     Nem is... – csúfondároskodott az unokája – ő pursiszimplu a műveiről szottyant ide... Régi bazaltokról vagy valami grófi márványról... Urdzsent, hogy magukat tojassa.

Az öregasszony nem győzte csodálni Jónás fensőbbségét: úgy hallgattatta el unokáját, hogy közben többször figyelmeztette, szavát ne felejtse... A bontásról, ami leginkább foglalkoztatta Matyorkánét, nem beszélt. Indulatok nélkül festette le azt a pár pityókos malacot és hóhérsipkás alakot, akiket Matyorka épp az ő műhelye mögül parancsolt elő, és akik visongva körülugrálták az őrt, lelocsolták csizmáját, és a sapkáját félreütve a fülébe röfögtek (a verandáról úgy látszott, mintha körülszaglászták volna), vagy azokat az egymást feltűnően jól ismerő, halálfejes anyukákat, akik óvodáskorú, bohócsapkás gyermekeiket kézenfogva, a kései időpont ellenére önfeledten csellengtek, élvezték a meddő zűrzavart... A kőfaragó nyugodtsága meggyőzte özvegy Matyorkánét; elhitte, hogy nem történik semmi lényeges: havazik és örülnek az emberek, a mulatozók jókedve az új évnek szól. Nincsenek tekintettel a környezetre – fejtegette Jónás – ám a Matyorka család sem volt: háznál tartották annak idején a fiatalok esküvőjét és a Mózeske keresztelőjét... Évről évre megünnepelték a Mózes-napokat...

–     Azt hittem – szabadkozta mosolyogva az öregaszszony –, ha az unokám elveit kapiskálom, elég modernnek számítok, és lám...

Megadóan csoszogott vissza a konyhába. Fonott sámlijával a kályha közelébe húzódott; bóbiskolva továbbhorgolta végtelennek tetsző csipketerítőinek egyikét.

–     Maguk odakinn maradnak? – neszelt fel hosszú percek múltán,. – Persze, fiatalok, nem fáznak... Igaz, embere válogatja: délelőtt a virágosok között akadt didergő bőven, s mind szótlanok... Halálra beszéltem magam. Ha adakozó lesz az új év – filozofált kesernyésen –, és jókívánságaink beteljesülnek, jövő ilyenkor is elmondhatom a fiamnak: nem akar változni az élet... – Jónás – nézett a sötét veranda irányába – Jónás, maga ne szégyellje, szóljon, ha éhes... Mózeske az imént ebédelt... Nyomban terítek, és hívatjuk a gazdát...– Mó zeském, hova mégy? – selypegte nyugtalanul, mert lábát megcsapta a huzat: érezte, hogy nyílt a bejárati ajtó.

–     A parkolóba szaladt... Csomagjait a kamionfülkében felejtette.

–     Hazudik – recsegte Matyorkáné. – Az apjának hánytorgatózott, mennyit kellett cipelnie... Észben tartottam, mert nagyon megbántott. Nem lehet a szaván eligazodni – legyintett lemondóan, bólogatva – ideje lenne megszoknom. Nem jön be? Megfázik... – óvta a kőfaragót nagy tapintattal, mert meg akarta kérni, ne panaszolja be Mózeskét az apjának. Jónás kitalálta az öregasszony kívánságát. Önként ajánlotta: – Mózesnek megmondjuk, mulatni ment, a barátaival... Ahogy elnézem, nem fogja sokat zavarni magukat. Nem mondta, mikor utazik vissza?

–     Állítólag egy hetet ül, hogy segítsen. Hasztalan faggattuk, kinek s miben.

–     Kicsúszott a kezük közül... Jobb lett volna neki itthon – jegyezte meg csendesen Jónás.

–     Nem mertük megszegni a ránkparancsolt egyezséget; rettentő dühös volt az a komisz őrnagy...

–     Értelmesen kellett volna beszéljenek vele: imádta a pénzt. A gazember! Mire én felépültem, hűlt helye volt a fiuknak... A vén Matyorkával utóbb nem beszéltünk, csak hivatalos dolgokat... Gondoltam, engem hibáztatnak, mert én tanítgattam faragni.

–     Eszünkbe se jutott! Annyi bajunk volt, annyi!... A telepi rokonság élvezkedett: megkapták Matyorkáék! Azt tartották, túl nagyra voltunk a rohadt temetőnkkel. „Visszaütött a veteményes!” – károgták úton-útfélen. Mit tehettem? Hangosabban rikácsoltam, mint ők: túloztam nyomorúságunk. Fölcsaptam madárijesztőnek. Míg élt a menyem, akadtak látogatóink. Halála után házunk előtt elsiettek a rokonok. Mózesnek olykor a fülébe jutott egyegy pletykafoszlány... Hazajött, őrjöngött. Csodáltam önuralmát, hogy Mózeskét sosem szapulta... Még mindég nem jön be?! –zsörtölte átmenet nélkül, egyszuszra az öregasszony – huzatos az a veranda; átfázik.

–     Ne aggódjék! Soha semmi bajom... Bámészkodom, szórakozok. Műhelyem ablaka az osszáriumra néz – hónapokig nem látok embereket. Jól tudja, hogy telente sötétben jövök, és lámpafénynél botladozom haza.

–     Ismerősök vannak-e odakinn? – érdeklődött Matyorkáné megenyhülve.

–     Ahogy vesszük... Mindahány az... Meglátszik, ki valódi szamárfej, és ki álarcos...

Jónás hangjában reszketett a nevetés.

–     Mi van a virágárusokkal? Itt vannak még? Őket tényleg ismerheti!

–     Elvétve cselleng egynéhány... Rossz napjuk volt. Szétdobigálták hervadt csokraikat. Vásárfián kapott ma a jónép: csicseskancsón, bohócsapkán, cserépfüttyön és maszkokon kívül egyebet nemigen vettek.

–     A fiamat... látni-e valahol?

–     Hogyne... Ingerült, és hasztalan száguld ide-oda... Míg az osszárium előtt a törpetujákért perelt, mert letarolták őket, odébb lehógolyózták a főallé lámpaernyőit.

Matyorkáné nyugtalanul hallgatta a közvetítést. Csavarintott huncut, kicsi kontyán, melyet a délután elfelejtett újrafésülni, és kifakadt:

–     Lavina ellen hiába kapálózik! Bajt csinál magunknak... Ne adj Isten, igaza lesz Mózeskének... – riadozott saját szavain. Lecsapta horgolását, és Jónás mellé totyogott. Nagyon rosszul látott. A kőfaragót faggatta: – Mi ez?!... Hegedűszó... Vagy csak a fülem csal? Mesélje el apróra, mit lát!... Rajta, hallgatom! Ne kíméljen; semmit el ne titkoljon!

–     Nem értem – morogta a kőfaragó zavartan. – Azon töprengünk, hogy falazzunk Mózeskének, erre egyenesen az apja elé áll... A vén Mózes leengedte a hegedűt... Valami makabreust vagy mifenét játszott. Azután játékkürtöt nyomott kezébe a fia... Ő mintha nem tudta volna, mihez kezdjen vele... Hadonászott... Sokára fújt csak bele. Másnak, máskor büntetés járna érte... Kegyeleti helyen!... Fellépett az imént a napóra számlapjára, pedig látja, hol van... Most a havat sifiteli... Terpeszbe állt a nyolcason. Tizenkettő, azaz észak felé mutat; magyaráz valamit.

–     Hallom, éljenzik – hunyorgott vendégére az öregasszony –, mintha valami forradalmast mondott volna... Áhítattal hallgatják?

–     Nem mondhatnám... Bár nem fenyegetik; inkább helyeselnek neki. Szájából pára gomolyog; kezével lendületet skandál szavainak. Hóna alatt ott a hegedűje.

–     Csend lett – fülelt Matyorkáné.

–     Igen, hógolyóznak.

–     Ők is?!

–     Az unokáját nem látom... A kapun ki-be áramlik a tömeg. Egyre több az ismeretlen... Mózest mellbe találták. – Mielőtt az öregasszony jajveszékelhetett volna, megnyugtatta, hogy nem vészes; fia már a röhögők felé rázza a hegedűtokot. Ha megsértődött, legalább bejön – fejtegette Jónás.

–     Csakugyan, miért nem jönnek?! Értük dolgoztam, értük – hajtogatta az öregasszony. – Megbocsásson, maga vendég... magáért is, természetesen, csakhogy... Aggódom miattuk; kemény, darás lehet a hó. Rettenetesen fáztak délelőtt a virágosok is – bekérezkedtek melegedni.

–     Apa és fia együtt szilvesztereznek – vigasztalta Jónás vendéglátóját.

Matyorkáné reszkető kézzel tekergette jegygyűrűjét – szemüvege alól elszabadult két gyors könnycsepp. – Vacsorázzunk – indítványozta hősiesen. Besietett a konyhába, hogy azonnal megterít, de meggondolta magát: leemelt a kredencről két súlyos gyertyatartót, és a hosszú asztal két végére tette. – Virrasztani fogunk – jelentette ki szertartásosan. Azután alig beszélt. Később sem evett. Mintha kicserélték volna.

Éjfél körül Jónásból kikívánkozott a szó:

–     Pocsékul beszél a gyermek, sokat felejtett. – Matyorkáné nem cáfolt; nem is helyeselt. – Furcsállom – okoskodott a kőfaragó – hogy hangsúlya a régi... Tudja, mikor az apja az imént a számlapon hegedült – mákábrét, a kedvencét – senki nem maradt veszteg... Ő az osszárium kerengőjébe csődítette bandáját – mindnek hóhérsipka volt a fején – és azt üvöltötték: tempo, opám! Tem-po, opám!... Mózeske vezényelt nekik; veszettül ugrabugráltak, pláne, hogy ő is csatlakozott hozzájuk. Valami reklámszöveget rikácsolt: Matyorka densz! Matyorka densz!... Hát mi az, kérem?!

Az új évben Matyorkáék alig látták Mózeskéjüket. Elsején sokáig várták az ebéddel: az öregasszony nagyra tartotta a hagyományos lencselevest, virslivel. Asszonyságának ötvenhárom éve alatt alig néhányszor mellőzte a fontos eledelt. Utólag mindig megbánta. Unokájának ama sorsdöntő csínytevését és annak anyagi következményeit saját hanyagságaként könyvelte el: nem győzte szapulni átkozott szilveszteri ötletét, hogy az évben morzsára, és másnap, Ábel napján ebédre halhúsból készített volt töltöttpaprikát. – Emlékezz csak, rengeteg pénzünk elúszott! – bizonygatta a fiának – csoda, hogy a házat meg tudtuk menteni...

–     Kényelmes szálláshely ez Mózes úrfinak – állapította meg keserű szájízzel az őr. – Látja, maga kitesz magáért, süt-főz neki – így aztán jövőre is megtisztel... Mi pedig koppot nyelünk februárra!

–     Matyorka vagy, mogorva! Az is maradsz – tromfolta le az öregasszony. – Szólnál inkább a mulatságról. Úgy örültem, hogy együtt vagytok. Jónás azt mondta, te hegedültél.

A fia bólintott.

– Most sem hiszem, hogy képes voltál rá. AZOKNAK...        

–     Nem nekik...

–     Mennyit kérleltelek magam is!

–     Eegen – csettintett az őr – csak vigyázzon, anyám: ha siránkozik, felizgatja magát.

–     Először csakugyan belefújtál valami gyerekkürtbe? Matyorka vállat vont: – Őr vagyok – mondhatni angyalnak képzeltem magam. Riadóztat az ember, ahogy tud.

–     Mire fel?! Lépten-nyomon katasztrófát gyanítasz...

–     Mózeskénk közelében nem csoda.

–     Túl sokat írsz a számlájára. Elvárnád tőle...

–     Hogy itthon ne csak egyék-aluggyék, futtában kritizáljon, követelőzzék. Henceg: „szálárkor így... szálárkor úgy...”

–     Kibírjuk... Keveset marad – békítgette fiát az öregasszony.

–     Bár Jónásnak is feltűnt, hogy beszél – adott neki ravaszul igazat.

–     Na hallja! És miket! pedig a szomszéd praktikus ember, haszonelvű. Anyámnak mondta, mit forgat a fejében?! Átképezi magát; ősz fejjel akar mesterséget változtatni.

–     Dicséretére válik – bólogatott Matyorkáné. – De a bontás miatt teszi, nem haszonélvezetből.

–     Hónapok óta készül rá... Biztos helyről súgták meg neki, jóelőre. Ne rázza a fejét; én is hitetlenkedtem – erre megmutatta a hivatalos értesítést.

–     Hátha csak őréá vonatkozik?! Különben nekünk is küldtek volna.

–     Letudtak minket az én kinevezésemmel. Elfelejtette?

–     Dehogy. Arra az új helyre... Mondtad... Vasút is van... De ha nem halt meg senki, minek küldenének?

–     Őrnek, anyám... Biztonsági okokból. Mire meghalna, ott leszek. Jóelőre intézik az ilyesmit – ahogy Jónás csinálta.

–     Leszerződnél csak úgy?! Nem olyan fából faragtak téged! Hogy képzelik?! Obeliszket a trágyadombra! Te itt már régi bútor vagy, ugye?! Neked itt múltad, osszáriumod... lakásod van! Értelme volt annak, amit csináltál... És nem akárhogy!... Nem akárhogy! – bizonygatta nagy átéléssel. – Öreg vagy te újrakezdeni, jópofáskodni... Vénséges napjaim vigasza vagy – enyhült meg – bár kevés dologhoz értesz igazán... Hivatalnok régen voltál; kereskedéshez nincs érzéked... Nem engedlek oda! – szögezte le. – Ha Mózeske visszament, kihallgatást kérünk a parancsnoktól – nyúlt át Matyorkáné az asztal fölött, hogy megveregesse a fia kezét.

–     Mit akar anyám tőle? Szavának állt: az unokája, lám itthon... Felcseperedett... Csoda, hogy megúszta a javítót. Nincs tovább. Ajtót fog mutatni nekünk. Igaza van annak a pernehajder fiamnak: haverom a halál, de elpuhított a mesterségem...

–     Kitalálok valamit.

–     Mit hazudjunk, hogy hasson rá? Sejtheti, hogy az őseimből éltem – halottak nélkül magam sem tudnék már létezni... Új házban hajléktalan leszek – hiába nyitna Jónás ácsműhelyt a szomszédomban...

Elhallgattak.

–     Egészségünkre! – dünnyögte Matyorka nagy későre: elunta a csendet. Az új év első napja kezdett a megszokottakhoz hasonlóvá szürkülni – ismerőssé szomorodott az alkonyat. Elállt a havazás. Jótékony hóréteg rakódott a kitaposott facsemetékre, az elhajigált papírsüvegekre és maszkcafatokra, tarka konfettifoltokra.

–     Lejártak az ünnepek... – sóhajtotta esténként Matyorkáné. Anya és fia tétován üldögélt a konyhában vagy a kis hivatali kamrában. Mózeskét késő délutánig hasztalan várták, ezért sötétben ebédeltek, éjfélkor vacsoráztak. „Életük fénye” legtöbbször az éjszakai mosogatás alatt került haza. Fáradtságra hivatkozva káromkodott valami keveréknyelven, úgy csörtetett keresztül-kasul a lakásban. Ha jó kedve volt, hencegett fontos kiküldetésével, de titkolta, miben is áll. Gyűrött, nagy papírokba csomagolt félkészárut, majonézes keverteket, felvágott-darabokat borított az asztalra; fényes műbőr-tarisznyáját kirázta, mint valami porrongyot.

–     Hogy jutottál hozzá? – faggatta a nagyanyja. – Az ünnepek óta minden zárva van. Apádnak a kisablakon, a raktár felől adták ki a kenyeret, tejet.

–     Ezt iíís – hihogta ifjabb Mózes kajánul. – A rácsok mögül – túlzott ravaszul hunyorítva. – Passz!

Olykor megkérdezte az öregeket:

–     Átándé, maguk ettek?

–     Jeee – intett saját magának nemet, mielőtt nagykabátban, sapkában nekigyürkőzött volna a fogyasztásnak. Unott egyedül enni; szóval tartotta a családot – nem engedte lefeküdni az öregeket. Tele szájjal, harsogva fejtegette nekik, hogy ha arrafelé, délen beindulnak a nagyüzemek, ott ekszcsellent változások lesznek: kommerc lesz meg minden... Szóval, Zsán Koté! Határozottan állította, hogy Matyorkáék sosem lesznek magukban: körös-körül rengeteg fű, telepített erdőségek... Passz!

Ifjabb Matyorka Mózes elunta a kecsegtetést; nagyolta elbeszélését.

–     Tudtommal – köszörülte meg az apja a torkát – nem misszionáriusnak tanultál, fiam. Való igaz, anyád kántornak szánt, de te kifaragtad sorsodból a misztikát.. A Bokrossal együtt...

–     Feszt emlékeztetni akar apám. Hármunk közül nem az én memoárom a leghiányosabb! Nem ettem meszet – ne hergeljen! Passz! Elég nekem a magamé! Örülök, ha deszkurkálódok! Ebbe a szerecsia világba‘!...

–     Mit törődsz vele, lelkem! – nyugtatta kétségbeesve a nagyanyja, aki máris az apának esett:

–     Megint lelkizel?! Így pap – úgy kántor... Sofőr! Jól tudod! S még én vagyok meszes! – csavarta homlokának a nagy ujját.

–     Anyám, maga hallgasson – csattant föl Matyorka – vagy ha beszélhetnékje van, érdeklődjék szeretett unokájától az apja új munkahelye felől! Biztos útbaigazítja!

–     Miért kellene mindent tudjon? Gyerek még!

–     Nyanya, megszakadok, úgy élvezem! Mesét nem akar mondani nekem?!

–     Miről? – kérdezte komolyan az öregasszony.

–     Hát... amiről a virágosokkal traccsol; hallom, napközben nagy maguknál a forgalom... Vagy a szilveszteri maszkokról... Azokat rettentően élveztem, főleg a hóhérokat. Aszondom, meglőttek.

Matyorkáné mondani akart valamit, de unokája leintette:

–     Késő van. Meghallgatnám pedig azt is, hogy tanult meg apám hegedülni. Deee – ásított – Zsán Koté! Értik? Holnaptól nagy a meló.

–     Visszautazol? – riadozott a bóbiskolásból Matyorka.

–     Jövök-megyek... – vetette oda talányosan Mózeskéje. Mondani akart még valamit, de meggondolta. Köszönés nélkül elvonult, és magára zárta szobájának ajtaját.

–     Holnap vízkereszt – emlékeztette az öregasszony a fiát.

Mire az öregek felébredtek, ifjabb Matyorkának hűlt helye volt.

–     Oda nézz – panaszolta Matyorkáné – visszajött november. Azt mondom, inkább becsületes hideg, mint ez a sírós köd...Félek, megfázik Mózeske.

–     Vigasztalódjék, anyám: nincs rá ideje. Fűti a kamion fülkéjét; száguldozik és handabandázik. Aggódjék inkább a virágosaiért: ma nem lesznek látogatók, hiába fagyoskodnak; vagy érettem – ünnep van, állandóan kinn kell lennem: fogadnom kell a tisztelendőt. Jónás elkészült az ikrek keresztjeivel... Sürgetnek a szülők – feltétlenül felállítjuk őket.

–     Bontás előtt?! Mondtad nekik?

–     Megpróbáltam... Leintettek, még Jónás is.

–     És az értesítés? Mutattad az új kinevezésed?

–     Majd megvertek. Épp mint szilveszterkor a maga védencei. Darabig békésen hallgattak; anyámra való tekintettel tűrték, hogy pofázzak, de a temetőjárók körében – ne csodálkozzék, másképp festenek szerény gyámolítottjai a szalon bársonyszékein feszengve, és másképp, mikor a bordámat öklözik – azt sziszerészték fülembe: ne agitáljak.

–     Ki merészelte?

–     Ki tudna magának választ adni?! A hóhérok, ...a malacok, ...vagy valamelyik herceg: lehettek közöttük haragosaim.

–     Meg sem próbáltad meggyőzni őket – dorgálta az öregasszony – Matyorka vagy, s nem engedsz a negyvennyolcból.

–     Valakinek csak tudnia kell a szorzótáblát – érvelt jókedvűen a temetőőr a reggeli mellől.

–     Ha Mózeske maradna – ábrándozott az öregaszszony – derűlátóbb lennél... Mint húsz évvel ezelőtt... Alkalomadtán hegedülgetnél...

–     Akartam figyelmeztetni, de megfeledkeztem... – komorodott el a temetőőr arca – Jónásnak ne sokat kotyogjon Mózeskéről. Keserű ember – s a tűzeset óta könyörtelen. Az ő elbeszélésében még félreértené anyám a Mózeske megbízatását.

–     Miféle megbízatását?

–     A jelenlegi munkáját.

–     De hát mit csinál?! Ne köntörfalazz; ki vele! Naphosszat odavan, nyögve alszik; nagyzol nekünk... Okít… Egy hét után se tudom, miről. Nem merem kérdezni – rávágnátok, hogy meszesedem... – szipogta a kezét tördelve. Hasztalan leste fia válaszát. Hogy szóra bírja, támadásba lendült: – Eszerint te tudod, mit művel! – tört ki. – Csak érteném, miért titkolod?! Falazol neki az anyja helyett!... Szép kis apa: mondhatni mesés história!...

Kár, hogy végül elnevette magát.

–     Anyám megőszült, és mégsem akarja tudomásul venni: vannak megakadályozhatatlan dolgok, melyek – ha bekövetkeznek – lehetetlen meg nem történtté tenni őket... Nem hivatkozhatom Mózeskének régi sírkövekre sem semmiféle kidőlt törvénytáblára. Korán elkerült itthonról – nem ismeri a kövek törvényét, sem örök igazmondását, mert megveti a végérvényes dolgokat. Semmit sem hinne el nekem. Lefumigálna: „bágátell”... Ő a kamionjában bízik, munkaadóira hallgat. Kiszállási parancsa korlátlan időre szól, azaz ,,szükség szerint”. Nincs ezen változtatni vagy titkolni való, Jónás éppoly jól értesült a bontást illetően, mint mi.

–     No lám... Csakhogy ő nem ült karbatett kézzel. Ügyeskedett, gondoskodott magáról. Nem értem, miért ne beszélhetnék vele erről, illetve Mózeskéről, hiszen foglalkoztatja őt a fiú sorsa!

–     Kiváló szakember – bólogatott a temetőőr – senki sem tagadhatja. Megácsolta magának a kiutat – büszke is leleményességére. Féltem, képes anyám előtt hencegni evvel, s ha maga szóba hozta volna Mózeskét, ő mindjárt felvilágosította volna... Unokája ugyanis rámenős ügyintéző. Vakbuzgóságában lebontaná a mennyeknek országát, pokolig rombolná, s teherautóra pakolná!... A piszok!... Baráti körben a modern építészet megszállottjának nevezteti magát. Toteme az agyalágyultak játékterme... Példaképe talán az a Zsán Koté, hogy annyit emlegeti... Mindenesetre, ördöge volt az őrnagynak, amikor ezt a furcsa határidőt szabta: íme, ő visszatérhet, s nekünk mennünk kell a fekete francba.

–     Nem sajnálsz? – nyelt nagyot Matyorkáné. – Így sokkolni egy magamkorabeli öregasszonyt! Nem kell nekem bemutasd az unokámat... Szép maszk... az én vonásaimmal. Ó, te pályatévesztett hivatalnok, te! Fortyogsz, s még mindig nem tudom, mit csinál Mózeske napközben!

–     Tényleg nem érti?! Ő vezeti a munkálatokat!... Autója a törmelékhordó karavánok élén burrog!... A mi kis báránykánk!

–     A hóhérunk! – suttogta Matyorkáné összecsapva a kezét. Református létére sietősen keresztet vetett.

–     A láttomra, kezét csókolom?! – érdeklődött mosolygósan a belépő Jónás. – Sokat zavarok az új évben...

Köszönés helyett Matyorka vállon veregette a kőfaragót:

–     Anyám mihaszna melegedői ugyanígy mentegetőznek...

–     Hálás hallgatók – védte a virágárusokat Matyorkáné – udvariasak.

–     Vagy okosak: tudják, mikor hallgassanak.

–     Miről kellene fecsegjenek? – érdeklődött Jónás, mert a temetőőr neki szánta volna megjegyzését, mielőtt munkaasztalához, a kuckójába lépett volna, hogy a papírrengeteget rendezgesse. Nem csukta be maga mögött az ajtót: a szomszéd szavára lesett. Nem részletezte, mit szeretne megtudni a virágosoktól. Legyintett; az öregasszony lopva intette a kőfaragónak, hogy ne törődjék vele...

Széket tolt elébe, s míg kötényével takarosan végigtörölte, odasúgta: – Jobb szeretném, ha ilyenkor hegedülne...

– Kész vannak a keresztecskék – jelentette fennhangon. – Semmi válasz. – Az ikreké – magyarázta, mert nem tudta, hogy Matyorka megelőzte: beharangozta már anyjának a hírt.

–     Kőből? – tudakozódott az öregasszony. Ostoba kérdés volt; kedveskedni akart érdeklődésével. Utólag jutott eszébe, hogy Jónás a bontás kósza hírének hallatára már hónapok óta „átállt”. Közeli ismerőseinek hosszas rábeszélésére ragadott csak kalapácsot s vésőt, ha megrendelőjével semmiképp sem tudta elfogadtatni praktikus elveit, miszerint a kopjafát egy személy is könnyen megmentheti; „átplántálhatja” új kegyeleti helyre, vagy újrafelhasználhatja a család: mutatós állólámpa, szobadísz készíthető belőle.

Jónás megrázta fejét; nem magyarázkodott. Matyorka hallgatott.

–     Mi lesz velük? – kérdezte a kőfaragó. – Ma lejárt a határidő. Előre fizették, még Szentmihálykor.

–     Nincs értelme felállítani őket – nézett föl Matyorka a papírjaiból. – A Kis utca elsejétől néptelen; nap mint nap kopaszabbak a házak: sötétben görnyedten cipelnek belőlük az emberek, Kinek mire van szüksége: kályhát, vécekagylót, ablakkereteket.

–     Átmentik az új lakásba.

–     Dehogy. Nem ismerem őket – idegen emberek.

–     Azt beszélik, a vásártéren külön butik foglalkozik az újrafelhasználható anyagok adásvételével. Olcsó a mindenre-engedély; ha kiváltja valaki, bármit elhurcolhat..... Jónás, maga élelmes ember – mozgósítsa a pártfogóit, mert nem adnak bárkinek.

–     Anyám honnan tudja mindezt?

–     Mózeskétől – válaszolta büszkén az öregasszony. – Nem fecsegett – magyarázta – részletenként kérdezgettem. Tettem magam, hogy felejtek.

–     Sokat zargattak az ikrek szülei... Fél éve kész az alap... Annyit érdeklődtek; még ma föl kellene állítsuk.

–     Segítség nélkül?! Különben is hol élsz?! Ablakod az osszáriumra néz... Benned a csontok az örökkévalóság hitét keltették? Rajtunk a sor... Bármikor felszólíthatnak. Mennünk kell, záros határidő alatt, mint a Kis utcabelieknek.

–     Szilveszterkor másképp beszéltél – akadékoskodott Jónás. – Hencegtél, hogy pontosan eleget tettél és teszel megrendeléseidnek.

–     Igazat mondott – szólt közbe riadtan Matyorkáné. Nem volt ínyére az elmérgesedő beszélgetés. Fiáról látta, mennyire komoly az ügy: idősb Matyorka Mózes abbahagyta a papírmunkát.

–     Szavadnak állj! – makacskodott Jónás. – Öltözz, indulunk. Segítesz nekem, fölvisszük őket a sírhoz. Felállítjuk; még napvilág becementezzük.

–     A rossz derekával... – védte volna a fiát Jónásnak rimánkodva Matyorkáné, de a temetőőr meggondolta magát: szedelőzködött.

–     Mózeske segíthetne... – kockáztatta meg bátortalanul az anyja.

Semmi válasz.

–     Korán vacsorázunk – jegyezte meg, s a távozók lelkére kötötte: az úton vigyék, csúsznak a lépcsők... Körültotyogta a két férfit; alig akart ajtót nyitni nekik. – Kétszer forduljatok – ketten jobban boldogultok! – és csápoló karjaival láthatatlan porszemeket vert le fiának irhabekecséről.

Hosszan álldogált a szitáló ködben; nyitva felejtette maga mögött a verandaajtót. A kapun kívül Matyorka megfordult, visszanézett. Intette, hogy menjen már be, megfázik, de az öregasszony nem érezte a hideget, pedig fogai össze-összekoccantak; fehér hajára csillogó csöppöket hintett a köd. Ez idő tájt virágosok szoktak a kerítés párkányának támaszkodni, vagy odébb, a vastag kapufélfák védelmében ácsorogni. Az ünnepek alatt naphosszat jó vásárról, nagy tétekről ábrándoztak. Ráértek: szeszélyesen érkeztek a látogatók. Matyorkánénak eszébe jutottak rég nem látott kedvencei. Elcsodálkozott, hogy egyikük sem volt a közelben. „Új évet sem köszöntöttek...” – gondolta szemrehányóan, de máris megbékélt: örökéhes Mózeskéje miután lefumigálta, hamar bekebelezte a szilveszteri választékot.

–     Nem lett volna mivel megkínáljam őket – mormogta belenyugodva.

A temetőőr közben visszahátrált néhány lépést. Nagyot kiáltott anyjára: azonnal menjen be!... Éles hangján a bús köd mit sem tompított. Matyorkáné összerezzent; kérdezősködni akart a virágárusok felől: nyugtalanította a néptelen, feltúrt utca sivár látványa. Összébbhúzta hárászkendőjének szárnyait. Gyámoltalanul nézett fiára:

–     Vízkereszt... – kezdte panaszosan, hiszen az ünnep miatt tűnt föl neki a szokatlan nyugalom, de a fia letorkolta:

–     Odabenn várjon a tisztelendőre! Kísérje föl a katolikus részbe. Ha szükség lesz rám a rituálénál, jöjjön anyám értem: az északi parcella csücskénél állítjuk a kereszteket. Azonnal menjen be! – kiáltotta harag nélkül, mint aki pajkos, szeretett gyereket rekcumol.

Matyorkáné ijedten totyogott be a konyhába, és sámlijára kuporodott. Térdére könyökölve maga sem tudta, mit bámul. Szürkülödött. Lehetetlen időpont: ebéd- és vacsoraidő között, mosatlan és foltoznivaló nélkül... Tétlen pillanatok jellegzetes kínja nehezült szempillájára – elbóbiskolt a melegben.

Vijjogó dallamkürt-, otromba duda-, illetve füttyszó riasztotta. A kályhaajtó résein kékes fény szüremlett a sötétbe... Ököllel verték a külső kaput. „Kintrekedt a tisztelendő vagy mi... Többedmagával érkezhetett... Mózes eszerint bezárt, mielőtt fölfele indult volna... Na, de ilyen dolgot csinálni!” – rosszallotta fejcsóválva a zajt.

–     Jövök, no!... Jövök-jövök!... mondogatta türelmetlenül, míg magára serénykedte a nagy hárászt. Mentében leakasztotta a szögről a kapukulcsokat, s hogy a várakozókat megnyugtassa, a lakásban mindenhol – a konyhában, a verandán és a bejárat előtt is – villanyt gyújtott. Mit sem használt figyelmeztetése. Nagyot csattant, majd saját súlyától berezdülve hátracsapódott az öntöttvas kapuszárny: hosszúfény terült a főalléra. Porkás szemcséi átvették a kamion motorjának rezgését: remegve körülölelték az öregasszonyalakot. A fénysugár megvilágította a cintermet is. Matyorkánét megbénította a látvány: a meglódult teherkocsi mögött, melynek a nagy kapu nem bírt volt ellenállni, még két kamion állt. Veszetten tülköltek egymás fénykörében, mintha nem mernének közeledni. Kisvártatva újra indított az első. Töfögve átdöccent a sínes biztonsági sávon, s a járdaszélet súrolva az őrházig húzott.

–     Hárman vagyunk, nyanya! – ugrott ki ifjabb Matyorka a sofőrfülkéből.

–     Vízkereszt van, fiam – rótta meg az öregasszony.

–     A tisztelendőt várjuk – tette még hozzá hirtelen, kissé szemrehányóan. Vacogott a hidegtől – indult volna vissza a házba.

–     Káár – recsegte az unokája csúfondárosan. – Nem látják egyhamar... – bölcselkedett titkolózva. – Viszont... mi hárman jöttünk és éppen napkeletről. Korrekt a direkció – hajnalban meggyőződhet róla!... Passz!  – csettintgetett tettetett jókedvvel. Közelebb lépett az öregasszonyhoz, és erős fricskát nyomott hideg, nedves kis orrára, majd megjátszott utálkozással nadrágszárához törölte a kezét. Kevert, gyors nyelven handabandázott tülkölő társainak, aztán rárivallt nagyanyjára. – Mit állingál?! Gyavesz az öregér‘! Szedelőzködjenek!

Matyorkáné nem mozdult; elvakította a reflektorfény. Mózeske viselkedése megdöbbentette: épp azt latolgatta, csakugyan induljon-e északnak, vagy bűntetlenül visszakuporodhat sámlijára idősb Mózes, illetve a tisztelendő jöttéig, mikor a középső kamionból öblös férfihang ordított Mózeskéjére. Az öregasszony nem értette, mit. Unokája arcát nem láthatta, de megérezte a fiú zavarát:

–     Zsán Koté! – haptákolt fénnyel szembe, mintha tisztelegne, majd pár lépéssel közelebbről, halkan magyarázott nagyanyjának:

–     Ne izéljen, megértette? Ilyen helyzetben... Hol az öreg? Az az ordin, segédkezzék.

–     Jónással... az ikrek keresztjeit... – rebegte Matyorkáné. Ifjabb Mózes ráhangolódott nyugtalan főnökének hangulatára – egyetlen intéssel letorkolta: – Utánuk megy! Le a hegyről, míg nem késő!... Semmi kereszt...

–     Szerződés kötelezi...

–     Amennyiben az ördöggel kötötte – vihogta az unokája. – Mától minden már érvénytelen.

Kapott az alkalmon: gyorsan lefordította a poént. Tetszett a kísérőknek: elragadtatva tülköltek, mindamellett szemfülesnek bizonyultak, mert üvöltve mutattak a főallé szerpentinjére. Odafönn, a csupasz fák között Matyorka vánszorgott a Jónás nyomában. Mindkettőjük hátán óriási fakereszt.

–     Észrevettek ők is – közvetítette ifjabb Mózes rövidlátó nagyanyjának. – Lassítanak... A nagy tölgyhöz támasztják a kereszteket... Passz... Remélem, viszszajönnek... Opám fordul... Tempó: még elesik, sze‘ csúszós!... Netot ez a Jónás... Cipel tovább... Zsán Koté! Kifekszem, azt a...! – harsogta. Mérgében a földöz vágta sapkáját. Matyorkánét zavarta a sofőrök röhögése: szerette volna tudni, mi történik az oldalban. Nem érdekelte Mózeskéjének látványos dühe; attól félt, a fia rovására szórakoznak az idegenek: a temetőőr státusának tekintélyét mindennél jobban féltette. Eszébe jutott Turdest, az új hely... ott is meg kell majd alapoznia, és ha...

Hasztalan kémlelt a kamionok fénycsóváinak irányába: a megerőltetéstől s a hidegtől elöntötte szemét a könny. Görnyedten sírdogált. Rettenetesen fázott, de nem mert bemenni a házba.

Mózeske kitáncolta magát; agyontaposott sapkáját amúgy lucskosan a fejébe nyomta. Káromkodva ordítozott társainak – azok biztatták vagy fenyegették. Megpördült a sarkán, még egyszer a szerpentin felé nézett, aztán elkapta és megcsavarta az öregasszony karját. Tüzelték indulatát Matyorkáné kétségbeesetten nyöszörgött „lelkem!”-jei. Rázva fenyegette-gyötörte halálra rémült nagyanyját.

–     Akármilyen vaksi – hadonászott neki – lángokban fogja látni a Bokrost, nyanya!... Pursiszimplu felgyújtom... Házzal s magával együtt!... Passz! Azt ígértem a főnöknek, segédkezünk... Pontos ember, és én szavamat adtam, hogy apám irányítani fogja a rakodást...  

Nem felejt... Most aztán magukra vessenek Turdesten!... Szabotázs!... Passz!... Szabotázs! – ismételgette hangosan, diadallal, a kamionok felé.

Lassan elengedte az öregasszony karját; Matyorkáné elhallgatott. Kihasználta az alkalmat, hogy Mózeske a hegyoldalt bámulta – elhúzódott mellőle. Pár lépésnyit hátrált, aztán döcögve, ahogy vézna, bogos lábaitól tellett, futásnak eredt. Kockás posztópapucsa a nedvességtől elnehezült – húzta a lábát... Hamar kifulladt, de nem mert megállni. Az út mellett, a sírok martján vonszolta magát. Fejét leszegte; erősen rézsút dőlt.

–     Mózes... Mózes... – lihegte, valahányszor megbicsaklott a térde, és oldalra csúszva, könyékig süllyedt az érces hóba. A kanyart leszelte, rövidített. Váratlanul bukkant föl görnyedten cipelő fia előtt. Matyorka hátán megingott a kereszt: lecsúsztatta a válláról, és maga mögé állította, talpra.

–     Mért küldték? – kérdezte élesen, s mielőtt az öregasszony magyarázkodhatott volna, megrótta: – Őrizetlenül hagyta a házat!

–     Mózeske velük van – mentegetőzött az anyja.

–     Annál rosszabb.

–     A tisztelendő...

–     Hol vannak ilyenkor a tisztelendők?! Tömjén helyett benzingőz és kipufogógáz... Nem érzi?!

–     Szokjék hozzá – lépett melléjük Jónás. – Ha új helyre kerülnek...

Nem fejezhette be; felüvöltött, és vetődött. Magával rántotta az öregasszonyt; estében nagyot lökött a temetőőr vállán. Lábukhoz zuhant az a fekete kereszt, amit Matyorka cipelt.

Az öregasszony nem emlékezett, hogy került vissza az őrházhoz, mert az ijedtségtől eszméletét vesztette. Szerencsétlenül esett; egy kavics fölhasította a homlokán a bőrt: elöntötte a vér.

Hideg és sötét volt a szobában, amikor magához tért. Jó darabig bambán bámult. Hasztalan faggatták volna, milyen nap van; az időpontot sem tudta volna megmondani. Motorzúgás remegtette az ablaküvegeket – a zajt ismerősnek vélte... Görcs szorongatta homlokát. Kitapogatta a kötést: csodálkozásában füttyre csücsörítette száját. Eszébe jutottak a kamionok... Várt egy kicsit, aztán lekecmergett a magas ágyról. Morgolódott, minek kellett őt úgy betakarni. Elbotorkált az asztalig; kitapogatta, és feltette a szemüvegét.

–     Vajon vacsoráztak? – villant eszébe, míg átcsoszogott a hideg konyhán. – Hagyták kialudni a tüzet!... – zsémbelt felhangosan. Kivánszorgott a verandára: kíváncsi volt, mi történik odakinn...

A sírkertben megroskadt a hó. Alaktalan sár fedte a sétányokat; kamionnyomok csíkozták keresztül-kasul. Egyik szörny a másik után dübörgött el az őrház előtt, a...

–     A keleti kapun át... – képedt el Matyorkáné. Mint óriási üzemmérleg, a ledöntött pléhkapu minden áthaladó kocsi alatt berezdült, és üresen kongott, akár a kápolna harangja. Súlyos volt a rakomány, hiszen sír- és törmelékkövek csúcsosodtak a teherpalánkok fölé... Idétlen földhányások magasodtak a néhai utca helyén; járdának nyoma sem volt sehol... Eltűntek Matyorkáné hálás hallgatói is.

–     Látogatóinkkal együtt nyelte el őket az új év... – mormogta a vizsgálódó öregasszony. Halántékát erős fájdalom szaggatta; szédült a vérveszteségtől. Elsötétedett előtte a világ, mégsem esett el. Megkapaszkodott a kilincsben, s mikor kissé megerősödött, visszament hárászkendőjéért a szobába. Magára kapta, és elindult, hogy megkeresse a fiát.

Ismeretlen csákányolókba, izzadt rakodómunkásokba, ugató irányítókba ütközött. Jónást sem találta sehol. A kőfaragó műhelyét sietve tették lakhatatlanná: kiszedték ablakait, ajtaját betörték és felhasogatták. Az üszkös tetőváz csupaszon derengett; mint egy csontváz: kiégették a belsejét.

–     S mi még a mulatozóktól féltettük – hümmögte Matyorkáné keserűen. Neki-nekiütközött a sürgölődőknek. Rákiabáltak; akadt, aki meglökdöste. Fárasztotta a forgatag – az összevisszaságban alig tudott tájékozódni. Az északi kertrészben lehetett pedig, valahol a Bokros fölött, mert körös-körül sok volt a kopjafa. Ama tűzeset után, a meg nem váltott és elhanyagolt sírokhoz típusfajtát állíttattak Matyorkáék a kőfaragóval.

–     Túl a sövényen... ott a Telep... talán a Kis utcabelieket búcsúztatja Mózes... – biztatgatta magát. – Óvta pedig Mózeske, a lelkem...

Hasztalan csámbolygott; Mózeseinek hűlt helye volt. Elálldogált még egy darabig a ledöntött sírkövek s a gondosan megásott üregek mellett, aztán visszacsúszkált az aljba.

–     Otthon sincsenek – fürkészte az őrházhoz közeledve a sötét ablakokat. Meglepődött, hogy a gyűjtőmedence mellett, a magas cementkávának döntve ott látta az ikrek keresztjeit. – Hogy kerültek ide?! – csodálkozott. – Meggyújtották volna odafönn az idegenek – okoskodott. Aztán legyintett: itt is sor kerül rá... Elhaladt mellette egy kamionkaraván. A fülkékből füttyszó, visongás, zene csapódott ki. Egyszer mintha Mózeske rikoltását hallotta volna: – Hallja, nyanya?! Matyorka densz!... Zsán Koté!...

–     Velük ment; az ő emberük – parentálta el unokáját az öregasszony.

Váratlan csend maradt az autók nyomában. Fellélegzett, pedig komolyan aggódott a fiáért. – Csak ne hurcolták volna el... Ha nem vetemedett őrültségekre... – sóhajtotta sajgó fejsebét tapogatva. Megszédült. Közelebb lépett a kávához, és megtámaszkodott az egyik keresztben. Nem akart a hullámzó földre nézni. Felpillantott.

–     Mózes!

Fia az osszárium előtt ácsorgott. – Mózes! – kiáltotta, s indulni akart feléje. A hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított fejébe. Percekig állott mozdulatlanul, aztán mégis elindult a temetőőr felé. Fáradt, rogyadozó léptei alatt az osszárium szétszórt csontjai zörrentek: szanaszét hevertek a földön, tarkították a sármasszát. Matyorka kapát szorongatott a kezében. Felpillantott, és rákiáltott az öregasszonyra:

–     Mit keres itt?!... Azt a kkeserves úristenit!... Minek jött ide?... Menjen vissza a házba! – és hátat fordított anyjának. Matyorkáné nem törődött vele. Ahogy közelebb ért hozzá, sérült kopjafákat, zúzott sírköveket látott körötte is, mint odafönn... A temetőőr két kézre fogta szerszámját, és magas ívből, mintha fejszével tenné, valami megsárgult csontokat kapált, majd egy tulipánfejes, frissen festett kopjafának esett. Püfölte, ahol érte. Élénk színezéséről megismerte Matyorkáné: saját részükre rendelték volt Jónástól...

Az öregasszony elnézte fiának kék eres, vézna, csápoló karjait, és akaratlanul a kőfaragó ruganyos izmaihoz hasonlította. Belevörösödött, amint megsokszorozódott erővel rárivallt:

–     Te hhivatalnok, te! Hagyd abba!... Menj inkább hegedülni!... Egy-kettő!... Matyorka densz!... Matyorka densz!...