ELSZÁMOLÁS

1

Egy héttel a balesetet követőleg Tamás állapota tovább romlott. Átszállították az intenzív osztályra. Édeskés szagú, tejfehér szobába került.

Rámeredt a fejénél lógó glukózos műanyag tasakra.Visszhangozva hallotta a sárgás-barnás folyadék csöpögését. Potty, potty. Ahányszor belecsöppent a szögletesgyűjtőbe, Tamás annyiszor pislogott. A kiszemelt csepplassan elmerült, zöldes árnyalatban játszott - így megkülönböztethette a többitől -, forgolódott, ütközött a nagytumultusban. Lassan süllyedt a kivezető cső felé. Ellenséges csepp, gondolta Tamás, hisz a többi rózsaszínű.Megrontja az egészségeseket. Emlékezett osztályfőnökerongyosra koptatott tanmeséjére az egész kosár egészséges és az egyetlen rothadt almáról. Neki különösen sokszor emlegette, de Tamás csupán egy esetre emlékezett,amikor szünetben az összetekert Európa-térképpel emelgette a lányok szoknyáját.

A luciferi csepp ott cikázott a kivezető cső szájánál,próbálta zöldíteni a társakat. Pillanatra eltűnt, újra fölbukkant, végül becsúszott. Tamás rettegve figyelte, mintzuhan, kiáltani akart a nővérnek, hogy zárja el a csapot, mert azonnal belerobog a vénájába, de csak tátogott. A rózsaszínűek sorban kitértek az útjából, amelymégis elébe sodródott, azt úgy ütötte félre, mint dákóa biliárdgolyót. Centiméterekre volt a tűtől, amikor Tamás elfordította a fejét, és behunyta a szemét, hogy nelássa a pillanatot, amikor a gyilkos csepp a testébe ront.Robespierre érezhetett hasonlóan, amikor a másodpercezredrészéig hallotta a guillotine susogását. A csepp belülről feszítette, égette Tamás vénáját, lassan haladt aszíve felé. Már a vállában bizsergett, Tamás visszafojtottlélegzettel várta az UTOLSÓ PILLANATOT. Most minden bűnéért, amit harminc éve alatt elkövetett, kőtöréstvállalt volna a legsötétebb bányában, csak hogy túléljea zöld csepp támadását. Pedig csak azt nevezheti bűnnek, aminek tudatában van az elkövetésekor. Vele viszont ilyesmi sohasem történt meg. Fölösleges hazugság, Tamáskám. Nem hazugság, magyarázkodás.

Milyen jó, gondolta Tamás, hogy létezik a hazugság, amelyhez véghelyzetben nyúlhat az ember, hogy elkerülje a kőtörést. Másképp hatmilliárd ember órák alattmorzsákká csákányozná a Földet. Miért mindig csak azigazságot kell bizonyítani, igazolni kézzelfogható, megdönthetetlen tényekkel? A hazugságot elegendő kimondani.

A zöld csepp azonnal odaér.

Születésekor mindenkinek osztani kellene meghatározott mennyiségű hazugságot, ezzel gazdálkodhatna életevégéig. De kicsoda szavatolná neki, hogy az, aki ezt osztja,nem használja-e fel egyik saját magának kiosztott hazugságot arra, hogy a többieket eggyel megrövidítse?

A szöszi nővérke suhant be, ellenőrizte a Tamásbanyomott csöveket, huzalokat, és újabb műszereket kapcsolt rá. Idegesítette, ahogy az riszálta a fenekét, de nyögni sem volt ereje. Pedig szívesen maga mellé rántottavolna az ágyba. Elaludt.

Áruért küldték volt a szomszéd városba. Eleinte abeszerző intézkedett, Tamás csupán pakolta az árut, deegyszer egyedül is megkapta a hiánycikket. Azóta rászoktak. Olyan ártatlan pofával kunyerál, hogy a legdörzsöltebb raktárost is átejti, magyarázta a beszerző az igazgatónak. Végül többet futkározott anyagért, mint azeszterga körül. Félúton lehettek, amikor őz ugrott a teherautó elé. A vezető kicsit jobbra rántotta a kormányt,hogy megcsapják, aztán vissza, de megcsúsztak a nedvesburkolaton. Pontosan a fülke közepe ütközött a jegenyével. Tamás kirepült a szélvédőn. Arra még emlékezett,hogy víz állt az árokban. Itt elszakadt a film.

Bordatörés, lábtörés, horzsolások, kék foltok.

Nyilallt a mellkasa. Amíg aludt, elzárták a csapota glukóz alatt. Szenvedett a hanyattfekvéstől. Ha egyetlen percecskére hasra fordulna, kibújna az életkedve. Biztosan kisebesedik a háta.

Félt visszapergetni horror-film álmát. Pedig azonnalkellene és aprólékosan, talán következtethet belőle. Rongyosra olvasta Krúdy Álmoskönyvét. Mindegyik eltétovázott másodpercben egy képkockával rövidül a film. Asok rákapcsolt készülék valamelyike igazán rögzíthetné az álmát. Egységesített fordításával, értelmezésével az orvosoknak is egyszerűbb lehetne a gyógyítás, mert megmutatná a betegségek mozgatóit, gondolta Tamás. Mostani álmával Oscar-díjat nyerne. Valószínű, hogy Cortazár dulimanójához hasonló személytelen képződmény ülagya vágószobájában, aki az eltelt harminc év alatt rögzített jelenetekből embertelen fantáziával készíti számára az álmokat. A beteg, a kimerült ember örökké krimiket álmodik, s ezekben rendszerint őt üldözik.

A pizsamája teljesen átizzadt. Reménykedett, hogySzöszike megmosdatja nedves szivaccsal. Szája elaszalódott. Vizet akart.

Eszébe jutott az a rémes hadgyakorlat, amelyet leszerelésük előtt két hónappal tartottak. AugusztusbanDobrudzsában. Teljes menetfelszerelésben, kongó kulacscsal masíroztak már ötödik órája. Csupán a kötelességtudat hajszolta őket előre. Tamás várta, hátha valaki"elájul", félrehúzzák, és megszabadul a gyötrelemtől.Utána ő következett volna. Viszont ha ő csinálja megelsőnek, rásütik, hogy a leggyengébb. Patakhoz értek.A szélsők már lerogytak inni, az okosok előbb a kulacsukat merítették, ebben a pillanatban a hadnagy a levegőbe lőtt. Mindenki fölpattant, és dermedten figyeltéka hadnagyot, aki táblát állított a mederbe: VIGYÁZZ! AVÍZ MÉRGEZETT! Tamás előzőleg a vízbe mártotta azsebkendőjét. Tenyerében dédelgetve emelte a szájához,hogy kiszívja a nedvet belőle. Nyelvével a szájpadlásához nyomta a zsebkendő csücskét, amikor a hadnagy újralőtt. Ijedtében, dühében a patakba hajította a zsebkendőt, hirtelen kibiztosította a fegyverét, és a terepjárófelé rohant. Az ötödik lépésnél valaki fölbuktatta.

-Azért lőtt, hogy induljunk, te marha! - suttogtafélerősen a poros bakancs hangja Tamás mögött.

Este a sátorban fekve minden izma remegett. Jellemtelen, szar alak vagy, Káll Tamás, ismételgette magának.Semmi férfiasság nem tapadt hozzád a katonaságnál, hiába bújtál egyenruhába. Fél év után tudatosan edzette azakaratát, kitartását. Legtöbbször fogcsikorgatva. Meredekhelyzetekben mindig jól döntött. Itt viszont, mivel a kimerültségtől csak ösztönösen működhetett a rációja, levizsgázott.

Azóta félt dönteni. Megvárta, amíg a Helyzet olyanszakaszba jutott, hogy önmaga kínálta a megoldást. Akínálás pedig örökké késett, vagy elmaradt. De erről csakő tudott, mert addig magyarázta a mindenkori Helyzetet, amíg a környezete elhitte, hogy az ő ujjbegye alattvan a nyomógomb.

A nővérek gyakran váltották egymást, futottak.

A Barátja mindennap fél négykor érkezett. Negyedikgenerációs számítógép sebességével ömlesztette Tamásbaa napi eseményeket, pletykákat. Tamás unta. Pedig izgatottan várta a Barátját, de amint az vigyorogva, jópofáskodva benyitott, azonnal fölidegesítette. Beköszön,megveregeti az ő vállát, és elmegy. Így képzelte el a látogatást. Nem a Barátja lénye idegesítette, hanem azirigység. Ő itt sorvadozik, amíg a haverok kint lubickolnak. Szólni kellene, hogy ne jöjjön többé. Akkor viszont befalazza magát.

Ismét csöpögött belé a glukóz. A vacsorám, gondolta.Talán azokból a halakból préselték ki, amelyeket hét évalatt az étkezde szemetesvödrébe kotort, mielőtt viszszavitte a tányérját. Könnyezésig figyelte a zöld tasakot, de hiába leste az újabb zöld cseppet.

Tamás sohasem préselt ki magából eredeti ötleteket,amiért szórakoztatóvá nyilvánították volna. Mégis mindegyik beköpése eredetiként robbant. Minden neki szimpatikus szavat, szójátékot elásott az emlékezetében, hogyott szintetizálja őket, és kettőből-háromból gyúrjon egyújnak hatót.

Ha ő meghal, sokan összegyűlnek a temetésén. A félvállalat biztosan. Ismerik, kedvelik.

A temetési ceremónia lényegtelen, kár a drága koporsóért, csipke-szemfedőért, zenekarért, mert a főszereplő úgysem élvezheti ezeket az extra szolgáltatásokat.A legdrágább koporsó is elrothad, a gyászzene pedig csupán arra való, hogy a hangulatosabban érkezőket az alkalomnak megfelelő kedélybe süllyessze.

Aktív részese akar lenni a saját temetésének. Nemoly értelemben, hogy megássa a sírgödrét, leszögezze akoporsóját, saját gusztusa szerint hantoljon, nem; de szívesen meghallgatná a gyászbeszédeket. Hogy megtudja,milyen Ember (volt) ő. Hézagos önértékelése következtében úgy gondolta, elég, ha mindig csak jót akar. Akkor az, amit tesz, jó is. Mások ítélete irigység. Katonaságnál (érdekes, hogy az ottani fekete események folyamatosan özönlenek) gyűlölte a parancsot. Később pattanta főmérnök utasításaira. Talán a hangnemük miatt, gondolta Tamás. Vagy ő málladozott?

A halottasház mellett, a nagy gesztenyefáról figyelnéa zokogó, könnyező, egykedvűen álldogáló gyásznépet. Ottgubbasztana, kedvenc uzsonnáját csámcsogná (vajas kifliparizerrel), és gondolatban mindenkitől elbúcsúzna. Úgy,hogy felidézi az illetővel kapcsolatos legszebb és legrondább emlékét. Majd kér Szöszikétől papírt, ceruzát. Kétrészre osztja az ívet, fölírja a nevet, aztán néhány találószóban az emléket.

A Barátja közvetlenül a koporsó mellett fog állni.Tíz éve ismerik egymást. Majd megszervezi a temetést.Sírhely, szállítás, koszorúk, gödör, búcsúztatók. Őérteúgysem alakul külön bizottság a temetés lebonyolítására.Mégis, a baleset miatt annyit elvárhat, hogy a vállalatsaját halottjának tekinti.

Semmilyen jó vagy rossz emlék nem jutott eszébe aBarátjáról. Mindkét rovatba vonalat húzott. Értelmetlenide sorolni a Barátját, akivel annyi mindent végigcsináltak. Rájött, hogy erre a lapra csak barátok vagy ellenségek kerülhetnek. Sem Barátnak, sem Ellenségnek nincshelye. Kapcsolataiból hiányzott a lavírozás. Mindenkibenaz első benyomást értékelte, és amelyik tulajdonság győzött (akár 2:1 arányban), az került Tamás képzeletbeliskatulyájába. A papiros a két rovattal valótlan lenne.

Abszurd ötlet a gesztenyefáról mustrálgatni a gyásznépet. Pedig micsoda pánikot zúdítana, ha lekiáltana valamelyik ágról. Talárban, saruban, mefisztói kacajjal.

Hé, ti ott! Ne susmorogjatok, figyeljetek!

Maga, hölgyikém, miért jött rózsaszínű kendőben?

Azt a salátacsokrot hoztátok a síromra?

A feleségedet hol hagytad? Derogál nagysámnak azesztergályos elkaparása?

Ne bőgjetek! Most hazudik! Rühelltem a családomat!

Örökké utáltál, ki hívott ide? Hátha elszakad a kötél,amikor leengednek?!

Ne forgolódj! Nincs kinek részvétet nyilvánítani!

Utolsó lehetősége, hogy bárkinek odamondogasson.Első lehetősége, hogy büntetlenül tehesse. De mi értelme, ha veszélytelen, ráadásul az illető ráhagyja. Illendőségből.

Szöszike libbent be, piros műanyag tállal, nagy, szögletes szivaccsal. Elzárta a csapot a vacsora alatt.

-Ideje, hogy megmosakodjunk - csiripelte Tamásnak, aztán leráncigálta róla a pizsamát.

Bárcsak én mosdathatnálak, gondolta Tamás, és utánozni próbálta a nevetést, de azonnal fölszisszent, merta seb felrepedt az ajkán.

Szöszike észrevette.

-Egyelőre kár képzelegni, de nyugodjék meg, jó velem az ágyban.

Tamás úgy érezte, kihűl szégyenében. Behunyta aszemét, hogy ne lássa a nővért.

Újra kinyitotta, és a plafont bámulta, mert lehunytszemmel a szivacs puha női kézzé alakult. Így összefoltozva, nyilalló sebekkel is lefelé tódult a vére. Sürgősen valami nagyon borzongatóra kellett gondolnia, hogyagya megváltoztassa a parancsot. A műtőasztalra képzelte magát, az orvos krómozott kalapáccsal újra eltörtea lábát, mert a csont ferdén forrt össze.

Szöszike megtörölte, felöltöztette Tamást, és kivonult.

Az apja hiányozni fog a temetésről. Barátja biztosanmegtáviratozza a hírt, ha még emlékszik a parányi szilágysági falu nevére.

Tamás élete az anyjáéba került. Alig egy órával éltetúl a szülést. Igen, apám, próbálom átélni, milyen érzéslehetett egyidőben bejelenteni a születést és a halált. Hazabaktatni a temetésről az üres házba, és hallgatni azanyámból kiszökött élet bömbölését. Jó férj voltál, ésfalun elvétve található odaadással imádtad anyámat. Talán azért, mert évek teltek el, amíg megfogantam. Anynyira szeretted Őt, hogy engem örökre megutáltál. Szerencsémre Rá hasonlítottam, másképp a kútba hajítottál volna. Az egyszerű, tanulatlan ember reakciójával.

A kapott verésekre alig emlékszem, biztosan azért,mert hétköznapivá süllyedtek, legtöbbször ki sem kellettérdemelnem. Szerencsémre (vagy szerencsédre) mindig elhittem, hogy azt a verést megérdemeltem. Másképpelszököm, elfutok, megrúglak. A spártaiak csak tanulhattak volna tőled.

Tamásról csorgott a veríték. Elrontom Szöszike munkáját, gondolta. Az apja elleni j'accuse furcsa könnyebbséget töltött belé. Mintha begyógyultak volna a sebei.

Otthagyjuk a temetést, apám, egy félreeső padraülünk, és életünkben először beszélgetni fogunk. Minden-mindegy alapon. Kíváncsi vagyok, képes leszel-e rá.Nem bízom ebben a bátorságodban.

Sajnos, KERESTED bennem az elvetemültséget. Kopóként üldöztél, követtél, ha elmentem, beteges élvezettel ítélkeztél fölöttem.

-Keserves anya nélkül fölnevelni - magyaráztada falunak. - Gazos a gyerek.

Ha te voltam, és nem anyám, akkor megmarkoltad aseprűt, pupillád kitágult, nyögtél, fújtattál, aztán csépeltél. A seprű a konyhaajtó mellett lógott a szegen.Nyelét a hátam, fenekem meg a lábam, cirokját az időkoptatta.

Volt titkom. Három is. Ugye, meglepődtél, apám?Igen, volt, hiába nézel olyan hitetlenkedve. Te sem lehettél tökéletes.

Hatodikba jártam, tavasszal két hétre elutaztál a rokonaidhoz. Azért nem rokonaink, mert eldugtál előlük.Nehogy megfertőzzenek engem. Szombaton este elszöktem a bentlakásból, és az utolsó vonattal hazadöcögtem.A patak mentén osontam, sárban, éles köveken, kutyákfuttattak. A házunk közelében belecsúsztam a vízbe, derékig eláztam. Átbújtam a kerítésünk alatt, és saját kulcsommal (első titok) nyitottam ki a konyhaajtót. Leszakítottam a seprűt a szegről, s a kicsi fejszével gyújtóssádaraboltam a nyelét, aztán az egészet elástam az udvaron, a disznóól mögött (második titok). Ha nem hiszed,feltúrhatod a földet, valami biztosan maradt belőle.Gyerekfejjel időállónak képzeltem. Három órán át vacogtam az udvaron, mert féltem a lakásban egyedül. Azéjszakai vonattal visszaszöktem.

Kitörölhetetlenül emlékszem, milyen bugyután meredtél a csupasz szegre, amikor újra nevelni akartál aseprűvel. Annyira megzavarodtál a hiányától, hogy eszedbe sem jutott, hogy én is eltüntethettem. Vagy vakon bíztál a nevelésedben? Hol rám, hol pedig az üresszegre néztél. Fél perc alatt kinevezted az utódját. A kenyérkosár fedelét.

Rejtekhelyem is volt (harmadik titok). A kapu mellett, a virágágyások sarkánál. A "gyerekségeket" kiverted a kezemből. Üveggolyók, sípok, fakard, pisztolyféle,papír napszemüveg, gumi, botok, gombok, mind megsemmisültek a kezedben. Pedig nekem is kötődnöm kellettvalamihez. Miért akartál idő előtt felnőttet gyúrni belőlem? Ha akkor elfogadod a természet sebességét, mostnem gyűlölnélek!

Elpusztított játszótársaimat pótoltam. Zacskóba, rongyokba csavarva ástam el őket a rejtekhelyemen. Fülledt nyári éjszakákon kimásztam az ablakon át az udvarra, és megküzdöttem a láthatatlan ellenséggel. Karddal, ököllel irtottam őket. Közben feszülten figyeltem ahorkolásodat. Ha egy pillanatra is elhalkult, az ól mögékuporodtam, és reszketve lestem az ajtót, nehogy kijöjjcigarettázni, vagy eszedbe jusson ellenőrizni az ágyamat.

Szöszike kicserélte a kötéseket.

-Fáj! - sziszegte Tamás, és megrándult.

-Tudom, de muszáj kicserélni.

Nem, nem jön el a temetésre, megfogadta, hogy a feleségéé volt az utolsó, amelyre elment. A sajátjára úgyisviszik. Akkor meg minek foglalkozom vele, mi értelmea vádaskodásnak? Úgysem kér bocsánatot... De kinekkell a bocsánata?! Mégis ő jutott eszembe elsőnek.

-Mitől izzad annyira? - kérdezte Szöszike.

-Mi?

-Csuromvizes a pizsamája! Ha nem látnám, milyenrottyúl néz ki, azt hihetném, hogy rohangászik az ágykörül!

Tamás bólogatott.

A verések alatt azért nem szidtál, nehogy indulatodban kiejtsd az anyád szót. Röviden rám olvastad a vádat,aztán nyúltál a hóhérért.

Elvált nőt hoztál a házba. Igazságtalanul nevezemelvált nőnek, mert engem szeretett. Habár ez relatív,mert nekem hiányzott az összehasonlítási alapom. Téged csupán tisztelt, és vízszint alatt volt az élete, amikor ráakaszkodtál. Vagy ő rád? Most már megmondhatod. Nemazért szerettem, mert megvédett előtted, mert megsimogatott, mert érdekeltem, hanem mert beszélgetett velem,valahonnan könyveket csempészett a házba, és neki bármit elmondhattam. Tudod te, mit jelent az, hogy BÁRMIT? Sokszor akartam anyámnak szólítani, de féltem.Úgy gondoltam, hogy akkor Anyám megjelenik álmomban, és megszid érte.

Mostohának hoztad, vagy inkább Nőnek, magadnak,és végül hajszálon Anyám lett. Szerintem egy hét utánmár érezted, hogy ő soha nem fog engem megverni, leszidni, kínozni. Akkor meg hiába koptatja az ágyadat,és négy hónap után kidobtad a házból. Fájt neked, hogynem gyűlöl engem eléggé. Úgy képzelted, túl nagy vagyok már ahhoz, hogy eléggé gonosz lehess hozzám, azérthoztad a házba. Nincs annyi gonoszság a világirodalomban, amennyit rám öntöttél, amikor először jött.

-Ezentúl itt lakik, Margit néninek szólítod, és ugrasz, ha szól hozzád! Mars tanulni, mert agyonverlek!

Emlékszem, bárányszemekkel nézett, talán kacsintottis rám. Szeretett, sajnált is, ezért elüldözted. Ribancnak,szajhának tituláltad, mert állítólag megcsalt. Az ablakalatt kuporogtam, nem láthattál a ládától, de azt hiszem,alig érdekelt, ki hallja. Ő zokogott, te ordítottál, csapkodtál, törted a vázákat, székeket. Én sem maradhattamki a bűneiből. Mindent rám rakna, habos tortával etetne, és a fő bűne: négy hónap alatt még a seggemre semvert. Te nem vagy apa, te nem vagy apa, nincs is ilyenapa, színjáték az egész, suttogta.

Szerdai napon merészkedett el az utolsó bőröndjéért.Én reggel elszöktem, elbújtam a kicsi híd alatt, és vártam Rá. Lassan lépkedett, imbolyogva cipelte a bőröndöt. Amikor meglátott, letette, és mellém ült a parti kövekre. Először mertem Újmamának szólítani. Sírtam.Könyörögtem, zsaroltam, kiabáltam, toporzékoltam, hogyvigyen magával. Úgy, ahogy lát. Megingatni sem sikerült. Megpuszilt, elindult. Én utána, tovább magyaráztam, szaladgáltam előre-hátra.

-Indíts haza! - kiáltotta, és a falu felé mutatott.Belecsimpaszkodtam. Letette a bőröndjét.

-Ahová én megyek, ott neked még rosszabb lenne, mint apádnál!

-Hazudsz!

-Neked muszáj vele maradni. Ő az apád!

-És neki muszáj verni engem? Mert ő az apám?...Ha megnövök, agyonverem!

Hallgatott. Elindultunk. Sokáig bandukoltunk így.Újra megálltunk, megpuszilt.

-Kérlek, menj haza!

-Nem, nem, nem!

Megint ordítottam, rángattam a blúzát. Letette a bőröndjét, és pofon vágott. A meglepetéstől sírni is elfelejtettem. Hazáig szaladtam.

Én most tudni akarom, apám, ki volt ő, mit csináltazelőtt. MOST mesélhetnél róla. Igaz, a halálom nem okarra, hogy leülj velem beszélgetni.

Anyámmal semmilyen közös emlékem nincs, de ránem is vagyok kíváncsi. Az elképzelésem róla biztosantorz, de így akarom megőrizni. Sohasem beszéltél róla.Környezetem anyáiból következtettem, mi az anya. Ki ajó, és ki a rossz anya. Így készült el a fantomkép.

Megnőttem, te pedig féltél ok nélkül, vagy már okkal is verni engem. Hátha elszaladok, és akkor vége azapai tekintélyednek. Még magad előtt is.

Elkezdtél inni. Hogy a maradék gátlásod decikbe fulladjon.

Kitaláltad, hogy a bentlakásban elkanászosodom,ezért ingáztattál. Hajnali fél ötkor keltem, este hatkorértem haza.

Fél évig bírtad a rumot, aztán bekrepált a májad.Megtiltottam, hogy kihívják a gyámhatóságot, mert irtóztam az árvaháztól. Ne csodálkozz, erre is volt eszem.Csupán azért utáltad meg a szeszt, mert nem tompítottel annyira, amennyire alattomosságodnak megfelelt volna.

-Elég! - kiáltotta Tamás.

Megfájdult a feje.

Szöszike rákapcsolta a glukózt. Vajon ez most a reggeli, vagy az ebéd? Szégyellte megkérdezni.

Aludni próbált. Az apja katonaképe menetelt a fehérfalakon.

Szótlanul hallgattad végig. Legalább védekeztél, vitatkoztál volna velem. Miért tűrted, hogy mindezt rádfröcsköljem? Mindent eltúloztam. Kisgyerek szemmelítélkeztem, ösztöneim alapján. Talán nem is volt ennyirerossz sorom melletted?! Azt mondd még meg, apám,miért dugdostál a rokonoktól? Szégyelltél? Féltél, hogyelvesznek tőled? Léteztek egyáltalán? Mintha emlékeznék valami fényképre, ahol engem szorongattak. Vagydacból, hogy bebizonyítsd, nélkülük is boldogulsz? Necsupán epét ontsak rád: köszönöm, hogy bentlakásbaküldtél. Ellenkező esetben teljesen elvadultam volnaotthon. Így valami emberi is tapadt rám a diákközösségben. Miért hallgatsz, apám, mondj már valamit végre! Idegesítette a hallgatása, mintha ez hatásosabb lenne az ő indulatainál.

Érettségi után egy kézitáskába pakolta a holmiját,vonatra ült, és idejött dolgozni. Két hét múlva írt az apjának. Munkahely, cím, jól vagyok, Tamás. Később iscsak képeslapokat küldött a megváltozott címével.

Három éve dolgozott, amikor egyik nap az apja várta a kapuban. Tamás meglepetésében majdnem örült.Kézfogás, tőmondatok, feszengés, udvariaskodás húszpercig, a portásfülke előtt toporogva. Egyszer te is hazajöhetnél pár napra, talán, vettem két tehenet, jól tejelnek?, nem nősülsz, fiam? te sem?, most mit csúfolkodsz,ezt érdemlem?, hagyjuk, van lakásod?, írtam, elkallódott,várnak az autóval, falubeliek, akkor menj, apám. Kézfogás, vállveregetés.

Talán csak kemény, rátarti FÉRFIT akart nevelnibelőle az apja, de egyszerű esze nem vitte más módszerre. Akkor ő igazságtalanul zúdította rá a vízesést? Ezlenne az a bizonyos lelkiismeret-furdalás? Tényeket, igazakat borított az apjára, a legapróbb mozdulatig, pillantásig. Vagy talán nyikorog az ítélete?

Ha eljön a temetésre, félrevonulnak, lassan lépegetvekerülik a sírokat, padra ülnek, nézik egymást. Képtelenezt az egészet még egyszer az apjára hordani. Tehát mégsem nevelte elég keménynek. Úgy mesélték, az anyjaakaratgyenge, hallgatag volt. A falusi fényképész általagyonretusált, színezett esküvői képen kényszermosolylyal, félénken nézett a lencsébe. Tamás az irigység hitetlenkedésével nevezte hazugságnak a fényképek alapján megállapított jellemző vonásokat. Szerinte a gépkattanásának pillanatában megörökített arckifejezés aligjellemzi az illetőt. Így az Anyját sem.

Megszűntek a fájdalmai, a sebei pedig viszkettek akötések alatt. A falubeli öregektől hallotta, hogy ilyenkor gyógyulnak. Könnyebben lélegzett, a háta sem húztaannyira. Rossz ómen, gondolta Tamás.

(Szerbusz, Tamás, szerbusz, Tamás, szerbusztok, esztergályosok gyöngyei, na, hogy érzed magad, mikor engednek haza, fene tudja, a nővérke csak három percetengedélyezett nekünk, azt is két tábla csokiért, hát persze, nem tudtátok, hogy másfél perc egy tábla, mindenesetre jó nő, mi újság a műhelyben, á, semmi különös,melózgatunk, és persze hiányzol, ha hiszed, ha nem, azóta nincs, aki egy rendes viccet elsüssön, savanyú a hangulat a baleset miatt, a főnököknek szaros a gatyájuk,Pirosász tata rajtakapta Öcsit Klárikával az asztalunkon, hihihi, jaj, ne haragudj, majdnem elfelejtettük, eztneked hoztuk, köszi, tegyétek a vázába, mi ez a cső ittbeléd, a kajám, na ne hülyéskedj, komolyan az, a sültkolbászt a nővérke elkobozta, pedig bent sütöttük, direktneked, nem baj, visszakapjátok, ha mentek, már itt isvan, hallom a csoszogását, LETELT A HÁROM PERC,jobbulást, majd még jövünk, szevasztok, kösz' a látogatást.)

Ne csupán a szépet és a jót, barátaim, kiált majd lea gesztenyefáról. Illetlenség, szólnának vissza az el nemájultak. Akkor ő látványosan lemászik, nekidől a koporsónak, és elharsogja, hogy imád lustálkodni az ágyban,utál takarítani és mosni, szemtelen, amit ő kijelent éscsinál, az TÖKÉLETES, lobbanékony, de nem haragtartó, hiú, a szeretkezésben perverz, ráadásul pénzéhes.Ennyi elég, mert a többi dicsekvő önpocskondiázás lenne. Fölösleges áltatni a gyásznépet.

Barátja naponta menetrendszerűen jött, három percet ült az ágy szélén. Híreket ontott, pletykált.

Fejét rá, hogy a Lány utolsónak érkezik a temetésre(az ő esetében ez egy blőd fogadás). Fekete szoknya, fehér blúz, kalap, sírástól vörös szem, megduzzadt, pirosorr, reszkető kéz. Egész megjelenése kétéves szerelmük túlértékelése lenne. Tamás megtiltotta, hogy beengedjékhozzá a Lányt. Üzent a Barátjával, hogy tilos a látogatás. Éjszakákon át bőgne összefoltozott szerelme látványától. Nem akarta, hogy ilyen kiselejtezett állapotbanlássa.

Tamás sohasem falta a nőket, de fél évnél továbbegyik sem maradt meg. A nagyon fiatal és a túl öregmegelégedett a kalanddal, a korosztálya pedig sürgősenesküvőt követelt, nehogy vénlány maradjon.

A sokadik sör után valaki szóba hozta, hogy a Lánypár hónapja öngyilkosságot kísérelt meg, ki tudja, miért.Találgatták az okát, aztán ráuntak a témára. Erre kíváncsi vagyok, súgta Tamás a Barátjának, igazi egzotikum lehet. A strandon egyszer a Lány mellé telepedetta társaság. A többiek úsztak, Tamás maradt.

Tamás úgy képzelte, kideríti az öngyilkossági kísérletokát. A Lányt persze ejti, a társaságnak pedig nagyképűen leadja a sztorit. Ahogy a nagykönyvekben megírták, egy hónap alatt belebolondult. Halkságába, szerénységébe, ragaszkodásába, később pedig ölelkezésének vadságába. Tamás magukra csodálkozott, hogy ilyen lennea szerelem? Sokkal magasztosabbnak, különlegesebbnekképzelte el, ami minden ember életében csak egyszerbújik elő. Ő pedig pontosan olyannak érzi magát, mintkét vagy három évvel ezelőtt.

Naponta sulykolta a kérdés, hogy egy ilyen kiegyensúlyozottnak mutató lány miért akart öngyilkos lenni.Szerelmi csalódás, családi ok, terhesség? Ez zavarta amunkájában, az evésben, a villamoson, a moziban, fürdéskor és ébredéskor, de leginkább szeretkezés közben.Mintha valami hideg, halálszagú masszával fonódna öszsze, amely bármelyik pillanatban semmivé olvadhat alatta, csókja orvosságízű, lihegése pedig a NAGY TITOKacsarkodása a vergődő kíváncsisággal. Hetente újabb ésújabb variációkat, magyarázatokat ötlött ki magának.

Másfél év után rákérdezett. A Lány azonnal sírnikezdett:

-Ha meg akarsz tartani, ezt soha többé ne kérdezd!

Ha meg akarsz tartani, akkor elmondod! - kontrázott volna Tamás, de inkább hallgatott. Zsarolássalnem kötelezheti.

Azt hitte, hogy ha most sem tudja meg, akkor ordítani fog, álmatlan éjszakák gyötrik. Ehelyett teljesenmegnyugodott. Hát jó, gondolta Tamás, te óhajtottad.Megcsókolta a Lány homlokát, és otthagyta a kapuban.

Szerelmük biológiai szükségletté süllyedt. Amíg nemtalálok jobbat, megteszi Ő is alapon. Nem. Jobb így,hogy ő. Azért Tamásban is csobogott még kétujjnyi érzelem, ami fele rész kíváncsiságból (hátha mégis elmeséli, és akkor mindent visszacsinálhatunk), fele rész különcködésből állt (kevesen hetyegnek öngyilkosságot kísérelt lányokkal). Azzal szórakozott, hogy vadászta aLány szavaiban, mozdulataiban a terheltség jeleit. ALány többször visszakérdezte, hogy miért bámulja olyanoligofrénül az ő arcát.

A kórházban kétszer álmodott a Lánnyal. Repülőszőnyeggel üldözték őket a sivatagban, könyvekből házatépítettek, aztán a betűk szétrágták az egészet, úsztak aMarosban, amely hirtelen kiszáradt, és ők hason fekvekapálóztak a pocsolyában, húsevő hangyák támadták megőket. Összetapadt torokkal ébredt, és azonnal visszapergette őket, hogy rögzítse és valamikor elmesélhesse aLánynak.

A baleset óta érzi, hogy nem számít a NAGY TITOK,szüksége van a Lányra. Vagy csak most, a kórházi magányban? Holnap szól a Barátjának, hogy küldje be aLányt. Ha majd elmondja neki ezeket az álmokat, talánbizalmassá válik, és lesz bátorsága elmesélni, hogy miért.

Vagy ha mégsem, akkor a temetésen. Amíg a koporsót a sírhoz kísérik. Kézenfogva andalognának (aLány imádott így sétálni), suttogva beszélgetnének, ettőla közöttük terpeszkedő köd is lecsapódna.

-Sohasem voltam szerelmes beléd - duruzsolja alighallhatóan, és megfogja a Lány kezét.

-Szerelmes vagyok beléd - válaszolja könnyezve.- Megyek utánad.

(Micsoda Gertrudis lenne belőle!)

-Nem! - kiáltja. - Nem! Megtiltom!... Ezúttalsikerülne.

-Miért!

-Mert AKAROD! Azt hiszem, akkor nagyon is kiszámítottad a dózist!

-Cinikus vagy és önző!... Miért kellettem neked?Ha csupán a testemet akartad, különbet találhattál volna! Olcsóbban!

-Semmit sem tudok rólad! Ismerősnek való, felületes dolgokat.

Megizzadt. Legszívesebben letépné magáról a drótokat, csöveket, és hasra fordulna. Ha belehal, akkoris. Hozzánőtt az ágyhoz, együtt lélegzenek, talán a véreis a fehér csöveken át kering. A lába rettentően viszketett a gipszkötés alatt. Minden percben várta, hogy elvigyék, valamilyen csodatevő, villogó gépezet alá tolják, ahonnan pillanatok múlva gyógyultan kibújhat, hazáig szaladhat. Grigorszhoz hasonlította magát, aki törpévé zsugorodott a vezeklésben, érte jöttek, és visszanyerte emberi formáját. De ő nem kiválasztott, esetlega balsorsé.

(Üdvözlöm, Káll, jó napot, Főmérnök úr, na, hogyérzi magát a mi kis betegünk, rosszul, remeg a kezem,szúr a tüdőm, á, semmiség, pár nap alatt rendbe jön,csak türelem, ifjú barátom, biztosan a bordái rakoncátlankodnak, tegnap az anyósomat is behozták, veseroham,gondoltam, magát is meglátogatom, a barátja mondtamég a hét elején, melyik kórteremben fekszik, mindenki tőle érdeklődik, nincs szüksége semmire, ifjú barátom,a főorvossal együtt teniszezek, majd beszélek vele, nemkell, dehogynem, bízza csak rám, ifjú barátom, örülök, hasegíthetek, majd küldök pár szál virágot a vázába a vállalat kertjéből, látom, ezek elhervadtak, ki csoszog így afolyosón, a nővérke, LETELT A HÁROM PERC, igen,köszönöm, kedves, hát akkor minden jót, ifjú barátom,viszontlátásra, 'szlát.)

Ellenségei előtt bezárná a temetőkaput. Tamás sohasem bízott emberismeretében, csak azokat nevezte ellenségnek, akik egyértelműen kimutatták. Az álarcok, mézeskedések, előre csomagolt tüskék megtévesztették. Erre sokszor ráfizetett.

Olyasfajta detektoros kapu kellene, mint a repülőtereken, amely sivítva jelzi a fémet az alatta áthaladó(ba)n. Ő lustálkodhatna a halottasházban, ultizhatna a sírásókkal, és bioáramok útján a kapu jelezné az ellenségközeledtét. Ő viszont visszajelezne az őrnek, aki haza küldené őket meg a muszájból-jólneveltségből gyászolókat. Igaz, az ő temetése fényévnyire van az igazgató lányának az esküvőjétől, ahova tolongtak a nyalizók.Előnytelen virágot helyezni az ő sírjára. Akkor meg leszerelheti a detektoros kaput.

Mintha kuszálódnának a gondolatai. Ez lenne ő? Enynyire rosszmájú? Az olvadtvaj Káll Tamás? Ha másholnem, de Dante poklában neki is jutna hely. A langyosoknál.

Néha, utcán lődörögve, villamosra várva, unalmábanelmélkedett. Remélve, hogy képes eredeti gondolatokatmegfogalmazni. Inkább ambícióból, hogy bebizonyítsaönmagának: csupán józanság és idő kérdése valamilyenvilágrengető filozófia kiagyalása. Ilyenkor a banális következtetések súlyos mondanivalókká duzzadtak. Tamásnem akart sem cikket, sem könyvet írni ezekről. Barátjával beszélgetve olyasmire terelte a szót, hogy ezeketa gondolatokat beleszőhesse. Figyelte a hatást. Barátjanem kapta föl a fejét, nem kérdezett vissza, és nem cuppogott elismerőleg, ahogyan Tamás elvárta.

(Jó napot, Káll, szentég, igazgató úr, hát hogy s mint,végtelenül sajnálom az esetet, de fel a fejjel, maga egyrámenős karakter, ne is beszéljen, látom, nehezére esik,nyugodtan hunyja le a szemét, tudom, így is hall engem,mindannyian visszavárjuk, első munkanapján, kérem,keressen meg az irodában, ...arra ...nem lesz ...alkalom, ismételje meg, kérem, nem értettem, terveim vannak magával, de a hely alkalmatlan ezt megbeszélni, aBarátja kint áll a folyosón, majd bejön, ...tervek, röhögnöm kell..., hogy mondta, kedves Káll, ki csoszogitt így, LETELT AZ EGY PERC, köszönöm, drága, akkormentem is, az egész üzem nevében jobbulást kívánok,viszontlátásra, 'ra.)

A szomszédos kórteremben valaki kiáltott. Tamásmegrázkódott. Maradj, Barátom, akarta mondani, de azajka nem engedte. Egymást nézték. Tamás tejüvegen át,a Barátja nedvességen át.

-Humbuk az egész. Ne dőlj be nekik, Tamás!

Tamás mosolyfélét erőltetett. Felváltva szorongattákegymás karját. Barátja optimistán, Tamás mint a viharban hánykolódó mentőcsónak SOS jelzése.

Megveregette Tamás hasát, és kiment a folyosóra. Lerogyott egy székre. Fejét a falnak támasztotta. Zsibbadtaz arca. Kihallatszott a szívverést mutató készülék bipelése. Valakit letakarva toltak a lengőajtó felé. Bip, bip.Vajon hányadik reggel óta? Bip, bip. Inkább bent maradt volna. Igaz, csak izgatná a jelenlétével. Bip, bip.Úgysem képesek beszélgetni. Bip, bip. Tilos is. Bip, bip.Mennyi ideje ülhet a folyosón? Bip. Bip. Senki sem zavarja el innen? Bip, bip. Pedig mesélnie kellene Tamásnak. Bip, bip. Mondjuk halászatról, az biztosan felvidítaná. Bip, bip. Holnap bejön a Lány. Mekkorát sikítottörömében. Bip, bip. Majd mennek a Marosra, a híd alá.Micsoda halakat fognak! Bip, bip. Eszébe jutott, milyenfélénken topogott Tamás a személyzeti iroda előtt. Bip,bip. Ő akkor mecénási hangulatban volt, és alaposan kikérdezte, amíg kitöltötték a munkakönyvét. Bip, bip. Aztán valahogy összeragadtak. Biiiiiiiiiiiii....