nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
I

I

Az egyik ködös, korán sötétedő decemberi délutánon Ács Ferike, az ebédlőasztaluk fölé görnyedve, ábécés könyvében szavakká olvasta össze az értelmetlenül szét álló betűket. Minden egyes összeálló szó után hevesebben vert a szíve. Végül leugrott a magas székről, s könyvét felkapva kiszaladt a konyhába anyukájához, aki nem régen jött haza a munkából, és a mosogatással bajló dott.

— Anyu, nézze meg maga is — kiáltotta ujjongva —, igazán az van ide nyomtatva, hogy apuka a gyárban dolgozik?

Édesanyja felgyújtatta Terikével a villanyt, s bele pillantott a könyvébe. Elmosolyodva bólintott:

—      Lám, lám, tudsz már olvasni.

—      Az újságból is tudnék, anyu?

—   Az anyukája igenlésére hitetlenkedve szaladt vissza a szobába, s nekiesett a sarokban gyűlő újságcsomó nak, majd a képeskönyveknek, sorra vette a szeme elé kerülő sorokat, s a könyvekkel anyuhoz rohangálva kérdezgette meg, hogy úgy van-e, ahogy ő kiolvassa.

—    Szóról szóra — hagyta helyben mindannyiszor elmosolyodva az édesanyja.

—    A Feri harmadik osztályos könyvéből is tudnék olvasni?

— Miért ne, ha az egyikből tudsz, mindegyikből tud hatsz.

—   És akkor én is a harmadik osztályba járhatok ezután?

— Na-na! — nevetett az édesanyja —, ekkorát nem ugorhatsz egyszerre. Még az első osztállyal sem végeztél.


Terike alig várta, hogy Feri hazajöjjön, és beleolvas son az ő könyveibe is. Ha azokból is megy az olvasás, miért ne járhatna ő együtt Ferivel a harmadik osz tályba ! Szeretné Ferit utolérni.

Feri azonban ma késett valamiért, pedig már egészen besötétedett. A szomszédos házak zúzmarás cserépfede lei sem látszottak már az ablakokból. Végül anyunak is feltűnt a Feri késése. Aggódva jött be a konyhából, s előrehúzta az ablakfüggönyöket.

—    Mi lehet Ferivel, hogy még nem jön? Csak nem tévedt el ebben a ködben? Régen itthon kellene lennie.

Terike megszeppenve meredt anyura. Egyszer régeb ben, mikor még a napközibe járt, ő is eltévedt. De akkor nyár volt, és nem sötétedett ilyen korán. Köd sem volt, mégis úgy elbódorgott, hogy végül egy mili cista talált haza vele. Látva, hogy anyu most is olyan ijedten néz maga elé, mint amikor őt milicista hozta haza, vigasztalni kezdte:

—    Ne féljen, anyu, mert Feri biztosan megint az elemlámpákat nézi a kirakatban.

Anyu azonban nem tudott megnyugodni. Mindegyre az órát nézte, vagy kiment az előszobába, s hallgató zott: nem jön-e Feri felfelé a lépcsőházban? Nem jött, pedig már hat óra is elmúlt. Fél hétkor aztán anyu lesietett a földszintre. Nem szívesen, de megkérte a szépségére gőgös építészmérnöknét, engedje telefonálni az iskolába, mert valami baja eshetett Ferinek, hogy ennyire késik.

Az iskolából azt válaszolták, hogy a harmadik osz tályosokat már fél ötkor hazaengedték.

—   Hol keressem ebben a ködben? — tért vissza anyu egészen belesápadva Terikéhez.

Feri az iskolából kijövet a megszokott utcákon jött hazafelé, s valóban megbámulta a csillogóra lakkozott zseblámpákat a kirakatban. Egyet ki is szemelt magának közülük, de attól hazaérhetett volna minden baj nélkül idejében, ha történetesen nem kellett volna elhaladnia
Text Box:

az útjába eső Partizán mozi előtt, s a kirakott képek meg nem állítják. Nagy gyönyörűségére azt a kis vad kacsát pillantotta meg a képeken, amelyet a szüleivel együtt már látott egyszer a moziban. Egyszeriben hatal mába kerítette a vágy, hogy most újra megnézze a fil met. Régebben is megnézte volna már másodszor vagy akár harmadszor is, hiszen a kis vadkacsa olyan meré szen szembeszállt a nyuszikat üldöző rókával! Ó, mily borzasztó volt, amikor befagyott körülötte az erdei ta vacska, a vérengző hajlamú róka pedig a száját nyalo gatta, mert már azt hitte, hogy jóízűen felfalhatja a tóból kiszoruló kiskacsát. Feri ismét diadalmasan szere tett volna nevetni, amidőn a pórul járó róka a jeges árvízbe pottyan, a győztes kiskacsa meg boldogan ölel kezik össze a meleg égtájak alól visszatérő mamájával és kistestvéreivel.

Ne nézzen meg akár százszor is az ember egy ilyen filmet!?

Igen ám, de hogyan mehetne moziba a szülei nélkül? Azok a múltkor is azt mondták, nem költhetik a fizeté süket csak mozira. Kell a pénz egyébre, ceruzára és füzetekre is. Beosztással kell ám élni. Apu megmondta: anyunak is van egy második ötéves terve, amelyet fel osztott tizenkét hónapos háztartási tervekre. Elhatá rozta például, hogy Terinek és Ferinek decemberben kis bakancsot, apunak újévre fehér inget, magának pedig új télikabátot szerez. Nem lehet felborítani a háztartási tervet rendkívüli mozizásokkal.

Nem, ezt Feri sem kívánta. De mégis, mit tehetne egy harmadik osztályos iskolás fiú, ha újra és olyan nagyon látni szeretné azt a bátor kis vadkacsát? Miért ne nézhetné meg például egyedül és pénz nélkül? Hiszen tőle sohasem kértek pénzt a moziban. Ő mindig úgy ment be Terivel, hogy szorosan a szülei mellé állt, mi kor beengedték az embereket. Miért ne mehetne be egyszer nélkülük is? Ha csak az kell egy iskolás fiú nak, hogy álljon valaki mellette a mozi ajtajában, akkor odaférkőzik valami idegen bácsi vagy néni mellé és — kész.


Nekivágott hát Feri nagy merészen, s begyúródott a mozizók közé. A mozi előcsarnokában rengeteg nép gyűlt össze. Sodorták az emberek Ferit előre. Ment minden, mint a karikacsapás. Az ajtó közelében to longó apa- és anyakorú férfiak és nők közül könnyen választhatott egyet magának. Oda is állt egy aranyszőke hajú komolyabb nő mellé. Bátran édesanyjának néz hette a félkarú jegyszedő bácsi. De nem nagyon nézte, mert rettentően tolakodtak az emberek befelé. Azok is nagyon kíváncsiak lehettek a vadkacsára.

Ferit valósággal besodorták a nézőtérre. Ha már meg bánta volna, akkor se fordulhat vissza. Most már csak arra ügyelt, hogy agyon ne tapossák a lábát. Bizony, meg is ijedt, mert majdnem felborították, nem volt kinek a kezébe kapaszkodnia, mint máskor.

No de megfogódzott hirtelenében az egyik pad tám lájában, s le is ült rögtön. Boldogan szusszant egyet. Mégiscsak láthatja azt a bátor vadkacsát. Sor is került volna erre hamar, ha egy nagyhajú férfi nem mind jött ment volna körülötte idegesen. Már mindenki leült, már minden helyet elfoglaltak. Csak ez az ügyetlen nagy hajú nem lelte a helyét. És milyen furcsa, miért áll ez még folyton előtte, s mind őt nézegeti... Egyszer csak meg is kérdezi:

—   Ide szól a te jegyed, kisfiú?

Feri elcsodálkozott, sohasem hallott ő olyan jegyről, amelyik szólni tud, s a vállát vonogatta. A nagyhajú férfi ijesztő görbén nézett rá. Mégiscsak borzasztó, hogy tud némely ember nézni! Hideg futkorászott a Feri hátán tőle. És ha csak nézett volna, de nem elégedett meg ennyivel, hanem rászólt Ferire, és milyen dühösen :

—   Süket vagy talán? Mutasd a jegyed!

Feri elképedve meredt rá, s megint a vállát vono gatta.

—   Nem vagyok süket, de tőlem nem szoktak jegyet kérni.

Erre a nagyhajú ember elment valahova, és nem azért, hogy vissza se térjen, hanem hogy másodmagá val jöjjön vissza. Mégpedig a helymutogató mérges
nénivel. Mégiscsak különös, hogy ma mindenki olyan mérges.

— Hol a jegyed? támadt Ferire a helymuto gató nő.

—     Apunál.

—     És apád hol van?

—     A gyárban. Ennyit már maga is tudhatna.

— Kivel jöttél te moziba? — csattant fel a helymu togató asszony most már indulatosan.

Feri dadogni kezdett:

—  E-egy nénivel, aki ott állt az ajtóban.

—- Na, lódulj innen. Keresd meg azt a nénit. Ez a hely ezé az úré.

És mielőtt a felháborodott Feri tiltakozhatott volna, fel is állították, a nagyhajú illető gyorsan leült, a hely mutogató asszony meg haragosan kiáltotta a nézők felé.

— Kié ez az iskolás gyermek? Hol az a néni, te gézengúz?

Feri riadtan tekingetett erre-arra. Senki sem jelent kezett, hogy a magáénak mondja. Ellenkezőleg, valaki azt kiáltotta, hogy hazudik a kis csibész, biztosan beló gott a betyár, potyázni akar... Ráadásul a nézőtér hirtelen elsötétedett, s többen kiáltozni kezdtek:

—     Leülni, leülni!

—     Nem hallják? Üljenek le!

Feri szívesen leült volna, de nem volt hova, pedig a kiskacsa már-már mutatkozott ott elöl, a fehér falon. Ferit a keserűség fojtogatta. Ilyent fogni rá, hogy hazu dik meg hogy kis csibész. Ilyen szörnyűségeket még so hasem mondtak róla. Apu régen megmagyarázta, hogy a hazugság undorító nagy vétek. A hazug ember kár tevő, mert elrejti az igazságot. Az ilyen ember tolvaj is lehet, mert ma csak az igazságodat, holnap — úgy lehet — a cipődet is ellopja.

Még égbekiáltóbb volt, ami ezután következett. Feri először is nem nézhette meg újra a kiskacsát, mert a helymutogató asszony kivezette a sötétből a vakítóan kivilágított előcsarnokba. Másodszor pedig jött egy idős, köpcös bácsika, akit igazgató elvtársnak szólított, s jelentette neki, hogy kérem, ez a ravasz gyerek nem
váltott jegyet, egy néző majdnem hely nélkül maradt miatta.

Az igazgató ráncolni kezdte a homlokát:

— Csalni akartál? — kérdezte fenyegetően.

—      Én csak a kiskacsát akartam látni.

— Az dicséretet érdemel, de jegy nélkül csalás. Ha nem mondod meg az igazat, idehívom a milicistát, az majd kideríti.

Feri megszeppenve nézett körül. Eddig sohasem félt a milicistáktól. Apu nemegyszer mondotta, hogy csak a tolvajnak és csalónak kell félni tőlük.

Micsoda szégyen!

A pénztár előtt ácsorgó emberek odacsődültek. Mind azt gondolhatták: ni, ez az iskolás fiú csaló! Ilyen kicsi, és már csaló.

Feri felháborodva tiltakozott:

— Mit gondolnak, én csak a kiskacsát szerettem volna még egyszer látni ...

Nem is tudom, mi lett volna az ügy folytatása, ha a pénztárnál összeverődött emberek közül elő nem lép egy vörösnyakkendős nagyobbacska pionír-leányka.

—     Tessék megbocsátani neki — kérte az igazgatót. — Én ismerem, odajár a mi iskolánkba. Ő még nem tudja, hogy így nem szabad moziba járni.

—     Rendben van — bólintott az igazgató —, most az egyszer megbocsátok. De csak úgy, ha hazakíséred, és elmondod az apjának, hogy miben mesterkedett.

—     Hazakísérem — ígérte a leány. — Gyere menjünk, kisfiú.

Feri bódultan követte a pionír-leányt, de a mozi ka pujában leszegte a fejét, és megállt:

—      Ne gyere velem, tudom én az utat egyedül is.

A leány a lámpa fénykörében közelebb hajolt Feri hez, hogy a szemébe nézhessen.

—     Miért nem akarod, hogy veled menjek?

—     Mert nem akarom.

— Igen, de én megígértem, és amit egy pionír meg ígér, azt meg is kell tennie.

Feri ekkor nézte meg jobban a nagyobbacska leányt, a elpirult a barna szemek meleg tekintetétől. Sokszor
nézegette már a pionírokat az iskolában, mert régen közéjük kívánkozott. Apu is beszélt róluk, s azt is el árulta: jövőre őt is beveszik maguk közé, ha jó tanuló marad, és a magaviseletében sem találnak kifogást. Mi lesz, ha ez a pionír-lány az iskolában elmondja, hogy csalónak nézték őt a moziban ? ...

—        Gyere, nem bánom — emelte magasabbra a fejét Feri. — Legalább apukám is megmondja, hogy nem vagyok csaló. Én igazán nem akartam a mozit becsapni. Fel lehet venni engem pionírnak. Mit gondolsz, fel vesznek?

—        Azt majd akkor mondom meg, ha a szüleid is megtudják, hogyan akartál te moziba menni.

Feri dacosan nézett a pionír-lányra.

—    Azt hiszed, hogy én letagadom?

—    Nem, azt nem hiszem, de lehet, hogy nem mered bevallani.

Feri méregbe jött, nekilódult, s fogadkozott erősen:

—    Gyere, majd meglátod, hogy nem vagyok gyáva Apukámnak én mindent el szoktam mondani.

A pionír-leányka nem is kérette magát. Ment most már csupa kíváncsiságból is. És hogy próbára tegye, megállt az előtt az emeletes ház előtt, amelyikhez Feri vezette.

—        Itt laktok?

—        Itt, a harmadikon.

—        És igazán mindent elmondasz apukádnak, magad tól is?

Ferit megint elfutotta a pulykaméreg.

—        Még mindig azt hiszed, hogy az én apukám olyan, hogy félni kell tőle?

—        Na jó, akkor be sem megyek hozzátok. Úgyis sie tek, mert jegyet vettem édesapáméknak a hétórás elő adásra.

Feri azonban nem hagyta, hogy elmenjen:

—    Azért is gyere be. Azt mondtad, hogy amit egy pionír megígér ...

Így történt ezután, hogy anyu és Terike, akik már a Feri keresésére indultak., a sötét lépcsőházban szembe találkoztak vele és a pionírnyakkendős leánnyal. Anyu
igen sápadtan, Teri meg elcsodálkozva meredt Ferire, amikor megpillantotta, hogy kivel jön.

—   Hol csavarogtál? — vonta kérdőre anyu rögtön, s a hangja remegett belé.

—    Nem csavargott — állt eléje a pionír-leány bát ran. — Én vagyok a tanú, hogy nem tekergett. Majd elmondja ő, hogy hol járt.

Anyu bevezette őket a lakásba, s a pionír-lányt leül tette.

—    Na halljam ! — szólt rá Ferire szigorúan.

Feri előbb lerakta iskolatáskáját, aztán letekerte a sálját. Végül a belső szoba felé tekintett.

—     Azt szeretném, hogy apu is hallja ...

—     Apád még nincs itthon.

Feri erre leült, és sorrendben, úgy ahogy történt, mindent elmondott. A pionír-leányka igazolta, hogy igen, így volt, aztán szép illedelmesen elbúcsúzott. Mentegetődzött, hogy sietnie kell haza a mozijegyek kel. Anyu kikísérte, és éppen jókor, mert apu jött felfelé a lépcsőn. Amikor megtudta, hogy a pionír-leány mit keresett náluk, leült a díványra, és maga elé állí totta Ferit:

—    Miféle dolog ez? Miért nem mondtad el nekünk, hogy miben sántikálsz?

—   Mert nem jutott eszembe — sütötte le a szemét Feri.

—     Máskor eszedbe jusson. Az én fiam ne potyázzon. Ki nem állhatom a potyázókat.

—     Igen, de nem tudtam, hogy nekünk is jegyet szoktak venni. Azt hittem, hogy mi ingyen megyünk be apuékkal...

Apu rápillantott az asztalnál ülő anyura, s csóválta a fejét. Újra dorgálni kezdte Ferit:

—   Mit gondolsz, miből állítanák elő a filmeket, ha mindenki ingyen menne moziba? A jegyszedőnek és a mozigépésznek is fizetés kell. Miből élnének azok, ha mindenki potyáznék? ...

Felállt, Ferit a lecke mellé parancsolta, anyunak meg intett, s kimentek együtt a konyhába.


—   Mi is hibásak vagyunk — ült le ott újra. Az anyu kezét simogatva folytatta: — Sohasem adtuk a gyerekek kezébe a jegyüket. Komolyabban kell vennünk őket. Ideje, hogy megtanuljanak a pénzzel bánni.

Míg Feri a leckéjét tanulta, s Teri őt fürkészte, az alatt a szülők megegyeztek a konyhában. A vacsoránál apu odafordult Ferihez:

—    Holnap, az iskolából jövet jegyet veszel nekünk. Újra megnézzük azt a szovjet filmet a kiskacsával. Zsebébe nyúlt, és pénzt tett anyu elé. — Most már megengedhetjük magunknak. Három héttel korábban teljesítettem tervemet az öntödében. Élmunkás lettem. Néha terven felül is moziba mehetünk.

Ferinek örömében fülig szaladt a szája, úgy figyelte, hogyan számlálja le anyu a mozijegyek árát az asz talra.

Terike is nézte, majd kiugrott a szeme, s egészen váratlanul elkapta Feri elől a pénzt.

—     Én megyek a pénztárhoz, apu, én váltok jegyet... — kiáltotta.

—    Hogyisne! vetette rá Feri magát a húga ke zére. — Te fel sem éred a pénztárablakot.

—    Ágaskodni fogok.

—     Te csak ne ágaskodj, úgyis elvesztenéd a pénzt ...

—    De nem veszíteném . ..

Apu közbelépett, és Terikével letétette a pénz felét.

—    Így — mondta nyomatékkal. — Két jegyet Feri vesz, kettőt te ...

Ebbe aztán Feri is belenyugodott.

Másnap, iskolából jövet, ketten álltak a mozipénztár ablakához, s két-két jegyet kértek egymás mellé. Azon a mozielőadáson már Terike is megcsodálta, micsoda nagy hős lehet egy aranyos kis vadkacsa, ha helyén van a szíve, és a bajban nemcsak magára gondol.

Anyu harmadnap összeült Terivel és Ferivel. Közö sen kiszámították, mennyi kell kettőjüknek egy hónap alatt füzetekre, ceruzára és tintára. A kétfelé osztott összeget rájuk bízta, hogy ők gazdálkodjanak vele. A kiadásaikat meg írják fel egy zsebnaptárba. Ha sikerül kevesebbet költeniök, mint amennyit előirányoztak,


akkor a megmaradó banikat tegyék félre, s ha össze gyűl annyi, akkor megint moziba mehetnek.

Terike mindjárt rejtekhelyet keresett a pénzének.

Ezután körülbelül egy évig a legnevezetesebb válto zás akkor történt életükben, amikor aput kinevezték a vasgyárban öntőmesternek, s a május elsejei ünnepi felvonuláson Terike is felvonulhatott anyuval — az évben először —, mert csupa nyolcasokat és kilencese ket vitt haza az értesítőben, a mellett az egy tízes mel lett, amit magaviseletből kapott. Az év végi jegyei kö zött viszont már két tízes is akadt.

Kirándulásokkal, szabadban való fürdőzésekkel telt el a gyönyörű nyár. Aztán újra iskolába kellett jár niok. Feri a negyedikbe, Terike pedig a második osz tályba léphetett be. Mennyi új és érdekes tudnivaló tárult eléjük. Terike azonban már nem elégedett meg a saját könyveivel. Gyakran beleolvasott a bátyja olvasó könyvébe, érdekesebbnek találta a magáénál. Oly jó volt az előmenetelük, hogy a pionírok mindkettőjüket meghívták a népköztársaság kilencedik évfordulóján rendezett télifa-ünnepélyükre. Apu Terikének meghúzta a fülét, s tréfásan tudtára adta, hogy néhány naptól eltekintve egyidős a Román Népköztársasággal. Csak hogy Teri olyan szokatlanul picinek született, hogy anyu váltig kényeztette, akárcsak a földszinti építész mérnökné a kislányát, Tárnoki Jucit, aki ha felnő, aligha áll meg a saját lábán. Ha egy kicsit szemerkél az eső vagy ha csípősebb a hideg, mindjárt bérautón viszik az iskolába!

Teri és a bátyja legközelebb hosszan nézegette Juci kát, ha az udvaron véletlenül összetalálkoztak vele. De semmi rendkívülit nem találtak rajta azonkívül, hogy még az anyukájánál is szebbnek látszott. Az ő baja — gondolták —, ha olyan kényes. Nem is sejtették, hogy mennyire nemcsak az ő baja, hogy nemsokára és később is mennyi gond hárul abból reájuk is.

Az új esztendőben mindjárt sor is került ezek közül az elsőre.