nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
III

III

Ismét előreléptek egy osztállyal. Anyuék megvásá rolták az új tankönyveket. Terike a bátyja könyveibe is mindegyre beléütötte az orrocskáját. Ismét úgy találta, hogy azok már megint érdekesebbek az övéinél. Néha azzal bosszantotta Ferit, hogy hamarabb tudta a ver seket, mint a bátyja, akinek leckeként felhagyták.

Így gyorsabban peregtek a hónapok, mint a séta téri öreg fákról a megsárgult levelek. Terike észre sem vette, s újra rájuk köszöntött az iskola télifa ünnepélye. Ismét szánkázni mehettek a közeli kül város meredekebb utcáira. És ha nem oda, akkor a Feri korcsolyájával felváltva egyik nap ő, másnap a bátyja ment a sétatéri tó jegére.

A téli szünidő után az egyik órán izgalmas dolog történt. A tanító néni felolvasta azoknak a fiúknak és leánykáknak a nevét, akik pionír-előkészítő órákra járhatnak.

Terikének a szívverése is kihagyott egy pillanatra. Az ő neve nem volt a felolvasottak között. Alig bírta sírását visszafojtani. Amíg hazaért, úgy érezte, meghal a boldogtalanságtól. Hogy érhette ez a borzasztó csa pás? Feri beszélt volna a tanító nénivel, mégis volt szíve elmondani, hogy egyszer elhagyta a vasalásra magára vállalt nyakkendőt? A hazugságot is elmondta volna?

Otthon azonban semmit sem szólt, de mindenki látta, hogy nyomhatja valami a szívét. Anyu és apu is aggódva várta, mikor áll elé, hogy könnyítsen ma gán. Nem sokáig kellett várniok.


Az egyik este, mikor már a házfedelekről mind le olvadt a hó, Terike összecsukta a könyveit, végzett a leckéjével. Szétnézett a nagy szobában. Ferit nézte, besurranhatna-e észrevétlenül a belső szobába apuhoz. Feri rá sem hederített. Amióta felbocsátották a Szovjet unióban az első mesterséges bolygót, Ferinek igen me rész tervektől főtt a feje. Holdrakétát próbált szer keszteni az alumínium kulacsból, két konzerves doboz ból meg egy marék karbidból.

Terike feltűnés nélkül lopózhatott be a másik szo bába. Édesapja a szétszedett ébresztőórát javítgatta.

—    Kérdezhetek valamit, apu?

—   Kérdezz, csak ne nehezet — pillantott fel az apja.

— Pedig én nagyon nehezet akarok. Mondd, apu, voltál te pionír?

— Bizony én még egyszer sem. Amikor akkora vol tam, mint Feri, már inasiskolába jártam. Hírét sem hallottam pioníroknak.

— Kár — mondotta Terike elszontyolodva. Az iskolánkban nemsokára megint pioníravatás lesz. Sze retném, ha engem is felavatnának, de nem tudom, hogyan kell kérni. Azt se tudom, javultam-e már any nyira, hogy kérhessem?

— Kérdezd meg Feritől, ő csak tudja.

Teri szeme körül pirinyó ránc jelent meg.

— Feritől nem kérdem. Feri megint olyasmiket fogna rám, amiktől elmenne a kedvem. Szeretnék egye dül boldogulni. Azt akarom, hogy Feri elcsodálkozzék.

Teri apukája elgondolkozott valamicskét, majd fel nézett:

—    Írj egy kérvényt. Mond el az élettörténetedet benne. A végén kérd, hogy fogadjanak maguk közé. Én így tettem, amikor azt kívántam, hogy bevegyenek a Román Munkáspártba.

—   És bevettek, apu?

—    Be.

—    És tőled is megkérdezték, hogy milyen jegyek voltak az értesítődben?


Apu elmosolyodott:

—   Tőlem sokkal komolyabbat kérdeztek.

Ekkor a külső szobából hangos pukkanás, majd valami sistergés és bádogzörgés hallatszott, utána meg a Feri ujjongása. Terike és az édesapja rosszat sejtve nézett ki a nagyszobába.

—     Sikerült, apu! — kiáltotta Feri ragyogó ábrázat tal. — A villanykörtéig már felrepült a holdrakétám...

—     Na-na, vigyázz, mert még megelőzöd az ameri kaiakat nevette el magát apu, s a lábával vissza térítette az egyik feléje guruló konzervesdobozt.

—     Hogy csináltad, Feri? — kérdezte Terike elis merő csodálattal.

—     Az hadi titok — felelte Feri rejtélyeskedve, mi közben újra egymásra rakta a pukkanástól szétrepült konzervesbádogokat, a zsebéből meg egy marék kar bidot szórt az asztalra. — Ne nézz ide — intett Teriké nek. — Majd megtudod az újságokból, ha a Holdba repültem.

Terike nem bánta e tilalmat. Legalább Feri nem üti bele az orrát a kérvényébe, ha írni kezdi. Behúzódott apuhoz, s megkérte, hogy az asztal másik sarkán jut tasson neki is egy kis helyet.

Apu beleegyezett. Terike behozta az irkáját, és meg kérdezte:

—     Mivel kezdjem, apu?

—    Írd oda felül: kérvény. Aztán két sorral alább kezdd a bemutatkozással, őszintén tárj fel magadról mindent, de dicsekvés nélkül.

Terike írni kezdett. Írt hat este meg egy vasárnap, de sehogyan sem sikerült úgy, ahogyan ő szerette volna. Végül bele is fáradt, s többé nem írta újra.

Olvasni kezdte.

,,Én, Ács Teri vagyok már tíz éve és pár hónapja, mert 1947-ben születtem. Arra már nem emlékszem, hogy akkor mit csináltam. Arra még Feri sem emlék szik, hiába olyan nagyokos. Azt hallottam, hogy akkor anyu nem mehetett a Viktóriába dolgozni. Apukával igen megörvendtek, mikor látták, hogy én kislány va gyok. De én hamar megbántam, hogy nem fiú lettem.
Egyszer mondtam Ferinek: miért legyek mindig csak én a leány és ő soha? Cseréljünk, legyél te leány. De nem egyezett belé, pedig én nagyon akartam.

A tavalyelőtt az történt, hogy eltévedtem a bel városban. A milicista hozott haza. Hogy azon a télen mi történt még velem, azt már mindenki tudja. Az újságban is benne volt, hogy felrobbant a gáz alattunk. Most valami nagyon szomorú következik. Szerencsére abból mindenki láthatja, hogy én milyen rég szeretnék pionír lenni. Azért mostam ki a Feri pionírnyakkendő jét, azért kötöttem fel magamnak és azért vesztettem el Tárnoki Juciéknál, s hazudtam azt, hogy száradni tettem. Feri azóta nem hiszi, hogy belőlem is pionír lehet. Nagyon téved, mert mégis az leszek, mert már mindent megbántam. Azonkívül a cipőmet is én fénye sítem feketére. Mosni is megtanultam, már a gombokat is felvarrom az apu ingére. Vasárnap én szoktam tejért sorba állni. A bográcsgulyást is rám bízhatják. Tudnék már táborozni és erdőben őrködni. Biztosan megijed nék, ha jönne egy farkas, de eltitkolnám, és felébresz teném a tábort. Elmenne a farkas étvágya a pioní roktól.

Most már itt a vége. A harmadik osztályban jobban tanulok, mint a másodikban. Csak egy hetesem van, az is számtanból. A többi mind nyolcas vagy kilences. Mivel én nem szeretek dicsekedni, azt nem árulom el, hogy magaviseletből mindig tízest kapok. A hazámat pedig nagyon szeretem. Ez abból is látszik, hogy nem kívánkozok a Holdba, mint Feri. Én még az apukámék vasgyárában sem jártam, ahol ő mester. Még a tengert se láttam. Mit keressek én addig a Holdban, amíg egy szer nem láthatom a Fekete-tengert? A Duna azért folyik arra. Gondolom ennyi elég ahhoz, hogy felvegye nek pionírnak.

Egyébre nem emlékszem. Ha tudnám, hogy egy jó pionírnak mi mindent nem szabad csinálni, esküszöm, hogy sohasem hibáznék. De megkérdezem anyutól, és felírom. Ferit nem kérdezem, mert ha ráhallgatok, ki süti, hogy csak az a jó, amit ő csinál!"


—   Jó lesz így? — tette Terike az irkát az édesapja elé.

Apu figyelmesen elolvasta, és bólintott. Terike édes anyja is jóváhagyta. Terike nagy titokban felvitte a kérvényt az iskolába, s átadta a tanítónőjének, aki meg- ígérte, hogy előterjeszti, ahová kell.

Feri mindebből semmit sem vett észre. Úgy bele gabalyodott a holdrakétájába, hogy amikor végzett a leckéjével, szaladt le az udvarra. Alumínium kulacsát megtöltötte karbiddal és vízzel. Egy fadugóval bedugta, beásta a földbe nyakig, s a földet ledöngölte körülötte. A szomszéd fiúk mind odagyűltek. A ház szöglete mögé bújva lestek, hogy mi lesz. Egyszer aztán a kulacsban gázosodó karbid hangos pukkanással kilőtte a fadugót. ami a harmadik kísérlet után már a második emelet magasságáig is felrepült.

— Fiúk — ordította Feri diadalittasan —, megké rem Orosz Béla oktató elvtársat, hogy a pionírházban alakítsunk holdrakétázó kört.

Terike a fürdőszoba ablakán kihajolva figyelte be szélgetésüket. Nagyon megtetszett neki a bátyja egy lépcsős kulacsrakétája. Elhatározta, ő is megpróbál kozik vele titokban. Meg is tette volna, ha a tanító nője másnap mosolyogva be nem hívja, és tudtára nem adja a tanári szobában, hogy a kérvényét elolvasták, mától kezdve járjon el a pionírjelöltek foglalkozási órájára Orosz Béla instruktorhoz. Tanulja a fogadal mat, mert a pionírszervezet megalakulásának évforduló jára a többivel együtt őt is felavatják.

Titkolódzásokkal teli hetek múltak el. Végre elér kezett a várva várt vasárnap. A város utcáin mindenfelé hóvirágot és ibolyát árultak. Terikének sikerült hazul ról úgy eljönnie, hogy Feri semmit sem vett észre a készülődésekből. Az iskola dísztermében Terike beállt azok közé a habfehér blúzú, kék szoknyás és hótiszta ingű fiúcskák és leánykák közé, akik kipirult arccal a felavatásra készülődtek. A színpad elé állított asztal le volt terítve vörös bársonnyal. Két csokor vázába dugott szegfű virított rajta. Közeledő kürt- és pörgő
dobszó hallatszott. Az ifjú oktató elvtársnő csengő han gon vezényelt:

—      Egységzászlónak tisztelegj!

Az izgalomtól égő pionírjelölt gyerekek kihúzták ma gukat. Az öreg pionírok bevonultak az egységzászlóval, elöl a kürtös, utána két dobos kislány. Terikének majd nem könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól. Az oktató elvtársnő az öreg pioníroknak "balra át"-ot ve zényelt.

Szemtől szembe állott egymással a két sor, az öreg pionírok — és a pionírjelöltek sora. De az utóbbiak nyakában még nem lángolt a nyakkendők vörös vászna. Zászlójuk, kürtjük s dobjuk sem volt még.

Terikét egyszerre fogta el három vágy. Szeretett volna zászlótartó lenni, a kürtös meg a dobos kislányok szerepét is megkívánta. Hirtelen azonban ijedtség nyi lallott a szívébe. Amikor előlépett, hogy a fogadalmat elmondja, váratlanul Ferivel találta magát szemközt.

Feri tartotta karján azokat a nyakkendőket, ame lyeket a fogadalom után az instruktor elvtársnő fel kötött a jelöltek nyakába. A fiú csak bámult Terire, csudára meg volt lepődve. A tekintete meg mintha azt mondta volna, hogy mertél ide állni, Teri? S rá adásul éppen én tartsam a nyakkendődet: én, akinek szinte bajt okoztál, amikor a mérnökék piperkőc Juci kájához mentél a nyakkendőmmel hencegni!... Jaj, ha most ez a Feri előlép és valami megszégyenítőt talál mondani. Nem is bírta Terike a bátyja szemrehányó nézését sokáig.

—   Hiába nézel — mondta síráshoz közel, amikor az ő nyakában is ott virított a nyakkendő. — Én már nem olyan Terike vagyok, mint régen. Én inkább a bőrömhöz varrom a nyakkendőmet, hogy soha el ne veszítsem.

A bőréhez ugyan nem varrta, de aznap este a háló ingére is felkötötte, nehogy otthon felejtse, mikor isko lába megy. Feri azonban nem hagyta, hogy így bújjék ágyba.

— Nem az a jó pionír — mondta lekicsinylően —, aki csak akkor nem felejti el felkötni a nyakkendőjét,
ha éjszakára sem teszi le. Vigyázz, mert a felavatás után elolvastam a kérvényedet. Ne félj, mert számon tartom, hogy milyen sokat megígértél... Nem tűröm, hogy szégyent hozz a fejemre.

Terike az édesanyja intésére kiugrott az ágyból. Nyakkendőjét leoldotta, s gyöngéden összehajtogatva a szék karjára terítette. De alig mert elaludni aznap éjszaka. Amikor pedig mégis elaludott, azt álmodta, hogy a mérnökéknél megint felrobbant a gáz, és olyan szél támadt, hogy a nyakkendőjét is kifújta az ablakon.

Erre aztán felébredt, s mindjárt a szék karjára pil lantott.

A nyakkendő nem volt ott. Eltűnt.

A korábban ébredő Feri tüntette el. Nem kívánt ő keserűséget okozni a húgának. Csak kíváncsi volt, va jon észreveszi-e. Gondolta, jó az, ha mindjárt az első reggel próbára teszi, hogy azután sohase feledkezzék meg róla. Orosz Béla főinstruktor elvtárs gyakran állítja a pionírokat kisebb-nagyobb próbák elé. Feri mindenben őt igyekezett utánozni.

Miután a nyakkendőt eltüntette szem elől, elővette a kürtöt, amit tegnap azért hozott haza, hogy gyako rolhassa a nehezebb kürtjeleket. Ilyenkor reggel lehe tett, mert sem apu, sem anyu nem volt már itthon. Régen munkába mentek.

Az ébresztőt kezdte fújni.

Terike úgy kipattant az ágyából, mintha a dívány rugók lökték volna fel. Észrevéve, hogy a nyakkendője eltűnt a szék karjáról, nyomban Ferire támadt. Tudta, hogy csak ő lehet a ludas a dologban.

—    Hova kalamistráltad el a nyakkendőmet?

—     A színét sem láttam — tette félre Feri a kürtöt ártatlanul.

—     Ismerlek, hogy milyen vagy. Add elő a nyak kendőmet — kiáltotta Terike felragadva a Feri kürt jét. — Ha nem adod elő, kidobom az ablakon.

Feri nem erőltette tovább a dolgot. Előadta a nyak kendőt, s megdicsérte a húgát.

— Ezt már szeretem. Ha így kiállod a többi próbát is, még főinstruktor is lehet belőled.


Terike boldog volt. Feri életében először dicsérte meg. Úgy meghatotta ez, hogy az ő párnáját és pokrócát is kirakta a nyitott ablakba szellőzni. Megreggeliztek, aztán egymásnak segítve gyorsan bevetették az ágyakat, úgy, ahogy azt anyutól és aputól megtanulták. Náluk apu, anyu és ők is saját maguk ágyaltak meg. Így kí vánta ezt apu. A szobákat is kitakarították, de csak azután, hogy hazajöttek az iskolából.

Egymásra büszkén ment és jött az iskolából a két testvér. Az utcán mindenki láthatta a pionírnyakkendő jükről, hogy ők nem akármilyen iskolás gyerekek.

Terike roppant izgalommal várta a nyári szünidőt, s ha valamiből gyengébb jegyet kapott, esett kétségbe, s a szeme könnybe lábadt. A jó tanulás egyike volt a pionírpróbáknak. Attól tartott, hogy kimarad a tábo rozók közül, ha nem tanul jól.

Megkezdték az előkészületeket a nyári táborozásra. Különösen azután fogta el az aggodalom — s szemmel láthatóan Ferit is —, miután lezajlott a május elsejei felvonulás, és apu sem kapott meghívót a dísztribünre. A tavaly Terike az augusztus 23-i felvonuláson büszkén mutogatta édesapját a gyerekeknek, mert ott volt a harmadik sorban. De az idén nem mutogathatta, pedig most már a pionírok között menetelve tehette volna. Kérdezgették is az osztálytársai:

—      Hányadik sorban van az apukád, Teri?

Terike, de Feri is vallatta otthon apukát: az idén miért nem hívták a dísztribünre? Apu rosszkedvűen próbált kitérni előlük, s anyu is el akarta terelni a figyelmüket.

—    Ne nyaggassátok, nem minden esztendőben hívják oda meg az embert. Az idén a vasgyár nem teljesítette az első évnegyedi tervét.

—    Apuka sem teljesítette? — kérdezték a gyerekek megdöbbenve.

Apu bement a szobájába, mintha nem figyelt volna oda, de alig néhány pillanat múlva ki is jött, s ha lehet, még kedvetlenebbül, mint ahogy bement.

—      Hagyd, anyu — mondta elszánva magát —, ne áruljunk zsákbamacskát. Mert bizony az idén én is
rosszabbul dolgoztam, mit tavaly. Igaz, nem egészen az én hibám, de hát az embernek, nemcsak az örömök ben kell osztozni a többiekkel... Az év végéig ki köszörüljük a csorbát, és megint meghívnak, ha rászol gálok ...

Terike nagyon megsajnálta apukát, s jaj, hogy szur kolt az évvégi jegyek miatt. Ha romlanak, biztosan nem viszik táborozni. Ha apu is így megjárta, miért kíméljék őt, Terikét? De ha apu rendbehozza a tervet az év végére, akkor ő és Feri is rendbehozza a jegyeket. Mit lehetne egyebet tenni!?

Nem is lett volna ebből baj, tanultak mindketten szorgalmasan. Az ócskavasgyűjtésnél az elsők között voltak. Az időjárás azonban nem kedvezett a szabadban való táborozásnak. Folyton esett az eső. Csak egy-egy napra rándulhattak ki a közeli erdőkbe. Többnyire az iskola falai között tanyáztak. Orosz Béla főoktató elv társtól és az öreg pioníroktól megtanultak egy sor régi forradalmi indulót, és nem egy szebbnél szebb magyar és román népdalt. Megismerkedtek Vasile Roaită, Minszki Lajos és más kommunista ifjúmunkás hősi élettörténetével. Orosz Béla az egyik kevésbé esős dél előtt kivitte őket a szomorúfüzekkel beárnyékolt teme tőbe. Megmutatta a szovjet hősök és a velük együtt hősi halált halt román katonák szépen gondozott sír hantjait. Virágcsokrokat tettek a fejfájukra. Aztán rész leteket mesélt nekik az augusztus 23-i fegyveres felke lésről s arról, hogy szülővárosuk határában milyen kemény harcok folytak 1944 őszén, amíg a szovjet csa patok elűzhették a hitlerista-horthysta csapatokat. Így szabadultak fel az ő szüleik is a fasiszták rémuralma alól.

Terike, akárcsak a többiek, megfogadta magában, hogy ő sem lesz kisebb hős az önfeláldozó szovjet kato náknál és Vasile Roaitánál vagy Minszki Lajosnál. Min den próbát kiáll...

Ferit a szovjet és román katonahősök vitézsége arra késztette, hogy levelet írjon valakinek a Szovjetunióba, és felajánlja: önként elmegy azokkal a szovjet tudósok kal, akiket először fognak a Holdba rakétázni. Úgy
vélte, van már némi tapasztalata az űrrakétázás körül. Kitartóan tovább kísérletezett a tábori kulacs és a kar bid segítségével a saját rakétája tökéletesítésén. Elol vasta Verne Gyula Utazás a Holdba című izgalmas regé nyét. Az iskola román tagozatára járó Rădăceanu Petrét is roppant érdekelte az űrrakétázás titka. A fizikai körben összebarátkozott Ferivel. Hozott egy öl Stiinţa şi Tehnica című lapot, Feri meg az Élet és Tudomány című folyóiratnak azokat a számait mutatta meg, ame lyek az űrhajózással foglalkoztak.

Ketten összefogva mesterkedtek az olvasottak alap ján. Eredmény azonban egyelőre csak abban mutatko zott, hogy elnevezték az Orosz Béla farkaskutyakölykét Lajkának, annak a kutyának tiszteletére, amely először repült ki a világűrbe a szovjet tudósok második mű holdjával. Orosz Bélának megtetszett a két fiú ötlete. Nevetve egyezett bele, hogy a kutyáját ezután Lajkának nevezzék.

Terikének is folyton motozott valami a fejében. Vál tig azt találgatta, vajon ő milyen hőstettre vállalkoz hatna, ami méltó utódjává tehetné Vasile Roaitának vagy Minszki Lajosnak, mert ennek a két hős ifjúkom munistának a példája tetszett neki leginkább. De sem mit sem bírt kitalálni, pedig tele volt rejtelmes sejtel mekkel. Mert az nem lehet, hogy egyszer valamikor számára is ne kínálkozzék valami rendkívüli nagy próba. És az iskolai élet tartogatott is efféléket, éppen csak későre vette észre, s szinte-szinte alulmaradt, ami kor a próbák elé került.

Az új iskolai évben Terike ötödik osztályba lépett. Új padtársat kapott egy Szeder Jolánka nevű kislány személyében. Azelőtt nem ismerte ezt a kislányt, más iskolából került oda, de igen megtetszett neki. Jolánka jólelkű padtársnak bizonyult, mindenét megosztotta Terikével. Többnyire együtt mentek haza is. Egy ilyen alkalommal Jolánka jószívűen becsalta magával az egyik útjukba eső homályos templomba. Terike azelőtt egy szer sem járt még ilyen helyen. Otthon sohasem került szóba a templomosok dolga. Terike persze imádkozni sem tudott. A szülei nem is akarták, hogy tudjon. Egy
szerűen nem beszéltek, erről. Azt hitték, hogy ezzel rendben is van minden. Terike tehát végtelenül elcsodál kozott azon, hogy Jolánka egy kőből faragott hosszú ru hájú nő elé térdepelt, s a kezét összetette. Azt sem értette, minek égnek a gyertyák, s miért az a vastag félhomály mindenfelé. Azonkívül hideg volt, de olyan, hogy vacogott belé. Sehogyan sem érezte jól magát ott.

— Mit csináltál? — kérdezte a jószívű Jolánkától, mikor kijöttek onnan. — Miért térdepeltél le?

—    Imádkoztam Szűz Máriához, hogy segítsen meg a számtanban.

— De hát az a néni kőből van, Jolánka. Hogy se gíthetne neked egy kőből faragott asszony?

—     Azt nem tudom, de biztosan megsegít. Ha akarod, téged is megsegít, csak térdelj le előtte.

—     Nekem apu szokott segíteni, de azért nem kell, hogy letérdepeljek.

—   Igen, mert apukád nem szent — mondta Jolánka. — De jönnél csak vallásórára velem.

 —     Igen, de te még annyira sem tudod a számtant, mint én, pedig én sohasem szoktam imádkozni.

—  És nem félsz az elkárhozástól? — kérdezte Jo lánka elszörnyedve.

—     Azt sem tudom, hogy az mi — képedt el most már Terike is.

—   Hát a pokol, Terike — karolt belé Jolánka.

A tüzes pokol az, oda kerülsz, ha nem imádkozol, és égetni fognak az ördögök. Azt akarod, hogy örökké nyárson sütögessenek, ha meghaltál, és kiszáll belőled a lélek?

—     Mi száll ki belőlem? — tátotta el a száját Terike.

—     Hát a lelked ...

—     Jó, jó, de mi az, mert én még sohase éreztem magamban effélét. Talán valami madár? És aztán hol van az a pokol? Az én apukám sohasem szokott arról mesélni, pedig ő mindent tud.

— De ezt mégsem tudja — felelte Jolánka sajnál kozó hangon, és még mélyebb sajnálkozással tette hozzá: — és ha ennyit sem tud, akkor biztosan azt
sem tudja, hogyha itt a földön mindig imádkozunk, akkor az angyalok lejönnek a lelkünkért, és felviszik a mennyországba a jóisten mellé, ott aztán úgy élünk, hogy csupa gyönyörűség.

Terike egyre nagyobb bámulattal hallgatta padtár sának fecsegését. Csupa újdonság volt, amit tőle hallott. Pontosabban szeretett volna tájékozódni, s ezért új kér déssel szorongatta jólelkű barátnőjét.

— Te láttad a térképen azt a mennyországot? Mert én már a bátyám térképét is megnéztem, de azon nincs se mennyország, se pokolország.

—   Jaj de csacsi vagy — felelte Jolánka jóságos türelemmel. — A mennyország az égben van, oda megy fel a lelkünk.

— Az nem lehet igaz, Jolánka. Olyan rakéta még nincs is, ami az égbe mehetne. Még csak szputnyik van. Erről az én apukám éppen eleget mesél.

Jolánka kuncogni kezdett:

—      Az angyaloknak nem kell rakéta, elég nekik a szárnyuk is.

—      Azt akarod mondani, hogy repülőgépen jönnek?

— Jaj, dehogyis — kuncogott tovább Jolánka— nekik olyan szárnyuk van, mint a libáknak vagy a haty tyúknak, csak egészen nagy.

—   És te már láttál ilyen libaszárnyú angyalt?

—     Láttam képen eleget, ha akarod, neked is hoz hatok egyet, van anyukáméknak több is.

—     És ki fényképezte le? És ki járt a mennyország ban vagy a pokolban, és ki látta azt a jóistent az égben? Visszajött már onnan valaki?

Jolánka erre nem tudott felelni, s előbbi kuncogását ijedt elcsodálkozás váltotta fel. Végül azzal búcsúzott el, hogy megkérdi a szüleitől. Másnap aztán azzal lepte meg Terikét, hogy álmában egyszer neki is meg fog jelenni az angyal, akkor az mindent elmond. Lehet, hogy éppen karácsonykor fog megjelenni álmában, mi kor az ajándékokat hozza, csak várja szép karácsony fával. Elmondotta, hogy az ő anyukája mindig kará csonyfát vesz a piacon, és leteszi a pincébe, s ünnep szombatján estére az angyalok feldíszítik, és felhozzák
a szobába az ajándékokkal együtt. Kipróbálhatja ezt Terike is, csak imádkozzék a szentekhez, biztosan meg hallgatják, mert őt mindig meghallgatják.

Terike elmondta otthon az apukájának szóról szóra, hogy mi mindent fecseg összevissza ez a kislány. Apu haragosan buta babonának nevezte az egészet. Másnap pedig felsietett az iskolába, sokáig tárgyalt az igazgató val. Hogy mit, azt Terike nem tudta, de az osztály főnök tanár az egyik óráján mindent babonának neve zett, ami nem úgy magyarázza a világot, ahogyan a tankönyvükből megtanulható. A csoportgyűlésen pedig az osztály-instruktor elvtársnő kijelentette, hogy a pio níroknak küzdeniök kell a babonák ellen. Az a szikla szilárd pionír, aki a babonákkal szemben is erősnek bizonyul.

Terike kész volt erre. Legközelebb, mikor megint együtt mentek hazafelé Jolánkával, kicsikét szánakozva kérdezte tőle:

— Ugye te hiszel a babonákban?

—      Dehogyis hiszek, hova gondolsz!

—      De hiszel, mert a kőből faragott asszonytól vársz segítséget. Mert olyasmiket is elhiszel, ami nincsen a térképeken és a könyveinkben.

—      De nekem van olyan könyvem is, amiben benne van.

És másnap felhozott az iskolába egy ilyen könyvet. Abban aztán mindaz, amivel eddig Terikét szédítette, tényleg benne volt. Még a karácsony is benne volt, a libaszárnyú angyalokkal. Mindez roppant meglepte Te rikét. Annyit gondolkozott ezen, hogy aznap éjszaka tényleg angyalok jelentek meg álmában. Libaszárnya kon repkedtek, s mind azt harsogták a fülébe: tégy próbára bennünket, tégy próbára!...

Mivel Terike még semmit sem tanult és hallott arról, hogy az emberek rendszerint arról álmodnak, ami nap pal mélyen és sokáig foglalkoztatja őket, azt hitte, hogy Jolánkának van igaza. Lám, álmában megjelentek az angyalok, ahogyan megjósolta. Miért ne próbálná ki őket, ha még ők is erre biztatják?


Így köszöntött rá a megöregedett 1958-as esztendő utolsó hónapjának, decembernek a második fele. A sétatéri odvas nyárfákon tanyázó csókanépség havazást jósoló károgással keringett a város felett. Az anyu falinaptárán, a konyhában, már csak tizennégy nap nem volt ceruzával kihúzva a háromszázhatvanötből.

Készülődtek az emberek az év végi ünnepekre.

Készülődött Terike is, mégpedig titokban, mert nem akarta, hogy valaki megsejtse, mit próbál ő most ki. Ha úgy sikerül, ahogy megálmodta, nagy meglepetést sze rez a szüleinek is. Előkereste az irka-pénzből félretett huszonöt banisokat, s az egyik délelőtt, amikor az utolsó órájuk elmaradt, mert a számtan-tanárnőjük megbete gedett, kiment a nagypiacra, s a fenyőfát áruló állami gazdaság emberétől vett egy akkorácska fenyőt, mint ő maga. De mivel aznap otthon feledte a kesztyűjét, sehogyan sem boldogult vele. Szúrta csóré kezét a tör zse, s fázott is nagyon az ujja begye. Hát amint azt próbálgatta, hogyan is vihetné, csak mellé toppant egy hetedik osztályos diáksapkás fiú, jó fejjel magasabb, mint ő, és elcsodálkozva szólította meg:

—    Hogy kerültél ide, Terike?

A csípős hidegtől markába huhogó Terike olyan za varba jött, azt sem tudta, melyik lábára álljon.

—    É-én csak, én csak viszem ezt a karácsonyfát.

—   Karácsonyfát?! — nézett nagyot Feri, mert való ban ő volt tetőtől talpig. Alig mondta ezt ki, hát csak mellette termett két fiú egy óriási télifával. Az egyik a sovány arcú Rădăceanu Petre a Feri osztályából. — Halljátok — fordult feléjük Feri. — A húgom kará csonyfát visz, hát láttok ti itt karácsonyfát? Mert én csak télifát látok...

— Hát nem mindegy az, Feri — dadogta Terike —, ti is azt visztek.

— Halljátok? -— kérdezte újra Feri a másik két fiú tól. — A húgocskám azt hiszi, hogy mindegy. Így állja ő a sarat a babonák ellen. Pionírnyakkendőt visel, és ha nem egyéb, hisz a karácsonyfákkal repdeső angya lokban.


Terikét felbosszantotta a gúnyolódásba átcsapó hang, s dühösen támadt a bátyjára :

— Ha ti nem hisztek, miért cipeltek ekkorát?

—Mi télifát cipelünk. Minket Rădăceanuval Orosz Béla főoktató elvtárs bízott meg, hogy vegyünk egy téli fát a pionírsarokba, de téged ki bízott meg, mert anyuék is télifát szoktak venni.

Terikének nem jött ki szó az ajkán, nem tudta, mit feleljen hirtelenében.

— Te — támadt neki Feri újra —, csak nem az a drágalátos Jolánka beszélte teli a fejedet valami angya lokkal, akiről azt mondtad apuéknak, hogy vallásórára csábít? Ilyen vitézül harcolsz te a babonák ellen? Hát jó, legalább lesz mivel beszámolnod az egységgyűlésen, hogy milyen jól megnevelted te azt a Jolánkát. Gye rünk, fiúk.

— Ne, ne siessetek — kapott utánuk Terike vérpiro sán. — Ne vigyetek egységgyűlés elé. Mert én csak, igen, én csak Lázár néninek, a Jucikáék mosónőjének vettem ezt a fát. Ő kért meg, hogy vegyek egy kará csonyfát a leánykájának, mert ő még hisz az angyalok ban.

Rădăceanu szigorúan vonta össze a szemöldökét: — Ezt sohasem hittem volna rólad, Terike. Hát nem látod, hogy ez így is nagy bugyutaság. Ahelyett, hogy megagitálnád Lázár nénit a babonák ellen, még segítsz is neki.

Terike ijedten kapta kezét a szájához, de már későn jött rá, hogy még nagyobb pácba keverte magát, s köz ben hazudott is, megszegte a pionírokra elsősorban kötelező igazmondáshoz való hűségét, amit Orosz Béla instruktor elvtárs a lelkükre kötött.

—      Hát most mit tegyek — kérdezte a szigorúan rea meredő fiúktól siránkozva —, ha már így történt?

—      Mondd, hogy ez télifa — kiáltotta Feri —, és mondd meg, hogy nincsenek angyalok, mert ha lenné nek, az űrrakétákról már megláttuk volna őket.

—      Ha akarod, mi is segítünk neked — szólt közbe most Dan Irimie is. — Akarod, hogy mi is veled menjünk?


—  Ne, ne, majd én megmondom, vagy inkább meg tartom magunknak a télifát. Úgyis kell nekünk.

—      Jó — mondta Feri —, add neki vissza a pénzt, s mondd meg, hogy nem kaptál karácsonyfát, mert csak télifa kapható.

Ezzel Feri felkapta a másik kettővel a pionírsarok számára vásárolt óriási fenyőt, és elvonult velük az iskolába.

Terike letörten bámult utánuk, aztán zsebkendőjét rácsavarta a télifa törzsére, hogy ne szúrja kesztyűtlen tenyerét. Így szerencsésen haza is ért vele, és levitte a pincébe anélkül, hogy valaki is észrevette volna.

Másnap a puhaszívű Jolánkának megsúgta a pincé jükben heverő télifa történetét, és kérte, hogy ő se higgyen ezután az angyalokban, mert nincs mennyor szág, ha lenne, a műholdakkal már lefényképezték volna.

Jolánka annyira elbámult ezen, hogy csak másnap bírt felelni Terikének:

—  Azt nem lehet lefényképezni — súgta meg a tíz perces szünetben. — Anyukám azt mondja, hogy az angyalok olyan szentek, hogy ha akarják, csodákat is tehetnek. Én imádkozom érted, hogy a fenyőtöket díszítsék fel neked karácsony éjszakáján a pincétek ben. De senkinek se áruld el előre...

Terike nagy szemeket meresztve bámult Jolánkára:

—  Az nem lehet. Be sem mehetnek a pincénkbe, mert lakat van az ajtón.

Jolánka jólelkű elnézéssel legyintett:

—    A jóisten angyalai előtt minden lakat kinyílik.

—  Hát azt igazán szeretném látni — nevette el ma gát Terike.

—  Ha szeretnéd, akkor gyere velem a templomba, térdepelj Szűz Mária elé, és imádkozzunk együtt.

Terikét oly igen meglepte a másik kislány makacs sága, hogy vonakodva ugyan, de követte. Jolánka oly áhítatosan kulcsolta össze a kezét s kérte, hogy Mária tegyen csodát, hogy ő is utánamondta. Gondolta, ezt az egyet még kipróbálja.


Attól a naptól egészen addig a napig, amelyet a val lásos emberek karácsony első napjának neveznek, Te rike kíváncsiságtól gyötrődve jött-ment. Anyu felfe dezte már a télifát a pincében, s meg is csókolta érte, de beállította egy régi káposztáshordóba. Szűk volt a pince, kellett a hely egyébnek. Mi lesz, ha ennyi aka dály ellenére mégis feldíszítve találják? Akkor aztán kinek higgyen Terike?

Töprengésének, amint az előre látható volt, rögtön véget vetett ama napnak felvirradása, amelyikre Jo lánka a csodát ígérte. Amikor Terike a szegről leakasz tott lakatkulccsal leosont a pincébe, a télifát éppoly érintetlenül találta az üres káposztáshordóban, mint az előtt.

Terikének jókedve támadt. Elmúlt a szorongása, ami mindaddig nyugtalanította, amíg a kétségtelen bizonyos ságot pincéjükben meg nem pillantotta.

A téli iskolai szünet után elsőnek ment be a kréta szagú osztályba, hogy Jolánkának még óra előtt meg mondhassa, mit ér a sok térdeplése és fohásza a süket és tehetetlen márványszobor előtt.

Jolánka belesápadva hallgatta meg Terike kissé ka jánkodó elbeszélését a télifával való felsülésükről. A csalódás annál inkább letörte, mert a számtanból is meg bukott, de ezt elhallgatta Terike előtt. Másnap kisírt szemmel jött iskolába. Terikének csak hosszas kérlelés után vallotta be, hogy otthon elárulta, mennyire pórul jártak a télifával, mire az anyukája felpofozta, és meg tiltotta, hogy Terikével barátkozzék.

—      De hát mit vétettem neked? — kérdezte Terike megbántódva.

—      Megrontasz engem — felelte Jolán dühvel. Anyukám azt mondja, hogy azért nem hallgatták meg az égben a kérésünket, mert rossz és hitetlen kislány vagy... Még azt sem tűri, hogy ezután egy padban üljek veled.

Terike teljesen elképedve hallgatta végig a Jolánka kifakadásait. Mindketten morcosan ültek be a közös padba. Másnap aztán, Terike ijedtségére, a szürkülő hajú, szemüveges francia-tanárnő két paddal előbbre
ültette Jolánkát, s igen nyájasan beszélgetett vele, rá meg szúrós szemeket meresztett. Terike ebből arra kö vetkeztetett, hogy a francia-tanárnő is Jolánkát tart hatja jobb és rendesebb kislánynak.

Ez a felfedezés nagyon rosszul esett neki.

Egész nap töprengett, elmondja-e otthon apuéknak ezt, vagy ne mondja? Ha a tanárnőre kezd panaszkodni, akkor azt is el kell árulnia, hogy engedett Jolánkának, s a templomba járt vele, egy kicsit, de igazán csak kicsikét még hitt is neki. De ha ezt bevallja, Feri megint kicsúfolja. Anélkül is folyton-folyvást furdalja valami az oldalát, mert már az ünnepek előtt egyre azt firtatta:

—      Beszéltél Lázár nénivel? Megmondtad, hogy mi ért nem vettél karácsonyfát? Visszaadtad a pénzét?

Terike szenvedett e kérdések miatt, mert ismét csak hazugsággal vághatta volna ki magát. Feri, mintha csak az lett volna a szándéka, hogy még egy hazugságot csi karjon ki belőle, egy ízben azt is megkérdezte :

—      Hogy lehet az, hogy Lázár néni nem kéri vissza a pénzt, ha még nem beszéltél vele? Tegnap is itt járt, kölcsönkérte a villanyvasalónkat, de egy szóval sem kérdezte.

—      Nem is kérdezhette, mert nem is adott nekem...

És ezzel Terike beszaladt az apu szobájába, mert megint hazudnia kellett volna, ám a teljes igazság be vallására sem volt ereje. Igen elkeseredve gondolkozott saját magán. "Miért is vagyok én ilyen, amilyen vagyok? A francia-tanárnő Jolánkával beszélget szépen, Jolán nal, akinek az anyukája rossznak tart, akinek a kedvéért elültették mellőlem. Hát igazán rossz vagyok, ha még a tanárnő is görbén néz rám? ... Mi teszi, hogy észre sem veszem, és hazudok? Egyik hazugság úgy húzza maga után a másikat, mintha össze volnának ragasztva. Ha ezt Orosz Béla főinstruktor elvtárs megtudná, vajon ő is rossznak tartana?... Jaj, bár csak olyan feladatok elé állítanának, mint amilyen a Vasile Roaitáé volt a grivi cai szirénával, akkor mindenki meglátná, milyen vagyok én. Csak az a Feri ne kezdene mindent elölről a babo nákkal!"


Feri azonban megfeledkezett a télifa-históriáról. Ja nuár 2-án a szovjet tudósok ismét egy műbolygót lőttek ki, az elment a Hold mellett, s a végtelenségig tovább kering a világűr más csillagaival. A Feri vérmes kép zelete folyton annak a nyomában kalandozott, úgy annyira, hogy apu komolyan elővette: lásson alaposan a tanuláshoz, közeledik a vizsgák ideje. Érdemes azon is elgondolkozni, inasnak jön-e a vasgyárba, ha levizs gázik hetedikből, vagy pedig tovább akar tanulni? Minek szánta magát: űrrakétázó pilótának-e, avagy gép lakatosnak, műszerésznek?

Feri nekilátott a tanulásnak, és sokat töprengett az apu fogas kérdésein. Terike meg vigyázott magára. Ha mondott valamit, rögtön megkérdezte: "Ezt most ha zugság nélkül mondtam?" Úgy érezte, mintha Feri élne benne, és ő vallatná. Ez az érzés csak tavasz felé hal ványult el, amikor is olyasmi történt, ami őt és Ferit is roppant nagy megpróbáltatások elé állította. Tárnoki Jucit pedig, a földszintről, megint az életükbe keverte, ha akarták, ha nem.