nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
VII

VII

Bezzeg nagy volt az öröm Terikééknél. A leányka szélvészként rontott be a konyhába a Feritől hallott nagy újsággal. Anyu abbahagyta a lerben piruló tészta lesését, vitte be Terit és Ferit az édesapjukhoz, aki éppen a rádiójukat szerelte össze. Valami hibát talált benne, s egész délelőttje ráment a javításra.

— Hallod, apjuk — ujjongott Ácsné —, megkerült a szőnyegünk.

—     Meséld el, Feri — kiáltotta Teri magánkívül az örömtől. — Borzasztó érdekes, apu.

Anyu kisietett a konyhába a lerben piruló tésztá hoz, s hát nem odaégett?! Kihúzta, kiborította a la pítóra, s igyekezett vissza a többiekhez. Egy szót sem akart elszalasztani a szőnyegtolvaj lefülelésének törté netéből. Feri azonban a részleteket csak immel-ámmal adta elő. Korántsem lelkesedett annyira, amint az elvárható lett volna, hiszen anyu rögtön kijelentette, hogy most már lesz új télikabátjuk.

— Nem nagy ügy — vont vállat Feri, s szemmellát hatóan élvezte az ügy szó kiejtését. Mostanában gazda godhatott vele a szókészlete. — Én már hozzászoktat tam magam ahhoz, hogy a furnér-kabátban teleljek. Most aztán mindent elölről kezdhetek, amíg visszaszo kom az új nagykabáthoz.

Elhallgatta viszont azt a körülményt, hogy a vissza szokásnál sokkal fontosabbra is gondolt. Arra például, hogy milyen hősnek néznék az iskolában, ha kiskabát ban telelhetne, mint Vasile Roaită. Eddig ugyanis biz tosra vette, hogy ez a hős kommunista ifjúmunkás csakis kiskabátban telelhetett. Egyéb is lehetett azon
ban a begyében, ami az új télikabát dolgát háttérbe szorította. Szülei kérdései elől a tolvaj lefülelését ille tőleg saját kérdéseivel tért ki:

—      A lefülelés nem nagy ügy — legyintett eltű nődve —, sokkal nagyobb az, hogy miért vannak tol vajok, és mit kéne tenni, hogy ne legyenek?

Anyu erre visszatért a lapítóra borított tésztájához, hogy feldarabolja és tálaláshoz láthasson. Mostanában mindig odább állt, ha Ferinek vagy Terinek olyan kér dései támadtak, amelyeknek megválaszolására nem érezte magát elég erősnek. Az utóbbi időben egyre gyakrabban hagyta apura őket, birkózzon meg velük ő, ha tud.

Apu ilyenkor rendszerint megértően elmosolyodott. Neki sem volt már könnyű a két nagy gyerek szapo rodó kérdéseivel szemben helytállani. És ezt előttük sem titkolta. Nem kívánt mindentudó bölcsnek lát szani. Még olyan esetekben is, amikor biztosan állott a lábán tudás tekintetében, kész válaszok helyett in kább arra törekedett, hogy őket magukat vezesse rá a dolgok nyitjára.

Ez alkalommal is, miközben az összeszerelt rádiót visszahelyezte az éjjeliszekrényre, a földvezeték dugó ját is helyére tette, ehhez a szokásához fordult, annál inkább, mert most nemigen voltak készen megformált válaszai.

Odamutatott az ablak felőli sarokba beszorított kis házi könyvtárára. A legfelső polcokon Marx, Engels és Lenin néhány vaskos kötete sorakozott. Alább a mesterségébe vágó technikai könyvek, s még alább szépirodalmi művek állottak. Balzac, Mikszáth, Maxim Gorkij, Victor Hugo, Móricz Zsigmond meg Rebreanu regények, s köztük egy Makarenko mű is, több verses kötettel keveredve.

—    Lapozgattatok már ezekben a könyvekben? — kérdezte közéjük telepedve.

—    Már belenéztünk, apu — vágott a bátyja elé Te rike.

—    Én az egyiket ki is olvastam — így Feri.

—    Melyiket?


—      Azt, amelyikben az a szép vers van, hogy Mama.

—     Az nem sok — legyintett apu. — Én majdnem mindegyiket átfutottam egyszer. Némelyiket kétszer, háromszor is elolvastam. Ennyi könyv válaszolt nekem egy-egy olyan kérdésre, mint amilyeneket ti szoktatok újabban kitalálni. Hogy válaszolhatnék hát egy-két szóval arra, amit az imént kérdeztél? Nézzétek csak azt a szürkés vászonkötésű Marxot.

—      A tőke — felelte Teri és Feri szinte egyszerre.

—      Hát az bizony. A tőke — ismételte utánuk az apjuk elgondolkozva. — Abban éppen a legveszedel mesebb tolvajokról van szó. Mert sokféle van ezen a világon. Van, amelyik csak kényszerűségből lop. Az ilyenek többnyire csak vissza próbálnak lopni valamit abból, amit a legveszedelmesebb tolvajok — a tőke pénzesek lopnak el tőlük... Ismertem inaskoromban olyan proli embereket, akik kiestek a munkából. So kat éheztek szegények. De bárkihez is fordultak, senki sem segített rajtuk azok közül, akik munkát vagy kenyeret adhattak volna. Nem egy vetette magát a vonat elé, mások meg loptak valamit, hogy éhen ne haljanak. Legtöbben azonban sem az öngyilkosságot, sem az emberhez méltatlan tolvajkodást nem vállal ták, hanem összegyűltek, a városháza elé vonultak, munkát és kenyeret követeltek maguknak.

—      És kaptak, apu? — esett a szavába Terike szív szorongva.

—      Néha igen, néha nem, többnyire nem. Az ilyenek, ha valamelyik lopásra szánta el magát, rögtön abba hagyta, ha munkához és kenyérhez jutott.

Terike nem bírta ki ülve az apu visszaemlékezéseit, felugorva a díványról egészen szembe fordult vele:

—   Mit gondol, apu, az az ember is ilyen lehetett, aki ellopta a szőnyegünket? Ő sem talált magának munkát?

Apu dörzsölni kezdte a nyakát; ez volt a szokása, ha nem tudott valamire rögtön válaszolni.

—    Összezavartok a közbeszólásokkal — mondta töprengő arckifejezéssel. — Honnan tudhatnám, hogy ez a mi tolvajunk miféle öntésű. A mi rendszerünk
minden becsületes embernek ad munkát. Lehet, ez olyan, aki nem szeret és nem is tud dolgozni. Az ilyen tolvajokat mi igyekszünk nyakoncsípni. Bedutyizzuk, és megtanítjuk dolgozni. Láthatjátok, mennyi ház meg gyár és új utca épül nálunk. A mi hazánkban bárki megtanulhat dolgozni, azért építünk annyit, és még többet fogunk építeni, hogy mindenki dolgozhassék, ha rendesen élni akar. Mert ugyebár, munkából lesz a kenyér meg minden másegyéb, amiből élünk.

—       Apuka szólt közbe most a feszülten figyelő Feri is —, a mi iskolánkban is van egy fiú, aki nem szeret dolgozni. Ugye Teri, pont ilyen az a Kiss Géza, aki egyszerre született velem a klinikán. Mindig ke rülgeti a gyalulást a politechnikai órán...

—       Nemcsak ő ilyen — válaszolta Terike —, ilyen kislány Tárnoki Juci is a földszinten. Még mosogatni sem tud. Az anyukája sosem küldi, hogy port töröl jön. Folyton csak a szép ruhákat adja rá. Még a cipő jét is a bejárónő takarítja. Vajon Juciból is tolvaj lesz?

—      Hát Kiss Gézából? A leckéjét is örökké csak félig tudja.

Apu ismét a nyakát kezdte dörzsölni, amint Ferire pillantott.

—   Csendesebben, gyerekek. Senkiről sem jósolhat juk, hogy tolvaj lesz-e vagy sem. Kiss Gézára meg az alattunk lakó mérnökék kislányára, általában az ilyen gyerekekre, most csak ennyit mondhatok: azok, akik nem tanulnak meg dolgozni kiskorukban, nehezen tanulnak meg később. Lehet, hogy egyesek sohasem tanulnak meg. Az ilyenek a szüleik nyakán élősköd nek, amíg azok ki nem dőlnek. Hogy azután mi lesz velük? Esetleg találnak valaki mást, testvért, rokont, férjet vagy feleséget, akinek megnehezítik az életét. Mindenesetre kártékony emberek az ilyenek. De van még az ilyeneknél is kártékonyabb.

Ezután apu ismét a könyveire tekintett, majd körül jártatta szemét a szobában, kipillantott a másikba is a nyitott ajtón. Szerette volna úgy befejezni ezt a beszélgetést, hogy a Feri és Teri felcsigázott érdeklő­
dését maradéktalanul kielégíthesse: hogy megvilágo sodjék előttük minden.

—     Gondoltatok ti már arra — ültette vissza maga mellé a díványra Terikét —, hogy ez a sok holmi, amit itt láttok a lakásunkban, hány évi munkánkba került?

—     Tíz — vágta rá Terike találomra.

—     Húsz is kellett hozzá — helyesbítette Feri.

—     Több is, gyerekek. Nemsokára harmincnyolc éves leszek, anyátok harmincöt. Én tizenkét éves ko romtól dolgozom, anyátok tizenhatodik évét töltötte be, amikor varrodába adták. Ha összeadjuk, hány évi munka jön ki?

—     Mindjárt kiszámítom kiáltotta Terike, s fél hangosan el is kezdte. — Harmincnyolcból kivonunk tizenkettőt, az annyi mint...

—     Huszonhat meg tizenkilenc... — vágta rá Feri gyors fejszámolás közben.

—     Így bizony — fejezte be helyettük az apjuk —, negyvenöt évi munka fekszik a lakásunkban. Most aztán csak gondoljátok meg, voltak itt a mi országunk ban olyan urak, a gyárosok például vagy a földbirto kosok, mint amilyenek a nyugati imperialista államok ban ma is ezerszámra élnek. Az a vasgyáros, akinek én a gyárában mesterséget tanultam, tíz évig sem dol gozott, harmincéves korára a vasgyára mégis kétszer akkora lett, mint volt azelőtt. Azonkívül magáénak mondhatott három emeletes-házat, valahol Bușteni-ban egy nyaraló villát, és pénzt dögivel a bankban, autót a garázsban. A feleségét négy cseléd szolgálta ki. Az a nagyvilági dáma sohasem dolgozott. Honnan lehe tett hát kettőjüknek mégis ilyen nagy vagyonuk?

Terike ismét az apukája szavába vágott:

—     Lopták, apuka, ugyebár, csakis lopásból sze rezhették.

—     Na hiszen, merted volna csak a szemükbe mon dani — nevetett apu elismerően. —. Nyakonvertek vol na, rendőrrel vitettek volna el. Legjobb esetben azzal torkoltak volna le, hogy azért dúskálhatnak minden jóban, mert jól vezetik a vasgyárat, vagy mert a szü
leik szorgalmasan dolgozó emberek voltak, s tőlük örö költék. Más szóval, úgy viselkedtek volna, mintha ők is, őseik is rettentő módon dolgoztak volna, mintha a munkájukból eredne a vagyonuk. Pedig egészen más a helyzet. A mi gyárunkban kétszáz vasmunkás nap pal, százhúsz éjjel dolgozott nekik szakadatlanul. Két annyit nyertek egy-egy munkásuk után, mint amennyit egyenként nekünk fizettek. Ha három fékpofát vagy motorágyat öntöttünk, abból kettő és félnek az árát ők zsebelték be a rendelőtől. Mi csak egy fél fékpofa árá nak megfelelő fizetést ha kaptunk. A másik kettő és félnek az árából nagyították Juhász úr örökösei a gyárat, abból szerezték maguknak a palotákat, az autó jukat és a fényes lakásberendezést meg a cselédséget. Azért a legveszedelmesebb tolvajok az ilyenek, mert már az apjuk oly ravaszul lopta meg a munkásokat, mintha saját munkájával szerezné a vagyont, pedig má sok dolgoztak érte.

Terikének tágra meredt a szeme a felháborodástól.

—      És maguk hagyták ezt, apuka?

—     Dehogyis hagyták — pattant fel Feri haragosan—, tyúkeszű kérdezhet ilyent, mint te — folytatta egészen méregbe gurulva. — Már Vasile Roaită sem hagyta. Azért húzta meg a szirénát Grivicán, hogy a többi se tűrje. Ha tűrte volna, sohasem szabadultunk volna fel a legveszedelmesebb tolvajok alól... De mit csinál junk, hogy...

—     Ebédelniii! — kiáltott be anyu szép dallamos hangján a konyhából. Feri bosszúsan nézett ki a nyi tott ajtón.

—     Ó, milyen ez az anyu, mindig a legérdekesebb nél szakítja félbe.

—     Elhallgass, te göcs — állt fel az apja —, ne kri tizáld anyádat, emészd meg inkább, amit eddig kap tál, tisztára kidöglesztitek az embert a kérdéseitekkel. Kifelé.

Ő maga benyitott a fürdőszobába kezet mosni. Majd a kád megeresztett csapja alól két üveg sört emelt ki, szárazra törölgette, s kivitte a konyhába, mert anyu ma ott terített. Az asztalra állította:


—  Ma iszunk egyet a megkerült szőnyeg örömére és a legveszedelmesebb tolvajok bánatára. — Leült megszokott helyére, háttal az ablaknak. — Igen — foly tatta vidáman —, nagy bánatban vannak ők, Terikém és Ferikém. Visszavettünk tőlük mindent, amit tőlünk harácsoltak össze. Nálunk ma már csak holmi sző nyegtolvajok próbálkozhatnak meg az ingyenéléssel. Csak szemmel kell tartanunk azokat, akik nem szeret nek dolgozni, és eltűnnek az ilyen tolvajok is...

Terikének még furdalhatta az oldalát valami, mert odaült apjának a baljára, s karjába csimpaszkodva kér dezte:

—     Ugyebár, apuka, belőlünk már sohasem lehet tolvaj ?

—     Marhaságokat kérdezel — tört ki Feriből ismét a felháborodás a szobában lefolyt beszélgetés hatása alatt. — Hogy is jut eszedbe ilyesmi? Mi már tudunk dolgozni.

—  Na-na — mosolyodott el apu —, egyelőre keve set tudtok ti az igazi munkáról. De ha már igazán akartok dolgozni, az is nagy szó.

Ezalatt anyu is helyet foglalt, szétmerte a húslevest, s arra kérte valamennyiüket, hagyják abba a vitatko zást, elég volt mára, a tolvajok semmiféle fajtája nem étvágygerjesztő beszédtéma.

Egyelőre nem is volt többé értelme erről beszélni. Anyut inkább az érdekelte most, vajon nem sózta-e el a húslevest. Jólesett neki, ha megdicsérték a főztjét, de ha sejtette, hogy valamelyik fogásért bírálat érheti, maga ment elébe a veszedelemnek, mint most is az oda égett almásrétes esetében. Már a sóbafőttnél emlegetni kezdte, hogy ma mintha nagyobb lett volna a gáz nyo mása a ler alatt, csak egy pillanatra nézett félre, s máris jobban megpirult a tészta a kelleténél.

Így készítette elő családját a sikerületlenebb fogá sokra. Ennek az volt a következménye, hogy mindegyik sokkal rosszabbra készült fel, mint ami végül is elébe került a tányéron, úgy hogy apu rendszerint ilyen meg jegyzéssel nyugtatta meg:

— De hiszen ez nem is olyan rossz, anyu.


Ma éppenséggel mindenért egyenesen dicséretet ka pott. Aztán, hogy a vasárnapi nap hátralevő részében minél inkább kipihenhesse magát, apu is segített a mo sogatásnál és a konyha rendbeszedésénél. Ferit, tekin tettel a néhány nap múlva esedékes kisérettségire, vagy is a hetedik osztályosok vizsgáira és arra, hogy a dél előttje az ócskavasgyűjtésre ment rá, rögtön a könyvei mellé küldték.

Feri ment is szaporán. Miután a szőnyeg szerencsés megkerülésével mindkettőjük számára mind a nyári táborozás, mind a téli nagykabát biztosítottnak látszott, most már csak a vizsgák sikerülésétől és a Terike év végi jegyeitől függött, hogy a nyári iskolai szünetet magolással vagy pedig a pompásnak ígérkező sátortá borozással tölthetik-e el.

Egyetlenegy négyes Ferit pótvizsgára, Terit pedig né hány ötös a táborozásból való kirekesztésre ítélte volna. Orosz Béla a pioníregységgel való egyetértésben há rom ötössel senkit sem volt hajlandó a táborozás örö meiben részesíteni.

Anyu délután letussolt, apu pedig elment a meccsre.

A két gyerek nekifeküdt a tanulásnak.

Úgy három nap múlva, az egyik délután, a tanulásra összpontosított figyelmüket kissé összekuszálta az elve szett szőnyeg hazakerülése.

A motorkerékpáros milicista főhadnagy toppant be hozzájuk egy milicistával, az meg a tolvajjal, aki a sző nyeget cipelte. Véletlenül a földszinten, a mérnökék hez csengettek be. Miért, miért nem, Tárnokiné ször nyen megrémült, mintha legalább is érte jöttek volna. Ácsék ezt csak másnap tudták meg a bejárónőtől. Az elmesélte anyunak, hogy az a világszép lusta asszony szinte elájult, amikor megpillantotta a hadnagyot. Va lami nem lehet rendben náluk — tette még hozzá —, a mérnök hetenként kétszer-háromszor ha hazajön aludni, s olyankor is veszekednek.

Míg mindenki más a házból az ablakba kikönyökölve nézte végig a szőnyegtolvaj bevonulását és azt, hogy a milicista nemcsak a poroló állványra tétette vissza
vele, hanem ki is poroltatta a szőnyeget, a mérnökné pirulákat szedett be, és feküdt a díványon.

A szőnyegtolvajra rá sem lehetett ismerni, úgy le tört vasárnap óta. Feri csak nézte, majd kiesett a sze me. Annak már nem jutott eszébe, hogy az apjától száz lej jutalmat kérjen a szőnyeg "tisztességes megtalálásá ért és megőrzéséért", úgy ment vissza az áristomba, mintha szemét a porba ejtette volna.

A fiatal hadnagy még visszamaradt egy kis időre, s anyunak elmesélte — Teri meg Feri izgatottan vé gighallgatta —, kicsoda is voltaképpen a lefülelt ember.

Valami jómódú kiskereskedő-családból származott, a szülei iskoláztatták, úgynevezett úriembert akartak ne velni belőle. A sóhajtástól is megkímélték, házhoz járó tanárt fogadtak melléje, de már leérettségizni sem tu dott, négy-öt tantárgyból is pótvizsgára bukott a gimná ziumban. A lopkodást már otthon elkezdte. Saját szüleit lopta meg első ízben, amikor mint afféle lézengő nagy igényű fiatalembernek nem tudtak többé zsebpénzt adni. Kicsenegette az apja pultfiókjából az eladott áru cikkekért befolyt összegeket. Ily módon tönkretette előbb a szüleit, aztán aprádonként saját magát. A há ború alatt felcsapott életbiztosítási ügynöknek, és sik kasztott, a börtönt csak azért kerülte el, mert mire ki derült a sikkasztás, behívták katonának. Ott afféle egyenruhás lakája lett egy főhadnagy grófnak. Azt is meglopta, de a főhadnagy valamiért eltussolta a dol got, s áthelyeztette zsidó és román munkaszolgálatosok hoz hajcsárnak. Ott már egészen szemérmetlen nyílt sággal látott neki a kiszolgáltatott munkaszolgálatosok kifosztásának. Leszerelési ígérettel zsarolta a családju kat. A fasizmus összeomlása után az ínséges aszályos esztendőkben gabonával, cukorral, olajjal üzérkedett, míg csak hurokra nem került. Az elmúlt tíz eszten dőben szabadlábon alig töltött két-három esztendőt. Valahányszor kikerült a börtönből, rendszerint más városban ütötte fel a tanyáját. Hiába adtak neki becsü letes munkát, amiből tisztességesen megélhetett volna. Egy hónapig, kettőig kihúzta valahogy, a fizetését aztán
egyetlen éjszaka elitta-mulatta, majd mindenféle apró lopkodásra vetemedett, végül besurranó tolvaj lett, és egy ilyen alkalomkor kis híján múlt, hogy gyilkossá nem vált.

Anyu a búcsúzó hadnagyot sápadtan tartotta vissza egy-két szóra.

—   Legalább szégyelli vagy bánja ez a szerencsétlen, hogy ilyeneket tesz? — kérdezte szánakozva.

—   Ez már csak az ügyetlenségét szégyelli — felelte a fiatal hadnagy. — A falba verte a fejét, amikor a szőnyeglopáson kívül egyebet is rábizonyítottunk. Egyre tőlünk kérdezte: miért olyan két balkezű, hogy őt min dig elcsípjük?

Terikének a hadnagy távozása után nehezen állt rá az esze a tanulásra. Mindegyre felütötte fejét a könyvek ből, s vagy Ferit, vagy anyját faggatta, szabad-e sajnálni egy ilyen embert vagy nem szabad?

—   Mert én sajnálom, anyu.

Feri maga is valami effélén töprenghetett, mert Terit gorombán megleckéztette:

—   Már megint gyengíteni próbálsz? Lettél volna csak ott, amikor szinte levett a lábunkról, olyan hat emeleteseket hazudott. Ezt sajnáljam rajta? Miért nem jött meg az esze! Tisztességes munkát adtak neki, hogy tanuljon meg dolgozni.

Terike a ceruzát rágva felelte:

—   Honnan jöhetett volna meg az esze, Feri? Hátha nem is volt neki?

Feri dühösen dugta be a fülét, félhangosam kezdte magolni az algebrát és mindent, amiből a vizsgán csak kikérdezhetik. A történelemnél aztán ijedten eszmélt rá, hogy már megint a szőnyegtolvajhoz lyukadt ki, nem azért, hogy sajnálja, hanem mert újra az gyötörte, ő mit tehetne, hogy többé ne legyenek selejtemberek a világon.