nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
XXI

XXI

Aznap este és a még hátralevő kilenc nap estéjén a pionírok azzal az égető kíváncsisággal hajtották álomra a fejüket: vajon milyen újabb meglepetéseket tarto gat számukra a holnap. Mert mindegyik tartogatott valamit. A napiparancsokban ugyan az instruktorok rö viden mindig jelezték a másnapi munka- és játékterve ket, de ezek éppen tömör szűkszavúságuk miatt sok féle élénk képzelgésre adtak alkalmat. Ilyen volt pél dául a Lajka izgalmas megmentését követő napon az a bejelentés is, ami a táborvédő hadijátékról szólt.

Ezt követően a százféle találgatás még takarodó után sem ért véget. Kitől, mitől kell megvédeniök a tábort? - kérdezgették az először táborozó pionírok az időseb beket. - Kik lesznek a védők és kik a támadók? És mikor jönnek? Reggel felé vagy délben, amikor ebé delnek? Vagy este, takarodó előtt? Jaj, csak nehogy álmukban lepjék meg őket!

Minderre az öreg pionírok csak rejtélyes "majd meglátjátok"-kal feleltek.

Ezek a találgatások a tábori őrszemeket arra kész tették, hogy szolgálatuk idején éberebbül figyeljenek. Különben az éjszakai őrség nem jelentett már szá mukra különösebb izgalmat. Megszokták az éjszaka mély csöndjébe süllyedt erdő zörejeit. Tudták, hogy egy-egy nyulacskán vagy arra tévedt őzikén kívül más vad nemigen jár arra. Felhúzódtak azok, ha vannak, az emberlakta környezettől messzebb eső vadonokba. Kitapasztalták már: ha éjszaka valami suhogást halla nak az erdőből, az csak az éjjeli kuvik lehet, amint

egyik fáról a másikra repült át. Ismerték a hangját is: nem tévesztették össze segélykérő jajgatással.

A Lajka sebei hamar gyógyultak. Háromnapi gondos kezelés után a gyöngéd kezű Éva kiengedte a kutya gyengélkedőből. Lábra állott már, és járkált is, bár láthatóan sajnálta még sebesült lábát. A kisebbek sem remegtek, ha Lajka is jelen volt, amikor az őrség váltásban rájuk került a sor.

A táborvédelmi játék, az már igen, az sokat ígér.

Annál is inkább komoly meglepetéseket vártak tőle, mert az oktató elvtársak zászlóbevonás után is sokáig tanácskoztak a viharlámpák alatt, az erdő lombjai alá épített asztaloknál. Ilyesmiket lehetett onnan hallani:

-   Vigyenek faszenet magukkal... Ha ügyesek, a patak medrében észrevétlenül rajtunk üthetnek.

-    De akit lekiáltanak, annak vége.

Ezek a rejtélyes mondások másnap reggel a torná nál és a teánál elterjedtek. A zászló felvonásánál már minden pionír súlyos jelentőséget tulajdonított Orosz Béla figyelmeztetésének, amit Dan Irimiéhez intézett:

-   Csomózd meg a zsinórt jobban, Irimie - mondta neki. - Úgy, ahogy te csomózod, még a csecsemő is kibogozhatja.

A várakozás izgalma csak fokozódott attól, ami ez után következett. A mindig nyugodt, kissé lassú moz gású tornatanár letelepedett a nyírfakerítés közelében a fűbe, s karéjban maga köré ültette a pionírokat. Orosz Béla meg hozta a messzelátót. Szeméhez illesz tette s a völgy fölött körülkémlelte a tájat. Majd igen komolyan odafordult a törökülésben elhelyezkedett tornatanárhoz.

-   Oktató elvtárs, gondolom, máris ki kell külde nünk a felderítőket. Vigye magával az első és második csoportot. Kakukkolással jelezzék, ha valami gyanú sat észlelnek.

Kardos rögtön felállította az említett két csoportot. Kettős rendekbe sorakozásuk után kivezette őket a táborból, s a bokrok fedezete mögött levonult velük a fennsíkról.

Orosz Béla odahívta Botát, s megkérte, hogy a tá
borba maradt pionírokat helyezze megfigyelő állásokba. A puskát magához véve a patak partjára sietett, le ereszkedett a mederbe, s kis idő múlva az erdő felőli marton kapaszkodott fel. Ott egy fa mögé rejtőzve újra távcsövezni kezdte a környéket.

-    Jaj, vajon mi lesz? - sóhajtotta Terike.

-  Ne izgulj, mert csak játék... - felelte unottan Székely Juliska.

-      És ha nemcsak játék? ...

Bota tanár a táborban maradt pionírokat a fennsík csücskére néző nyírfakerítés mentén osztotta szét. Le fektette őket, s megmutatta, hogyan helyezkedjenek kúszó állásba. Rădăceanut kiküldte a legközelebbi bokorhoz: tartsa szemmel a völgyet. Csapó Lacit meg a kürtje után szalasztotta.

-   Ha intek, riadót fújsz - mondta neki, amikor visszatért.

Alig foglalta el mindegyik a maga helyét a nyírfa kerítésen belül, Orosz Béla átszólt az erdőből.

-   Füstöt látok a völgyből felszállani. Ti látjátok-e?

A pionírok szemüket meresztették, felemelkedtek vagy jobban lehasaltak, egyesek ki akartak kúszni a kerítés alatt, de Bota visszatartotta őket.

-      Én már látom - kiáltotta Ács Feri a jobbszélről izgatottan.

-      Tanár elvtárs - szólalt meg Székely Juliska.

-      Mit akarsz? - kérdezte Bota.

-      Ugye az a füst is csak játék?

-    Figyelj most! Mindenki látja már?

-      Igenis látjuk, tanár elvtárs - felelték a pionírok mindenfelől.

-   Hű, az aztán füst...

Rădăceanu a közeli bokorban a rigót kezdte utá nozni, s karjával morse-jeleket adott le két zsebkendőt lengetve. Bota rögtön és hangosan megfejtette.

-   Futár jön a fel-derí-tők-től...

A fennsík ékben végződő csücskén fiúfej bukkant fel, majd láthatóvá vált egész alakja. Felugrott, s kétrét görnyedve a legközelebbi bokrokhoz szaladt, lehasalt, kúszva jött tovább, majd megint felugrott, s a tábor
kapujánál kiegyenesedett Bota Alexa tanár előtt. Akkor derült ki, hogy Dan Irimie.

-     Tanár elvtársnak jelentem. Megjöttek a támadók. Tábortüzet gyújtottak, és mind bekormozzák magukat, a homlokukra pedig valami számokat kötnek fel.

-     Tudomásul vettem - felelte Bota. - Jelentsd a felderítők vezetőjének, hogy előrekúszunk, elrejtőzünk a fák és bokrok mögött, és foglyul ejtjük a támadókat. Ti kerüljetek a hátuk mögé.

-      Igenis, megértettem, és jelentem.

Ezzel Dan Irimie sarkon fordult, s hol kúszva, hol meggörnyedve visszalopózott a felderítőkhöz. Bota a feszülten figyelő pionírok közül Bálint Pistát odahívta magához, s mondott neki valamit. Bálint Pista a kony haszolgálatosok után szaladt, s kis idő múlva azokkal tért vissza. Ezalatt Éva elvtársnő felsétált az erdőbe, s odatelepedett Orosz Béla mellé, aki egyre távcsővel figyelt az aljba.

- Gondolja, hogy ezeknek a gyerekeknek is szük ségük lesz még effélére? - kérdezte egészen halkan.

-     Mindent elkövetünk, hogy ne legyen, de amíg az imperialistákra rá nem kényszerítik a népeik a teljes és általános leszerelést, addig nem árt, ha a gyerekeink ilyen tekintetben is edződnek.

-     Ide figyelni! - kiáltotta lent a kerítésnél Bota, s emelt, ünnepélyes hangon így folytatta: - Úgy kell védenünk táborunkat, mintha édes hazánkat védenénk. Mindegyik vegye elő a legjobbik eszét és szívét. Túl kell járnunk a támadók eszén. Előrelopózunk, és a fák meg a bokrok között jól elrejtőzünk. Nem hagyjuk, hogy a kerítésünket megközelítsék. Mihelyt megpil lantotok egyet a támadók közül, nézzétek meg jól a homlokára erősített számot, és kiáltsatok rá. Így pél dául: huszonegyes, le vagy győzve, add meg magad! Ők a kiáltásra elvesztik minden erejüket, és kegye lemért könyörögnek. De ha elvétitek a számokat, be törnek hozzánk. Az a feladatunk, hogy megadásra kény szerítsük mindeniket. Aztán levisszük őket a patakra, és jól megmosdatjuk. Ismétlem, jól vigyázzatok, mert ha egy is bejuthat a táborunkba, a kerítésen belül
már hiába olvassuk le a számát. És még a zászlónkat is elviheti.

-  Vigyázunk, tanár elvtárs.

-      Ide egy sem teszi be a lábát.

-    De ugye, azért nem kell ezt túl komolyan venni, mert ez is csak játék? - szólt közbe Székely Juliska.

-    Ne mind kotyogj - ment neki Feri -, hogy játék, nem játék. Még játékból sem szabad legyőzniök bennünket...

-    Nem vitatkozunk harc közben! - vetett véget Bota a Juliska és Feri szóváltásának. - Mindenki tegye, amit mondtam. Kúszó állásban, előre!

Meggörnyedve előreszaladt, maga is élvezte a játék komolyságát. Hiszen neki, gyermekkorában nem volt része ilyesmiben. Az ügyesség próbáját mindig is sze rette, a katonaságnál is. A pioníroknak megmutatta, melyik bokor, magasabb fűcsomó vagy horpadás mögé rejtőzhetnek el ügyesebben.

Igen ám, de a támadók is helyén tarthatták az eszü ket. Azok sem jöttek sétálva, hogy íme, lássátok, itt vagyunk, győzzetek le. Egyet sem lehetett látni közü lük. Csak valamelyik távoli bokor gyanús összerázkó dása vagy a nagyra nőtt mezei virágok és a hosszabb fűszálak mozgása jelezte, hogy valami szokatlan dolog történik ott. Hiszen nem fújt a szél, szellő sem rez dült, hogy az mozgassa.

Forrón sütött a nap. Apró szöcskék pattogtak, lepkék csapongtak szerteszét. Odalent a fűzfabokrok között, a magas vasúti töltésen, dübörögve jött vagy ment egy egy tehervonat kővel, épületfával, vasbeton huzalokkal tartva az ország valamelyik építőtelepére.

A gyerekek azonban mindezt most alig méltatták figyelemre. Minden pillantásukkal azokat a bokrokat tartották szemmel, amely mögött támadókat gyanítot tak. Mindaz, amit eddig tanultak és hallottak a szere tett hazáról, ott lüktetett most a vérükben, ide össz pontosult e tábor köré anélkül, hogy gondolkoztak volna rajta.

Mindegyik összeszedte egész eszét, mindegyik valami furfangosat szeretett volna kitalálni: hogyan kúszhatna
észrevétlenül még előbbre. A tábortól minél messzebb szerették volna meglepni a támadókat.

Rădăceanu nagy ágat nyesett le a bicskájával, s lom bos felét maga elé tartva kúszott egyre távolabb a tábortól. Marioară hengerikázva igyekezett tovább. Rájött: így nem kell felemelkednie. Nemsokára el is hangzott az első diadalordítás a Rădăceanu ajkáról:

- Látlak, kétszáznegyvennégyes! Le vagy győzve!

És a nagy fűben rögtön el is terült egy bekormozott arcú alak. A következő percben Csapó Laci a százkilen cest kiáltotta le. És az ő ellenfele is úgy elterült a nagy fűben, mintha varázsütés érte volna. Bosszantó csak az volt, hogy a lábáról lekiáltott kormos arcúak elterülését mindig kuncogás követte.

Feri azonban pórul járt. Éppen két egymáshoz közel nőtt bokor közé kúszott be, amikor az egyik mögül váratlanul ráugrott valaki a hátára, s mindkét kezé vel befogta a szemét. Ugyanakkor odakiáltotta valaki nek: szaladhatsz, most nem lát! Csudaerős volt ez a Ferit földre szorító nehéz testű idegen. Feri hiába próbált kiszabadulni alóla. Látva, hogy nem bírja levetni magáról, kiáltozni kezdett:

- Vigyázzatok, fogságba estem, valaki elszaladt mel lettem.

Örömmel hallotta, hogy tőle nem messze egy leány hang már kiáltja is:

-   Add meg magad, száztízes! Le vagy győzve!

De a száztízes nem állt meg, mégpedig azért, mert a játékban ímmel-ámmal résztvevő Székely Juliska nem volt elég figyelmes, és a százegyes számot száztíznek nézte. Látva, hogy a másik már a táborkapu felé ira modik, őt is elfogta az izgalom, s usgyi, vesd el magad, szilajul utánaeredt bekormozott arcú ellenfelének. Élet re-halálra menő versenyfutás fejlődött ki közöttük. Senki sem volt már ott hátul, hogy Juliskának segít hessen. Annyira előrenyomultak a tábor védelmezői, hogy senki sem jöhetett a támadóval szembe.

Juliska minden erejét összeszedve a sarkában volt a másiknak. Két ugrással sikerült vele egy vonalba érnie. Az már-már elérte a táborkaput, s ha azon belül ér,
hiába kiáltja rá a számát. Szerencsére a másiknak éppen egy jócskán kipúposodó vakondtúrás került az útjába. Elkanyarodva akarta kikerülni, de Juliska abban a pillanatban előtte termett.

-      Add meg magad, százegyes! Le vagy győzve! Erre aztán el is terültek mindketten. Juliskát a fáradtság terítette le, a másik megbotlott valamiben. Juliska estében beléverte homlokát a nyírfakapu osz lopába, s alaposan felhorzsolódott halántékán a bőr. Ám kéznél volt az első segélynyújtás is azonnal. Két vöröskeresztes karszalagú szolgálatos fiú szaladt hozzá, és felemelte. A gyengélkedők sátrához támogatták, s már jött a doktorica is Orosz Béla mellől. Kimosta a horzsolást, és szépen bekötözte Juliskát, aki alig várta, hogy vége legyen a kezelésnek. Szaladt vissza leterí tett ellenfeléhez, hogy foglyul ejtse. Borzasztó kíváncsi volt, vajon ki lehet az.

Ezalatt Ács Ferinek a két bokor között sehogyan sem sikerült kiszabadítania magát támadója keményen szorító térdei és karjai közül. Szerencsére igen jó mentőötlete támadt. Abbahagyta az erőlködést, két kezével hirtelen hátranyúlt, lerántotta föléje hajló ellenfelének a fejét magához, s letépte róla a zsineggel felkötött számot. Megnézte, és nagyot kiáltott.

-      Add meg magad, száztizenkettes! Le vagy győzve! Ellenfele egyszerre lefordult róla. Éppen idejében, mert azon a résen, ami a Feri kiesésével támadt, egy szerre két bekormozott arcú támadó akart átsurranni. Feri azonban már talpon termett, s úgy bömbölte:

-      Látlak, nyolcvanas! Add meg magad, százötös, le vagytok győzve!

Ezzel egy időben jobbról is, balról is diadalordítások hallatszottak. A fennsík oldalán meg hurrá-hurrá kiál tásokkal Kardos tanár felderítői kapták hátba az ost romlókat. Ezek aztán Marioarăt is kiszabadították, akit csak az imént sikerült a támadóknak foglyul ejteniök. Néhány perc múlva eldőlt a nagy ütközet sorsa.

A tábor védői tizenöt bekormozott arcú ismeretlent győztek le, s ennél nem is akadt több. Feri egymaga hárommal bánt el, Csapó Laci kettővel, Bálint Pista és
Székely Juliska egy-eggyel, a többit ketten-hárman is "lekiáltották" egyszerre. A támadók közül senki sem sebesült meg, a vöröskeresztes pioníroknak mindössze Székely Juliskát kellett elsősegélyben részesíteniük. Hangyacsípést azonban többen is szenvedtek. Vagy hár man éppen egy hangyabolyra hasaltak le. De most ezt hamar elfelejtették. A foglyokat örömrivallgások köze pette vezették le a patakra, a zuhogó alá hajtatták a fejüket, s diadalmaskodva mosták le az arcukról a kor mot.

Ekkor érte őket az előre nem látott nagy meglepetés. A lemosuló korom alól egyre-másra ismerős arcok tűn tek elő: az első és a második csoport pionírjai. Puk kasztó kacagás tört ki, mikor rájöttek, hogy hiszen ezek ugyanazon fiúk és lányok, akik felderítőként vonultak le az aljba Kardos tanárral. Feriben meghűlt a vér. Az ő ellenfele, aki a hátára ugrott, és oly erősen a földre szorította, éppenséggel a lenézett Gézuka volt. a sokat csúfolt kövér. Hű de elfogta a méreg és a szé gyen Ács Ferit.

Székely Juliska foglya, aki már-már betört a táborba, a Terike mosolygós, kedves kis ábrázatát viselte.

-        Szerencséd - mondta Juliskának -, hogy nem jó szívvel támadtam a saját táborunkat. Lettem volna csak a te helyedben, a tábor közelébe sem szagoltál volna.

Ne félj - felelte Juliska -, mert te sem vitted volna az orrocskádat a közelébe, ha nem mind gyengí tett volna az a gondolat, hogy ez csak játék.