XXIII

Az egyik hajnali szürkületben a bicegő farkaskutya rémítő, dühös ugatására riadt fel a tábor. Az őrségben virrasztó Varga Katica kétségbeesett kiabálással sza ladt sátorról sátorra.

-  Szolgálatos oktató elvtárs, szolgálatos elvtárs.

Ijedtében elfelejtette, hogy melyik sátorban alsza nak a tanárok, s amíg megtalálta Kardost, felvert álmából kicsit és nagyot.

-       Tessék riadót fúvatni, mert most igazán táma dók jönnek.

-       Miféle támadók? Álmodtál, Katica - kapta pi zsamájára Orosz Béla az esőköpenyét.

-       Az aljból jönnek, az állomás felől. Vannak vagy húszan. Mind nagy emberek. Görbe szuronyos puskák kal jönnek.

Az oktatók a mutatott irányba tekintettek. Valami igazság lehetett a Katica jelentésében, mert a farkas kutya a mutatott irányba iramodott, s a fennsík pere mén futkosva úgy ugatott, ahogy még soha. A tanárok borzas hajukat lesimítva mentek e nagy riadalom oko zóit felderíteni. Persze, nyomukba eredt az egész tábor. A hálóruhás Rădăceanu és Ács Feri, Dan Irimie meg Bálint Pista a biztonság kedvéért a konyha mögötti raktárból gyorsan magukhoz vettek kézbelinek ásót, csákányt és fejszét. Így felfegyverkezve rohantak a töb biek után.

Bár az ég alja szépen pirult már, a völgyben azért még minden egybemosódott a hajnali derengéssel. Mi tagadás, a homályban valóban alig kivehető emberi alakok mozogtak. S a vállaikon tényleg valami különö
sen görbített fegyvereket hoztak. Közelebbről nézve azonban csakhamar kivehetővé vált, hogy nem szuro nyos puskák azok, hanem vállravett kaszák, gereblyék meg favillák. A kaszás alakoknak eszükbe sem jutott a tábor felé közeledni. A fennsík aljában elterülő rétre vonultak. Most már azt is megállapíthatták, hogy pa rasztok valamennyien: férfiak, nagyobbacska legénykék meg leányok. A bokrok tövében pakolóztak le, s nagy tüzet raktak összehordott száraz ágakból.

A férfiak közül kettő kivált, s kaszával a vállán, más más irányba megindult:

-       Első brigád, utánam - kiáltotta az egyik.

-       Második brigád, emerre - vezényelt a másik.

Orosz Béla elvitette Rădăceanuval az ugató kutyát, hogy kösse meg. Aztán leereszkedett az aljba, és a tűznél maradt falusi leánykáktól és asszonyoktól meg tudta kilétüket és céljukat. Visszatérve a fennsík pere mén didergő pionírokhoz, így szólt Katicához:

-     Hát te sohasem láttál még kaszásokat?

-      Sohasem, tanár elvtárs felelte a pisze orrú leányka.

-   Nézd meg jól őket, hogy máskor ne ijedj meg tőlük. A kollektív gazdaság két kaszás-brigádja jött - mondta a tanároknak magyarázólag. Estig vé gezni akarnak. Ébresztőig a helyére mindenki. Később majd megismerkedünk a két brigáddal. Barátkozzatok össze a gyerekekkel.

Az oktalanul fellármázott pionírok nem szívesen bújtak vissza a sátrukba. Csak az ásókkal, fejszékkel és csákányokkal felfegyverkezett fiúk iszkoltak gyorsan el, nehogy kinevessék őket a többiek.

Odalent a fennsík baloldali aljában elterülő hepe hupás, bokros völgyben a két kaszás-brigád valóságos hadirendbe állt fel. Akadt mind a kettőben egy-két olyan korú legényecske is, mint a legnagyobbak a tá borban. Élvezet volt látni s hallani, hogyan surrognak szinte egyszerre a felkelő napfényben megvillanó kasza élek a magas fűben, s mint dőlnek utánuk a rendek. Az a néhány leányka, aki a kaszásokkal jött, gallyért és gombáért ment az erdőbe. Mikor visszatértek, maga
sabb lángot vetett a tűz. Föléje füles nagy bográcsot akasztottak, vizet hoztak a patakról, s főzni kezdtek valamit. A leánykák meg gombát sütöttek.

Reggeli torna után a pionírok engedélyt kaptak, hogy lemenjenek a kaszások tábortüzéhez. Körülállták a bog rácsot. Az asszonyok puliszkát főztek s éppen úgy, aho gyan Éva magyarázta volt. Megkívánták, oly gusztusos nak látszott.

Rădăceanu a kaszálást kívánta meg. Ám nem marad hatott ott, hogy kipróbálja. Odafent a táborban gyüle kezőt fújtak. Menni kellett zászlófelvonásra. A kürtszó a kaszásokkal jött gyerekek és asszonyok közül néhá nyat felcsábított a táborba. A nyírfakerítésre könyö kölve szemlélték, milyen szép rendben sorakoznak a pionírok, s milyen ünnepélyesen vonják fel zászlóju kat. Közben a kaszások is letették szerszámaikat. Reg gelizni gyülekeztek a tábortűzhöz. Többen közülük fel jöttek. Roppant elcsodálkoztak, hogy a tábor kapujá ban egy pionír-leányka útjukat állta, és a szolgálatos csoportvezetőt hívta. Orosz Béla megengedte, hogy be jöjjenek és körülnézzenek.

A sátrak nemigen érdekelték a falusi gyerekeket. Annál inkább az, hogy mi van belül. Orosz Béla táv csöve, puskája, Bota tanár fényképezőgépe vonzotta őket, mint édes körte a darazsakat. Amikor aztán a táskarádiót és a patak vizével hajtott villanytelepet is megpillantották, kitört belőlük a lelkesedés.

- E mán igen, ez a rádió, mert szól telep nélkül is.

Az elismerő szavak hizlalták a pionírok máját. Az viszont mélyen bántotta őket, hogy ezek a falusi fiúk és leánykák egyáltalán nem méltányolták az erdőszéli sátoréletet. Kollektivista szüleiknek és nekik is egész életük összeforrt erdővel, mezővel s a hegyek rejtel meivel. Nekik sem a napfelkelte, sem a napnyugta, sem a vad zivatar nem volt rendkívüli. Ezzel szemben még a felnőttek is kézről kézre adták a városi élet különböző tárgyait, a Bota fényképezőgépét, Orosz Béla látcsövét. A gyerekek megrázták a termoszokat, és bele kukucskáltak. Nem értették, mitől áll meg benne a víz
oly hidegen, ahogy a forrásból telemerték, a tea meg oly forrón, ahogy beletöltik.

-      Motorbiciklitek nincs? - kérdezgette az egyik legényesen viselkedő bocskoros fiú.

A brigádvezetők azonban nem hagyták őket sokáig ácsorogni.

-    Frustokolni, és gyerünk tovább - kiáltották keményen.

Az aljban várta őket egy üstformájú nagy puliszka. Az asszonyok cérnával szelték szét, túrót szórtak a leszelt darabokra, s összegöngyölítették, mint az ordas palacsintát. Mások szalonnát sütöttek, s a zsírt óriási karéj kenyerekre csepegtették. Néha feltekintettek az égre vagy a forrón tűző napra, s bólintottak:

-       Ha így süt, estig meg is forgathatjuk.

-       Igen, gyorsan szárad. Csak esőt ne kapjunk.

Naplementéig folyt a kaszálás és a délelőtt levágott rendek megforgatása. Másnap már csak a nők jöttek egy sereg nagyobbacska fiúval. Egész nap a száradó szénát forgatták. Délután a pionírok is segítettek nekik. A maguk korabeli fiúknak és leánykáknak felírták a címét, és a saját iskolájuk címét is megadták. Levele zést ígértek egymásnak. Meghívták az estére tervbevett tábortűzhöz is őket, de a falusi fiúk lekicsinylően le gyintettek.

-       Látunk mi pásztortüzet eleget.

-       De nem ilyent, mint amilyen a mienk lesz - makacskodott Marioară. - A mi tábortűzünknél az lesz az érdekes, hogy kinek sikerül az őrök mellett a máglyához lopózni és egy szál gyufával meggyújtani.

-       Nekünk az is semmi, mi tudjuk, hogy kell...

Így hát hazamentek este a pionírok barátai, nem maradtak ott a közösben meggyújtandó tábortűznél. Ám hiába is maradtak volna. Szeles, esőt ígérő idő lett estére. A pionírok is éppencsak meggyújtották, mindjárt el is oltották a tüzet. A szél szerteszét kezdte hordani a tüzes pernyét. Orosz Béla maga ellenőrizte, hogy jól lelocsolják az üszköket, sőt még a hazatért szénaforgatók tűzhelyét is ellenőriztette. A konyhában is gondosan kioltotta a tüzet, nehogy valahol egy
szikra is megmaradjon. Elég lett volna egy is, hogy elrepüljön a szél szárnyán, és a száraz avar tüzet fog jon, vagy a száradó széna meggyulladjon.

Miután Orosz a pionírok figyelmét eléggé felkeltette a tűzzel járó veszélyekre, elhatározta, hogy megvaló sítja a táborozásnak egy másik tervét, amire eddig nem került sor. Takarodó előtt megbeszélésre hívta Botát, Kardost és Lukács Évát, aztán az idősebb pionírok közül is többet magához rendelt. Azok rejtélyes hall gatásba burkolózva tértek vissza a sátrukba.

-   Mi készül? - fogták vallatóra a hálótársak.

-  Majd meglátjátok. Mi csak annyit tudunk, hogy lesz még egy nagy kirándulás. Az dönti el, hogy lehet-e a közelben vasbányát nyitni vagy sem.

Hajnalban azonban Rădăcenu, úgy fél öt táján, ki húzta Csapó Lacit a sátrából, s a szájába nyomta a kürtöt:

-  Fújd a riadót, Laci! Hallod? Ébredj már! Riadót, mert tűz van!

Az álomszuszék Laciba azonban, akárcsak az első alkalommal, most sem tudott lelket verni. Ismét Ács Ferit kellett segítségül hívni. Laci csak akkor ébredt fel egészen, mikor Feri már a fülébe fújta a szöktetőt. A nap első sugarai éppen szétfeszítették az ég és a föld összezárult peremét. Az oktatók ugráltak ki a sátrakból legelsőnek. Rohantak a tűzhöz.

Egy kisebb szénakupac gyúlt meg valamitől a tábor nyírfakerítésén kívül. Fehér füstoszlop tekeredett az ég felé. Afféle senyvedező tűzként támadhatott a nem egészen száraz szénában. Lángja alig volt, de egyik nyelve azért a kerítés oszlopát nyaldosta már. A föl dön is tovább harapózhatott volna a tegnap megforga tott száradó széna között. Tűztengerré válhatott volna az egész kaszáló.

A sátrakból kimászó pionírok szemüket dörzsölték, nemigen tudták, álmodnak-e vagy tényleg valódi füst az, amit látnak. Egyesek kapkodni kezdtek. Bálint Pista például fejébe csapta a sapkáját, de a szandálját elfelejtette felhúzni. Terike álomtól bódultan a fél lábára felhúzta ugyan a cipőjét, a másik féllel azonban
ide-oda szaladgált, mintha valakit meg szeretne aján dékozni vele. A tapasztaltabb csoportvezető pionírok tőlük telhetően igyekeztek rendet teremteni:

-    Le a patakra, fejlődjetek láncba.

-    Elő a vedreket.

Terike a patakra is fél lábával mezítláb szaladt le. A kezében vitt másik cipőjét telemerítette vízzel, s csak akkor eszmélt rá, hogy mi is történik körülötte. Egészen felébredt társai pukkadtak meg a kacagástól.

Lajka a tűztől nem messze az égre vonított.

Dan Irimie, Dávid Erzsike, Rădăceanu és Ács Feri vedrekkel szaladtak csoportjaikhoz. Gyorsan rendbe szedték őket, láncot szerveztek, s a megmerített ved reket kézről kézre adták a tűzig. Orosz Béla utasítá sára először a tűz környékét locsolták lucskosra, hogy tovább ne harapózhassanak a lángok. Bola a megpör kölődött nyírfaoszlopot öntöztette. A tűzfészek kioltá sát ráhagyták a kisebb pionírokra. Valósággal rimán kodtak azok, hogy bízzák azt rájuk. Éva, az első percek fejetlenségén mulatva, maga is segített a vedreket ci pelni. Vöröskeresztes táskája a nyakában lógott, kéz nél legyen, ha valamelyik tűzoltó elsősegélynyújtásra szorulna. Marioară éppen rászorult. Éva elvette tőle a vedret, és az egyik bokor mögé küldte. Nem azért, mintha tüzet fogott volna hosszú pongyolája vagy égési sebet szenvedett volna ő maga, hanem mert a riadó utáni kapkodásban fordítva kapta magára a pongyolát, s egész hátulja kilátszott a gombolatlan hasadékon.

Lajka egyre vonított. Gézuka jajgatott, mert vala melyik meztelen lábára lépett. Bálint Pistának lecsú szott a nadrágja, mert a szíjat nem csatolta össze.

Ilyen balesetek mellett is félóra múlva már csak a kormos pernye röpködése jelezte, milyen tűzvésznek vették elejét. A gyerekek visszatérhettek sátraikba hét óráig aludni még, de az egy Csapó Lacit kivéve nem tért az álom vissza a szemükre. Izgatottan tárgyalták a tűzoltás részleteit, s a riadó után észlelt komikus helyzeteket. Sokan azt vitatták, mitől keletkezhetett a tűz, s mit kellene tenni, hogy máskor kapkodás nél kül láthassanak a tűzoltáshoz.

Volt a fiúk között egy vörösszeplős Bogdán nevű, afféle se hús, se csont jellemű hetedikes fiú. Osztály társai tudták róla, hogy titokban cigarettázni szokott. Vallatóra fogták, csak nem ő dobott el égő cigaretta véget? Bogdán anélkül, hogy megsértődött volna, ki fordította zsebeit, előadta hátizsákját: kutassák ki.

- Már leszoktam, a táborban egyet se szívtam - mondta olyan hangon, mintha hőstettet vitt volna végbe.

Orosz Béla a tornatanárral végigment a sátrak mö gött. A kihallatszó beszélgetésekből ismét megállapít hatta, hogy a táborozók felelősségtudata napról napra érik. A táborzászló felvonása után félkörben leültette a pionírokat, az oktatók velük szemben heveredtek le.

- Egyik sem sebesült meg?

- Csak Marioară, tanár elvtárs - állt fel Gézuka, ahogy illett -, elrepedt hátul a pongyolája.

Nevetés jutalmazta bemondását.

-     Kezd a hangod megjönni, Gézuka - mondta a tornatanár. - De csak a mások rovására, pedig hát a riadó perceiben te is úgy forogtál magad körül, akár egy körhinta.

-     Nem csodálom - szólt közbe Orosz Béla. - Egyik sem tudja, mi a feladata tűzvész esetén.

-     Igaz - bólintott Kardos frissen borotvált sajgó arcát tapogatva. - Ideje, hogy megszervezzük a tűz oltóságot. Igazi város el sem képzelhető enélkül.

A pionírok egymásra tekintettek. Bosszankodtak, hi szen ez nekik is eszükbe juthatott volna.

-     Tűzoltóparancsnoknak én Kardos tanár elvtársat javasolom - mondta Orosz a gyerekek arcát fürkészve.

-     Én meg Ács Terit helyettes parancsnoknak - állt fel Dan Irimie komolyságot erőltetve magára. - Ő egyedül, a fél cipőjével is kioltotta volna a tüzet.

A pionírok gurultak el a kacagástól, Terike harago san duzzogva sütötte le a szemét. Este azonban már maga is jóízűen nevetett a faliújságjuk előtt. Dávid Erzsike remekbe sikerült karikatúrát rajzoltatott Palkó Attilával. A rajz fölé csak ennyi volt felírva: "Ki oltotta el a tüzet?"

A tusrajz Terit ábrázolta, amint fél lábon egy égő
házhoz szökdécsel, és fél cipőjéből vizet önt az égig érő lángok közé.

Ám volt a faliújságon egyéb is. Mégpedig név szerint felsorolva, hogy melyik csoport tagjai lesznek ezután a vedresek, kik jönnek tűz esetén csákányokkal, kik szórják a homokot lapáttal a tűzre s így tovább. A ki jelölteknek a maguk beosztása szerint gondoskodniuk kell, hogy a tűzoltó szerszámok mindig rendben legye nek.

Egy másik faliújságcikk alatt az Ács Feri nevét olvashatták.

"Van mindenünk - írta a fiú -, ami csak egy ilyen pionír-sátorvároshoz kell. Van vízierőmű vünk, villanyunk és tűzoltóságunk meg postánk, jó konyhánk... Igaz, hogy tegnap a harmadik cso port odakozmált ludaskását főzött sertéskonzerv vel. Csak azért nem fordult ki a szánkból, mert ki mit főz, azt egye is meg. Na de másegyébről van szó. Játszottunk eleget. Az éneklés is megjárja. Arról van szó, hogy van a táborunknak teteje, oldala, háta és eleje, de nincs alapja, mert nincs se egy gyárunk, se egy bányánk. Milyen város az, amelyiknek nincs ipara? (A nehéziparról ne is be széljünk.) Mit mondjak az apám vasgyárában? Hol a vasérc, amit mi fedeztünk fel? Három nap múlva hazamegyünk. Viszünk valami nyersanyag mintát vagy nem viszünk? Ez a kérdés: válassza tok! - mondta Petőfi."