nyomtat

megoszt

Kós Károly emlékkönyv
„...hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten...”
Kuszálik Péter

Második rész

A politikus

Kós Károly politikai értékítéletének kialakulásához két fontos esemény is hozzájárult, ezek a világtörténelem szempontjából csupán apró mozzanatnak számítanak. Emlékirataiban is megemlékezik róluk, s egyúttal azt is kihangsúlyozza, hogy az események nemcsak az o számára voltak megrázóak, hanem Erdély számára is sorsdöntonek mutatkoztak.

". tizenegy éves koromban találkoztam elso ízben a politikával.

Nem azzal, amelyik ócska nemzetiszínu szólamokkal bolondította a jámbor népet, vagy ádáz szócsatákat vívott egy >és< szócskáért. Sem azzal, mely cinikusan csupán piszkos ugródeszkája volt munkanélküli protekciós egzisztenciáknak vagy busásan jövedelmezo üzleteknek. Nem a politikának ezekkel a tragikusan hitvány és szégyellni való karikatúráival találkoztam, hanem azzal a halálosan komoly politikával, mely népek és nemzetek életsorsát határozza meg és dönti el, elobb vagy utóbb, jobbra vagy balra.

Én az ún. memorandum-pörrel találkoztam.

Mi volt ennek a pörnek a lényege?

Az erdélyi román politikai vezetok: papok, ügyvédek, parlamenti képviselok népük nevében memorandumot szerkesztettek, melyben - nem véve tudomásul a 67-es kiegyezést - a 48 elotti Erdély rendi alkotmányának olyan módosítását követelték, mely a három törvényes nemzet mellé negyedikül a románt iktatja be és vallásukat bevettnek ismeri el. Memorandumukat küldöttség adta át Bécsben, Ausztria császárának [.].

A császár a küldöttséget nem fogadta és a memorandumot a magyar király bíróságának utaltatta át, mely a memorandum aláíróit hazaárulás vádjával perbe fogta. Ennek a pernek kolozsvári végtárgyalásakor, illetve az ítélet kihirdetésekor találkoztam én a politikával.

Természetesen akkor én ezt mind nem tudtam. Azt még kevésbé, hogy ez a per csupán egyik közbelso állomása annak a régi nagy pernek, mely 1784-ben az érchegységi mócok véres és végül vérbe fojtott ún. Horea-forradalmával indult, második állomása a román nép 1848-as évi balázsfalvi nemzeti gyulése volt, és ez az 1894-es memorandum-per már a harmadik állomás. (Végállomása aztán Trianon lett.)

Mindezt akkor én még nem tudtam. Akkor csak néztem, és bámultam kíváncsian és értelenül a borzongatóan érdekes színjátékot, melyet látnom adatott, de megértenem csak sokkal késobben.

Lakásunk ablakából néztem a számomra akkor még ismeretlen idegen nép suru tömegét, ahogy a vasúti állomás felol mind csak jött, jött, menetelt be a város felé. Azután kiszöktem az utcára és a többi kíváncsi kolozsvári emberrel együtt a Postakert utca torkából néztem a törvényszéki épület elotti teret fulladásig megtölto idegen népek sokaságát, ahogy szemben az épülettel mozdulás nélkül állott és némám bámulta mind az >Igazság< palotáját. S láttam aztán, hogy egyszer csak meglódul, felmordul és zúgva hullámzik, tolong, tülekedik arrafelé. Aztán láttam, hogy a Külmagyar utcából huszársvadron kanyarodik ki és beleugrat a tömegbe. Aztán trombiták recsegnek, huszárkard villan, botok puffannak és emberek ordítanak és üvöltenek és rohangálnak ide-oda s aztán futnak, nyargalnak, menekülnek.

És mindenki fut már és én is futottam egész erombol, szorongó szívvel, rémülten - haza, csak haza.

Ez volt elso találkozásom a politikával.

(A vádlottakat akkor néhány havi államfogházra ítélte a magyar bíróság.)"

[Kós 1991: 14, 16, 18.]

A másik esemény jóval késobben történt, 1911-ben. Akkor Kós már ismert építész volt. De nemcsak tervezoként dolgozott, hanem ha a helyzet úgy kívánta, akkor a maga tervezte épületek muvezetését is vállalta. A sepsiszentgyörgyi múzeum építkezésénél dolgozott éppen., de adjuk át neki a szót!

". hazautazásom napja összeesett az ASTRA (az erdélyi románság kulturális egyesülete) félszázados jubileumi közgyulésének napjával, melyet az Egyesület akkor Balázsfalván tartott meg. S miután Balázsfalva az én hazautazásom útvonalába esett, felhasználtam az alkalmat, hogy ezt a román kultúrünnepet közvetlenül láthassam. És amit akkor ott megláttam és megtanultam, az soha el nem felejtett tanulságomul maradt meg bennem, sot sorsszeru figyelmeztetom, s eljövendo idokben életutam meghatározója lett.

Balázsfalva alatt, a Küküllo mentén terpeszkedik a hatalmas füves térség: a >Cîmpul Libertatii< (a Szabadságmezo, ahol az 1848-ban megtartott román nemzeti gyulés az uniót elutasította és a román nép negyedik nemzetként való elismertetését követelte). Ez a térség volt most a román kultúregyesület jubiláris közgyulésének színhelye, melyen ott táborozott az erdélyi románság teljessége: papjaival, tanítóival, iparosaival, kereskedoivel, ügyvédeivel, orvosaival, politikusaival együtt Erdély minden szegletébol odasereglett földmíves és pásztor falusi parasztságának és városi kisembereinek több ezres tömege.

Ennek a népgyulésnek adtak számot az ASTRA vezetoi a maguk sáfárkodásáról, és ennek a népnek mutatták meg az utat, amelyen a jövoben haladniuk javasolják. És ez a nép hagyta jóvá azt az utat, amelyen vezetoi oket vezetni elhivatottak. S bekoronázta a kultúrgyulést, amikor Aurel Vlaicu a maga szerkesztette repülogépével felemelkedett a levegobe, hogy aztán keresztülrepülve a Kárpátokon - megmutassa az utat, mely Erdélyt Óromániával köti össze.

Így tartotta meg ünnepi közgyulését az erdélyi románok kultúregyesülete.

S még ebben az esztendoben Kolozsvárott az EMKE (Erdélyi Magyar Közmuvelodési Egyesület) tartotta ugyancsak ünnepi-jubiláris közgyulését. Azon a napon Kolozsvárt voltam ugyan, de ezen a gyulésen nem vehettem részt. Mert az egy zártköru társaság gyulése volt: azoké a fopapoké, nagypolgároké, mágnásoké (díszvendége a gyulésnek Apponyi Albert gróf volt), akik az öreg Redut termében rendezett gyulésre hivatalos meghívólevelet kaptak. Az erdélyi magyar nép: a dolgozó paraszt és városi kisember nem volt oda hivatalos; nem is tudott róla. S a gyulés az úri társaság bankettjével zárult a New York szálloda különtermében.

A két erdélyi kulturális egyesület két közgyulésének huséges fotográfiáját foglaltam össze egy írásomban, a tanulságaival együtt, amit összehasonlításuk kapcsán levontam: hogy melyik nép vezetoi szolgálják népüket úgy, ahogy azt szolgálniuk kellene? És hogy a különbségeknek mi lehet (sot lettek is) a következményei.

Írásomat - elso próbálkozásomat az újságírás, a politikai riport területén - elküldtem a Budapesti Hírlapnak, mely azt le is közölte: tárcarovatában. De azzal a megjegyzéssel, hogy az írás szerzojének rossz a szeme, amikor sötétnek látja a valóságot, bajt lát ott, ahol minden a legnagyobb rendben van.

(Pedig akkor mégis az én szemem látott jobban és messze elore.)" [Kós 1991: 116-117.]

A Balázsfalván tapasztalt dolgok teljes mértékben ellentmondtak a cs. és kir. Magyarország belpolitikájának. a budapesti parlament szónokai pedig nem vettek tudomást a történtekrol. Íme Kós cikkének egy részlete:

"A sajtó a közvéleménynek hu tükre: a balázsfalvi napok idején a fovárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyulésérol (igaz, hogy egy részüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék a mi borünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra.

És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükség van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat - az oláhoktól.

Láttunk egy hatalmas nemzetgyulést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat.

Ez az egyik tanulság.

Láttunk egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axente hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát.

Ez a másik tanulság.

Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elo a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan.

És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendok egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás.

Ez a harmadik tanulság."

[Kós Károly: Levél a balázsfalvi gyulésrol. Budapesti Hírlap, 1911. szept. 6.]

Cikkének üzenete egyértelmu volt, de a címzett - a magyar kormány - tudomást sem vett róla. Kós véleménye szerint a kormány nemzetiségi politikájának az erdélyi magyarság látja kárát. Cikkében többek között azt javasolja, hogy a kormány vegyen példát azoktól az államoktól, amelyek az idegenekkel szemben bizonyos korlátozó intézkedéseket vezettek be, ettol remélve országuk megerosödését:

"1. Pózenben [Poznan] tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniuk.

2. Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sot templomokban más nyelven, mint oláhul beszélni és tanítani.

3. A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában van az alkotmány fobb elveivel: szavazati joga pedig csak [amerikai] állampolgárnak van." [uo.] 

Kós Károly úgy látta, hogy a magyarság Erdélyben egyre több területen szorul háttérbe, a friss erokkel, okos taktikával szervezkedo románság viszont egyre nagyobb teret nyer. Ezt a maga módján szóvá is tette, s a maga eszközeivel megpróbálta orvosolni is. Nem sok sikerrel.

Az idézett cikk három évvel a "nagy háború" kitörése elott jelent meg, mely háború már a kitörése pillanatában vesztésre ítéltetett. A budapesti kormány politikájáért az utódállamok magyarsága pedig kamatostul fizetett meg (és fizet azóta is).

Három hónap elteltével, Kós - 1912 januárjával kezdodoen - beindította Kalotaszeg címu hetilapját, amelynek nyomdászattörténeti vonatkozásairól az elso részben már szó esett. A lap révén Kós saját politikai nézeteinek kívánt nagyobb teret biztosítani, remélvén, hogy a betu által újabb híveket toborozhat. Tudjuk, hogy ez az "újságosdi" csak amolyan téli pótcselekvés volt, de úgy látszik, Kósnak annyira tetszett ez az új szerepkör, hogy 1939-ben így emlékezik a Kalotaszegre:

[Az építkezések miatt] ". hetilapomat - legnagyobb sajnálatomra be kellett szüntetnem, s így akkor csak egy kurta negyedévig hirdethettem transzilván eszméimet. Ami szerintem pótolhatatlan veszteség volt és marad." [Kós Károly: Találkozásaim Móricz Zsigával. /1939/ In: Kós 1969: 216.]

A lap cikkeit a megjelenés idorendjében szemlézem az alábbiakban, de már az elso számokban is meglátszik az írások vezeto témája: az Erdély-központúság. Többször sugallja, de le is írja, hogy "Magyarország" és a történelmi Erdély között lényeges különbség van. S az csak természetes, hogy Erdélyt és lakóit különbeknek tartja az alföldieknél.

A lap beköszönto cikkét nem Kós írta ("a bevezeto cikket . Kriesch Aladár festomuvész jó barátom küldte kérésemre" [Kós 1969: 216.]), de igen jellemzo írása ez a lapnak, akár  politikai programbeszédnek is elmegy.

"Külön magyar világ ez itt a Vlegyásza alatt, sok-sok szépséggel a maga nagy elfogultságában és sok ódon zamattal, osi kultúrával a maga százados elzárkózottságában.

De csak volt. Ma már mind szorul összébb, kisebbre-kisebbre. Egy-egy eldugott völgyi falu, itt felejtett, düledezo templom, magános udvar orzi csak a régi világot. [.]

A vasutak mentén pedig jön a nyugat nekünk idegen kultúrája, idegen magyarsága, hozza portékáját: gúnyáját, beszédét, szokásait, erkölcseit. És mint megunt rongyot, alkalmatlan akadályt, hányják le magukról leányaink nagyanyáink ruházatát és erkölcsét, az anyák pedig leveszik a tálasról a poros gyori-kancsót, tálat, lefejtik az írásos varrottast párnáról, ágyfotol-valóról, rúdra valóról és cserébe adják a pesti kupecnek gyári csipkéért, cifra rongyért. A házba se kerül ma osi bútor, de pad helyett kanapé, láda helyett kaszten, kályháskemence helyett platten és lábos helyett zománcos vasedény.

A ház is laposfedelunek épül már, tornác helyett verandával, zsindely helyett betoncseréppel és egyszerre szürke lesz a világ itt, mint a nyugati szél hozta köd.

A régi Kalotaszeg pusztul és új idok új világot formálnak.

Mi kalotaszegiek tudjuk ezt jól és tudjuk azt is, hogy ezt a folyamatot megállítani nem lehet. Pusztulnia kell a réginek, mert úgy, ahogy reánk maradt, nem tud beilleszkedni az újba.

Mit akarunk, mit akarhatunk?

Azt akarjuk, hogy az új Kalotaszeg magyar legyen, muvelt legyen és a mienk legyen. Legyen az folytatása a réginek, mint ahogyan folytatása vagyunk apáinkra [apáinknak] mi.

Menteni akarjuk azt, amit lehet, óvni akarjuk magunkat attól, hogy eldobva a régit semmivel maradjunk, prédául oláh kulturálatlanságnak és nyugati idegen kultúrának.

Harcolni akarunk minden ellen, ami nem magyar és idegen nekünk. [.]

Egyetlen fegyverünk a mi eros, magyar hitünk. Egyetlen politikánk, hogy nem politizálunk. Egyetlen akaratunk, hogy magyarok, s kalotaszegiek akarunk maradni.

Ebben segítsen meg minket a mi teremto Istenünk és a mi kalotaszegi magyar eronk."

[Kalotaszeg, 1. sz. (1912. jan. 7.)]

]

Nem kívánom az írás ellentmondásait értelmezni (lásd az idézet utolsó kilenc mondatát), sem a Kalotaszeg cikkeinek elfogultságát vagy a hetilap történelem-szemléletét minosíteni, majd megteszik azt a történész céh mesterei, csupán néhány jellemzo részletet ragadok ki a lap cikkeibol és Kós muveibol, eljuttatva azokat a mai olvasóhoz. - Kós igéinek egy része ma is érvényes, s ki a magyarság közös gondjait magáénak érzi, bizonyosan talál majd néhány olyan eszmetöredéket, amelyen érdemesnek találhatja hosszasabban elgondolkodni.

Természetes, hogy mindenki más szemmel, más szemüvegen át tekint a világra, más tapasztalatai voltak Kósnak az erdélyi létrol 1911-ben, 1921-ben vagy 1945-ben, mint könyvünk bármely olvasójának - születésétol napjainkig. Az idézett szövegekkel (szótlanul, hümmögve.) egyet lehet érteni, lehet velük vitatkozni, de - mellozve minden vitát és érvelést - akár az asztalról is le lehet söpörni. Kós politikusi hiszekegyét viszont csak írásain keresztül lehet megismerni. Ha az olvasó cáfolni akarja, megteheti, de akkor is meg kell ismernie Kós elveit, hogy saját szempontjaival összevetve tovább finomíthassa önmaga építkezo stratégiáját (vagy: túlélési politikáját, önsorsrontó filozófiáját stb.).

Példát is mondok a "továbbgondolásos olvasásra", megszakítva rövid idore az életmu szemlézését. Huszonegy évvel késobbi írásából idézek, amelyben Kós - egy kritikára válaszolva -, a kalotaszegi népviseletrol ír: "A nép pedig nem talál ki viseleteket, legkevésbé új szabást (szerkezeteket), de következetesen orzi a régit, amíg - fel nem cseréli mással, amit eltanult mástól." [Kós Károly: Észrevételeim Szilády Zoltán bírálatára. Erdélyi Helikon, 1933. 2. sz. p. 144.]

Ezt csupán azért idéztem, hogy hozzátehessem a magam véleményét: a "nép" következetessége ugyancsak viszonylagos, olykor túl könnyedén lemond hagyományos viseletérol. Manapság a nyugatról behozott, használt ruhanemut hordják faluhelyen is, sot olyant is láttam, hogy húsvét hétfojén nem népviseletben, hanem farmernadrágban és sportcipoben indultak locsolkodni a legények.

Ilyen irányú továbbgondolásra serkentjük olvasóinkat, noha jól tudjuk: kevés a remény arra, hogy a Kós lapja által vázolt kultúra-feladási folyamatot meg lehessen állítani. De folytassuk tovább az idézetek sorolását, hátha mégis lesz valami foganatja.

Az osi kultúra féltése tükrözodik egy másik cikkben is. - A körösfoi templom tornya címu írásban (1912. 1. sz.) azt fájlalja a névtelen cikkíró, hogy a toronyról a zsindelyt leverték, s azt horganyzott bádoggal helyettesítették. Kár és vétek, írja, hiszen eredeti szépségében kellett volna azt megorizni, hiszen az épület - a kalotaszegi magyar kultúra része -: "Egy érthetetlen szép csoda. Egy apáinkról reánk maradt emlék." Írásának végén figyelmeztet: "Úgy járhatunk, mint az egyszeri szegény nemesember a mentéjével: addig foltoztatta, toldoztatta, amíg a mentébol foltos zsakett lett."

Az Erdély és a pesti közvélemény címu cikk három folytatásban jelent meg (2-4. sz.), s e rövid életu lapnak ez az egyik leghosszabb és legmagvasabb közleménye.

"A cikk egy országos vitához kapcsolódik, mely akkor robbant ki, amikor a budapesti kormánykörök elutasították az erdélyi közvéleménynek azt az óhaját, hogy Kolozsváron muegyetemet állítsanak fel. Ez alkalomból Kós elosorolja az erdélyiek gazdasági sérelmeit, s még nála is szokatlan hevességgel kel ki az Erdélyt félgyarmati helyzetben tartó magyarországi vezeto körök ellen." [Varró 1973: 53.]

A cikk néhány jellemzo részlete következik: 

"Cholnoky Jeno dr. a kolozsvári egyetem professzora eloadást tartott 1911. december 5-én Magyarország legnagyobb és a nyilvánosság elott legtekintélyesebb muszaki egyesületében, a Magyar Mérnök és Építész Egyletben a második muegyetemrol, melyet tekintettel arra, hogy Erdélynek, Erdély magyarságának élet-halál kérdése az, hogy a szupremációt gazdaságilag és technikailag is kezében tartsa, Kolozsvárott javasolt felállítani.

Eloadását ezzel kezdte:

>Megvallom, félve állok ide az eloadási asztal elé, mert általánosságban azt tapasztalom, hogy Erdély ellen Budapesten némi antagonizmus és bizonyos eloítélet mutatkozik. [.] Ezt a szegény országot (Erdélyt) elhanyagoljuk. A mi budapesti gondolkozásunk lenézéssel illeti, pedig eros védovárunk, melynek megerosítésére a legnagyobb szükség van. Hisz Erdélyben napról-napra húzzák ki lábunk alól a földet és annak többsége oláh kézre kerül. Ha mi kezünkben tartjuk a gazdasági erot, megmentjük a hazát. Ilyen helyen van tehát a legnagyobb szükség a kulturális centrumok kifejlesztésére.<

Sajnos, azt hitte a professzor úr, hogy Pesten tekintetbe fogják venni erdélyi érveit, tekintetbe fogják venni azt, hogy itt nem arról van csak szó, hogy az intézet abszolute a legjobb helyre kerüljön, avagy nem. Hanem arról, hogy egy pusztuló, életéért minden eszközzel harcolni akaró, elhagyott nemzettestet segítsen megtartani.

Természetesen, hogy - közönséges utcai kifejezéssel éljek - ledorongolták.

Megállapították, többek hozzászólása után, hogy Erdély általában, de különösen Kolozsvár egyáltalában nem alkalmas hely muegyetem felállítására. Mert nincsenek gyárak, mert nincs ipar, mert a budapesti muegyetemet kell elsosorban fejleszteni, mert a kolozsvári muegyetemen nem is kaphatnának a hallgatók muszaki szellemu képzést stb. Ellenben mindnyájan tiltakoztak az ellen, hogy a budapesti közvélemény általában ellenszenvvel viseltetik Erdély irányában. És szükségesnek tartották megjegyezni, hogy külön Erdély nincsen, ok csak egy Magyarországot ösmernek. [.]

De hogy ezt az antagonizmust, ezt az Erdéllyel való nemtörodömséget nem Cholnoky professzor úr fedezte fel, azt bizonyítja a pesti sajtó egyértelmu állásfoglalása Erdély érdekei ellen az emlékezetes sármási gáz-ügyben. Akkoriban - a múlt tavaszon - Erdély magyarsága Erdélynek a gázban rejtozo kincsét a maga erejének gyarapítására akarván kihasználni, tanácskozásra gyult Kolozsvárra, hogy ez miképpen volna megoldható. Erre a pesti sajtó kivétel nélkül támadt Erdélynek, jogtalanságról, szeparatisztikus törekvésekrol írt, de egyúttal nem felejti azt sem el, hogy szellemes krokikban >Erdélyi gázkirályságról<, erdélyi Don Kihote-król [Quijotékról] írjon. [.] 

Bizonyítani fogjuk azt, hogy Erdély csak politikailag nincsen, de földrajzilag, históriailag, sot jogilag, s ami a legfontosabb, a köztudatban igenis van és lesz is addig, amíg csak meg nem változik a pesti közvélemény rólunk.

Ha pedig az a közvélemény ilyen marad, akkor idotlen idokig élni fog bennünk a külön erdélyiség tudata. És megmarad bennünk az az érzés, hogy nekünk nem édes testvérünk Magyarország, hanem mostohánk, akitol semmit sem várhatunk, ha rosszat nem. [.]" 

A "magyarországi" közvélemény ellenséges érzületét többek között "az erdélyi dolgokban való teljes és tökéletes járatlanság"-gal magyarázza. Ez a járatlanság különben minden magyarországira - kicsitol a nagyig, kubikostól a miniszterig - rámondható és az utóbbi nyolc-tíz évtizedben általánosan jellemzo volt.

A közlemény második részében [Kalotaszeg, 3. sz.] a cikkíró folytatja Cholnoky professzor eloadásának ismertetését, dolt betuvel kiemelve azokat a részeket, amelyeket hangsúlyozni kívánt.

"Ahol fizikai határ mutatkozik, ott bizonyos különállóság, a határok szerepe fejlodik ki. Magyarország és Erdély területén ennek a geográfiai különállásnak eredménye egyszer a politikai és történelmi különállás volt. De ez nem jelent most különállóságot, hanem csak életmódot, külön társadalmi és gazdasági centralizálódást. Minálunk a határ kétségtelen és ez mindig ketté fogja választani országunkat bizonyos tekintetben, ami miatt az egyik centrum itt, a másik pedig amott fog kifejlodni. Fizikai földrajzi szempontból tehát Erdély külön része országunknak.

Hogy históriailag mi Erdély, azt röviden emlékezetébe idézzük mindazoknak, akiket illet, a következokben.

Erdélyország a honfoglalás óta, az 1848-ban kimondott Unióig, illetoleg annak ’67-ben való érvényesüléséig mindig önálló életet élt. Az Árpádok alatt külön vajdaság, sokszor mellékkirályság is [.]. Ügyeit tehát önállóan intézte már akkor is és a késobbi, fejedelemség korabeli alkotmányának, intézményeinek csiráit már az Árpádok alapozzák a szászoknak, székelyeknek adományozott privilégiumaikkal.

A mohácsi veszedelem sírba dönti a magyar impériumot. Magyarország középso része török uralom alá kerül, nyugati része és Felsomagyarország a Habsburgok kegyelmére bízza magát: csak Erdély marad meg nemzeti országnak, élén a kiüldözött, elhagyott utolsó nemzeti királlyal: Szapolyai Jánossal, az erdélyiek >jogos János király"-ával.

Azóta 200 esztendon keresztül Erdély képviselte a magyarságot: Erdély tartotta, orizte és harcolt a magyarság ideáljaiért csak azért - ezt jegyezze meg jól a >magyarországi< közvélemény - csakis azért, hogy dolgavégezetten visszaadhassa Magyarországnak azt, amit >Magyarország< dobott el magától a mohácsi veszedelem után: a magyarság, a nemzeti eszme, a magyar impérium képviseletét.

Hogy Erdély a nehéz századokban miképpen oldotta meg önként magára vállalt feladatát, azt illik tudnia mindenkinek. A Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak zászlóikra íratták: >Istenért és Szabadságért< és ezeket a lobogókat Erdély hétszilvafás nemesei, kópiás [kopjás] székelyei, lándzsás szászai Bécsig, Nikolsburgig és Linzig vitték diadalra - >Magyarország<-ért. Nem magukért bizony! [.]

Más most vegyük szemügyre a mai állapotot.

Földrajzi fekvésünk ma is ugyanaz, mint ezer esztendeje; magába zárt, egységes, magas fekvésu medence Erdély. Históriánk csak ötven esztendeje közös Magyarországéval, de néprajzi, gazdasági, közlekedési viszonyaink, nemzetiségi kérdésünk más, nem közös. De mások a tradícióink is. Mi még a külön Erdély apáinak fiai vagyunk. De ezenfelül magánjogunk, bányajogunk még mai napon is más, mint a >magyarországi<. Tehát még a törvényekben, az életben lévo törvényekben is >Erdély< vagyunk még. Ezt minden jogász tudja. 

Azt nem tudjuk hát, hogy miért akkor a nagy szemrehányás amiatt, hogy mi >erdélyi<-eknek tartjuk magunkat? De azért oszintén beszélünk, ha azt mondjuk, hogy mi régen elfelejtettük volna a mi külön >erdélyi<-ségünket, ha >Magyarország< nem járna el velünk szemben olyan módon, hogy folyton-folyvást eszünkbe kell jutnia ennek.

Egynéhány példával szolgálhatok erre az >emlékeztetésre< vonatkozólag, amelyekbol megállapíthatják az elobb mondottak igaz voltát.

1906-ban, tehát hat esztendeje csak, temettük Rákóczi és Thököly hamvait. A temetést, illetoleg az egész akciót vezeto bizottságban erdélyiek is voltak, akik megemlékezvén arról, hogy Thököly és Rákóczi erdélyi fejedelmek is voltak, azt kérték, hoznák oket Törökországból Erdélyen keresztül haza, hogy egykori alattvalóik utódai saját hazájukban hajthassák meg lobogóikat egykori apáik fejedelmeinek holtteste elott. [.]

De a bizottság elutasította ezt a javaslatot azzal az indoklással, hogyha tetszik az erdélyieknek, jöjjenek Pestre gyászolni és az orsovai, sokkal hosszabb útvonalon hozták a holttesteket haza, Erdély elkerülésével, sot a rehabilitáló törvénycikkbol is szándékosan kihagyták a >fejedelem< címet. Kommentár ehhez nem szükséges."

Újabb, hasonló példák (Apaffy Mihály, Barcsay Ákos, Kemény János) nyomán keseruen jegyzi meg a cikkíró:

"Hát jól van! Erdély egyszer el fogja temetni a maga >külön< fejedelmeit. De akkor, azon a temetésen >Magyarország< csak vendég lesz. És hamvaik fölé talán emléket is fog állítani, hatalmasat, gyönyörut, de arra azt kell majd róni, hogy >emelte fejedelmeinek sírja fölé Erdélyország<.

Hát ha >Magyarország< nem akar közösséget vállalni a kegyeletben >Erdéllyel<, miért akar közösséget az >Erdély< földjébol fakadó kincsben? Mondják, nem furcsa ez egy kicsit?"

Az írás harmadik része hasonló hangnemben folytatódik, újabb sérelmeket sorolva, ezúttal a muvelodés és kultúra területérol. Nem akarván hosszúra nyújtani az idézetet, csupán egy részt emelünk ki:

"Erdély >Nemzeti Színházát< Pest, illetoleg Magyarország ledegradálta a pesti Nemzeti Színház elokészíto tanfolyamára. Leküldi ide kipróbálatlan színinövendékeit Kolozsvárra játszani: ha azután >beválnak<, nyakra-fore viszi oket Pestre, ha nem, otthagyja oket. Jó így is a >vidéknek<, ugyé tisztelt pesti magyarok. Pedig tudni illik, hogy az erdélyi Nemzeti Színház a pesti Nemzeti Színház apja, Magyarország elso állandó magyar színháza, melynek saját vagyona vagyon, amit erdélyi magyarok adnak össze.

És a múlt nyáron ennek az erdélyi Nemzeti Színháznak erdélyi ember által adományozott alapítványi birtokát árvereztették el. És a birtokot - a magyar kultuszminisztérium asszisztenciájával - oláhok vették meg."

Ezt a rövid részt csak azért kívántam kiemelni, mert e jelenségnek mai változata is van. A Budapesten kiadott Új magyar irodalmi lexikonban [Bp., 1994, Akadémiai Kiadó] szócikket írtak a "második pesti magyar színtársulatról", de nincs szócikke az "elso magyar színtársulatnak"; a Nemzeti Színház szócikk 1837-tel kezdodik, de arról nem esik szó, hogy magyar nyelvterületen az elso koszínház Kolozsvárott, a Farkas utcában, 1821-ben nyílt meg. Van ugyan egy Erdélyi Magyar Színjátszó Társaság (1792-1809) szócikk, de nincs összefoglaló szócikke az erdélyi magyar színjátszásnak, s a kolozsvári Nemzeti Színházat is kifelejtették. Azt persze nem tudhatjuk, hogy e "feledékenység" mögött mi rejtezik, de elofordulhat, hogy a Kós és kortársai által sérelmezett Pest-központúság máig ható utórezgésérol van szó.

No, de térjünk vissza eredeti témánkhoz. Sajnos, nem tudunk olyan részt idézni, aminek ne lenne máig ható folyománya:

"A székely már 40 esztendeje vándorol Romániába és Amerikába. Mégis csak a legutóbbi esztendokben vette ezt tudomásul közönség és állam."

A cikkíró Beksics Gusztávot idézi, aki a föld idegen kézre való jutását próbálta megakadályozni, javasolván, hogy "az állam vásárolja össze az erdélyi magyarságtól elhulló földbirtokokat, sot, ahol céljaira szükséges, mindenféle eredetu földbirtokot vásároljon össze" - de, teszi hozzá Kós - "ez a javaslata mai napig csak javaslat maradt."

A cikk hangvétele és következtetései a már idézett 1911-es íráshoz hasonlítanak, de szavainak nincs, nem lehet visszhangja. A pesti nagyurak nem olvassák a Kalotaszeget. Pedig elsosorban nekik szól az üzenet.

Hosszú cikkének konklúzióját az utolsó sorok rögzítik:

"Tessék hát azt állítani, hogy Pesten nincsen antagonizmus Erdély ellen; hogy nincsen külön Erdély és Magyarország. - Sajnos, van! És hiába tüntette el a hivatalos Magyarország az engedélyezett iskolakönyvekbol Erdély földrajzi fogalmát is, elnevezvén azt Királyhágón túli területnek, illetoleg délkeleti felföldnek; az élni fog, mint élo valóság és nemcsak földrajzilag. Mert más az erdélyi ember és más a magyarországi, de különösképpen más és nekünk idegen a pesti magyar."

E gondolatnak késobb, 1921-ban kerekedik visszhangja, a Kiáltó szóban, amikor látva azt, hogy Budapest, ill. Magyarország "lemondott" Erdélyrol és a Részekrol - Kós meghirdeti a programot: a magunk lábára kell állnunk, magunknak kell felépítenünk a jövonket.

]

Egy kalotaszegi mágnás címu írásában Bánffy Miklósról írt, abból az alkalomból, hogy az erdélyi grófot kinevezték az Operaház és a Nemzeti Színház kormánybiztosává.

Ebbol az alkalomból Bánffyról azt írta a fovárosi sajtó, hogy: "Rendkívül muvelt, olvasott, muvészi érzéku, modern ízlésu ember." Kós hozzáteszi:

"Bánffy Miklós több ennél. Mi erdélyiek és különösképpen mi, kalotaszegiek valamivel többet tudunk róla. - Eloször is Bánffy Miklós talán a legkomolyabb erdélyi politikus. Pártonkívüli képviselo, de Erdélyt, a mai Erdélyt, az o szukebb pátriáját képviseli o a pesti fényes parlamentben állhatatosan, huségesen mindenféle formában.

Ebbol a szempontból érdekesen lehetne ot összehasonlítani csodálatos osével: Bánffy Dénessel, Erdély egykori fokapitányával. [.]

. Történt egyszer, jó Apaffy Mihály urunk fejedelemsége idejében, hogy országgyulést tartának Erdély rendjei. A tárgy igen nagy fontosságú vala: a magyarországi urak segítséget kértek Erdélytol a császár ellen, mint már olyan sokszor azelott is.

Teleki Mihály, az elso tanácsos úr a segély mellett szónokolt, Bánffy Dénes ellene.

És miközben Bánffy beszélt, a magyarországi urak közül valaki, talán éppen Thököly Imre, gúnyos-keseruen közbekiáltott: 

- Talán kegyelmednek, Bánffy uram, Magyarország idegen föld, ugye?

- Ti mondtátok! Igenis! Idegen ország voltatok nekünk mindenkoron; még több, mostoha testvérek! Ti vétkeztetek mindig és mi szenvedtünk miatta. Mi harcoltunk és küzdelmeink gyümölcsét ti vesztegettétek el. A ti viszálykodásotok háromszor dönté sírba a hazát, Erdély háromszor támasztá fel újra. Mi adtuk nektek a hosöket, ti adtátok nekünk az árulókat!"

Majd Bánffy Miklós szavait idézi, aki Pestre indulása elott a következoket mondta:

">Nehézségeknek, összeütközéseknek és súrlódásoknak, melyek Erdélyt érték, sokszor az volt az oka, hogy olyanok beszéltek bele ügyeibe, akik nem értették meg Erdély ügyeit. Mi sok évszázados fejlodésre tekinthetünk vissza, nem engedtünk egy betut sem törvényeinkbol, sem lelkünk parancsából és fent tudtuk tartani a magyar uralmat s nem kértünk erot kölcsön senkitol. Csak abban vétkezhetünk, ha elfelejtjük, hogy jogunk van saját földünket, belso életünket és otthonunkat irányítani. <

Tudja az Isten, mintha valami volna Bánffy Dénes hangjából ezekben a szavakban. Valami olyan észjárás, ero és zamat, ami itt öröklodik apáról fiúra, itt Erdélyben, amely föld ma nincs és mégis van." [Kalotaszeg, 1912. 7. sz.]

A cikk további része kissé túlzó módon dicsérte meg Bánffyt, de ez értheto, hiszen Kós Bánffy-párti volt: íróként, muvészként és politikusként egyaránt sokra becsülte ezt az - úgymond - "igazi erdélyi embert, eros kalotaszegi magyar"-t. A késobbi évek folyamán közös ténykedések is összehozták oket (pl. a lapkiadás, az irodalom, a vécsi Helikon-találkozók), nem utolsósorban a Bethlen György iránt táplált - különbözo indítékokból táplálkozó - ellenzéki érzelmek.

]

A hetilapnak köszönhetoen Kóst jobban megismerte Kalotaszeg értelmisége, a nép egyszeru fia pedig akkortájt kezdte megjegyezni a nevét annak az embernek, akit néhány év teltével csak "mérnök úr"-ként emlegetett. Kós 1914-ben Sztánára költözött, az egyszeru földmíves pedig igen szívesen hallgat annak a szavára, aki ugyanazt a kenyeret eszi, mint o.

Bár a példányszámról nincsenek adataink, Kós vallomásai alapján úgy tudjuk, hogy a lap sokakhoz eljutott. Kós - több helyen is - büszkén említi, hogy még Svájcban is volt egy elofizetoje: Boncza Berta, Ady jövendo felesége.

A következo számban, az írót bemutató rövid cikk után megkezdi Móricz Zsigmond Márkus címu novellájának közlését. Üdvözli Móriczot, aki hosei élén "elhozta azt az egész magyar világot [.] Eljöttek vele mind eldugott falvaikból, rongyos kúriáikból a bocskoros nemesek, cserepes házaikból azok a csizmás parasztok, akik mindig harcoltak [.] akik kálvinisták és kurucok, nagy szívuek és összeférhetetlenek és - szegények voltak, de mindig gogösek és legyozhetetlenek és ma is ilyenek." - Utal arra is, hogy "az o jóvoltából szabadon választhatunk összes munkáiból. Nehéz volt a választás és lehet, hogy nem mindenki találja ezt a legjobbnak eddigi temérdek írása közül, amit mi választottunk. De nekem úgy tetszik mégis, hogy ez a novellája jellemzi leginkább nemcsak íróját, nemcsak azt a világot, melybol tárgya vétetett, hanem azt a magyar világot is, melynek meglátásához éppen Móricz Zsigmond által jutottunk." [Kalotaszeg, 8. sz.]

A számot az Erdélyben keressük! címu írással indítja, melynek folytatását - akárcsak a novelláét - a következo számban olvashatjuk.

Ez az írás a muegyetemi évek alatt tett erdélyi tanulmányutak tapasztalatát, eszmei hozadékát összegezi. A cím a magyar muvészet gyökereire utal.

". azt gondoltam, itt kell megtalálnom az igazit, az élot, az élo magyar muvészetet, amibol csinálni lehet valamit.

Itt, ahol olyan szép volt a múlt és olyan szomorú a jelen.

Itt, Erdélyben, ahol valamikor terebélyes fa volt a nemzeti muvészet, ma pedig korhadó gyökér. De egy csepp élet, az még van benne.

És azért újra és újra járom ezt a földet, ezeket a hegyeket. Keresem a kincset és találok egy-egy morzsát belole. Szedem össze, szedem össze, viszem haza, egy csomóba gyujtöm; mert hátha egyszer, talán. mégis! [.] Alig-alig veszem észre, hogy egyedül vagyok. Csak néha-néha, ha egy-egy gúnyos szó, egy-egy gogös nyugati újmagyar beszéd üti meg a fülemet, akkor eszembe jut, hogy talán már mégis hiába!

De a múltkoriban olvastam egy új magyar írást. Egy poéta írását, aki éppen úgy, mint én is, keletrol indult el nyugatra és aztán - aztán újra csak visszatért keletre.

És megvigasztalt engem akkor az az írás, merthogy más is keresi a magyar szépségeket, nem csak én, más is itt keresi Erdélyben, ahol én."

Aki szintén Erdélyben keres, az nem más, mint Ady Endre. Kós örömmel fedezi fel Ady egyik cikkét és hosszan idéz belole (sajnos: sem a forrást, sem az írás címét nem közli); a hangvétel azonos.

Kós és Ady - két, Erdélyben született, kálvinista magyar, akik elkötelezett hívei az erdélyi eszmének, akik jobban érzik magukat a hegyek között, mint az alföldön, akik imádják Kalotaszeget. Ady idézése után ismét Kós veszi át a szót:

"Hallottam dalolni balladáinkat, melyekrol egykor szintén kisütötte a pesti tudomány, hogy azok hamisítványok, de amelyekkel ma már henceg a magyar kultúra. Ezek a balladák pedig az erdélyi magyar fajtát a világ legnagyobb poétái mellé emelték. - Egykor azt hittük nagy szégyenkezve, hogy a cigánymuzsika: magyar zene. Ma az osi erdélyi népdal, a nóta alapján már nemzeti nagy zenét csinál egy magyar fiú. Hát persze, hogy megtagadja ot is a magyar hivatalos zenevilág. [Utalás Bartók Bélára, aki 1912-ben már ismert zeneszerzo és eloadómuvész volt; 1907-tol kezdodoen, Kodállyal közösen, népzenét gyujtött Erdélyben. - K. P.]

[.] Erdély az a zuga a magyar világnak, ahol nemzeti muvészet és kultúra volt mindig. Ahol ez nem máról holnapra csinálódott, de ahova még valahonnan Ázsia szívébol hozták vidám lovas orök és aztán apáról-fiura adták azt drága örökségképpen." [Kalotaszeg, 8. sz.]

Az "Ázsia szívébol jött lovas or" képi formában is megjelenik a lapban, az Erdélyország rovatcím figurájaként, de ugyanaz az alak kerül kilenc év múlva a Kiáltó szót tartalmazó füzet címlapjára is. A lovas figurával elobb az Atila királ balladáját illusztrálta, kisebb változata a Napkelet címlapján látható, de Mátyás Vilmos is ezt kívánta az ex libriszére rajzoltatni.

Erdély magyar muvészetérol szóló eszmefuttatását a lap következo számában fejezi be.

"Az alap megvan. Nemzeti muvészetünk gyökere Erdélyben még él.

Ez a muvészet nem volt pásztorfaragás, nem volt paraszt mesterkedés, nem volt cigánymuzsika, sem magyar kurjantás, de tulipán-muvészet, tulipán-magyarság sem volt és nem állott csak különbözo szur-motívumok ide-oda applikálásából. De egy egész teljes és szerves munka volt, melyet az erdélyi társadalom minden rétege évszázadokon keresztül csinált, fejlesztett és gazdagított és amely mindig szorosan együtt haladt az erdélyi élettel.

Az erdélyi magyarság nem motívumokat orzött meg, hanem egy igazi, önálló nemzeti muvészetnek alapjait, romjait, rongyait.

És mégis! - muvészet, iparmuvészet ma csak Budapesten van, azt csak Budapesten tanítanak. A budapesti muvészkávéházak, muvész clubbok csinálnak ma nemzeti muvészetet. Ma ott akarnak nemzeti muvészetet teremteni, ahol annak semmiféle alapja sohasem volt. Ahol az élettel parányi vonatkozása sincs annak, ahol annak nincsen múltja, nincsen ose.

Olyan ez a nagy akarás, mintha valaki egy emeletes ház legfelso emeletén cserépben akarna búzát termeszteni, hogy egyszer - nemsokára - kenyeret süthessen lisztjébol.

De bizony mondom, hogy búzát ezer esztendo múlva is csak az öreg föld fog nekünk teremni, ha leszállunk hozzá, ha megdolgozzuk, ha megismerkedünk és megbarátkozunk vele; ha verejtékezünk a vele való nehéz munkától, ha megküzdünk ellenségeivel és ha bízunk benne. Akkor lesz búzánk, lesz kenyerünk. De csak akkor.

És Erdélyben él nemzeti muvészetünk gyökere.

És mi ezzel a tudatunkkal tehetetlenül állunk itt, Erdély földjén, mert hogyan folytassuk apáink muvészi munkálkodását, ha nincsen ahol tanuljunk; mert Budapesten tanulhatnók csak meg azt, ami nélkül dolgozni nem tudunk, de Budapest hozzánk messzebb van, mint - Bukarest.

Régen itt voltak a céhek, voltak kiváló mestereink, akik utódokat neveltek, régen vándorolni ment az iparos és régen nem konkurált az idegen kontár és a gyár.

Ma semmink sincs, se iskolánk, se egészséges iparunk, de az a jó vidék vagyunk, mely Budapest és Bécs raktáron maradt portékáját olcsón megvásárolja, és ha mégis próbálkozunk, akkor a kegyelt, szubvencionált, reklámozott Budapest mégis megöl csírájában minden törekvést. [.]

Idegen áramlatok, idegen kultúra rohamosan pusztítja a még élot, a még tengodot.

Vajjon lehetne-é új életet lehelni belé?

Vajjon talpra tud-e állani egyszer még?

Vajjon lenne-é belole még egyszer nemzeti muvészet, igazabb, hatalmasabb, mint amilyen a régi volt?

Igen! Hiszem és vallom ezt! És tudom!

De - itt Erdélyben kell azt állogatni. De csak itt Erdélyben, ahol valaha állt, ahol ma nyugszik.

És ezért - keressük Erdélyben. Erdélyben keressük a jövo nemzeti muvészetét!"

[Kalotaszeg, 9. sz.]

A 10. számban Szemere György: Új Magyarország címu 33 oldalas röpiratát ismerteti Transsilvanus. A stílus nyilvánvalóan elárulja Kóst, aki örömmel üdvözli Szemerének a sajátjához hasonló eszméit. Sem a 10-es, sem a 11-es szám nem tartalmaz említésre méltó egyéb anyagot. A 12. szám (1912. márc. 26.) vezércikkében Kós megvonja az eddigiek mérlegét és elbúcsúzik olvasóitól.

"És hogy utainkból nem térültünk el, azt legjobban bizonyítja az, hogy megszaporodtunk e rövid három hónap alatt, hogy nemcsak Kalotaszeg csatlakozott zászlónk alá, hanem meghallotta kiáltásunkat Erdélyország. [.]

Megértette Kalotaszeg magyarsága azt, hogy szükséges, sot égetoen fontos, hogy legyen a magyarságnak egy összeköto, szervezo, érdekeire ügyelo, javaiért harcoló orgánuma: ez a mi örömünk és nagy elégtételünk. És hogy a mi lapunk tudta szolgálni a kalotaszegi magyarság társadalmi, kulturális és nemzeti ügyét: az a mi büszkeségünk.

Azonban eddigi munkásságunk korlátolt volt és mostani formájában korlátolt is maradna. Kalotaszeg kicsi világ és már eddigelé is sokszor átléptük ennek határát. De közönségünk, olvasóink is ma már nemcsak Kalotaszegrol telnek, hanem Erdély más vidékeirol is. És mi kötelességünknek tartjuk, hogy ilyen körülmények között tágítsunk a magunkszabta korlátokon és nemzeti programunkat, propagatív munkásságunkat ne csak Kalotaszegre, hanem egész Erdélyre is kiterjesszük - ha tudjuk. [.]

Örömmel vettük tehát az Erdélyi Irodalmi Társaság szíves felszólítását, mellyel együttes munkára szólít fel minket a közös, nagy cél érdekében: Erdély nemzeti kultúrájának ápolására, fejlesztésére, apáink szellemében, Erdély magyar társadalmának ébrentartására nagy, életbevágó nemzeti kérdéseink helyes megoldása szempontjából.

[Ezután bejelenti, hogy] már a jövo vasárnapon indul az Erdélyi Irodalmi Társaság hetilapja az Erdélyi Lapok, mely ugyanazt a programot írta zászlójára, melyet mi. [.]

A Kalotaszeg tehát ezzel a számmal, mostani formájában megszunik [.], a lap elofizetoi befizetett díjaik fejében ezután az Erdélyi Lapokat kapják. Amennyiben azonban nem óhajtják a Kalotaszeg helyett ezt a lapot, úgy egyszeru levelezolapon reklamálják meg befizetett díjaikat az Erdélyi Lapok kiadóhivatalában [.] és hiány nélkül visszakapják azt." [Kalotaszeg, 12. sz.] 

A cikkbol az olvasható ki, mintha az Erdélyi Lapok frissen alapított folyóirat lenne, ezért néhány pontosító adatot fuzök a fenti idézethez. Az Erdélyi Irodalmi Társaság folyóirata 1908 októberében indult, s 1911 decemberéig félhavonként jelent meg, ezt egy három hónapos szünetelés követte, majd - a Kalotaszeg megszunése után négy nappal - a folyóirat ismét elindult (1912. márc. 30. = 5. évf. 1. sz.) és hetilapként egészen 1913. márc. 29-ig élt. Névleges foszerkesztoje a második szakaszban Bánffy Miklós volt. [Mózes: 27.]

A lap átadásának körülményeit eléggé nagy pátosszal adja elo az iménti cikk, pedig a drámai megszunés mögött igen prózai okok álltak:

"Február végén vagy március elején a pénzügyminisztériumnak a kispesti ún. Wekerle-telep központi piactere beépítésének tervjavaslatára kiírt szukebb köru pályázatán a bíráló bizottság az én javaslatomat fogadta el. [.] Sztánán mindenekelott a Kalotaszeg megjelenését szüntettem be március végével (az Erdélyi Irodalmi Társasággal való megállapodásom szerint elofizetoim az új negyedévben a Kalotaszeg helyett a társaság lapját, az Erdélyi Lapokat kapják)." [Kós 1991: 121.]

]

A következo hat esztendo Európa és a világ számára egyaránt nagy hordereju változásokat jelentettek, így Kós Károly életében is. Móricz Zsigmondnál tett látogatása idején értesült a trónörökös elleni merényletrol. Mivel a közvélemény és a közvetlen környezet is azt jósolta, hogy nemsokára kitör a háború, Kós nem kockáztatta meg, hogy elinduljanak olaszországi nyaralásukra, helyette hazatértek Sztánára.

1915-ben megkapta katonai behívóját, de - szerencséjére - felmentették, hogy folytassa a Sepsiszentgyörgyön megkezdett kórházépítést. Végül a munkálatokat - anyagiak hiányában - leállították, és Kóst ismét behívták. Így 1916-ban már Nagyszebenben szolgált, a 21-es honvédeknél.

1916 augusztusában tört be a román hadsereg Erdélybe. Egy Szeben környéki rövid csatározás után Kós ezredét az alföldre vezényelték. Szentesen állomásoztak, amikor rokoni-baráti kapcsolatok révén tudomására jutott, hogy felmentése érkezett, de a parancsot a zászlóalj-irodán elfektették. Sikerült kiharcolnia, hogy kezébe adják a felmentést, s azzal aztán Budapestre utazott. Ott - Bánffy Miklós javaslatára - bevették abba a bizottságba, amely az utolsó magyar király koronázási ünnepségének díszleteit készítette elo.

"A koronázási ünnepségek befejeztével Kós különleges küldetése véget ért, vissza kellett volna térnie ezredéhez. Azonban barátai jóvoltából erre nem került sor. Ugyanis a kormány - erosíteni akarván a kapcsolatokat Törökországgal, az Osztrák-Magyar Monarchia fegyveres szövetségesével - elhatározta, hogy Konstantinápolyban magyar tudományos intézetet állít fel. Amint a sajtó hangzatosan megfogalmazta, ez az intézet >az elso olyan tudományos alapítás, mely e nagy háborúban együtt öntött magyar és török vér termotalajából a békés emberiség számára megmarad<. Mindenesetre, a nagy szólamok hangoztatásán kívül ez az intézet arra is alkalmas volt, hogy néhány muvészembernek menedéket adjon a nagy világégésben. Barátai közbenjárására a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Muvészeti Osztálya ennek az intézetnek a munkatársává - építészeti szakértojévé - nevezi ki Kóst, aki ezzel felmentést nyer a katonai szolgálat alól. Elbúcsúzik hát a sztánai kis házban meghúzódó feleségétol és három apró gyermekétol, s menekül a háború, a halál elol - Konstantinápolyba." [Varró 1973: 64-65.]

Kós a rá jellemzo ambícióval fogott neki a munkának, Isztambul építészeti-történeti fejlodésérol kívánt monográfiát írni, s hogy eredetiben olvashassa a szakmunkákat, török nyelvleckéket is vett. Sztambul címu kötete a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet közleményei sorozatban jelent meg, 1918-ban. Az iszlám építészet történetéhez is gyujtött anyagot, de ezt a munkáját nem sikerült elkezdenie, ugyanis a történelem ismét beleszólt az életébe. Egy újabb építészeti munka kedvéért Budapestre hívták, ahol megbízták József foherceg görgényi vadászkastélyának megtervezésével. Kós kiszállt Görgényszentimrére, hogy helyszíni vázlatokat készítsen, majd Budapestre utaztában meghallotta a hírt, hogy a Balkán-vasutat az antant csapatok elvágták, Törökországgal megszakadt a vasúti összeköttetés. 

Úgy dönt, hogy nem jelentkezik csapatánál, inkább hazatér Sztánára. Az 1918 oszén kitört "oszirózsás" forradalom hírére Pestre utazik, együtt lelkesedik, tüntet a háború befejezését követelo tömeggel. A helyzet stabilizálódása után építészként próbál munkát találni. A Károlyi-kormány kinevezi az Iparmuvészeti Foiskola tanárává. Mielott állását elfoglalná, Sztánára utazik. Karácsony estére érkezett haza, hogy családjával együtt ünnepeljen. Ugyanazon a napon a Neculcea tábornok vezette román hadsereg megszállta Kolozsvárt.

Közben - el ne feledjük! - 1918. december 1-jén, Gyulafehérváron, a románok nemzeti gyulése kimondta Erdélynek Romániával való egyesülését, amelyet az erdélyi Szász Nemzeti Tanács medgyesi gyulése is támogatott (1919. január 8.). [Bovebben lásd: Mikó 1941: 14-15.]

Kós a bizonytalan helyzetben már nem hagyja el családját, Erdélyben marad. Az itthon maradás miértjét korábbi megnyilatkozásaiban találjuk meg. Errol Varró János kituno monográfiája így vélekedik: 

"Kós elso lépése a transzilvanizmus felé jóval az elso világháború elott történt, s határozott szembefordulást jelentett a Rákosi Jeno-féle nagymagyar nacionalizmussal, illetve ami ezzel egyet jelentett, a nagymagyar állameszmével. Nép és állam fogalma ekkor már szétválik szemléletében, aminek következtében az Osztrák-Magyar Monarchia elso világháború utáni összeomlása Kós számára nem jelentett tragédiát. Ellentétben a hivatalnokértelmiséggel, mely az államhoz ragaszkodott, Kóst népéhez, szüloföldjéhez kötötte a huség, s mikor amazok az állam után vándoroltak, Kós hazajött népének szolgálni. Elso világháború utáni közéleti tevékenységének, építo optimizmusának rugói e korai transzilván [.] felfogásában gyökereznek." [Varró 1973: 54.]

A történelem ismét nagyot lép: 1919. február 14-én a párizsi békekonferencia - Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnökének eloterjesztésére - elfogadja a Nemzetek Szövetsége alapokmányának tervezetét. 1919 márciusában kikiáltják a Tanácsköztársaságot, a Kun Béla és Pogány József által szövegezett kiáltvány kinyilvánítja a proletárdiktatúrát, bejelentik a bankok, bányák, üzemek államosítását, proletár hadsereg szervezését, a Szovjet-Oroszországgal való eszmei és fegyveres közösséget. Március végén Kun Béla, külügyi népbiztos táviratban értesíti a román, jugoszláv és csehszlovák kormányt, hogy a Tanácsköztársaság elvben elismeri területi követeléseiket. Április 16-án a román hadsereg megindítja támadását a Tanácsköztársaság ellen, a februárban megállapított demarkációs vonal teljes hosszában.

Az ido teltével mind kisebb az esélye annak, hogy Erdély továbbra is Magyarország része maradjon, a pontot az i-re a trianoni békediktátum teszi föl (1920. június 4.). Ennek értelmében Magyarország területe 93 ezer km2-re csökken, Romániához kerül 102 ezer km2, 3,5 millió lakos, közte 1,66 millió magyar.

Kós a vesztes hangulat és az általános bizonytalanság és nyomorúság ellenére úgy dönt, hogy Erdélyben marad. Úgy érzi, rá itt most nagyobb szükség van, mint Budapesten. Építészként a háborút követo pénztelenségben még munkát sem remélhetett, ezért saját és családja életét Isten kezébe ajánlotta - nem eloször és nem utoljára. Emlékiratában számtalanszor hivatkozik a református tan egyik alaptételére, a predestinációra, mely - íme - ismét hittel és reménnyel töltötte el.

Kósnak az 1968-ban fogalmazott életrajzából idézzük azt a részt, amelyben röviden megvonja politikusi pályafutásánek mérlegét. 

"Ugyanakkor indul közéleti (kisebbségpolitikai) tevékenységem is. Beköszöntoje egy röpirat volt (Kiáltó szó), mely az impériumváltozás valóságának tudomásul vételével egyidejuleg bejelentette a Romániához csatolt magyarság igényét a maga emberi és nemzettársadalmi életjogának elismertetésére és megvalósítására. Ezt nyomon követte a hívó szavunkra 1921 júniusában Bánffyhunyad piacára összesereglett népgyulés, mely megalakította a romániai magyar nép elso, radikálisan demokrata politikai szervezetét, az Erdélyi, illetve késobbi nevén Magyar Néppártot.

E kezdeti sikeres, de jórészt csupán Kalotaszeg magyar népét befoglaló megmozdulás élo erotényezové érlelésének és országos kiszélesítésének érdekében most már intenzíven be kellett kapcsolódnom a politikai publicisztikába is, és kiegészítésül, néhány politikai bajtársam támogatásával, 1922-ben [pontosabban: 1921 novemberében - K. P.] megindítottam, szerkesztettem és adminisztráltam a Vasárnap címu képes politikai népújságot is.

Ez a népünk érdekében való becsületes, hasznos és bátor plebejus-szervezkedés azonban felserkentette a maga múltbeli, mindenható politikai vezeto pozíciójához görcsösen ragaszkodó és eddig a gyáva és káros politikai passzivitást propagáló magyar egyházi és világi arisztokráciát, a pénz és hitel velük szövetséges urait és dzsentri- meg polgárvazallusaikat, s most akcióba lendülve, hirtelen megszervezték a politikai és gazdasági érdekeiket szolgáló, konzervatív-nacionalista Nemzeti Pártjukat - a dolgozó magyar nép demokrata pártja ellen.

Négyesztendei megerolteto szervezo munka és keseru tusakodások után - melyek folyamán kenyérkereso munkám is kíméletlen támadásokban részesült -, be kellett látnom, hogy a dolgozó magyar nép koldusszegény pártjának tiszta eszközökkel nem lehet kilátása a gyozelemre, viszont képtelen lévén vállalni az ellenfél cinikus, sot erkölcstelen módszereit, a pártpolitika közvetlen munkaterületérol visszavonulva, közéleti tevékenységemet a romániai magyar életépítésnek eddig elégtelenül gondozott, sot elhanyagolt kulturális munkaterületére koncentráltam." [Kós 1969: 14-15.; kiemelés tolem - K. P.]

Czine Mihály irodalomtörténész így árnyalja Kós politikusi tevékenységének kezdeti szakaszát:

Az Erdélyi Néppárt "volt a romániai magyarság elso politikai szervezete. Vállalták a román állami polgári kötelezettséget, és gyakorolni kívánták törvényes jogaikat.

Ez volt az elso politikai párt, amit magyar író kezdeményezett. Talán mondani is felesleges: nem politikai ambícióból [.] - a romániai magyarság létérdekeit kívánta szolgálni. Tisztségekre nem vágyott; a megalakult párt vezeto posztjaira megfelelo embereket ültetett. [.]

S maga máris újabb vállalkozásba kezdett: egy képes hetilapot indított Vasárnap címmel. Mert szükség volt arra is, egy népújságra, amely ébreszti, táplálja a demokratikus politikai érdeklodést. A lapocskát maga rajzolja, szerkeszti, részben írja, ügyeli a nyomdát, a nyakán van az adminisztráció és a levelezés. Keresi az írókat - mert >az erdélyi írásoknak nagy híján" vannak - s az olvasókat is, akiknek küldhetné a Vasárnapot. Milyen hosies vállalkozás volt ez is: pénz nélkül lapot indítani, olvasókat nevelni, értékeket felfedezni, bátorítani, az ismeretlenségbol elohozni. - S gyozte erovel." [Czine Mihály: Huség és szolgálat. In: Kós 2000: 175.]

]

Most térjünk ki a politikusi életpálya elso szakaszának apróbb részleteire is.

Rögtön egy olyan eseménnyel kezdjük, amit Kós, fenti, rövidebb életrajzában egyáltalán nem említ (a hosszabb életrajz 1916-ben megszakad, tehát abban hiába is keresnénk).

 A Kalotaszegi Köztársaság alapításáról van szó, amelyet - a rendelkezésre álló adatok alapján - be sem tudunk határolni pontosan (Ligeti Erno szerint 1919 tavaszán volt - lásd alább), de az sem derül ki, hogy hány napig vagy hétig tartott ez a meseszeru állapot.

Az elvi alapozáshoz - vélhetoen - a kolozsvári Keleti Újság által terjesztett eszmék is hozzájárulhattak. A hírlapot 1918 karácsonyán indították útjára, s röviddel azután, Szentimrei Jeno hívására, Kós - grafikai szerkesztoként - a Keleti Újsághoz szegodött.

Varró János így jellemzi a lap kezdeti politikai irányultságát:

"A Keleti Újság [.] tulajdonosai, az idok szavát megértve, az új lapot a radikalizálódó tömegeknek szánták, s épp ezért egy haladó újságírócsoport kezére bízták. Így született meg végre az a haladó szellemu kolozsvári napilap, amely körül most már kijegecesedhetett az ún. vidéki progresszívek csoportosulása." [Varró 1973: 73.] 

A szerkesztoség tagjai között találjuk: Paál Árpádot, Zágoni Istvánt, Ligeti Ernot és az említett Szentimrei Jenot, akikkel Kós a késobbiek folyamán is együttmuködött. A lap eros támasza volt az erdélyi magyarságnak, "a realista és aktivista szemlélet érvényesítéséért szállt síkra". [RoMIL 2: 678.]

A magyarság vezetoi - a wilsoni önrendelkezés elméletére hivatkozva -, Erdély önállóságáért küzdöttek. Hat kolozsvári közéleti személyiség, Grandpierre Emil foispánnal az élen, Nagyszebenbe utazott a román kormányzótanácshoz. "Azt javasolták, hogy a közigazgatás Erdély magyar területén magyar, a románokén román, a vegyes területeken vegyes legyen, a kormányzótanács azonban hallani sem akart a magyar javaslatokról." [Mikó 1941: 15-16.]

Olvassunk bele néhány forrásmunkába, hadd lássuk, mit is jelent ez a wilsoni elmélet, egyúttal azt is próbáljuk fölfedni, miként próbálta ezt Kós - a maga kis választott hazájában, Kalotaszegen - megvalósítani. 

"A haladást gátló félfeudális Osztrák-Magyar Monarchia szétesett; a régi Magyarország Habsburg-barát feudális vezetoi eltuntek a történelem színpadáról; Károlyi Mihály, a forradalmi kormány miniszterelnöke meg azt hirdeti, hogy >. a nép rendjét úgy akarja megcsinálni a kormány, ahogy Amerikában a bölcs Wilson elnök tanítja. Minden nép a maga szabad akaratából intézze a dolgát, ahogy a legjobban tud boldogulni. Minden nép a maga területén, megyéjében, járásában, falujában maga határozzon afelett, milyen nyelven akar tanulni, bírájával, jegyzojével beszélni.< Hát nem lelkesíto, szép eszmék ezek? Különösen azok számára, akik szívbol óhajtották ugyan szolgálni a társadalmi haladást, de akik elképzelhetetlenül távol álltak a gyakorlati politikai élettol, s még csak megközelítoleg sem ismerték fel a valóságosan ható történelmi eroket! Ezek után csodálkozhatunk-e, ha ezekben a napokban >az önrendelkezés mániájába esett az emberiségKalotaszeg c. lap cikkeire - K. P.] megszakadt: a Monarchia, melyet támadott, azóta szétesett; urai, akik Erdélyt is félgyarmati helyzetben tartották - s akiket Kós engesztelhetetlenül gyulölt most már azért is, mivel a népet e véres világháborúba belesodorták -, nincsenek többé. [.]

Kós lelkében fokozatosan egy erosen idealizált kis társadalom képe kezd kibontakozni, ahol osztályok és nemzetek békés egyetértésben élnek egymással. Kétségtelenül utópia ez, amely csakis a muvész tudatában élt, noha az is kétségtelen, hogy benne a muvésznek egy emberségesebb társadalom utáni vágya nyert kifejezést. Az októberi forradalmat követo mozgalmas napokban ennek a hegyek között megbúvó, idealizált kis világnak a képe egyre határozottabb kontúrokat kap, míg aztán Kós hazajön, s a wilsoni >önrendelkezés< szellemében hozzálát gyakorlati megvalósításához: 1919 tavaszán megszervezi a Kalotaszegi Köztársaságot, mely egy fél év leforgása alatt Erdély harmadik liliputi >köztársasága< volt. [.]

Hosszú és keserves politikai küzdelem tapasztalatai tanítják majd meg, hogy az illúziók - fakadjanak bár a legjobb szándékból - a társadalmi küzdelemben mit sem érnek, hogy az osztálytársadalom körülményei között egyik uralkodó osztály sem hajlandó - csupa lokálpatriotizmusból - elonyeirol a másik javára lemondani, s foleg, hogy jószántából egyik uralkodó osztály sem hajlandó a dolgozók érdekeit szolgáló népi politikát folytatni. [Varró 1973: 70-71.]

Varró János igen élesen elhatárolja a fikciót a valóságtól, az utópiát a tényállástól. A könyv megírása óta eltelt emberöltonyi ido, s az 1989-es rendszerváltoztatás is tanúsítják: a wilsoni eszmék gyakorlati megvalósítása egyre távolabbi idokbe tolódik.

Mikó Imre csupán néhány sorban említi a kalotaszegi köztársaságot:

"[1919] Januárban dr. Paál Árpád, udvarhelyi alispánt és harminchat tisztviselotársát letartóztatták, akiktol Paál esküt vett be a székely köztársaságra. Sztánán Kós Károly kalotaszegi köztársaság szervezéséhez kezdett hozzá negyvenezer emberrel." [Mikó 1941: 15. - Egy másik forrás szerint (Ligeti: 14.) Paál Árpádot - ugyanezen okból kifolyólag - 1918 decemberében tartóztatták le. - K. P.]

A kis köztársaságok bukása elkerülhetetlen volt, ez Pomogáts és Varró elemzésébol egyaránt kiderül:

"Temesváron jött létre, antant csapatok védelme alatt, a magyar-szerb-román Néptanács kezdeményezésére a Bánsági Köztársaság, Székelyudvarhelyen Paál Árpád, a Károlyi-kormány által kinevezett alispán kiáltotta ki a Székely Köztársaságot, végül Kalotaszegen Kós Károly szervezte a Kalotaszegi Köztársaságot. Valamennyi kísérletnek a román királyi hadsereg bevonulása vetett véget, mint ahogy a kolozsvári népgyulés [1918. december 22-én a Gyulafehérvári Határozatok ellenében szólaltak fel - K. P.] határozatai is naiv történelmi ábrándokká váltak Neculcea tábornok csapatainak 1918. december 24-ei bevonulása után. Az erdélyi terület sorsa ekkor már eldolt; az antant hatalmak és a román kormány 1916-os szerzodése intézkedett afelol, hogy a terület a román állam birtokába kerül." [Pomogáts: 24.]

"Kós elméleti >köztársasága< eltunt a történelmi események forgatagában, mielott még konkrét formát ölthetett volna. (Emléke is csupán azokban az ártatlan élcekben maradt fenn, melyeket Kós barátai gyártottak a >kalotaszegi Cavour< bosszantására.)" [Varró 1973: 71.]

A "kalotaszegi Cavour" említésének egyik lelohelye megvan, rögvest rátérünk, de elobb tisztázzuk, hogy ki is volt ez a - franciásan csengo nevet viselo - úr.

"Camillo Benso, Conte di Cavour (1810-1861): gróf, olasz politikus. Piemont miniszterelnökeként (1852-61) vezeto szerepet játszott az egységes olasz állam létrehozásában. III. Napóleon francia császárral kötött megállapodása után kirobbantotta a piemonti- francia-osztrák háborút (1859), s Velence és Róma kivételével egyesítette Itáliát (1860)." [Akadémiai kislexikon: 327.]

Mint említettem, Kós emlékirataitól nem remélhetünk magyarázatot a köztársaság megalakításának körülményeirol, ezért máshol kell keresnünk azt. A legbovebb utalást Ligeti Erno könyvében találtuk:

"A román hadsereg csak 1919 májusában fészkelte be magát Aradra. Temesvárra, ahol külön bánáti köztársaság alakult, szerbek vonultak be eloször, hátukon batyuval, kecskéket hajtva maguk elott, késobb felváltotta oket a francia gyarmati hadsereg."  [Ligeti: 9.]

"Ezekben az idokben a wilsoni eszmék hatása alatt, az önrendelkezés mániájába esett az emberiség. Erdélyben is három köztársaság alakult meg, így a Bánságban, a Székelyföldön és végül Kalotaszegen. Bánffyhunyadon kimondották, hogy 60.000 kalotaszegi magyar külön kis köztársaságot alakít, meg is választotta a köztársasági elnököt, Albrecht Géza földbirtokos személyében. A köztársaság létesítésének gondolatát az alakítók szerint az tette indokolttá, hogy a kalotaszegi magyarságot nagy román tenger veszi körül és e nyelvsziget önálló állami berendezésének létjogosultságánál így mi sem természetesebb. A tervezet szerint a Budapest-Kolozsvár közötti vasúti vonal semleges vonal, ellenben a jelenlegi kissebesi vonal, amely a kalotaszegi községeket összeköti, a kalotaszegi köztársaság tulajdonába megy át.

Kalotaszegnek úgyis, mint csecsemo-köztársaságnak, úgyis, mint - ez már sokkal komolyabb - erdélyi Piemontnak Cavourja Kós Károly, akinek lelki szeme már látta a lobogót, amelyet o tervez meg, a pénzérmét, amelyet o vés ki és o veret ki a bánffyhunyadi állami pénzverdében, de az idok vihartölcsére megforgatta ezt a bizarr tervecskét és a köztársasági államból nem maradt más, mint Kós Kalotaszeg címu könyve, amelyet tíz vagy tizenkét múlva a maga kis népi külön társadalmának megörökítésére fog megírni." [Ligeti: 58. - Ligeti halvány utalása alapján ismételten átlapoztam Kós könyvét, de a Kalotaszeg csak 1918-ig követi az eseményeket, a köztársaságról szó sem esik. - K. P.]

Itt - egy bekezdés erejéig - ki kell térnünk Ligeti gúnyos hangvételére. Mellesleg a Kalotaszeget alkotó magyar és vegyes lakosságú 39 falut [Kós 1969: 156.] egyesíto köztársaság ötlete valóban megmosolyogtató, tehát nem rosszallólag említjük a tényt, csupán az érdekesség kedvéért. Ligeti, emlékiratának egy késobbi fejezetében [Ligeti: 72.], már az ESzC-körüli dolgok ismertetése körül, a következoket említi: "A Céh elso sorozatának egyik kötetét én írtam, Föl a bakra címmel. Fájdalom, e regény kéziratának csaknem a felét ki kellett dobnom, nem annyira a cenzúra veszedelme miatt, de mert Kós, az igazgató félt törékeny nyomdai kalkulációnk felborulásától. - Tíz ívnél terjedelmesebb kötetet nem adhatunk ki - mondotta nekem. - Ezt a megállapodást legelsosorban neked kell betartani, aki a Céhnek tagja vagy. Két kötetben nem adhatjuk ki, ahhoz meg túl rövid. Húzz ki belole, különben én fogom kihúzni - taccsolt le, azzal a lármás hanghordozással, amely egyéniségének annyira sajátja." - Írók és szerkesztok vagy kiadók viszonyában pedig az a legnagyobb sértés, ha valakinek belegyalogolnak a kéziratába. Ez volna tehát a (lehetséges!) magyarázat. - Ám Ligeti haragja nem volt mély és örökkévaló! A Kiáltó szó stílusáról elismeroleg ír: "Kós Károlyban, a >viharügynök<-ben, mindig volt egy csipetnyi a fantasztából, de röpirata egyike az akkori idok legszebb és legpolitikusabb megnyilatkozásának." [Ligeti: 58.]

Az imént - Ligeti szövegében - 60 ezer emberrol esik szó, ez nyilvánvaló elírás, ugyanis Kós a kalotaszegi magyar és vegyes lakosságú falvak létszámát 1932-ben (!) 40 ezerre becsüli [Kós 1969: 156.]. Láthatjuk tehát, hogy a kirajzolódó kép igen ellentmondásos és ugyancsak felületes. Az idézett íróknak is túl kevés adat állhatott rendelkezésükre - ráadásul forrásaikat ok sem jelölik meg! -, de a mi kutatásaink sem vezettek komoly eredményre. Talán újabb levéltári források fölbukkanása szolgáltathat újabb részleteket, adhat bovebb leírást e kis köztársaság rövid életérol.

Kisebb-nagyobb utalások még fölbukkannak, például egy egészen apró részlet Mikó Imre emlékiratában. Kós késobb is gyakran berándult Kolozsvárra, s olyankor népesebb hallgatóság elott mesélt, magyarázott, vitázott, érvelt.

"Nos, ebben a székelyeknek álcázott körben jelent meg közöttünk a húszas-harmincas évek fordulóján a >mindig zsémbes, mindig harapós, / mindig teremto tettekért parázsló öreg harcos, / a kajla bajszú Kós<. Dsida Jeno ezeket a sorokat késobb írta, s amikor az >építész úr< Sztánáról Kolozsvárra be-berándult, o még latin verseket fordított magyarra és római jogot tanult. [.] amikor Kós ócska gumiköpenyben, sárosan vagy fázottan megjelent, kifújta magát, néha még egy-két káromkodást is megeresztett, aztán mesélni kezdett a népmuvészetrol vagy a huszitizmusról, az erdélyi irodalomról vagy a kalotaszegi köztársaság elvetélt tervérol, amelynek anyagi alapját a bélyeggyujtok teremtették volna meg." [Mikó 1976: 9-10.]

E pár sor kiemelt része, kiegészítve Ligeti korábbi idézetének egy mondatával ("lelki szeme már látta a lobogót, amelyet o tervez meg, a pénzérmét, amelyet o vés ki és o veret ki") azt sejteti, hogy Kós, a Morris-Ruskin-Ashbee-féle eszmék hatására, amolyan önellátó "kézmuves" köztársaságra gondolt, amelynek a kincstárát majd a bélyegkiadás hasznából tölti fel. Mindez csak feltételezés, de talán van némi alapja, tekintetbe véve egyrészt Ligeti megjegyzését (Kós természetében "mindig volt egy csipetnyi a fantasztából"), másrészt a kis országok bélyegei iránti keresletet. Kós, látva az Atila királ osztatlan sikerét, amely azt jelezte, hogy a grafikai ritkaságok iránt élénk az érdeklodés, úgy gondolhatta, hogy köztársaságát majd a világban lézengo, különlegességek iránt lelkesedo gyujtok fogják eltartani.

Ismétlem: mindez csupán vélelem, de "ragaszkodom a véleményemhez addig, míg okosabb ember jobbat nem mond helyette" (írja Móra Ferenc, egy Kós Károlyt védo cikkében [Erdélyi Helikon, 1933. 3. sz. p. 224.]). - Ami viszont tagadhatatlan: a sztánai nyomda termékeinek és az Erdélyi Szépmíves Céh amator kiadású könyveinek késobbi sikere.

Láthattuk - Kós Károly merész ötlete nem volt példa nélküli. 1918 végén még két köztársasági kezdeményezés is létrejött az interregnum hatására, de a román hadsereg területfoglalásai következtében egyikük sem kerülhette el a sorsát. Röviden szólva: Wilson túl messze volt, az Ókirályság túl közel.

Az idézetek mozaikjából talán kikerekedik az a kép, amit föl szerettünk volna vázolni, természetesen ez a kép egy kicsit darabos, nem olyan árnyalt, mint egy szénrajz. A magyarázat egyszeru: a korabeli sajtó nagyon keveset, vagy semmit sem közölt errol.

Amit biztosan tudunk: volt egyszer egy Kalotaszegi Köztársaság, melynek még az elnökét is ismerjük (úgy lehet közfelkiáltással választották, mert sem parlamentet összehívni, sem választásokat kiírni nem volt lehetoségük), a többi csak feltételezés, vagy bizonytalan információn alapuló közlés.

Ha a hatalom meg is szüntette az önkormányzat e korai formáját, az erdélyi magyarság az azóta eltelt nyolc évtized alatt, s az elnyomó politika ellenére sem mondott le a Gyulafehérváron tett alábbi programpontnak a megvalósításáról:

"III. 1. Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebelébol választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot." [A gyulafehérvári egyesülési határozatok (1918. dec. 1.) Idézi: Mikó 1941: 265.] 

]

Térjünk át Kós politikai tevékenységének következo állomására, a sokat emlegetett Kiáltó szó címu röpiratra. Kós Károly fogalmazványa két másik írással közösen, egy 48 oldalas füzetben jelent meg. A másik két írás: Zágoni István dr.: A magyarság útja és Paál Árpád dr.: A politikai aktivitás rendszere.

A Kiáltó szó teljes szövegét is idézzük, de elobb lássuk a megírás kiváltó okait és történetét.

Az 1919-es esztendo Erdélyét a várakozás, a kétely és a kétségbeesés jellemezte. A magyarság vezetoi a passzív ellenállást hirdették meg. A népet azzal biztatták, hogy a megkötendo békeszerzodés majd visszacsatolja Erdélyt Magyarországhoz. Érvelésükben kifejtették, hogy ha az értelmiségi réteg leteszi az új államhatalom által megkövetelt huségesküt, ezzel tulajdonképpen elfogadják az új hatalmat, az pedig nem egyéb, mint a magyar állam és a magyar érdekek elárulása. Természetesen az új hatalomnak ez kapóra jött, és az állami adminisztrációban dolgozó azon tisztviseloket, akik nem esküdtek föl, rövid úton menesztették. Az állásukat vesztett embereknek vagy más megélhetési forrás után kellett nézniük, vagy vehették a vándorbotot, s mehettek a budapesti pályaudvarokon berendezett vagonlakásokba.

A trianoni békeszerzodés aláírása [1920. június] után tovább mélyült a lelki válság, hiszen akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy egy fikarcnyi remény sem maradt. Ebbol a hónapokig tartó letargiából kellett valamilyen módon visszarángatni az embereket. Lássuk a történteket, a kortárs feljegyzései alapján:

"A csökönyös magyar passzivitás ellensúlyozására Paál Árpád, Zágoni István és Kós Károly tanácskozásokat folytattak maguk között és elhatározták, hogy röpiratban fordulnak a magyarsághoz. Mindhárman megjelentek Weisz Sándornál a Lapkiadó igazgatójánál és kérdést intéztek hozzá, hogy nem volna-e hajlandó röpiratukat legalább 10.000 példányban kinyomattatni. Amikor igenlo választ kaptak, elhatározták, hogy határidot adnak egymásnak, amely alatt mind a hárman külön-külön is kidolgozzák a rendkívül jelentoségesnek látszó röpiratnak a programját. [.] Kiadása azonban nehezen ment, mert a cenzúra az eredeti szövegezést visszautasította. Kós Károly összeült Macelariu cenzorral és pontról-pontra végigmentek az egész kéziraton. Végre a negyvennyolc oldalas munka megjelent, de forgalomba egyelore nem hozták, csak azoknak mutatták meg, akik a magyar politikai életnek akkori rangrejtett irányítói voltak. [.] A röpiratnak nagy sajtósikere volt, de tömeghatása nem, mert a kinyomott példányokat csak kis százalékban küldték el. Közben ugyanis az történt, hogy Paál Árpádék megegyeztek a passzivitás szószólóival a magyar nemzeti szövetség létrehozásában és így nem volt szükség arra, hogy a röpirat fellármázza az erdélyi közvéleményt." [Ligeti: 57-59.] 

A cenzor személye jól ismert, s azt is tudni lehet, hogy régi ismerose volt Kósnak. Két forrásból idézünk, felváltva:

"Még jóval a világháború kitörése elott baráti társaságban ismerkedtem meg a Sztánával szomszédos Tóttelke község fiatal román papjával: Macelar Emillel. Jól nevelt, kedves, vidám ember volt és népszeru, akit a kalotaszegi magyar és román értelmiség egyformán kedvelt és becsült. [.] Na, ezzel a Macelarral találkoztam aztán a háborús 1916-os év szeptemberének egyik éccakáján. Én az akkor Szebenben állomásozó kolozsvári 21-es honvéd gyalogezred pótzászlóaljának népfelkelo önkéntese voltam, csillagtalan rajparancsnoki rangban. Visszavonulóban voltunk Szebenbol az ország belseje felé, hogy helyet csináljunk a Mackensen-seregnek, éppen Balázsfalván állapodtunk volt meg, huszonnégy órás pihenore. Lévén pedig akkor Balázsfalva hadszíntér, éccakára teljes elsötétítés és szigorú kijárási tilalom volt elrendelve.

Azon az éccakán engem éjjel patrulba osztottak be három honvédlegényemmel, a parancs pedig: aki civil éjjel katonai engedély nélkül járkál a városban, azt be kell kísérni az orségre, úgyszintén azt a gazdát, akinek házablaka nincsen elsötétítve.

Éjfél táján három civilt állítottunk meg a piactéren [.]"- egyikük a tóttelkei pap volt. [Beke: 14.]

"Meghökkentem. Ez a találkozás most és itt sehogy sem tetszett nekem. És ha valami nincs rendben, akkor én mit csinálok? Mert a parancs, az parancs.

Egyelore rászóltam a civilekre:

- Igazolják magukat az urak! - aztán hátraszóltam a honvédeknek: - Vigyázzák a piacot, amíg én itt végzek.

Amikor visszafordultam, éreztem, hogy az én papom erosen néz engemet:

- Ha jól látom, mérnök uram. Igaz? - halkan mondta.

Mérges voltam, de elmosolyodtam, s ugyancsak halkan válaszoltam:

- Nem az! Itt Balázsfalván most a honvédjáror - és a másik felé fordultam és átvettem tole a kezében tartott írást: - Van-e az uraknak zseblámpájuk? - kérdeztem.

Volt. Átvettem és ránéztem a papirosára: hatósági orvos számára kiállított kimaradási engedély aláírva, a zászlóalj pecsétje rajta. Visszaadtam. A másik civilnek is kimaradási engedélye volt, de - az igazoló aláírás és a pecsét hiányzott. Ez valami városi tisztviselo volt. Végül az én szomszéd papom is átadta a maga papirosát, de már messzirol láttam, hogy az nem hasonlít a szabványos engedélyre. Visszaadtam kinek-kinek a maga papirosát és a zseblámpát.

- Rendben van. De azért jobb, ha még egyszer nem találkozunk éjszaka itt kinn. Mehetnek. Jó éjszakát. [Kós 1991: 150-152.]

A "jótett helyébe jót várj" mondás íratlan törvénye szerint elkövetkezett az az ido is, amikor a hajdani tóttelkei papnak alkalma adódott arra, hogy o is elnézo magatartást tanúsítson a "mérnök úrral" szemben. Mivel az önéletírás az 1916-os esztendovel zárul, a Kiáltó szó cenzúrázásának történetét a Beke György által lejegyzett interjúból vesszük át:

"Aztán 1920-ban megírtuk a Kiáltó szót. A nyomda kiszedte a szöveget, és a kivonatot átküldte a cenzúrára. Harmadnap hívatnak a megyeházára (ott volt a cenzúra hivatala), s meglepetésemre Macelar Emil fogad: nem a pap, hanem a focenzor. Elotte az íróasztalon a Kiáltó szó szedése, rajta a keze.

- Ezt a röpiratot nem tudom így kiengedni.

- Miért, nincs benne sem lázítás, sem állam elleni izgatás.

- Igen, de ha kiengedném, téged mégis lecsuknának, engem a legjobb esetben pedig kirúgnának.

- Akkor hát mit csinálhatunk?

- Próbáljuk megherélni, itt és most.

Megtettük: húztunk, kihúztuk a szöveg jó felét, de a megmaradt felében mégis benn maradt, hogy az új realitást tudomásul vesszük és vállaljuk ugyan, de nemzeti jogainkat igényeljük, és érte a harcot bejelentjük és fokozzuk.

A Kiáltó szó aztán így megjelent 1920 újév napján [helyesen: 1921 januárjában - K. P.], de huszonnégy óra múlva (kissé már késve) mégis elkobozta a rendorség. Tudtommal például a Bánátba már nem jutott el egy példány sem. És Macelar Emil barátomat is felmentették cenzorhivatali tisztségébol." [Beke: 14.]

Kiáltó szó

Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához!

>. Akkor megkérdék otet: Te kicsoda vagy? Ilyés vagy-e te? És monda: nem vagyok. Próféta vagy-e te? És felele: nem vagyok.

Mondának azért néki: Kicsoda vagy tehát, hogy meg tudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek; mit mondasz magad felol?

És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!<

(János evangéliuma, 1. 21-23.)

Két keseru esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ott a nap. Reménykedo, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól.

Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre; eleinte lassan, aztán gyorsabban, végül lebukott és az égen csak a vérveres fellegek maradtak.

Most már megdörzsölhetjük szemünket: egyelore nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is.

]

Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre.

Ahová a magunk erejével, ezer esztendo munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsofokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket.

Tudjuk: miért.

]

Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, lelkünkön bilincs.

De tudom: talpra kell állanunk mégis.

De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát.

Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé!

]

Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé!

Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor o maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság!

Hetven esztendeje, hogy apáink kimondották azt a szót egy akarattal és fél százada, hogy megtestesült az ezeresztendos álom; az a Magyarország, amelynek a fejére Párizsban mondották ki az ítéletet.

Félszáz esztendeig élt az egy Magyar föld, a nagy, ifjú, eros magyar muhely. Nem hagyatott úgy tovább dolgoznia. Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a muhelybol, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron.

Nem kérdezték: akarjuk-e?

Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett.

És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hivo hittel, hogy felkeljen számunkra a nap: napnyugaton! Két esztendeig álmodtunk és nem akartunk tudni az Életrol, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákat várni, amik majd felébresztenek.

Mert megszoktuk a régit, szerettük, amit egykor megalkottunk.

Hittük, hogy az örök idokre a miénk, úgy, ahogy azt mi magunknak alkottuk meg.

Most aztán kisült minden. Két esztendo keseru várakozása, dermedt álma után megtudtuk, hogy minden, amiben hittünk, bíztunk, reménykedtünk: délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott.

Valljuk be: a mi hitünk nagyot csalódott.

Valljuk be: fájt a csalódás; fájt, hogy el kell hajítanunk lelkünk hitét, mert hogy nem igaz hit volt az.

Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket eroszakkal leszakítottak rólam: lemondok.

Ez az igazság!

Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az.

Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.

De csak magunkban ezentúl, magunkért!

Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé. Attól csak nehéz a szívünk és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég vereslik még és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már.

Vigyázzunk! A könny drága és - ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj.

De ezeresztendos goggel tartjuk tekintetünket a mi hegyeink taréja felett, mert itt kell derengenie majd a mi hajnalunknak.

A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké.

Egy félszázados, szépséges útra eresztették le a sorompót; hogy tilos. Ezeresztendos erdélyi szerszámainkkal, próbált, osi eronkkel új utakat kell vágnunk, de magunknak csupán.

Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk, a lerakottaknál, az összetörteknél, a kezünkbol kicsavartaknál jobbakat.

Senki sem fog segíteni minket; de akkor senki se is sajnáljon minket.

Építenünk kell! Fogunk hát építeni új, eros várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az Eros Istennek. Aki ideküldött titkos Ázsiából egykoron minket és akit mi idehoztunk magunkkal. Aki oltalmazott mind ez ideig, és akit mi is megvédelmeztünk - magunknak.

]

. Hát eltemették a régi Magyarországot. Szép temetés volt. Sírját beültették virágokkal és fejtül hímes fejfát szúrtak. Hogy akik élünk még, sírhassunk és sírjunk, és ne merjen eszünkbe jutni az élet, de örökké lássuk a dombot és a virágos dombon a hímes, csillagos, buzogányos fejfát.

Minket még a temetésre se hívtak meg.

Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is, és - hiszünk örök életünkben.

Elindulunk új utakon, de magunkkal visszük a nagy temetés emlékét és egy szilánkot egy keresztre feszített ország keresztjébol.

]

Két esztendeje, hogy sokan közülünk imádkozni tanultak és sokan átkozódni is. És sokan álmodozni és sokan megtanultak sírni is, de a legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket, akik harsogva sietnek hegyeinkbol lefelé, ki az Alföldre. Sokan néztük a vizeket és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekbol, ki, arra napnyugat felé. Hogy onnan soha vissza ne jöjjenek.

De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége és a sírásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza, aki közülünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha, és jussa sem lesz annak.

]

Fölébredtünk. Látni akartunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat.

Számba kell venni eroinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.

Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge - az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!

Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsunk vissza. De biztassuk azt is, aki habozik; az ingadozónak nincsen helye most.

Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!

]

Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros kétmilliós magyarsága bekebeleztetett Romániába.

Nem rekriminálunk. Nem keresünk árulókat, nem keressük a megalkuvókat, a gyávákat, a bunösöket, avagy a bunbakokat. Nem vigasztaljuk magunkat gyáván azzal, hogy mást hibáztatunk. De viseljük sorsunkat, ahogyan az reánk méretett.

Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet.

Nem is kérünk.

Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk készült és kötött trianoni szerzodés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra.

Nincsen sok értelme ennek.

A mi igazságunk: a mi eronk!

Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.

A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látniakaróknak, az elorenézoknek.

Álljanak elo, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak.

Az Élet nem vár, az Élet rohan.

Kiáltó szómmal ezt kiáltom!

]

A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar.

Kétmillió magyar, ezeresztendos históriája tudatában és tanulságaival, geográfiailag egységes területen egy 13-14 milliós, nem homogén lakosságú, fiatal, alig félszázada önálló életet élo, szegény ország keretében nagy súlydifferenciákat okozhat, amennyiben vele együttmuködik, vagy pedig ellene dolgozik.

Velünk, Erdély magyarságával minden idoben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi s népességben való gyarapodása erogyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt.

Nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszeru lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendo óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Eronket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük: sokszor próbáltuk, mennyit bírunk.

Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erogyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyulölködo, alattomos belso ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának.

Nyíltan és oszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építok, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.

De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, osi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlodésünk szempontjából ezeresztendos múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.

]

Kétmillió magyarra mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelol akaratunk és eronk, másfelol Románia józan belátása.

Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül kivívni maguknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.

Nyíltan és bátran kiáltom ki ezt a végso célunkat. Minden hátsó gondolat nélkül, oszintén. És hiszem, hogy ott lappang ez az akarás mindnyájunk lelkében, akik tisztán igyekszünk látni új helyzetünkben az új célt.

Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk - bár ez nem valószínu -, és eltunhetik Erdély földjérol a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.

Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitu és magyar nyelvu polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.

Alkudozni nem fogunk. Elég erosnek érezzük magunkat, hogy nyíltan és oszintén beszéljünk, és kijelentett alapon szilárdan megálljunk.

Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indulata nem lehet közömbös egy sokkal erosebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia. 

]

Valóságokat akartam láttatni; igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedoknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygoknek, fegyvert adnak a védteleneknek.

Ezt akartam kiáltani és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában.

Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros ezeresztendos magyarsága: Ébredj kétesztendos álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé!

A rohanó ido füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt, és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság.

Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát[i] a munkára.

Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.

De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi ellenségünk: a mi árulónk.

Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán.

[Kós 1921]

§

Úgy vélem: egyetértenek Ligeti korábban idézett szentenciájával, miszerint Kós "röpirata egyike az akkori idok legszebb és legpolitikusabb megnyilatkozásának." Ehhez vegyük hozzá Mikó Imre elismero sorait is:

"A politikai aktivitás ügyén nagyot lendített a január 23-án megjelent Kiáltó szó címu röpirat, melyben Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád mutattak irányt a sorsüldözött magyarságnak." [Mikó 1941: 19.]

Nota bene: a kiadványon nemhogy dátum, de még kiadási év sincs. Kós - Bekének nyilatkozva - 1920-ra teszi a röpirat kiadási idejét, ez nyilvánvaló tévedés. Ligeti emlékirata nem határolta be a kiadási idot, az 1921. január 23-i dátum Mikó Imrénél jelent meg, úgy vélem, a késobbi szerzok az o könyvébol vették át. Ebbol is látható, hogy mennyi adatot és eseményt kell még tisztázni, dátumot és tényt pontosítani.

A Kiáltó szó röpirat után helyet szorítunk a Kós által 1921 júniusában alapított Erdélyi Néppárt és a másfél évvel késobb létrehozott Magyar Párt programjának, hadd értesüljön elso kézbol az Olvasó, mit reméltek elérni, miért harcoltak dédapáink.

Az Erdélyi Néppárt programja

1. Kívánjuk Erdély védelmét az eroszakolt és soviniszta centralizálási törekvésekkel szemben, melyek nemcsak reánk, magyarokra, de a többi erdélyi nemzetre is károsak, és Erdély fejlodését megakadályozzák, sot visszavetítik; kívánjuk és akarjuk, hogy Erdély az erdélyi nemzeteké legyen.

2. Kívánjuk az ország törvényei közé iktatott Gyulafehérvári Határozatok sürgos végrehajtását, különös tekintettel a határozatok 3. cikkére, amely az erdélyi nemzetek és egyházak autonóm jogait foglalja magába. Kívánjuk a teljes vallásszabadság és vallási egyenloség törvénybe iktatását.

3. Kívánjuk a közoktatásügynek és kulturális intézményeknek a nemzeti autonómiák keretébe való helyezését és azt, hogy a magyarság közteherviselésébol, közadójából a kultúrát illeto részt hiány nélkül a magyar közmuvelodés és oktatás céljaira fordíttassék.

4. Kívánjuk az alkotmányban, békeszerzodésben és az állam törvényeiben biztosított egyéni és közszabadság-jogaink szabad gyakorlását gátló és akadályozó összes intézkedések és kivételes rendeletek visszavonását. A politikai titkosrendorség eltörlését.

5. Kívánjuk a katonai szolgálatnak helyi milíciarendszer alapján való szervezését, legfeljebb három hónapos és saját hadkiegészítési területén való szolgálattal; az anyanyelvnek szolgálati nyelvként való érvényesítésével.

6. Kívánjuk a szabad kereskedelmet és ipart. A forgalmat korlátozó intézkedések és minden ár maximális eltörlését. A becsületes kereskedelem megvédelmezését a spekulációval, korrupcióval és uzsorával szemben. A lakásrekvirálások és zaklatások megszüntetését, a családi otthonok szentségének és sérthetetlenségének biztosítását.

7. Kívánjuk az erdélyi földbirtokreform-törvénynek revízióját abban a tekintetben, hogy annak végrehajtásában ne a soviniszta gyulölködés, de az összes nemzetekre egyenloen igazságos és minden állampolgárt egyenlo elbánásban részesíto tiszta szociális igazság érvényesüljön. A magyar telepesekre és a székely közbirtokosságra vonatkozó rendelkezések azonnal hatályon kívül helyeztessenek.

8. Kívánjuk a munka szabadságának elismerését és biztosítását. A munkásvédelmet. A munkásszervezetek szabadságának és a munkásjóléti intézmények önkormányzatának biztosítását. Kívánjuk, hogy a munka és toke örök harcába a hatalom ne avatkozzék bele.

9. Kívánjuk az új adótörvények revízióját abban az irányban, hogy az adómentes létminimum emeltessék; a vagyon és nagy jövedelem magasabb adó alá vettessék; a hadinyereség valamint a nem törvényes úton szerzett mindennemu vagyon és jövedelem teljes egészében elkonfiskáltassék. Kívánjuk az elsorendu szükségleti cikkek fogyasztási adójának és a monopóliumok eltörlését.

10. Kívánjuk az egyenlo, általános, titkos választójogot, nemzetek szerinti kerületi beosztással és lajstromok szerinti szavazási móddal. A választási névjegyzékek törvény szerinti azonnali és igazságos kiigazítását úgy, hogy abból egyetlenegy jogosult ki ne maradhasson.

[Idézi: Kós Károly egyetemessége felé. Marosvásárhely, 1995, Kós Károly Alapítvány, p. 66-67.]

]

A Magyar Párt programja

(Tárgyalta és elfogadta a Magyar Pártnak Kolozsvárt, 1922. december 28-án tartott alakuló nagygyulése.)

1. A magyar anyanyelvu román állampolgárokból alakult nemzeti kisebbség, mint közjogi alany elismerése a gyulafehérvári határozatokban lefektetve lévén és a nemzetközi békeszerzodésekben biztosíttatván, ezek alapján követeljük a nemzeti kisebbségek közjogi alanyiságának az alkotmányban való elismerését és az elismerés szükségképpeni következményeként a nemzeti autonómiát.

Ugyancsak az alkotmányban biztosítani kívánjuk a romániai összes nemzeti kisebbségek autonómiáját, mely szerint mindenik nemzet önmagát saját nyelvén, saját fiai által kormányozza, saját közigazgatással és igazságszolgáltatással.

Követelünk általános, egyenlo, a nokre is kiterjedo választójogot, titkos szavazással és választókerületenkénti arányos képviselettel.

E mellett követeljük a választókerületek törvény útján leendo arányos beosztását, a választások tisztaságának a büntetojogi védelem szigorítása mellett kello biztosítását, a parlament visszautasítási jogának, mint a népakarat kigúnyolásának eltörlése mellett, a mandátumok érvénye felett független választási bíróság ítélkezését és megfelelo összeférhetetlenségi törvény alkotását.

 Követeljük a választói névjegyzékeknek az önkormányzati szervek útján való összeállítását, a kiigazítási eljárás félremagyarázást nem turo szabályozását és a visszaélések ellen bármikor igénybeveheto bírósági jogvédelmet.

2. Követeljük a törvényhatósági- és községi autonómia (önkormányzat) visszaállítását, a közigazgatás decentralizálását, a tisztviselok szolgálati pragmatikáját, a közigazgatási bíráskodás hatáskörének széles kiterjesztését, a közhivatalnokok jogellenes hivatali ténykedéseiért az államkincstár anyagi felelosségének megállapítását s általában a jogrendnek és jogbiztonságnak a közigazgatás egész menetén való helyreállítását.

3. A jogszolgáltatás egyenletességének és nyugodt menetének biztosítására kívánjuk a jogállam attribútumainak és elsosorban a bírói függetlenségnek teljes és hatékony biztosítását, továbbá a törvényhozói, bírói és közigazgatási hatáskörök szigorú elhatárolását s különösen annak kimondását, hogy általános állampolgári kötelezettségek megállapítására nézve a törvényhozást illeto jogok a kormány, vagy egyes közigazgatási hatóságok által rendeleti úton, úgynevezett Decret-lege útján ki nem sajátíthatók. Kívánjuk e mellett az esküdtszéki bíráskodás visszaállítását, a jogbiztonság védelmére a titkosrendorség és a kivételes (katonai) bíráskodás megszüntetését.

4. A vallás- és közoktatásügy terén a jogfolytonosság alapján kívánjuk a vallás- és lelkiismereti szabadság teljes biztosítását, a törvényesen bevett és elismert vallásfelekezetek jogainak a meglevo önkormányzati szervekkel együtt alkotmányos elismerését azzal, hogy az állami ünnepeken és a törvényes munkaszüneteken kívül más napokon munkaszünetek ne legyenek elrendelhetok és senki se kényszeríttessék ünnepein kívül más egyház ünnepeit megtartani. Kívánjuk továbbá a vallásfelekezeteket, illetve az egyházakat - az állam felügyeleti jogának biztosítása mellett - minden fokon, tehát az elemi iskolától az egyetemig megilleto iskolafenntartó és alapító jog védelmét, a tanítási és tanulási szabadság fokozott biztosítását és pedig kapcsolatban a magyar egyházak, testületek és egyletek által annak idején a magyar állam részére szerzodésileg biztosított iskolaépületeknek az illeto egyházak, társulatok s egyletek részére való visszabocsátásával. Az iskola oktatási nyelve tekintetében kívánjuk az iskolákat fenntartó egyházak és társulatok elhatározásának megfelelo szabadságát.

Kívánjuk az egyes egyházak, illetve vallásfelekezetek között az egyenloség és viszonosság biztosítását és ehhez képest a régebbi törvények, különösen az 1848. évi XX. tc.-nek megfelelo állami támogatás törvényes biztosítását.

5. Kívánjuk a tulajdonjognak teljes védelmét és törvényes biztosítását, az ezeket korlátozó rendelkezések fokozatos hatályon kívül helyezését, különösen a házjog védelmét és a lakásrekvirálások záros határidon belül való fokozatos megszüntetését.

A földmíves- és földbirtokososztály jogos érdekének kielégítésére a törvény és az eddigi eljárás revíziója mellett olyan birtokreformot kívánunk, mely a termelés fokozását is biztosítja és a tulajdonjog szentségét csak a legszükségesebb mértékig érinti, kívánjuk tehát az egyházi és iskolai célokra rendelt s általában az alapítványi birtokoknak a földreform alóli mentesítését. A kisajátítást szenvedok részére kívánjuk annak elismerését s törvényben való biztosítását, hogy a kisajátítás csak teljes kártalanítás mellett történhetik s kártérítésül a kisajátítás idopontjában fennálló forgalmi árat, vagy hozadékértékeket kell venni és annak legalább felét készpénzben kell nyújtani.

6. A munkaszabadság teljes biztosítása végett kívánjuk a sztrájkjog teljes elismerését, a munkásbiztosításnak és munkásvédelemnek az önkormányzat elvén való kiépítését.

Kívánjuk az ipar és kereskedelmi tevékenység szabadságát s az ezeket korlátozó rendelkezések hatályon kívül helyezését.

Kívánjuk az igazságos progresszív adórendszer bevezetését, az adózás szempontjából egy adómentes létminimum igazságos megállapítását, az egyes foglalkozási ágak uzéséhez nélkülözhetetlenül szükséges eszközök, háziberendezések mind magán-, mind közvégrehajtás alól való mentesítését, illetoleg a törvényben biztosított mentesség egyszerusítését és áttekinthetoségét.

7. Kívánjuk a katonai szolgálatnak milíciarendszer alapján való rendezését, legfeljebb háromhavi tényleges szolgálattal és a saját hadkiegészíto területén való szolgálatteljesítéssel s az anyanyelvnek szolgálati nyelvként való biztosítását.

8. A személyes szabadság védelmére kívánjuk az ezt korlátozó egyes kivételes rendszabályok hatályon kívül helyezése mellett annak az elvnek a szigorú érvényre juttatását, hogy bírói intézkedés nélkül senki személyes szabadságától meg nem fosztható és abban meg nem szorítható.

Kívánjuk az egyesülési és gyülekezési jog és a sajtószabadság törvényes biztosítását.

[Mikó: 271-274.]

]

E meglehetosen száraz szövegek után Kós Károlyt idézzük, aki 1971-ben, a Kiáltó szó megírásának 50. évfordulója után, a Korunk szerkesztoinek küldött levélben foglalta össze politikai hitvallását, ugyanakkor eloadta pártja alapításának történetét is.

Kós Károly: Kalotaszegi vállalkozás

A Korunk szerkeszto bizottságának

                                                     Kolozsvár

Kedves Barátaim!

Nagyon kedves meglepetés volt számomra a Korunk szerkesztoségének - a közösség tagjai aláírásával hitelesített - meleghangú baráti levele. Meglepetés volt, mert oszintén mondom, én bizony nem tartottam számon a Kiáltó szó félszázados évfordulóját. S annál jobban esett, hogy most, fél évszázad múlva, a szellem mai magyar munkásai nem felejtkeztek meg a sors kegyelmébol ma még élo tagjáról annak az ifjú és naiv szellemi-munkás triumvirátusnak, mely 1919 után "kiáltó szavával" elsoként próbálta hazai magyar tömegeinket az öngyilkos passzivitás letargiájából életre ébreszteni, megláttatni vele a valóságot, melyet a sors parancsából tudomásul kell vennie, és megmutatni a végso célt, melyhez az utat a maga erejével kell törnie, hogy megszerezhesse a maga belso élete és sajátos kultúrája megtartásához és építéséhez szükséges feltételeket.

Ez volt a Kiáltó szó, ez a szerény röpirat. És ez is megcsonkítva kerülhetett ki a nyomdából (elso része szövegének több mint felét törölte a cenzúra), s ráadásul megjelenése után 24 órával, nem kobozta el ugyan a hatóság, de megvonta boltokban szabadon való árusításának, valamint postai szállításának jogát. (A cenzort pedig - a Sztánával szomszédos tótfalui [helyesen: tóttelkei - K. P.] román papból vármegyei irodafonökké és cenzorrá avanzsált kedves barátomat: Macselár Emilt - elcsapta.)

Természetes, hogy ilyen körülmények között "kiáltó szavunk" éppen oda nemigen juthatott el, ahova szántuk volt: a magyar nagyközönség s a nép széles rétegeihez, viszont megtalálta útját a magyarságunk politikai irányítását maguknak kisajátító - és nemzetiségünkre a passzivitás irrealitását oktrojáló - világi és egyházi nagymoguljainkhoz (valamint polgári és dzsentri sleppjükhöz), akik az illetéktelen beavatkozás ellen tiltakozva nyomban rendelkeztek is: "A passzivitásnak természetesen maradnia kell; aki nem vállalja: rossz magyar, aki ellene lázad: áruló."

S valóban: politikus uraink rendelkezésének akkor - látszólag - meg is volt az eredménye: Románia magyar tengere holttenger maradt, és a Kiáltó szó szerzojének megszerezte az elso osztályú "nemzetáruló" minosítést.

Ezért határoztam el már akkor rögtön, hogy én pedig nem nyugszom bele józan kezdeményezésünk kudarcába, de közvetlenül a népet kérdezem meg, mi a véleménye a maga sorsát és az én nemzetárulói minosítésemet illetoen.

]

Ezt könnyu volt elhatároznom, de ugyanakkor még sejtelmem sem volt, hogyan tudnám ezt megvalósítani.

Mert ha ismertem is a népet (hiszen ifjúkorom óta állandóan barangoltam Erdély-szerte közte és évek óta falun, Kalotaszegen megtelepedve, és közötte élve, sorsszeruen részese lettem életének), tehát nem kételkedtem abban, hogy kérdésemre mi lesz a válasza, de ki kellett találnom válaszadásának - az adott viszonyok között is megvalósítható - olyan tartalmát és megjelenési formáját, mely politikus uraink akarata ellenére is dönto dokumentációja legyen a magyar nemzetiség életre ébredésének és munkába lendülésének.

Ennek kitalálásában természetesen triumvirátusunk segítségét vettem igénybe. Hármunk egyesített fejtörésének eredményeképpen aztán meg is született a megoldás - terve, melynek emlékezetem szerinti summáját ilyenformán foglalhatom össze:

A Romániában élo - tehát a maga eszére és erejére utalt - magyar közösség életben maradásának, anyagi és szellemi potenciálja (sajátos kultúrája, nyelve, nemzetiségi öntudata), megtartásának és gyarapításának, építésének elsorendu feltétele: a közösségi életmunka vállalása, éspedig elsodlegesen a mi akkori adott viszonyaink között is minden további nélkül megvalósítható, tehát megvalósítandó és munkába állítandó közösségi életszervnek, egy olyan politikai szervezetnek keretében, melynek korszeruen haladó, radikálisan népi demokrata munkaprogramja megfelel a Gyulafehérvári Határozatoknak. S miután ezen elvek alapján felvázoltuk a párt szerkezetének és szervezetének tervét (az országos központon kezdve a megyei és járási - városi - szerveken keresztül a falusi, illetve város-kerületi alapsejtekig), s egyenként pontosan megfogalmaztuk és felsorakoztattuk a programpontokat is, úgy gondoltuk, hogy magyarságunk aktivitása elsodleges megjelenési formájának e meghatározásával problémánk elso felét megoldottuk. Egyelore persze csak elméletben.

Most már tehát sorát kellett kerítsük problémánk második - nehezebbik - felének: eloször ki kell találnunk elméleti szervezetünk gyakorlati megvalósításának mikéntjét, aztán azt úgy végrehajtanunk, hogy eredménye elképzelt tervünknek megfelelo valósága: tömegeink élo és munkáló politikai organizációja lehessen.

Ám ebben a tekintetben triumvirátusunk két politikus-jogász tagja, akiknek pedig bizonyára voltak ebbeli ismereteik, sot tapasztalataik is, amilyenek nem voltak,* egyszeruen felmondták a szolgálatot azzal, hogy megállapították: "Itt és ma ezt senki sem tudhatja megcsinálni: mi a legkevésbé. S az is bolond, aki megpróbálja."

// *Zágoni István dr. (akkor a Keleti Újság politikai szerkesztoje), egykor a függetlenségi (Kossuth-)párt kolozsvári vezetoségének volt a tagja; dr. Paál Árpád (akkor ugyancsak a Keleti Újság politikai fomunkatársa) egykor a forradalmi Károlyi-rezsim Udvarhely megyei kormánybiztos-alispánja volt. [Kós Károly jegyzete.]  //

Mire én egy kicsit elcsudálkoztam ugyan, de aztán hirtelen elhatározással (s mai eszemmel úgy gondolom, hogy akkor igenis könnyelmuen) kijelentettem: "Hát akkor én leszek az a bolond, aki mégis megpróbálom." - "Itt, Kolozsvárt?" - "Nem. Egyelore csak otthon, Kalotaszegen." - "De ott mi neked nemigen segíthetünk." - "Tudom. S az volna jó, ha nem is tudnátok róla. A sajtó se, senki se. Legyen ez csak az én vállalkozásom. Ha nem sikerül, az csak én bajom; ha sikerül, legyen igazi meglepetés."

Nem újság, hogy más dolog politizálni és más: politikát csinálni.

Politizálni könnyu. Ezt mindenki tudhat és, akarva-akaratlanul, politizál is mindenki, aki újságot olvas (sot, aki nem is olvas), mégha csizmadia is. De általában és szerencsére komoly következmények nélkül.

Politikát csinálni viszont komoly, nagy dolog: olyan gyakorlati tevékenység, mely - az általában szükséges anyagi és szellemi felkészültségen kívül az erkölcsi magatartás, sot a szerencse függvénye is lévén - elkerülhetetlenül megfelelo komoly (jó vagy rossz) következményekkel járhat, az illeto politikusok számára is (lásd: Jaures vagy Áchim András, ill. Bajcsy-Zsilinszky Endre.).

No hát ilyen "politikát csinálást" vállaltam volt akkor én, aki addig szimpla újságolvasó értelmiségi dolgozó létemre csupán - és felelotlenül - politizálgattam és ennél többre nem is törekedtem. S ma sem tudom, hogy merészeltem csak úgy, egy füttyre vállalni azt a munkát én, az akkoriban alkalmi munkákból tengodo, nincstelen, családos és facér "építomuvész", az egykoritól alapjában különbözo olyan új, sot félelmesen ismeretlen körülmények közt, s meroben egyedüli magamra utalva a külso bizalmatlanság és belso ellenségesség veszedelmes légkörében, melyben azt akkor a hivatásos politikusok sem merték vállalni.

De most oszintén bevallom azt, hogy vállalkozásomra akkor nem annyira politikai pártalapítói ambíció sarkallt, mint inkább amolyan egyéni-emberi hiúság, mely be akarta bizonyítani, hogy a mi, erejükben elbizakodott, de korlátolt látóköru nagyúri politikusaink által eroszakolt (s a magyarországi irredenta által is táplált) anakronisztikus "nem-nem-soha" passzivitás rendelkezésével szembe tudja állítani az életre ébresztett nép józan életmunkát-vállalását. (De nem kevésbé ösztönzött az is, hogy ezzel egyúttal a nekem kiutalt "nemzetáruló"-bélyeg adományozásáért visszaüssek e gogös társaságra.)

S ha már vállaltam, késedelem nélkül meg is kezdtem munkámat, s meg sem állottam, amíg azt be nem fejeztem - eredményesen. S az én politikai bombácskám, ha éppen Hunyadon is pukkant, de Kolozsváron robbantotta fel a passzivitás holdkóros politikai parancsnokságának fészkét.

Hogy hogyan csináltam ezt?

Bizony mondom: nevetségesen egyszeruen. Merthogy régi igazság, hogy egyes ember pénz, sajtó és bajtársi segítség híján csak egészen egyszeru módon csinálhat ilyesmit. Mint ahogy egykor szegény Korösi Csoma Sándor is hasonlóan egyszeru módon csinálta a maga hallatlanul merész vállalkozását (mely azonban, sajnos, eredeti célját nem érhette el).

Nekem viszont az volt a szerencsém, hogy vállalkozásomat mindenekfelett a kalotaszegi magyaroknak bennem való - feltételezett - bizalmára alapozhattam, mely két évtizedes s egyre szorosabb emberközeli ismeretségünk folyamán - és nehéz idokben is kipróbáltan - kölcsönös bajtársi megbecsüléssé szilárdult.

Tervem megvalósítása - tehát vállalkozásom sorsa - mindenekelott attól függött, hogy Kalotaszeg magyar lakossága hozzájárul-é ahhoz és vállalja-é abban a maga - elgondolásom szerinti - cselekvo részét. Hogy ezt hitelesen és félreérthetetlenül megtudhassam, közvetlenül és nyíltan beszélnem kellett a néppel, aminek, ugye, a legegyszerubb módja, ha személyesen felkeresem otthonában.

Én tehát minden további nélkül felkerekedtem és bejártam akkor Kalotaszeg faluit, hosszában Magyarókerekétol Gyaluig, és Szucságtól egészen Hunyadig, és keresztbe Középlaktól Gyeromonostorig. Természetesen gyalogosan, mert így volt a legegyszerubb (és a fuvar nemcsak feltuno, de drága is, viszont nekem akkor csak két kis tehenecském volt). S hogy találkoztam az emberekkel, bizony mondom, nem sokat kellett magyaráznom. A józan, dolgos, eszes és öntudatos kalotaszegi magyar magától is tudja, hogy "senki szájába nem repül be magától a sültgalamb", és azt is: "aki pedig nem veszi fel a munkát az életiért, elveszti azt". De azt sem felejtette még el, hogy a régi Magyarországon a román lakosok is a maguk politikai szervezete útján viaskodtak állampolgári jogegyenloségük kiteljesítéséért, valamint az életmunka minden területén sajátos nemzeti törekvéseik megvalósításáért.

Így tehát hamar megértettük egymást és a falvak emberei mindenütt azzal búcsúztak el tolem: "Aztán, ha a mérnök úr szólít, mi ott leszünk Hunyadon." És kezet adtak rá, biztosítékául, hogy szavukat állani is fogják.

]

Miután így elvégeztem - és érzésem szerint elég eredményesen - vállalt munkám nagyobb, fáradságosabb, de kellemesebb részét, hátra volt annak kisebb, de kellemetlenebb és kétségesebb része: az illetékes hatóság engedélyének megszerzése az immár elokészített és elképzelésem szerint megrendezendo gyulés megtartásához, melyen Kalotaszeg magyarsága megalakítja a romániai magyarok elso politikai szervezetét.

De ennek elokészíto és végrehajtó munkáját már nem vállalhattam egyedül a magam szakállára. Tehát néhány bizalmas, velem egygondolkozású régi barátommal egyetértoen összetoboroztuk Hunyadon azt a kisszámú, jól válogatott - és gyökeres hunyadi - társaságot, mely jórészt tartalmazta a kalotaszegi székvároska értelmiségi, iparos-kereskedo és földmíves rétegeit képviselo, számottevo tekintélyes polgárait, s magunkat az alakuló gyulés "ad hoc" elokészíto bizottságának minosítve, kituztük gyulésünk dátumát 1921. június 5-ére, meghatároztuk jellegét és helyét (népgyulés, Hunyad piacterén), megállapítottuk napirendjét (programját), és ennek alapján megszerkesztettük a járási foszolgabíróhoz (primprétorhoz) intézett kérésünket (kiegészítve azt a szervezet programjával) a népgyulés engedélyezése céljából. A kérést - a nagyobb hatás kedvéért - mindnyájan aláírtuk, és a gyorsabb elintézés érdekében (május utolsó hetében jártunk) már másnap egy hármas küldöttségünk (emlékezetem szerint dr. Bod László ügyvéd, egy Betlendi nevu földmíves gazda és jómagam) személyesen adta át és közvetlenül, szóval is elreferálta azt a primprétornak.

Mire a jámbor ember zavarában alig tudott annyit kihebegni: nagyon csodálkozik, hogy mi olyasmit kérünk, amit o - tekintettel a véleménye szerint még kölcsönösen le nem higgadt közhangulatra - felelossége tudatában nem engedélyezhet.

Ebbe mi természetesen nem nyugodtunk bele és kijelentettük, hogy fellebbezünk a prefektushoz. Ezzel láthatóan meg is nyugtattuk a primprétort, aki a maga részérol is helyeselte elhatározásunkat (merthogy így a prefektus dönt és o mentesül a felelosségtol).

Küldöttségünk tehát (emlékezetem szerint a tekintélyes hunyadi iparos Fejes-dinasztia egyik tagjával négyesre kiegészítve) már másnap jelentkezett kihallgatásra a kolozsvári prefektúrán, ahol - mintha vártak volna már - a prefektus (emlékezetem szerint Metes Péter) azonnal fogadott.

Bemutatkoztunk. Leültetett, s aztán egy asztalról felvett iratcsomót lobogtatva felénk elkezdte a beszélgetést, mely aztán közte és jórészt köztem lényegében ilyenformán folyt le:

- Íme, látják, ma reggel már asztalomon volt a hunyadi primprétor referátuma és hozzámellékelten az Önök beadványa. Ismerem tehát az ügyet és így tudom, hogy miért jöttek most hozzám. Önök politikai szervezet alakítása céljából gyulés tartására kérték a hatóság engedélyét. Így van?

- Valóban így. S a primprétor úr nem adta meg azt. Pedig mi úgy tudtuk, hogy mint román állampolgároknak törvényadta jogunk politikai szervezet alakítása.

- Jól tudják. Ezt nem is tagadja meg Önöktol a hatóság. De kérésüknek nagy hibája van.

- Talán a programban?

- Azt nem kifogásolom. A hiba ott van, hogy Önök alakítási gyulésüket népgyulés formájában a hunyadi piactérre kérték. Ha ezt a hibájukat hajlandók volnának kiküszöbölni és gyulésüket a község valamelyik arra alkalmas zárt helyiségében megtartani, úgy azt én minden további nélkül engedélyezem.

- Engedje megállapítanom, Prefektus úr, hogy ez utóbbi megoldásnak a magunk részérol való elfogadása olyan hiba volna, mely megsemmisítené, sot visszájára fordítaná azt az eredményt, mely hitünk szerint éppen az általunk kért gyulés formája révén valósulhat meg. Tudniillik itt sokkal nagyobb dologról volna szó, mint csupán egy szimpla politikai gyulésrol. Ez a gyulés bizonyító megnyilvánulása volna annak - és ez volna a lényege -, hogy a mi magyar dolgozóink a politikus urai által szuggerált, valóságot megtagadó, anakronisztikus, öngyilkos passzivitásukból kijózanodva, nyíltan kijelentik, hogy tudomásul vették az adott valóságot, és annak következtében vállalják román állampolgári kötelezettségeiket, de ugyanakkor gyakorolni akarják törvényadta jogaikat is.

De, ugye, Prefektus uram, nem kétséges, hogy a jelentéktelen faluvároska: Hunyad Tigris nevu fogadójának zárt különtermében összebújt névtelen falusi kisemberek és földmíves parasztok gyulésének nemcsak nem lehetne ilyen, általunk indikált átüto jelentosége, sot ez egy pusztán alakító közgyulésnek is csak nevetségesen torz paródiája volna.

Viszont az is egészen kétségtelen, hogy Kalotaszeg harminc faluja közös akaratából Hunyad piacán összegyult seregnyi magyar emberének népgyulése olyan hatalmas és letagadhatatlan demonstrációja volna élni akaró józan nemzetiségünk aktív bekapcsolódásának az ország vérkeringésébe, hogy példája a romániai magyarság mai életpusztító, passzív reakcióját egycsapásra életépíto aktivitássá alakítaná.

Ami, azt hiszem, nemcsak a mi érdekünk volna, hanem a román államé is.

(Úgy látszik, hogy a prefektust meggondolkoztatta a mi replikánk, mert valamennyi hallgatás után ezt mondta:)

- Ebben igazuk van. De ki tudhat jótállást vállalni, hogy azon a szabadtéri magyar népgyulésen nem robban ki egy súlyos országos botrány?

- Prefektus úr, Hunyad századok óta híres vásártartó központ. Országos és hetivásáraira is száz kilométeres körzetbol tengernyi nép sereglik össze, románok és magyarok vegyesen. De én nem tudok arról, hogy akár a múltakban, akár mostanában is olyasmi történt volna, ami e vásárok békességét magyar vagy román részrol valaki vagy valami által is felrobbantotta volna. De ettol eltekintve: mi vállaljuk a felelosséget, hogy a mi embereink nem fognak botrányt provokálni - a [saját] maguk érdekében. Viszont az Önök hatóságának kell a gondja legyen, hogy ez mások részérol se történhessék meg.

Ezzel a mi purparlénk, melyet emlékezetembol dióhéjban összesurítve idéztem fel a félszázados múltból, tulajdonképpen érdemben végzodött is: a prefektus megadta magát és engedélyezte a népgyulést, azzal a kikötéssel, hogy:

1. a rendezést a primprétorral egyetértésben végezzük;

2. a gyulés foszónoka elozoleg írásban mutassa be beszédét a primprétornak jóváhagyás céljából.

A gyulés megrendezésének problémáját aztán úgy oldottuk meg, hogy a primprétorral és a helybeli csendorség parancsnokával, Marincas járási törzsormesterrel (aki, mint egykori magyar csendorormester, régi jó ösmerosöm volt) abban egyeztünk meg, hogy a gyulés rendjét közvetlenül és láthatóan a mi háborút viselt fiataljainkból alakított karszalagos orség biztosítja (dr. Nagy Miklós tartalékos fohadnagy parancsnokságával), a csendorség pedig ne mutatkozzék, hanem mint tartalék a községháza udvarán tartózkodjék szükség esetére. Végül még arra kértem meg a primprétort, hogy a gyulés napjára a községben szesztilalmat rendeljen el.

Miután én vállaltam a gyulés fo programbeszédét, azt el is készítettem és a kéziratot a gyulés napjának kora reggelén bemutattam a primprétornak, elolvasásra. De o azt csak átlapozta és átolvasás nélkül, jóváhagyásával visszaadta.

]

Az Erdélyi Néppártot megalakító hunyadi népgyulés lefolyásáról én magam nem tudok beszámolni, mert akkor engem csak a magam szónoki szerepe izgatott, semmi mással nem tudtam törodni. Viszont arról - külsoségeirol és tartalmáról is - részletesen és pontosan beszámolt volt a Keleti Újságban a lap helyszínre kiküldött szerkesztoje: Szentimrei Jeno barátom. [Részlet a gyulés programbeszédébol: "Azt akarjuk, hogy az erdélyi nemzetek legemelkedettebb gondolkodású, legmuveltebb, legnemesebb képviseloi haladéktalanul kezdjék meg az egymás megértésére vezeto tárgyalásokat. (.) mi magyaroknak akarunk és fogunk itt maradni és gyermekeinket is magyarnak akarjuk tudni és nevelni." - A párt programját Kós ismertette, a beszédet követoen közfelkiáltással kinyilvánították az Erdélyi Néppárt megalakítását. A szervezobizottság elnökéül Albrecht Lajos ügyvédet választották, ügyvezeto alelnök Bokor Márton ref. lelkész, a jegyzo Tolcsvay Lajos lett. - In: Zászlóbontás Kalotaszegen. Keleti Újság, 1921. jún. 7.]

A gyulés eredménye mindenesetre az lett, amire számítottam. Mert ha a mi névtelen plebejus triumvirátusunk "Kiáltó szava" a pusztába kiáltó szó is maradt, de amikor ezt a szót Kalotaszeg sok ezer dolgozó magyarja kiáltotta el, azt már meghallotta, megértette és lényegében magáénak is vallotta, nemcsak a romániai dolgozó magyarság, de a legfürgébben a még tegnap a valóságot tagadó passzivitás vezéremberei is, akik máról holnapra megalakították (az osi szász népszövetség formájára) a romániai magyarság életszerveit koordinálni hivatott nyílt, aktív társadalom-politikai csúcsszervezetet, a Magyar Szövetséget.

S ezzel tulajdonképpen teljesítettem is azt a politikai munkát, melyet - a magyar kultúra elkötelezett hivatásos munkásaként - nem politikai ambícióból, de a romániai magyarság életszüksége kényszeruségébol vállaltam volt.

De tudtam azt, hogy a kisebbségi élet realitásával számoló és a radikális demokráciát vállaló kalotaszegi - tehát vidéki - magyarok politikai szervezete nem lehet birtokában azoknak az adottságoknak (tekintélynek), melyek hatására a maga mikroszervezetét - a bizonyosan életre ébredo nacionalista-revíziós reakcióval szemben - országos szervezetté tudná kiépíteni. (A reakció hamarosan meg is alakította a maga Magyar Nemzeti Pártját.) Viszont az is nyilvánvaló volt, hogy a kalotaszegi robbantás által ütött résen keresztül most már lehetové vált az országossá szervezés funkcióját teljesíteni képes kolozsvári központ kiépítése.

S ha már ezt így megláttam - mielott még a magam kulturális (és kultúrpolitikai) munkaterületére vonulnék vissza - lelkiismereti kötelességemnek tartottam vállalni még: egyrészt egy, a tömegeink politikai aktivitásának ébrentartását és demokratikus szemléletének erosítését szolgáló s foleg falusiakhoz szóló politikai népújság indítását, másrészt a kolozsvári országos központnak is a megszervezését.

]

A kolozsvári szervezést néhány munkatársam (Zágoni István újságíró, Cseh József Pata utcai öreg ácsmester, Berki József Magyar utcai és Szilágyi János hídelvei hóstáti földmuvesek, Marosán Pál monostor-kétvízközi komuves-mester és mások) közvetlen segítségével hathavi (július-december), jórészt terepmunkával végeztük el. A kolozsvári országos központi szervezet a kalotaszegi Erdélyi Néppárt kiegészített programjával és nevének Magyar Néppártra módosításával, 1922. január 15-én tartotta meg alakuló közgyulését.

Közben már 1921 novemberében útjára indítottam a Vasárnap címu politikai népújságot.*

// *Csatári Dániel A Vásárhelyi Találkozó (Bp., 1967) címu dolgozatának néhány, ezzel kapcsolatos téves megállapítását kénytelen vagyok itt a valóságnak megfeleloen rektifikálni. A Vasárnap életre hívását kizárólag Zágoni István és Paál Árpád barátaim biztatásával én kezdeményeztem (a Bihar megyei Belényes községbeli Zágoni Dezsot akkor még nem is ismertem) és a Lapkiadó nyomdának egy fedezeti váltómra adott hitelével, a csupán névleges "Kaláka" címén én voltam a kiadója is. De én voltam a szerkesztoje, illusztrálója és jórészt írója is. A technikai szerkesztésben, adminisztrációban és expedícióban, a terjesztésben és propagálásban önkéntesen ingyenes segítségemre voltak a Keleti Újság szerkesztoségbeli, kiadójabeli és a Lapkiadó nyomdabeli munkás bajtársaim.

Benedek Elek foszerkesztoi címmel csupán munkatársa volt a lapnak. Szentimrei Jeno csak 1922 oszétol kezdve volt a lap kizárólagos szerkesztoje, amikor is a lap tulajdonjogát is neki adtam át. [Kós Károly jegyzete.]  //

A kolozsvári néppárt megalakulásával teljesítettem azt, ami az én csekély erombol kitelt és amire lelkiismeretem kötelezett: az ébresztést, az útmutatást és a politikai aktivitás elsodleges munkaszervének, a romániai dolgozó magyarok demokratikus politikai szervezetének életre hívását. Ezt mertem vállalni és meg is tudtam csinálni: az építés, a szervezés munkáját. De már a kész szervezetben való jó vezérkedéshez hiányzott a politikai tudásom és gyakorlati tapasztalatom, valamint a szükséges anyagi s társadalmi fundamentumom, és mindenekfelett nem volt hozzá sem kedvem, sem gusztusom.

Erre a posztra tehát igyekeztünk megtalálni és beültetni az arra alkalmas, a szükséges anyagi és szellemi kellékekkel rendelkezo, valamint az azt ambicionáló személyiségeket. Így a kalotaszegi Erdélyi Néppárt elnöki posztjára én magam javasoltam és kértem fel dr. Albrecht Lajos tekintélyes hunyadi ügyvédet s egykori vármegyei politikai vezetoembert, s aki azt kitunoen be is töltötte (sajnos: egy éven belül meghalt). Az országos Magyar Néppárt kolozsvári elnöki tisztére az egykori Kossuth-párti képviselot, a népszeru Kecskeméthy István teológiai professzort én is javasoltam és támogattam (sajnos, ez az ötlet nem vált be). A közben Albrecht Lajos halálával megürült kalotaszegi (járási) szervezet vezetését kértemre Deutsek-Pásztai Géza hunyadi ügyvéd-barátom vállalta.

Így most már lehetové vált, hogy tevékenységemet az aktív politikai front elso vonalából áttelepíthessem a front második vonalába. Ami számomra [a korábban] elindult politikai népújságocskám a magyar falusi nép kedvvel olvasott, szívesen vásárolt, s hamarosan a maga lábán megállani tudó független lapjává fejlesztésének megoldandó feladatát jelentette ugyan, de ugyanakkor tartalékolt számomra annyi szabad munkaidot is, hogy elokészíthettem igazi - építészeti, grafikai, sot írói - hivatásom munkaterületére való fokozatos visszatelepülésem útján ez ideig bizonytalan életegzisztenciámnak szilárd alapokra való átépítését.*

// *Mint építész ebben az évben (1922) készítettem a belényesi kaszinó-épület, a vistai, valamint a bikali ref. templomok (középkori muemlékek) restaurálása, bovítése és toronyépítése, s végül a kolozsmonostori ún. kálvária-templom haranglábja terveit. (E terveim közül a két utóbbi: a bikali templomé és a kolozsmonostori haranglábé meg is valósult.)

Mint grafikus ugyanennek az esztendonek a második felében készítettem el Erdélyi kövei címen tervezett képeskönyvecském 30 darab linómetszetbol álló képanyagát. Ezt a könyvecskémet aztán házilag összeeszkábált - amolyan osi Gutenberg-típusú - kézinyomdámon 1922-1923 telén Sztánán 200 példányban kinyomtattam, befuztem, bekötöttem és felkínáltam az erdélyi könyvbarátoknak. Egy hónapon belül az összes példányokat fel is vásárolták. [Kós Károly jegyzete.]  //

Nyár közepe táján (1922) a Vasárnap már tudta fedezni bevételeibol a kiadásait (szedés-nyomás, papír, expedíció), valamint egyetlen személybol (belolem) álló szerkesztoségének igen szerény dotációját, sot törlesztette a kezdeti idoszakában elolegezett nyomdai hiteleit is. (Ezenkívül más költség nem is terhelte a lapot.)

A lap sorsa tehát egyelore rendben lett volna, viszont én nagy gondban voltam, hogy miként tudhatok eleget tenni a Vasárnapot szerkeszto és adminisztráló munkámon és az idoközben vállalt építészi (tervezés és kivitelezés) kötelezettségeimen kívül sztánai minigazdaságomban a nyárral elkerülhetetlenül nyakamba szakadó kaszálás, aratás, behordás, oszi szántás, vetés, ültetés munkálatainak is.

Ekkor sodorta a Sors utamba Szentimrei Jeno barátomat és politikai elvtársamat, s vele az én nagy problémámnak véleményem szerinti legjobb megoldási lehetoségét.

Szentimreivel utoljára még a télen találkoztam Szatmáron, ahol o az év eleje óta (1922) - felmondva a Keleti Újság szerkesztoségében addig elfoglalt reszortszerkesztoi állását - egy Szatmáron akkor elindított új napilap szerkesztoi pozícióját töltötte be (tudtommal Markovits Rodion barátunk csalta oda nagyobb posztra és nagyobb fizetésre). Ezt tudtam róla eddig, amikor is itt Kolozsvárt a nyomdában felkeresett, s elmesélte, hogy az o szatmári lapját a város régi újságja, a Szamos lehengerelte, megbuktatta és így o, a most facér újságíró, hazajött Kolozsvárra, hogy itt valahogy elhelyezkedjék. Próbálkozott Weisz Sándornál (Keleti Újság) és Grois Lászlónál is (Ellenzék), de se itt, se ott nem volt számára egyelore elfogadható üres poszt. Viszont Zágoni István (a Keleti Újság szerkesztoje) javasolta neki, próbálkozzék a Vasárnapnál, mert úgy tudja, hogy egyéb természetu elfoglaltságom következtében nagyon is rászorulnék már a segítségre. Hát o ezért keresett most meg engem.

Nem sokat gondolkoztam, s hamarosan meg is egyeztünk: Szentimrei átveszi tolem a szerkesztést azonnal, én megtartom az adminisztrációt magamnak addig, amíg a "Lapkiadó"-nál kiegyenlíthetem  a "Kaláka" kiadó még fennálló adósságát, illetve visszakapom az én fedezeti váltómat Weisz Sándortól.

Ami aztán osszel meg is történt: a váltómat visszakaptam, mire a most már tehermentes, tehát független Vasárnap tulajdonjogát is átadtam Szentimreinek, azzal a meggyozodéssel, hogy így az a leheto legarravalóbb, nálamnál hozzáértobb újságíró szakember kezébe került.

Ezzel végre azt is megérhettem, hogy magyar dolgozóink érdekében szükségbol vállalt aktív politikai munkakötelezettségemnek e második - közvetett - frontszolgálatából is felszabadulva, visszavonulhattam a politikai tartalékba, vagyis teljes munkaeromet most már élethivatásom eredeti, szakmai területére: a kultúra (illetve a kisebbségi kultúrpolitika) munkaterületére koncentrálhattam.

Nem sokkal ezután, ennek az évnek végén történt, hogy a Néppárt és a Nemzeti Párt Országos Magyar Párt néven fuzionált, ami Balogh Edgár barátom mai megállapítása szerint az én elso politikai bukásom volt. [Utalás Balogh Edgár: Kós-köszönto címu cikkének megállapítására. Lásd Korunk, 1968. 12. sz. p. 1762-66. - K. P.] Viszont az én akkori és mai véleményem szerint is, a párt demokratikus felépítése és paritásos vezetése feltételével kötött fúzió nem volt politikai vereség (annál kevésbé az én politikai bukásom, akinek e fúzió létrehozásában csupán statiszta-szerepem volt), de a honi magyarság életjogaiért való egységes küzdelem érdekében szükséges és helyes politikai cselekedet volt. Hogy aztán a Néppárt részérol jóhiszemuen megkötött fúziónak eredménye hamarosan a párton belüli demokrácia visszaszorulása, sot látszólagos megsemmisülése lett, annak oka, hogy egyrészt a párt konzervatív szárnya tisztességtelenül nem állotta, sot cinikusan magtagadta a fúzió feltételeinek érvényesülését, másrészt a demokratikus balszárny vezetoinek (Kecskeméthy István és társai) inaktivitása és politikai járatlansága nem tudta kikényszeríteni a feltételek respektálását.

De ha a fúzió nem volt és nem is lehetett az én politikai bukásom, viszont az balfogásom volt, hogy a Vasárnap életsorsát a még tapasztalatlan Szentimrei Jenore bíztam. Mert az én barátomnak elso dolga volt, hogy összehozta a "Haladás Rt." újságkiadót és annak anyagi fundamentumán falusi népünknek tokétol független demokrata politikai orgánumát a városi kispolgárság családi lapjává felfejlesztve Vasárnapi Újság címen indította útjára 1923 év elején. (Szegényes és szomorú elégtételemül szolgált, hogy ez a nagyot akaró lapvállalkozás rövid másfél esztendei tengodés után végelgyengülésben meghalt.)

]

A kívül látszólag egységes Magyar Párton belül a konzervatív jobboldal kíméletlen agressziója rövid idon belül kiváltotta a demokratikus elemek ellenzékét, mely a maga vezérét az Erdély-szerte ismert, nagy tekintélyu Bernády Györgyben vélte megtalálni. (Bernádyt még 1910-ben ismertem meg személyesen és nagyra becsültem, mint Marosvásárhelynek korszeru városépíto-fejleszto polgármesterét.)

Történt aztán, hogy 1924 december elején üzent nekem Bernády (a szóbeli üzenetet, Bernády levelével együtt Deutsek-Pásztai Géza hozta Marosvásárhelyrol), hogy o az ellenzéket immár elég erosnek véli nemcsak a párton belüli demokrácia érvényesülésének nyílt követelésére, de annak kiharcolására is, amire a legközelebbi alkalom adva van a párt december 14-re Brassóba összehívott közgyulésén. Viszont e közös célunk megvalósítása érdekében döntoen szükséges a kalotaszegi szervezet megfelelo képviseloinek részvétele is. Kéri tehát, hogy erre a gyulésre jöjjek el én is Brassóba.

Annak az esztendonek (1924) folyamán a különbözo munkaterületeken való vállalásaim állandóan szaporodtak és év végére éppen tetézodtek.* Ha tehát igen kellemetlen is volt számomra ez a váratlanul a politikai küzdelembe való beleelegyedésre szólító üzenet akkor, amikor már két esztendeje múlt, hogy kikapcsolódtam a romániai magyar politikai munkából, melynek életrehozásában és munkába állításában a magam részét annak idején érzésem szerint becsületesen leszolgáltam, a további szövevényes gyakorlati munkájához pedig sem tehetséget, sem kedvet nem éreztem magamban, mégis, dolgozóinkkal való predestinációs sorsközösségem arra kötelezett, hogy most, kivételesen, Bernády hívásának eleget tegyek.

// *1924-ben készítettem mint építész: a hunyadi református parókia, a Ferenczy Gyula sztánai nyaralóháza, a feleki román muemléktemplom restaurálási, bovítési és toronyépítési tervrajzait, valamint Csulak Samu orvos sepsiszentgyörgyi lakóházi terveit és végeztem helyszíni muvezetését is; mint grafikus év vége felé: Kaláka kalendárium 1925 címu képeskönyvecskémet (linómetszet-illusztrációit, szedését, nyomását, kötését) sztánai muhelyemben. Ugyanebben az esztendoben terveztem, alapoztam és szerveztem az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadóvállalatát, valamint írtam már Varjú nemzetség címu regényemet is. [Kós Károly jegyzete.] //

S ez volt az én második - jóhiszemu - politikai balfogásom.

Mert bizony, Brassóban csúfos vereséget szenvedett az erdélyi magyar politikai erkölcs: kiderült, hogy Bernády "ellenzéke" nem volt ott, vagy ha ott volt, vezére nélkül nem mert megmukkanni; tudniillik: Bernády maga nem volt ott (rossz nyelvek pletykálták utóbb, hogy idoközben az ellenzéki vezérkedését felcserélte egy magyarpárti szenátorsággal. Ami vagy igaz volt, vagy nem: "de mortuis nil, nisi bene"! [halottakról semmit, hacsak jót nem]). Úgy, hogy a demokrata ellenzéket csupán mi, két kalotaszegiek képviseltük - láthatóan, és vállaltuk is - érezhetoen. Szegény Pásztai Géza a maga súlyos vádbeszédét félig sem mondhatta el, mert belefojtották a szót. Mire azt mondtam neki: "Gyerünk innen, itt nekünk nincsen keresni valónk." És Bernádyt azóta messze elkerültem.

]

Siettem haza, ahová visszavárt az én jövendo életem útját nagyrészt meghatározó és néhány évi elozetes próbálkozás tanulsága nyomán elokészített tervem; egy bármilyen tokétol vagy külso befolyástól mentes, kizárólagosan erdélyi magyar szépirodalmat kiadó vállalatnak immár esedékes gyakorlati megvalósítása céljából még ebben az esztendoben (1924) elvégzendo befejezo (adminisztratív és szervezo) munka minden terhe és felelossége.

(Emellett - egészen mellékesen - dolgoznom kellett még a kalotaszegi Varju nemzetség krónikájának jó ideje megkezdett írásán is.)

De ez a munkám nem volt hiábavaló; ezt a csatámat megnyertem. Az Erdélyi Szépmíves Céh két világháború közötti könyvtermelése (elfogulatlan szakemberek értékelése szerint) az egyideju magyarországi irodalomtermelés átlagával legalább egyszintu, de attól eltéro problémáival és sajátos erdélyi szemléletével önállóan érvényesülo erdélyi magyar irodalmat jelenti és jellemzi (és a Varju nemzetség is megjelent 1925-ben).

]

Azonkívül, hogy a brassói gyulés undorító ízu, keserves tapasztalatainak számbavétele után egykori néppárti elvbarátaimmal egyetértoen nyomban kijelentettük, hogy: a "Magyar Párt reakciósan konzervatív, sot népellenes osztálypolitikájával szemben a párton belül is ragaszkodunk népi demokratikus álláspontunkhoz", a magunk részérol semmiféle akciót nem kezdeményeztünk. Nekem arra nem is lett volna idom, mert egész fizikai és szellemi energiámat és minden gondomat igénybe vette az Erdélyi Szépmíves Céh biztos talpra állítása, vagyishogy a megfelelo tartalékalapon kívül annyi szabad forgótokével is rendelkezzék a vállalat, mely felmenti bármilyen hitel igénybevételétol.

De a mi kezdeményezésünkre nem is volt szükség, mert a falusi és városi kisemberek felé hangoztatott nacionalista demagógia fedezete alatt mindinkább a földbirtokos-történelmi és tokés-nagypolgári osztályok érdekvédelmi szervévé tolódó Magyar Párt tagságában nélkülünk is megszületett a demokratikus reformokat igénylo ún. reformmozgalom, melynek látható élharcosa és propagandistája a kolozsvári Ellenzék közismert publicistája, Krenner Miklós (Spectator) volt. Tudni kell azonban, hogy Krenner politikai "spiritus rectora", s a lap nem látható, de tényleges "intendánsa" Bánffy Miklós volt, aki az eszes, nagy muveltségu, széles látóköru és rafinált diplomata fölényével mélységesen lenézte korlátolt muveltségu, szuk látóköru, politikus mágnástársát: Bethlen György pártelnököt. S azt is jó volt tudni, hogy Bánffy ifjúkori jóbarátjának majd képviselo bajtársának, a polgári reálpolitikus Bethlen Istvánnak volt romániai politikai bizalmi embere, viszont Bethlen György a magyar kormány félhivatalos konzervatív-revizionista politikai szerveinek és intézményeinek szubvencionált védence volt. A reformcsoport mozgolódásáról természetesen tudtam, s azt is, hogy Krennerék keresték és megtalálták a kapcsolódás útját Kecskeméthy Istvánhoz, aki akkor az egykori Néppárt népi demokrata elveinek huségében megmaradt és köréje csoportosult kolozsváriakat képviselte.

Hogy közös megbeszéléseiken mit tárgyaltak, terveztek és mit sütöttek ki, nem tudom, mert brassói tapasztalataim úgy elriasztottak a politikával való közvetlen érintkezéstol, hogy azokon nem vettem részt. Viszont nem tudtam megtagadni Bánffy Miklósnak azt a kérését, hogy Nagyváradon, Aradon és Temesvárt - ahol nekem is valóban voltak régi politikai elvtársaim és régi meg újabb ismeroseim is - keressem fel és vegyem számba azokat a tekintélyes személyeket, sajtót és közéleti tényezoket, akik vállalják a Magyar Párt demokratikus megreformálása céljával Kolozsvárt alakult reformmozgalomban való közvetlen vagy közvetett részvételt. Ebben a pusztán tájékozódó politikai expedícióban való részvételt tehát vállaltam és teljesítettem.

S aztán ugyancsak nem tudtam visszautasítani régi politikai elvtársamnak: Telegdi Józsefnek külön levélbeli baráti meghívását a politikai reformmozgalom Telegdre összehívott ún. bizalmas tanácskozására. Emlékezetem szerint 15-20-an gyultünk akkor ott össze, de lehet, annál többen is voltunk. A résztvevokbol a kolozsváriak egy részén (a Krenner-csoport és az egykori néppártiak vezetoin és Weisz Sándoron) kívül csupán a vásárhelyi ún. "vörös grófra", Toldalaghy Mihályra, az aradi Zima Tiborra és egy váradi lapszerkesztore (emlékezetem szerint Szucs volt a neve) emlékszem, a többi résztvevonek sem a hovatartozását, sem a nevét nem jegyeztem meg.

A megbeszélés folyamán kiderült, hogy a Magyar Párt reformját illetoen a résztvevok véleménye nagyon különbözo. Voltak - és nem is kevesen -, akik megelégedtek volna azzal, hogy a párt biztosítsa parlamenti képviseloinek és szenátorainak kontingensében a paritást. Volt olyan vélemény (az enyém is), hogy a baloldali koalíció - igaza tudatában és közvéleményt formáló eszközeinek (sajtó) birtokában - figyelmeztesse a Magyar Párt vezetoségét, hogy teljesítse a négy esztendovel ezelotti fúzió feltételeként megállapított és vállalt, de idoközben megtagadott kötelezettségeit. Máskülönben számolnia kell a következményekkel.  Volt aztán a ketto közötti több-kevesebb kompromisszumos javaslat (a Krenneréké is), és volt egy radikálisan szélsoséges, a mostani vezetoség eltávolítását javasló vélemény is. S az emberek beszéltek, szavaltak kifogyhatatlanul, de a különbözo véleményeket és javaslatokat nem sikerült közös nevezore juttatni és a gyulés résztvevoi azzal utaztak haza Telegdrol, amivel hazulról idejöttek volt. 

Krennerék ezután még tartottak nehány gyulést, megbeszélést, de hogy azokban mire jutottak, nem tudom, mert a telegdi kivételes vendégszereplésem után véglegesen elszakadtam a mozgalomtól, mely végül is egyetlen pozitív eredményképpen azt vívta ki, hogy néhány ambiciózus "reformistának" helyet szerzett a pártvezetoségben, ami természetesen a párt lényegén, jellegén jottányit sem változtatott.

Ezzel a sovány (sot, csupán formális) "eredménnyel" szemben a mozgalomnak súlyosan negatív következménye volt, hogy a párt - melynek addig nem volt közvetlen tulajdonú sajtója - megvásárolta Erdély addig legelterjedtebb, legtekintélyesebb, eredetileg a radikális polgári demokráciát képviselo, s a mi "kalotaszegi" néppárti politikánkat kezdettol fogva támogató kolozsvári Keleti Újság tulajdonosának, a "Lapkiadó Rt."-nek részvénytöbbségét, annak igazgató-tulajdonosától, a "reformista" Weisz Sándortól (akinek a vásár egyik feltételeképpen pártvezetoségi helyen kívül parlamenti képviseloséget is juttatott - egy ciklusra). S természetesen kidobta a szerkesztoségbol annak baloldali politikai exponenseit, a Kiáltó szó-beli szerzotársaimat: Paál Árpád publicistát és Zágoni István politikai szerkesztot, akiket aztán - egyidei hiábavaló próbálkozás után - a nyomorúság a legsötétebb reakció janicsárszolgálatába sodort. (Paál Árpád a hírhedt nagyváradi Pacha püspök lapjának lett a szerkesztoje, Zágoni István repatriált és ott Rákosi Jeno Budapesti Hírlapjának lett a munkatársa.)

]

A Krenner-csoport reformmozgalmának szinte megszégyeníto "pozitív vívmánya" és súlyosan negatív következménye kényszerítette ki az én utolsó fellépésemet a hazai magyar pártpolitika porondján abban a nyilatkozatban, melyben néhány elvtársammal egyetértésben kijelentjük hogy: dolgozó magyar tömegeink életsorsával való sorsszeru elkötelezettségünk tudatában és lelkiismeretünk parancsára a néptol elszakadt Magyar Pártból kilépünk, és - az egységbontás súlyos vádját is vállalva - dolgozó népünk életérdekeit szolgáló politikai munkánkat a visszaépítendo demokratikus Magyar Néppártban fogjuk végezni. (Emlékezetem szerint körülbelül ez volt nyilatkozatunk lényege.)

Nyilatkozatunknak önmagában nem volt (nem is lehetett) közvetlenül "tömegmozgósító" eredménye (mint ahogy annak idején nem volt a Kiáltó szónak, majd 1937-ben a Vásárhelyi Találkozónak sem). Ezért kissé csodálkoztam az én politikai tevékenységemet egyébként is túlságosan nagyra becsülo Balogh Edgár testvérem erre vonatkozó megrovásán, hogy "Kós Károly a politikus másodszor is alulmaradt." [Lásd Balogh Edgár: Kós-köszönto, in: Korunk, 1968. 12. sz. p. 1762-66. - Kós Károly megj.] Mert hiszen a nyilatkozat még nem volt csata, melyben egyik fél felül, a másik meg alul marad. (Mint volt az én brassói, meggondolatlanul vállalt csatám, melyben valóban alulmaradtam volt!)

Viszont azért ezen nyilatkozatunknak - ha nem is mozgósított tömegeket - megvolt az eredménye, mert: 1. a pártból való kilépésünk dokumentálta elszakadásunkat a Krenner-csoporttól, mely egy tál lencséért cserében letette a demokratikus reformok kivívásáért felvett fegyverét; és 2. a Néppárt - bevallom: könnyelmu felelotlenséggel beígért - újjáépítésének bejelentése figyelmeztette a Magyar Párt urait, hogy a hazai magyarság életterületén való gazdálkodásukról el is kell majd számolniuk a népnek.

Nyilatkozatunk ezt adta tudtára azoknak, akiket az illetett, s ennél többet - legalább a magam részérol - nem kívántam, nem is várhattam tole.

]

Hogy aztán e nyilatkozatunkat nem követte a beígért párt-újjáépítés valóban tömegmozgósító munkája (mint ahogy annak idején követte a Kiáltó szót a kalotaszegi tömegmozgósítás; viszont nem követte tömegmozgósítás a Vásárhelyi Találkozót), azért valóban és elsosorban én vagyok felelos, aki akkor már (1927) három éve - az annak idején szükségbol vállalt politikai munkafeladatom teljesítése után - visszavonultam az aktív politika arénájából (a brassói kiugrásom és a Krenner-mozgalomban való statiszta-vendégszereplésem a szabályt megerosíto kivételek voltak csupán), és a honi közélet más (kulturális) életterületein vállaltam és teljesítettem munkát, abban a meggyozodésemben, hogy eredeti élethivatásom munkaterületén végzett megfelelo építo-szervezo tevékenységemmel eredményesebben szolgálhatom népünk életszükségleteit (és a magam, jobbról-balról sokak által kritizált, de kiirthatatlanul belém gyökerezett "transzilván" ideológiáját), mint politikusi ambíció és szükséges felkészültség nélkül a sok hájjal megkent, konok, alaposan felkészült és berendezkedett magyarpárti ellenféllel való közvetlen, ádáz, de hiábavalónak is bizonyulható politikai tusakodásommal.

Ezzel a nyilatkozattal aztán végzodött is az én két világháború közötti politikai vállalásaimnak ez a második - vendégszereplési - szakasza is.

]

Kedves Barátaim!

Ezt a levélnek indult írásomat még ez év február havában kezdettem el. Egyszeru válasznak szántam és hálás köszönetnek a Korunk szerkeszto kollektívájának a Kiáltó szó és a hunyadi népgyulés fél évszázados évfordulójáról megemlékezo és arra engem - e két eseménynek talán ma már egyetlen még élo részesét és tanúját - emlékezteto meleghangú, baráti levelére.

De emlékezteto leveletek akaratlanul is feltámasztotta emlékezetemben a régen eltemetett és jórészt elfelejtett múltat, s benne a mi közvetlen 1919 utáni, tehetetlenség letargiájába ájult életünket. S amikor abban a félszázad elotti erdélyi magyar világban találkoztam egykori fiatal magammal - aki eleve csupán a magyar kultúrának elkötelezett építomunkás voltomban, politikai felkészültség és tapasztalat nélkül vállalni merészeltem a magyar tömegek ébresztésének és a romániai új valóságban való útmutatásának politikai munkájában a magam élenjáró részét - nem tudtam megállani, hogy ennek az én múltbeli énemnek azt a politikai kitéro útját most - bár így papiroson - újra be ne járjam a Kiáltó szóval való kezdetétol a búcsúzó Nyilatkozattal való végéig. De fáradt, vén ember létemre ez hosszú és nehéz út volt. Sokszor kellett útközben megpihennem, sokszor azért megállanom, hogy emlékezetembol elokaparjam: hogy is volt tovább, és sokszor el is tévedtem, s újra kellett igazodnom, hogy a régi útra visszataláljak.

S amikor aztán utam végére értem, megint csak megállottam és azon gondolkoztam máig, hogy vajon elküldjem-é Nektek ezt az írásomat, mely ebben a formájában (tartalmában és terjedelmében) már nem annyira egy barátaimnak írott köszöno válaszlevél, mint inkább a magam számára való visszavetítése egykori politikai exkurziómnak azért, hogy most félszázad távlatából lehetoleg elfogulatlanul megállapíthassam: mi volt abban helyénvaló, hasznos, értékes és esetleg eredményes is, és mi volt helytelen, haszontalan, értéktelen - tehát eredménytelen. És ha - hosszas habozás után - most mégis elküldöm, kérlek, fogadjátok azt annak, aminek indult: egy Hozzátok írt magánlevelemnek, emlékezo viszonzásul a Toletek kapott emlékezteto baráti levélre.

Kívánok Nektek mindnyájatoknak jó egészséget és vagyok oszinte baráti üdvözlettel

Kós Károly

Kolozsvár, 1971. május 24.

[Kós 1971: 1501-1512]

§

Említettük már: a (közel)jövore bízzuk a nagy Kós-monográfia anyagának összehordását, amelyben tevékenységének eddig kevésbé értékelt oldalait kell majd megmutatni - elsosorban a politikai téren végzett munkájára gondolunk. Kiváló elony és körülmény e (leendo) tanulmány számára, hogy nem a marxi-lenini zsinórmérték szerint kell majd megszerkeszteni. Ehhez az épülethez az alábbiakban egy téglával kívánunk hozzájárulni.  

Kós politikai tevékenységének részletes elemzésekor feltétlenül ki kell majd térni a Magyar Párt szerepére, a párt és az ellenzék viszonyára. Ráadásul egy alapveto játékszabályt is be kell majd tartani (történészek számára talán fölösleges ezt külön kihangsúlyozni): az adandó válaszok keresésekor és megfogalmazásakor nem szabad föltenni a "mi lett volna, ha." kérdést. Mert ha Bánffy és Bethlen megértik egymást, ha egységesen lépnek föl. (A példát nem véletlenül mondjuk, mai politikusainknak üzenünk vele és általa!) - Mi lett volna? Nem tudhatjuk, mert a történelem kereke csak elore forog. Annyit azonban a tények ismeretének jelenlegi állapotában is meg lehet fogalmazni, hogy az ellentét e két ember között, akkor és ott megvolt. Ez Kós szövegeinek összevetésébol is kiderül. Nézzük csak miként ír Bánffyról és miként emlékezik Bethlen Györgyre:

"Bánffy Miklós ma egyike legmagyarabb, de mindenesetre legerdélyibb írómuvészeinknek. - Kisbán Miklós [Bánffy írói álneve - K. P.] >Naplegendá<-ja nem is olyan régen nagy dolog volt. De elbeszélései között olyanok akadnak (Farkasok), melyeknek olvasásakor fel kell sóhajtanunk: Kár, hogy az író, aki úgy ismeri ezt a mi világunkat, nem ír többet.

Igaz! Most fogadta el egy drámáját a Magyar Színház. Mikor van ideje ennek az embernek az írásra?

De ezenkívül rajzol és fest. Értsük meg, magyar muvész urak, nemcsak fest - ez ma már majdnem közönséges dolog -, de rajzol is. Tud rajzolni! És ez ma nagy dolog Hunniában.

De ezenkívül szenvedélyes automobilozó, elsorendu vadász. Kitunoen biliárdozik. Sot egy idoben veszedelmesen kártyázott is.

Mikor ért reá ez az ember, hogy jogot hallgasson, vizsgát tegyen, hivatalban dolgozzon? Nem tudom. Mert most mindössze 39 esztendos.

És végül most rendet akar csinálni az Operaháznál és a Nemzeti Színháznál. Hisszük, hogy ez sikerülni fog neki. De siessen is Bánffy Miklós, mert itt Erdélyben is szükség volna reá erosen.

Vagy talán közbe ráér erre is? Lehet. Csodálatos ember a Bánffy Dénes késoi utóda: Bánffy Miklós.

Igazi erdélyi ember, eros kalotaszegi magyar!

Egy dolgozó mágnás, egy Kolozs megyei mágnás!" [Kalotaszeg, 1912. 7. sz.]

Kós öt-hat évtizeddel késobb meséli el Bánffy "veszedelmes kártyázását": "Sokáig emlegették azt a kártyacsatáját a fekete szakállas, földsüket, hírhedt kártyakirállyal, az örmény Asbei-jel, amelyen ez a Grand kávéházi kártyaszobában egy éjszaka elnyerte tole a nagykorúságakor reáíratott kalotaszentkirályi uradalmat (melyet aztán atyja egy kolozsvári bérház és életjáradék ellenében váltott vissza az örménytol, de fia nevérol a magáéra íratta vissza)." [Kós 1991: 173-174.] (Hogy mi ebben a "csodálatos", arról el lehetne elmélkedni. - K. P. magánvéleménye.)

Most nézzük a másik személyt. Kós az imént idézett Kalotaszegi vállalkozásban így emlékezik Bánffyra és annak politikai ellenfelére, Bethlen Györgyre:

". Bánffy Miklós volt, aki az eszes, nagy muveltségu, széles látóköru és rafinált diplomata fölényével mélységesen lenézte korlátolt muveltségu, szuk látóköru, politikus mágnástársát: Bethlen György pártelnököt." [Kiemelés tolem - K. P.]

Ligeti Erno 1941-ben megjelent könyve, a Súly alatt a pálma, viszont teljesen más megvilágításba állítja Bethlen Györgyöt. Nem kívánok állást foglalni a vitában, csupán a vélemények különbözoségét kívántam dokumentálni. Tekintve, hogy Ligeti muvéhez nehéz hozzáférni, a teljes - Bethlen Györgyre vonatkozó - jegyzetet idézem:

"Mindinkább bebizonyosodik, hogy Bethlen György személyében az Erdélyi Magyar Párt élére rendkívül komoly és felelosségét teljes mértékben átérzo férfiú került. Bethlen György 1913 óta visz szerepet a közéletben, amikor Kolozsvár törvényhatósági bizottságába választották. A Magyar Pártnak 1924 óta alelnöke, 1926 óta pedig elnöke. Tizenhat éven keresztül nemcsak kifelé, de befelé is komoly támadásokkal kellett megküzdenie. A megbízatás, amelyet vállalt, hálátlan volt, mert az embereknek csak látható, lármás sikerek iránt van érzéke, a Magyar Párt pedig az elvi nagy kérdésekben soha meg nem alkuvó magatartása miatt erre nem számíthatott. Bethlen Györgynek mindenesetre módjában lett volna pártjának vezérkarát és saját személyét is >népszerusíteni<. De Bethlen György semmit sem vetett meg úgy, mint a személyi kultuszt, az olcsó tömjénezést, parányi eredményeknek felfújását, részletsikereknek hangos dobra verését. Szinte nyugtalanító szerénységbe visszahúzódva, a kívülrol szemlélo felületes benyomásokat szerzett róla, úgy tunt fel, mint aki nem eléggé >erélyes<, hol pedig úgy, mint akinek >elvei a politikában nem elég hajlékonyak és rugalmasak<. Egyik feltevés sem felel meg a valóságnak. Bethlen György legfeljebb intranzigens [meg nem alkuvó - K. P.] volt, makacs, de magatartásában sok ero rejlett és elveinek vaskövetkezetessége a helyes útirányt igazolta. 22 esztendo távlatából nézve, vajjon ki lett volna alkalmasabb vezéregyéniség nemcsak eredményeket elérni Bukarest felé, de a pártot is jobban összetartani? Ki testesítette meg a munkaszeretetet, az erkölcsi emelkedettséget, a tökéletes pártatlanságot és a kisebbségi álláspont tisztességét jobban? Persze hogy voltak a kisebbségi pártmozgalomnak taktikai tévedései és szerves hibái. Valószínu, hogy Bethlen György is tisztában volt az ezeket korholó bírálatokban megnyilatkozó igazság értékével? Nem egyszer találjuk ot tépelodve, hánykolódva, dilemmák között, saját pártjának foglyaként, megviselt idegekkel. Könnyen gyanakodhatóvá vált az, akinek oly sok oka volt gyanakodni, pesszimistává, akinek pesszimizmusát a munkahelyén megszerzett tapasztalatok meggyökeresítették. Egy kisebbségi népnek szorongatott elhelyezkedése a jogi álláspont elismerésére sohasem hajlandó és elvakult többségi nép keretében a dolgok természeténél fogva nem is tehette lehetové, hogy Bethlen György minden egyes lépését megmagyarázza a nyilvánosság elott és megindokolja elhatározásainak lelki hátterét. Mindezt legfeljebb sejteni lehetett. Ha fontos egyáltalában rágódni e kérdés felett - hiszen a kisebbségi politikának minden cselekménye a nap követelményeihez igazodott és most már szerencsére túl vagyunk úgy az egyiken, mind a másikon, minden kisebbségpolitikai ige lomtárba került felszabadulásunk sorsdönto tényével [1941-ben vagyunk! - K. P.] - úgy talán megállapíthatjuk, hogy a pártszervezkedés hiányosságaiért nem lehet Bethlen Györgyöt felelossé tenni és egyes hiányzó erényeiért nem lehet elhomályosítani azt a tündöklo erényt, amelynek Bethlen képviseloje volt: az erkölcsi tudatot és jellemszilárdságot." [Ligeti: 140-141.]

]

Igen nehéz eldönteni, hogy kinek volt igaza: Kós Károlynak-e vagy Ligeti Ernonek, Bánffy Miklósnak-e avagy Bethlen Györgynek? A választ nem tudjuk, csak sejtetjük: nézopont kérdése. Az eddigiekbol viszont az kétségtelenné válik, hogy Kós a Bánffy pártján állt, Ligeti pedig Bethlent tartotta jobb és hatékonyabb politikusnak. (Vesd össze: Szentimrei Jeno a Brassói Lapokban cikkezett "a Bethlen György és Bánffy Miklós közötti kiegyenlíthetetlen ellentétekrol." [Mikó 1941: 166.]) Itt tanok és eszmék, vélemények és vélt vagy valós "igazságok" csatáznak, döntobíró pedig csak az lehetne, aki a "per" minden egyes iratát, az 1910-tol máig megjelent minden erre vonatkozó írást és cselekedetet, azok mozgatóeroit, a kiváltó okokat és az elért eredményeket egyformán ismeri, képes azokat elemezni és helyességükrol vagy káros mivoltukról ítélkezni. Tudomásunk szerint pedig nincs olyan ember, aki ezt egyedül meg tudná tenni. - Kérjük, ne várjanak objektív "bírói" döntést. E kötet összeállítója nem vállalkozhat ítélethozatalra. E könyv csupán Kós Károly életének néhány mozzanatát emelte ki, s néhány olyan írását idézte, amellyel kettos célunk volt: egyrészt emlékezni és emlékeztetni kívánunk Erdély utolsó céhes mesterének életmuvére, másrészt arra biztatjuk az Olvasót, hogy vesse össze a korabeli eseményeket és mai helyzetünket. Arra szólítjuk fel az Olvasót, gondolkozzon el, vonja le a maga számára fontos következtetéseket, s okuljon Kós Károly példáján, példabeszédein. Talán sikerül néhány ingadozó lelket az állandó szellemi és erkölcsi megerosödés, az "építkezés" híveivé tenni.

Útmutatóul és útravalóul egy Mikó Imre-idézetet [Mikó 1941: 165.] nyújtunk át az Olvasónak:

". kisebbségi sorsban, ahol nem kormányprogramok között kell választani, hanem az a kérdés, hogy megélünk-e vagy elpusztulunk, az irodalomnak is ki kell lépni tárgyilagosságából, amit íróink egy része meg is tett. Egyébként Reményik-Végvári versei, Kós Károly Varju nemzetsége, Tamási Ábelje vagy Nyiro József Uz Bencéje több önbizalmat, életkedvet és erdélyi öntudatot adott a magyarság elesettjeinek, mint akárhány kortesbeszéd vagy interpelláció."

]

Kötetünk végén, a Mester sírjára helyezendo fehér krizantém mellé Kemény János baráti sorait idézzük, amellyel az ötvenéves Kós Károlyt köszöntötte. Címe: Áldozatos élet. A neves író és mecénás hetven évvel ezelott papírra vetett gondolatai méltóképpen emlékeznek meg Kós Károly példamutató, szép életérol.

"Azok közé az emberek közé tartozik o, akik, ha önmagukért élnének csupán, elérhetnének a földi élet kényelmes csúcsaira, de mivel szívüket, tehetségüket, egész életüket odaajándékozták a mi népünknek s a vele való sorsközösséget önként vállalták, az önkéntes áldozatban önmaguk életét elégetik, hogy mindaz a belso gazdagság, ami bennük felhalmozódott, felszabadulva rászállhasson azokra, akikért lemondtak arról az emberi jogról, hogy önmagukért éljenek. Túl a kortárs szemével alig megmérheto, muvészi kvalitásain, ezért az áldozatos életéért szeretem Kós Károlyt. És hálával telek el, amikor arra gondolok, hogy engem, s mindnyájunkat, akik hódolattal állunk meg az erdélyi szellem alkotásai elott, ezen az érzésen felül megajándékozott néhány csodálatos szépségu könyvvel, rajzokkal, metszetekkel, épülettervekkel, melyek, mint templomai és iskolái az o szerelmét dokumentálják az iránt a föld iránt, melyhez ugyanakkor, amikor mások elhagyták, o áldozatos lélekkel visszatért." 

[Helikon, 1933. 10. sz.]



[i] Az eredeti szövegben ez olvasható: "szervezkedjünk át a munkára", de tekintve, hogy a szövegben elég sok a betukihagyás és az "át" szó elott is indokolatlanul nagy szóköz van, föltételezheto, hogy a szedésbol kiesett a h betu, s "át" helyett "hát" olvasandó; a mondat értelmezése is az utóbbi változat mellett szól. Több idézetben [pl. Mikó 1941: 20.; Mikó 1976: 7.; Pomogáts: 46.] is "át" szerepel, a Romániai magyar irodalmi lexikon viszont a javított sort közli [RoMIL 3: 11.], sot az egyik helyen így olvasható: "szervezkedjünk tehát a munkára" [Kántor-Láng-Réthy: 11.]. Köztes megoldásként maradjunk a közölt változattal: "szervezkedjünk hát a munkára".