nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

ISMÉT TALÁLKOZOM BALTHAZÁRRAL

 

 

Balthazárhoz végleg hűtlen lettem.

Szakítottam Balthazárral, más pályára léptem, és egészen más, Balthazártól teljesen távol álló dolgokkal foglalkoztam.

Kibékültem az egyházzal, legalábbis volt egy esetem, amikor nem bántottuk egymást, az uralkodó osztálynak bizonyos engedményeket biztosítottam, sőt, voltak perceim, amikor a Kiáltvány hangját lelkiismeretlennek tartottam.

Baskircsev Mária és Iszkruljev doktor testvéreimre kezdtem csak egészen homályosan emlékezni.

Minek tagadjam tovább? Nyilvánvaló ugyebár, hogy a kislány miatt kellett mindennek így történnie...

Elárulni kissé a forradalmat, távolodni a párás hajnalok önfeledt leányaitól, kik ruf máriást játszottak velem filléres alapon a gyönyörű nevű Louvre kávéházban, felednem kissé a tátongó űrt, mely a szindikalistáktól elválaszt, miatta kellett. És elővennem ismét, sőt fennhangon és többször elolvasnom a nyárspolgárok nevetséges szabályait, melyeket nem átallanak törvényeknek nevezni, szintén a kislány miatt volt szükséges.

Most azonban nevetni fogsz, nyájas olvasó. Keserűen fogsz felkacagni, mert, hogy mindent tudj: vidékre mentem lakni!

A Narcissus aforizmái után, a Beardsley mitológiája után, és mondhatnám, hogy jóformán a Carlyle íróasztalától egyenest – mely egy barátom lakásán tündökölt, amelyhez Oscarnak Janus-arcú botja volt támasztva, s melyen a lord Alfred Douglas csodálatos arcképe pompázott –, innen és ezek után mentem én vidékre.

És nem volt szabad boldogtalannak lennem, mert az erkélyen állottam, és lentről a kisfiam nézett fel hozzám, és megismert és integetett a kis kezeivel, és a nap a szemeibe sütött, pillogott és megbotlott a drága kis fiam.

De nem is volt semmi szükségem sem a boldogtalanságra, sem a forradalomra, sem a többi díszletekre. Nem is vehettem volna semmi hasznát ez idő tájt még az érzelmes és bolondos Balthazárnak sem. Távolabb állott tőlem kedvelt barátom, mint valaha, és az utolsó szimbolista novellával, melyet róla és az ő bukásáról és a nagy szőke nőről írtam: elbúcsúztam az irodalomtól és a jelen ifjútól egyaránt.

Ő balra ment, én meg valószínűleg jobbra, pontosan úgyse lehet soha megállapítani az ilyesmit.

Voltak ez idő tájt törzsasztalok a fővárosban, ahol irodalmi öngyilkosságnak tartották szakításunkat, azonban mindhiába. Igyekeztem elfelejteni őt, groteszk és bizarr barátomat, kinek színes életét oly izgatottan vigyáztam.

Nem lehetett barátom többé a rendes élet miatt, melyet folytattam, és ha keresett, ki kellett üzennem, hogy nem vagyok idehaza, hogy nem érek rá, hogy nem mutathatom vele magam az emberek előtt.

Nagyon fájt, nyájas olvasó.

A kiképzés alatt sem lehetett, a tiszti iskolában sem lehetett. Nagyon fáradt voltam. A penna kiesett a kezemből, olyan fáradt voltam, a puskát alig bírtam, és a szöges bakancsaimat is alig bírtam. A szívem is fájt. Rendszerint jó az, ha az embernek a szíve fáj és boldogtalan, de amennyire nekem fájt, az már sok volt. Nem, később sem fogadhattam Balthazárt, kiüzentem neki, hogy nagyon fáj a szívem, ezt először meg kell szoknom.

A harctéren sem beszélhettem vele, el voltam foglalva. Leveleket vártam hazulról, minden testi és lelki erőmet meg kellett feszítenem, annyira vártam a leveleket hazulról. És azután is, sehogy sem lehetett, mindig dolgom volt. Gyalogolnom kellett Rovnóba a kozákokkal, és utaznom kellett Moszkvába a mezítlábas Sulkovszkij herceggel a fehérneműk miatt, amelyeket az amerikai magyarok küldtek részünkre.

És aztán innen is el kellett utaznom a Volgán és az Undsán túl, egy orosz faluba, hogy a fogaimat megcsináltassam. Ezért kellett odamennem.

Mindig, mindig dolgom volt, Balthazárra nem jutott időm.

Ősz lett azonban, és én is útra keltem, és a lapomba, melyet tintaceruzával és indigópapírral csináltam, vezércikket írtam, és azt írtam a vezércikkbe, hogy: „Fel magyarok borús csapatja!...”

A vonatot, amelyre ültünk, „gorkij maxim”-nak nevezik az oroszok, és azért hívják így, mert „gorkij”, az annyit jelent oroszul hogy keserű, de „gorkij maxim”, az még ennél is keservesebbet jelent. Egy tatár őrt jelent a kocsi egyik végében, és egy cseremisz őrt a kocsi másik végében. És azt jelenti, hogy a foglyok egymás felett feküsznek a deszkapolcokon, harminc napig. És hogy a derék Kantinovics Musztafimovok legfelül feküsznek, és hogy mikor felmennek, akkor lehull a csizmájukról a sár a kenyérzsákomra, és hogyha lejönnek, akkor is. És ha híd jön, bejönnek az őrök és őrködnek felettem, hogy fel ne robbantsam a hidat, pedig az ablak olyan piszkos, hogy nem is lehet észrevenni a hidat az ablakon át. Még az Urál hegységet se lehetett észrevenni az ablakon át, olyan piszkos volt.

És nem lehet kinyújtózkodni, de összehúzódni se, nem lehet betakarózni, se kitakarózni, nem lehet fázni, nem lehet megmelegedni, nem lehet csak kizárólag meggémberedni, esetleg elhalálozni arra a rövid időre.

Ilyen vonat ez a gorkij maxim vonat, melyről azt írtam a vezércikkemben az orosz kormány ellen, hogy:

,,... át a rettenetes Szibérián, el a szamojéd tanyák és a kirgiz jurták mellett, a legendás Amur partjai felé...”

Ilyen vonat ez a gorkij maxim vonat, ahol egy bizonytalanul télies szeptemberi reggelen ismét találkoztam Balthazárral...

Istenem! Egészen más volt... Kopasz volt és szemüveges, és kereskedelmi tudományokkal rendelkezett. Nem beszélt velem, nem bizalmaskodott velem, kellemetlen, magába zárkózott, begombolkozott, titkolózó ember lett Balthazár, úgy látszik, nem voltak többé titkai. Rendes ember lett, látszott rajta, hogy nem is fog és nem is akar már nőni, és az volt az impresszióm, hogy odahaza bélyeggyűjteménye vagy más efféle szenvedélye van. Hiába néztem reá könyörögve, hogy tárja ki a lelkét, mondja, mondja meg, miért utálja a barokkot, miért nem érti a futuristákat, és miért nem volt igaza Hegelnek, és miért kellett a cikket abbahagynom, és a háború után vajon... Semmit, semmit nem mondott, szigorúan nézett rám, mintha azt mondaná: Az ember nem tacskó többé, ezt tudhatná ön, és tudhatná, hogy most már ebben a korban az embernek nincsenek egyezményes jelei arra nézve, hogy: kérek kávét dupla habbal, négy kiflivel, felírni...

Néha beszélgettünk, de reménytelenül hagytam őt ott mindig. Csak a pozitív dolgok iránt volt érzéke, a szívét, azt nem tárta ki, az érzelmeit nem közölte velem, katonaságról és más számtani dolgokról beszélt és arról, hogy hogyan fogták el, de erre nem voltam kíváncsi.

A bizonytalan és rajongó Balthazár, a feldúlt és zilált Balthazár orosz nyelvtant tanult naphosszat a bokszában, és pontosan és szigorúan étkezett.

Óvatosan takarózott, és oly ember benyomását keltette, kivel már semmi rendkívüli nem történhetik, és akivel ennélfogva most már céltalan barátkoznom. Mígnem egy napon...

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mígnem egy napon eltűnt Balthazár.

Semmi, egészen semmi, egyáltalában oly egyszerű és kézenfekvő volt Balthazár eltűnése. Egy állomáson olcsó cukrot árultak, Balthazár leszállott venni, a szuronyos őr is vele ment. A vonat elindult, és Balthazár ottmaradt az egyik mandzsu állomáson az őrrel együtt.

Olcsó és kellemetlen szenzáció volt a Balthazár eltűnése, fáradtan és aléltan szálltak fel hozzám a polcra a hírek és tudósítások és a fordulatok, hogy Balthazár már telefonált, hogy a legközelebbi személyvonattal jön utánunk, és hogy holnap utolér bennünket, hogy vigyázzunk a kosarára, hogy a csizmájában tizenöt rubel van...

Nem, Balthazár... – gondoltam mosolyogva –, ezek nagyon naiv kis dolgok. Igazán nem érdekelsz most már.

Mikor pedig megérkezett, egész kicsi ember lett előttem Balthazár, és szinte dühösen néztem őt a polcról. Lenn állott a földszinten, gesztikulálva és élénken beszélt és mesélt, és körülötte mosdatlanul érdeklődtek a szabadság országának álmos és gyötrődő száműzöttjei.

Hápogott, integetett és kacérkodott Balthazár, francia szavakat mondott és részletezett. Az állomásfőnökről beszélt, akit vonatkisiklás miatt helyeztek el Ázsiába, a felesége most odahaza van Szentpétervárott, a leány, a sógornője vigyáz a házra, nyolcadik gimnazista, felírta a címét a Balthazár noteszába, és Balthazár is felírta és odaadta neki a béke-címét. Künn a lugasban ültek, és franciául beszélgettek, és dicsérték egymás országát. Aztán az orosz katonát mesélte Balthazár, aki tiszt volt, de lefokozták, és aki sört fizetett neki és cigarettát a mandzsu állomáson. És muszáj volt elfogadni, sőt tegeződni kellett vele, mert egy kicsit be volt rúgva. Aztán a vonatot mesélte Balthazár – aki egy éjszakán át majdnem szabad volt –, a vonatot mesélte aztán, mely végre is megérkezett, és amelyben szabad civil halandókkal utazott tovább. A szabad civil utasokat beszélte aztán, kik köréje gyűltek és szagolták és tapogatták. Az asztalfőre ültették, a kis billenőasztal mellé, a kupé ablakánál, és egy paplant tettek alája, és csájával kínálták, és tábornokokról és hadvezérekről kérdezték Balthazárt. A békéről és a győzelemről beszéltek neki, de ő gúnyosan mosolygott. Aztán az éjszakát beszélte Balthazár, melyben szikrázva robogott a vonat a szibériai sztyeppén. Fönt és lent a polcokon és a közbülső polcon is elhelyezkedtek az utasok, keresztet vetettek, és csendesség lett a gorkij maxim egyszerű emberei között.

...És a nő – aki eddig nem szerepelt – szintén lefeküdt.

Balthazár körül e pillanatban életveszélyesen tolongtak a száműzöttek, az arcokra kétségbeesett irigység ült, hallatlan kíváncsiság továbbá, hallani, amit úgyis tudtunk, ami természetes is volt, hiszen Balthazár ez éjszaka majdnem szabad volt...

Nem lehetett visszavonulnia – ezt magam is beláttam –, és Balthazár – mit tehetett? – illetlenül nyilatkozott a nőről...

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most aztán igazán lemondtam Balthazárról. Végleg lemondtam róla, és enyhe bánattal gondoltam a fiú züllésére. A polcomról lekeféltem a sarat és a kenyérmorzsákat, egy kerek fát tettem a fejem alá, és szomorúan készültem az éjszakára, mert már este volt. A nap hamar telt el, még egy esztendeig sem tartott, mint máskor. Este volt nyilvánvalóan, sőt már éjszaka, a tunguz őrök már számoltak bennünket, és megfogták lábunkon a hüvelykujjunkat, hogy biztos-e.

Nekem ez is mindegy volt, csak a fiú züllésére gondoltam, ki valamikor parfümmel itta a teát, ki ama csodálatos sárga rózsákból, melyeket a kedves lánytól néha kapott, egzotikus salátákat csináltatott, és ezeket könynyes megindultsággal fogyasztotta, ki a nővéreinek éjfél után vásárolt harisnyát Komárominénál, a kedves Meteor kávéházban... Balthazár züllésére gondoltam, rendszertelen és tartalmas barátomra és filozófiai rendszereire gondoltam. Egy Csengery utcai kávémérésre gondoltam, ahol Ptolemaioszt magyarázta a Pállfy Nina növendékeinek...

Arra gondoltam, hogy Balthazár milyen hűtlen lett és milyen groteszk lett. Miért bántja a nőt, akit amúgy sem értett meg soha? Mily rosszul áll ez neki, mily kevéssé...

– Nem szabad rám ennyire haragudnia – szólott ekkor hozzám csendesen Balthazár. Mellettem ült, mint a régi, boldog mámorok perceiben. És egészen természetesen a lábait keresztbe tette, a cvikkerét levette a szeméről, kényelmesen ült mellettem és ismételte:

– Nem szabad rám ennyire haragudnia. És nem szabad engem megvetnie, mert ezt nem bírnám ki.

– Ön igen illetlenül nyilatkozott a nőről – mondtam szigorúan.

– Óh!... – mosolygott Balthazár. – Én csak természetesen nyilatkoztam a nőről. Én a nőről csak a valóságot mondtam.

– Már megint kezdi?

– A valóságot, de nem az igazat... (Így folytatta rejtélyesen Balthazár.) És ön azért csalódott bennem, mert hitt az érzékeinek. Azért jöttem ide, hogy megvédjem a nőt.

Elragadtatással nyújtottam kezet Balthazárnak.

– Ismét a régi ön, kedves Balthazár.

Tompán és keserűen motyogott, alig értettem, szipákolt kissé, nehezen és nagyon a szívéből nyögte ki végre, kérően és esengve:

– Mert Ignatyevna Anasztazjáról nem szabad rosszat gondolnia. Mert tudnia kell önnek először, hogy volt az egész, és csak azután szabad véleményt mondania. És ha ön is a régi, akkor azt sem hangosan, mert nem az alakos szó a fontos, és nem az, amit a közönségnek várakozásához képest és a tömegnek ízlése szerint nyújtunk. Nem az a fontos, hanem a szív legmélye. Ismétlem önnek, szíves barátom, a legtermészetesebbet mondtam Ignatyevna Anasztazjáról, és – higgye meg – illett róla ezúttal a legilletlenebbet mondanom. Lássa be, stílus dolga volt az egész, tisztára stílus dolga volt, hogy bántottam őt, bántanom kellett. De önnek meg kell mondanom az egész dolgot. Belülről is meg kell világítanom szabadságom éjszakáját, és tisztáznom kell ez ügyben a szerencsétlen Ignatyevna Anasztazját főképpen. Úgy képzelje ön, hogy a férje is ott volt a vonaton, és figyelmeztetem önt a dohos levegőre, a forró csájára, melyet velük ittam, gondoljon a kínai napszámosokra, kik velünk utaztak, a furcsa, egészen primitív szibériai bennlakókra, kik között talán osztjákok és votjákok is voltak, de burjátok és kirgizek egészen biztosan. Az éjjeli menedékhely egy különösen sűrített kiadásának képzelje ön az egészet, a hangok bizonytalan zűrével, ahol két vezérmotívum uralkodik: az Anasztazja férjének csámcsogása és egy balalajka pendülése. Az ablaknál egy kis billenőasztal, és itt ülök én. Itt ülök én, vele és a férjével. Kézzel és lábbal beszélünk, jelekkel és állati hangokkal. Először azt hittem, könnyen fog menni, a moziban egész nagyszerű az ilyesmi, azonban politikáról így beszélni nagyon nehéz.

A homlokomról csurgott az izzadság, mikorára meg tudtam magyarázni, hogy hibáztatom Bruszilov generális taktikáját.

...Túl a Bajkálon robogott a végtelen ázsiai síkon a furcsa vonat, egy fülkéjében egy kis asztallal, és az asztal mellett egy hosszú hajú tatár és egy bánatos késői asszony, meg egy cingár, kopasz, pesti könyvelő, rongyos hadifogoly, főhadnagy: évszázadok kultúrája a szemei sarkában, a kisujja körmében, korok műveltsége a hangja emelésében és ejtésében és a mozdulataiban, mikor a zsebkendőjét kiveszi a bal zsebéből és homályos szemüvegét törli vele. Későre járt, és aludni tértünk. A tatár feltornászott a legfelső polcra, szuszogott, csámcsogott és megnyugodott végre. Az asszony elnyúlt, végigalélt a közbülső polcon, az ön barátja pedig a piszkos ablaküveghez támasztotta lüktető halántékát. De a kabátom és a takaróm, az, ugyebár, nem volt velem, az önökkel maradt, fáztam és dideregtem tehát a paplanba burkolózott alvó félvadak között, és arról lehetett szó, hogy a kultúra itteni egyetlen képviselője meg fog fagyni. Reszkettem és remegtem, az ablakhoz tántorogtam, aztán visszacsoszogtam, dörzsöltem kezeimet, kopogtam és nyújtózkodtam. Nyújtózkodtam és nyújtóztattam meggémberedett tagjaimat, nem ért semmit. Felhajtottam a blúzom gallérját, lehúztam a sapkám, pislogtam és a noteszemmel babráltam, hogy múljék a rettenetes idő, kétségbeesetten imádkoztam az Odisszea első sorait, minden hiába. Pesti meleg gesztenyékre gondoltam, vastag piros hárászkendőkre, egy nagy lóra, amely elgázol és rám fekszik az Oktogonon, melegít és agyonnyom... Istenem, egy biliárdparti, egy fülledt külvárosi mozi, egy zsúfolt villamos. Könnyeim melegen folytak végig arcomon és hidegen hullottak kezeimre, mikor észrevettem, hogy Ignatyevna Anasztazja tágra nyitott szemekkel néz rám. Lelkével bámul, és szemeit függeszti rám, mindent lát, tud és érez...

Vasalt ingemet odahaza és a szennyes rongyot, melybe most beteg lábaim vannak csavarva...

Keménykalapomat odahaza, és zöld ernyővel letakart villamoslámpáimat, és a kávéházam bronz szélfogóját...

Tudja a légnyomást, mely süketté tett, a kis szakadást a gamásnimon, amelyet a halál piszkált rajta, a szívem rettenetes ijedtségét a nagy vasak sikoltása miatt, és tudja a sleppet, mely bizonytalanul úszott velem az Undsán, a leveleket, melyek nem jöttek meg, a könyveket, melyeket nem olvashattam, a lapokat és képeket, melyeket nem láthattam, a hideg homokot, melybe Kijev mellett feküdtem, a tésztát, mely ragacsos és nyúlós volt, s melyet piszkos kézzel habzsoltam, a beszakadt kemencét, melyben nedvesen megpihentem, az orosz hideg kezét, mellyel az arannyal plombált fogamat rángatta, az új ősz hajszálaimat, melyek mindig fáznak, a szívemet, melyet meg kellene rendesen csináltatnom... Tudja az öreg népfelkelőket, kik most jelszavakat és jelhangokat mormolnak és arcra buknak és elbúcsúznak. És tudja a hideget, mely hidegen szánkázik és reszketve korcsolyáz föl ujjaimon, át a nyakam alatt, el füleim mellett, könnyező agyamon által... Látta és tudta Ignatyevna Anasztazja mindezt, és a meggyötört emberiség vonagló kínja siklott feléje csillogó cvikkerem felől... Könyörgő és kétségbeesett alázata és térdelése.

...Látta, tudta és megérezte, és nem tehetett másként, nem cselekedhetett másként, és ön nem jó ember, ha elítéli őt.

De ön nem ítéli el ugyebár? Hanem megérti őt, sőt felemelkedik hozzája, Ignatyevna Anasztazjához? – kérdezte hirtelen izgatottan, szinte esengve Balthazár.

Mindkét kezemet nyújtottam feléje, keblemre akartam ölelni őt, de a vonat megállott, és künn valaki ezt kiáltotta élesen:

– Kuenga!...

– Kuenga... – visszhangozta az állomás nevét Balthazár, mint egy távoli gong zsibbadt, zilált és bátortalan kondulása, melynek hangja szelíden, megértőn, békélten türemlik felénk.