nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

A TÓRA VŐLEGÉNYE

 

 

Most a mi zsidóinkról kell szólanom, a falubeli kis zsidócskákról, akik ott éltek a kárpátaljai falucskában, szülőfalumban. Persze, többnyire rongyszedők voltak ezek is, mint általában az avasi kis falvak többi zsidói akkoriban. Rongyszedők voltak, de:

– Párizsi rongyszedők – mondta édesanyám, egy akkoriban olvasott régi francia regény címe nyomán.

Elsősorban is az előkelőségük miatt adta nekik ezt a címet édesanyám, aki alföldről jött oda, és azt mesélte, hogy arrafelé ilyen büszke rongyosokat egyáltalán nem látni.

Egész héten, meggörnyedve a hátikasok súlya alatt, nyögtek és fütyültek az avasi bércek apró házikói között, egész héten cipelték az üveggyöngyöt, fejtőt, bicskát, a csereportékát, amelyért a rongyot, gubadarabot kapták. Minél inkább fogyott a csereportéka, annál nehezebb lett a hátikas, míg végre, pénteken délelőtt, magasra tornyosodott rongy- és hulladékteherrel hátukon és vállukon, lihegve érkeztek Szombat hercegnő fogadására.

Hátikasukhoz ragadt, kunyhójukhoz tapadt, szörnyen szegény emberek voltak ezek. De például reb Áncsel, mikor pénteken déltájt megjött, és szuszogva leoldotta magáról a rongytartó köteléket, úgy dobta földes szobája sárga homokjára az üveggyöngyökért kapott és a turci sakternél útközben megvágatott sovány kacsát, mint valami fejedelmi vadászzsákmányt.

Más falukban a szegény zsidók gyermekei elmentek iparra, elmentek üzletekbe inasnak, a lányok el-elmentek a városokba szolgálni, de ezek a párizsi rongyszedők még büszkék voltak a mesterségükre.

Hencegtek.

Reb Ávrom Jichak jött egyszer haza azzal a vásárból, hogy a híres Káhán-féle nagy vegyeskereskedésbe kérték az egyik fiát, mondták, majd ott kitanul.

Magának Káhánnak mondtam a szemébe: még maga tanulhatna nálam, hol van még olyan iskola, mint az avasi rongyszedés? Ezt próbálja meg télen két hétig, itt tanulhat kereskedést.

Ilyen büszkék voltak ezek a rongyosok, ezek a koldusok.

Nagyon nehéz volt velük boldogulni.

Apám imaházat adott nekik, Tórát íratott nekik, Megiláht vásárolt, és azt is nekik adta, mármint a khilének. Viszont ősszel, mikor a Tóra vőlegényének címével ékesítik az egyik érdemes, a legérdemesebb tagját a közösségnek, ezt a rangot mindig édesapám kapta.

Hosszú ideig ez a legtermészetesebb dolog volt, csak akkor tört ki a botrány a Tóra vőlegényének rangja körül, mikor mi fiúk a gimnáziumba kerültünk.

Ugyanis apám nemcsak imaházat, Tórát, Megiláht és a többi fontos dolgokat adta a falu zsidóinak, hanem mind ez ideig még melamedet is.

Nekünk, a két fiúnak, nevelőnőnk volt, és a városba jártunk az elemiből levizsgázni. De hogy mégis tanuljunk valami zsidóságot, apánk melamedet is tartott. Ez a zsidó tanító aztán úgy foglalkozott velünk, hogy egyúttal a többi apró zsidókat is oktatta.

Persze, nem lett volna szép, ha a gazdag reb Sije a szegény zsidóktól hozzájárulást kér, mikor a két fiának úgyis tartani kell egy tanítót. Az meg éppenséggel istentelenség lett volna, ha nem engedi meg, hogy a melamed a többi apró zsidókat is tanítsa.

Hát ez így rendben is volt, de egyszerre csak megnőttünk az öcsémmel, és gimnáziumba írattak bennünket egy őszön, és tata nem fogadott melamedet.

A küszöbön voltak a nagy ünnepek, és apám nem is gondolt melamedre.

A falubeliek szombatonkint, az ima után, erősen célozgattak rá, hogy már megélénkült a melamed-piac, el fogják kapkodni a jobbakat, a végén még egy bóchert sem lehet majd kapni.

Végre is apám megunta a célozgatásokat és nyíltan megmondta:

– Ahogy gondoljátok, ez most már a ti dolgotok. A fiaim a városban vannak, én pedig már a Chszám Szófer keze alól is kikerültem, nekem nincs szükségem chéderre.

A zsidók elképedtek. Reb Duved Hers – az, aki Bécsben szolgált a gárdánál – egész arcátlanul odavágta:

– Így beszél a kötelességéről egy reb Sije!

A többi aztán apám és a zsidók kölcsönös méltatlankodásába fulladt. Végre is a rongyszedők visszautasították a szombat reggeli kiddust, a tejes kaláccsal, amit pedig bent az ebédlőnkben szoktak elfogyasztani.

Apám egész éjszaka nem aludt, és folyton emlegette, hogy installációkor selyemsapkában ült az ünnepi asztalnál, és hogy neki meg a szőlősi Guttmann Emánuelnek külön tojást meg tejet adtak, itt meg ezek a rongyosok így terrorizálják. Majd ő megmutatja. Mit tehetnek neki?

Másnap megjelent a rongyszedők küldöttsége. Mind ott voltak, nemcsak a férfiak, hanem az asszonyok meg a gyerekek is. A legöregebb, reb Icig, akinek két fia volt, azt kérdezte apámtól, hogy tényleg szembeszáll-e a faluval? Mert ha igen, úgy a falu is tudja, hogy mit kell tennie.

Apám egészen kipirosodott a dühtől, és bizonyára eszébe jutott az installációs ebéd, aztán szőlője, földjei, faüzletei, szeszüzletei, fitymálva kérdezte:

– Ugyan mit tehettek ti nekem, ti rongyosok? Ti rongyos rongyszedők, ti koldusok!

Reb Icig ekkor kiegyenesedett, és mint valami rettentő csapást, mint valami jóvá nem tehető katasztrófát, úgy dörögte bősz jóslatát:

– Mit tehetünk? Nem te leszel a choszen Tajre, a Tóra vőlegénye.

– De hiszen a Tóra az enyém.

– A Tóra a zsidóságé. A tied is, de a mienk is... és a zsidó porontyok tudatlanságának bűne is közös lesz.

Apám lehiggadt, megtörölte nagy kék zsebkendővel verejtékes homlokát, és közelebb ment az izgatott zsidókhoz.

– Mindjárt így kellett volna beszélni – mondta megenyhülten. Majd így folytatta:

A nagy ünnepek küszöbén állunk, és rettentő ítéletet írnak most az égben. Elsősorban is vegyétek a kiddust, ami elől tegnap neveletlenül elszaladtatok, aztán majd utánanézek szerdán valami rendes melamednek.

– Skajach chosen Tajre! – kiáltották a kis zsidók, a rongyszedők.

Pedig nem is volt még a Tóra örömünnepe.

Ugrás az oldal tetejére