nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

DIN TÓRA ELŐTT

 

 

Nagyon nehezen élt akkoriban arra mifelénk a szegény ember, különösen pedig a szegény zsidó. Nem beszélek az afféle rendes iparról, mint a rongyszedés, tojásszedés fütyülő házalás, aztán arról, hogy a lányok elmentek szolgálni a városba. Ezek mind igen rendes és biztos dolgok voltak ahhoz képest, hogy például a turci reb Sráge főjövedelme a hírhozás, lakodalomba hívás és a smire mácesz volt. Ez utóbbiról tudjuk, hogy szentebb pászka, mint a többi, mert Mózes ősatyánk diadalmi himnuszának hangjai mellett készül, és méghozzá sebtében, akár ama bibliai pászkák Erev Pészáchkor, a húsvét előtti napon.

A smire máceszt a rabbi ajándékképpen küldte szét érdemesebb híveinek, ezekkel futotta be reb Srága a vidéket húsvét előnapján. Egész évben csak egyszer, és még egy teljes napig sem tartott ez a kereset. Verítékezve lihegve rohanta be reb Sráge a környéket, hogy kihasználja monopóliumát. Akkoriban az Avasban még nem ismerték az olimpiászt, azt hiszem, reb Sráge eséllyel indult volna a maratoni futásban. Hát ez volt az ő főjövedelme, mert megajándékozták a kitüntetett balbószok, emellett számba sem jöhetett a többi keserves foglalkozása, amikből becsülettel tartotta családját. Nagy mellékjövedelemnek számított a lányoknál a pászkagyúrás, erre seregestől vonultak be a városba azok, akik történetesen nem szolgáltak éppen akkor.

De volt például egy zsidó özvegyasszony Bikszádon, aki a legjobb libabecslő volt, és ebből nevelte árváit. Ott sündörgött a hetivásárokon, és pontosan meg tudta mondani, melyik libának milyen nagy a mája. Biztos lehetett az ítelete, mert hozzá fordult tanácsért az egész világ.

Az öreg Sentaf Komorzánból, az meg a világ legjobb sólet- és aszalókemencéit építette. Lehet, hogy tudott másfajta kemencéket is építeni, de nem alázta meg a művészetét azzal, hogy ilyesmit is vállaljon. Arra még rá lehetett venni, hogy egy-egy pálinkafőző üstöt körülkemencézzen, de ennél lejjebb aztán nem adta. Az apró sóletkemencéknek meg az aszalókészségeknek volt a mestere aggkoráig.

Bizonytalan sorsok voltak ezek, de hát ott volt a reménység, hogy csak addig kell viselni, amíg – talán már holnap – eljön a Messiás, akkor aztán mindenki úgyis megkapja ősi rangját.

Talán nem is szabad azt mondani, hogy bizonytalanság volt, inkább azt kellene mondani: isteni rejtély, isteni gondoskodás volt, ahogy éltek, amivel kerestek. Így például egyszer eljött a falunkba egy Icig nevű fiatal, rongyos zsidó fiú. Megállott a konyhánk előtt, ahol Hendli nevű szolgálólányunk foglalatoskodott.

– Mi a foglalkozásod? Mit tudsz? – kérdezte a lány.

A fiú szomorúan felelte:

– Csak drótozni tudok.

Hát nem időzök itt sokáig: ez az Icig nevű fiatal zsidó fiú még azon a héten elvette Hendlit, a szolgálólányunkat. A hozományból futotta fél kiló lekvárra – ami a repedt fazék bekenéséhez kell – és pár karika drótra. Reb Icig a cserépfazakak drótozásából hét fiút és négy lányt nevelt fel. Mindennek, amit itt elmondtam, semmi köze a din Tórához. Ez csak védőbeszéd volt azért, hogy lássa mindenki szegénységüket, hogy ne akadjon fenn senki azon, hogy, bizony, a nehéz élet itt-ott eltérített egy-egy zsidót a jámbor útról. Az élet nagy harca egy kissé kificamította néha egyiknek-másiknak észjárását.

Jesivába csak a módosabbak fiai mehettek, a szegények útravalója egész életre csak a kis chéder-tudomány volt, az pedig bizony nem mindig elég teherbíró. Néha bizony könynyelműen ígért vagy tanúskodott egy-egy rongyos, meg is bélyegezte őket ezért annak idején a legfőbb – márhogy a földi legfőbb – ítélőszék. Külön intézkedés volt a törvényben a mi vidékünkről származó tanúkra – bár az intézkedés nemcsak a zsidókra volt érvényes.

Nehezen szánom rá magam, de mégis itt az ideje, hogy beszéljek már a nagygérci reb Jaszefről – aki semmiképpen nem tévesztendő össze reb Jaszellal. Reb Jaszef aztán igazán megrögzött ember volt, az ő csavaros észjárását és ferde lépéseit nem lehet menteni. Ez aztán nem véletlenül vétkezett, nem is szükség hajtotta, nem is akarom, hogy egy kalap alá vegyék azokkal a tehetetlen és koldus zsidókkal, akik csak éppen hogy megestek néha. Mindjárt látni fogja mindenki, milyen is volt ez a nagygérci reb Jaszef, aki igazi gonosztevőnek számított az Avasban, bár azt is mindenki elismerte, hogy rettentő nagy esze van.

Azt beszélték róla, hogy bement egyszer az ügyvédjéhez Szatmárra, és elmondta, hogy milyen vitája is van neki egy falubelivel.

– Na és, ügyvéd úr kérem, mit mond, ha ebből per lesz, meg lehet ezt nyerni? – kérdi az ügyvédet.

– Ezt a pert, ha így történt a dolog – válaszolja az ügyvéd –, nem lehet megnyerni.

Reb Jaszef elgondolkozik, aztán azt mondja:

– Mondja meg, ügyvéd úr, hogy kellett volna történni a dolognak, hogy a pert meg lehessen nyerni?

Igen, ilyen ember volt ez a reb Jaszef, aki egyszer idézést küldött az apámnak, hogy jelenjék meg a din Tóra előtt a halmi rabbinál. Apám amúgy is vérmes ember volt, nagyon nyugtalan lett: soha nem állott szóba üzleti ügyben ezzel a reb Jaszeffal, miféle vitája lehet vele, mit akarhat tőle? Mit eszelt ki ez a veszedelmes ember?

Azt nem lehet megtenni, hogy a rabbi hívására ne jelenjen meg a din Tóra előtt a vallásos zsidó ember. Hiszen a mi vidékünkön még keresztények is a din Tóra elé idézik akárhányszor a zsidó embert, ha csak méltányosság vagy csak belátás a követelése, jogalapja. Sőt, Szatmáron meg Halmiban, a járásbíróságon, akárhányszor azt mondja a fél:

– Nincs mit tárgyalni, bíró úr, tessék, itt a pszák... márminthogy a rabbi bíróság ítélete.

Eljött azonban a tárgyalás napja, amikor a Tóra törvénye elé kellett állania édesapámnak. Kis diák voltam, és apám eljött értem Szatmárra, elvitt engem is a tárgyalásra.

Ott álltunk a nagy fehér szakállú halmi rabbi előtt, mellette ült két szavazóbírója, a dájenek. Egyik oldalon mi álltunk, a másik oldalon reb Jaszef idegeskedett gyűlölködő és kaján tekintettel.

Ahogy a rabbi szólította, mindjárt kiabálni kezdett:

– Én egyedül jöttem, csak az igazság fegyverével... reb Sije se hozzon más segítséget, küldjék ki a fiát.

A rabbi apámhoz fordult:

– Miért hoztad a fiadat?

– Azért, hogy hallja és lássa, milyen gyűlölködő gonoszok is vannak a világon.

– Akkor nem maradhat benn. Ha azért hoztad, hogy örök emlékébe maradjon, milyen bizalma volt apjának a szent tan igazságában, ha azért hoztad, hogy lássa alázatod a Tóra fönsége előtt: akkor bennmaradhat.

Apám ránézett, és aztán határozottan mondta:

– Igen, rabbi... ettől a perctől kezdve azért hoztam.

– A fiú benn marad. Halljuk, reb Jaszef.

– A történet valóságos rablókaland. Ott kezdődik, hogy Gércén megölték a Nyikorics családot.

– Tudom – bólintott a rabbi –, azt is tudom, hogy a tetteseket Szatmáron elítélték és felakasztották.

– A Nyikorics-vagyont, miután gyermekek nem voltak, a rokonok önkéntes árverésen eladták. A vagyont összes terheivel reb Sije vette meg.

– Nem vettem terheket, úgy vettem mindent, ahogy volt.

– Csend – mondja a rabbi.

Apám elhallgat, reb Jaszef folytatja:

– Hát persze hogy a világi törvények szerint nincsenek terhek. De a szent Tóra törvényei szerint igenis vannak. A megölése előtti napon megvettem Nyikorics Tamástól az egész góré tengerijét. Ki is fizettem az utolsó krajcárig. És ki kapta az én tengerimet? Reb Sije. Perelhetem ezt valahol? Ugye nem. Hol van az én tengerim? Reb Sijénél. Várom a tengerimet vissza. A szent törvények nem kívánják káromat.

– De ez a dolog már tízesztendős. Miért nem kérted tíz évig?

– Mert akkor kérem a sajátom, amikor akarom. Most akarom, és kívánom a tízéves kamatot is.

– Tanúid vannak?

Apám felemelkedik, izgatott, már a tanúknál tartunk? Hisz akkor elveszett a per. A rabbi int, hogy üljön le.

– Tanúim? Először is, én elfogadom reb Sije eskü alatti vallomását. Esküdjön meg rá, hogy hazudok... meg mer esküdni arra, hogy hazudok, vagy elfogadja, amit mondtam?

Izzó a levegő, a szokatlan eset még a bírákat is felizgatja.

Rendkívüli eset.

Ha reb Jaszef megvette és kifizette a tengerit, akkor meg kell téríteni az árát.

Reb Sije, persze, nem fog arra megesküdni, hogy nem igaz, hiszen azt nem tudhatja, viszont reb Jaszef, az megesküszik mindenre egy góré tengeriért... egész vagyon...

A rabbi szól:

– Reb Sije nem esküdhet. Te fogsz megesküdni. Arra esküszöl, hogy minden úgy történt, ahogy mondtad. De tudod-e, hogy mi az eskü? Tudod az eskü szabályait? Törvényeit? Hogy eskesselek, ha nem tudod, mi az eskü?

Mi a felelőssége? Súlya? Ugye? Nos, reb Jaszef! Halljuk! Mondd az eskü törvényét, az eskü liturgiáját, mondd a nagy rabbik véleményét az esküről. Halljuk!

Reb Jaszef hevesen belevág. Aztán elakad, aztán hebeg, aztán kapkod, aztán kétségbeesetten ordít, hogy tudta, pontosan tudta, de elfelejtette, dörzsöli homlokát, erőlteti agyvelejét.

A rabbi még segíti is.

De nem használ semmi.

A rabbi feláll:

– Úgy látszik, a Mindenható nem akarja, hogy emlékezz. Mit tehetünk mi az ő akaratával szemben.

És már készül az ítélet, reb Jaszef tépi a haját, apám megsimogatja fejem, és odajön a rabbi hozzánk, és fejemre teszi mindkét kezét.

Ugrás az oldal tetejére