nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
ERZSI ASSZONY

ERZSI ASSZONY

Évről évre Erzsi asszony hozza a városba a tavaszt, füleskosarába csomagolva a karján cipeli. A piaci kocsisorban a vízvezetéknél lehúzza otromba, vikszre éhes csizmáit, s kiszítatja lábából a negyven kilométeres gyaloglást. Aztán beáll a kofák közé a sorba. Rejtélyes kosarából kirakosgatja a kikeletet. Ez virág- és konyhakerti magvak alakjában rejtőzik. De az idén fagyos még a föld, kevés a vevő, sok a kofa, és túl serények a vámosok. Hamarosan kivasalják belőle a két lej helypénzt, amit egész télen dugdosott az ura elől, nehogy elcigarettázza.

Az első nap csak egy lejt árult. Estére nincs még se szállása, se vacsorája. Találomra beállít az egyik iparosember ismerőséhez. Zavartan mosolyog, a háziasszony kezéből kiveszi a seprűt, és ő folytatja a takarítást. A mosogatást is kisajátítja, de ha sem az egyikre, sem a másikra nem adódik alkalom, akkor vagy súrolni akar, vagy a szennyes ruhák sorsába szól bele. Közben ott éri a sötét este, és ártatlan ravaszsággal ijedten eszmél rá: hová is megy ő aludni? Vajon ilyen későn nem fogja-e el a razzia?

Lesüti a szemét, hogy ne lássa a házaspár bosszús arcát, amint mégis jó képet vágnak az ő árvaságához. Összehajtogatják neki derékaljul a szőnyegnek előléptetett padlórongyokat. Adnak hozzá egy huzat nélküli párnát, és a szoba egyik sarkában elkészül az ágy. Erzsi asszony leveti többrendbeli szoknyáját, és a kemény padlón kemény álmokkal vívódik.

Reggel négy órakor nesztelenül felkel, de olyan serényen, mintha a napot menne felébreszteni...

Húsvét nagyhetéig szakadatlanul árul, délután mos, vasal, míg csak össze nem gyűjt egy félkilónyi aprópénz-vagyont az emlői közé lecsüngő zacskóba. Innenonnan összekéreget egy tarisznyára való kiolvasott újságot is, hogy a jövő tavaszig legyen az urának olvasnivalója.

Az indulás napján cukorfütyülőt vásárol két gyermekének, s a csomagolásnál – a háziak csodálkozására – féltucatnyi kopott fogkefenyél is feltűnik a kezében.

–   Talán csak nem ezzel mosnak fogat? – érdeklődik a szállásadó férfi, aki első ízben mutat barátkozó kedvet Erzsinek. Ez szinte megbántva utasítja vissza a gyanúsítást:

–   Nincs nekünk időnk fogkefézni. Minálunk a községbíró is csak ünnepnap súrolja ki a fogát. Mi meg úgyis szájbul mosdunk – kontytartónak kell a fogkefe nyele. A szájunknak ennivalót ha veszünk.

–   Azért kevesebb magának évről évre a foga, pedig harmincéves se múlt – jegyzi meg a háziasszony, aki ilyen bizalmas dolgokat is tudott Erzsiről. – Ni, ha nevet, a sok csorbaság hogy elcsúfítja!

–   Nem baj, legalább kevés foggal tovább tart a kicsi málé.

–   De a rossz fog megrövidíti az életet.

–   Ej, csak a keserűségünket kurtítja meg. Az igaz, hogy ez az utolsó fogam, ez az ódalos, ni – mutatja a szemfog helyét –, cudarul megsanyargatott, amíg csak el nem látta a baját Kali níním.

–   Hát Szíken nincs orvos?

–   Orvos van... csak éppen pénz nincs hozzája. Kali níním pedig jó szóért és egy tyúkalja tojásért kiszedi akár az összest.

Eközben végez a csomagolással, és a kendőjét igazítja a fején. Láthatólag jószívvel beszél:

–   A Kis Mihály a Pázsint-kútnál, amíg szabad volt neki, öt lejért úgy kitépte a kutyálkodó fogat, hogy az orvos se különbül. Csakhogy attól elkobozták a fogót, pedig igazi doktorfogó volt. Az orvosgazdájától kapta, akinél szógált. Fehér kabátot is adott hozzája, amikor eljött tőle. Ott tanulta Kis Mihály a foghúzást. De a körorvos megirigyelte a keresetét. Ráküldte a csendőröket. Szinte emberhalál lett belőle, mert nem adta szépszerivel, a szomszédok pártolták. Nem is tutták csak éccaka elkobozni, amikor alunni tért a nép...

A csizmát húzva mesél tovább:

–   Mégis mit ad az Isten? Egy hét múlva a körorvos fogat húzott egy asszonynak, és annak megkőtt az állkapcája, hát nem azt terjesztette a szégyenletes doktor, hogy Kis Mihály húzta? Az emberek agyon akarták ütni a körorvost a vásáron. Azóta is folyik a per, a szegénység meg Kalihoz jár a rossz fogával... Ín is hozzá mentem, mikor már nem bírtam. Jó ötveníves gyertyánfa, erős a vénsége. A sóskútnál lakik. Ippen a moslíkban vájkált könyökig. Jaj – mondtam nekije – , segiccsen rajtam ke', Kali níním, mert menten megveszek. Várj – aszongya –, elébb betöltöm ezt a habarcsot a malacoknak. – Ín addig lerogytam a tornác küszöbére, fázós orcámat a napnak fordítottam, hátha kisüti belőle a fájást, mire visszajön Kali níním. Nem ijedt a' meg se a naptul, se Kalitul, fájt tovább embertelenül. Jött a vínsíg,  – a tornácgerendák eresztékibül kihúzott egy bolond nagy drótgörbítő cánglit, így hítta, hogy cángli, és rozsdás vót. A Kali níním kezére is rászáradt a moslík dercéje. Eltaszítottam a bogos kezit.

–   Loccsintsa le Kali níním, az én szájam mégse vájú. Hát nem azért is a számba dugta, míg ő vót mírges, és aszongya:

–   Ne kínyeskeggy, Erzsi, mert elküldlek a körorvoshoz, az majd meg is fered neked, mégis megrothad az orcád... Dűjj hanyatt, és öleld meg a tornác sasát, de jól szorizsd meg – aszongya –, és ne fíjj. – Csuda, hogy ki nem tört, úgy szorítottam. A fogó, izé, a cángli kíccer is leugrott a fogamról. Kínomban tíz napot láttam ugrálni az erdő felett, az erdő meg tüzet fogott tűle. Kali níním mérgesen gyömködte a kendője alá a kenderszín haját, s aszonta:

–   Erzsi, a fejed jün a fogad után, segiccség kell ide.  – Ippen arra jütt a Kerge Jani bátyám a kapával a vállán. Ő szokta herélni a malacokat fent a forrószegen. Na, gondoltam, ezt az Isten küldte erre, ez úgyis orvosféle.

–   Jüjjik be, Jani bátyám, és nyomja le a fejem.

Jütt az jószívvel. Kapáját a tornácnak támasztotta, én meg újból végigdűltem a tornác főggyin. Ippen östeledett, s a kapálásból jövők arra haladtak el a ház előtt. Kerítés nem vót, és így az erős szívű kíváncsiak akadály nélkül a számba níztek. Jani bátyám letírgyelt, s a tírgye közi vette a fejem, tenyerivel meg a homlokomat nyomta. Azt hittem, kilyukad alattam a föld, úgy leszorított. Kali níním meg lihegve tépte, cibálta, húzta a fogam. Nagy későre aztán kireccsent, a cángli csőriben maradt az az átkozott csont. A tüve persze annak is bentragadt, akinek Kali níním húz, mindnek leszakad. Később a nyű visszabúvik a rossz gyökírbe, hogy az Isten kergesse a hegyeknek a körorvost... – áll fel Erzsi asszony nagy sóhajtva.

–   Bizon evvel a fogammal sokat szenvedtem még azután is. Csak nem jajgattam mások előtt. Mondta is Kerge Jani bátyám, amikor felkelt a fődről jól kiizzadva: – Te sem vagy máléból, Erzsi. Apádra ücc, Isten nyugosztalja meg szegint, az is jól bírta a szenvedést.

Ezzel veszi is a kosarát, hogy induljon, de a háziak még visszatartják:

–   Az apja még élt a tavaly. Mibe halt meg?

–   A biza éhen hótt – feleli Erzsi már az ajtóban, és a beboruló eget nézi aggodalmasan... – Megunta a sok fekvést a dagadt lábával, és amikor enni vittünk neki, kiütötte a kezünkből a tálat. Három hít alatt kíszen lett.

–   És maguk ezt csak úgy hagyták? Erzsi asszony a kapuból felelte vissza:

–   Há, istenem, nem erőltettük... Az ember nem ellenkedhetik az apjával... Aztán meg egy kicsit igazat is attunk neki, amikor aszonta, hogy úgysem jüttem jószántamból erre a világra, hát legalább jószántamból akarok eltakarodni rulla...

–   Na, isten áldja magikat – fordult ki az uccára. Csizmáján zörög a meglazult patkó, amint szaporázza az utat Szék felé gyalog. Negyvenöt kilométerre.

Hűvös szél borzolja a felhők alját, de még nem esik. Majd ha Erzsi asszony az országútra ér, s távol lesz minden fedéltől! S ha nagyon dörög vagy zuhog, az országúton mindig akad néhány Erzsihez hasonló asszony, és összefutnak egy fa alá, fejükre borítják szoknyáikat, s egymást melengetve várják a komisz idő végét.

(1937)