nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A PIROS SZEMŰ KISKAKAS

A PIROS SZEMŰ KISKAKAS

Két éve égett már a világ. A menetszázadok többnyire éjszaka szálltak vonatra, és nem bokrétázták fel a puskák csövét. Most már csak azokat a harcosokat koszorúzták meg, akiket vöröskeresztes vonatok félholtan hoztak haza, befejezni a hősi halált. De még így sem jutott mindenkinek koszorú, mert a virágoskertekben krumplit ültettek. Mindenki sorba állt, a férfiak hadisorba, az asszonyok, gyerekek kenyérsorba. Sok erőteljes legény és apa saját lábán ment be a kaszárnyába, hogy nemsokára a postás hozza vissza őket egy ív papíron. Jobbik esetben apró tárgyaikat vagy szemüvegüket küldték vissza helyettük. A Kővári telep lakói közül is sokan kapták vissza így vagy úgy embereiket, csak Lázárékhoz nem jött semmi, még tábori levelezőlap sem. Néha-néha kósza rémhírek érkeztek, hogy Lázárt agyonlőtték, mert szökni próbált a frontról. Mások kozáklándzsáról tudtak. Egyesek srapnell-telitalálatról regéltek... Lázáréknál nagyon hiányzott az apa. Hatan sem tudták pótolni a keresetét.

Az asszony mezei munkára járt a hóstáti földészekhez, akik többet fizettek, mint amit gyári munkával lehetett keresni, – amíg nem jöttek a hadifoglyok. A két nagyobbik fiú, Tamás és Ferenc a gyufagyárba járt, és elég szépen keresett, – amíg nem hozták a szerb foglyokat. A három kisebbik a fellegvári kaszárnyák konyhái körül csatangolt. Fazékszámra hozták a salakos svarckávét vagy más ételmaradékot a bakakazánból, – amíg egy cseh ezredet nem vezényeltek a huszonegyesek helyére. Lázárék ezzel aztán el is vesztették a háborút, pedig az csak ezután kezdődött el igazán.

Lázárné azonban rendületlenül íratta Tamással a tábori lapokat a két év előtti táboriposta-számra az urának. Az írástudatlan asszony diktálta a leveleket. A levélcenzúrán buta hóbortnak nézték, amikor például ilyeneket olvashattak: „Hogy gondolod ezt, kedves uram? Két év éppen elég volt nekünk is, neked is, hagyjátok már a fenébe, nyakig vagyok már ezzel az átkozott háborúval. Nem értem, miért nincs még vége, hiszen itthon mind csak azt mondják az urak, hogy már mindent elfoglaltunk...” Persze e sorokra válasz sosem jött. És ez hovatovább nyugtalanabbá tette Lázárnét. Beható éjjeli tanácskozásokat folytatott gyermekeivel az ágyban: hol is lehet a hiba? Az Istennél-e, vagy Ferenc Jóskánál? De hát az Isten jó, a király szelíd, hiszen, ni, milyen ájtatosan imádkozik a rámába szorított faliképen. Összetett kézzel, lehajtott kopasz fejjel. A bolond nyomdász még föléje írta: ,,Imádkozik a király” – mintha azt nem látná még a vak is.

Hosszas okoskodás után végre abban egyezett meg a gyermekeivel, hogy biztosan szerencsétlen a ház, amelyben már tíz éve laknak. Megszállta a rossz, valamelyik éjjel álmában egy mély sírgödröt látott kiásva a szoba közepén. Nosza, gyorsan elköltözni innen, hogy minél gyorsabban vége legyen a háborúnak, és jöjjön haza a kedves ura. És költöztek, szinte minden hónapban másmáshova, mert csak nem akart vége lenni. Mikor Lázárné belefáradt a sok hurcolkodásba, hatásosabb katonaszabadító módszereket fedezett fel. Hurcolni kezdte az ura alsónadrágjait különböző jósnőkhöz. Éjfélkor pedig szembeállított két tükröt egymással, és addig akarta igazítani, amíg csak kilencszer nem tükrözi vissza egyik a másikat. Abban a kilencedik tükörben aztán meg kell jelennie élve vagy halva az urának. Bosszankodott, és megsapkázta a körülötte tolongó kölyköket, akik az asztalt lökdösve lehetetlenné tették a kilencedik tükörkép kialakulását. De miután az asztal nyugalmi állapotában sem sikerült a művelet, Lázárné mérgesen felkiáltott:

–   Ha térdig járom a lábomat, akkor is kibabrálok én ezzel a piszok háborúval...

Járt is makacsul. A kenyérjegy egynegyedét, a cukor felét, a fajegy egyharmadát a csodatevő asszonyoknak hordta. Hordták mások is. Szépen virágzó jós-ipar keletkezett a városban. A bakancsszállítók, a fakeresztszállítók és a muníciószállítók mellett a javasok szállították a reményt.

Egy téli napon, tizenhat, karácsonya körül, mikor már lóhúst sem lehetett kapni, sem sorban, sem sor nélkül, Lázárné kétnapos faluzás után felfedezte az igazi csodát. Félig megfagyva, de kimondhatatlanul boldogan ezzel toppant be kiéhezett gyermekei közé, akik éppen a szekrényt tüzelték fel:

–   Árvácskáim, kilenc hét múlva itthon lesz apátok. Hazahozatom még a pokolból is, ne féljetek!

A gyerekek, kivéve a legnagyobbat, Tamást, ujjongva ugrálták körül bátor anyjukat, és Tamásra támadtak: miért nem örvend velük?

–   Azért, mert a halál erősebb édesanyámnál is – felelte csendesen.

–   De nem halt meg, te gyászvitéz.

–   Akkor a tábori csendőr nem engedi...

–   Fütyülünk rájuk – kiáltotta Lázárné –, fütyülünk az egész háborúra. – És titokzatosan beriglizte az ajtót, csendre intette a gyerekeket, s azok feszült várakozása közben óvatosan kipakolt az eddig gondosan letakart szatyorból: egy kis piros szemű, fekete kakast engedett ki az aljából. – Ez az – mondta megilletődve. – Ez a kis semmi kakas hozza haza apátokat, de senkinek ne szóljatok!

Ordítozó ujjongással rohanták meg a kioldott lábú, délceg kis kakast, simogatni akarták, de a piros szemű vitéz kezük felé vágott görbe csőrével. Megdöbbenve húzódtak vissza tőle, ráeszméltek, hogy egy olyan nagy szerepre hivatott madárral nem lehet ám csak úgy komázni. Hiszen ha jól meggondolják, hatalmasabb még a jóistennél is, akit hiába kértek, hogy hozza haza az édesapjukat. Többet tud a vöröskeresztnél, aki nem képes választ adni, hova lett az ő szegény apjuk. Viszont Tamás nagy megrökönyödésükre fitymálva nézett a kis kakasra, és vakmerően így szólt:

–   Tűrhető paprikás lesz belőle, mert a szegény embernek csak az a biztos, amit megeszik.

Lazárné azonban nyomban odakent neki egy súlyos pofont.

–   Nesze, te nagybélű, hát képes volnál a bendődbe rakni, felfalni az apád szerencséjét? Te, az embernek nemcsak hasa van, hanem szíve is. Hát nem sajnálod, nem várod, hogy apád hazajöjjön?

A fiú égő arcára szorította tenyerét, és dacosan visszafelelt:

–   A gyufagyárban még a szerbek is azt mondták, hogy a lánckereskedőket kell nekihajtani a tengernek, és akkor mindenki hazajöhet a frontokról.

–   Csakhogy itt nincs tenger! – kotyogott közbe diadalmasan Feri, a tizenegy éves öcskös.

Erre már Tamás sem tudott mit mondani, gyűlölködve nézte a hetykén lépegető kis kakast. Hosszú zsineget kötöttek a lábára, a másik végét meg a kemence lábára hurkolták, nehogy megszökjék a rája váró feladatok elől. Efeletti méltatlankodásában mérgesen célozgatta csőrével Lázárné cipőjén a fényes gombokat.

Másnap aztán Tamás, az anyja parancsára, fájó szívvel elvitte a kis kakast a Kétvízközé, egy nagy fogú vénasszonyhoz. Édesanyja indulás előtt megfogadtatta, hogy a kakast csak a bal hóna alatt viszi, és egyetlenegyszer sem fordul hátra, mert akkor elvész a fekete kakas bűvös ereje. Mindezt a nagy fogú vénasszony szigorú utasítására kellett így csinálni, azt is ő kötötte ki, hogy a kakas fekete legyen és piros szemű. Tamás szerepe sem volt véletlen, mert a vénasszony szerint csakis az elsőszülött fiúgyermek ártatlan segítsége alkalmas a kis kakas nehéz feladatának sikeres megoldásához.

Tamás ezekre gondolt, s meglehetősen beijedve érkezett meg a sétatér végében lakó öregasszonyhoz, aki az alacsony, horpadt mennyezetű szobában szöszmötölt. A mestergerendák közé szentelt cicusok voltak dugva. Falba ütött szegekről különböző nagyságú olvasófüzérek lógtak le. A falak körös-körül sűrűn tele voltak aggatva szentképekkel. Kicsikkel, nagyokkal, általában a roskatag ház, az elnyomorodott kerítés, a meglódult fáskamra, mind, mind – mintha éppen ájtatosan térdre akarna roskadni. A magasra vetett ágyon két fekete macska sétált kukra meresztett farokkal, mint két kemence a füstcsővel.

Tamás szinte didergett félelmében. Nehéz és homályos álmok jutottak eszébe, amiket édesanyja mesélt. Várta, hogy milyen hajmeresztő segítséget kell nyújtania a kis kakasnak. Mindenféle babonaságokat képzelt összevissza. Rebi néni egyelőre csak azt kívánta tőle, hogy estig fűrészeljen fel annyi fát, amennyit csak bír.

Egész vasárnapját agyonbirkózta egy makacsul szoruló, buta fűrésszel. Este aztán a vasorrú bába mordan kezébe nyomott egy halott katona kabátjából szakított szürke posztódarabot, hogy az apja zsebkendőjébe csavarva dobják a tűzbe. Másnap is magához rendelte. De Tamás csak munkaidő után mehetett hozzá. Ekkor fel kellett hasítania és elraknia a tegnap fűrészelt fát, végül hozatott vele a vénasszony két veder vizet.

Tamás lázadozni kezdett. Miért nem teszi már oda segíteni a kis kakas dolgához? És hova lett, miért nem látni azt sehol sem? Ám az öregasszony rárivallt, ne kérdezősködjék, ne akarjon előre tudni mindent. Ha édesapját élve kívánja viszontlátni, csinálja, amit parancsol, mert mindennek megvan a maga szent oka. És főképpen senkinek, de senkinek, még a gyóntató papnak se merjen arról beszélni, ami itt történik.

Tamás összeszorított foggal hallgatott. Mit is tehetne egyebet? – gondolta. – Ha itt nincs tenger, csak a befagyott Szamos, annak ugyan hiába kergetné neki a lánckereskedőket. Márpedig épp ideje volna, hogy hazakerüljön az öreg. A gyufagyárba járó fiúk példáját követve így nevezte az apját, jóllehet az csak harminchét éves, ha él még.

Esténként, ott dolgozott tehát az öregasszonynál. Vizet hordott neki, súrolt helyette, kihányta a havat az utcára. Hazatérőben pedig hol egy szem paszulyt, hol egy darab tömjént vitt haza, s ezeket is a tűzzel kellett megemésztetniük.

Vasárnapra a fa kifogyott, és újra fűrészelnie kellett. Amint nyiszálta a hasábokat, a fáskamrában, egyszer csak viszontlátta a fekete kakast. Egy lábas hideg vízben úszott, fürdéshez illően szép meztelenre kopasztva. Piros szemében pedig élettelen méltatlankodás üvegesedett.

Ez a látvány ismét lázítani kezdte Tamást. De nem mert szólni, csak a gyomrában tanyázó lények mordultak fel paprikásra éhezve. Régen undorodtak már a csirizes zablisztből sütött kenyerektől. De nem sok ideje maradt békebeli lakomákon tűnődni. Rebi néni a szent szobába szólította Tamást. Valami rövid szeget mutatott neki, amit papírba csavart, és betett a fiú nagykabátja zsebébe.

–   Ne jöjj többé ide – mondta. – Ezt a szeget beveritek az asztal lapjába azon a felén, ahol édesapád szokott ebédelni. Anyád minden egyes tálalásnál tegyen föléje tányért, kanalat, és öntsön neki is levest. Mikor valamennyien végeztetek az evéssel, érted, ne korábban, akkor közösen egyétek meg az apádnak tálalt ételt. Ha el nem veszíted a szeget, és ha mindent pontosan betartotok, akkor mához kilenc hétre, pont délben apátok láthatatlanul beállít, megeszi az ételt, és ettől láthatóvá lesz. Na most, fiam, hozz két veder vizet, de vesd le a nagykabátodat, hogy könnyebben mozogj, aztán segítsen titeket a Szűz Mária...

Tamás ledobta a kabátot, vizet hozott, aztán rohant haza alig ügyelve arra, amit az öregasszony többször is utána kiáltott: „A szeget el ne veszítsd.” A Szamos jegére futott, fatalpú cipőjével akkorákat csicsonkázott, hogy azt hitte, menten az égbe érkezik. Néhányszor jól odaverte magát a jégen, a hideg pofájú téli nap meg gúnyosan röhögött rajta. Bánta is ő, hiszen kibabráltak a háborúval, nemcsak az apja, de ő is leszerelhet, kiállhat a kenyérkereső sorból. Reggel ismét tovább alhatik, mint kicsi korában. És mindezt az a nyápic kakaska és az a szeg csinálja. Zsebébe nyúlt, hogy megcsodálja, de a szeget nem találta. A szeg eltűnt papírostól, csodástól együtt.

Tamás halálra vált arccal le-fel rohant a jégen, didergő ujjaival matatott a porhó között. Száguldott vissza az úton, amerről jött, minden centiméternyi helyet megnézett a földön. Vissza megint a jégre. Nincs és nincs. A napot fel kellene támasztani valami rúddal, mielőtt lecsúsznék az égről, mert a sötétség, jaj, a sötétség elnyeli a reményt is. De a nap könyörtelenül vigyorogva a Gyalui-havasok mögé szökött. A hold meg összeszövetkezett a tábori csendőrökkel, s valahol messze a frontok fölött maradt világítani, hogy ne szökhessenek meg a harcosok, emitt meg ő ne találhassa meg a harcos-szabadító szeget. Tamás bőgve zörgetett be a bezárkózott öregasszonyhoz. Adjon más szeget. De az még az udvarra sem engedte be. Más szegnek nincs hatása, mondta ridegen, ezzel csak egyszer lehet próbálkozni. Még csak egy újabb fekete kakas sem bírna holtbiztosan segíteni, és sürgetően kergette Tamást, menjen, ne sírjon ott.

Csak késő éjjel mert hazamenni a borzasztó hírrel. Mikor az apjukat a harctérre vitték, nem jajveszékeltek úgy, mint most. Az édesanyja kimerülésig pofozta Tamást, s félőrülten kiáltotta:

–   Apagyilkos, megölted az apádat. Menj a szemem elől, a szeg nélkül ne gyere haza... Takarodj... Takarodj...

Tamás az állomás várótermében aludt a hortyogó katonák között. Reggel újra kereste a szeget. Napok múlva is az öregasszony háza körül ólálkodott esténként. Magához hasonló fiúkat és lánykákat látott ki-be járni Rebi nénihez. Egyszer aztán egy kislányt látott sírva futkosni, ki földre hajló fejjel a fagyos hóban matatott. Nagyot gondolt erre. Megszólította a leányt:

–   A szeget keresed?

–   Honnét tudod? – kérdezte elámulva a leány.

–   Te is vágtál neki fát?

–   Vágtam – tátotta el a száját a leány.

–   Fekete kakast is hoztál? – sürgette Tamás.

–   Nem, én tiszta sárgát hoztam – és megint elpityeredett. – A szeget betette a kabátomba, és vízért küldött... Aztán... aztán felvettem a kabátomat, szépen hazaindultam... Kint aztán nem találtam a szeget sehol se...

Két hét leforgása alatt még két fiút látott így keresgélni a szent ház környékén. Édesanyjának elmesélte, és azzal gyanúsította meg az öregasszonyt, hogy az biztosan visszalopja a szeget, míg a gyerekek vízért járnak.

–   Azt a szent asszonyt mered így megrágalmazni, te hazug! – torkolta le a fiút, Lázárné. – Boldogtalanná tettél minket, a karácsonyunkat. Látni se akarlak, te lelketlen kölyök.

Tamásnak a kölyök fájt a legjobban. Gyilkos is, hazug is, jó, de nem kölyök. Ő kenyérkereső! De még a kölyköt is vállalná, csak ne sírna-sóhajtozna anyja éjjelenként. Úgy fájt ez neki, hogy egyébre sem gondolt, csak arra: mit tehetne, hogy ne sírjon az anyja. Karácsony szombatján aztán munka közben kisütötte, hogy valami ajándékkal tisztára mossa magát. Tudja a kölyök, hogy kell megvigasztalni a síró nagyokat, az okosokat. A ládakészítőktől kért egy szeget, és a nagykabátja zsebében a varrás közé szúrta. Este pedig otthon a lámpa közelében jó feltűnően, hogy testvérei is lássák, kifordította a zsebét, mintha meg akarná varrni, és felkiáltott:

–   Né, ez meg miféle keménység?

–   Egy szeg... – ordította Feri öcskös, és az „egy szeg”-ből hamarosan „a szeg” lett. Az elveszettnek hitt szeg. Gyorsan be a fejszét, és még gyorsabban, kipp-kopp, be az asztal lapjába. Elfelejtették a hiányzó karácsonyfát, minek az, mikor kilenc hét múlva megérkezik hozzájuk a legszebb angyalfia.

Ezerkilencszáztizenhétre fordult az idő, jött január és február. Lázárné majd megőrült türelmetlenségében. Az esedékes napon kitakarította a lakást, a gyerekeket átzavarta a szomszédba, aztán megfürdött a teknőben, mintha menyegzőre készülne. A lóhús már hajnal óta puhult a fazékban, mert Lázár nem szereti rágósan még a marhát sem. Végre meglódultak a déli harangok. Valamennyien izgatottan lesték az apjuk részére kitálalt levest... Bizony nem fogyott az, a kanál meg se moccant benne. Didergett a lóhús a kihűlt lében. Sápadt a Lázárné arca, egyre sápadt. Tamás lesütötte a szemét, ne lássa a nagy búbánatot. Nemsokára átnyúlt az asztal felett édesanyja cserlúgtól kimart keze, reszketve felemelte az ura tányérját, tartalmát visszalöccsintette a fazékba. Nagyot sóhajtott, gyerekeit meg küldte a szomszédba, de egyik se mozdult, tudták, sírni akart... Tamás megnyalta szája szélét, s éppen mondani készült valami vigasztalót, mikor az egyik szomszédasszony kiabálva futott végig az udvaron:

–   Lázárné... Lázárné lelkem... Jöjjön gyorsan, de nagyon gyorsan.

Lázárné szinte az ablakon rontott ki, nyomában az egész család.

–   Lázárné lelkem... Rendkívüli kiadás... Szentpéterváron az oroszok kikiáltották a... a békét, és menekülnek a feketézők.

–   Ugye mondtam, hogy a Láncos feketézők az oka... – kiáltotta Tamás kifulladva, de öccse közbevágott:

–   Könnyű az oroszoknak, nekik van tengerük, amibe belefojtsák őket.

(1937)