EGY MŰVELT OLVASÓ

Mindennap könyvet cserél, és zárás előtt öt perccel jön, vagy ami még feltűnőbb: a félig leeresztett redőny alatt tör be. Rohan, könnyű ruhája szinte lerepül róla, úgy siet és suhog. Koffernyi kézitáskájából a pultra löki a könyvet, és piros a méregtől, mert sokan vannak. Kihalássza a katalógust a korábban érkezettek alól, és sebesen végiglapozza görcsökben vonagló ujjaival. Egy sóhajtásnyi idő alatt egyetlen lesújtó, gúnyos fintorral tucatszámra kivégzi a halhatatlanokat. – Móricz Zsigmond, Tolsztoj, Zola, Gorkij, Eötvös és ehhez hasonlók az ő számára nem írók, halálosan unalmasak. Közben tízszer cserél a pult előtt, és a holtfáradt alkalmazott után libeg, hogy gyilkos nyájassággal nyafogja:

–   Kisasszony drága, adjon nekem valami jót, de borzasztóan sietek.

A sápadt kisasszonyt persze tízfelől is nyúzzák egyszerre.

– Í rja be, kisasszony, a kilencvenkilenc harminchatot.

–   Fizetek, kisasszony...

–   Kérem a nyolcszázhatvanötöt...

–   Nyugtát még nem adott, kisasszony...

–   Milyen ez a Halálsugár, kisasszony? Ha túl izgalmas, nem viszem el fenyegetőzik a későn érkezett hölgy, aki türelmetlenül tapogatja a Halálsugár lapjait, s szinte szagolni látszik a betűket, amint rövidlátóan az orráig emeli a könyveket. Beleolvasás a közepén, a végén, az elején, megnézi a kiadót, és legvégül elkeseredetten elhajítja.

–   Valami komolyabbat, művelt olvasónak valót, kisasszony, onnan a pult alól, de azért könnyű legyen... Új félpengős nincs?... Rettenetesen sietek, drágám...

A kisasszony egy árnyalattal sápadtabb – a pultra hord minden pengőst, félpengőst, „modernt” és klaszszikust, egy egész könyv-hegycsuszamlást. De a hölgy csak turkál, tobzódik, és reszket, fintorog és undorodik, mintha legalábbis az írók nyitott koponyáiban vájkálna. A kisasszony már mindenkivel végzett, a szomszéd üzletekben már dörögnek a lehúzott redőnyök, már ő is kiakasztotta az ismerős táblácskát: „Zárva.” És egyre sápadtabb, az ajka remeg, egész délután nem engedte el a pult. A kolléganőjét elbocsátották, a kifutófiút meg a főnök úr anyósa vitte el gangot seperni, a főnök úr pedig üzleti úton vonatozik. Megbízik a kisasszonyban a megszakadásig. A fejében nyugta-összegek és ezer meg ezer kölcsönkönyvtári könyv száma, címe, írók neve kavarog, könnyűk, jók, komolyak, a maga kisaszszony-nyomorúságával egyetemben.

A hölgy még mindig nem talált megfelelő könyvet magának. Most már olyat keres, amit ágyban is lehet olvasni harminchétfokos lázzal, este tíz után... És vegye elő a kisasszony a pult alól azokat a könyveket, amiket a protekciós előfizetőknek dugdos...

A kisasszony újabb könyvhegyeket hord elő a pult alól és a pult mellől, közben már kékül-zöldül. De a hölgy még mindig keres és fintorog, szinte sírva fenyegetőzik, hivatkozással, elmegy más kölcsönkönyvtárba, ahol nem rabolják el a drága idejét. Neki este hétkor találkája lett volna a cukrászdában. Hallatlan ez a kiszolgálás, szól a főnök úrnak...

A kisasszony kétségbeesett önuralommal találomra kiemel a pult alól egy bekötésre szánt könyvet. – Forró szívek az északi sarkon – kínálja dadogva. – Ez biztosan tetszeni fog a nagyságos asszonynak. Veress ügyvédnek tettem félre... – hazudja fáradtan.

–   Igazán – kap utána mohón –, maga olvasta?

–   Igen... – de közben azt gondolja: te hülye, azt hiszed, van nekem időm ezer és ezer könyvet elolvasni, és épp ilyen vacakokat?

–   Jó könyv, komoly? Kedves? Mert a Veressné ízlésében nem bízom... Mondja, szórakoztató? Szerelem van benne? Jól végződik?

–   I-gen... i-gen... – hebegi a kisasszony egész testében remegve.

A hölgy megkönnyebbülten felsóhajt. Fél nyolc, de már nem siet, nem jut eszébe a cukrászdai találka. Ajakrúzst, púdert vesz elő és tüneményes lassúsággal szépül, éveket mázol szét az arcán, valahára mégis elindul. A kisasszony már szinte kétrét kucorog kínjában. Öszszeakadó lábakkal szédeleg ajtót nyitni. A hölgynek mindez feltűnik. Amint kívül kerül az ajtón, negédesen mondja:

–   Sajnálom, drágám, talán túlságosan is igénybe vettem az idejét.

És másnap és örökké pontosan megismétlődik ez a jelenet.

(1938)