JANCSI ÉS A SZERENCSEPATKÓ

1914-ben a hadbavonulás előtti vasárnap délután négy mezítlábas gyermekfiát sorba állította az udvaron, míg az ötödikkel, a csecsemővel a felesége a konyhaajtónak támaszkodva sírt. Kicsit bő katonakabátja gombolatlanul lötyögött rajta, tarkójára taszított sapkájának fekete simlije az égnek állt, oly fonákul festett e szokatlan holmikban, mintha csak e visszás idők megtestesítője lett volna. A fiúk orgonasípok módjára sorakoztak az udvar verőfényes kövein. Ijedten pislogtak az édesanyjuk felé, onnan izgatottan és várakozásteljesen az apjuk rángatózó arcába. Apjuk regulárisan homlokára húzta a katonasapkát, tán azért, hogy ne süssön szemébe a nap, – vagy azért, hogy ne lehessen jól szemébe nézni, s akadozva megszólalt:

–   Fiúk, én holnap elmegyek a háborúba, de... karácsonyra biztosan hazajövök – itt egy kis szünetet tartott, és kétkedően nézett maga elé –... de ha meghallom, hogy nem fogadtatok szót anyátoknak, akkor tudni fogom a mogyorófapálca helyét az eresz alatt... – Nyelt egy keserűt, s még lejjebb húzta sapkáját a homlokán, mert a fiúk szeme igen kezdett homályosodni. – Te, Péter – folytatta egyre nehezebben – dolgozni fogsz a kőműveseknél, és segítesz anyádnak a kenyérkeresetben... – Te, Pali, reggelenként tüzet csinálsz, estére meg telehordod a csebret vízzel. Te pedig, Jancsi, te anyahelyettes leszel, vigyázol a kicsikre, és ügyelsz, hogy a gríz ne legyen forró, mikor Erzsikének enni adsz. Érted, kisöreg? Aztán te, Feri, mint a legkisebb, szót fogadsz mindenkinek... Most... most pedig siessetek lábat mosni, megyünk a gyorsfényképészhez családi képet csináltatni...

A gyerekek megrohanták a mosdótálat, csak Jancsi maradt egy helyben, és kiköhögte a torkában szurkáló sírást. A családi orgonán ő volt a középső síp, de a legvadabb lármakórus közepén, amit elég gyakran rendeztek testvéreivel, nemegyszer kifulladt, s heves köhögésével felborította az amúgy se gyönyörű összhangot. Édesanyja ilyenkor mindig sárgacukrot etetett vele, mert attól csillapult a rohama. A szomszédasszonynak azt mesélte, hogy amikor Jancsival boldog állapotban járt, igen sok kosár fát hordott haza a hátán, s biztosan akkor nyomódott meg a Jancsi melle... Péter és Pali sokat törték a fejüket ezen a rejtélyes boldog állapoton, s végül is úgy döntöttek, hogy ez csak afféle kitalálás lehet a Jancsi kényeskedésének a takargatására. Jancsit a tettetés szörnyű gyanújával illették, holott éppen ők rendeztek heves köhögési komédiákat a sárgacukorból való részesedés céljából. Jancsit hízelgőnek is csúfolták, – amiért parancs nélkül is vizet hordott a távoli vízvezetékről. Általában, ahol csak lehetett, árulkodtak ellene, soha el nem követett stikliket fogtak reá, s főként makacsul lebecsülték a köhögését. De Jancsi biztos volt rohamai eredetiségében, s amikor csak tehette, nagylelkűen még vissza is fojtotta az irigyelt köhögést... Most, az apja szavai után, mégse bírt ellenállni neki. Még a fényképésznél is kínozta, s azalatt a tolakodó nagyobbak a fénykép szélére szorították. Arcából alig látszott valami, ellenben nagylábujján egészen jól tündökölt az a fehér rongykötés, amivel édesanyja befáslizta a mezítlábas gólok következményeit. Viszont jól érezte magát a fénykép szélén is. Még ő sajnálkozott édesanyján, aki a fojtogató sírás miatt bizony csúnyán sikerült, vigasztalgatta, hogy csak sose sírjon. Karácsonyra úgyis hazajön az apjuk... Már csak azért is sietni fog, mert neki csizmát ígért, újévre.

Másnap útban volt a menetszázad az állomás felé. Az irigy, tüzes nap gyorsan elfonnyasztotta a puskák csövibe dugott virágokat. Apjuk csak úgy izzadt a vastag csukaszürkében a súlyos felszerelés alatt. Felesége meg a gyerekei ott láboltak mellette a hullámzó tömegben, s Jancsi még bele is kapaszkodott a kabátujjába.

Mikor a zászlós úr a menet elejére került, apjuk az oldalzsákból sietve két komiszkenyeret vett ki, és gyorsan a Jancsi hóna alá nyomta:

–   Vigyázz rá, kisöreg... ennyit én is elspórolhatok nektek a háborúból – mondta kesernyés mosollyal. – Úgy lehet, ennél többet úgyse kapok jutalmul...

Elöl szólt a villogó csinndaratta, s hátul sírtak az asszonyok. Jancsi ellenben hősiesen cipelte a hóna alól mindegyre kisikló komiszokat. A sok kapkodás közben azután elszakadt testvéreitől, el az apjától is. Az állomásnál torlódó embertömeg között sehogy sem bírt a marhavagonokba felszálló katonák közelébe férkőzni, csak távolról hallotta az apja kiáltozásait, amint hol az övét, hol meg az anyja nevét kiáltotta. Meztelen lábát véresre taposták. A két komiszkenyér miatt is sokat szenvedett az eszeveszett lökdösésben. Végül is az állomással szemben egy lökéstől a járda szélére csücsült, s ott is maradt mozdulatlanul. Az ölébe vett komiszok száraz hátát puhította könnyeivel... Közben elindultak a virágos katonavonatok. A marhavagonok ajtajaiból karok nyúltak százfelé, mint valami roppant polip karjai. A vagonok belsejéből rekedt ordítások búcsúztak a vonat után rohanó asszonyok jajgatásaitól. Jancsi rémülten figyelte e fülsiketítő lármát, s megtiport lábáról elfeledkezve sejteni kezdte, hogy a háborúba indulás, az valami egészen más lehet, mint amikor az apja vidékre indult templomot festeni...

Önfeledt bújában mind a két karjával rákönyökölt a komiszokra, míg mögötte, előtte és oldalt és minden irányban zuhogott vissza az állomásról a szemét törülgető nép. A kövezeten már régen széttaposták a puskák csöviből kihullott virágokat, és Jancsi még mindig ott ült nekibúsultan, a komiszokra könyökölve. Amint elnézte a lábak ezreinek kavargását, egyszerre csak meglátott egy feléje rugódó vásott lópatkót, ami egyre közelebb és közelebb csörömpölt a belébotló lábak rengetege között. Mindenről elfeledkezve felugrott, és magához kaparintotta. Hallomásaira emlékezve, Jancsi úgy vélte, hogy ez csak szerencsepatkó lehet. Márpedig rájuk ugyancsak ráférne egy kis szerencse, hallotta ezt sokszor édesanyjától... Izgatottan ült vissza a járda szélére, s eltűnődve újra rákönyökölt a komiszok türelmes hátára. Milyen kár is, hogy nem találta meg hamarabb ezt a patkót, hogy az apjának adhatta volna... Talán már holnap elengednék, ha nála lenne...

A szipogás megint erőt vett rajta, s nagy szomorúságában észre sem vette, mikor állt meg körülötte a lábak nyüzsgése. Magas szárú női cipők, férficipők, bakancsok és mezítelen lábfejek néztek fel rá a kövezetről. Megszeppenve kapta fel a fejét, és értelmetlenül bámult a kíváncsian föléje hajló arcokba. Valaki rászólt a tömegből:

–   Mit csinálsz ott, te kisfiú?

–   Én... én... kérem szépen... csak gondolkozom egy kicsit...

Felelete hangos morajjal futott szájról szájra: – Pszt. Egy kisfiú ül a járda szélén, és gondolkozik...

–   Min gondolkozol? – futott vissza a mosolygós kérdés Jancsiig.

–   Hát ké-kéremszépen, azon gondolkozom, hogy... az én apám is most ment a... a frontra, pedig biztosan... nem jó a háború... – sírta el magát végül is.

Könnyeiben feloldódtak az arcok, s amint a zokogás rázta, ide-oda hullámzottak a szeme előtt, mint a felkorbácsolt víztükör. Öntudatlan keserűség szorította a szívét, ám fájdalmába ugyanannyi csodálkozás is vegyült: hogy mi is ez tulajdonképpen, mit akarhat enynyi ember körülötte? De még nagyobb lett ámulata, amikor egy őszhajú öregember leemelte fejéről a sapkát, a markába nyomta, s a mellénye zsebéből egy ezüstkoronát hajított, bele.

–   Ezt azért adom – tette hozzá –, hogy nagyot nőjön a fejed, fiacskám; ma kevés ilyen fej akad a monarchiában... – S ezzel jelentősen körülnézve továbbindult. Helyébe mások tolakodtak, és krajcárokat, piculákat meg filléreket ejtettek sapkájába. Az úri korona tiltakozva csengett-pengett a ráhulló koszos krajcárok alatt.

–          Helyettünk is gondolkozz, fiam... Jól teszed, kölyök, csak gondolkozz – mondták erről is, arról is. S ő gondolkozott is a szerencsepatkóról, amit olyan tisztelettel szorongatott a markában, hogy fájt belé a tenyere. Mikor kétségbeesett anyja rátalált, és a krajcárok eredete felől hüledezett, akkor sem bírt egyebet motyogni:

–   A szerencsepatkó, a szerencsepatkó...

*

A krajcárok hamar elgurultak. Legutoljára a büszke ezüstkorona ment világgá. De megmaradt a szerencsepatkó. S mikor beütött a szűkösség, Jancsi rejtett mosollyal és a húgocskával karján kivándorolt az állomás felé. Zsebében lapult a szerencsepatkó, és ennek tudatában nyugalommal várta, hogy újra zsákot nyisson neki a szerencse. De mily nagy volt csalódása, mikor egész napi ácsorgás után se jött senki, hogy leemelje sapkáját, és pénzt szórjon belé. Hosszasan tűnődött ezen, és sejteni kezdte – valami hibázik a patkó mellől, de sehogyan sem bírt rájönni, mi lehet az. Az iskolában aztán felvilágosították a pajtások, hogy a küszöbre kell szegezni. Csakhogy ezt nem tűrte a házigazda. Jancsi emiatt sokat szomorkodott, és egyre kérte az édesanyját, költözzenek egy olyan házba, ahol a küszöbre szegezheti... Erre azonban csak két év múlva került sor. Akkor, amikor az apjuktól már hónapok óta nem jött semmi hír, s az anyjuk már századszor olvasta el újra meg újra az ura utolsó levelét:

„...mindent megpróbáltam már, hogy hazakerüljek,  – még imádkoztam is...”

–   Rettenetes lehet az a front – sírta el magát ilyenkor. – Apátok soha senkinek meg nem alázta magát... S most imádkozni kezdett...

Jancsi nem értette a dolgot, de szorgalmasan kutatott szeg után a küszöb megpatkolása céljából. Ám nem sok eredménnyel, mert még a vasasboltokban is alig lehetett szeget kapni. Testvérei meg nem akartak segíteni neki. Irigyelték nagy sikerét a patkóval... Koldusnak csúfolták, – köhögős koldus, és kész. Azért adták akkor a pénzt... Már annyit hangoztatták, hogy ő maga is kezdett gyanakodni a köhögésére, azonban egy nap krajcárt talált az utcán, és ez újra megszilárdította megingott hitét a szerencsepatkóban, rendületlenül várta a csodát. Bizony sürgős szükség lett volna erre, mert már Pali is dolgozni ment egy vendéglőbe, hogy segítsen a kenyérkeresetben, s az édesanyjuk mégis túlórázni volt kénytelen a bőrgyárban. Éjfél tájban egyre fáradtabban, egyre elnyűttebben került haza. Egyszer aztán betegeskedni kezdett. Ráfért volna néhány napi pihenés, de éppen akkoriban már aludni is alig járt haza, mert a kenyérsorból egyenesen a gyárba ment. Hétről hétre jajgatta: ó, csak még vasárnapig bírjam ki, akkor megvizsgáltatom magamat.

Egy vasárnap azután már tényleg nem bírta tovább, és Péterrel elkísértette magát a kórházba. A fiú késő délután egyedül került haza. Amíg távol volt, Jancsinak sikerült szeget szerezni, s a küszöbre rögzíteni a sokat hányódott patkót. Egyik kezében éppen a kis fejszét tartotta, a másik kezén meg szopogatta a mutatóujjára vert vérhólyagot. Az egyik ütés félresikerült, és most omlottak a könnyei. A sírás és a köd heves köhögésre ingerelték. November végi kövér hófelhők süllyedtek a városra, s napok óta szomorították az embereket, pedig győzték azok bánattal anélkül is. Némely okos szomszédasszonyok tudni vélték ezekről a fellegekről, – hogy a harcterek felől menekültek ide, az ágyúzás elől. Ezek fojtogatták a Jancsi tüdejét is, ámde most a könnyei között is boldognak látszott, hiszen ezután már minden percben betérhet hozzájuk a szerencse. Lám, a bátyja máris mennyire megváltozott, nem csúfolódik vele, mint máskor, ehelyett nagyon komolyan behívta a házba a testvérek közé. A kis kétéves Erzsike rögtön kimászott a felfordított széklábak közül, és Jancsi ölébe kérezkedett. Szegénykének ő volt az apja is, az anyja is, etette, mosdatta, fésülte. S mutogatta neki a halványuló családi képen azt a bajuszos bácsit, hogy megismerje és tisztelje, ha majd hazajön a háború végén.

Feri a kemence mellett jó étvággyal ette a vasárnapi ebédmaradékot, malátacukor-darát puliszkával. Pali, aki a frizuráját nagy igyekezettel a Petőfiéhez hasonlította, éppen munkába készült, s szorgalmasan fésülködött.

Jancsinak hirtelen eszébe jutott:

–   Édesanyám megint a kenyérsorba ment? – kérdezte a morcos Pétertől.

–   Benntartották a kórházban... – felelte az nyersen.

Feri ijedten hagyta abba a csámcsogást. Szája körül sárga cukorszemek csillogtak a bőréhez tapadva. Még Pali is sápadtan fordult el a tükörtől. Tudták mindanynyian, – hogy mostanában a kórházból inkább a temető felé vezet az út, nem hazafelé. Vasárnaponként négy-öt halott temetését is végignézték... Kérdésekkel rohanták meg a szűkszavú Pétert, s az elmondta nekik, hogyan fektették fel az anyjukat a kórház folyosóján egy asztalra, és azután a katonanadrágos orvosok felhúzták a szoknyáját, s gumikesztyűs kezükkel mindenfelé tapogatni, nyomogatni kezdték a testét. Mérték a lázát, kíváncsiskodtak a fejfájására, végül is csak ennyit mondtak:

–   Tífusz, has- és fejtífusz. Rögtön a járványkórházba vele. – És mindjárt betaszigálták egy szobába.

–   És édesanyám hagyta? – kérdezte Jancsi reszkető szájjal.

–   Há, szegény eleget kiáltott: doktor urak, ez nem lehet, doktor urak, nekem öt gyermekem van... Nem lehet nekem tífuszom, ez lehetetlen... De az ajtót hamar rácsukták az orrára, és már mást nyomogattak az asztalon. Tífusz, csupa tífusz, mondták egyre... én elfutottam, nehogy még engem is tífuszosnak nézzenek...

Sokáig hallgattak. A szürke köd alattomosan leselkedett be az ablakon. Jancsi csalódottan bámulta a küszöbre szegezett haszontalan vasdarabot. Azután egyszerre ijedten földre tette a leánykát, s az ajtóhoz rohant.

–   Jaj – mondta –, fordítva szegeztem fel a patkót... A szerencsével kifelé. Pedig úgy kell, mintha a ló lábán volna, s be akarna jönni vele a házba. Édesanyám mondta, hogy így szokás... Harapófogó kellene, hogy megfordítsam...

De harapófogójuk nem volt.

*

Jancsi a szomszédoknál házalt harapófogóért. Csakhogy a szomszédasszonyok már régen elprédáltak minden ilyen szerszámot az ócskavasas zsidónál. – aki katonaruhában árult, és szakállát siratta, amit feláldozott a haza oltárán, mint más a lábát vagy a karját. Jancsi végül is a nagynénjükhöz fanyalodott, az édesanyjuk örök ellenségéhez, aki állítólag egy kanál vízbe fojtotta volna, amiért rangján aluli házasságba csábította öccsét, ő ugyanis egy szakácsnővel akarta összehozni az apjukat, de ezek a marha férfiak sohasem tartják be a mértéket, mondogatta szüntelenül. Hol olyan után szaglásznak, kinek még a száját sem érik el, hol meg leereszkednek a retkes sarkú mosogatóleányokhoz, amilyennek például a sógorasszonyát tartotta. Még a hadisegélyt is irigyelte tőle, mert az ő kőműves urát hadimunkára sem vitték el, olyan rozoga népfölkelő volt.

Amikor megtudta Jancsi szándékát a harapófogóval, nem adott volna neki egy világért sem, s így a patkó ezután is a szerencsével kifelé maradt a küszöbön. Jancsi a két kisebbel búsan összefogózva elvándorolt a bemeszelt léckerítésű járványkórház kapujához. Egy rosszkedvű ápolónő hozott ki üzenetet az anyjuktól. Vigyázzanak egymásra. – A leánykát fésüljék meg mindennap. Éjszakára pedig sose felejtsék el bezárni az ajtót, s ha jön levél az apjuktól, azt küldjék be neki.

Egyszer azonban az üzenetek elmaradtak. Csak a nagy lázról beszélt az ápolónő, arról is szűkszavúan. A gyerekek azzal kárpótolták magukat, hogy órák hosszat bámulták a bemeszelt, néma ablakokat.

Múltak a napok, s a felhőmenekültek csak nem akartak visszatérni hazájukba. A fák és a villanydrótok zúzmaraszakállat növesztettek, Jancsiéknál fehérre fagyott reggelenként a patkó. Valamerről bekaptak hozzájuk a kiéhezett mezei egerek, tucatjával szaladgáltak az ágy alatt, s belefiadzottak az apjuk elárvult cúgos cipőjébe. Testvérei kezdtek elvadulni, leszoktak a mosdásról, ruhában aludtak. – Reggelenként meg alig bírta kikönyörögni a kenyérkeresőket az ágyból, azok durván visszakiáltottak, sőt Péter azzal fenyegetőzött, hogy nem megy dolgozni többé. Egy nap ki is maradt a munkából, másnap azután hiába ment, nem fogadták vissza. Pali is megmakacsolta magát, egy reggel nem ment többé pikolózni, mert a nyugdíjból föltámasztott főúr megpofozta, amiért mosatlan volt az inge. Vége lett mindennek. Jancsi nem bírt többé velük, saját engedetlen köhögéseivel birkózott naphosszat. Kifogytak a málélisztből, ki a cukorból, a fából, s ebédidőben egyre gyakrabban keresték fel Mari nénit. Jancsi egy darabig gőgösködött, de azután a kis Erzsikéért feláldozta a büszkeségét, és ő is elkullogott a nagynénjéhez. Nem szólt semmit, nem kért, csak állt makacsul az ajtóban. Mari néni még makacsabbul hagyta, hogy álljon. Csak ha az ura is otthon volt, jutottak egy tál ételhez. Ez a mindig meszes ruhájú, de azért mindig munkanélküli kőműves az ölébe vette Erzsikét, és a saját táljából etette meg. A kisöreget is odahívta, hogy csipegessen, de a többiekről sem feledkezett meg. Csakhogy ritka alkalmak voltak ezek, mert Mari néni nem szenvedhette, hogy az ura munka nélkül ténferegjen, mindegyre elűzte munkát keresni. Amikor nem találták otthon, Jancsi nagyokat sóhajtva ismételgette csavargó bátyjainak:

–   Hej, a patkót kéne megfordítsuk a küszöbön, mindjárt másképp lenne...

Emiatt azután napról napra kíméletlenebbül csúfolódtak vele, annyira felbosszantották a kisöreget, hogy ez rákapott az éjjeli sírdogálásra...

Egy nap hirtelen minden megváltozott. Mari néni két civil úrral nyitott rájuk, s meglepő nyájasan bíztatta őket, hogy ő most elintézte a sorsukat, csak kövessék szépen a bácsikat oda, ahová parancsolják. A két bácsi a gyermekmenhelyre vitte őket. Néhány nap múlva vagy ötven hozzájuk hasonló hadiárvával együtt egy vidéki városkába szórták szét valamennyiüket.

Hónapok elteltével, amikor az anyjuk csontra soványodva, de gyógyultan kiszabadult a kórházból, ájultan rogyott le az elárvult, üres lakás küszöbén. – Mikor magához tért, eszelős mosollyal vette észre a küszöbre szegezett patkót.... A többit már a szomszédok mondták el neki: a sógorasszonya azt állította, hogy az ő üzenetére tette lelencbe a gyerekeket.

–   Ó, a gyalázatos hazug. Az a terméketlen vén kerítés megirigyelte már a gyermekeimet is... – s tehetetlen dühében összeszorult a torka.

Midőn annyira felerősödött, elszántan rohant a lelencbe, az árvaszékre, a népjólétibe, a hadiárva-gondozóba, s tombolt, kért, fenyegetőzött, és mikor ez nem segített, kétségbeesetten rácsapott az asztalra is.

–   Nem adom a gyermekeimet... Elég, ha az uramat elvették...

Kéthónapi szaladgálás után és egy csomó akta felbolygatásával előkerültek végre a gyermekei. Ahány, annyi felől. Jancsi teljesen leromolva, nagybetegen került viszsza egy öreg kádármestertől, aki egész télen forgácsot kapartatott ki vele a hó alól. Boldogan és mókázva utánozta az öreg kádár vontatott reszkető hangját:

–   Egy szilánk se maradjon ott, Jancsi fiam. Ki tudja, meddig tart ez a háború s maholnap eltüzeljük a halottakról a koporsót is.

Otthon az első szava a patkónak szólt. Azt meg kell fordítani valahára. Elég volt a szerencsétlenségekből. De a testvérei most már csak jóakaratúan mosolyogtak rajta, s még annyiba se vették a patkóját, mint azelőtt. Pedig Jancsi az ágyban fetrengve lázában is a patkóval viaskodott. Kérte a családi gyorsképet is, – amin bizony meglátszott a nedves fal munkája, Jancsi alakja már szinte összefolyt a fehér háttérrel, az apjáéból is csak a bajuszka látszott még úgy-ahogy. De Jancsi mégis látni vélte mind a kettőjük arcát, sőt erősítette, hogy a kép most sokkal tisztább, – mint amikor csináltatták. A kihívott orvosnő fáradt, közönyös hangon súgta:

–   Nincs sok hátra, asszonyság.

A testvérek csak az anyjuk sírásából sejtették meg, hogy miből nincs sok hátra. Persze kételkedtek azért még most is. A lázas gyerek füle hallatára jegyezték meg: jól tudja adni a beteget, nehogy dolgozni küldjék őt is...

Jancsi ingerülten felült az ágyban, s a küszöb irányába meredve nyögdicsélte:

–   A patkót... fordítsátok meg a patkót... Adjátok a kezembe a patkót. Keresek én vele pénzt az állomás előtt, ne mondjátok, hogy ingyen élek... Látom már azt a fehér szakállú bácsit... Jön már, pénz hullik a szakállából... Né, tartsátok oda a sapkátokat... Adjátok ide a sapkámat... A sapkámat... Nem halljátok, a sapkámat...

Sírva hanyatlott vissza, és sokáig olyan mozdulatlanul feküdt, hogy a bátyjai rémülten meredtek reá. Majd hirtelen a küszöbhöz rohantak, s a fejszével feltépték a patkót. A hideg, durva vassal ágyához tolakodtak, s kérték, rázogatták Jancsit, könyörögtek, hogy vegye el. A gyerek nagy nehezen magához tért még, s a kezébe nyomott hideg vasat boldogan simogatta.

Később nagyon elkomorult, s pityergésre fintorodó szájjal suttogta:

–   Nem adnak... hiába tartom... csak mennek... sok-sok ember... Valamit mondani kéne... mint akkor, ott a járda szélén... – Lehunyta szemét, mintha gondolkozna, s tényleg, kis idő múlva lassan elmosolyodott. Tiszta tekintettel nézett a testvéreire és az édesanyjára. – Tudom már, eszembe jutott... de én nem bírok menni, olyan nagyon nehéz a komisz... De ti menjetek... mind... a szomszédok is... üljetek le a járda szélére a patkóval, és... ha... ha megkérdezik... min gondolkoztok, akkor mondjátok azt, amit én... én mondtam akkor... Tudjátok, azt... hogy nem jó... – Itt a szava végképp elakadt.

A kezéből kiejtette a szerencsepatkót, és elégedetten mosolyogva nézett maga elé, mint aki eleget tett mindenkivel szemben. Éppen csak a mosolygást nem bírta többé abbahagyni, akárhogyan is sírtak az ágyánál.

(1938)