TÖRÖTT SZÁRNYÚ ANGYAL

Apám mesélte réges-régen, hogy mi történt egyszer karácsony szombatján a nagy ínség éveiben.

Külvárosországban, túl a Nádas hídján, dühösen csikorgatta fogát a zord tél, s bizony sok kicsiny házban didergett a kemence. Odakünt meg úgy sírt a csípős szél, mintha valakit temetne. Estére azután megvigasztalódott, s ezüstös köd szállt alá a világra. Egy kisfiú házuk ablakában sóváran leste angyalát. Édesanyja ezalatt apja jobbik kabátját foltozta az ünnepre. Nagy sóhajokkal kísérve mesélt a kérdezősködő gyereknek:

–   A köd, fiam – felelte elgondolkozva –, angyalliszt. Az égiek szitálják a földre, hogy a rossz emberek ne lássák őket, mikor a földre szállnak a sok ajándékkal. És amikor szétfoszlik a köd, az angyaljárásnak is vége. Akkor derül ki, hogy ki mit érdemelt...

–   Én rossz voltam, édesanyám? – kérdezte a kisfiú szívszorongva. De az anyja vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani, mert nem felelt. A gyerek odalapította orrát az ablaküveghez, s elszontyolodva kémlelte a sűrű angyalhomályt, melyben csak a szemközti szomszédok ablakai vágtak egy-egy fémkockát. Egyszer nagyot dobbant a szíve. Az ezüstös ködben jönni látott egy tömött zsákú fekete angyalt. Nyílt az ajtó, s a köddel együtt belibegett a nyíláson, nagyot szusszanva dobta le a zsákot, s azon nyomban a kisfiú édesapjává változott. A zsákból csupacsupa bogos tűzifát rázott ki.

Az édesanya súgva kérdezte:

–   Balázs fiam... egyéb semmi?

–   Semmi! – fújt akkorát az apa, mintha a téli szél a keblében nyomorogna.

A kisfiú ismét az ablak felé fordult. Az ő angyala biztosan csak ezután jön, gondolta reménykedve. Leste hát, egyre leste a ködhomályt, egyszer azután sírva fakadt:

–   Felszállt az angyalliszt, édesanyám... Hát ilyen rossz voltam én? Az idén nem lesz karácsonyfám?

Az apja sokáig gyűrte homlokát, majd valami szépet gondolva vette ünneplőre foltozott, jobbik kabátját, kisfiát meg hátára kapta, mint egy paripa, s Belvárosországba, a fényes kirakatok közé ügetett vele. Ott karjára vette, s körülmutatott:

–   Ez itt mind a tied, mert jó voltál, kisfiam. Olyan jó voltál, hogy az angyal ezt a sok szépet és jót mind-mind neked szánta. Hej... de a jó mindig nehéz, ha még olyan kevés is, hát még ha annyi van belőle, amennyit itt látsz. Bizony nem bírta az angyal hazáig, eltörött a szárnya, pedig a tűzifát én vittem haza, a többivel itt rekedt szegény Belvárosországban...

–   Édesapám – didergett boldogan a kisfiú. – Nem kell nekem ennyi minden. Be sem férne hozzánk egy rakásra. Elég lesz az a kicsi körvasút is. Neked választunk egy olyan meleg kabátot, amin nincsen folt. Vigyük el azt a kesztyűt is, hogy ne fázzék a kezed a fűrészen. Édesanyámnak vigyük ezt a szép cipőt...

Ijedten hátrált az apa:

–   Nem, nem, kisfiam, azt nem szabad. Az égbe nyúlni nem lehet. Azután a mennyország kapujánál is nehezebben nyílik a kirakat... Gyere csak... Mire hazaérünk, talán meggyógyul a mi angyalunk szárnya, s mindent berak nekünk a házba.

Miközben az apa így beszélt, visszakullogott Külvárosországba. Hátán lógott a kisfia, szívén a haragos búbánat. Otthon újra hazudnia kell, ha nyílik az ajtó, és sehol sem lesz a megkívánt sok jó.

–   Hej, most az egyszer segítsetek, angyalok! Súgjatok nekem egy szép mesét. Feledtessem vele, hogy a mi angyalunknak soká gyógyul a szárnya...

És íme, mikor hazaérkezének, így szólt az asszony, mikor levette ura hátáról a gyereket:

–   Csendesen, Balázs, elaludt, s nézd, álmodik a gyerek...

(1938)