nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
AZ IGAZSÁGKERESŐ CSEREPES

AZ IGAZSÁGKERESŐ CSEREPES

1918 őszén egy esőverte kisvárosban delet harangoztak. Cserepes János egykedvű bicegéssel haladt a Kádárok utcájában s a következő módon ebédezett: egyik kezében zsíros füzetet tartott, s abból valami jóízű szellemi eledelt betűzgetett, a másikkal meg időnként gyűrött katonaköpenye zsebébe nyúlt s tört az oda rejtett, ragadós málékenyérből. Két falás mondat a füzetből s egy harapás málé a zsebéből. A füzetre néha esőcsepp pottyant, ilyenkor Cserepes felnézett a borús égre és a házszámokra. Az egyik sárga, földszintes ház előtt meg is állt s szemügyre vette az ablakokat. Gondosan megette a málét az utolsó morzsáig, megtörölte a száját, civilsapkáját feljebb taszította a homlokán, ellenőrző mozdulattal végigtapogatta a nadrággombokat, végül becsöngetett a házba. Nemsokára zördült az ablak s a kinyíló ablakszárnyak között egy szürke fejű úr hajolt ki:

–   Miért csenget?

–   Verebes Imre tanácsos urat keresem.

–   Öttől hétig a népjóléti irodában...

–   Addig nem várhatok. Rögtön be akarok állni emeltyűnek.

–   Micsodának? – hökkent hátra az ősz fejű úr az ablakban s fekete zsinóron lógó szemüveget tett az orrára. – Micsoda emeltyűről beszél maga?

Az eső hirtelen megeredt. A civilsapka alatt ácsorgó katonaember elővette köpenye zsebéből a zsíros füzetet s felnyújtotta az ablakba. Hátát paskolta az eső, de ő nemigen törődött evvel. Kissé a kapu felé húzódott, a léckerítés rései között szemügyre vette a virággruppokba ültetett krumplibokrokat s a köztük virító őszirózsákat. Ezalatt a füzetet forgató ősz ur odafönt az ablakban hirtelen mosolygósra változott s fel-, illetve lekiáltott.

–   De hiszen ez a liga kiáltványa. Ezt én szerkesztettem; az én ötletem volt ez a felvilágosító akció. Hogy jutott ehhez, jó ember?

–   Előbb talán eresztene be a tanácsos úr, me' esik.

–   Hát persze... no né, észre sem vettem, hogy esik. Várjon, szólok Julinak – húzódott be az ablakból izgatottan.

Cserepes nőtlen ember lévén, úgy gondolta, hogy biztosan valami szemre- és egyébrevaló Julinak szól a tanácsos úr, ezért leemelte a sapkáját s kirázta belőle a vizet, ujjaival borzas haját a füle mellé simította, feszesebbre húzta a derekát, mire bajuszához nyúlt volna. Juli már előtte is állt a nyíló kapuban. Elhűlve pislantott rá, így egyetlen pillantásra is legalább negyvenévesnek nézte, pedig Juli igen-igen fiatalította magát egy jámbor mosollyal; ahogy abbahagyta, rögtön banyásodott vagy öt esztendőt. Leforrázva követte a házba. Csalódást okozott a verandaajtóban várakozó tanácsos úr is. Odakint, az ablakban szép szál férfinak tűnt, emitt most egy törpe és nyeszlett bácsika állt helyette. Mohaszínű, zsinóros házikabátban, mellén a fekete zsinegen fityegő szemüveggel. De azért illendően koccintotta össze bakancsait előtte.

–   Cserepes János vagyok, tanácsos úr. Kiszuperált frontharcos a közösöktől. Azt a kiáltványt vagy mifélét a hütyüs asszony adta a pecsenyesorban. Elolvastam és nagyon megtetszett. Mindent elolvasok, ami a szemem elé kerül, kicsi korom óta keresem az igazságot és azért...

A tanácsos úr ideges mozdulattal szakította félbe, bizalmasan Jani fiamnak szólítva bevezette egy szarvasagancsokkal és kitömött madarakkal zsúfolt szobába. Kezéből fogasra parancsolta a sapkát és a köpenyt.

–   Így ni – mondta elégedetten –, most már kezdhetjük. Először is miféle nőszemély az a hütyüs asszony? Máig sem hallottam ilyen humoros nevű hölgyek létezéséről.

Mire Cserepes János bátorkodott megkérdezni, kóstolt-e már a tanácsos úr hütyüt? A tanácsos úr gyanakvóan rakta fel a szemüveget.

–   Meg lehet azt egyáltalán kóstolni?

–   Hát – nézett félre Cserepes –, kóstolni ugyan nem valami gusztusos, de élni lehet vele, ha egyéb nem kerül. Tetszik tudni, a hütyü békében májashurka volt, sok kásával, most kevés kásával és sok pacallal.

–   Ahá – bólintott a tanácsos úr –, szóval a hütyü olyan, mint a hadigyerek vagy a papírtalpú cipő.

–   Néha még vacakabb – vont vállat Cserepes János a közösöktől. – Tegnap én is rászorultam. Ebbe a papírba csavarta az a jólelkű asszonyság. Hát kérem, evés közben szemet szúrt az a vastag sor benne, hogy emeljük magunkhoz a népet. Meg valami affélét is tetszik ott ígérni, hogy a szociális igazságnak győzni kell. Én, kérem, sokféle igazságot kipróbáltam már, de ezt a szociálist még nem. Mondom, sokfélét, de egyik sem volt az igazi. Itt vagyok Isonzónál nyomorékká lőtt bokámmal, munka nélkül s gondoltam, miért ne állhatnék be a tanácsos úrhoz népemeltyűnek.

Előszedte katonaigazolványait és munkakönyvét; a tanácsos úr pedig egyenként áttanulmányozta azokat s ámulva kiáltott fel:

–   De hiszen maga ipari munkás!

–   Nem baj az, tanácsos úr, az ilyenek értenek igazán az emeltyűkhöz...

A tanácsos úr erre semmit sem felelt, ehelyett a szomszéd szobába nyíló üveges ajtóhoz lépett s bekiáltott:

–   Mama kérem, jöjjön csak egy percre. Jöjjön, mutassak be magának egy derék embert. Nézze – fogta karon a kilépő szikár, idős úriasszonyt –, nézze ezt az embert! Ez eleven cáfolat. Azt mondták, hogy a kiáltványom az ipari munkások között fog a leghevesebb ellenzést kiváltani, s íme, most önként jelentkezik ez az ember munkatársnak.

Az idős úriasszony komolyan végignézett Cserepes Jánoson s neheztelő hangon szólt az urára.

–   Ne kezdje elölről, Imre. Nemcsak a főnökei, de az orvosok is megmondták, hogy ne kísérletezzen tovább ezzel az eszmével. – Cserepeshez fordult. – Magának is azt tanácsolom, hogy nézzen különb dolog után. Szólok Julinak, adjon valami ebédet magának, aztán menjen másfelé próbálkozni.

Cserepes tanácstalanul nézett egyikről a másikra s zavarában azt találta mondani, hogy egy baka örökké éhes, ezért szívesen veszi az ebédet, de hát ez nem minden...

–   Ez az! – jutott szóhoz végre a tanácsos úr ismét.

–   Éppen erről van szó, hogy az evés nem minden: hogy az éhség voltaképpen kényszerképzet, vagyis relatív érzés. Ha az én felfogásomat az emberek magukévá tudják tenni, sosem fogja őket kínozni az éhség. Az emberiség teljesen leszokhat a táplálkozásról, ha tökéletes szellemi életre tér át.

–   Hagyja ezt, Imre – szólt közbe kissé ingerülten a tanácsosné. – Ezt majd kifejtheti ennek az embernek, ha pihentebb lesz, majd ebéd után. Ez az ember is fáradt most. Juli megebédelteti... Jöjjön, vegye be a pirulákat – fogta karon az urát.

–   Ne kínozzon örökké azokkal a pirulákkal – vonta el karját a tanácsos úr. – Az ebéddel is ráérünk. Szóljon inkább Julinak, hogy kerítse elő azt a viseltes férfiöltönyt a hozzávaló felöltővel. Cserepes Jánost felfogadom s nem járhat ezekben a katonarongyokban...

Felesége fejcsóválva távozott s inteni próbált Cserepesnek, de annak elkerülte a figyelmét, éppen kutatóan fürkészte a furának tűnő tanácsos urat. Tűnődésre azonban nem sok ideje maradt, mert Juli mámi máris hozta az említett ruhadarabokat. A tanácsos idegesen járt fel s alá a szobában, Julit utasította, hogy vezesse el valahová a vendéget, ahol rögtön átöltözködhetik. A vénlány gúnyosan vigyorogva hívta a mosókonyhába.

A tanácsos nyomon követte őket, bevárta, amíg Cserepes lefordított egy mosóteknőt ülőkének, a cselédet elküldte, aztán lelkére kötötte a vetköződő embernek, hogy siessen, minél hamarabb meg akarja ismertetni az ő elgondolásaival. Azzal pedig ne törődjék, hogy mit mondanak felőle. Irigyei, akik eddig elgáncsolták, szeretnék kisütni róla, hogy bolond.

Mikor elment, Cserepes elgondolkozva vetköződött le. Valami neki sem tetszett a tanácsos úron, de hát ha bolond, az az ő baja. Az meg egyáltalán nem csoda, ha sok az irigye. Mégiscsak nagy dolog lenne, ha le tudná szoktatni a népeket az evésről. Az élelmiszerrel üzérkedő uzsorásokat megütné a guta. A szegényeknek meg csupa öröm lenne. Keresetüket szépen félrerakhatnák az utolsó krajcárig. Igaz, hogy ő például nem tudná elképzelni jó, békebeli túrósmakaróni nélkül az életet. Ezeken évődve lerúgta magáról az agyonviselt katonaholmikat.

Egy évvel ezelőtt nemigen hitte, hogy valaha ezt is megéri, hogy ismét civilruhát öltsön. Mikor ezeket a kincstári rongyokat magára vette, mintha halotti ruháját öltötte volna magára. Változatos élet volt az övé; változatos, de sosem boldog és sosem szép. Apjáról, a vén bányászról, csak egy tanács maradt rá örökségül. Mikor utolsókat sípolt ronggyá tépett tüdejével, egyre csak azt hajtogatta: „Jani fiam, én az igazságért halok meg. Anyád majd egyszer elmondja, hogy milyenért. Ti elmentek a bánya környékéről. Jól teszitek, de keresd az igazságot mindenütt, ha boldogulni akarsz...” Kért egy bögre vizet, inni azonban már nem tudott, mellére ömlött az egész, szemével intett bányászmódra egy „jószerencsét”, aztán megnyílt előtte az öröktárna.

Ő az anyjával az igazság keresésére indult, féltucat mesterséget végigpróbált, de egyikből sem bírt felszabadulni. A mesterek rossznéven vették tőle, hogy szaktudáson kívül igazságot is kíván, vagyis, hogy ne dolgoztassak halálra s valamivel adjanak többet enni. Szűrét hamar kitették a szakmából. Visszakergették a bányába. Özvegy édesanyjával vallást változtattak, hátha irgalmasabb életet kapnak cserébe. De ahányszor azt hitték, hogy már kezük között tartják a boldogító igazságot, akkor az rendszerint levegőnek bizonyult, puszta szónak, vagy pedig száz más igazsággal találták magukat szemközt. Midőn tegnap kezébe került a népjóléti liga kiáltványa, ismét hiteveszetten ődöngött a piacon. Munkanélküliségében meg volt csömörölve mindentől. Nemrégiben csalódott a millennizmusban is, mely első ízben 1916 karácsonyára, másodízben 1917 őszére jósolta be a világ végét. Oly biztosra vette, hogy megszökött a menetszázadból. Szinte agyonlőtték, márpedig ő nem a maga, hanem a világ végét várta, de abból semmi sem lett s így elmaradt a világ végére jósolt feltámadás is, sőt hadbíróság elé állították. Valahogy megúszta a dolgot ép bőrrel. Ismét a frontra került, innen bokasérüléssel ismét haza. Mikor ,,szupervizitre” küldték, a háború is lohadóban volt. Hogy miért tört ki, azt máig sem tudta pontosan, de izgatta a kérdés szüntelenül.

A tanácsos úr füzete erre ígért feleletet; eddig még olyan kipróbálatlan igazságot, ami fölöslegessé tesz minden okoskodást... Úri bőrbe való öltözködése közben úgy találta: elég tűrhetően indul ez a dolog. Ez volt az első eset, hogy az igazság a testére is gondolt. Ferencjóskás tükrében nézelődve, nyomban látta, hogy ehhez a finom úri ruhához más fej illenék. A sok nélkülözésben vékonyra soványodott nyaka teknősbékához hasonlóan kotyogott a bő kabátban. Vállai is furcsán érezték magukat az emberpótló vatelinek között. Az oldaltgombolós, könynyű sevrócipőben meg szinte felborult az első lépésnél. Felvéve azonban a télikabátot is, meglepődve észlelte, hogy a nehéz ruhadarab pótolja a levetett bakancsok súlyát, mintha valaki a nyaka közé ült volna. Miután feltette a puhakalapot is, egészen más ember, valami nagy úr bámult rá a kis tükörből. Csak az üres zsebek emlékeztették régi, senki voltára.

Tétovázva nyitotta ki a mosókonyhaajtót, mindegyre visszanézett a cementpadlón heverő rongyaira, mintha lábra állhatna az üres katonanadrág, hogy számon kérje hűtlenségét. Sokkal félszegebben lépett be a tanácsos szarvasfejei közé, mint idejövet. Félszegsége fokozódott, mikor észrevette, hogy Juli seprűnyélen hányja ki régi rongyait a mosókonyhából. Időközben köpenye is eltűnt az előszobafogasról. Zsebbéli holmija, egy dohánytárca a csorbafogú fésűvel, zsebkendőjébe kötözve a padlón hevert. Mintha csak azért helyezték volna oda, hogy új külsejében máris hajlongással kezdje szolgálni a népemelést.

–   Szent Habakuk! – csapta össze kezét a tanácsos úr, mikor eléje állt. – Ekkorát változott maga, János úr?

–   Hát biza nagyot emelkedtem, tanácsos úr.

–   No, igen, igen – fürkészte Jánost gyanakvón –, ha nem tudnám, hogy a forma tartalom nélkül mit sem ér, én is azt mondhatnám, hogy a ruha teszi az embert.

–   Hm – tűnődött Cserepes –, mit jelentsen ez: tartalom nélküli forma? – De aztán abbahagyta a fejtörést, helyénvalónak gondolta némi hálát mutatni a kiöltöztetésért.

–   Bizony – kezdte puhatolódzva –, alig várom már, hogy a ligáért dolgozhassak. Ilyen fájin ruhám még sosem volt. Ennyi okos dolgot sem hallottam már régen, mint itt.

–   Ezt szeretem hallani – állt meg a tanácsos előtte. – Mit gondol, maga nemcsak olyan ritka kivétel, megért engem a tömeg is?

Cserepes János magabiztosan legyintett:

–   Azt tessék csak rám bízni. Egy hét múlva sorba fog állni a nép a tanácsos úr kapuja előtt. Nem lesz itt népben hiány, ha a ruhakiosztásban nem lesz fennakadás. De nem muszáj ilyen finom ruhát adni, mint az enyém; a népnek jó erős kell, amit dologban is viselhet, ha kopni kezd... Ide küldjem a jelentkezőket a tanácsos úrhoz?

–   Várt egy keveset, de mivel a tanácsos úr igen elcsodálkozottnak látszott, mintha nem értené a dolgot, szükségesnek vélte kibővíteni mondókáját. – Bizony a nép nagyon lerongyolódott a háború alatt.

–   Persze – jött meg a tanácsos úr szava hirtelen –, ezt magam is belátom, de hogy megértsük egymást, intézzük el a hütyüs asszonyok után a materialistákat is.

–   A materialistákat, azt mondja a tanácsos úr, hogy a materialistákat?...

–   Igen, igen – vágott közbe a tanácsos úr élénken –, elsősorban őket, mert az imént már mondtam, hogy a lét alapja nem az anyagcserén nyugszik. Talán nincs is anyag. Minden csak a képzelet játéka. Hogy még világosabb legyek, tudta maga, hogy itt ruhát fog kapni, mikor hozzám indult?

–   Nem.

–   Akkor miért jött ide?

–   Mondtam, hogy tetszett az írás...

–   Na, látja – csapott le a tanácsos örömmel –, ez az, magát nem a materiális ígéretek, hanem a szellemi kinyilatkoztatás vezérelte hozzám. Mondhatnám úgy is, hogy az eszme! Aminek csak annyi köze van az anyagi világhoz, hogy ő teremti azt. Talán nincs is se kezem, se lábam, csak úgy beképzelem; akarom, hogy legyen és van. Bizonyíték? Nos, végtagjaim elenyésznek a többi mulandó dolgokkal együtt; szellemem, akaratom viszont tovább él kiáltványommal, fiam erkölcsében, gondolkodásmódjában. Na mármost, ha én kabátokat kezdek osztogatni, mi lesz abban maradandó? Legfeljebb a hála, mert a kabát hamar elszakad s a nép ott marad, ahol azelőtt volt. Az eszmének kell tehát megnyerni a népet, hogy akarni tudjon. Akarni az anyagi igénytelenséget; akkor, de csakis akkor, mindenkinek lehet jó ruhája, ha éppen fontos. De nem hiszem, hogy fontos legyen. Felszabadult akaraterők számára nem szükséges se ruha, se meleg lakás, se pénz, se semmi ilyen gyarlóság. Mert ha akarni tudom: nincs hideg, nincs meleg, nincs szemérem, nincs gonoszság. Ez a csúfos végű világháború sem tört volna ki, ha idejében meghallgattak volna s törvénybe iktatják, hogy le kell szoktatni az embereket a materiális igényekről, vagyis a táplálkozásról.

Cserepes János egyre nagyobb csodálkozással figyelte a szarvasagancsok s kitömött madarak alatt le-fel járkáló tanácsos úr érthetetlen, de módfelett érdekes okfejtéseit. Úgy tűnt neki, hogy a kitömött sasok meg őzfejek megmozdulnak a falon s helyeslően bólogatnak a tanácsos úrnak. Ő is bólintott volna, de aggasztotta, hogy a tanácsos úr igazságai kissé mintha valami rokonságot tartanának a millennizmus lemondásra tanító igéivel. Ellenkezését azonban a tanácsos úr valósággal elsodorta. Könyvtárra való bölcsességet zúdított rá: sohasem hallott nevekre hivatkozott, prótékra és fakírokra, Krisztus negyvennapos böjtölésére és tudósokra, akik mind, mind a szellem fölényét bizonyították a matéria fölött.

A könyvespolcról ijesztően vastag könyveket szedett le és lapozott fel. Idézett és magyarázott belőlük olyan hévvel, mintha most jutna szóhoz első ízben. Bizalmas hangon bevádolta a minisztériumokat és közvetlen feletteseit, akik sosem hallgattak rá, kiáltványait meg elsülylyesztették: eszükbe sem volt komolyan törődni a nép felemelésével. Cserepes János aggodalmai nemcsak hogy eloszlottak, hanem mindinkább felháborodott az illetékesek közönyén, akik nem akartak hozzájárulni ahhoz, hogy a nemzetet leszoktassák az evésről, ivásról, öltözködésről és a házban való lakásról, a pénzszerzésről és általában mindazokról a dolgokról, amelyek úgy megkeserítik az életet. Pedig a tanácsos úr szerint egykét nemzedék helyes felnevelésével paradicsommá változhatna a föld. A mindezek bizonyítására felhozott írók és bölcs tudósok olyan ellenállhatatlan tiszteletet gerjesztettek Cserepesben, hogy érveiket már felállva hallgatta. De a legforróbb pillanatokban, a népmentő liga szervezkedési tervezetének ismertetése közepén, a kimért modorú tanácsosné rájuk nyitott.

–   Imre fiam, a pirulákat még mindig nem vette be. Az éjszaka ismét előveszi a főfájás...

–   Ó, azok az átkozott pirulák – csattant fel a tanácsos, úr. – Örökké ezzel zaklatnak és éppen most – törölte meg homlokát –, küldje be Julival azokat a vackokat egy pohár langyos vízzel.

Miután a távozó asszony mögött becsukódott az ajtór tényleg rátért az alapszabályok ismertetésére, ami már szinte fölöslegesnek is tűnt. Cserepes az eddigiekből is megértette, hogy antialkoholistának kell lennie s a táplálkozásra sem szabad sok energiát pazarolnia. Mindenesetre többször elismételte magában ezeket az idegen szavakat, hogy alkalomadtán élhessen velük.

–   Így barátom – fejezte be a tanácsos úr ezen a bizalmas baráti hangon –, tehát jó példával kell elöljárnia a mértékletesség terén, egy pillanatig se tántorodjék az alacsony vegetációs ösztönökhöz...

Juli pléhtálcán hozott egy pohár vizet s egy kis üvegtubust. A tanácsos úr ezt a tubust nyitogatva ráparancsolt a cselédre, hogy kerítse elő neki a kopottabb irattáskát, mert szüksége van rá.

–   Abban a pirihagyma van, naccságos úr. Schulcákhoz készültem vele.

–   Ürítse ki – fortyant fel gazdája –, kikérem magamnak, hogy az én táskámban pirihagymát szállítsanak. A múltkor is benne feledtek egy rohadt paradicsomot s összepocsékoltam a kabátom ujját...

Juli sietve kotródott kifelé katonaposztóból varrt papucsában. Megszeppenve adta be a megbecstelenített irattáskát. A tanácsos úr degeszre tömte azt kiáltványaival, lehetett azokból egy féltonnányi a könyvszekrény aljában, közben oktatta Cserepest.

–   Ossza szét ezeket, lehetőleg olyan helyeken, a hazatérő katonák között, ahol élőszóval is beszélhet velük. Hallgassa meg véleményüket. Legjobb, ha vonatokra száll fel. Végezze a dolgát lelkiismeretesen. A mai zavaros időkben csak mi tarthatjuk vissza az elkeseredett népet az esztelen lázadozásoktól. Nemsokára olyan emberek kerülnek a fórumokra, akik megértenek engem és miniszteri tanácsossá neveznek ki. Lesz gondom magára is, kineveztetem propagandatitkárnak.

Közben pénzt adott Cserepesnek, nem sokat, mert úgymond, a liga tagjánál sose legyen bőven pénz, csak a legszükségesebbre való. Alig is adott többet, mint amennyivel Cserepes Lupényig jegyet válthat. Mert ő oda igyekezett, hogy öreg édesanyjának megvigye az új igazság jó hírét. Meghatódva búcsúztak el egymástól. A tanácsos úr megígértette vele, hogy egy héten belül beszámol az eredményről, attól teszi függővé a liga további teendőit.

*

Cserepes János az újjászületés kellemes érzésével lépett az utcára. Az eső elállt, de az ég nyomasztóan borús volt. A néptelen utcán csupán egy törődött arcú népfelkelő bácsi kocogott. Egy irányba haladtak, a sarki szemetes ládánál Cserepes hirtelen megtorpant. A láda fedele alól katonaruhadarabok fityegtek ki. Megismerte azokat. Hát ide hordta ki Juli a seprűnyélen az ő holmiját? Biztosan férgesnek gondolták. A köpenyt sajnálta, a javából kitelt volna egy zubbony; legalább a gombokat levághatná magának emlékül, de ráeszmélt, hogy mostani külsejével nem kotorászhat szemetes ládákban, hisz a népfelkelő bácsi beérte és ő is nézegetni kezdte a katonaholmikat. Amint Cserepes odébbállt és kis sajnálkozással hátrapillantott, a népfelkelő bácsi már nemcsak nézegette, hanem gyömöszölte is befelé hátizsákjába az ő régi bőrét.

Hadd teljék kedve. Az állomás felé vette útját, lassacskán felülkerekedett benne valamilyen sosem érzett puha érzés, mintha vatta közé csomagolták volna szívét-lelkét. Olyan fura volt, hogy nesztelenül jár, nem úgy, mint azelőtt a nehéz bakancsokban. Mostani ruhájából a naftalinszagon kívül valamilyen fanyar, de nem éppen kellemetlen illat párállott az orra alá. Közben belépillantott az egyik kirakatba s szinte csodálkozva kérdezte önmagától, miféle nagy úr ez itt, s amint egyre nagyobb álmélkodással tekingetett oldalt a kirakatokba, egyszer csak összeütközött egy szivarozó kövér úrral, az udvarias pardonnal kitért előle, holott még délelőtt bizonyára lemarházta volna, hiszen egy ilyen összeütközéssel, feltételezhető volt róla, hogy katonaruhájáról egy lógós tetű átlép a meglökött személyre.

Micsoda nagy változás! Most gyanú felett álló ember. Megértette a jólöltözöttek kényelmes és nehézkes járását. A jó ruha lehúzza őket. Ezen tűnődve azonban ijedten eszmélt rá, hogy téves megállapításokra lyukadt ki. A magán észlelt változás nem a ruha, hanem sokkal felsőbbrendű okok következménye. Annak a szellemi kisugárzásnak a közvetlen hatása, amit a liga eszméje máris előidéz benne. „Eszme!” Micsoda finom szó!

Kiért az állomásra, elmélkedéseit be kellett szüntetnie. A pályaudvar környéke igen népes volt, sőt túl népes, mintha az egész gyárváros utazni készülne. Frontokról hazatért katonák félig civilben, félig csíkos hátú katonazubbonyokban nyüzsögtek a várótermekben, peronon, pénztár előtt és minden kicsi szögletben, padokon heverve, járdaszélen kuporogva, horkolva, elgyötörten, kiéhezve és borotválatlanul. Volt itt városi munkás és falusi paraszt mindenféle nációból, ahogy éppen összekeverte őket a négyéves háború; útrakelőben volt itt az egész ország. Cserepeshez vasalt sarkú katonaládák és tömött hátizsákok ütődtek. Durva tiroli bakancsok és széttaposott csizmák tapodtak sevrócipős lábára.

Máskor ezt föl sem vette volna, de a liga nagyon érzékennyé tette a lábát. De akarta, hogy ne fájjon... és fájt. Az emberölő tolongásban mintha csakis az ő lábán járt volna mindenki; harmadosztályú jegyét alig bírta megváltani. Maradék pénzéből elhatározta, hogy vesz útravalóul először is egy kiló málékenyeret, másodszor egy csomag Drámát füstölni s végül egy újságot.

–   Hahó! – kapott észbe. – Már megint összecseréli a sorrendet, már újra jászolyfilozófiában gondolkozik? – mondaná a tanácsos úr... Tehát mindenekfölött jön az újság, mert fő a szellem, az eszme, aztán a cigaretta s legeslegvégül a gyomor. Igen ám, de valami zsebpénzre is szükség lehet Lupényig. Miskolctól odáig van egy kicsi út. Miből csípjen le? Természetesen a máléból, elég lesz egy félkiló is. Miután ilyen sorrendben megvásárolta a tervbe vett dolgokat, csodák csodájára késés nélkül befutott a személyvonat is.

Pestig a lépcsőkön utazott, sötét este érkeztek a Keletire. Innentől kezdve remélt a kocsi belsejében utazni, tehát a népemeléshez hozzákezdeni. Csakhogy ez már az első lépéseknél súlyos akadályokba ütközött. A nép tudniillik a Keletin már meglehetősen fenn volt, nem a szellem csúcsán, hanem a brassói vonaton. Lépcsőkön, ütközőkön, a tetőn és mindenütt, ahova az emberi kéz és láb kapaszkodhat. Körülötte olyan tülekedés tombolt, hogy kis híján a vonat alá tiporták. A pályaudvar üvegkupolás csarnoka ritkán hallott ilyen lármás ordítást és káromkodást; olyan volt az egész, mintha egy roppant pléhdobozban vasdarabokat rázott volna valami óriás. A vonatokat rohamozók közül sokan csak egy-egy kilincsen lógtak, s még afelett is összeverekedtek. A hátulról jövő, hullámszerű lökések Cserepest az egyik vagon lépcsőjére préselték. Kis idő múlva a feljáró korlátjába kapaszkodva emelkedni kezdett. A megismétlődő hullámverések az utasok feje fölé emelték s igazán csak a véletlenen múlott, hogy az ajtó nyílása helyett nem az ütközők közé szorult. Fél lábával végre a vonat padlóját érinthette. Az erőlködéstől kivörösödött emberek káromkodva förmedtek rá s az orra alatt hadonásztak mosdatlan öklükkel.

–   Mi a fenéért nem megy az úr az első osztályra!

–   Semmi közöm az elsőosztályosokhoz...

–   Látszik a ruháján – kiáltotta gúnyosan egy népfelkelő bácsi, aki pukkadásig tömött hátizsákját a fején tartotta. Ismerősnek tűnt fel az öreg, de most igazán nem volt idő holmi ismeretségek felújítására. A kívülről jövő újabb rohamok már a túlzsúfolt kocsi belsejébe préselték. Az előtte szorongó népfelkelő bácsi hátrahátradöfött könyökével s kétszer sikerült is a gyomrába céloznia.

–   Ne döfődjön, atyuska – tiltakozott Cserepes kihagyó lélegzettel.

–   Pofa be! – ordítottak rá többen is. – Azt a naftalinszagú mindenit magának. Az egész háborút biztosan a ruhásszekrényben lógatta át és még maga ugat. Más világ lesz ezután.

–   De hát én is azt mondom, hogy más világ lesz – próbálta Cserepes kedélyesen felfogni a helyzetet. – Majd beszélek róla, többet, mint maguk, csak adjanak egy kis helyet a jobbik lábamnak is. A ruca sem bírja sokáig egy lábon...

–   Nacsak bírja, uracskám, féllábú szezon vár ezután a magukfélére – kiáltotta le a csomagtartó polcról egy zömök tengerészkatona, aki egv szokatlanul hosszú szipkából nyelte magába a cigarettafüstöt, hogy aztán felváltva hol az egyik, hol a másik orrlyukán eregesse kifelé.

Cserepes mérges lett. Miféle uracskának nézik őt! Hát nem bányász ő, és nem rokkant ő, épp arra a lábára, amelyikre most az egész testsúlya ránehezedik? E percben a vonat összerázkódott, mint valami vízből partra ugró kutya. De a kapaszkodó emberek nem hullottak le a lépcsőkről meg a tetőről vízcseppek módjára. Fogóztak jól s a vonat egyet-kettőt még nagyot rándult, aztán szép lassan kisiklott a Keleti-pályaudvar üvegkupolája alól, mint a kolbásztöltőből a hurka. A vagonokban olyan kurjongató ordításban törtek ki, hogy a Cserepes dobhártyája majd beszakadt. A polcról lábát lelógató tengerész valamerről trombitát rántott elő s úgy fújta, ahogy csak az arkangyalok kürtölhetnek majd a feltámadáskor. Valójában olyan is volt ez, mint a feltámadás, a világ minden irányába szétfutó lövészárkokból voltak ezek az emberek hazatérőben. Ordításuk énekléssé szelídült, a tengerész nyakuk közé rázta a trombitán meggyűlt nyálat, aztán túlkiáltva őket, a vonat ütemére rögtönözni kezdett:

Mikor vittek, mikor hoztak, Sírt a babám, sírt az anyám, Kiskertünkben elhervadt a borostyán. Siess vonat, eredj vonat, Add ki fűtő a szufládat, Jaj annak, ki, jaj annak, ki Elszerette a babámat.

Kórusban kiáltották utána valamennyien, aztán átcsaptak más, szilajabb dalokba. A törött lámpabura helyére vadonatúj amerikai zseblámpát akasztottak. Az világította be némileg a kocsi belsejét. A matróz leszállt a polcról s felküldte maga helyett az egyik vártüzért, ő pedig összeölelkezett az alatta lévőkkel s egyik nótát a másik után dalolta. Cserepes irigykedve nézte őket, még mindig csak a fél lábán állt. Ahogy éjfél felé közeledett az idő, fáradt útitársai lerogytak a kocsi közepén egy halomba s aludni próbáltak. Cserepesnek most már még a reménye is eloszlott, hogy a másik lábának is helyet szoríthat. Valahányszor kísérletet tett erre. mindannyiszor mérges, álmos arcok néztek fel a padlóra roskadt alvók közül és belebokszoltak a lábszárába. az öreg népfelkelő meg ismét rámordult Bihar megyei tájszólásával.

–   Miért nem bírelt a lábának külön vonatot, zsugori. Miért szűkíti a szegény emberek helyit!

E szavak ráeszméltették Cserepest, hogy még nem is tiltakozhat, hiszen az öltözéke kétségbeejtően ellene szólt. Hozzá mérten az egymásra borult emberek katonaés civilrongyai tarka szemétdombnak látszottak. Volt ott avasszínű báránybunda, mocskos szőrösbunda, tisztinadrág és mármarosi kucsma. Borzas fejükön csapzott haj, némelyiken marokra fogható frontszakáll. Ha nem lihegtek és szuszogtak volna úgy, és ha nem emelkedett meg nem süllyedt volna le-fel ez a rongy- és emberhalom valamilyen egyenletes ritmusban, Cserepes azt hitte volna, hogy széttépett hullákat dobáltak itt egy rakásra. Fajtája, sorstársa volt ez az embertömeg, s mégis, sohasem érezte magát ennyire kitagadottnak, ilyen egyedül állónak, mint most átlőtt bokáján állva, egyik kezével a csomagtartó vasán csüngve. Feje már ólomként húzta lefelé a felemelésre szánt nép közé, de nem engedték közéje borulni. De meg résen állt benne a tanácsos úr tanítása is. Ha ezek most nem lennének oly fáradtak és mérgesek, ha az ő agyába láthatnának, vagy ha megéreznék az irántuk táplált jószándékot, talán nyomban megváltoznának. Miért is ne próbálna meg legalább annak az éber, gyíkszemű tengerésznek beszélni a dologról, majd csak felfigyelnek a többiek is. Valahogy elő kellene venni a kiáltványokat a táskából.

Zsibbadt karját súlyosan lehúzó táskáját kínnal-bajjal sikerült kiráncigálnia az ajtó közé préselődött bajtársak közül. Erőlködését morgás kísérte a felrezzenők részéről. Morogjatok csak – gondolta bizakodva –r mindjárt megszelídültök, ha felolvasom nektek, mi tehet valamennyiünket egyszer boldoggá, ha aszerint élünk. Ámde elhűlve tapasztalta, hogy a kiszabaduló táska gyanúsan meglaposodott. Ez még ugyan nem lett. volna hiba, de túlságosan könnyű is volt, és amint a fityegő zseblámpa halvány fénykörébe emelte, hátán végigfutott a hideg. A táska alja teljes hosszában fel volt hasítva, eltűnt belőle minden, el a kiáltványok, el a félkiló málé. Riadtan nézett körül, majd a lába alá. A tengerész fáradt padtársai érdeklődve fordították feléje feketére barnult arcukat.

–   Mi a', tisztelt úr, megkönnyítették, legalább pénz volt benne?

–   Sokkal drágább kincs volt az – válaszolt elkeseredve.

A kincs szóra többen is felütötték fejüket. Egyszerre élénk mozgolódás támadt, a lábak körül tágult a hely is. Mindenki összébb húzódott, ide-oda hajlongott. A padlón fetrengők a padok alá kotorásztak. Keresett, kutatott már mindenki. A szomszéd kocsiba is átszivárgott a hír. Valami lánckereskedő kincseket veszített el a vonaton. Aranyról, gyémántról, drága ékszerekről képzelődtek, míg csak eszébe nem jutott valakinek, hogy megkérdezze: voltaképpen mi is volt abban a táskában? Cserepes zavarba jött: mit mondjon hirtelenében, hiszen az általános mozgásban sikerült végre helyet szorítania jobb lábának is s ha előáll, hogy papírkiáltványok vesztek el egy félkiló máléval, még ki találják dobni a vonatból. Végül is eszébe jutott a helyes válasz, s tudtára adta a kérdezősködőknek, hogy a táskából a szent igazság veszett el egy kis darab máléval.

A tengerész dühösen egyenesedett ki:

–   Mi az istennyila, mi a frász volt az?

–   Hallja az úr – ordított rá a népfelkelő bácsi –, tegye bolonddá az öreganyját.

–   Úgy van – zúdult rá az egész emberrakomány –, bolond. Az esze lemaradt a vonatról... Mármint egy táska igazság! És ezt épp egy úrra bízzák, hogy harmadosztályon utazzék vele, hogy ellopják tőle, hogy elterjedjen...?

–   Hohó, ki maga? – állt talpra a népfelkelő –, tán valami Lipótmezőről elszalasztott Mátyás király? Vagy leszállt volna a kolozsvári Mátyás-szobor talpáról...

–   Vigyázzon, nehogy összekerüljön valahol avval a szerecsia zsebvágóval, aki elemelte magától ezt a kincset, mert ellátja a baját – fogta ugratóra Cserepest a matróz. És Cserepes hiába védekezett, hiába bizonygatta elmebeli épségét, hiába próbálta megragadni az alkalmat, hogy megadja az elveszett igazság személyleírását, annál inkább gorombáskodtak vele.

–   Ha nem bolond az úr, akkor az igazság volt hamis – bölcsködött a népfölkelő. – Az igazit nem lehet ellopni ha egyszer kézbe kerül, különösen, ha jó kézbe kerül. De az úr csak afféle né...

Többé rá sem hederítettek, mindenki visszadőlt a padlóra s aludni próbáltak. Cserepes csüggedően kezdett töprengeni. Valóban eddig mindig úgy járt: a hamis igazságokat sorra elvesztette. De hát ezt még ki sem próbálta; amiért a kiáltványok elvesztek, attól még lehet az rendes igazság is. És ami a fő, a fejéből nem veszett el, majd beszél élőszóval róla, s ha jóravaló igazság, akkor szájról szájra fog elterjedni és győzni fog. Feléledő reményét azonban ismét napszúrás érte, amint zsebébe nyúlt cigaretta után, a zsebét is kivágva találta, a lyukon kilógott a keze, odalett a Dráma s oda a zsebpénz, csak az újság maradt meg, a szellemi eledel. Hirtelen az jutott eszébe, hátha csak próbatevés ez az egész: milyen kitartó, hogyan tud helytállni a ligáért cigaretta nélkül, málé nélkül? Na, hát ő megmutatja...

Egyelőre azonban semmi alkalom se kínálkozott erre. Hortyogott a kocsiban a szomorú emberdomb. Legfeljebb abban mutathatta meg hűségét az új igazság iránt, hogy azért sem gondol arra, milyen jó volna aludni, hogy milyen perzselő itt a felforrósodó bűz, hogy a napok óta le nem vetett bakancsokból mi árad ki. Ez mind csak kényszerképzet; az is az, hogy a tengerész feje fölött a polcról lelóg a vártüzér lába s a vonat kattogó ütemére a matróz feje körül himbálódzik. Nem, nem, a szomjúság sem kínozza, igaz, hogy a nyelve majd odatapadt a szájpadlásához; a cigarettát sem kívánja. Közben azonban el-elfeledkezett magáról s az olykor felébredő s hosszú szipkájára rágyújtó matróz szájából majd kinézte a cigarettát. A tengerész csemcsegett, megszomjazott, nagyon ihatnékja támadt s felállt; odaszólt a fejüket fel-felkapó bajtársakhoz:

–   Melyiknél van egy kis pia? Hé, egy korty víz kéne... – Alvással küszködő padtársai tagadólag rázták borzas fejüket. Ha olykor megmozdult az eleven rongytömeg, ha felemelkedett közüle egy kifőtt, verejtékes arc, az is víz után motyogott, aztán beletörődve hullott vissza a bajtársak vonattól ringatott hátára vagy arra a testrészre, amelyik éppen párnaként kínálkozott. A matróz azonban nem nyughatott többé a szomjúságtól. A törött ablakon kihajolt a feketén keringő éjszakába s a szemerkélő eső alá tartotta száját, de ez csak jobban felingerelte ihatnékját. Matatni kezdett a polcokra zsúfolt hátizsákok között, nem talál-e valamelyikben vízzel töltött flaskát. Az egyik különös alakú s aránylag új hátizsákon megakadt a tenyere, tapogatta; szeme, ez a fekete gyémánt, ragyogni kezdett, a hátizsákban valami reccsent.

–   Korsó, vesszővel font korsó – súgta Cserepes felé.

Néhányan a matróz mellett ülők közül élénken álltak fel.

–   Maradjatok veszteg – villant rájuk a matróz fenyegetőn. Cserepes felé meg egy jéghideg szemszúrást döfött, ami azt hozta üzenetképpen, hogy „pofa be”, akármit is láss. Kerek sapkáját bal fülére tapasztotta, óvatosan leemelte, majd megrázta a hátizsákot.

–   Atyaúristen, ebben löcsög valami...

Közeli bajtársai ismét felugráltak, de ő könyökével helyükre döfte őket. Intett az egyiknek: oldja ki a hátizsákot. Fonott nyakú demizson bökkentette ki dugóhajú fejét. ,,Mennyben lakó Isten, sze' ez bor”, sóhajtotta a matróz egészen belesápadva. Ismét egy pofabefogó pillantást vetett Cserepesre, aztán szájához emelte nagy áhítattal a kidugaszolt korsót. Előbb gyöngéden, aztán oly hevesen, hosszan s kitartón szívta az üveg ajkát, mintha rég nem látott babáját csókolná. Mikor már nem bírta tovább szusszal, sóhajtva nyújtotta át kapkodó társainak, akik aztán szájról szájra adták. Ha a mohóbbak mellükre csorgattak a korsó szerelméből, a matróz mellbe vágta őket s újra ő ragadta magához. Most már a lassan jóllakó csecsemő ellágyulásával tapadt az üveg szájára. Végül szomorkásan löcsögtette meg a korsót s mivel már túlságosan locsogott, Cserepeshez fordult:

–   Kóstolja meg az úr is, aztán pofa be...

Cserepes keze önkéntelenül megrándult, de hirtelen ráeszmélt az új igazságra tett fogadalmára.

–   Köszönöm... nem nyúlok a máséhoz. Én – én különben is anti – antialkoholista vagyok, akarta mondani, de a szó másik fele nem jutott az eszébe. A matróz azonban nem hagyta sokáig gondolkozni.

–   Igyék, az Istenit Antinak – súgta rekedten.

–   Mondom, hogy én anti...

–   Dögöljön meg, ha Anti – káromkodott dühbe jőve s gyorsan a polcra tette a hátizsákot s még gyorsabban helyére ült. Lábuk alatt mozgásba jött az emberdomb. Egy fiatal, szinte gyerekképű katonafiú emelte fel álmos arcát, bódultan tekintett az imént helyére tett hátizsák felé, harmatos regrutaszemét egy pillanatra rámeresztette, de a pillája erősebbnek bizonyult akaratánál s lecsukódott; viselője meg újra ráborult a népfelkelő bácsi atyai hátára. A vékony fiú nyaka úgy kotyogott a zubbony bő nyakában, hogy a golyók elől akár a fejét is behúzhatta volna a kabátdekkung belsejébe.

A matróz majd szétrágta dühében a szipkát. Látni sem bírta Cserepest. Társai meg a nyakát tapogatták szemükkel, a pad legszélén ülő honvéd-szakács oszlopkarja rándult egyet. Ne támaszkodjék ahhoz egy ilyen bajkeverő pasas. De kifogyott Cserepes egyik lába alól a padló is újra. És mintha az együttérzés elektromos áramként járná át az alvókat, azok egyszerre mélyebben vett lélegzetekkel szívták el előle a romlott levegőt. Közel volt az ájuláshoz, úgy perzselte tüdejét a forróság. A padlón fetrengők is mind gyakrabban emelték fel a fejüket.

–   Víz... egy kis víz...

Időközben vasúti csomóponthoz érkeztek. Itt az olasz frontról visszaözönlő tömegek rohanták meg a vonatot. Ordítva, káromkodva mászták meg a lépcsőket, ablakokat és ütközőket. Döngött a tetőzet, rázkódott, vonaglott a megostromolt kocsisor. A csökkenő és dagadó lármában ványadt kalauzhang kántált:

–   Beszállni kérem, beszállni...

Mintha a lemaradástól félő katonák és civilek nem ölnék egymást amúgy is, hogy legalább egyik lábuknak helyet szorítsanak a megszállt lépcsőkön; mintha nem birkóznának amúgy is életre-halálra a tetőkön s mintha nem csörömpölnének a kitörő ablakok amúgy is eléggé; a kalauz csak mondja a magáét: „Beszállni kérem, beszállni. Várad, Csucsa, Bánfyhunyad, Kolozsvár felé beszállni”...

Cserepes csüggedező szíve sokért nem adta volna, ha láthatja ezt a csodálatos embert; ezt a háborút átvészelt, rendületlen kalauzt, aki úgy látszik, egy pillanatig sem vette komolyan a négyéves szerencsétlenséget: a sorbaállási, a vagonhiányt. Ez az ember – akárcsak a tanácsos úr tudja, hogy minden csak az akarat dolga. Beszállni kérem, s lám, az eszme mindent legyőző ereje helyet szorít a padok alatt; a gyarló test félakkorára horpad s az illemhelvre bepréseli magát ötödik utasnak. Milyen egyszerű! Minden csak a helyes sorrend kérdése. Előbb beszállni, aztán kerül majd hely is. Ha a hellyel kezdenék, a leszerelt bajtársak kétharmada más vonatra várhatna, ami talán a béke tizedik esztendejében érkezne meg.

Igen, Szolnokon várakozva ez a kis tapasztalat meggyőzte Cserepest, hogy mégiscsak bölcsek kövét lelte meg a tanácsos úrnál. Közben a vonat szőrös hernyóként valahogy tovább kúszott a rajta csüngő emberekkel. Esett az eső, de amazok odakünt a tetőn meg a lépcsőkön oda se neki, nem törődnek vele. Nem akarnak tudni az esőről. Éppen csak ő akarta hiába, hogy az alvók közé ne omoljon, mert a vágy mind erősebben húzta lefelé. Fél lábán már másodmagával állt. Ő és egy székely huszár. Szerencsére a tyúkszemét épp tegnap vágta ki, de azért így is komiszul sajgott. Hacsak nem beképzelés ez is. Hiszen a tanácsos úr szerint voltaképpen lába sincs, hogy lehetne azon tyúkszem? Nem, ő most nem is utazik vonaton, nem álmos, nincs szomjúság, és beképzelés a bűz. Képzelet az egész.

Egyszer aztán a képzeletbeli kocsi közepén valóságos földrengés rázta meg az emberhegyet. Nem is földrengés volt az, hanem vulkánkitörés, ami egymás után dobálta fel a fejeket, kezeket, lábakat, süvegeket és katonasapkákat. A vulkán tölcséréből meg kiemelkedett a világot tartó Atlasz – egy kolosszus, egy emberszikla. Feje szinte a tetőig ért, arcáról hegyipatakként rohant alá az izzadság. Felfordított virágcseréphez hasonló, piros föveg egyensúlyozta magát a fején. Derekán tarka vászontekercs virított s e mögül egy odaszúrt pipaszár kandikált ki. Az óriás forgolódott jobbra-balra; csüngő trottyába könnyűszerrel befért volna egy baka hadiszerelvénye. Irtó nagy lábát felemelte, hogy lépjen, de nem volt hova, s mivel már oda sem fért vissza, ahonnan előkerült, bocskorát gyöngéden az útjába eső emberhátakra tette. Valamilyen ismeretlen nyelven gyerekes rimánkodással panaszolta:

–   Lá latrina, kamarád, lá latrina...

Olyan szánalmasan nyögte ezt, mintha halni készülne, vagy legalábbis szülés előtt állna. Mivel senki sem törődött vele, ordítani kezdett, döfködte az alvókat és hadart, hadart az ő édes anyanyelvén. Apránként sikerült is felvernie a kocsiban mindenkit. Ingerülten nézegették, vajon miért mutogat a dereka köré csavart tekercsre. És mit akarhat azokkal a bűvös körökkel, amelyeket ujjával rajzol a levegőbe. Egyesek azt hitték, hogy a pipáját szeretné eladni, de a világjárt tengerész úgy vélte, hogy ez a toronyember senki más, mint a híres török fakír, aki kardokat nyel a hamburgi halashordók tetején.

–   Inkább szerb lesz, az anyja sóját – kiáltotta le a csomagpolcról egy nem éppen könyörületes arcú szanitéc. – Meg kéne bunyózni a pofátlant, hogy ne kezdjen több háborút velünk.

A többség azonban nem volt hajlandó „bunyózni”, elég volt abból négy évig. Különben is igazat adtak a matróznak, hogy ez az ember éppen hogy maga a fakír, ezért rajzolja azokat a nullákat a levegőbe; várjanak csak, mindjárt elővarázsol valamit. Hát a fakír elő is varázsolt egy olyan durranó hangot, amit még az eszkimók is megértettek volna az első hallásra. A szanitéc dühbe gurult ettől a hangtól s ordított: üssenek a fejére a disznó Nikitának, mert szerb ez, akárki akármit mond. Már-már sikerült is fellázítania ellene a többieket, de Cserepes, saját szorult helyzetéből kiindulva, pártjára kelt az óriási töröknek. Segíteni kell ezen az emberen, nem jószántából került az ide. De a szanitéc térdre emelkedett a polcon és úgy bömbölte:

–   Hát vigye akkor ki az ölében és gombolja ki a nadrágját is.

–   Maga szanitéc, nem én – vágta vissza Cserepes. Harsogó nevetés tört ki. A fakírnak keresztelt duplatörök hálatelten tekintett Cserepesre s mind a két kezével az embertorlaszra mutogatott.

–   Lá latrina, efendi, lá latrina, efendi.

Hiábavaló könyörgés volt ez. Kijárat semerre sem mutatkozott. Ha valahogy át is vergődhetett volna az egymásba préselt embereken, a mellékhelyiséget akkor sem közelíthette volna meg. Már heten szorongtak abban. Mindenki tanácstalanul morgolódott, a fakír meg sírós átkozódással fenyegetődzött nagy karjaival s kezdte lefelé tekerni vászonövét. A matróz káromkodva ugrott talpra.

–   Húzzátok meg a vészféket, mert ez képes lebornyúzni itt helyben.

–   Még mi a frászt ne – hadonászott a szanitéc –, csak nem állunk le késlekedni ezért a marha bosnyákért. Cserepes émelyegve eszmélt rá, hogy olyasmibe keveredett, amit a tanácsos úr alacsonyrendű vegetációnak nevezett. Neki most kötelessége lenne a törököt felvilágosítani az akaraterőről, hogy türtőztesse magát, de az egy kukkot se értett az ő nyelvén s valami más akaraterőtől hajtva makacsul tovább csavargatta lefelé a hasövet. Ez végül is arra bírta valamelyiket, hogy azt kiáltsa közbe, segítsék az ablakhoz azt a nyavalyást, néhányan ezt is ellenezték, de mikor észrevették, hogy az óriás már letekert magáról vagy öt méter vásznat, akkor odalökdösték az egyik ablakhoz.

–   Könyökölj ki, disznó – fintorgott a szanitéc –, de meg ne igézz valakit. Nagy ember létire így csúffá teszi ezt a szép utazást...

Cserepes nem hagyta ócsárolni. Más talán különbül viselkedne, van itt valaki, aki parancsolni tudna magának? Nincs, mert nem tanultak akaraterőt. A bosnyák szidalmazása helyett inkább vagonokat kellene követelni, ha már enélkül nem tudják elképzelni a hazautazást. Egyszóval javában kezdett belemelegedni a liga dolgába, mikor a vonat hirtelen megtorpant s a fonákul kikönyökölt óriás ordítva beesett az ablakból a többiek közé. Ugyanakkor veszett lárma és kiabálás kerekedett a vagonfeljárónál. Az ablakon kihajló matróz csak annyit látott, hogy valami nagy erő a lépcsőkről mind dobálja az utasokat.

–   Helyet, helyet! – tört be ez a nagy erő a kocsi belsejébe – hadd tanítom meg azt a ripők kutyát. – S ezzel egy vadonatúj sárga csizma, majd egy vadászkülsejű, karcsú férfi vált láthatóvá. – Sok lógós bitangja, feleljetek, melyik volt az ablakba, feleljetek, mert végigverem valamennyit.

A szanitéc ezúttal is elsőnek szólt. Mondta ő ugye, hogy megigéz valakit az a nyavalyás.

–   Fogd be a szád – rivallt rá a matróz. – Az a sárga csizma pedig ne ugráljon itt avval a korbáccsal, mert...

–   Ruhe! – kiáltott a sárga csizmás. – Azt hiszitek, ezután már mindent lehet? Adjátok ki azt, amelyik az ablakban volt, mert pórul jártok.

Cserepes nem állhatta a sárga csizmákat meg a vadászkalapokat. Elfeledkezve az akaraterő nagyszerűségéről, régi bányászhumorával rákiáltott társaira. Vesse le mindenki a nadrágot, hogy a sárgacsizmás úr megismerhesse az illetőt. Olyan röhej tört ki erre, hogy a vagon majd szétesett. A sárgacsizmás Cserepesre támadt, hogy beszél vele, tudja-e, hogy ki áll előtte!

–   Ha olyan nagy valaki, akkor kapcsoltasson vagonokat a vonat után – vágta vissza Cserepes. – Ezt tegye, hogy ne kelljen itt étlen, szomjan, állatmódra utazni. Amikor halni vittek, bezzeg volt gondjuk vagonra...

–   Úgy van, jól beszél. Mars ki innen, sárga csizma – zúdultak fel minden irányból.

A vadászkülsejű korbácsos Cserepesre akarta vetni magát, de hirtelen megpillantotta a tekercsét egykedvűen helyre csavaró törököt s afelé sújtott.

–   Te voltál az, barom. Nesze, nesze...

–   Ne üsse, ne hagyjátok – kiáltott Cserepes. – Ki vele az ablakon, ki vele...

Fölösleges volt ezt mondani, a sárga csizmást már dobták is ki az ablakon, puffanva esett a vonat mellé. Felugrott, nyargalt fel s alá, hívta az állomásfőnököt, a térparancsnokot. Ne eresszék ki a vonatot, amíg le nem szedik azt a civilt, amíg sorra nem korbácsoltatja az egész csürhét. Ezért a szabotázs-bandáért veszett el a Monarchia. Lefogatni azonnal azt a fekete kabátos antant agitátort. De a vonat fékje csikorogva lazult meg s kidöcögtek az állomásról. A kihajló matróz azonban látta, hogy a sárga csizmás valahonnan egy Manlicher puskát kapott kézhez s felugrott a postakocsira. Idebent izgatottan tárgyalták a dolgot, mindenki elfoglalta előbbi helyét s fürkészték Cserepest. A fakír-Nikita-bosnyák hálálkodva nyújtott kezet neki a többiek feje fölött.

–   Merci, efendi, merci...

–   Fene a fejedet, Berci – morogta a szanitéc. – Megint verekedésbe keverted a magyart. Mindig ezek az idegen nációk csinálják nekünk a bajt. Odahaza biztosan bilire ülnek utazás előtt, de a mi vasutunkat rögtön csúffá teszik, ha erre visz az útjuk.

–   Merci, merci – mosolygott ártatlanul az óriás.

–   Az, az, szerbszki vagy te, nagyfogú. Trónörököshúsra fáj a fogatok örökké.

A hálálkodó török megérthette, hogy mivel gyanúsítja, mert élénken rázta a kezét. – Ne pá szerbszki, ne pá szerbszki, zse szüi türkprizonír.

–   Sziszeghetsz nekem, kígyó, tudom én, hogy szerbszki vagy.

–   Legyen már elég – jött méregbe a matróz. – Csak a vak nem látja, hogy török ez. Segített ez nekünk verekedni... Bár ne segített volna, a sok segítség vitt minket a vízre – dohogott tovább a matróz.

–   Az nem számít, hogy török, rokon az a szerbbel – felelte a szanitéc. – Addig nem lesz nyugta, amíg nem üt a fejére egyet. Drága négy esztendőbe került ez az utazás. Amennyi idegen, mind ellenség. A török is kétszáz évig nyomorította a hazát. Sok van a rovásukon.

–   Hagyjon békét neki – szólt rá Cserepes is. – Most már béke lesz mindenkivel. Aztán vigyázzon, mert magának is szüksége lehet az ablakra.

–   Na, tőlem felfordulhat az a nyavalyás. De maga furcsa egy úr, mondhatom. Egy ilyen koszos bosnyákért én nem lövetném le magam avval a sárga csizmással. Mert az megteszi, az magára feni a fogát.

–   Nem kell begyúlni – legyintett a matróz álmosan. –      Piros a paroli. – Kétszer-háromszor végignézett Cserepes finom ruháján s dohánytárcáját elővéve megkínálta:

–   Gyújtson rá, Anti úr, és ne féljen...

Mohón kapott utána s élénken adta tudtára: Jani ő, nem Anti.

–   Pedig az előbb azt mondta, mikor a bort... – hirtelen elharapta a többit s ijedten nézett körül, de elszólására senki sem figyelt fel. A népfelkelő bácsi közben megéhezett s a nagy szorultságban elővette oldalzsákját s egy darab pirított puliszkát hámozott ki a hazai csíkos asztalkendőből. Könyökével megbökte Cserepest.

–   Ez igaz, nem kalács, de faljon, ha akar. Van olyan jó, mint az a málé, amit elloptak magától. Csúsztató nincs hozzá, mert az asszony két éve nem bírt disznót vágni. Evvel eresztett vissza a szabadságról.

–   Van nálam egy kis lódisznyófősajt – kínálkozott a szanitéc. Kiderült, hogy a tengerésznek meg konzervje van. Feneketlen zsebeiből előkerült egy marék szentjánoskenyér is, végül egy szájharmonika, két öngyújtó, vagy három bicska és egy emberfog. Cserepes gyanakvóan pislogott rájuk, honnan ez a hirtelen támadt nagy szeretet? Csak nem veszik ezek olyan komolyan azt a sárga csizmást a puskával, hogy most könyörületből kínálgatják, mint a halálraítéltet az utolsó kívánsággal? Elszontyolodva majszolta a puliszkát. Megdöbbenésére feltápászkodott a padlóról a gyerekképű katona, aki eddig szótlanul fülelt s így szólt:

–   Ha már mindenki traktálja, én se vagyok kőbül. Igyék az úr valami jót, mielőtt fejbe lövik.

Felnyúlt a polcra s leemelte a demizsont rejtő hátizsákot. Cserepesnél csak még a tengerész hökkent meg jobban. Sapkáját szemére rántotta, mintha sürgős alvás jött volna rá. Hasonló álom fogta el társait is, akikkel együtt ürítették ki a korsót. A kis baka ezalatt jólelkűen magyarázta a többieknek, hogy a kapitány pár liter tokajit küld az apósának s abból nem árt meg egy korty másnak sem. Hirtelen elsápadt s ijedten rázta a korsót.

–   Ki járt a pakkommal? – tekintett Cserepesre. – Maguk az elébb valami borról beszéltek avval a tutajossal – intett a tengerész felé. – Mondja meg, ha maga járt. – Cserepes tiltakozó fejrázására a matrózhoz fordult. – Hallja komé, az elébb azt mondá, hogy ez az úr Antinak hítta magát, mikor a bort nyakalá. – A matróz horkoló válaszára ismét Cserepeshez fordult s rázni kezdte a kabátját. – Hogy mertek a boromhoz nyúlni. A nem a sajátom. Kiontom a bélit, lefogatom, hívom a tábori csendőröket az első állomáson. Há úriember maga, hogy egy szegény bakának bajt csinál, látszik, hogy elveszté az igazságot...

Cserepes mindeddig hüledezett, tátogott a felháborodástól, de elveszett igazságának az emlegetésére kitört belőle a frontokat járt öreg baka s ráripakodott: vegye le róla a kezét, nyálas regrutája s kapja össze magát előtte, mert öreg negyvenkettős.

–   Hi, az Antikrisztusát magának – fortyant fel a kis vitéz is. – Velem mer maga pofázni, egy lánckereskedő űzi vélem a csúfat? – Méltatlankodó szavaival egyszerre fiús kezével két olyan férfias nagy pofont sirített a Cserepes arcára, amilyent senki sem várt volna tőle. Ebben a pillanatban azonban egy dörgő hang szólt a csattogós vitába.

–   Kamerád, az Istened, kamerád...

A kétemeletes török hangja volt ez s a hozzávaló félelmetes mancsok átnyúltak a többiek feje fölött s elkapták a pofozkodó legény csirkenyakát, a közeliek alig bírták lefejteni a fuldoklástól könnyező regruta torkáról. A szanitéc nyitott tenyérrel akkorát csapott virágcseréphez hasonló piros fövegére, hogy összelapult az, mint a borbélytányér.

–   Fene a fejed, alibasája. Tudtam, hogy nem nyugszol, míg a fejedre nem ütök egyet. Érted szenvedtem én négy esztendőt...

Már-már általános verekedéssé vadult volna a civakodás, ha a hirtelen felébredő tengerész közbe nem lép egy cigarettával, amit a fogával vicsorító török ajkai közé dugott hamarjában. Felszólt a szanitéchez is, hogy ő se marhuljon tovább, mondta már, hogy a török a magyaroknak segített ebben a háborúban.

–   Én kértem, hogy segítsen? – prüsszögött a szanitéc káromkodva. – Ha nem segítnek annyian, ülhettem volna otthun az asszony mellett! És még ne is üssek!? Ni, szé majd megnyivasztotta ezt a kölyöklegényt azért a híres úrért. Azért is megérdemel ez a budai basa egy rúgást, me' úripárti...

A magához térő regruta köhögött, tikogott s bármenynyire igyekezett is visszanyerni férfias hangját, mégis sírósan fenyegette az elképedt Cserepest.

–   Lefogatom, úgy segéljen a csíksomlyói Mária, hogy hívom a tábori csendőröket, ha nem vesz tokaji helyett tokajit. A kapitány úr frontra űz, ha bor nélkül megyek az apósához, sze' az is olyan bakszász, hogy...

–   Ne szepegj, fiú – simogatta meg a népfölkelő bácsi a fejét –, nincs már front. Összement minden, mint a tótok orgonája, vége a kapitányos országnak. Ezután már csak századosok lesznek, ha lesznek. Kitört a nagy béke. Ördög se kéri számon azt a bort...

–   Igen, de a becsület – szipogott a legény.

–   Sírj a korsóba, fiam, vagy pótold vízzel...

–   Mondom, hogy nem engedi a becsület... és aztán, egyszer már felhígítottam...

Erre kitört a kacagás. A török is derekasan mutogatta porcelánfogait, bár fogalma sem volt, hogy min nevetnek. Egyedül Cserepes nem nevetett. Arcán nehezen oszlott a pofon nyomán összefutott vér, dühe sehogyan se engedelmeskedett akaratának, pedig a tanácsos úr oktatása szerint nagyon akarta hinni, hogy ezt a két pofont nem ő kapta, hogy csak kényszerképzet az egész. Ingerültsége azonban alábbhagyott, mikor a népfelkelő bácsi mindenáron azt kívánta, hogy ráleheljen, mert ha borszagú, akkor fizet, mint a köles, mégsem járja hogy mást meg nem kínált a tokajiból. Ha ő a tettes, Váradon az ő zsebére együtt isszák meg a kártérítést.

–   Szuszogjon rá, szuszogjon rá – lármázott a szanitéc s vele mások is.

Miután ez megtörtént, a népfölkelő bácsi zordan fordult a regrutához.

–   Na, te csipás, a két pofon visszajár neked kamatostul; tartsd oda kípes feled, mert nem az úr nyakalta ki a borodat.

De a bakesz hátrálni próbált ijedtében, csakhogy nem volt hova, fogta a mellén a népfelkelő bácsi is, aki intett Cserepesnek, törölje képen, de jó kiadósan, hogy máskor ne járjon el a keze idő előtt.

Pillogva hunyta le a szemét a kis regruta. Fintorok rángatóztak lányos arcbőrén, pedig Cserepes nem volt már ütő kedvében. Kielégítette ez a javára történt hirtelen fordulat. Szánta a szégyenkező újoncot.

–   Eresszék el azt a nyuszit – állt fel hirtelen a tengerész –, a pofonok nekem és ezeknek a betyároknak járnak vissza – mutatott padtársaira. – Ez az úr nem nyúlt a borhoz, szép volt tőle, hogy mégsem árult el minket. Na gyerünk. Nyolcan vagyunk, egy negyed pofon jár mindegyiknek. Kezdje rajtam az úr, de nagyobb ne legyen egy negyednél, mert... – s vágott a szemével huncutul.

Cserepes nem mozdult, a hintázó zseblámpa sugara hol rálövellt, hol a megkönnyebbülten restelkedő regruta arcára. Maga is szelídülőben volt már. Szeretettel tekingetett a tengerészre. Jólesett, hogy jelentkezett bűnével. Kissé ugyan korábban is megtehette volna, az igaz, de most már így is jó. És csak így jó, enélkül sosem jött volna rá, hogy így is lehet igazságot tenni.

–   Nem ütök én vissza senkit – szólalt meg végre. – Örvendek, hogy megtaláltam valahára az elveszett kincset...

–   A fenét, hol van az? – nézelődött csodálkozva a népfelkelő.

–   Maguknál.

–   Hallja – lógatta le karját a polcról a szanitéc –, ne sértegessen münket! Nem zsebvágó itt egy se. Kvittolja le azokat a csárdásokat, aztán legyen vége a cirkusznak, mert már három éjjel nem aludtam.

–   Nincs mit törlesztenem, hiszen nem engem ütöttek meg...

–   Már megint kezdi – bosszankodott a népfelkelő bácsi.

–   Azt hiszi, vakok vagyunk meg süketek, olyan gyönyörűen csattant az arcán, hogy jobb se kell – így a szanitéc.

–   Hiába – vont vállat Cserepes –, a pofonokat mégsem én kaptam, csak a ruhám, az álruhás Cserepes. Mert akit maguk folyton úrnak néznek bennem, az nem más, csak egy bányász, ha kell, gyárimunkás. Azt hittem, hogy ha ebbe a ruhába bújok, végre megtalálom az igazságot. Mert azt keresem én, emberek, régóta. Azt hittem, hogy ebben a ruhában meg tudom közelíteni, ehelyett majdnem örökre elfutott előlem. A maguk bizalma az a kincs, amit megtaláltam...

–   Hm – morgott a népfelkelő bácsi s felnyúlt a zseblámpához. Cserepes arcába világított vele. – Tudja isten, elég épeszűnek látszik. Mégis bolondságokkal traktál minket. De ha már szó van róla, én azt mondom, hogy az igazság jár álruhában, azért nem található az semerre...

–   Pedig mi magunk vagyunk az igazság. Itt ez a sokféle szegényember... ahány, annyiféleképpen beszélünk, de azért mégis megegyeztünk. Miért ne egyezhetnénk mi a gyalogos életben is, ha a vonaton meg tudunk...

–   Na, ez jó altató, mondja csak tovább – ásított nagyot a szanitéc, s leejtette a fejét. Mások is elfordultak Cserepestől, aludni próbáltak, de a vonat ismét lassított, féke csikorgott, majd egy zökkenővel meg is állt, kissé még vissza is hőkölt, mintha a mozdony megijedt volna ott elöl valamitől. Falusi állomás előtt vesztegeltek. A fülke ablaka előtt váratlanul megjelent a sárga csizmás vadász, a sulyba fogott Manlicherrel. Vele volt még vagy három jószabású civil. Majd szétrepedtek a tekintélytől. A kutyakorbács nyelével kocogtak az ablaküvegen.

–   Az a fekete kabátos alak szálljon le.

A kocsiban összenéztek.

–   Adjátok ki az ablakon, fiúk – jött közelebb a vadász. – Rátok nem haragszunk. Eleget szenvedtetek a fronton, de ha azt az ántánt provokátort ki nem adnátok, lekapcsoltatjuk a vagonotokat, sose kerültök haza.

„A fiúkat” meghökkentette egy kicsit a dolog. Cserepes Jánost fürkészték; ilyenek hát azok az ántánt ügynökök, furcsa volt az első perctől, az bizonyos...

–   Hát – kezdte a szanitéc egy morgással – ez az úr elég felfordulást csinált már nálunk. Most még itt is ragadjunk miatta...

Cserepes szíve dermedezett, az imént azt hitte, hogy felfedezett valamit embertársaiban, valamit, ami nagyon hasonlít a keresett igazsághoz, és hogy ezt most el ne veszítse, sietett elébe vágni elárultatásának. Inkább önként adja ki magát a sárga csizmásnak, mintsem látnia kelljen, hogy ezek tagadják meg őt. Azt nem bírná ki, de ha önként megy el, ezek mindig rá gondolnak ezután s akkor nem lesz egyedül a börtön legfenekén sem.

–   Eresszenek, bajtársak – előzte meg az ismét szólni készülő szanitécet. – Értem ne késlekedjenek. Engem úgysem vár öreganyámon kívül senki sem, de az anyák tudnak várni, nem lesznek hűtlenek az emberhez.

A matróz felkapta a fejét, kitekintett a sárga csizmásra, majd Cserepesre nézett.

–   Egy lépést se innét. A rumlit együtt csináltuk, igyuk meg a levét is együtt.

–   Így van, ez a beszéd...

Csak a szanitéc morgott elégedetlenül, de letorkolták. Közben a vonat újra nekigyürkőzött. A sárga csizmás a vonat mellett szaladva, felkiáltott. Na, ha a szép szó nem használt, majd leszedi Váradon az egész bandát. Mikor a vonat kattogása mind sebesebb ütembe csapott át, a matróz felállt s merőn szemközt nézte Cserepest:

–   Nézze, én nem tudom, ki maga, mi maga, de itt emberül viselte magát. Váradig tartjuk a hátunkat, de azon túl a maga baja, hogy mi lesz, mert hogy lesz valami, azt már látjuk. Ha van valami a rovásán egyéb is, szóljon. Mikor a vonat ismét lassít, kitesszük az ablakon s menjen békével.

–   Van annak más módja is – avatkozott a dologba a népfelkelő. – Hátizsákomban cipelek egy rend foltnak való katonaholmit a feleségemnek, öltözzék át abba. Még az édesanyja sem ismeri meg abban. – Ezzel már rángatta is elő a pad alól a tömött zsákot. – Csak az a kikötésem, hogy Váradon leszáll velem s nálam ismét visszabújik ebbe az úriba.

Mikor Cserepes elé szórta a zsák tartalmát, az felkiáltott:

–   De hiszen ez a ruha az enyém volt...

–   A magáé? – csodálkozott a népfelkelő. – Én azt alig hinném. Én egy szemetes ládából szedtem ki, Miskolcon.

–   Én is onnan jövök, láttam, mikor kiszedte. – S elmesélte, hogyan és miért járt a Kádárok utcájában.

Ébren volt a kocsiban már mindenki s hangos közbecsodálkozásokkal hallgatták meg a Cserepes esetét a tanácsos úrral, s úrrá vedléséről meg a népemelés fura módjáról.

–   Na hallja – kiáltott közbe a szanitéc, mikor Cserepes a test nélküli akaratról meg a szellemről beszélt –, maga ugyan hamar bevette azt a bolondgombát. Szeretnék én látni egy olyan akaratot, amelyik kéz és láb nélkül megy valamire. Aztán szeretném én látni, hogy ha nem lennének húsból-vérből való emberek, akkor ki a fene hallgatná meg azokat a suta igazságokat...

Cserepes álmélkodva nézett egyikről a másikra: hogy nem jutott neki eszébe mindez. De nem szólt semmit, üggyel bajjal átöltözött a zsúfolt kocsiban. Mikor elkészült, a népfelkelő megtapogatta. Ilyen kezeket meg lábakat és sovány pofát csak a nyomorúság meg a munka tud az ember csontjaira tapasztani – mondta elismerőleg. De ismét kikötötte, hogy otthon visszaköveteli a katonaholmit. Ne mondja az asszony, hogy semmit sem zsákmányolt a négyéves háborúban. Már a békevilágban is örökké ette az életét, hogy sosincs elég foltnak valója, pedig a gyár csak úgy rágja az emberről a gúnyát... Végignézett Cserepesen a matróz is.

–   Na, most már csak az hiányzik, hogy a ruhájából valamelyik bezupázott kincstári tetű összekapja maga előtt a bokáját s ismerősen jelentkezzék, akkor mi is elhiszszük az egész dumát.

Cserepes igazolványai azonban a matróz gyanúját is eloszlatták. A török óriás elégedetlenül dünnyögött az orra alatt. Keleti istenét hívta segítségül a számára teljesen érthetetlen fordulat megértéséhez. Cserepes se értette a dolgot egészen. Mit tartson erről a dologról, ki rendezte ezt így, hogy immár a kiáltványok után, a liga pénzén vett cigaretta és málé után a ruha is távozik tőle. De azért nem bánta, ami történt. Úgy érezte, hogy a tanácsos úr révén mégiscsak rábukkant valamire. Az imént dadogva próbálta körülírni, hogy van egy nagy igazság, és talán otthon majd édesanyjával, a rég nem látott öregasszonnyal, ki is süti pontosan, hogy milyen az. Most csak annyit érzett, hogy ezt az igazságot nemcsak a maga hasznára, hanem mindenki számára keresni kell.

A vonat ablaka szürkülni kezdett. A hajnali pirkadat halvány vonalat húzott ég és föld közé. Mintha egy cirkusz ponyváját göngyölítenék fel a kupolás tetőről, úgy lett egyre világosabb és mind világosabb a föld nagy nézőterén. A fityegő zseblámpa sugara mind összébb zsugorodott, égője végül is vaksi kis gömböcskévé, majd kihunyó cigarettaparázsnyira halványodott. Az ablakokat leeresztették s bámulták a távoli bihari hegyek halvány vonulata közül felemelkedő nap izzó korongját.

–   Nézzék – kiáltott a tengerész –, mindjárt közénk gurul. Hej, hányszor láttam reménytelenül felkelni a tengerből. Esküszöm, hogy csurgott róla a víz, mikor kidugta a fejét, de egy felhővel szárazra törölte magát mindig. Ide a trombitámat, hadd fújjam vigyázzba a népeket a békenap tiszteletére.

–   Szuszt belé – kiáltotta a szanitéc, a török hatalmas vállaira támaszkodva, mikor a trombita túlharsogta a vonat kattogását.

A nap megaranyozta a bihari síkságon feketéllő gémeskutak girhes vázait, beöntötte fényét a vonatablakon. A lépcsőkön, a tetőn és mindenütt az elcsigázott arcú utasok éljenbe törtek ki, csomagokat rázogattak a nap felé, a tengerész meg fújta, egyre fújta. Váradig fújta a leszerelést. Itt szinte valamennyien leszálltak, hogy ki Szatmár, ki Békés, ki Arad felé vegye az útját. A bicegő Cserepest közrevéve fedezték. Az orruk alá somolyogva tartották szemmel a peronon dühösen ide-oda nyargaló sárga csizmást. A népfelkelő bácsival jött a török is, úgy kísérte Cserepest, mint egy nagy komondor. Eléjük csődült az egész Porond utca. A hadiözvegyek a kerítésekre borulva sírtak.

–   Na, asszony – karolta át lágyan idős feleségét a népfelkelő –, ne mondd, hogy semmit sem zsákmányoltam. A szabadságról visszamenet nyakon csíptem a békét és ezt az igazságkereső embert. Úgy kereste, hogy majd elveszett belé.

–   És megtalálta? – csodálkozott a vénasszony.

–   Azt mondja, hogy igen.

–   Az nagy szó, nekünk is megmutathatná – mosolygott a vénasszony.

–   Ne légy kíváncsi, anyjuk – intette le az öreg. – Azt megmutatni nem lehet. Azt csinálni kell, ahogy ő csinálta a vonaton. Nézd csak, milyen fájin foltnak valót hoztam neked ezen az emberen...

Cserepes nehéz szívvel vetkezett ki a „fájin” foltnak valóból. Szerette volna visszaküldeni az ajándék ruhát a tanácsos úr címére egy levéllel, hogy nyomában van a neki való igazságnak. Az öreg népfelkelő bácsi azonban nem bírta megérteni, miért tartaná meg inkább a katonaruhát, mikor a civilholmi jobb is, békésebb is; a foltnak valóval a felesége is jól jár. Így hát Cserepes csak egy mentegetődző levelet írt, hogy ő ezután másképp kíván a nép emeltyűje lenni. A pénzt és a ruha árát majd megküldi, ha munkát kap. Ezt a levelet a tanácsos úr sohasem olvasta el. Valamelyik ideggyógyintézetben máig is hiába agitálja a többi bolondokat, hogy szokjanak le a táplálkozásról, ha meg akarják menteni az emberiséget. Cserepes pedig valahol Zsílvölgyében, a bányamunkások gyűlésen mint korelnök szokott a megtalált igazságról beszélni.

(1939)