nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A JÓTÉKONY PRÉMESKABÁT

A JÓTÉKONY PRÉMESKABÁT

Márton úr már a kocsira várt, hogy az állomásra hajtasson és mint minden télen, most is Olaszországba utazzék, de az ócskás még mindig nem jött, hogy elvigye azt viseltes, prémes télikabátot, amelyet egészen nevetséges áron neki ígért volt.

Idegességében fel s alá járt a szobában úgy, hogy már kétszer is szinte keresztülbukott a bőröndökön. Minduntalan belső zsebéhez kapott, vajon ott van-e pénztárcája az útlevéllel. Az ablakhoz érve kitekintett a nagypiacra, ahol a csípős téli szél dühösen rázta a zúzmarás villanydrótokat. A kofák lábukat parázzsal töltött fazekakra rakták melegedni, vagy ide-oda topogtak a csontrepesztő hidegben. A deszkabódék falához lapulva favágók és más alkalmi munkára váró, didergő munkanélküliek vacogtak.

Annak tudatában, hogy egy félóra múlva a nemzetközi gyors melegebb tájakra röpíti őt, szánni kezdte ezeket a türelmes fagyoskodókat, akik talán sohasem tehetik kívül lábukat az ország, sőt a város határain. Különösen megesett a szíve egy nagyon toprongyos alakon. Ennek cipője zsákdarabokkal volt becsavarva s télikabát helyett két kiskabátot viselt. A rövid kabátujjakból kilógó csóré kezét hol a zsebébe, hol a kebelébe próbálta rejteni a hideg elől.

Nem bírta nézni s elfordult az ablaktól. Rápillantott órájára. Fél tíz. Többé nem várhat az ócskásra, de mi az ördögöt csináljon ezzel a vacak kabáttal? Hirtelen jó ötlete támadt, s amint újra kipillantott a piacra, furcsa melegség áradt a szíve felé. Az ablakot kinyitva szólt a toprongyosnak. Behívta. Karjára dobta a prémes télikabátot.

–   Öltözzön fel – parancsolta.

–   Bújjak belé? – kérdezte az ember nagy szemet meresztve.

–   Mégpedig gyorsan, mert sietek.

A másik értelmetlen arccal, csodálkozva engedelmeskedett. Idétlenül lecsapott vállakkal várakozott a bő kabátban...

–   Teleljen benne egészséggel, izé... hogy is hívják?

A hogyishívják már teljesen elképedve bámult. Alig tudta kinyögni a nevét.

–   Hogy? Csontos János? Na isten vele, fiam... Érti, a kabátot magának adtam – és kituszkolta a meglepetéstől bambán rámeredő férfit. Pár perc múlva megérkezett a kocsi s azzal a jóleső tudattal utazott el Itáliába, hogy most nagyon boldoggá tett egy szegény munkanélkülit.

És tényleg. Csontos János az első percekben valósággal szédülve lődörgött az utcán. Annyira képtelenségnek, ésszerűtlennek, lehetetlennek hitte az esetet, hogy nem is mert végignézni nagyszerű kabátján. Szinte bokáig ért. Alig kopott prémje meg a fülét simogatta.

Gyűrött kalapját még most is kezében szorongatta. A maró hideg azonban arra késztette, hogy feltegye koszos madárijesztőjét, de nem vette észre a csodálkozva utánaforduló embereket. Teljesen elmerülni látszott a télikabát vatelin-hájai közt, majd apránként felbátorodva, sorra kutatta a nagy, puha zsebeket. Egy kapu alá behúzódva végigtapogatta vastag bélését is, vajon nem talál valahol elrejtőzve egy pénzdarabot.

E kutatás révén döbbent rá csak igazán, micsoda szörnyű drága holmit ajándékoztak neki. Egy pillanatra eszébe is ötlött, hátha bolond volt az az úr, és nyugtalankodni kezdett. Nyugtalansága félelemmé nőtt, amikor észrevette, hogy egyre többen fordulnak utána. Ráeszmélt, hogy rongyokba csavart lába és koszos csuli-kalapja mennyire elüt a drága kabáttól. Érthetetlen szégyenkezés kerülgette. Önkéntelenül is messzi kitért a szembejövők elől, majd elhagyatottabb utcákba fordult. Borzalmas formájú kalapját hol zsebre gyűrte, hol újra fejére tette. Végül egy kapu alatt lecsavarta lábáról a rongyokat is, de a talpatlan cipőben úgy érezte, mintha mezítláb járna a fagyos aszfalton. Egy másik kapu alatt kénytelen volt visszatekerni rongyait.

Mikor újra az utcára lépett, egy kecskebőrkucsmás úr állt eléje s szúrósan nézett rá. Ki akarta kerülni, de az megint csak eléje toppant.

–   Gombolkozzék ki – szólt rá keményen...

Nem tudott ellentmondani ennek a nyers hangnak és kigombolkozott.

–   Mit dugdos a zsebében? – vált még fenyegetőbbé az úr hangja s maga rántotta ki a Csontos zsebre gyűrt kalapját. – Miért bujkál a kapu alá és miféle drága kabát ez?

–   Ka... kaptam...

–   Igazolványokat!

Csontos ajka már reszketett. Két hete jött ebbe a városba munkát keresni, de a lakását még nem jelentette be, mert nem is volt. Hol itt, hol ott aludt, ahol éppen megszánták. Valami őrült, buta félelem minden védekezési lehetőséget elfeledtetett vele s anélkül, hogy eszébe jutottak volna a következmények, önkéntelen mozdulattal futásnak eredt. A másik ordítva utána...

–   Fogják meg, toolvaaj!

Az utcák egyszerre kiáltozásokkal, dobogó lábakkal teltek meg. Karok nyúltak feléje s eltorzult arcok tűntek fel. Nemsokára egész tömeg vette körül. Valaki bokán rúgta. Nyakát, karját s a télikabát hosszú szárnyait markolászták. Kocsiba gyúrták. Két rendőr kezét, lábát fogva elhajtatott vele.

A fogdában lehúzták róla a prémes kabátot, őt pedig sötét, bűzös cellába zárták. Egy óra múlva az az úr hallgatta ki, aki az utcán elfogta, s aztán újra bezárták, később megint kihallgatták és újra bezárták. Aznap vagy hússzor ismételték meg. Másnap összebilincselve elkísérték Márton úr lakására, persze az még a tegnap külföldre utazott. A lakók közül senki sem tudott felvilágosítást adni arról, vajon Márton úrnak volt-e ilyen prémes kabátja. Még a takarítónője sem, aki pedig ruháit is rendben tartotta.

Most már a lopás ténye senki előtt sem volt kétséges. Miért eredt volna futásnak különben? Miért bujkált volna oly gyanúsan és miért nincs bejelentett lakása? Csak vigyázzon, hogy ennél több ki ne süljön róla... És János irtózva, elsodortan, már maga is szinte hinni kezdte, hogy lopott, hogy egyéb is ki fog sülni. Néha sírva, néha átkozódva már-már kész volt bevallani, hogy lopott, de nem tudta megmondani, kitől és mikor, milyen körülmények között... Vizsgálati fogságát kétszer is meghosszabbították, végül aztán saját zavaros vallomásai alapján elítélték hat hónapra.

A fellebbezés alatt a keserves fogságban sokszor újra átgondolta a történteket s egyre határozottabban emlékezett, hogy ő mégsem tolvaj. Emlékezett Márton úr minden szavára, kézmozdulatára és új kihallgatást kérvényezett, de ott nem tudott más egyebet mondani, csak anynyit, hogy Márton úrnak egy szemölcs volt a nyakán. Bosszúsan visszakergették a cellába.

Tavasz lett és nyár. Már az utolsó hónapot ülte, amikor minden kiderült. Márton úr ugyanis visszatért Itáliából és vallomásra idézték be. Büszkén vallotta be, hogy igenis ő tett jót azzal az ágrólszakadttal. A tisztázott embert augusztus közepén rekkenő hőségben helyezték szabadlábra, de egy goromba fogházőr előzőleg jól lehordta, micsoda gané ember, hogy ártatlanul maga ellen „köpött”, és megvetően visszaadta neki a bűnjelként lefoglalt télikabátot. Az kénytelen volt magára ölteni, mert teljesen lerongyolódott öltözéke alól kilátszottak szennyes alsóruhái.

Nagyon komikus látvány volt, a hőségtől izzó utcákon mezítláb és hajdonfőtt, kopaszon a nagy prémes kabátban. Ha a télen majd megfagyott nélküle, most patakokban dőlt róla a verejték. Ahol megjelent, csődület verődött össze s e körülmény gyilkos elkeseredést forralt benne. Feltette magában, ha valamikor megint kerül valaki pohos, aki jótékonykodni akar vele, hát foggal esik a torkának.

(1940)