nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A KAKASGYUFA KORÁBÓL

A KAKASGYUFA KORÁBÓL

A kakasgyufát abban az időben büdösköves gyufának is nevezték, és talán ez volt a leghelyesebb elnevezés, mert ha meggyújtották, olyan kénkő szagot füstölt, hogy majdnem kificamodott tőle az ember orra. De voltak jó tulajdonságai is. Mindenekelőtt nagyon olcsó volt, csak egy krajcár. Azonkívül bármihez is dörzsölték hozzá, rögtön meggyulladt. Lángra lobbant falhoz, kemenceplattenhez dörzsölve, akárhol... Amikor kiment a divatból, a csúfondáros lelkek azt mondták, azért hagyták abba a gyártását, mert olcsóságánál fogva a cselédlányok nagyon rákaptak a büdöskövesgyufa-oldattal való öngyilkosságra.

Hogy miért nevezték kakasgyufának, azt nem tudom, de abban az időben mindenki így nevezte a gyárban, még Márton néni is, aki pedig húsz éven keresztül igazán kitapasztalhatta a szárító és egyben csomagoló osztályokon, hogy mennyire nincs semmi köze a kakashoz. De annál több a fogak kihullásához, a tüdőbajhoz. Igaz, hogy sok asszonynak nyújtott kereseti lehetőséget abban a városban, ahol Márton néni élt. És ő elsősorban ebből a szempontból nézte a kakasgyufát. Pedig nemegyszer megtörtént, hogy a több méter mély, keskeny szárító szekrényekbe az utolsó rámákért bemenő asszony cipője alatt lángra lobbant egy lehullott gyufaszál, tüzet fogott a szoknyája s bent égett a szekrényben, amire ilyenkor muszáj volt rögtön légmentesen becsukni, nehogy a kicsapódó tűz a kívül dolgozókat is lángra lobbantsa. Ezeket a baleseteket elkerülendő Márton néni örökké lármázott a művezetők fülébe. Hol a rosszul működő szellőzőért, hol a kilyukadt bádogmosdókért indított mozgalmat. Az új munkásnőket meg szemmel tartotta, hogy ebéd előtt mossanak kezet, s mind rágta fülüket, hogy vegyenek fogkefét. A betegsegélyző munkáspénztárnak is javaslatokat tett, hogy jutányos fürdőjegyek mellett, jutányos áron fogkefét is adjanak a „gyufagyárosoknak”. Így nevezte gyárbeli munkatársait.

Mikor megválasztották bizalminak, csak legyintett. Tudta ő anélkül is, mi illik s mi nem. A svédgyufa-osztállyal azonban sehogyan sem tudott megbékülni. Ott csupa fiatal munkásnő dolgozott, öt nagy új gép mellett, amelyek egy alig akkora munkateremben állottak, mint a kakasosztály, ahol negyven asszony görnyedezett. Mégis, a tíz fiatal munkásnő az öt nagy gépen naponta ötven láda gyufát is termelt az ő néhány láda kakasgyufájukkal szemben. Pedig azon az osztályon nemcsak szárítottak és csomagoltak szagtalan és nehezen gyúló svédgyufát, hanem mártották is, fel is címkézték a skatulyákat. És sohasem égett meg senki, a mérgezés is teljesen kizártnak látszott, hiszen a munkásnő a gyufamérget csak akkor érintette, amikor betöltötték a mártógép tartályába. De Márton néni azért egyre békétlenkedett.

A legnagyobb baleset mégiscsak az, hogy ezek a gépek kiveszik az ember szájából a kenyeret – mondogatta.

A svédgyufa-osztály munkásnőit mind biztatta, ne siessenek úgy, mutassák meg, hogy nem lehet a gépek sebességét győzni „szusszal”. Egy napon aztán őt is áthelyezték a svédgyufa-osztályra. A tízes csomagológéphez. Ez a gép olyan volt, hogy a megtöltött skatulyák bütüjükön állva, két sorban tolódtak be a gépbe, ott két kar megragadott tíz skatulyát és kifordult vele a csomagoló papírra. Könnyű munka volt, csak éppen a váltóra kellett vigyázni, csak a szemet kellett örökké a skatulyákon tartani. Ha beléunt, vagy a fáradtságtól káprázott a szeme, akkor egyszerűen megállította a gépet, így tettek a többi gépnél is, nyomtak egyet a váltókaron s a gép egyszerre abbahagyta az egyhangú dörömbölést. Elmentek vizet inni, vagy kiszaladtak az illemhelyre. Tíz órakor előkerestek egy darab kenyeret és a gép mellett megebédelték.

Márton néninek nagyon tetszett, hogy így uralkodhatik ezen a csodálatos gépen, s már meg is békélt volna a svédgyufával, ha egy nap Gedeon úr, az osztály művezetője a munkaterem ajtajára ki nem ragaszt egy cédulát. Azon az állt, hogy egy heti üdülési szabadságra küldi azt a munkásnőt, aki az év végéig a legtöbbet termel az eddig kitermelt mennyiségen felül. Ezen kívül a Tolnai Világlapjába is kiteszik ezeknek a munkásnőknek a fényképét...

Gedeon úr, aki sárga köpenyében és erősen barna,  nagyhajú fejével maga is olyan, mint egy vékony svédgyufa, szóbelileg azt is tudatta, hogy ezután a gépeket az ő megkérdezése nélkül nem szabad megállítani, s aki mégis megtenné, egy korona büntetést fizet. Márton néni rögtön veszélyt gyanított a kiragasztott cédula betűi mögött. Ravaszkodás lesz ebben, magyarázta ebédidőben: egyik se törje magát. De a fiatal munkásnők, különösen a lányok képzeletét nagyon felizgatta a Tolnai Világlapja. Nekitüzesedve torkolták le Márton nénit:

–   Az igazgatóság csak a javunkat akarja. Azt akarja, hogy többet keressünk.

–   Inkább, hogy többet dolgozzunk – mondta csendesen Márton néni. De hiábavaló volt. Pedig egyéb is történt, mint amit ő gyanított. Gedeon úr esténként kicseréltetett a gépeken egy-egy kereket. Itt nagyobb helyett kisebbet, túl kisebb helyett egy nagyobbat szereltetett. Márton néniék mindebből csak azt vették észre, hogy a gépek gyorsabban zakatolnak, mint régebben. A fiatalok azonban nem hogy megütődtek volna ezen, hanem örvendtek. Kiderült, hogy egy láda gyufával többet adnak ki naponta. Több lesz a kereset, ujjongtak. Az ám, de csakhamar egyéb is kiderült. Mikor valamelyik ki akart menni az illemhelyre és Gedeon úrnak szólt: állítsa meg a gépet, Gedeon úr a gyufák gyúlékonyságát próbálva a különböző gépeken, csak úgy félvállról odavetette:

–   Végezze el a baját reggel, vagy várjon délig. Ha nem bírja tartani, képzelje belé magát a Tolnai Világlapjába... Talán egy oldalon lesz a fényképe a Vilmos császáréval, vagy a Fedák Sáriéval... – Rámutatott egy nagy vörös lányra a skatulyagyártó gép mellett: – Nézzék meg Terézkét. Ő még vizet sem iszik napközben. Ő biztos belékerül a Tolnaiba. – Márton néni a kilátásba helyezett egy korona büntetéssel nem sokat törődve, megállította a gépet és tiltakozott: – Micsoda rabszolgaságot akarnak itt bevezetni! – s elküldte a kikérezkedőket, menjenek ki bajukra. Azok meg is állították a gépeket és kimentek. Gedeon úr elsápadt, aztán csak elment valahová, mikor visszatért, intett Márton néninek. Átvitte az ötös osztályra, aztán ott fog dolgozni. Helyébe a vörös hajú lányt állította. A többiek egy mukkot se szóltak. Az ötös osztályon nagy tragacsokban két-két asszony a gyufaszálakat hordta egyik munkateremből a másikba. Nehéz munka volt, kevesebbet is lehetett keresni.

Márton néni még próbált tiltakozni, de hogy senki se állt melléje, leverten beállt a rudak közé. Két nap múlva innen is áthelyezték zsákokat foldozni egy üres raktárba, ahol egymagában dolgozott. Itt nem volt kit lázítson. Szombaton a fizetésnél aztán a vörös lány kivételével mindenki csak a régi bért kapta. Pedig a többtermelés alapján sokan még két koronával is több fizetést reméltek. A svédgyufa-osztálybeliek felelősségre vonták Gedeon urat, miért nem fizették nekik az akkordtöbbletet. Gedeon úr rájuk förmedt: „Ne jártassák annyit a szájukat.” A többtermelés nem az ő érdemük. Gondoljanak az átszerelt kerekekre, a kicserélt transzmisszióra, ezek gyorsították meg a munkát: és az átszerelés rettentő sokba került a gyárnak.

A vörös Teréz rögtön igazat adott Gedeon úrnak. A többiek zavarba jöttek és hallgattak. Napközben ezentúl már egyszer sem állították le a gépeket. De szombaton megint csak annyi volt a fizetés, mint az elmúlt héten, pedig hetente már tíz ládával többet adtak ki, mint azelőtt három héttel. Miért? Azért, mert az igazgatóság ezután nem akkordban fizeti őket, hanem órabérben... – magyarázta Gedeon úr.

Márton néni azokon a napokon ki sem mozdult a raktárból. Meg volt bántva, miért nem keltek pártjára egyik osztályon sem. S egy délben csak látta, hogy a munkásnők közül ez is, az is, besompolyog hozzá s tanácsokat kér. Rögtön megbocsátott nekik, egyiket-másikat meg is csókolta és kioktatta őket... Ne hagyják annyiban a dolgot, minden osztály tiltakozzon, követelje a napibérek felemelését. Tíz nap múlva a raktár ajtajára táblát szegeztetett az igazgatóság: „Idegeneknek büntetés terhe mellett tilos a bemenet.” Márton néni bölcsen mosolygott. Na, ha a „bemenet” tilos is, a „kimenet” még nem. Ebédidőben maga látogatta meg sorra az osztályokat. Ezt követőleg hol az egyik, hol a másik osztály munkássága vonult fel az iroda elé. Az igazgatóság megígérte: felülvizsgálják a dolgot a fizetések körül. De eltelt egy hét is, s az eredmény csak abban mutatkozott, hogy most már minden munkaterem ajtaján lógott a felirat: „Egyik osztályból a másikba munkaszünetben tilos az átjárás.” Akit rajtacsíptek, megbírságolták. Márton néni ekkor a kapun kívül várta meg a hazatérő munkásnőket s kitanította valamennyit: minden osztály külön-külön beszélje meg a követelések kérdését s munkaidőben vonuljanak az irodák elé. Ezt a tervet úgy látszik az igazgatóság még aznap este megtudta, mert reggel már a munkatermeken lógott öklömnyi betűkkel a felírás: „Munkaközben azonnali elbocsátás terhe mellett tilos a beszélgetés.” Az ebédszünetet pedig eltörölték. Attól a naptól kezdve egyfolytában dolgozták ki a napi munkaidőt. A gyár kapujában meg kakastollas csendőrök posztoltak. Szétkergették a csoportosulásokat. Márton néninek ugyanekkor az irodában kifizették a felmondási időre járó munkabért és elbocsátották...

Márton néni ekkor a kezéhez kapott pénzzel kibérelt egy üres vendéglő helyiséget, oda adott találkozót a munkásnőknek. Másnap hajnalban már ők függesztettek ki egy táblát a gyár kapujára. Hogy mi volt ráírva?...

Találják ki!

De annyi bizonyos, hogy ebből a gyárból egy munkásnőnek sem került belé a fényképe a Tolnai Világlapjába. Azóta eltűnt a kakasgyufa is a trafikokból. Márton néni pedig nagyon öreg lett... És amikor mai gyárinépségről kell beszélni, lemondva legyint:

–   Nem olyan lobbanósak ezek, mint amilyenek mi voltunk a kakasgyufa korában.

A múltkoriban beszélgettem vele utoljára és azt mondta: hazudtoljam meg, ha tudom, ő nem haragszik érte...

(1940)