nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A CSODABICIKLI

A CSODABICIKLI

A harmincas évek válságában minden valamire való erdélyi családnál foglalni járt a végrehajtó. Kinél az adó, kinél pedig a bankadósság miatt. Főként a domnu perceptorok kilincseltek házról házra. Jobb holmiját, aki csak tehette, padláson, pincében avagy a fáskamrákban rejtegette előlük. Törött lábú ágyakat, rozoga ruhásszekrényeket raktak ki a foglalók elé. Azok konok szorgalommal szekereztették el az ócskánál ócskább lomokat. A városházán levő raktár utóbb már szűknek bizonyult. Drága pénzen külön raktárhelyiséget kellett bérelniük, hogy már az ószeren is túl vacaknak bizonyuló bútorokat gondosan megőrizhessék az árverés napjáig.

Ilyen viszonyok közepette vált esedékessé a foglalás Sántháéknál is. Az örökké tevékeny férfinak volt egy híres biciklije, amit ha éppen nem hajszolt, akkor mindig reparált. Annak idején ócskán vette, dupla nyolcas kerekekkel. Kiegyengette, a rozsdás csengőt kicserélte egy rekedt dudával. A karbidlámpa helyett elemlámpát szerelt rá. A közönséges kormányszarvakat versenykormánnyal helyettesítette. Aztán meg valami féllóerős motort kerített és mindenáron motorizálni próbálta a bakancsgőzzel hajtott kerékpárt. Mindenféle zászlócskákat tűzdelt a gépre, elöl-hátul. A rendőr hol a megnémult dudáért, hol pedig a piros zászlócskáért írta föl. Akárhányszor megesett, hogy a gyárba menet, feleútján defektet kapott és munkahelyéig a hátán kellett cipelnie a rokkant jószágot. Ráadásul elkésett, és egy órabér erejéig megbírságolták. De ő nem tágított a biciklitől. Szentül hitte, még csak éppen golyóscsapágyra kell szerelnie a kerekeket és az ő biciklije lesz a világ legolcsóbb, legkönnyebb és leggyorsabb versenygépe. Képzelhetni, mennyire féltette a végrehajtóktól. A biciklit gyűlölő felesége viszont a politúros tölgyfaszekrényért reszketett. Unszolta az urát, cipeljék ki a fáskamrába, annak a repedezett, ócska fenyőfaszekrénynek a helyébe, amiben a szennyes ruhát tartják. Már ki is ürítette, éppen csak be kell hozni a tölgyfasifon helyébe.

–   Hogyne – tiltakozott Sántha –, hogy majd a biciklimet vigyék el adóba! Mit gondolsz, a végrehajtónak nincs szeme? Aztán én nem akarom becsapni a kincstárt. Vigyék csak a szekrényt, ahelyett bármikor vehetünk egy másikat. De az én biciklimmel aranyérmet nyerhetek. Meghívnak még a világolimpiászra is. Akkor aztán citromfából csináltatok neked bútort.

Sántháné belátó, okos asszony volt. Ám kikötötte, neki aztán citrom nem kell. Ki nem állhatja a pecsovics színeket. Nem akarja, hogy kificamodjék a szája, valahányszor a bútorokra pillant. Inkább jó hazai, magyar diófából szerezne lakásberendezést.

–   Jó, én nem bánom, legyen dió – bólintott Sántha megkönnyebbülten. De azért nem bízott túlságosan az asszonyban, hiszen a bicikli miatt már kétszer is válópert akart indítani ellene. Mivel aznap, amikor a végrehajtót várták, nagy hó esett, a biciklit nem vihette magával, elhatározta, hogy jól eldugja szem elől. Nehogy megessen a felesége szíve a tölgyfaszekrényen, hiszen az is szép, hazai tölgyfából készült s az asszony örökké epekedett a hazai gyártmányokért. Reggel tehát nagy titokban betuszkolta valahogy féltett kincsét a fáskamrában kiürített ócska szekrénybe. Bezárta, s a kulcsot eldugta.

Délfelé jött az adóvégrehajtó a stráfszekérrel. Módfelett csodálkozva töprengett a politúros tölgyfaszekrény előtt. Idegesen rángatta angoldivatú bajuszát. Már anynyira megszokta, hogy mindenhol vacak dolgokat hajtatnak végre vele, hogy gyanús volt neki erősen ez a jókarban levő szekrény. Miért nem dugták ezt el? Úgy látszik, valami hamisságra készülnek ezek a Sántháék. Látva azonban az asszony elkeseredett arcát s a szekrényre vetett féltő pillantásait, gyanúja elpárolgott. Azt gondolta: bizonyára csak maflábbak és becsületesebbek, mint mások. Miért vinném el éppen tőlük a jó holmit? Egy ronda szekrénnyel több vagy kevesebb a román államnak már igazán nem számít. Részvétét azonban nem akarta nyíltan elárulni, ezért gorombán förmedt rá a körülötte topogó asszonyra:

–   Maguk nem tudnak keríteni egy ócskát ehelyett? Lerí magukról, hogy kártérítést fognak követelni az adóhivataltól, ha én ezt a szekrényt most elviszem és tönkremegy a raktárban. A végén majd még megérem, hogy az én fizetésemből vonják le. Nekem nagy családom van, ténsasszony, nem hagyom magam megkárosítani. Kerítsen ide egy ócskát...

Oly gorombán mondta ezeket, hogy Sántháné fülig pirult. Mindamellett megesett a szíve a perceptor úr nagy családján. Dadogva vallotta be: van nekik a fáskamrában egy ócska szekrényük és ha a domnu perceptor azzal is megelégszik, nem bánja, vigye el azt. Ha pénzük lesz, így is úgy is fizetni fognak – s bizony nagyon megneheztelne, ha a jó szekrény megrongálódnék.

–   Na, ugyi, na – hadonászott hevesen az aktatáskás hivatalnok –, jól sejtettem én, hogy a végén még én húznám a rövidebbet.

Sántháné az örömtől szívrepesve vezette ki a végrehajtót a fáskamrába. Nagy boldogságában eszébe sem jutott belenézni az ócska szekrénybe, hiszen csak tegnap ürítette ki. Még csak az sem tűnt fel neki, vajon miért nyögnek akkorákat az ócska szekrény súlya alatt a fuvarosok.

A végrehajtótól hálálkodva búcsúzott, az pedig dagadó szívvel távozott: íme, egy család, amelyet boldoggá tett. Imádkozni fognak érte, hogy ne foganjon meg az a sok átok, amit ezerszámra szórtak rá más családok.

A gyárból jövő Sántha este mit sem gyanítva toppant haza. Nagyot nézett, amikor a politúros tölgyfaszekrényt sértetlenül a helyén látta. Felesége meg ragyogva lelkendezett, milyen jószívű volt a goromba végrehajtó. Egyszer aztán elakadt az újságolásban. Mert az ura tépni kezdte saját korán ritkuló haját. Dühöngve nyargalászott fel s alá a szobában. Aztán kirohant s fejszét ragadva lihegett vissza és se szó, se beszéd, ezer darabra törte a hazai tölgyfából készült szekrényt.

–   Nesze neked hazai – bömbölte a szekrény romjain toporzékolva. – Ne legyen ez sem, ha a citrombútor nem kellett neked. De összevágom azt a nyomorult végrehajtót is, az ő pimasz, jó szívével együtt.

A végrehajtót azonban mégsem vágta össze, de azóta sincs nekik ruhásszekrényük. Még ócska sem, mert Sántha másnap kölcsönpénzből az egész város, főként pedig az adóhivatal csodájára kiváltotta a csodabiciklit rejtő ócska ruhásszekrényt, s kivéve belőle a kerékpárt – nyomban oda is ajándékozta a szekrényt egy cigánynak. Kevélykedve fenyegetődzött, majd ő azért is citromsifont nyer magának a világolimpiászon. Hetykén a biciklire pattant s elkarikázott. Ám az egyik meredek utcán lefelé száguldva, a fék felmondta a szolgálatot. Belerohant a keresztutca egyik házfalába. A kerékpár nyekkent egyet, aztán darabokra esett. Így a citromsifont szerző világolimpiászt az ócskavasas zsidónál érte meg. Sántha pedig legfeljebb a távgyalogló-versenyen vehetett volna részt, visszeres lábai azonban még a gyárig is alig vitték reggelenként.

(1941)