APA ÉS FIA 1943-BAN

Vasárnap reggel süt a nap, mint máskor. Az ébresztőóra helyett ma ő költötte fel a családot, de annál egy órával később. Az apa nagyokat ásítva borotválkozik az ablakfára akasztott tükör előtt. Az asszony tüzet rak, hársfateát főz reggelire. Az alig tizenkét éves fiú borzasan ül a padlón, s fűzi a cipőjét, keze meg-megáll, mert az esze egy igen fontos kérdés körül botorkál, az anyja mindegyre korholja:

–   Siess, te jómadár. Ne fűzd azt a cipőt egy évig. Elkésel a vasárnapi iskolából. Az Isten látott még egy ilyen lustaságot...

A fiú ilyenkor serényebben dugdossa a fűzőt, de ismét elakad a keze, végül feltekint az apjára, s nagyon komolyan kérdi:

–   Miért olyan gyávák a négerek, apuka?

–   Hagyj békét apádnak – markol a gyerek hajába az anya – , arra gondolj, amiből az iskolában feleltetnek.

–   De én tudni akarom – rántja el a fejét a fiú. És sürgetően néz az apjára. Az elképedve bámul a tükörbe, abban látja az ő borzas fiát, ezt a napról napra idegesítőbb gyereket. Mindig kitalál valamit, amin ő sosem szokott gondolkozni, amilyen neki soha eszébe nem jut, amire ő szégyenszemre örökké „nem tudom”-mal felel. Hogy jutnak eszébe ennek a fiúnak cipőfűzés közben a négerek? És miért éppen a négerek, akikről ő munkás­  apa létére csak annyit tud, hogy Afrikában születnek és hogy Amerikában gyakran meglincselik őket. Azután meg van valahol egy tengerentúli nagy világváros és abban egy park, aminek a kapujára az van kiírva, hogy kutyáknak és négereknek tilos a bemenet. S még ebben sem túl biztos, mert mintha kínait írt volna a Tolnai. Ezekről a kutyák után következő négerekről azonban eszébe jut, hogy egyszer, mikor még a felesége székely cselédlány volt és ő vele sétálgatott a főtéren, hát gumibotosok lekergették őket onnan a piacra a többi cselédekkel és boltiszolgákkal együtt... Úgy gondolja, hogy ezek a négerek is valami cselédnépek lehetnek, s ezért nyomban pártjukra kel, amint ingerülten felel a fiának:

–   Én azt mondom, hogy nem gyávák, csak...

–   De gyávák és tolvajok – vág közbe a fia.

–   Te azt nem tudhatod – mérgelődik fel az apa. – Sosem láttál négert, eggyel sem beszéltél.

–   De Stanley beszélt – makacskodik a fiú.

–   Ne ellenkezz apáddal – ront rá az asszony –, öltözz már...

–   Nem öltözök – ugrik fel a gyerek, s a többit már az asztal mögül kiáltja, ahova nem ér el az anyja ütésre emelkedő keze. – Addig nem öltözök, amíg ezt meg nem beszéltük. Nem muszáj mindent személyesen látni. Apuka ne hitetlenkedjék örökké.

–   Ne kritizáld apádat, te... – néz az asszony hol a gyerekre, hol a beszappanozott arcú apára, s mintha rájött volna, hogy mivel torkolhatná le villogó szemű fiát, e fenyegető kérdéssel támad neki: – Honnan ismered te azt a Stanleyt? Mondtam már, hogy kitekerem a nyakadat, ha mindenféle léhűtővel szóba állsz...

–   Léhűtővel? – nevet bántó hangosan a gyerek. – Hallja, apuka, anyám azt hiszi, hogy Stanley léhűtő volt...

Az apa érzi, most istenesen nyakon kellene teremtenie az anyjával csúfolódó gyereket, de nincs ereje hozzá, mert ő sem tudja, ki lehet az a Stanley, ezért csak úgy zavartan mormog. Látja a tükörben, hogy a felesége megbántottan elfordul. Most már biztosan nem kel többé a pártjára, pedig ez a fiú máris mintha gyanút fogott volna, hogy ő sem lehet okosabb az anyjánál, mert incselkedve mondja:

–          Biza, jól fogott volna neki egy léhűtő abban a fene nagy melegben. Ugye apuka, ráfért volna Stanleyre, mikor felkutatta a Kongó vidékét? A Nílusnak is jó forró volt a leve, mikor végighajózta. Sokszor majd meggebedtek szomjan.

–   Ült volna a fenekén – szólja el magát az apa hirtelen –, senki se kérte, hogy odamenjen – mondja úgy, mintha már tudná, kiről van szó.

–   Senki? – csap le nyomban a gyerek, s vigyorog. Közben látja, hogy az anyja fülel, s így folytatja: – Apukának az angol földrajzkutató társaság az senki?

–   De nem volt muszáj engedelmeskedni neki – kap belé az apja élénken ebbe a kibúvó mondatba.

–   Igen de kíváncsi volt Afrikára. Mikor a járatlan dzsungeleken hatolt át, mind elszökdöstek a néger teherhordók, s ellopták a poggyászt is. Hát nem gyáva tolvajok? Veszélyben félannyi kitartás sincs bennük, mint a fehérekben.

–   Most már én parancsolom, hogy öltözz! – fordul meg az apja erélyesen. – Ne beszélj butaságokat. Stanley egy fehér úr volt, a négerek meg négerek, ha majd ők írják meg magukról, hogy gvávák és tolvajok, akkor elhiszem...

–   Hogy?! – képed el a fiú – maga inkább hinne nekik, mint Stanleynek, aki annyi mindent kiállt? Ha ő nem ment volna Afrikába, talán ma sem tudnánk, hogy Kongó is van a világon.

–   De a négerek tudták Stanley nélkül is. Miért fárasztották volna magukat olyasmiért, amit már úgyis tudnak?

–   Igen, de a fehérek nélkül sosem hallották volna, hogy van Amerika meg Európa is.

–   Jól éltek ők lincselés nélkül is – vág vissza az apa most még biztosabb hangon. – Te mit érsz Amerikával meg Afrikával és Kínával? Cseppet sem lennénk mi szegényebbek, ha semmit nem is tudnánk azokról...

A fiú erre már nem tud mit mondani. Megdöbbenve ismét nekiáll a cipőfűzésnek. Keze most is mindegyre meg-megáll, gondolkozik, vajon tényleg mi hasznuk is van nekik azokból az idegen világrészekből? Ha ő most csak egy hasznot is fel tudna hozni, biztosan kiderülne, hogy mégiscsak nagyon gyávák a négerek... De majd megkérdi az iskolában. Sebesebben öltözik, a teát is csak úgy állva issza ki. Már elmenőben van, mikor hirtelen eszébe jut valami, az ajtóból fordul vissza.

–   Még nem győzött le, apuka. Mért járat engem polgáriba, ha semmi hasznunk sincs Amerikából meg Afrikából? Miért tanulom én ezeket?

Az apa már beretválkozás után mossa vörösre kapart arcát, éppen azon tűnődik, milyen jó is, hogy egyszer sikerült okos apának látszania. Ezért azután a fia újabb kérdése úgy éri, mint a pofon. Tudja, most nincs idő ravaszkodni, ha leáll vitázni, a gyerek elkésik. Ha meg rendes válasz nélkül ereszti el, akkor ő marad alul. Úgy vaktában odakiáltja hát, amit a legjobbnak gondol:

–   Azért járatlak, mert polgári nélkül nem vesznek fel inasnak.

A gyerek arcán grimasz jelenik meg, s gyorsan nyúl a kilincs után, mert az anyja haragosan jő feléje. De azért nem állhatja meg, hogy búcsúzóul vissza ne kiáltsa:

–   Erről még tárgyalni fogunk...

Mikor az ajtó hirtelen becsapódik utána, a férfi komoran néz össze az asszonnyal, aki ingerülten dadogja:

–   Engedhetjük, hogy így beszéljen, hogy azt mondja, tárgyalni fog velünk? Minden szót a könyvekből mond...

Az apa kinéz az ablakon, bal szemöldöke megrándul, amint biztatást várón mondja:

–   Én azért, azt hiszem, jól feleltem neki...

–   Mit tudom én – von vállat az asszony egészen elkedvetlenedve. – Én sem láttam négert még egyszer sem.

–   Nem muszáj mindent személyesen látni – ismétli az apa önkéntelenül is a fia szavait. De a felesége szemrehányó tekintete elől hirtelen elfordul, majd indulatosan teszi hozzá: – Nem szégyen tőle tanulni. De azért nekem is igazam volt a négerek dolgában, mert vannak fehér négerek is. Emlékszel, minket éppúgy lekergettek a főtérről, mintha feketék lettünk volna. És mi futottunk, nem gyávaságból, csak mert tudtuk, hogy még nagyobb baj lesz, ha nem futunk. Így lehetnek azok a fekete négerek is, mert nem gyáva az ember, csak esze van. Néha nem ártana, ha kevesebb volna... Jobb dolgunk lenne, ha csupa okosságból nem futnánk el minden elől... Á, de biztos, most is marhaságot beszélek...

Ingerülten tekint a feleségére, miért nem helyesel vagy cáfol. Az elgondolkozva murkot szed elő, kaparni kezdi, s fejét lesunyítva kérdi:

–   Te tudtad, hogy ki az a Stanley?

–   Nem tudtam – feleli a férfi még mindig indulatosan – , nem tudtam, de vigyáztam, máskor vigyázz te is. Hadd hogy beszélje ki, amit tud ez a kölyök, s tégy úgy, mintha te is tudnád... Én azt mondom, mikor nincs itthon, belé kell nézzünk a könyveibe. Avval az afrikai dologgal tisztába kell jöjjünk... Hátha mégis van valami hasznuk belőle, hogy felfedezték.

–   Jó – mondja csendesen az asszony, s közben már azon tűnődik , mikor éri meg újra, hogy ilyenkor vasárnap ismét jó nagy velőscsontokat főzzön a zöldséglevesbe...

(1943)