nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
KÜLVÁROS

KÜLVÁROS

Első rész

A BOLDOG UTCÁN TÚL

Vasúti negyed

Kolozsváron egykor a Kisszamos volt a belváros természetes határa. A vasút megépítése óta azonban nehézkesen átgázolt a várfalakon, a Kisszamos túlsó partjára, kispolgári lomhasággal egészen elterpeszkedett a vasúttal párhuzamosan kanyargó, nyugtalan folyású Nádas-patakig, míg délnek a meredek feleki dombok hosszú ideig útját állták a város lassú terjeszkedésének. Éppen ezért előbb látogassuk meg azokat a külvárosokat, melyeknek már múltjuk is van. Ez a múlt a vasúti állomás körül torkollik a Boldog utcába. Ahol véget ér ez a talányos nevű utca, nyomban ott kezdődik a boldogtalan külváros, a vasúti negyed. Talán e boldogtalanság kihangsúlyozása végett hagyta meg a főhatalomváltozás is az utca régi nevét. Románra fordítva Str. Fericirei-nek írják. A Boldog utca folytatásaként, szintén régi nevén szerepel az Új utca.

Ezt az utcát gazdag hóstátiak lakták régebben. Még ma is látni egy-egy széles, nagy kaput, homlokára vésve: „Az Úr segedelmével építette” ez és ez. Egy-két tornácon őszszel ma is csöves kukorica pirosodik, de a hóstáti házak nagy része új frontot kapott. Az udvarok végében, az istállók mellé, vagy azokat átalakítva, kis szobákat ragasztottak az olcsó lakást kereső vasúti munkásoknak. Néhol maga a hóstáti fiú vedlett át kalauznak, pálya- és műhelymunkásnak, a legjobb esetben mozdonyvezetőnek. Megvetve így az alapját a vasúti munkásdinasztiának az Új utca környékén, mely ma is a Kővári-telep néven ismeretes.

E telep lakosságára a világháború előtt nagyon ráillett a nyugati országokban ismeretes munkásarisztokrácia jellemrajza és szelleme. Nemegy vasutascsalád leánya és fia emelkedett fel a „hivatalnok-osztály” soraiba, és nemegy készült még ennél is feljebb jutni, de ezeket a törekvéseket a világháború és a főhatalomváltozás derékba törte. Nemegy őszfejű vasutas siratja elveszett nyugdíját, és nemegy nagyravágyó magyar fiú és leány rekedt meg a gyalupad és a varrógép mellett a „változott viszonyok miatt”. A surcos, hajdú-viseletű földész, ha történetesen nem a saját utódairól van szó, bizonyos elégtétellel áll ki a kapujába és gúnyolódik a „koszos iparos törtetők” aláhanyatlásán, mely sok esetben az eke szarvánál sem áll meg, hanem a lenézett napszámos sorban fejeződik be. Az érdekelt szülők vagy rokonok epés keserűséggel, de leszólás nélkül beszélnek a soraikból kikerülő „cucilistákról”. Mert a vasút közelsége nemcsak fiaik foglalkozását változtatta meg, hanem közéjük hordta a munkáseszméket is. Igaz, félszázad kellett hozzá, míg végül kisebbségi sorban kiemelkedett a hóstáti fiatalság közül egy-egy munkásvezető. S nem is a legnyomorultabbak közül, hanem a jómódú „murkos” családokból, ahogy a környékbeli iparosok nevezik őket.

A pipázó, templomos öregek fáradt beletörődéssel veszik tudomásul azt is, hogy a szomszédságukban mind sűrűbben telepednek le román vasutasok. A nyakasabbja vasárnaponként legfeljebb kinyitja az ablakot, s a felerősített rádió bömbölve közvetíti Ravasz László prédikációját – Pestről. De a román szomszéd sem rest, mert ő Bukarestet dörögteti ki a nyitott ablakon. És így kiegyenlítve egymás számláját, tűrhető békében élnek egymás mellett.

A háború után a városba áradó és elsősorban az állami üzemekben elhelyezkedő románság szellemi átalakulására a vasút és a vasúti negyed hatása sokkal gyorsabb ütemű volt, mint a hóstáti munkásutódoké. Átvették ezek kispolgári törekvéseit, s a Kővári-telepet csakhamar kiépítették egészen a Törökvágásig. Tehették, mert az ipari szakmunkára elsősorban a románság jobbmódú földműves rétegei kaptak rá, falun eladott földjeik árából és az állami fizetéssel garantált bankkölcsönökkel tüneményes gyorsasággal építették fel szoba-konyhás kis kertes házaikat. Ezeket részletre vásárolt politúros bútorral, rádióval, varrógéppel rendezték be; sok esetben messze felülmúlva polgári törekvéseikkel az itt talált magyar szakmunkásokat. Érthető, ha élvezni akarták az elnyert nemzeti szabadság előnyeit, hiszen századok óta vártak erre a küzdelmes nemzetiségi sorsban. Mégis mily óriási volt a meglepetés, mikor az 1930–33-as években egyszerre a vasúti munkásság élén látja őket a magyar munkásság. A kolozsvári vasúti műhelyek 1933 februárjában a román munkások vezetésével lépnek általános sztrájkba. A nyugalmas Kővári-telep kispolgári házai látszólag minden átmenet nélkül, egyszerre utcára öntik türelmetlen lakóikat, akik megszállják a vasúti műhelyeket és környékeit. A vasúti műhely bömbölő dudája, mint egy óriási szörny, egy álló napig szakadatlan bőgéssel tartja riadalomban a belvárost.

Csodálatos! A mélyen nemzeti érzelmű vasúti román munkásság vörös lett, a szocialista eszmék martaléka – mondogatták akkoriban. Pedig csak annyi történt, hogy az 1930-as években elmélyülő gazdasági válság folytán csökkent a munkaidő a vasúti műhelyekben is. Ezenkívül húsz százalékos bérredukció csorbította meg az öt-hat- és hétezer lejes havi keresetet. A heti negyvennyolc órai munkaidő meg alászállt harminc órára, de törleszteni kellett a bankadósságokat. Egyszóval a román vasutasok hirtelen lendületű polgáriasodása máról holnapra lezuhant a proletárnyomor szintjére. Bebizonyosodott, hogy a Boldog utcán túl nincs tartós boldogság még többségi sorsban sem. A nagy sztrájk hamar fellángolt, s hamar el is hamvadt. Megígérték a normális munkaidő és a régi bérek visszaállítását. Az ígéret betartására azonban jellemző, hogy a műhelyvezetőség leszereltette a vasúti műhely nagy riadalmat okozó dudáját. Betiltották a vasutasok szakszervezeteit. A régi béreket ma sem élvezik. Ma a legjobb szakmunkás havi fizetése nem haladja túl a négyezret. A februári napok óta szuronyos katona áll a vasúti műhelyek előtt. Átellenben meg a leállított Dacia kisbőrgyár kitört ablakokkal, némán mereng hatalmas és győzedelmes vetélytársa, a Dermata bőr- és cipőgyár ritka szerencséjén. Omladozó vakolata alól kilátszanak téglabordái. E szomorú magányában legfeljebb azzal vigasztalódhatik, hogy ugyanabban az utcában a teljesen újjáalakított gyufagyár is elnémult már jó pár éve. Ellenben a vasúti műhely és a kisbőrgyár közé szorulva évről évre virulóbb a gyermekek jóvoltából rongygyárnak elnevezett rongyraktár, ahonnan ingyen szerzik be gombszükségleteiket a környékbeli gombozó bajnokok.

Minden délután négy órakor a vasúti műhelyek kapuján ömlik a fekete-kormos, olajos munkásnép. Hosszú sorokban bandukolnak a szélrózsa minden irányába. A vasúti hídról nézve hatalmas kerékküllőknek látszanak e sugár alakban szétmenő fekete sorok. Sokan betérnek a közeli kocsmákba vagy boltokba, s megisznak egy pohár „seprőt”, esetleg kenyeret vesznek. A költségeket felíratják a koszos kontókönyvekbe, aztán mennek haza. Megebédelnek, hogy nemsokára már a ház mögötti kiskertben dolgozzanak, vagy a fáskamrába állított műhelypadon végezzék el azt a munkát, amit a szomszédoktól vállalnak, vagy amit saját most épülő házuk igényel. Másnap reggel hatkor aztán újra megindulnak az éhes szájként rájuk várakozó műhelykapuba. Komorak, hallgatnak, mintha az ő szavukat vették volna el, amikor a nagy dudát elnémították.

Kerekdomb

A Kerekdomb alján is nagyrészt vasúti munkások laknak. Ez a külváros a Nádas-patakon túl épült ki a világháború után. De mielőtt továbbmennénk, szenteljünk néhány szót a Nádas-pataknak, amely örök idők óta engesztelhetetlen vetélytársa a Kisszamosnak, és sehogyan sem tud beletörődni abba az alacsony sorba, amely a nagy folyóvizek mellett rá vár. Alacsonyrendűségi érzésével sok bajt és veszedelmet okoz a partján lakó külvárosiaknak. Tíz-tizenöt évig is képes alattomosan forralni magában a lázadás mérgét. Közben partjára csalja a távoli hegyeket, szövetséget köt a felhőkkel, és nagy esőzéseket meg nagy havazásokat csikar ki tőlük. Hirtelen beálló hóolvadások előidézésére biztatja a jámbor napot, s egyszer csak megnő, tengerré duzzad, elönti a határt, a házakat, jegenyéket és disznóólakat sodor magával. Kétszer akkora, mint a Kisszamos, bekebelezi a szennyvizes árkokat, s már-már új, egyenes medret készül vájni magának, mikor a természeti erők minden előzetes bejelentés nélkül cserbenhagyják.

A legutóbbi huszonöt év alatt csak úgy bírta elviselni alárendelt helyzetét, hogy elhitette a kolozsváriakkal: medrében gyógyiszapot rejt, mire a város szegényebb polgársága reumakúrázni jött iszapos vizébe. De a hiszékeny, jó békevilág rég a múlté, a neveletlen külváros ellepve partjait gyáraival és lakóházaival, szennyvizet, cserlúgot, olajat csurgat medrébe. A gyermekek belédobálják a rossz cipőket, lyukas harisnyákat és a fölös számú macskakölyköket. Ráadásul a konkurrens vén folyó Szamosfalván szintén gyógyiszapot hordott össze, s így a Nádasnak csak a hóstátiak bivalyai, lovai s a kölykök hódolnak. Ezért a megaláztatásért 1932-ben próbált boszszút állni. Elsepréssel fenyegette a komisz embereket, gyárastól, házastól együtt. Februárban két napig tartotta rettegésben a partján lakókat. Víz alá borította az Irisz telepet, a Kerekdomb alját s néhány községet a járásból. Azóta megtörve, bizonyos mértékben szabályozott partok közt folytatja szennyes, mindenféle fertőző bacilussal bőven megáldott, sekély vizét.

Mindezt előrebocsájtva, illő tisztelettel lépjünk át a Nádas hídján, s hunyjunk szemet az előtt a szemétdomb előtt, amely rögtön a víz túlsó felén partfeltöltés ürügyével fogadja az embert, s alkalmat ad rongyos gyermekeknek a szemétben való hasznos turkálásra. A Kerekdomb alatt volnánk. Ez a név pontosan ráillik az utcák hátterében homokbányának használt sárga dombra. Egy mendemonda szerint a domb alatt vár van, mely Dárius kincseit rejti. Más élénk fantáziájú, kincssóvár vénember szerint a törökök hordták ide ezt a dombot kincseik elrejtésére, amikor menekülniük kellett a város alól. Amióta csak az eszemet tudom, mindig is hordják, ássák ezt a dombot, úgyhogy a jelenben már csak a fele van meg. De sem az eltemetett várkapu, sem a Dárius kincse nem került elő. Ellenben kitűnő homokot ont magából az utcák aszfaltozásához, régebben még a meszesmalterhez is felhasználták, s mint ilyen, tényleg drága kincset érő hasznot hajtott a városnak.

A Kerekdomb utolsó házai már a kardosfalvi téglagyárakkal érintkeznek. Lakossága vegyes nemzetiségű, román túlsúllyal. A magyarok közt a hóstáti földészivadék az őslakó, mit sem engedve régi szokásaiból, mit sem változtatva régi hajdúviseletén. Csak éppen valamivel csendesebbek, s kétszer is megfontolják, mielőtt bicskát rántanak haragosukra. A gazdagabbja egyre-másra parcelláztatja földjeit, murok helyett betont vet, és borsos házbéreket arat.

Ez ősmagyarok szellemébe s általában az ittlakók világfelfogásába egyáltalán nem könnyű dolog behatolni. Ma már túságosan kapukulcsra nyílik életük. Szigorú kerítésekkel őrzik magukat, s mindenki a saját kútjából hűti szomját. A kapuk elé ácsolt padok is egyre ritkulnak. Pedig ezeken a padokon nevelkedett a szomszédság parlamentarizmusa. Ezt a külvárosi parlamentet most egyre több új kocsma helyettesíti, vagy jobbik esetben a környékbeli egyetlen kuglipálya. A sarkokon épülő új házak rendszerint üzlethelyiségekkel nyílnak az utcára, de senkinek sem jut eszébe, hogy kocsma helyett például kölcsönkönyvtárat is lehetne létesíteni, ami pedig a belvárosban igen nagy népszerűségnek örvend, és amellett jövedelmező is. Alig egy négyzetkilométernyi területen öt kocsma virul. Ellenben a közeli Lomberdő alatt a Csillag nevű tüdőszanatórium megbukott. Egyetlen katolikus kör van a negyedben. Minden kultúrmunkája kimerül a tagok dominózásával.

De nézzünk meg talán közelebbről egy utcát. Kezdjük esetleg az én utcám életével, mert az utcák is élnek. Születnek, cseperednek és nagykorúsulnak. Nemegyszer még nemzetiséget is cserélnek. Az én utcám még a kamaszkorát éli. Még egyszer sem cserélte nevét és nemzetiségét. Simion Balint a neve kezdettől fogva. Sajnos, egyelőre még nem tudom, ki volt ez a nemes férfi, mielőtt utca lett belőle. De az utcabeliek szentül hiszik, hogy csakis valami nagy ember lehetett. Máskülönben miért kereszteltek volna el róla egy ilyen eldugott külvárosi utcát, ahol csupa nagy dolgokkal vívódó kisember lakik. Vasutasok, szabócskák, földészek, asztalosok, akiket át kell menteni a jövőbe, korántsem utcaneveknek, habár nem vallana velük szégyent egy utca sem, hanem hogy legalább fiaik folytassák az ő nevüket tisztességben, emberi jólétben és békében, sok-sok éven keresztül, amikor is az anyakönyvvezető a végelgyengülés halálneme után tegyen pontot az életükre.

Az utca páros oldalán vagy ötholdnyi terület egyik táblájában zsenge őszi búzát borzol a szél, mellette, friss fekete szántásban, gyárimunkás külsejű ember nagy öntözőkannából markolja a magot, és vet. Nem tudom, mit, és nem tudom, milyen reményekkel. Most két éve a páros oldalon bolgár kertészek művelték ezt a nagy földdarabot. Zajos és lompos népek voltak, cigányosan felütött deszkasátrakkal, s a földeken dolgozva, naphosszat szólongatták egymást. Kora tavasszal nyolc méter magas öntözőállványt ácsoltak a Nádas-patak partján. Ócska gázmotorral szivattyúzták fel a patak vizét a százötven méter hosszú deszkacsatornába, amely fokozatosan lejtősödő alkotmányán futott le a táblák közé ásott földcsatornákba. Egyévi fáradságos munkával teljesen átalakították ezt a földdarabot, s egypár év alatt bizonyára kihozta volna a beléfektetett kis tőkét, de egy napon a bolgároknak kormányrendeletre takarodni kellett, a maradi és drágán áruló hóstáti földészek örömére. A bolgárok sírva verték szét az öntözőállványokat, s leszerelték a reggeltől estig köhögő motort, az utcabeli kölykök nagy bánatára. Óbégatva, elkoldusodva mentek világgá tarka szoknyás feleségeikkel és apró kölykeikkel. A szomszédok a kapuban állva sajnálkoztak a jószívű bolgárokon, akik nemegyszer ajándékoztak nekik murkot, paradicsomot vagy főzni való csöves kukoricát. Most a szentéletű magyar baptistával örök háborúságban élnek, mert ez bottal veri szét a labdázó gyerekeket, ha vetés közé pottyan a labdájuk. Eltűnt a szakszerű konyhakertészet, és az utca páros oldalán lezárult egy kis történelem.

A páratlan oldalon döcögve bandukol a jelen. Minden telek beépült már, s a lakók közül nemegy uraktól levetett öltönyökben jár, akárcsak a szomszédos utca, aminek puha talaja az uraktól lejárt belvárosi kövezetből kap burkolatot. A belvárosból ugyanis ide hányják ki a régi utcaköveket, s helyükre aszfaltot simítanak. A mi utcánknak még várni kell, mert a belvárosi rokon zsugorian sokáig foltozgatja páncélját, mielőtt végleg levetné magáról. Az évenként egyszer megjelenő szemetesszekér is ócska alkotmány. Nem díszeleg úgy, mint a belvárosban járó autókamion. Minden eresztékében recsegve és siket hangú bádogharangját zörgetve riasztja fel az efféléhez nem szokott asszonyokat. Mire azonban a kapu elé viszik a szemetet, rendesen már el is tűnik a szemetes, hogy néhány napra rá megérkezzenek a városi adóidézések. Nem merem összefüggésbe hozni a két jelenséget, de a szomszédok igen erősen hajlanak a rosszhiszemű következtetésekre.

Különös emberek ezek a szomszédok, de talán legkülönösebb az utca sarkán lakó asztalos. Évekkel ezelőtt deszkaszínt tákolt össze, és kész volt a szellős épület- és műbútorasztalos műhely. A ,,műhely” mellé aztán nagy termésköveket hordott össze a szorgalom. Majd ócska téglák is kerültek hozzá a belvárosi házak lebontott testéből. Évek múltán falakká tömörültek a zord kövek, s a pincében meghúzhatta magát a műhely. De már fennebb csak annyira futotta a tehetség, hogy a vakolatlan, üres szemüregű falak fölé kalapot tettek a pucér épület fejére. Újabb egy év kellett ahhoz, hogy a földszintre kerüljön a műhely, s egy szobát lakhatóvá tegyenek, de csak azért, hogy a pincében egy kefekötőműhely húzza meg magát. Szinte úgy tűnik, hogy a kefekötők azért bújtak az asztalosműhely alá, hogy ők emeljék lakályossá az egész épületet a fedél aljáig. Megfejthetetlen ennek a műhelynek a jövője. Éppen úgy lehet belőle egy kis gyár, mint amilyen könnyen magánbörtön is válhatik belőle, ahol az asztalos fog őrködni szökésre kész reményei felett.

Vezérként áll ez a ház az utca elején, mintha ő testesítené meg a szomszédos házak befejezetlenségét is. Majdnem minden ház tűzfalából az utcára vicsorítják vörös fogukat a kiálló téglavégek, amik elvásottan várják, hogy az utca felőli épület beléjük kapaszkodjék, ha majd mégis sor kerül a házak befejezésére. Uraik némán, zajtalanul erőlködnek is ezen, és bizonyos féltékenységgel lesnek át egymáshoz, vajon melyik lesz a szerencsés, akinek hamarabb sikerül. Itt az irigykedés a fejlődés motorjának látszik: a harmadik szomszédban dolgozó kevélység, jobb híján, azzal vezet, hogy az ő kútjuk egy méterrel mélyebbre van ásva, és ezért jobb vizet ád, mint a negyedik szomszéd kútja. Az ötödik szomszéd négy leánnyal és négy telekkel verhetetlen. Egy másik család kiválóságát abban látják, hogy eddig minden évben kereszteltek négyszer egymásután. Borzik román vasutas hosszú ideig gőgösen hordta az orrát. Tudniillik az első időben magát tartotta a legokosabb embernek az utcában, mivel csak ő tudott románul. Utóbb igen elernyedtnek látszik, mert kisült, hogy mi is tudunk valamicskét az ő nyelvén, míg ő semmit a miénken.

Néhány évig semmivel sem tudtam kitűnni közülük, hiába írtak sikeres színdarabomról az újságok; különösebb érdeklődést mégis csak akkor keltettem, amikor tavaly egyszer csak eltűnt szemük elől feleségem és a kisfiam. Egy hétig némán horgolódtak a szomszédasszonyok szemében a kérdőjelek. Talán válást szimatoltak, és egy napon aztán Öcsiné nem bírta tovább a bizonytalanságot, és roppant kedves, éneklő hangján feleségem holléte iránt érdeklődött. Megnyugtattam:

–   Nyaralni ment. A tavalyi nyári szabadsága óta negyvenkilenc kilóról negyvennyolcra fogyott, s muszáj volt fürdőre küldeni...

–   Fürdőre?! – kérdezte olyan riadt hangon, amit különben elhalónak szoktak nevezni, mert hiányzik belőle a zengés. Egyszóval a fürdő telibetalált... Ebből az utcából s általában a környékről csak a Szamosra szoktak fürödni járni, s hogy a hatás még nagyobb legyen, rádupláztam. Bizony, fürdőre ment, másfél napig tartott az odautazás... Persze, azt elhallgattam, hogy ez az utazás bivalyszekéren történt a széki sóstóhoz. S azt is elhallgattam, hogy a feleségem levélben arról panaszkodott: az utazás után két napig nem tudott ülni, úgy összerázta a szekér. Hogy rajta kívül még tíz széki aszszony szorongott puttonyos kosarakkal és píposan tátogó tyúkokkal. Ráadásul a fiam elaludt az ölében, s olyan súlyos lett, mint egy fatuskó. Utólag is csak azért vallottam be nekik, nehogy adósságba verjék magukat az utcabeliek, és mit tudom én, még talán a tengerparti fürdőre készüljenek. A széki sóstó is megteszi – biztattam őket. Hadd vigyék pénzüket a nyomorgó székieknek, de egyelőre inkább sehova sem mennek, mintsem olyan hálátlan hősködésre fanyalodjanak, mint az enyém,

A mi utcánk és a környék lakói szemében a közösségért tenni valamit, enyhén szólva, bolondságnak tűnik, és ez nem is csoda. Eddig ugyanis csak a közösség terheivel volt alkalmuk megismerkedni. Kapuikat már azért is egész nap zárva tartják, nehogy a kartonperselyeket osztogató református egyház megbízottja vagy a végrehajtó meglepje őket. Hiszen le, végig a városi sintérek hídjáig majdnem minden utcában drukkol valamilyen kontár vagy adóhátralék elől bujkáló, s ha az utcán nyargaló kölykök véletlenül a kerítéseket kezdik döngetni, a szívük ijedten szorul össze. A „fekete” koldusokat meg igen sokan azzal rázzák le kilincseikről, hogy menjenek a belvárosba kéregetni, ahol van miből adni bőven. Ez ellen hiába apellál akárki is. A siránkozó koldusérvekkel szemben könyörtelenek, s mit sem akarnak tudni arról, hogy a belvárosban megfogják és koldustelepekre száműzik őket.

–   Látszik, hogy nincs szíve – jegyezte meg egy ízben egy makacsabb kéregető, mire a sértett adakozójelölt egyszerre kirántotta az üres nadrágzsebeket, s rámordult:

–   A szívemet nem hordom a zsebemben – s ezzel behúzódott a kemény kapu mögé, sivár birodalmának kulcsát pedig kétszer is megforgatta a zárban... Ennyi elég is a kerekdombi népekről.

Írisz telep

A Kerekdomb alól néhány kilométer hosszúságban a Calea Maramureşului nyújtózkodik egészen a Kajántó úti téglagyárakig. Mind a két oldalán épülő földszintes házakkal, helyesebben épülő kerítésekkel. Az itteni telektulajdonosok pár évvel ezelőtt még betonalappal kezdték a házépítést. Most többnyire a kerítésekkel kezdik, aztán jön a kutyaól, majd az árnyékszék és beköltözik a kutya. Lehetőleg kutyakölyök, hogy a klozettet őrizve, a társtalanság keservétől elvadulva, vérengző bestia váljék belőle, mire sor kerül a tulajdonképpeni hivatala átvételére: a házőrzésre. Tudja isten, miért ez a nagy őrizkedés. Mindegy. Tény, hogy a Calea Maramureşului-on épülnek a kerítések. A Schultz-féle kertészetet is felparcellázták, hiszen a legszebb bimbót mégiscsak a telekuzsora fesli. Most tíz éve egy házhelynyi telek még csak tizenöt-húszezer lej volt errefelé. Ma már ötventől felfelé ha található valamirevaló parcella. Aki még sokáig habozik, az egy-két év múlva mehet a sintérek hídján túlra méregdrága házhelyet vásárolni, ha egyáltalán jó vagy rossz telket akar még kapni. De az ittlakó üreszsebűek, akiknek reményük sem lehet, hogy saját házat szerezzenek, vigasztalják magukat: minek nekik házhely s pláné ház is, hisz itt a vasút és a gyárak mellett háború esetén bizonyára nem virágesőt szórnak majd rájuk a repülőgépek, s milyen megnyugvás lesz akkor bérelt szobában telibetaláltatni, ha tudja az ember, hogy nem a saját háza megy tönkre. Az ilyen cinizmus nem tartozik a ritka esetek közé errefelé. Engem meg bolondnak tartanak, amiért a más élete és más háza miatt tiltakozom a háború ellen. Tudniillik nekem nincs saját házam.

A Calea Maramureşului folyómódra ömlik be az Irisz telepi negyedbe. Ha esik az eső, akkor az út valóságosan is folyni kezd, az Irisz pedig nyeli a vizet és sarat. Szép név ez az Irisz, ha jól emlékszem, valami postásféléje lehetett a görög isteneknek. De talán ez nem is fontos. A fontos, hogy a porcelángyárat Irisznek hívják. A gyár munkásviskókat fiadzott maga köré, és így együttvéve az egészet, mint egy nagy, de nem éppen harmonikus életű családot, Irisz telepnek nevezik a városnegyedek anyakönyvében. A tulajdonképpeni telep azonban már rég megszűnt telep lenni. Kisebb városkának is bátran beillene. A gyár körül törpén gubbasztó házak között magasan, fenségesen és modern stílusban az új román templom tartja szemmel az Isten és a porcelángyár ellen vétőket. A sötétség beálltával a templom arányos tömbjéből semmi sem látszik, de toronyhegyén égbe nyúló kereszt ragyog, mintha abban a pillanatban kovácsolták volna holmi gigászi kovácsok, s az izzó vasnak még nem volt ideje kihűlni. A tünemény egyszerű építészeti teljesítmény. A magas toronytörzsön ugyanis, fel a csúcsig, hosszú, kereszt alakú ablak húzódik, s a többit elvégzi a torony belsejében felgyújtott villany. Ehhez hasonló csodát még csak a porcelángyár tornya produkál, melynek tetőzete alól éjjelenként lángnyelvek csapnak ki. E városnegyed riadt gyerekszívei borzongó kérdésekkel zaklatják kedvetlen szüleiket: vajon a pokol lángjai csapnak-e ki ott? S az apa rábólint: bizony.

Némi igazuk van ezeknek a porcelángyári apáknak. Minél fényesebb, gusztusosabb a porcelán, annál fakóbb, csámpásabb, az égető. A szép nevű városnegyed pedig még fakóbb. Errefelé már nem olyan sűrű az építkezés. Az új házak gyorsan ócskulnak, az utcaajtókon a zár nem mindig zár. Látni még éjszaka is tárvanyitva felejtett utcaajtót, nem kell tartaniuk semmitől, néhány évvel ezelőtt legfeljebb lázító röpiratokat loptak be az ilyen udvarokra. De azért az ilyen könnyelmű utcaajtók egyelőre a ritkaságok közé tartoznak. Nappal viszont annál több kapu áll nyitva, vagy legalábbis egyszer se fordítják rá a kapukulcsot. Nem is volna célszerű, hisz a gyermekeknek akkor a kerítés tetején kellene közlekedniük. S a gyermek, persze a rongyos gyermek, roppant sok. Éhesek is, állítólag rosszak is, talán éppen azért, mert éhesek. Mindig az utcán csörtetnek, szemétben kotorásznak, mint a kutyák a hulladék után.

Itt a szép Irisz telepen az emberek betétkönyvecskék helyett kontókönyvecskéket őriznek féltve, nehogy a boltos könyvéből több süljön ki szombaton, mint amenynyit ők tartanak számon. Amúgy is mindig többre rúg,  mint amennyit a fizetésnél kapnak ezek a hitelbe élő iriszi, dermatai, városi téglagyári, Junász-vasgyári és még ki tudja hányféle kisebb-nagyobb gyárak munkásai. És mégsem tiszta munkásnegyed ez a városrész. Szó sem lehet arról, hogy például a resicai vagy a zsilvölgyi munkásfészkekkel összehasonlíthatnánk. Legfeljebb itt is sok a kocsma, ellenben a szakszervezetek szinte elérhetetlen messzeségben, üresen árváskodnak a belváros szívében. Igaz, működik itt egy katolikus kör, de a römi, a kártya, a sakk csak néhány családos iparosembert érdekel. A reformátusok bibliaórái, az unitáriusok vallásos összejövetelei sem keltenek nagyobb érdeklődést.

Este hat óra felé a Nádas- és a Szamos-hidak ontják haza a munkásszülőket, az utcaajtók pedig a gyermekeket. Nyargalnak az apák elé, akik fáradtan jönnek, de talán nem is jövés az a lassú és roggyanó járás. Karjuk ernyedten csüng. A beléjük kapaszkodó kölykök úgy rángatják, mintha csak üres kabátujj volna. A fáradt szülőknek nincs erejük mosolyogni, se kedvük beszélgetni. Szinte bántja őket az Irisz-híd felőli vidor gyermekének.

Három fiúcska ül az Irisz telepet összekötő keskeny hídon. Napégette csóré lábukat a Szamos sárga vize felett lógatják, és hol énekelnek, hol bámulnak. A Dermata felőli parton, a sekély vízben egy bérkocsis öntözi vederből a hideg víztől ijedező sovány lovát. Bordáin cimbalmozni lehetne, úgy kiállanak. Egy csatakos farkaskutya ide-oda lubickol körülöttük a vízben, s a bundáját időnként meg-megrázva, rendreutasítón ugatja a fejét kapkodó ló orrát, mintha becsmérelné, amiért fél a víztől.

Az éneklő gyermekek gyönyörködve figyelik, s ezalatt a negyedik fiúcska az Irisz felől idekarikázik egy szitarámával. Arcán akkora ihlet ragyog, mintha legalábbis repülőgépet kormányozna a paszulykaróból tört favéggel. A hídon motorpöfögést utánozva fékez, majd felkapja, és a nyakába akasztja a szitarámát. Odaül ő is a három másik mellé. Négyen ha kitesznek egy regrutának való életkort. A karikaművész köpködni kezd a vízbe, s a buta kis kölyökhalak csomóba verődve vadásznak a nyál után. A másik három elölről kezdi az éneket. A dallam ismerős: óvodás kislányok körbefogódzott koszorúja jut eszembe, amint keringve s néhol leguggolva éneklik: ,,Beültettem kiskertemet a tavasszal...” A dallam ugyanaz a gyermekszájra való, kedves, csörgedező hangpatak, de a szöveg már nehézkes, mintha kavicsot görgetne medrében a melódia.

Én csak kicsi proli vagyok, de nagy leszek,

Ha a nagy ínségben éhen el nem veszek.

Öntudatos az apám,

Én se leszek egyéb ám,

Ha megnövök.

 

Jöjjön minden proligyerek ki a rétre,

Láncot fonni a sok kézből egykettőre.

Összetartás erős társ,

Add a kezed, kis elvtárs,

De most mindjárt.

Hosszadalmas faggatás után derült csak ki, hogy az apjuktól tanulták a dalt, de már arra a kérdésre, hogy mit értenek öntudatos apa alatt, meg hogy ők hol tanulták az éneket, csak azt felelik, hogy a nagy árvíz idején a Berek utcában, ahol szállást és élelmet kaptak néhány napra, amíg le nem apadt az ár. Hogy ki volt, mi volt az a jótevő ott a Berek utcában, aki a koszton és szálláson kívül még ezt a dalt is az apjuknak ajándékozta, arra már nem futja a tudásuk. Viszont sorra elmondják, hogy négyük közül az egyik édesapja Dermata-munkás, a másiké a fatelepen dolgozik a körfűrésznél, a harmadik apja vasúti pályamunkás s végül a legkisebbik, a szitamotor-művész apja a Junász-vasgyárban dolgozik, azaz akkoriban éppen sztrájkolt. Ezt a legnagyobb tudatja, és kimerítő magyarázatot ad a sztrájk fogalmáról. ,,Az én apám is sztrájkolt már” – teszi hozzá.

Két lejért veszek nekik kakast az időközben a híd árkára telepedő asszonytól, és otthagyom őket, hadd vendégeljék meg halacskáikat is. Megérdemlik ezt az örömet, hiszen kicsi gyermekfejükben a fiatal külváros súlyos múltját cipelik. E múlt felé gyalogolok át a hídon... Utam a börtön külsejű Dermata-gyár előtt visz el. A délutáni napfény ádáz küzdelmet folytat a különálló igazgatósági palota ablakaival, melyek dühösen verik vissza támadásait. A szamosvölgyi motoros vonat épp most robog el a gyár mellett húzódó töltésen, s a „Halálsorompón” túl elvész a távolban. A sínpár gyilkosan villog a nyomában. Sok életunt munkanélküli varróleánynak és őrizetlen proligyermeknek szaggatta szét a testét a rajta átdübörgő vonat. Talán azért villódzik a töltés körül valamilyen vöröslő fényköd. Ha babonás lennék, mondhatnám, az öngyilkos munkanélküliek lelkei repdesnek a sínek felett, de így csak az izzó napsütésnek tulajdonítom.

A Berek utcába a vasúti töltés hídja alatt lehet kijutni, és a külváros múltja nemcsak a ,,Halálsorompó”nál, de itt a híd lábára is fel van jegyezve. A hídlás termésköveiből nemrégen faraghattak le egy réteget, de a szívós míniumfesték mélyen belerágta magát a kőbe, mert még most is jól kivehető a mondat, amit éhes, élni akaró emberek mázoltak oda a nagy munkanélküliség éveiben: „Munkát, kenyeret!” De itt már más külváros kezdődik.

A hírhedt Lupsa

Strada Livezii, vagyis a Berek utcában vagyunk, azonban itt már semmi sem emlékeztet az egykori füzes berekre. S arra sem, hogy ebben az utcában a 42. szám alatt kenyeret próbáltak adni azoknak az éhes embereknek, akikkel tele volt ez a városnegyed. Néhány ezer ebédet adtak ebben a házban a munkanélküliek gyermekeinek. Ámde a 42-es számú ház mai külsejéből igazán nem néz ki ilyen bőkezűség. Amióta nem láttam, ugyancsak derekas kozmetikát végzett rajta a kőműves. Mindig is úgy emlékezem e házra, mint egy szemöldöktépő vén dámára, aki a párizsi divatlapok szerint évenként változtatja az arcát. Nyolc évvel ezelőtt mészáros üzlet volt a mostani nagy kirakatablak helyén, s a ház szemöldökén szarvasmarha-fejekkel díszített firma lógott. A mészárost aztán leváltotta egy borbély réztányérja, a borbélyt a kenyeres, a kenyeres után az ingyenes orvosi ambuláncia következett. A sűrűn változó firmák helyére néhány évre azután egy nagy kereket forgató meztelen munkás cégére került. A Munkás Segély táblája.

Emberbarát intellektuelek alapítása volt ez az egyesület. Hosszú éveken át a belvárosban vívódott észrevétlenül a mindenféle elméleti kísérletezések kudarcaival. A „kölcsönös segítség” jegyében szavalókórusokkal és Piscator-technikájú kamaraszínházzal akarták kultúrára nevelni a dolgozó tömegeket. Ezenkívül gyermeknyaraltatások terveit forgatták fejükben, amihez gyakorlati alapjuk csak a jóságtól repeső szívük volt. Mikor a munkások kezébe került a vezetés, életre kelt az egyesület kebelében szunnyadó szándék. A munkások jelszava ez volt: ,,Ki a külvárosokba!” Így került a Berek utca 42. szám alá a szervezet. Nekik könnyű volt ez a jelszó, mert amúgy is a külvárosokban éltek, de mit tehettek az inlellektuelek? A belvárosban maradtak. Tekintettel a humanizmusra, ki is kívánhatta volna tőlük, hogy agyongyötörjék magukat ezeken a poros, büdös, sáros és nyomorult utcákon. Hangoztatták, hogy a külvároshoz nem leereszkedni kell, hanem fel kell emelni, csak fogadja el a feléje nyújtott kezet.

Tévedtek. Ide elsősorban lábra volt szükség, ami járjon utcáról utcára, házról házra. A munkásvezetőség rövid egy év alatt össze is gyalogolt vagy háromezer tagot a különböző gyárak környékén. Ezt az eredményt azonban a Nádas és a Kisszamos közös áradásának is köszönhették, vagyis az 1932. évi nagy árvízveszedelemnek. Míg a belvárosban mindenki tehetetlenül rémüldözött és a tűzoltókat biztatta, addig ennek az egyesületnek néhány tucat áldozatkész munkásférfia és asszonya éjnek idején derékig érő jeges árban gázolva, egyenként mentette ki a munkásházakba zárt gyermekeket. A más gyermekeit, és behozták őket a Berek utcába. Felverték a környékbeli üres lakások házigazdáit, e negyedben is nagy számban élő hóstátiaktól szalmát szereztek, másoktól takarókat, pokrócokat, és elhelyezték a hajléktalan menekülőket. Még akkor éjjel gyűjtést indítottak az árvizet bámulók sokaságában, s a begyűlt összegből másnap délben már kazánokban főtt a segélygulyás. Hasonlóan történt ez Désen és Tordán is.

Ennek a külvárosnak a kezdeményezésére az árvíz nyomán egyszerre három erdélyi városban alakultak meg a Munkás Segély fiókszervezetei. Ezek rövidesen akkora tekintélyre tettek szert, hogy az árvízveszedelem után mind a három városban állandósíthatták a munkanélküli-segély konyhákat. Kolozsváron négy külnegyedben létesítettek napközi otthonokat. Ezek közül két helyen ingyenes orvosi rendelőt szerveztek meg. Úgyhogy most már szerep jutott a belvárosi intellektuel kéznek is.

Az orvosi rendelők ingyenes vezetésére megnyertek vagy tíz tekintélyes orvost, magyart, románt, zsidót egyaránt. Ezeknek az orvosoknak a példáján felbuzdulva, majdnem minden helyi patika naponta ingyen vállalta egy beteg gyógyszerrel való ellátását. A zsidó kórház egy ingyenes ágyat bocsátott rendelkezésére a Munkás Segély betegeinek. Egyszóval, most már egyre több segítő kéz nyúlt a Munkás Segély irányította teendők felé. Tejgazdaságok és hóstáti tehenészek lehetővé tették, hogy az elemi iskolákban tejkiosztásokat eszközölhessen az egyesület. Kisgyermekes anyák, várandós munkásasszonyok jutottak általuk tejhez, orvosi tanácshoz, gyermekvédelemhez. De mindezek mellett lendületes kultúrmunkát is kezdeményezett ez az egyesület. Igaz, nem kamaraszínházzal, hanem az egyesületi és utcai kiskönyvtárak megszervezésével analfabétakurzusok létesítésével, olvasókörök létrehozásával.

E népnevelés elmélyítése érdekében körkérdéseket intéztek immár ezrekre szaporodott tagjaikhoz. Kinek mi tetszett ebből vagy abból az olvasmányból? Kinek mi a véleménye erről vagy arról az előadásról vagy a gyermeknevelésről? Mi a társadalom? Mi a nemzet? Hogyan képzelik el jövőjüket stb. stb.? A körkérdésekre írásban kellett válaszolni. A képzettebb tagok segítségével az Irisz telepen, a Kerekdomb alatt, a Pata utcai munkásnegyedben, a Lupsán nehézkes munkásférfiak és mindig elfoglalt munkásnők, komolytalannak tartott munkásifjak, reménye vesztett vének százai hajoltak esténként a kiosztott irkák fölé, és egymással versengve igyekeztek minél kimerítőbb válaszokat írni. Költői, írói s rajzolóművész hajlamok ébredeztek. E sorok írója is itt kezdte első irodalmi kísérleteit. Versikék, dalok és paródiák születtek ismert népdalok dallamaira. Eleddig sohasem észlelt társadalmi és kulturális erjedés indult meg ezekben a külvárosokban, olyan valami, amit igazi társadalmi és kulturális megmozdulásnak lehetett nevezni. A bölcs belváros gyanakvóan kapta fel a fejét. Kezdve a rendőrhatóságoktól le a polgári jótékony egyesületekig, egyházak és főiskolák, orvosok és kocsmárosok vitatták az egyesület szokatlan tevékenységét. Csudálatos módon arra a konklúzióra jutottak, hogy a működése „káros, egyelőre még be nem vallott szubverzív, ha nem bolseviki célja lehet”.

Mikor aztán az 1932. év vége felé Erdélyben végighömpölygött a nagy sztrájkhullám, és ez az egyesület már a sztrájkolók gyermekei számára is segélykonyhákat szervezett, a gyanakvók diadalmasan csaptak le: íme, a szubverzív lóláb máris kilóg a zsákból. Megkezdődött a rágalom- és uszítóhadjárat az egyesület működése ellen. A tagokat különböző címen egyre-másra perbe fogták. Ugyanakkor azonban örvendetesnek látszó konkurrencia is támadt a sokféle egyházi és jótékonycélú egyesületek, nőszövetségek révén. Ők is járták már a külvárosokat. A Munkás Segély példáját követve, tejakciókat szerveztek, ingyenkenyeret osztottak, felolvastak. Még csak a Munkás Segély szervezeti formáit is igyekeztek lekopírozni, hogy átcsalhassák magukhoz a „szocialista mételyből” a külvárosiakat. De ez alig sikerült nekik. És nem bírták felfogni, miért.

Sikertelenségük oka abban keresendő, hogy a konkurrens urak és hölgyek tényleg leereszkedtek a külvároshoz, ahelyett, hogy melléálltak volna. Egyszerűen jótékonykodtak, és tűrték, sőt elvárták a kézcsókot. Nevelés helyett türelemről, erkölcsösségről és túlvilágról prédikáltak. Ennek következtében a komoly, önérzetes külvárosi népelemek visszahúzódtak tőlük. Csak a lumpenproletárok lepték el őket, akik hozzá voltak már szokva, hogy mindent szenteskedve, ellenérték nélkül fogadjanak el. Holott a károsnak mondott egyesület fő erkölcsi elve a kölcsönös segítségen alapult. Tagjaikat és a gyámolításra szorulókat különböző alosztályokba osztották be, és rájuk bízták a vezetést. Kezdeményezési teret engedtek nekik, véleményre és kritikai bátorságra nevelték őket. Mindezeket persze mellőzték a konkurrensek, és érthetetlenül nézték, hogy ezalatt a Munkás Segély, minden nehézség és gáncsoskodás ellenére, országos mozgalommá nő, kéthetenként megjelenő újsággal, amit egyszerű munkások írnak és szerkesztenek. Egyre több polgári elemet hódítottak pártjukra. Már falun is fiókokat kezdtek szervezni. Ez a fejlődés aztán egyeseket komolyabban is meggondolkoztatott a konkurrensek közül. A jótékony egyesületek egyik-másik lelkiismeretesebb tagja puhatolózó lépéseket tett a Munkás Segély vezetőségénél, vajon nem lehetne valamilyen módon összeműködést teremteni a különböző ilyen természetű egyesületek között. De a sikerektől elbizakodott és az őket ért rágalmak miatt érzékeny munkások kitértek az ilyen kísérletek elől. Pedig ma bizonyára más arcot mutatna a külváros, ha akkor elfogulatlanabbul nézik az ilyen szándékokat. A munkások tapasztalati fölényükkel vezető szerephez juthattak volna az összeműködő egyesületek között. Állandóan kezükben tarthatták volna a kezdeményezés emeltyűit. Átalakíthatták volna a polgári egyesületek lomha szellemét tényleges népmentő tevékeny szellemmé... Hogy ez a külvárosi népmozgalom valójában mit jelenthetne, arra igen jellemző a Pata utcai fiókszervezet története.

A patások

A Pata utcai városrész a második kerületben húzza meg magát, s így az első látásra úgy érezni, mintha a várótermek és a vendéglők másodosztályú közönsége lakná ezt a negyedet, pedig hát a Pata utca és környéke a város talán legősibb proletárfertálya. Kőművesek, kőfaragók, dohánygyári munkások és a muzsikus cigányok főfészke még ma is. A város keleti sarkában terül el, s a Györgyfalvi út fehér szalagja fekszik közte és a Tisztviselő telep közt. Talán a muzsikus cigányok közelsége az oka, hogy ez a legszegényebb negyed volt a város legmulatósabb, legiszákosabb és úgy mellékesen a legbicskásabb fertálya is.

A fiatalemberek nyáron éppen úgy, mint télen, munka után az utcák sarkán csoportokba verődtek, hogy a cigányoktól tercelni tanuljanak, s így mély érzéssel énekelve, jól szemmel tarthatták a hazatérő munkáslányok becsületét. Jaj volt annak a más fertálybeli legénynek, aki haza mert valakit kísérni az ő lányaik közül. Igaz viszont, hogy ők is sokszor póruljártak, ha más fertályba vetődtek. Persze mindez jórészt a múlté, de akkoriban az Annabálokon sokszor még a vitás Bözsik is megverődtek, amiért más fertály legényeiért mert dobbanni a szívük. Később, asszonykorukban is kijárt nekik a verés a mulatós, fizetést eltercelő férjektől, amiért haza akarták hurcolni őket a kocsmából.

Így éltek ősidők óta a patások valamilyen torz fertályközösségben, nemegyszer vérüket ontva az utca becsületéért, amiről különben aligha tudtak elfogadható magyarázatot adni, miből is áll hát ez a fertály- vagy utcabecsület. Hírhedtségükre büszkén verték a mellüket, s egy készülő verekedésnél az egyik legény így kiáltott oda ellenfelének: „Szűcs Misi vagyok a patások közül, üss ide, ha sose hallottad hírünket!” Persze a másik rendszerint odaütött Szűcs Misinek, és jöhetett a rendőrség vagy mentőautó.

Virtusos pózukat és még inkább fantáziájukat főleg a Nick Carter-füzetekből másolták, de Sobri Jóskának is sokat köszönhettek, míg a lányok ötezer oldalas Titokzatos grófkisasszony szerelméből tanultak ábrándozni. Egynekegynek sikerült is nagy ritkán összetalálkozni a „lovaggal”, hogy egy szép napon eltűnjön mindörökre, maga után hagyva egy kis „apródot” örök emlékül és örök szégyenére a fertálynak. A fiúk közül is kikerült egy-két középszerű betörő, akiket minden Sobri Jóska-féle vakmerőség és Nick Carter-furfang sem bírt megóvni a gyors lefüleléstől. Egyszóval ez a külváros pontosan és szabályszerűen magába rejtette mindazt, amit erkölcsnemesítő aggszűzek képzelnek el a perifériákról...

A patások évszázados íratlan fertálytörvényeibe azonban 1932-ben rendbontók gázoltak, Munkás Segély-tagok. Egy téli napon egyszer csak megjelentek itt is, ott is gyűjtőíveikkel, és – szörnyűség – más fertálybeli munkanélküliek gyermekeinek gyűjtöttek! A merénylet elsősorban a patásokat, aztán a Csákány utcaiakat háborította fel. A többi kis mellékutcák, mint a Munkás utca és Hajnal utca, már csak puszta lojalitásból is velük háborogtak. Mindeddig soha senki sem merészelt közéjük jönni, hogy a fertályok közötti összetartásról meg a kölcsönös segítségről beszéljen. Ráadásul pedig igen jól emlékeztek még egy harminc évvel azelőtt megszökött szakegyleti pénztárosra, akinek átkos emlékét apáról fiúra hagyományozták a mindig elkeseredett anyák, és óva intették őket a szervezkedéstől. A Munkás Segély-szervezőket is, hogy, hogy nem, hamar azzal vádolták, hogy „öszszepaktálnak” a pénztárossal. Azt persze nem fejtették ki, vajon a harminc év előtti pénztárosra gondolnak-e.

Mikor aztán az is kiderült, hogy a Munkás Segély pénztárosa Lupsán, a Berek utcában tanyázik, már fenyegetőztek is, hogy egyszer lejönnek, és szétverik azt a „tolvaj lupsai bandát”, ha nem hagynak békét nekik. Lupsa tudvalevőleg valamikor szintén hóstáti földésznegyed volt, és a legelkeseredettebb ellenségeskedést folytatták az „iparas” patásokkal, s általában holmi „iparas pociherekkel”. Ez a kellőleg nem indokolható gyűlölet sejthetőleg még a sötét céh-időkből ered, és alighanem a céhbeli mesterlegények számlájára írható, akik mindig is szerettek pályázni a gazdag földészlányok kezére és vagyonára... Ez a vagyonféltés plántálódott át évszázadokon keresztül a földészivadékok lelkébe. E féltéssel járó vetélykedés aztán fertálygyűlölködéssé alakult át az idők folyamán Lupsára is betelepülő ipari munkások révén. Most a Munkás Segély új tápot nyújtott e vetélykedésnek a pénztárossal. A tájékozatlanabb patások már bizonyosra vették, hogy az egykori sikkasztó pénztárossal van dolguk. Megbüntetése céljából az ószeren bokszereket vásároltak. De a bicska- és bokszerszakértőkön kívül került már olyan is, aki a pénztárkönyv felülvizsgálatával fenyegetőzött...

A Berek utcában eleinte mosolyogtak ezen az acsarkodáson, később azonban a dolog komollyá vált. Már olyan vádak érkeztek a Patából, hogy a vezetőség egyes tagjai titokban házat építenek az egyesület pénzéből. Sokan megnevezték: az elnök itt és itt épít házat, még csak a telek számát és a vételárt is tudták. Ez a határozott vád végre gyanút ébresztett a lupsaiakban is. Végül a szorongatott helyzetbe került elnök úgy vélte, hogy a Pata utcaiakat le kell hívni, bizonyítsák be állításaikat. Azonkívül meg kell mutatni nekik minden könyvet és leltárt, győződjenek meg az itt folyó munkáról. A vezetőség többsége viszont felháborodva utasította vissza ezt a bizarr gondolatot. Elképzelhetetlennek tartották, hogy ilyen-olyan illetéktelenek „dugják az orrukat” az egyesület belügyeibe, azonban csakhamar be kellett látniuk: a pataiak vádaskodásával le kell végre számolni valahogy. Különben ártalmára lesz az egyesület működésének. Hiszen az ingyenes rendelőorvosok egyike-másika máris célzást tett ,,a tudomására jutott inkorrekt ügyvezetésre” és a saját önzetlenségük kihasználására. Félős volt, hogy megtagadják további ingyenes közreműködésüket.

–   Jöjjenek hát, és ellenőrizzék a dolgokat – határozta el végül a csupa munkásokból álló vezetőség. A vádaskodó patások meghökkentek erre a nem várt felszólításra. Két vagy három hétig tanácstalanul süllögtek maguk közt a kocsmákban vagy hajnyírás közben a mindent tudó borbélynál: mit is kellene csinálni? Végre aztán az egyik jog szerinti taggal leüzenték, hogy valamelyik vasárnap délelőtt ellátogatnak, de kikötik, hogy azok a Pata utcai renegátok, akik már tagjai az egyesületnek (körülbelül négy-öt), nem vehetnek részt a „dumá”-ban, mert azok úgyis a vezetőség pártján állnak. A vezetőség vérmesebb tagjai káromkodva tiltakoztak e sértő feltétel ellen, de végül is beletörődtek.

Ettől kezdve minden vasárnap reggel izgatottan verődtek össze a Berek utca közelében lévő tagok, némelyik nehéz furkósbotot hozva magával, mert alig hittek a fura ügy sima lezajlásában. Csak az elnök volt nyugodt, biztatta őket: majd megfogják a patásokat saját csapdájukban.

Végre egy zúzmarás vasárnap reggel tíz óra körül a kiküldött előőrsök sápadtan jelentették: „Jönnek a patások!” Tényleg meg is érkeztek vagy nyolcan, két ólmosbottal. Egyikük homlokán nagy horpadás éktelenkedett. Szóval elég szakértőknek néztek ki. Különben meglett családos ember volt valamennyi. Amint beléptek az egyesület helyiségébe, nemigen keltették az elfogulatlanság látszatát. Igen gyanúsan pislogtak hátra, a mögöttük becsukódó ajtóra. A helyiségekben előbb megbámulták a falakra aggatott plakátokat, s szemmel láthatólag csudálkozásra késztette őket a terjedelmes, képekkel tarkított faliújság. Aztán fellengős hangon maguk elé kérték a jegyzőkönyvet, de az előkerülő vaskos pénztárkönyv és a dosszírozott gyűjtőív-halmaz meglepte őket; amint utólag bevallották, egyáltalán nem hitték, hogy itt rendes könyveléssel lesz dolguk. Az adatok fárasztó összehasonlítása ásításra késztette őket, óráról órára lohadt buzgóságuk. A szemük déli egy óra felé már káprázott a sok szám és gyűjtőív adataitól. De nem volt kegyelem, jött az asszonyokból álló konyhabizottság, az utcai bizalmiak, a könyvtárosok, a ruhakiosztó raktárnok, legeslegvégül, a legnagyobb meglepetésükre, következett a gyermekekből szervezett napközi otthon-bizottság. És számba adtak minden fej káposztát, minden darab murkot, minden félretaposott cipőt és összegyűjtött csecsemőstaférungot. Ebéd nélkül, korgó gyomorral folyt az ellenőrzés estig. Az izzadó patások fejében már tótágast állt minden. A behorpadt homlokú patás aztán este nyolc óra tájt elveszítette türelmét, földhöz vágta a keze ügyibe eső rossz cipőt, és keserveset káromkodott.

Neki elég volt ebből a sok ,,vacakból”. A „dumnyezó” hitte volna, hogy ez így megy... Itt akkor se lophat az ember, ha mindjárt akarna. De hogy állunk elnök úr kis házacskájával? Miből épül az?

Az elnök először is kijelentette, hogy nem úr, csak munkás; másodszor pedig felvilágosította, hogy ő nem azonos sem a kicsi házacskával, sem tulajdonosával, csak valami buta véletlen folytán névrokon az illető háztulajdonossal, de más rokonság igazán nem fűzi hozzá. Ezt tanúkkal bizonyíthatja és mindjárt kéznél is voltak a tanúk. Erre kölcsönös és kínos hallgatás feküdt mind a két táborra. Végül a horpadt homlokú patás felemelkedett és azt mondta:

–   Nahát akkor menjünk a fenébe; én eddig is mondtam, hogy asszonypletyka lesz az egész, és kár előre jártatni a szánkat...

–   Hohó, de ez még nem elég – szakította félbe valaki ingerülten a lupsaiak közül.

–   Nem elég – vakarta meg a hátát az egyik szekrény sarkán. – Hát akkor gyerünk, és a mi kontónkra megiszunk valahol egy pár lityi békebort, és hagyjuk a fenébe már az egészet...

–   Még ez se elég – szólt most a hallgatag pénztáros is. – Maguk meg kell mutassák, nemcsak szájalni tudnak, hanem ha meggyőződtek ennek az egyesületnek a becsületességéről és hasznosságáról, akkor alakítsák meg maguk is a Pata utcai fiókot. Mi megbízzuk ezzel magukat. Látták, mit hogyan kell csinálni, és fogjanak hozzá. A gyanúsítást csak így lehet jóvátenni...

És a sarokba szorított Pata utcaiak jóvátették a hibát csupa virtusból. Két hónap múlva már ingyenes ambulancia működött az utcájukban. Ugyanott egy „védőnő” gondjaira bízva csecsemők és más kisgyermekek nyertek elhelyezést nappalra, míg az anyák munkában voltak. A fertályromantika rohamosan átlényegült. A Munkás Segély mentelmi jogot biztosított az idegen fertálybelieknek az ő utcájukban is. Csak egy baj volt még a patásokkal: a férfiak többnyire ittasan állítottak be a vasárnapi értekezletre, holott ezt egyáltalán nem tűrte az egyesület antialkoholista házirendje, s bizony kitessékelték az izgága embereket. Ez határtalan lelkesedést váltott ki a férjük iszákossága miatt sokat szenvedő Pata utca környéki asszonyokból. Egyszerre szétfoszlott minden bizalmatlanságuk az egyesület iránt. Százával özönlöttek és vállaltak szerepet az egyesület különböző bizottságaiban.

Az alkoholista férfiak a közhangulat nyomása alatt egy ideig szintén fegyelmezni próbálták magukat, ámbár zsörtölődtek, morogtak, és apródonként elmaradoztak. Helyükre mindenhova asszonyok kerültek. Egyremásra kellett alakítani az új alosztályokat, hogy mindenkinek jusson valami felelős szerep, különben megsértődtek. Hánytorgatták, hogy ők talán nem olyan megbízhatóak, mint teszem fel Kovácsné vagy Fehérné. A háttérbe szorult férjek azonban nem bírtak beletörődni, hogy a feleségek „beüljenek gyűlésbe, míg őket kidobják azért a kis borszagért”. Némi igazuk volt is, mert az asszonyok túlzásba vitték már az alkohol elleni kollektív fellépést. Elég volt, ha csak megérezték valamelyik férfin a legvizesebb fröccs szagát, s már kárörömmel tették az ajtón kívül. Csakhogy ebből irtó nagy családi háborúságok kerekedtek. Nemegy asszony kékre verve jött panaszkodni: az ura meg akarja ölni, amiért idejár, mert ahova ő nem teheti be a lábát, oda őt sem akarja engedni. Egy ács meg éppen az egyesületben csinált szörnyű botrányt. Fejszével kergette haza a feleségét, és ordított: neki senki se tilthatja meg, hogy ne igyék, nem a Munkás Segély pénzét issza, „neki már ennyi öröme se legyen?”

Ezek a civódások az asszonyokat is kimarták az egyesületből. Enyhíteni kellett az antialkoholista szigoron, mire az elmaradozók apródonként visszaszivárogtak megint a bizottságokba, bár korántsem működtek olyan lendülettel, mint kezdetben. Elég későn engedett fel a fagy, aztán rákaptak a jó könyvek olvasására, megszokták a fegyelmezett vitákat, közreműködtek a gyűjtéseknél... Persze megtörtént, hogy egyik-másik férfi elitta azt a néhány lejt, amit a gyűjtőívre kapott a segélykönyv részére, és többé az egyesület tájékára sem jött. De hogy mennyire hatással lehetett rájuk az egyesületi életen belül uralkodó ön- és általános kritikai szellem, arra éppen annak az ácsnak az esete jellemző, aki fejszével akarta leszoktatni feleségét az egyenjogúságról.

Ez az izgága ember egyik szombat este a fizetésnél összegyűjtött valami százharminc lejt a neki adott gyűjtőíven. Hazajövet betért kedvenc kocsmájába, ahol egy nagy csoport kőműves már javában mulatott három cigánnyal. Kért magának ő is egy fröccsöt, és toroköblögetés közben agitálta a kőműveseket, adjanak azok is a gyűjtőívre. Emezek bosszantani kezdték, amiért olyan ostoba, hogy más számára koldulni jár. Hát megérdemli ezt akárki is? Aztán miért akarja hizlalni a vezetőséget, és mennyi percentet kap a gyűjtött összegből? Szó szót követett, s végül már mindenki az ácsot ugratta. Ez dühében egyre-másra rendelte a fröccsöket, utoljára is annyira elkeseredett a kőművesek gonoszkodásán, hogy tényleg belátta: „Semmit sem érdemes tenni a népért.” Efeletti bánatában aztán mind megitta a gyűjtött pénzt, majd a cigányokkal addig húzatta bújában a munkásindulót, míg jött a rendőrség, és cigányostól együtt beráncigálták őket az őrszobára. Két nap múlva, mikor kijózanodva szabadon eresztették, messzire elkerülte a Munkás Segélyt. Hetek múlva egyszer csak megjelent a kislánya, és újságpapírba csömbölyítve hozta a gyűjtőívet, ezen kívül húsz lejt. A következő szombaton tizenöt lejt. Ez addig ismétlődött, amíg csak le nem törlesztette az eldorbézolt összeget, akkor megjelent maga az ács is.

–   Bocsánatot jöttem kérni – mondta röstelkedve –. aztán dobjanak ki, megérdemlem. – Persze nem dobták ki. Megtanulták már, hogyan kell bánni az ilyen emberekkel, sőt bizalmuk jeléül újabb gyűjtőívvel kínálták meg, de az ács semmiféle biztatásra nem fogadta el.  ,,Amíg szeretem ezt a büdös italt – mondta határozottan –, addig nem lehet rám idegen pénzt bízni...” Ezzel el is távozott. Nem tett egy szó ígéretet sem, de titokban megpróbált leszokni az italról. A felesége boldogan újságolta, hogy szombatonként már egyenesen hazamegy a munkából, és a leánykával vitet magának „egy féldecit”. Hetek múlva az ács minden fölösleges magyarázkodás nélkül gyűjtőívet kért magának, és pontosan elszámolt a gyűjtött összeggel, pedig akkor már munkanélküli volt...

Nemsokára, 1933 februárjában miniszteri rendeletre az egyesület működését betiltották, illetve a segélykonyhát és az ambulanciákat meghagyták, de nem volt szabad többé tagokat toborozni és adományokat gyűjteni, nem lehetett többé gyűlésezni. Pedig ennek a tömegszervezésnek éppen a gyűlésezés volt a lelke. E lélek száműzése után rövidesen elsorvadt az orvosi rendelő, és utánapusztult a segélykonyha. Szétzüllöttek az utcánként kialakulóban levő könyvtárak, olvasókörök. Nem sokkal azután a nagypiacon egy holtrészeg embert a kezénél és a lábánál fogva hurcoltak a rendőrök. Az ember artikulátlanul ordított. Az ács volt.

A Berek utca 42. számú ház előtt ma közönyös arccal haladnak el az emberek. Öt év hosszú idő, és sokat lehet felejteni ezalatt. Az átelleni sarkon friss színekkel átmázolva rendületlenül áll a kocsma. Rádiózene szűrődik ki az ajtaján az utcára, s a fényes arcú tulajdonos büszke lehet: egyedül terjeszti a köryéken a „kultúrát”. Az utca másik sarkán vízvezeték tömöríti maga körül a vedrekkel, csebrekkel jövő lakosságot. A gyári munka után főzni, mosni készülő asszonyok kölykeikkel és borotválatlan urukkal rosszkedvűen, szótlan türelmetlenséggel várják, hogy sorrakerüljenek. Vedreik összekocolódnak, amint mindenki elsőnek akarja csap alá helyezni edényét.

Nem merem megszólítani őket, olyan morcosak, haragosak. Mindenki sietve takarodik be a házába, mintha az önellátásos országok szelleme hajtaná őket is. Házaik egy-egy bizalmatlan kis országnak tűnnek, hiszen egymás szomszédságában annyi ellentét zsúfolódik itt össze, ahány ház sorakozik egymás mellet. Szinte undorodnak egymás közelségétől.

A lakosság egymáshoz való viszonyát e negyedben egyébként nemcsak a nemzetiségi különbség, de felekezeti megoszlás teszi még bonyolultabbá. Majdnem minden utcában találni reformátust éppúgy, mint katolikust, görögkatolikust és görögkeletit, nemkülönben unitáriust vagy baptistát, kivéve talán a zsidókat, akik már kevésbé húzódnak ki Lupsára, legfeljebb a boltosok között képviselnek jelentősebb százalékot. Nekik meg igazán minden körülmény az elzárkózást parancsolja.

Elhagyva ezt a gazdag múltú utcát, felötlik a kérdés: vajon az innen kisugárzott közösségi szellem, az összetartás, a kölcsönös segítség szelleme nyomtalanul beléfúlt az elmúlásba, vagy tovább él, s meglapulva várja az alkalmas pillanatot, amikor megreped a burok, hogy kitörhessen? Vajon a hídon lábukat a víz felett lógató fiúcskákkal cseperedik fel egyszerre?

A Junász-vasgyár közelében megbúvó unitárius imaház és bibliakör arról tanúskodik, hogy a Berek utcai mozgalom hatása nyomokat hagyott maga után. Előbb a katolikusok húzták meg magukat e magyar stílusú házban, de aztán leszedték a kis fatoronyról a keresztet. és kinnebb költöztek, helyet adva az unitáriusoknak. A reformátusok is bibliakört alakítottak. Mind a reformátusok, mind a többi felekezetek egyházai a Munkás Segély ellensúlyozására fedezték fel a külvárost és alakították meg köreiket. A lakosság keresi is őket. A katolikus körbe a reformátusok is eljárnak és viszont. A valláskülönbség nemigen fontos nekik, ha kultúráról esik szó. Sajnos, nagyon ritkák ezek az alkalmak, pedig annak idején éppen azért alakultak e vallásos körök, hogy fölöslegessé tegyék a Munkás Segély befolyását. Nagy buzgalommal konkurráltak, de a „pogány” konkurrens kidőlésével ők is elvesztették lendületüket, abbahagyták a segélyek kiosztását, s aktivitásuk szociális térről visszahúzódott és begubózott a gépies vallásgyakorlatok falai közé.

A Munkás Segély példáját nem értették meg. A szociális megsegítést csak konkurrens eszköznek tekintették és nem célnak. Nem ismerték fel, hogy a külvárosokban az unalmas bibliamagyarázás eltávolít, ahelyett, hogy összehozna, pedig e körök vezetői eleget hangoztatják,  hogy ha nem tartunk össze, hát elveszünk. A Munkás Segély idejében oly nagy lendülettel működő kultúrkörök ma korosabb emberek álmos dominó- és sakk-körévé zsugorodtak össze. A kezdetben sűrűn ismételt közismeretterjesztő előadások és felolvasások vonzották a Munkás Segély nélkül maradt környékbeliek érdeklődését, de miután már ők is tanultak valamit a világesemények mozgató erőiről, a nagy világnézeti összecsapásokról, háborúkról s általában a társadalmi problémákról, bizony nemegy kényes kérdést intéztek a belvárosi előadókhoz, akik a külváros felfogásával ellentétes vagy semmitmondó magyarázatokkal válaszolták meg azokat. Így érthető, ha a Munkás Segély által felébresztett kritikai szellem vitába szállt, és kényelmetlen helyzetbe hozta az előadókat. Hogy ez ne történhessen meg többé, hát kiutasították a vitázókat, az előadásokat pedig megritkították, s végül kultúrmunkájuk területe teljesen összeszűkült a vakbuzgók kicsi szektájára.

Ilyen körülmények közt a külváros nagy zömének a kocsma újra alkalmasabbnak bizonyult arra, hogy olykor szabadjára eressze gondolatait. De utóbb már ez a lehetőség is indexre került. A kocsmárosok éber fülekkel ügyelnek arra, hogy az üvegen kívül más egyéb ne igen érdekelje a vendégeket.

Még nem is olyan régen a helyi lapok rikkancsai verték fel esténként e városnegyed csendjét, és minden ablakon vagy utcaajtón kinyúlt egy-egy kar a kedvenc újság után, mostanában azonban valahogy olyan üresek az újságok, a kommentárok meg sehogy se ízlenek a külváros mást váró szája ízének. Eredmény: a rikkancsok kiveszőfélben vannak a munkásnegyedekből. Az utcaajtókban sok helyt kétszer is megtekerik a kapukulcs nyakát... Néha veszekedések lármája csap ki egyik-másik kapu mögül, jelezve,  hogy udvarországon belül mégiscsak szűk a hely annyi gondnak és a sok visszafojtott véleménynek. Gyerünk innen!

Lupsa távolodó hátterében, magas kőfalak közt egykedvűen vár a kiskorú bűnözők börtönévé átalakított javítóintézet. Tőle nem messze befejezetlenül, véres téglabordákkal, alattomosan leselkedik a „kapitány” vasgárdistái által megkezdett „légióház”. A lupsaiak borzongva néznek fel rá, s szemükben kérdés csüng: vajon ki fejezi be ezt a furcsa épületet és milyen célra? Állítólag titkos kínzókamrák lapulnak a pincékben...

Második rész

A BOLDOG UTCÁN INNEN

Egykéző külváros

Nyolclejes átszállójegy ellenében a város déli oldalán, az Andrei Mureşan utca elején megáll a hármas számú autóbusz, aztán rögtön befordul a Pop Cicio utcába, illetve a Pata utcába, nincs miért követni. Ott semmi érdemleges se kínálkozik azóta, mióta a részeges ács jó útra akart térni. Legfeljebb tízszer annyi ház épült azóta a környéken is. Szoba-konyhás lakóházak házigazdával és egy-két lakóval. A lakó fizeti a házbért, és irigyli a háziurat. A háziúr viszont átkozza a bankot, és törlesztésbe hordja a házbért, saját keresetének egy részével együtt. A statisztika szerint boldognak kellene éreznie magát a sok százezer szoba-konyhás, cserépfedeles, pádimentumos háziúr, de sajnos, nem ismeri a statisztikát, s ezért csak irigyli a belvárosi nagy bérházak házmestereit. Irigysége nagyon ésszerűnek látszik, mert sohasem történik meg, hogy a házmestert dobják ki, amiért a lakó nem fizet és a háziúr megbetegedik. A külvárosi háziúr esetében viszont mind a betegség, mind a lakó fizetőképtelensége azt jelenti, hogy vége a bankadósság törlesztésének, és a házát elveszti. Mehet lakónak.

Nagyjából ennyit lehet mondani a Pop Cicio utcán kívül épült új városrészekről, de bizonyára vigasztalóbb képet nyújt a vele szomszédos Tisztviselő telep; a város déli oldalán lassan, de biztosan hegyre mászik a tisztább, egészségesebb légkörbe, de minél feljebb ér, annál szélesebb lesz és annál lomhább, nem úgy, mint az ittlakók, akik szombat esténként hátizsákjukba pakolva, csak éppen hogy a fürdőkádat nem viszik magukkal az Árpádcsúcsra. Nem kell irigyelni tőlük, hétköznapjaik a regiszterfiókok és doszárok közt múlnak. Estéik pedig a römi mellett vagy a fürdőszobákban semmisülnek az éjfélbe. Megérdemlik a fehérre festett rácsos villakapukat és a nyírott bokrokat. Igaz, kapuik kissé nehezen nyílnak, nem olyan egyszerűen, mint a Patában, ahol kővel potyolják a kapufélfát a bebocsátást kérők.

E házak tiszta környéke csöndes, de ennek nem annyira a jólneveltség az oka, hanem főként a gyermektelenség. Langyos nyári estéken különös korzó elevenedik meg az aszfaltos járdákon. Bolhányi kis ebecskék szíjon ugrálva lefekvés előtt szobatisztulni jönnek ki a cseléddel, ahol cselédre nem futja, ott a szigorúnak látszó úrral, aki még a legcsikorgóbb téli hidegben is atyai türelemmel négyszer-ötször fel-le sétál a görcsökben vonagló ebecskével az Attila utcán. Azaz... csak az egykori Attila utcában és a szomszédságában. Most egyetlen utca sem viseli e Nagyúr nevét. A kor ízlése és tapintata, úgy látszik, megsejtette, mégsem illik egy ilyen humánus, finom, úri külnegyedet barbár fejedelemről elnevezni. Mert ahhoz, hogy valaki olyan megható odaadással törődjön egy rongyos kis ölebecskével, ahogy ezt errefelé csinálják, az már több mint humánum, hatalmasabb az anyai szeretetnél.

Valahol e környéken lakik valaki, aki tekintettel az intellektuális nyomorra, szintén az egykézők közé tartozik. Ez a súlyos társadalmi tünet csak az utóbbi években harapódzott el a környéken. A fent nevezett tehát és mások is, a változó viszonyok kényszere alatt csak egy kutyuskát engednek meg maguknak, ellentétben a könnyelmű bankigazgatókkal és más tisztviselőkkel, akik négy-öt kiskutyát is felnevelnek öreg napjaik örömére. (Gyermeket persze néha egyet sem.) Nos, egy ízben az alábbi eset hősének egy kis egykéje megbetegedett, és nem volt pénzük orvosra. Az egyetlent megsorvasztotta a láz, a szájába dugott hőmérőt elharapta kínjában, s lázmérő hiányában már a kór előrehaladását vagy visszafejlődését sem kísérhették figyelemmel, mi több, nappalra egyedül kellett hagyniuk a négylábú beteget, miért is első ízben sajnálni kezdték, hogy nincs bár legalább egy kislányuk, akit mellette hagyhatnának ápolónak. A jószívű ismerősök végül közadakozással segítettek előteremteni az orvosi költséget. De ugyanezek a közadakozó kutyamentők habozás nélkül rendőrrel fenyegetőzve kergetik el a koldusgyermekeket, ha be merészelnek csöngetni villájukba.

Ilyen esetek láttára a társadalomkutató joggal gondolhatja, ha Madách most írná meg az ember tragédiáját, bizonyára ezeknek a kis drótlábú kutyuskáknak is szentelne néhány szót a mellett a nagy kutya mellett, amelyről azt mondja az egyik jelenetében, hogy a kutya sokszor volt barátja és életmentője az embernek. Az ölebre viszont azt mondaná: ez a kis féreg pedig a halál kutyája volt. Mely asszonynak az ölébe szökött, ott többé nem fogant élet...

Halottak külvárosa

A Tisztviselő teleptől jobbra, a Tordai úton túl, a Házsongárdban a halál is parcelláz, telkei alig két négyzetméternyi nagyok, és mégis többen megférnek rajta, mint a külvárosi telkeken. Muszáj követni a külvárost erre a helyre is. A régi temető megtelt, s vége annak a demokráciának, ami ebben a birodalomban honolt eddig. Most már a halottaknak is van külvárosa. Kívül kerültek a régi temető deszkakerítésén, és a frissen hantolt földszintes sírhelyek szép szabályos sorokban menetelnek a Bükk-erdő felé, amerre egyre több szántóföldet vet be a halál terméketlen csontokkal. Itt nem emelkednek tornyos kripták semerre. Ellenben a módosabb kegyeletű szívek inkább bombaálló betonpalotákat készíttetnek halottaik és a maguk számára – a föld alá. Betonlapjaik alig állnak ki valamivel a föld színe felett. Nem volna meglepetés, ha ezután gázmaszkokkal temetkeznének. Miért ne, ha a rácsos kerítésekről itt sem tudunk lemondani? Némelyik sírhely rácsos kapuján még lakat is lóg, mintha ez meggátolna valakit is abban, hogy az elmúlás szent magántulajdonának a területére lopózzék, hiszen elég, ha a tolvaj minden különösebb megerőltetés nélkül keresztüllépi a rácsot. Hisz legfeljebb az örök töprengő ha visszatorpan előtte, és magába szállva horgasztja le fejét – a lakat előtt. A nagyon rendes ember keresi a rácsra szerelt csengőgombot és a levelesládát, s talán mégse lepődne, ha a rácsok közül csontváz-szobalány nyújtaná, ki karját, hogy kirázza a portörlőrongyot. Talán még azt is rendjénvalónak találná, ha valamelyik egyszerűbb sírkereszt lábához dühös házőrző kutyát látna láncolva.

De ha mindezek profán gondolatok is, igazolásukra a sírkövek és keresztek közt nyári időben itt-ott előtűnik egy-egy fekete árny, s azt hinnéd, valamelyik megboldogult lény bújt ki a hant alól szellőzni, pedig csak gyászruhás nénikék ráncos, fakó arcai sápadnak rád, amint felegyenesednek görnyedt helyzetükből, s fonnyadt ujjaik közt kigyomlált burjánt markolnak. Aprólékos műgonddal igazgatják, szépítik hantjaikat. Tollseprővel még a keresztről is leseprik a port. Szájból locsolják a hervatag virággyökereket, mert itt az új temetőben még alig csemetényik a szomorúfüzek s a borostyánok. Sehol egy derekabb árnyékvető fa, mely óvná a gyönge virágokat. A kegyetlen napfényben izzó márványsírkövek felfokozva sugározzák ki a perzselő hőséget a szomjas növényekre.

Egy ízben akaratlanul is tanúja voltam egy sírjelenetnek. Két öreg néni éppen végzett a sír körüli nagytakarítással, és mindenik leült a maga sírhelye mellé beásott festett padra. Kis ideig bánatosan maguk elé merengtek, mikor aztán beszélgetni kezdtek, az idősebbik szava oly halk, zengés nélküli volt, ami csak a fogatlanok tulajdonsága, arca átszellemült, mintha valami üzenetet kapott volna elhunyt hitvesétől a virágok gyökerein keresztül, és azt készülne elmondani. Pedig nagyon is emberi, nagyon is külvárosi gondokat közölt.

–   Bizony, Szakácsné nagysád, nekem már senkim sincs ezen a világon – mondta sóhajtva. – Mikor esik az eső vagy beáll a tél, olyan árva vagyok, ha nem jöhetek ki hozzájuk... Istenem, legalább kerülne elő a macskám... – Ezt a néhány szót követő hosszú szünetet szipogással töltötte. Megkésett visszhangként felelt a másik:

–   Pont így vagyok én is – sóhajtott nagy későre.. – Az ember jó, ha előre hozzászokik ehhez a helyhez.... Tudja, szívem, én olyan voltam már az uram életében is, addig sosem tudtam beköltözni az új lakásba, mielőtt meg nem szoktam az utcát, és ki nem festettük a szobákat. Most sem szeretnék addig meghalni, amíg nem vagyok biztos abban, hogy ez a borostyánhajtás meg nem fogan.

Észrevétlenül távoztam közelükből, hadd lessék zavartalanul a borostyán foganását, hadd rendezkedjenek be kényelmesen a túlvilágra, ha már erre a világra oly készületlenül jöttek. Tőlük távolodva, nem hagy nyugtot ez a sok sírkő, fakereszt és rács. Hát még a beton sírkamrák! A régi temető címeres, tornyos kriptái és ez a hatalmas terület még inkább az életre irányítják a figyelmet. Ehhez a temetővároshoz már jó néhány ezer tagot számláló temetkezési egyesület tartozik. A kolozsvári csizmadiák temetkezési társulata például azt a célt szolgálja, hogy az elhalálozó tagoknak rezesbandával, töméntelen sok koszorúval, márványfejfákkal ellátott temetéseket biztosítson. Városunk legnagyobb társadalmi tömörülése az övék a halál szolgálatában, csak azért, hogy minél emlékezetesebb, minél egyénibb temetésük és sírhelyük legyen.

Távol áll tőlem a kegyeletsértés szándéka, de el kell mondanom, hogy bizonyos külvárosi személyek arra gondolnak, vajon nem volna-e sokkal maradandóbb és kegyeletesebb megemlékezés halottainkról az, ha temetkezési egyesületeink olyan temetkezési szokásokat vezetnének be, mint például Amerikában. Vagyis, nem volna emberségesebb, ha halottainkat ezután egyszerűen elhamvasztanák, s a temetkezési költségeket népjóléti célokra fordítanák? Például a temetkezési egyesületek pénztáralapjaiból vásárolni lehetne vagy tízholdnyi telket, és a sírkövek, keresztek, betongödrök helyett felépítenének rája néhány hatalmas és egészséges bérházat szoba-konyhás lakásokkal, olyan minimális lakbérekkel, amelyek éppen csak a ház karbantartását fedezzék. Minden ilyen bérházban lehetne terveztetni egy pompás előcsarnokot, ahol elhelyezhető volna a halottak hamvvedre, vagy a márványfalakba vésetnék az elhunyt egyesületi tagok neveit, és a kifüggesztettek arcképei örök hálára késztetnék az ittlakókat. Úgyszólván örökéletet lehetne így biztosítani az elhunytaknak. Haláluk értelmet nyerne, és sokak számára kevésbé volna olyan félelmetes, mivel valami maradandót is hagy maga után. Hiszen százévi ilyen temetkezési szokással olyan temetővárosokat lehetne építeni, amelyekbe csak a lakásnyomort temetnénk el. Az élő hajléktalanok örömvárosai keletkeznének a holtak nyomán. S mindezeken kívül micsoda jó ajánlólevél volna az ilyen jóttevő temetkezés a mennyország kapujában?! Gondolkozni kellene ezen a külvárosi ötleten. Utóvégre, ha még nem tudunk az emberiség javára célszerűen élni, legalább halálunkban lehetnénk praktikusak...

Betegek külvárosa

Házsongárdban nemcsak szomorúfűz és fejfa terem. Zamatos gyümölcsöt feslő lombok közt és zöld réteken át visz az út a napfényben ragyogó Holdvilág utca tetejére. Öreg utca és mégis úgy iramodik lefelé a bolondokháza és a Pasteur-intézet tövébe, hogy rendbe legyen annak a sofőrnek a fékje, aki versenyre kel vele. Holdvilágos esténként az aljból feltekintve, a holdba látszik érni, s lehet, azért is nevezték el róla a régiek. A nagy kapaszkodó még a gyengébb turistáknak is derék munkát ad, nemhogy a lomha kispolgári házaknak. Nem is bírják szusszal, és ezért ez a környék talán az egyetlen külvárosi rész városunkban, amely évtizedek óta – mondhatni – semmit sem terjeszkedett. Az utóbbi években mindössze egy állami román iskolát építettek a tetőn. Régebben kisiparosok és a verthajú fehérkenyerek meg a szőke kenyeresasszonyok fertálya volt ez a meredek külváros. Hírük azonban eltörpült a Pasteur-intézet felépülése óta. A híres francia tudós egészen szokatlan népszerűségnek örvend ezen a tájon. Ugyanis a nap bármely órájában is haladjon el az errejáró, a kapuk előtt mindig emberek lézengenek, de még milyen emberek! Itt harisnyás és réklis székely család ácsorog asszonyostól, gyerekestől. Ott zsugori képű bánáti svábok tétlenkednek. Amott pedig a kerítés tövében, a gránitkockás járdára kuporodva, tüszős máramarosi románok szortyogtatják vékony szárú pipájukat. Erdély mindenféle fajta népviselete és tájszólása ad itt találkozót egymásnak. Ismerkednek, keverednek és barátkoznak. Amit eddig el nem ért a felvilágosítás, a kultúra, a hitszónoklat, vagy amit szétbomlasztott és elválasztott a faji uszítás, azt itt összeforrasztja egyetlen veszettkutya-harapás. Naponként újabb áldozatok lepik el a Pasteur-kórházat és a környékbeli lakóházakat, gyógyulást és szállást keresve. Alig van ház a közeli utcákban, ahol ne volna egy-két beteg megszállva, tíz-tizenöt és húsz lejeket fizetve egy éjjeli alvásra. A szegényebb munkáscsaládok számára valóságos kenyérkereseti forrás lett a veszettkutya-marás.

Az egy szobát bérlő háziak a padon vagy a fáskamrában alszanak, hogy az ágyat bérbe adhassák. Télidőben ily módon nyolcan is összezsúfolódnak egy szűk, egészségtelen odúban, kitéve magukat annak a veszélynek, hogy a betegen esetleg kitör a veszettség, s valamennyiüket összemarja. Az ember a sok beoltásra jelentkező beteget látva azon tűnődik, vajon nem volna-e célszerűbb agyonlőni minden kutyát. De egy ittlakó nyomban figyelmeztet, hogy a veszett kutyáknak szánt golyó tulajdonképpen a környékbeli szegény ágytulajdonosok ételesfazakát lyukasztaná ki. Földönfutóvá tenné a veszettségre épült orvosi egzisztenciákat és a szérumkészítő gyárakat, kenyértelenné tenne néhány tucat Pasteur-intézeti alkalmazottat. Bukásba sodorná a sarki vendéglőst, elszaporodnának a külvárosi házakba besurranó tolvajok. Egyszóval kisülne, hogy az emberiség nem tud élni egy kis veszettség nélkül. Talán ezért nem gondol senki komolyan erre a megoldásra. A Pasteurben rendületlenül oltanak, a veszett kutyák pedig harapnak...

Nem kevésbé fura ötletek szülője az átellenben épült bolondokháza. A fekete rácsokon belül szótlanul sétálnak a csendes őrültek és az idegbajosok. Ebédidőben az ápolók nagy fatálcákon hordják szét az ebédet a közös nagykonyháról asszonynak, férfinek és gyermeknek egyaránt, persze első-, másod- és harmadosztályú ebédeket. De ha lelkiismeretes a kórházvezetés, a nagy központi konyhákon tíz személy egyszerre százaknak főz ízes és kalóriadús ételeket... Míg a rácsokon kívüli ebédhez készülő épeszű külváros egyetlen utcájában annyi kicsi fazék, nagy fazék, lábos és bögre van egy családnál, hogy ha valamennyit egy csomóba olvasztanák és kazánokká alakítanák, bizonyára főzni lehetne bennük legalább húsz utca népének. Szabaddá válna a munka után agyonhajszoltan főzni álló asszonyok ideje, s amellett olcsóbban jönnének ki. És mégis a környéken csak a vendéglősök merik utánozni a bolondok háztartását.

Igaz is, a bolondok után nem mehet minden ember. Ellenben sokkal inkább követendő lenne az épeszű betegek kórházi élete. A klinikák gyárszerű konyháin harmadosztályú betegek, tehát külvárosiak százainak főznek és mosnak egyszerre. Hogy aztán a betegek gyógyultan hazakerülve megint betegre dolgozzák magukat a külön főzésért, mosásért s a külön kemencéért. Pedig nem kellene egyebet tenniük, mint egy kissé szervezkedni. Háztartási szövetkezetekbe tömörülhetnének. Minden népesebb utcában közös mosodákat, kifőzéseket szervezhetnének. Csak néhány nagyobb helyiség, pár kazán, néhány nagyobb teknő volna ehhez szükséges a sok mindenféle apró háziedény helyett. Egy kis egyetértés segítségével, az utcában lakó asszonyok naposrendszerbe osztásával havonként egyszer sor kerülne egy-egy asszonyra a mosásnál, és így rengeteg költséget és fáradságot takarítanának meg. A mostani viszonyok közt a Holdvilág utcaiak nehéz vedrekkel hordják a vizet a meredek úton a távoli vízvezetékről. Egyszobás lakásuk pedig hetenként egyszer mosókonyhává alakul át. És a legtöbb külvárosi családnál a nappali üzemi munka után éjszaka mosnak, főznek. Télen a gőz lecsapódik a hideg falakra, a bútorokra, és csurog a víz mindenről. Lúggőzben alszanak a gyerekek.

Vagy vegyünk egy más fonák helyzetet figyelembe. Innen, a Holdvilág utca tetejéről nézve, az alant fekvő házrengetegek fölött sűrű pókhálóként feszülnek a rádióantennák. Ez a látvány egy idegen előtt azt a benyomást keltheti, mintha városunkban mindenki rádiózna. Pedig az igazság az, hogy az adást legfeljebb csak a házigazda élvezi. De sok esetben talán hetekig feléje sem néz, míg a lakók ugyanakkor derűtlenül, a világ kultúreseményeiben tájékozatlanul gubbasztanak szűk lyukaikban. De előfordul az is, hogy egyetlen külvárosi udvarban, nem is említve a nagy bérházakat, minden lakó külön rádióra koplalt össze, a részletfizetéssel keserítve meg magának a rádió nyújtotta élvezetet. Nem látszik-e sokkal ésszerűbbnek, gazdaságosabbnak az a mód, ahogyan egy külvárosi udvarban egyetlen apparátussal elégítik ki a három család rádióigényeit? Anélkül azonban, hogy összecsődülnének az apparátussal bíró lakótárs szobájában. Ehelyett megfúrták a szobák falait, és drótokon vezették el egymáshoz a leadást. Igaz, egyelőre csak fülhallgatóval oldották meg a kérdést. A kiadásokat közösen fizetik. Ezt a közös rádiózási lehetőséget az egyik lakó valamelyik kórházban leste el.

Miért volna az lehetetlen, hogy az új házak építésénél a víz és villany mellett bevezessék minden lakásba a rádióvezetéket is? A lakó így csak a hangszórót kell hogy magával hozza, és valamivel több lakbért kell fizetnie. Az adást meg egyetlen központból a házigazda vagy a házmester intézné, mint a központi fűtést. A lakó egyetlen kattintással hallgatná a műsort, s ha történetesen nem volna szája íze szerint való, akkor várna, amíg más műsort közvetítenek. Bár nem hiszem, hogy ilyen sérelmek gyakran előfordulnának. Tanúja voltam nem is egyszer, hogy egy egész negyedben bizonyos esetekben mindenki ugyanazt a műsort hallgatta. E merésznek látszó tervezgetések egyáltalán nem idegenek a külvárosban. Kezdenek rájönni már arra, hogy a szegényembernek nem muszáj mindig csak akkor jutni a jóhoz és az ésszerűhöz, amikor betegen fekszik a kórházban, vagy amikor a bolondokházába kerül.

Monostor

Tavaly a román húsvét éjszakáján Monostor környékén kóboroltam. Éjfélkor dörögni kezdtek az ágyúk. A fellegvári hegyek fölött világító rakéták hasítottak mély sebet az égboltozaton. Harangzúgás hirdette: Krisztus feltámadott! Rövid egy hét alatt most másodszor. Első ízben a római katolikus, most az ortodox naptár szerint.

A belvárosi hatalmas katedrális előtt nagy tömeg követte az égő gyertyás körmenetet, élén az aranysujtásos papi karral. A bezárt templomajtó előtt az egyik főpap messzehangzó hangon kérte:

–   Deschideţi porţile voi boierilor. Christos a inviat. (Nyissátok meg a kapukat, ti hatalmasok. Krisztus föltámadott.) Válaszként dörögtek az ágyúk, és zúgtak a harangok. Erre a felszólítás még kétszer ismétlődött.

És a templomajtók feltárultak. A gyertyák lángjai meglibbentek, mintha a menekülő rossz szellemek sóhajtása suhogna felettük. A fénylő süvegű pópák eltűntek a tömjénfüstben a templomajtókon belül. A kórus diadalmasan hirdette: Krisztus feltámadott. A kívül maradt nép visszhangként utánuk mondta. Aztán tenyerükkel védve az égő gyertyák lángját a légvonattól, szétszéledtek a villanyfényben ragyogó belvárosban, mintha keresnének valamit, ami sem a feltárt templomajtók mögött, sem a szemkápráztató villanyfényben nem található meg a feltámadás éjjelén sem.

Ezer és ezer gyertyaláng kóborolt szét a városban. Útiránya valamennyinek a külváros felé vitt. A kiskapukban egyenként kihunytak. De a legtöbb láng mégis a Monostor út végén lobbant utolsót, a rikítóan kékre festett parasztházak előtt. A parasztházak csűreiben szárnycsattogás és kakaskukorékolás fogadta a hazatérőket:

–   Krisztus feltámadt...

A gyertya utolsót pislantva a pajtákban kérődző barmok közé világított be. Egyik-másik tehén felböfögött.

–   Krisztus feltámadt...

Öreg, remegő lábú román nagyapók a ház ajtajában pálinkásüvegekkel várták a hírhozókat, és ők is azt mondták: – Krisztus feltámadt.

–   Bizony feltámadt – felelték a fiatalok, és sorra ittak az üvegből.

Ez Monostor. A Gyalu felé vivő országút kétfelé szeli, s jobbra-balra kis utcák nyílnak. Majdnem minden ház előtt fapadok kínálkoznak. Távolabb, a szántóföldekbe vesző dűlőutakon jobbágyarcú feszületek tárják szenvedésüket az ég felé. Monostor bár régen elveszítette önálló község jellegét, szellemében mégis falu maradt. Román falu Kolozsváron belül. Mellékutcái sárosak, és ezért a csizmaviselés semmit sem veszített értelméből. Az idősebb nemzedék öltözéke a hóstátiak hajdúviseletéhez hasonló kék, testhezálló posztógúnya.

A monostori udvarok népét jórészt ma is a patriarkális család adja. Az első házban laknak a fiatal házasok, a közbülsőt a fiatalok szülei, a hátulsót a nagyapák és nagyanyák lakják.

A főhatalomváltozás előtt a monostoriakból kerültek ki a város kitűnő útkövezői és aszfaltozói. Asszonyaik a dohánygyári, gyufagyári és szappangyári munkásság meglehetős nagy százalékát tették. Ámde főfoglalkozásuk mégis a földművelés maradt, illetve a hármat együtt űzték. A nemzeti felszabadulás aztán egyszerre megnyitotta előttük a közhivatalok és az értelmiségi pályák ajtóit. A fiatalok élnek is az alkalommal, és csak igen ritka esetben választanak ipari pályát maguknak. Szüleik pedig lassan kivénülnek már a dohánygyárból. A gyufagyár viszont évek óta leállt. Csak a kéménye mered az égre hidegen és fenyegetően. Sok monostori nő fogsorát és egészségét füstölte el a tűzre vetett kénes hulladékkal együtt. Az elcsigázott laposmellűség meg is látszik az egykori gyufagyáros öregek utódain. Számukra az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása az elproletáriasodás közvetlen veszélyét temette el. A világháború előtt soraikból kikerült már néhány szocialista munkás is. Amíg be nem tiltották, a Patria volt a kedvenc újságuk. Kitartottak mellette még a fiatalok is. Nem talált náluk komolyabb visszhangra a Porunca Vremii. Nem tudott újat mondani nekik a Buna Vestire sem. Öreg, szúette keresztjeik mellett nemigen talált magának helyet a horogkereszt. Mert ezek a népek maradiak, de maradiságuk egyenlő a szabadsághoz való ragaszkodással.

A monostori háztulajdonosoknál lakbérben lakó, egyébként kevés számú kisebbségiek helyzete semmivel sem rosszabb, mint amilyen általában lenni szokott a lakók, és a házigazdák között. A monostoriak többségi magatartása a kisebbségiekkel szemben alig hasonlítható össze az utóbbi években a faluról városba özönlött románokéval. Ezekben friss falusi voltuknál fogva is több az elzárkózásra való hajlam és a soviniszta gőg. Az állami és más közhivatali alkalmaztatásukkal járó fölény még inkább alkalmassá teszi őket erre. Amilyen mértékben azonban tért hódítanak a gyári és a kisipari munkaterületen, az ott talált kisebbségiekkel olyan hamar meg is barátkoznak. A külvárosi kisebbségi lakossággal keveredve, egyáltalán nem látszik valószínűnek a köztük lévő nemzetiségi ellentét kiéleződése. Hacsak idegen uszítók fel nem bolygatják ezt az összebékélési folyamatot.

A lakóhely megválasztásával azonban az elkülönülés bizonyos tünetei észlelhetők. A városba költöző románság házvételeinél vagy lakásbérléseinél ugyanis nagy szerepe van a baráti, rokoni tanácsoknak. Főként pedig a közös anyanyelv és a foglalkozási helyhez közel eső városnegyedek tömörítik tömeges szomszédsági viszonyba őket.

A kisebbségi lakossággal való jószomszédi viszony tehát a gyárak és üzemek területére összpontosul. A közhivatalokban való érintkezés, a nyelvi különbség és a hivatalok szigorú természete miatt, a barátságfejlesztés szempontjából nagyon korlátozott. A közvetlen megismerésre és barátkozásra a kisebbségiekkel közös munkaterületek maradtak. Igaz, hogy az újabb gyári munkarendek hovatovább kevesebb alkalmat adnak erre, hiszen egyikmásik üzemben már nem tartanak ebédidőt és a munkaidő sem kezdődik mindenütt egyidőben... Így az egyedüli és zavartalan társadalmi érintkezés a többféle nemzetiségű lakosság számára csak a közös szakmai szervezetekben adódik. De kérdés, van-e ilyen közös szakmai szervezet külvárosainkban, s ha igen, akkor hivatásának megfelel-e? Nézzünk szét a monostori negyedben, hátha megismerkedhetünk egy ilyen nagy fontosságú szervezettel.

A Monostori út egyik végén a szántóföldekbe süppedő külmonostori kalányos cigányok kunyhói gubbasztanak, a másik végén, messze bent a belvárosban a büszke tornyú vármegyeháza őrködik. Innen jobbra egy kis utca surran át a Banca Naţională oldala mellett a sétatér felé. Meszes kezű fenesi kőművesek bicikliznek be az utcába. Gyalogos ácsok, nagyhangú szobafestőlegények tartanak arra, és nyeli őket egy állandóan nyitva álló kapu. Fölötte egy transzparens szinte nyakába ugrik az érkezőnek, amint hirdeti: „Cinema Muncitorilor”, vagyis „Munkás Mozi”. Azt lehetne hinni, hogy a kőművesek saját mozijukba mennek, de ekkor különös dolog történik. A Munkás Mozi kapuján elegáns polgárférfiak és még elegánsabb polgárnők lépnek be. Kissé kényelmetlenül néznek szét az udvaron, aztán jegyet váltanak, és bemennek a moziba.

Az ácsok, kőművesek kinn maradnak, és körbeülik a kerítések mentén elhelyezett fapadokat, mások felmennek az emeletre, és tagdíjat fizetnek. Ez a mozis nagy ház az Építőmunkások Otthona, a Strada Văii 7. sz. alatt. A radikális baloldali munkásság az utca román nevét célzatos rossz fordítással Jaj utcának mondja, utalva ezzel annak a munkásszervezetnek a panaszkodó politikájára, amelyik azelőtt szintén itt székelt... Az udvaron vitatkozó csoportok dugják össze a fejüket. A külváros közéletét látod itt alakulni. Karok lendülnek, öklök csattannak az asztalra, mintha a hevesebb szavakat lapítanák szét. Egy munkás éppen azt magyarázza, hogy képtelen feljárni ide a „világ végéről” a kultúrelőadásokra és a szervezeti gyűlésekre.

A világ vége ez esetben az úgynevezett Bulgária városrészben van. Tehát mintegy jó három kilométerre innen. A vitázókkal való beszélgetés során kiderül az is, hogy a szakszervezetek szinte kivétel nélkül mind a belvárosban székelnek. Egy idősebb festőmunkás hallva ezeket a kifogásokat, előveszi terpentinszagú zsebkendőjét, s miközben kirázza, nyersen odaszól a kritizálóknak: „Egy öntudatos munkásnak semmi sincs messzi.” Szavaival mintha borsot hintett volna a fiatalabbak közé, egyszerre több oldalról támadnak neki: „Senki sem búvik a világra öntudatosan” – válik ki egy hevesebb hang a többi közül, s gyorsan kifejti, hogy éppen az Építőmunkások Otthona, amelynek legnagyobb a befogadóképessége – hat-hétszáz személy –, esik a legmesszebbre a tipikusan új munkás-külvárosoktól. De ez még nem volna nagy baj, ha a szakszervezeti vezetés felismerné végre ezeket az új külvárosi viszonyokat, és tekintetbe venné az ehhez mért új szakszervezeti taktika szükségességét. A titkári íróasztalok mellől, úgymond, csupán szónoklatokkal nem lehet sem gazdaságilag, sem kulturálisan beszervezni a friss, félfalusi bérmunkás-tömegeket, melyek az utóbbi évtizedekben kerültek a városba. Együgyűséggel mondja határosnak, hogy szép nagy dísztermüket évtizedekre bérbe adták mozinak, s emiatt nem lehet sohasem rendszeres kultúrmunkát kezdeni, mert soha sincs terem. Butaság volt azt hinni, hogy amiért a mozit elnevezték Munkás Mozinak, hát a munkásság ezért rögtön meghatódva özönlik majd ide a puszta név hallatára. Még az olcsó helyárak sem tudják velük feledtetni azt a roppant távolságot, ami köztük és a Munkás Mozi közt fekszik. Ellenben a belvárosi polgárság az olcsó helyárak kedvéért feledni tudja a Munkás Moziban, hogy ezt az olcsóságot a lenézett és mindig ,,jogtalanul követelődző” munkásság jóvoltából élvezi. Igaz, hogy már felmerült az óhaj részükről, hogy meg kellene változtatni a mozi nevét. (Ez azóta meg is történt.) Időközben a heves temperamentumú vitázó kifullad, ámde egy nagy bajuszú román ács segítségére siet, és minden arcizmával, kezével-lábával érveket halmoz, és azt állítja, nem elég a friss román munkásságot azzal csábítani a munkásszervezetekbe, hogy minden népgyűlést és kultúrelőadást románul is ismertetnek. Hiszen a hallgatóság soraiban olykor alig lézeng húsz-harminc ezekből az új emberekből. Még a tiszta román előadásokat is jórészt csak a belvárosi kereskedelmi alkalmazottak látogatják. Végkövetkeztetésében megállapítja, hogy azért konganak üresen a Munkásotthon falai, mert az előadásokat csak a helyi lapocskák eldugott hírrovatában hirdetik, ahelyett, hogy kimennének ezekkel az előadásokkal a külvárosokba.

Ezzel aztán a vitatkozó társaság szétszéled. Aki fáradságot vesz magának, az meggyőződhetik, hogy kevesen zaklatják a szervezeti irodák helyiségeit. Csupán a biliárdteremben van élénkség. A ,,ziccerek” és ,,falcsok” fanatikusai még a „világ végéről” is bejárnak ide minden este. A távozó ácsok és festők helyén a fapadokon már a munkába készülő álmos, viaszszínű pékek ülnek, és a kopott ruhájú, lúdtalpú pincérekkel sakkoznak... Halántékukon lüktet a mérkőzés izgalma. Az egyik pincér fiatal kőműveslegénnyel méri össze képességeit, aki minden újabb hadmozdulatát zajos megjegyzésekkel kíséri. Mikor felemeli a lovat, és sekket ad a fehér királynőnek, a támadást így jelenti be: ,,Ezt a bulándrát slafrogon rúgjuk, az anyja sóját.” Ezalatt a moziban véget ér az előadás, az udvar pár percre megtelik a kiözönlő úrinéppel. A pincér azt hajtogatja: „Csak ne sajnáltam volna azt a futárt.” És chaplini járással elindul leváltani nappali kollégáját valamelyik kávéházban. A kőműveslegény is hazamegy a Sétatér végén rongyoskodó Kétvízközé. Büszke a mattra, s bizonyára kevélyen tér nyugovóra, hiszen Munkásotthon-tulajdonos – távol a belvárosban.

Májrágó fertály

Azért nem éppen véletlenül telepedett le az Építőmunkás Otthon a Nemzeti Bank szomszédságában. Persze korántsem azért, mintha közelségével bőszíteni akarná a hatalmas tőkét, hanem mert a Kétvízközben lakó építőmunkások zöme elég közelinek találta a „Jaj utcát” saját fertályához. De útjába esett ez a Fenesfalváról bejáró szaktársaiknak is. Ezenfelül abban reménykedtek, majd csak jobbra fordul a világ sora, és akkor bennebb költözhetnek ők is. Egyszóval, hittek a jövőben, de ez a jelenné öregedett jövő bekerítette őket. Útjukba építette a strandot, a villanytelepet, és ők kint rekedtek a Kétvízközben. Téli időben májrágással élnek. Még a háború előtti munkáshumor nevezte el őket májrágóknak. Olykor „csízesek”-nek is gúnyolták őket. Az előkelőbb szakmák a „fecske” elnevezéssel is bosszantják e szezonmunkásokat, amiért a fecskékkel egyszerre másznak az ereszek alá vakolókanállal, és naphosszat dalolva dolgoznak. Ennek az epés humornak a hátterében komoly gazdasági hátrányok rejtőznek. Az építőszakmával járó téli munkásnyomor.

Ha a tücskök nyári muzsikálás közben házépítéssel is foglalkoznának, akkor hozzájuk lehetne hasonlítani a kétvízközi építőket. A nyári szezon alatt verthajú fehér kenyérnél és a kolozsvári származású tordai pecsenyénél alább nem adják a hétköznapi ebédet. A háború előtt meg amolyan elővacsorának tormás virsli és Czell-sör járta náluk. Azt meg magam is láttam nemegyszer, hogy vasárnaponként a libapecsenyés ebédekhez hordóban gurították haza a sört. Így mire elmentek a fecskék, és beállt az első fagy, elittak és felfaltak mindent, amit nyáron kerestek. Ezt azonban legfeljebb egyesek tették meg, de a munkaadói túlzás, mely szereti a munkásnyomor okait a munkásra hárítani, általánosította ezt a pazarlást valamennyi építőmunkásra, gondosan elhallgatva azt a körülményt, hogy az építész urak sem sajnálták maguktól a sört és a libapecsenyét, de azért télen sem éheznek. Ellenben bizony az építőmunkások józanabbja is felkerekedik már úgy karácsony felé, és a zúzmarás szamárkórékkal tűzdelt szemétdombon elhelyezi a ragadós mézeslépet az ártatlan csízek és sármánykák veszedelmére. Az ószeren eladott sármánykák vagy csízek árából aztán kikerül a „májravaló”. Külvárosi krónikás szerint ilyen alkalommal küldte be kicsi fiát a kőműves a mészároshoz, hogy vegyen két krajcárra májat a macskának, de igen erősen a lelkére kötötte, hogy jó nagyot kérjen. A gyermek csodálkozott a dolgon, mert sohasem is volt nekik macskájuk, ellenben a májat mindig ők ették meg. A mészáros odavetett neki két krajcárra májat a macskának, persze ehhez mérten lehetett vagy kéthetes. De az apa visszakergette a fiút, hozzon frisset.

–   Nem mindegy az a ti macskátoknak? – kérdezte a mészáros.

–   Nem bizony – találta fel magát hirtelen a gyermek –, mert, kérem, a mi macskánk olyan nagyon kényes, hogy addig semmiből sem eszik, amíg nem látja, hogy édesapám jól nem lakik belőle...

Ez az anekdota egyidős lehet az építőszakmával, de ma sem vesztett semmit se érvényéből. Ez meg is látszik a kétvízközi fertályon. Ősidőktől fogva ugyanazok a rogygyant viskók szülik a kőműves- és szobafestő- meg a mészkavaró-generációk végeláthatatlan sorát, amelyeket talán már az özönvíz előtt Ádámék építettek. Szinte a csodával határos, hogy milyen szívósan tartják magukat ezek az alacsony, összevissza tatarozott, gerendás házak.

Sikátorszerű utcáik is híven őrzik ősi nevüket. Legfeljebb elrománosodtak egy kissé, de azért száz esztendő múlva is tudni fogja mindenki, hogy ez itt Kis- és Nagygereblye utca, amaz meg Ásó és Kapa. És így tovább Fűzfa utca, Sütő utca.

De a közeli szemétdombok beépülésével és az állatvédelem megszigorításával a kétvízközi építők lassan-lassan áttértek a madarászásról a disznóölésre. Persze csak a más disznóit ölik, csak úgy kontármódra, de mesterszúrásokkal. A szükség rávezette őket, hogy a Szamosparti perzseléseknél ellessék a hivatalos disznóölőktől a perzselés meg a bonctani szabályok titkait. Így aztán saját készítésű és munkabér fejében kapott májashurkát esznek a házilag vágott disznók jóvoltából. Karácsony és újév táján egészen rendesen megkeresik így a mindennapit, csak a kevésbé élelmesek követik nagyapáik nyomdokait, a sétatéri jégpályán hótakarítással keresve kenyerüket. A jégpálya karbantartásáért ugyan gyenge napszámot fizettek, de kárpótlásul mind megtanultak korcsolyázni... Mindezeket persze már nagyon is múlt időben kellene említeni, mert egyelőre minden múlik a kétvízköziek körül. Ilyen múló erények közé tartozik a futball körül szerzett érdemük is. Erről már-már csak úgy lehet beszélni, ha behunyjuk a szemünket, és magunk elé idézzük a háború után néhány évig beépítetlenül álló közeli területeket, a sporttelep helyén elterülő réteket, ahol mezítlábas, feltűrt gatyaszárral rugdosó kétvízközi ifjúságot látunk futballozni. Látjuk őket tizenöt évvel ezelőtt, amint minden tréner nélkül, mezítláb úgy bedugózzák a tréningező profikat a halomba rakott nadrágokból alkotott kapufélfák között, hogy majdnem országos röhej lesz belőle. Többé nem is álltak ki a hencegő hivatásosok a kétvízközi kocafutballistákkal tréningmeccset játszani. A kétvízközieknek azonban megnőtt a tekintélyük a más fertálybeli munkásifjúság előtt. Bicskapárbajok helyett futball-mérkőzésekre voltak hivatalosak a Patába és a Lupsára. Volt is négy vagy öt csapata a Kétvízköznek. A többi külvárosok fertályvirtusa, a kétvízköziek nyomdokán haladva, szintén futballcsapatokat toborzott. Ilyen módon különböző külvárosokban legalább húsz-harminc csapat keletkezett, és saját költségükön szerelték fel magukat. Amolyan laza szövetségi viszony alakult ki közöttük. A verekedések élén bicskázó „bandavezéreket” átformálták csapatkapitányoknak, akik egyszerű liszteszacskókra írt meghívókkal meccsekre hívták ki egymást. A cikkfogók ide-oda futkostak a külvárosok közt az üzenetekkel, míg végre a meccset lekötötték. A meccsdíj többnyire huszonöt liter sör volt, hogy a foltos fenekű taccsbírónak is jusson. A sört mindig a vesztes csapat fizette, de azért közösen fogyasztották el. Poharazás közben néha megóvatoltak egy-egy kétes győzelmet.

A kétvízközieket szinte a verhetetlenség nimbusza vette körül. Igaz, megesett többször is, hogy a vesztes csapat jóvoltából betört fejjel mentek haza. Közöttük kapitányzsenik tűntek fel és hanyatlottak vissza. Külvárosi gólkirályok buktak és emelkedtek. A csapatok hol felbomlottak, hol újraszerveződtek, s mindezekről a hivatalos sportvilág semmit sem tudott, senki sem bánta, mi megy végbe és mi mehetne végbe a külvárosok ifjúsága között, ha támogatásukra sietnek. Még csak a KMSC munkássportegyesület sem figyelt fel az utcai csapatok jelentőségére, holott mindig gyenge lábon álltak jó játékosok dolgában. Ma ezreket számláló sportszövetségünk lehetne, míg így a labdázásra alkalmas területek beépülésével fokozatosan tönkrement a külvárosi spontán sportmozgalom. Még a kétvízköziek is elfeledték hőskorukat. Ma bekeríti őket a sok teniszpálya, a kiépített sporttelep s a nemrégen épült Carol-park, ahova bejutni csak belépődíj ellenében lehet. Beépültek a „rúgásra” alkalmas rétek a Szamos túlsó partján. Ma általában az erdőszéleken és mindenhol „tilos a rúgás”. Épülő sportpályák és hanyatló népi sportélet. Ez a jelmondat lebeghetne transzparensekre írva a Kétvízköz fölött. A profiszellemű és más hivatalos jellegű sportszervezetek a külvárosokból legfeljebb a primadonnahajlamú rúgózseniket szipkázzák el.

A külvárosi ifjúság nagy zöme viszont egyre idegenebbül húzódik vissza a militáris szelleművé hanyatló sportkezdeményezésektől. S ha a kétvízközi kocsmáknak nem megy sokkal jobban, mint tíz évvel ezelőtt, annak igazán nem a két víz (Szamos és Malomárok) bősége az oka, hanem a leromlott gazdasági helyzet. Ma az itteni ifjúság (általában is észlelhető) tér hiányában a zenére kap rá, mintha panaszkodni akarna. Esténként a kerítésnek dőlve négyen-ötön fújják a szájmuzsikát. Egy-egy nyomorult kis maroknyi hangszerből kicsalják az egész kerítések közé rekesztett világ keservét. Mozgásba jön minden porcikájuk, s oly erővel dolgoznak a szájmuzsikán, mintha legalábbis orgonafújtatót taposnának. A belvárosi römihóbort télidőben közéjük is betör, mert a turisztika különös követelményei ruházkodás tekintetében képtelenné teszik őket arra, hogy a városon kívüli sportnak áldozzanak. Csak nyáron, a forró napokkal egyszerre kerekedik fel kicsi és nagy, hogy valóságos népvándorlás induljon a városon kívüli Szamos-partok felé vagy a közeli erdőkbe. Valamilyen egészen különös menekülésszerű hátteret kap ez a tömeges szabadba vándorlás; a friss levegő élvezése s a napfény mellékes örömökké törpülnek a mellett a tény mellett, hogy eltűnnek körülöttük a kerítések, a láncra vert kutyák és a mindenféle tilalmakkal megnehezített falak közé zárt világ. A Szamos-parton lehulló ruhákkal mintha a ráncok is lehullnának a homlokokról, szinte kérkedni látszanak meztelenségükkel, olyan fesztelenek. Egyegy vasárnapra az Irisz, a Pata és a Lupsa, Monostor és Kétvízköz egymásra talál. Ismerkednek, barátkoznak, csak hogy nem mondják: miért is nem élhetünk mindig így pucér testtel és pucér, kiszellőztetett lélekkel? De a tilalom polipkarja és az üzleti szellem már ide is kinyúl utánuk. Némely Szamos-parti rét- vagy kerttulajdonos a pénzügyigazgatóságokat felülmúló számítással táblákat állít a fürdőzni jövök karavánjai elé, és ravaszul csak enynyit mond:

„Itt tilos az átjárás. Két lej büntetés.”

De ez mégis enyhébb büntetés, mint a strandjegy ára. Persze mindenki bűnbe esik, és bűnhődik a tábla tövében kuporgó furkósbotos csősznek. A két lej ellenében kap egy rózsaszínű üres papirost az e célra kéznél lévő blokktömbből, amit visszafelé jövet le kell adni a csősznek, különben baj lesz. Pénzhiány esetén még a kabátot is „elfogadja” zálogba.

Fellegvár

Nyári vasárnap este az ember hátába süt a naplemente, amint kiázva, leégett, repedező bőrrel elhagyja a Szamos-parti fűzfakabint. Bokáig érő porban bandukol a Dónát úti gesztenyefák tikkasztó lombjai alatt vissza, a kerítések mögé. Előtte és mögötte hátizsákokkal, hurkába csavart pokrócokkal és flekkensütő rostélyokkal immár megint zsémbes arcú külvárosiak menetelnek, az út most sokkal hosszabbnak tűnik nekik, mint idejövet. Némi fájdalmas irigységgel tekintenek a gyümölcsfák közé burkolózott nyaralók nyitott teraszaira, ahol vacsorához ülve, belvárosiak fehér inge villan a sok zöld között. Valamerről a szobák hűvös mélyéről a rádió cigányzenét szór az estbe hanyatló alkonyba. Az irigységből vágy lesz, és a kerti mulatók zenés álvígsága előtt cammogó külvárosi szívében a vágy nagyobb erőre kap. Az aprópénzek foga megvacog a gyönyörtől, hogy a Törökvágáson túl már majdnem minden kerti mulató előtt megtorpanjon egyegy csoport. Majdnem mindig a férfi szól. Majdnem mindig ugyanazokat a szavakat mondja a majdnem mindig ellenkező asszonynak:

–   Menjünk be, fiam, egy pohár sörre...

A „fiam” egy darabig ellenkezik, félmondatokkal félig kifizetett bolti adósságokra emlékeztet vagy az esedékescipőrészletre s a hétfői koránkelésre, amely rendszerint mindig nehezebb és zsémbesebb, mint a többi. A „fiam” emlékeztet, és a szemével hunyorít, de csak azért, hogy majd a könnyelmű férfi szemére vethesse: ugye, én megmondtam, hogy ne menjünk be, amiért itt is, ott is bemennek. Mert a zeneszó száll, száll a vasárnap esti homályban, és láthatatlan hurokként a nyakuk köré tekeredik, és behúzza őket a fehér abrosz mellé. Az ellenállóbbak pedig erőszakolt süketséggel fáradtabban vonszolják magukat, és a hátukon csak most ég igazán a napfény. Így érnek a Rákóczi út elejére, amibe a Fellegvári út zötyögős macskakövezete torkollik. Az állomás felé igyekvők itt megtorpannak, különösen a nők, akik tanácstalanul néznek a sötét Fellegvári út mélyére, ahol magányosan vagy párosával sétáló nők szoknyája libben. Ezek a magányos nők az éjszaka szépségei, s minél sötétebb az éj, annál szebbnek tűnnek. Kerülik is a villanylámpák fénykörét gondosan. Körülöttük zenefoszlányok szálldosnak. A sétatéri tó környékéről is idehallatszik a kioszki zene. Zeneszó száll a Sétatér elejéről is, a fellegvártetői Erzsébet mulatóból is, a nyitott ablakokból is. Valósággal bekerítik, útját állják a tisztességes prolicsaládoknak. Az asszony még inkább zavart, nem tudja, mit csináljon, merre menjenek, hogy az eddig féken tartott urából ki ne törjön a Szamos vizével locsolt vasárnapozó tűz... Végül akadozva mégis így szól, és a Fellegvári út irányába int:

–   Ne menjünk erre, fiam...

Ezzel óvatosan megkerülik a bűnös fertályt. Csak a fiatalemberek vágnak neki elszántan, és közben az orruk alá mosolyognak. Majd az utca román neve szellemeskedésre ösztökéli őket, és a fogaik közt ropogtatják: Drăgălina. Str. Drága Lina. Aztán szótagolják, és végül magyarosítják: Drága Lina, és ezen szívből nevetnek valamennyien. A szembejövő és a járda közepén útjukat álló „kisasszonyokat” már drága Linámnak szólítják. Mindeniket, öreget, kevésbé öreget és kevésbé fiatalt, mert egészen fiatal kisasszony az nincs erre, vagy ha van, az akkor rútabb a legöregebbnél is. A szépek és fiatalok nem itt kezdik, de itt fejezik be. A felhajított kő sorsa az övék. Repülnek fel-fel a bárok, szállodák emeletes szobájáig, s talán még feljebb, aztán lehullanak, hullanak vissza valamelyik bakának, parasztlegénynek vagy vékonypénzű ipari munkásnak az ölébe, ahol tisztán, fiatalon és egy életre tartón kellett volna kezdeniük. Most már mindegy nekik a drága Lina. Igazi nevüket úgysem használják még ők sem, talán el is felejtenék, ha a rendőrségi nyilvántartás nem juttatná eszükbe havonként egyszer. Nem használják, mert az egyszerű leánynevek tisztességüket veszítve, laposan hatnak. A vendégek nem szeretik, mert a nő magánéletére emlékeztetnek, holott a legtöbben bukott hercegnőket szeretnének maguk előtt látni, mert az iparral járó otromba lélektani felfogás úgy kívánja, hogy nemcsak a ruha és a száj rikítson, hanem a név is. Hazugságában izgatás csengjen és bujaság! De itt a Sáncalatt a bakáknak és hasonló külvárosi nőtleneknek megfelelő a „kisasszony” titulus is. A szerelem ószerére vetett „kisasszonyokat” éppen olyan izgalommal veszik birtokukba, mint az ócskapiacról szerzett úri rongyokat. S csak viselés közben veszik észre, hogy a nadrág ülepén kiadósan átdereng a külvilág...

És mégis a Sáncalatt áll a vásár évről évre, nemzedékek óta. Áll türelmesen, kitartóan, szilárdabban a fellegvári szikláknál. Itt legalább egyszer életében minden külvárosi férfinek el kell haladni, és meg kell állni. A székely szolgalegény első útja nem a szemben álló kupolás magyar színházba visz, hanem ide. S ha meg odamegy, akkor lenge operettrongyok alól kivillanó fehér lábszárak űzik ide, hogy ismeretséget kössön közelről is az elérhetetlen színpadi kisasszony másával... Mindenki idejön a külvárosi özvegyemberek közül is. Én sokszor láttam, mert itt születtem a Sáncalatt.

Most a kisasszonyok ablaka alatt elhaladva, óvakodom túl közel menni, nehogy berántsanak dühükben, amiért még csak nem is válaszolok hívó szavukra. Pedig válaszolni kellene nekik. Valami erőset. Biztatót kellene mondani, hogy csukják be ezeket a kis förtelmes ablakokat, zárják be az ajtókat, és kövessenek a tetőre, és hengergessünk sziklákat e nyomorult, bűzös házakra, hogy legyen egyszer már vége ennek a cudar kisasszonyvilágéletnek. De ők nem ilyen szavakat várnak. Ők reggelig legalább ötször húsz lejt akarnak becsábítani az ablakon, ha lehet, még többet. Lovagjaik arcában nem a férfiasság vonásait kémlelik, talán észre sem veszik azt. Talán minden arc húszlejes cikornyáit mutatja nekik, s mohón lesik, mikor jön már egy részeg százlejes ezüstképű alak, aki mellett tétlenül átaludhatják ezt a zenével zsúfolt vasárnapi éjszakát.

Egyedül megyek hát fel a Fellegvártetőre. A sziklák fekete üregeiből denevérek repkednek szét. A burjánrengetegben eltévedt gyíkok zörögnek. Néhol a sötétben valami fel-felfoszforeszkál, s a burjánok, mérges bogáncsok a nadrágszárba kapaszkodva vissza akarnak rántani. A göröngyök pártjukra kelve megindulnak a cipőm alatt, mintha magukat feláldozva, vissza akarnának gurítani az aljba. Úgy látszik, már elfeledték, hogy én ismerem őket, hiszen együtt tanultunk meg lefelé hengerikázni. Hiába mesterkednek, a szülőföldemen én csak jobban tudom a járást, mint ők, hiába vadult el annyira. Szegény fellegvári göröngynépségek mindig csak lefelé tartanak, s nem értik, hogyan bírom felfelé a nehéz kapaszkodót. Egy betömött barlang fölött a kiugró csúcson szobrot állok, s lenézek a városra. Semmiféle különösebb meghatottságot nem érzek, pedig a lábam alatti barlangban születtem. Akkor persze még sok ilyen barlanglakó volt a sziklaoldalon. Talán a legsivárabb külváros volt ez a város szívében.

A főtéri Szent Mihály-templom tornya a város felett kékesen világító holdfényben olyan közelinek látszik, hogy szinte oda nyúlok a mutatóujjammal a toronyóra mánusaihoz, hogy öt perccel előbbre vigyem, mert késik. Mindig késik. A fellegváriak életéből biztosan lekésleltetett néhány évszázadot. Ki tudja, hány évszázadot kellene sietnie, hogy az itteni barlanglakók szétszóródott utódjai beérjék azt a századot, amiben most a főtéri transzparensek felgyúlnak és kihunynak.

A hegy lábánál a Szamos fekete vize olyan mozdulatlan, mintha elszundított volna. Hát csoda, mikor olyan magas gátat emeltek eléje, amióta elsodorta a németek fedeles pallóját? Aztán a folyóvizek is pihenhetnek néha. A Szamosnak ma amúgy is sok dolga volt. Legalábbb tízezer kolozsvárit fürösztött meg teljesen díjtalanul. Sőt a hálátlan külvárosiak a végén beledobálták a zsíros papírba csomagolt retek héját és a zöldhagymaszárat. Ámde az öreg Szamos bosszúálló. A sok gonoszságért cserében minden évben magába fojt egy-egy túl vakmerőt. Aztán nem is kell magát nagyon törnie. Évente akad önkéntes vízbefúló. A jövője biz egy cseppet sem kilátástalan. Csak a kősziklák merednek reménytelenül a belváros felé, amely 1928 óta mozdulatlanságra kárhoztatta őket. Rogygyant inaik alá cementtel kevert malterrel raktak támfalakat, nehogy megint lavinát zúdítsanak az alanti prostituáltak házaira. Legutolsó lerohanásuk helye ma is olyan kopáron áll, mintha valami óriás borbély egyszer végigtaszította volna valami üstök közepén a nyírógépet. Nyolc embert és egy tucat házat lapítottak egyenlővé a sárga, homokos talajjal. A városi szépészet évekkel ezelőtt sétautakká akarta szelídíteni a burjános ösvényeket, de aztán a terv elsüllyedt sok más jószándékkal együtt. Ki tudja, hátha arra várnak, hogy az én szobrom ideállításával egyidőben csinálják meg a sétautakat is. Csak éppen szét ne porladjatok addig, sziklák. Most egyelőre a felhők árnyéka végigtörli őket, s az ég egyre sötétebb. A külvárosok irányába futó villanylámpasorok elveszítik a támpontjaikat, s ragyogó égőikkel csak függeni látszanak, mintha az égről ereszkedtek volna alá a csillagok. Nincs is az égen már egy sem. A város zakatái a csend vattáiba fúlnak, csak lent, mélyen az én ősi barlangváram alatt csörtet a burjánok közt egy szilárdabb árnyék. Hol lerogy, hol feláll, és morog hozzá dühösen.

Ej, csak nem az a vérmedve szabadult ki a titkos sziklabörtönből, ahová még 1848-ban zárták, hogy felfalja rendre a titokban bebörtönzött szabadsághősöket. Legalábbis azt hallottam egyszer kölyökkoromban egy öregembertől, hogy éjjelenként hallani az ordításukat, és ki kéne szabadítani őket. Szerinte a vérmedve éjjelenként kinyújtotta nagy mancsait egyik-másik sziklarésen, s ha valaki arra ment, hát nyakon csípte, és megfojtotta. Bizony egy reggel a részeges Cigi bácsit szétzúzott fejjel találták meg az egyik szikla alatt. S lám, ez az alak egyre feljebb mászik, mégpedig négykézláb, és akkorákat szusszant, ahogy csak az állatok fújnak dühükben. Tántorogva megáll az egyik befalazott üreg előtt, s fél karral matat a köveken. Vajon ragadozó körmei karmolnak úgy a kemény sziklán, vagy csak a hulló törmelékek okozzák ezt a reszelős zajt? A sötétben még mindig nem lehet kivenni, ember-e, medve-e. Az ám, de most hirtelen letántorodik a lábáról, és gurul lefelé, alig bír megkapaszkodni a burjánokban. Egy darabig így fekszik, mozdulatlanul, s végül felül. Ezúttal hangosabban mordul, hirtelen láng csap ki belőle, amit a szél rögtön semmivé szaggat. Látom, hogy azon erőlködik, hogy végtagjaiból megint lángot csiholjon, de a szél résen áll, és az alak messze hajít magától valami könnyűt, és részeg dadogással már kivehetően motyog:

–   Eredj a francba, mamám... érted, a mélységes nagy francba...

A többi csuklásba fúl, miközben kínnal-bajjal visszavergődik iménti helyére, a szikla tövébe, ott erőtlenül elterül, és mozdulatlanná válva, nemsokára mélyen hörögve horkol...

Lekúszom hozzá, s akkor veszem észre, hogy a befalazott üreg kövei meg vannak lazítva, s belátni a fekete barlangszájba. Rongyok és újságpapírok fehérlenek benne. A lábamnál hortyogó valaki bejelentetlen lakása lesz ez. Az örökös lakásmizériában szenvedő cigányok nemegyszer próbáltak már itt tanyát ütni, de hamar kifüstölték őket. Úgy látszik, az én vérmedvém is ide törekedett, de közben kihullott fejéből az értelem kapukulcsa. Most itt fekszik, s úgy bűzlik, mint valami szeszbe mártott rongyhalom. A pálinkaszagra még kígyó talál kúszni a torkába, de nincs idő csak vele törődni, mert lent az aljban, a drága Linák közt hirtelen rikácsolás, sikoltozás, ablakcsörömpölés, majd rendőrfütty és rohanó alakok teszik mozgalmassá a Szamos-partot. A színkör automatikus színházablakai egyszerre csudálkozva kinyílnak, és világosság néz ki a sziklaoldalra. Az első felvonás vége lehet a Hatodik emelet című vígjátékból, ugyanakkor a Sáncalatt egy rekedt női hang visítja:

–   Az orrodat, lator... az orrodat... aztán a szemedet, latorrrrrrr!

A lárma akkora, vagy a kövek túl kemények, de ez a meg nem magyarázható férfilény a szikla tövében fuldokló hörgéssel kezd mozgolódni... Fejét felüti. Nem cigány – állapítom meg gyorsan, s aztán egy-kettő eltűnök a közeléből, nehogy hajléktalanná tegyem jelenlétemmel, mert valószínű, többé nem mer idejönni, ha meglát. De míg én visszakapaszkodom a palotám tetejére, azalatt, úgy látszik, egészen felébred, és kedvet kap a Szamos-partiak rikácsolásától, mert egyszerre ő is elbődül:

–   Eredj a francba, mamám... érted, a mélységes nagy francba, mamám!...

Aztán elcsitul a lárma, a színkör ablakai becsukják pilláikat, s kezdődik a Hatodik emelet második felvonása... Még egyszer felsikolt a női hang hosszan, borzalmasan, s úgy érzem, ott röpköd tarka rongyaiban a város felett láthatatlanul, s mindenhova berikoltja: Latorr... latorrr!...

(1939)