SZILVÁSI BÁCSI RÖVID SZENVEDÉSE

Véletlenül tévedtem a gyászoló utcába. Az egyik ház léckerítésén aranysujtásos fekete drapériát duzzasztott a forró, de lomha szellő. A tüzes napgolyót az ember a fejére érezte nehezedni, s gyakran nyúlt tarkójához, nehogy lángra lobbanjon a haja. A földön lepényt lehetett volna sütni, úgy tüzelt, akár egy kemence lapja. Könnyű lehet ilyenkor gyászolni – gondoltam –, hiszen az ember minden porcikája könnyezik. Vasárnap délután lévén, biztosra vettem, hogy csak munkásember halhatott meg ebben a külvárosi utcában. S ezt rendjén valónak találtam. Utóvégre a halál elég ünnepélyességet hordoz magával, s a munkásember csak a pirosbetűs napokon temettetheti el magát kellő számú gyászolóval. De az már gyanúsnak tűnt, hogy dolgozó ember nyár közepén, tudniillik szezon idején haljon meg. A gyászjelentést elolvasva, a gyanúm csak elmélyült. Szilvási János földész volt. A tornácos gyászház s az udvar végén égnek álló szekérrúd, valamint a szekér formája sejtette, hogy hóstáti földész lehetett. Na, itt aztán igazán nem lehet szó természetes halálról. Ezt látszott megerősíteni az is, hogy a Szilvási bácsi neve alá oda volt írva: ,,Életének ötvenhatodik évében s harminc évi boldog házasság fordulóján rövid szenvedés után lelke az Úr színe elé járult.” Mikor aztán azt is elolvastam, hogy négy leány gyászolja, a rövid szenvedést teljesen kétségbe vontam. Ötvenhat évvel és harminc évi házassággal, négy leánnyal, s ráadásul nyár közepén, nem lehet meghalni rövid szenvedéssel, még ha szíven szúrják is az embert! Az utcaajtókon ki-be jövőmenő szomszédok elejtett szavaiból csakhamar kivettem, hogy Szilvási bácsi rövid szenvedése az „ágyban, párnák közt” esetei közé tartozik. Egyszóval természetes halál érte. A „természetes” szót egy szomszédban lakó szűrszabó említette, aki földet seprő trottyával a szomszéd kapuban cégtáblájának támaszkodva állt. Ez a szó már szinte felbosszantott, mert a rövid szenvedés szerintem ellentmond a természetesnek is. Ennek a végére járok – határoztam el. S a közeli villanyfának támaszkodva vártam, és lestem a gyászdrapériás kaput, hogy kitáruljon előttem a titok...

Kis idő múlva nagyobb csoport férfi, hóstáti földészek, iparos és munkás külsejű emberek jöttek ki a gyászházból. Mindenik szép tiszta s frissen vasalt, enyhe szódaszagú zsebkendőt szorongatott a kezében. Arcfintoraikból ítélve inkább az orruk előtt tarthatták eddig, vagy az izzadságot törölték. Könnyekről ugyanis nem lehet szó, mert kemény, száraz arcukon nem látszott semmi meghatódottság. Inkább amolyan mélyenszántó tűnődés vont élesebb ráncokat homlokukra. A további dolgomat megkönnyítette a trottyos szűrszabó, aki egy energikus markolással felrántotta a nadrágját a szíj alá, és a kijövő férfiakhoz lépett. Az első téglát ő rakta le az előttem ismeretlen Szilvási bácsi élettörténetéből. Egy lyukas mellű Naţionalt nyálazva, fontoskodva mondta:

–   Ki gondolta volna, kérem, hogy ilyen hamar magával viszi Szilvásit az apatársa!?...

Szavait csend fogadta. Egy hóstáti földész, minden bizonnyal Szilvási rokonságából, akin majd kirepedt a feszes ünneplő, előbb lepillantott fényesre vikszolt csizmájára, s miután meggyőződött, hogy az bátran helyettesíthetné az izzó nap ragyogását, gorombán odavetette a cigarettával küszködő szűrszabónak:

–   Há nem hiába volt az az apatárs román ember... – s kis tűnődés után még gőgösen hozzátette, miközben válla a bal szomszédház felé rándult – egy ilyen Bozsán...

Ekkor háttal felém fordulva egy vén ember szólalt meg. Kömíves lehetett, mert a kabátja fel volt akadva a nadrág farzsebéből kiálló nagy, meszes colstokon. Beszéd közben úgy ütögette összeszorított öklével, mintha valami láthatatlan asztalt döngetne. Végül megfogta a hóstáti dolmányán az egyik gombot, s így fejezte be:

–   Akár Bozsánnak hitták, akár nem, azért mégis jó szomszédok voltak ők Szilvásival, te murkos...

–   Aztán tíz évig együtt gürcöltek a vasútnál is – esett szavába egy vasútisapkás fűtő. Még mondott volna valamit, de a murkos szóra elveresedő földész csizmája dühösen villant a fűtő közelében, fojtottan kiáltott:

–   Éppen ez az, hogy tíz évig együtt gürcöltek, és mégis kivágták Szilvásit, mint a répát...

A szűrszabó kezében ezalatt a Naţional kibomlott a sok haszontalan nyálazástól, s nem tudni, ezért-e vagy a mély átérzéstől, nagyot sóhajtva jegyezte meg:

–   Bizony én eleget csodálkoztam akkor a dolgon, hogy mit akarhatnak tőle a nyelvvizsgán, mikor a kezével dolgozott a műhelyben...

–   Bizony jó keze volt neki, az istenfáját – tűnődött maga elé a kőműves...

–   Mégis kivágták – ellenkezett érthetetlen haraggal a földész. – Ilyenek ezek a Bozsánék...

–   Na, de azt már ne mondja! – ütközött meg a fűtő. – Nem Bozsán vágta ki. És azért nem halt éhen Szilvási sem. Én nem mentem volna az ő helyiben a vasúthoz, ha nekem is lett volna földem, mint neki. A paraszt maradjon parasztnak. Ne egye el a szegény munkás kenyerét...

–   Most már eszi magát a sárga irigység, mi? – jött dühbe egészen a hóstáti. – Pedig az öreget éppen a főd ölte meg. Az a piszok főd!

–   Nana – vágott közbe békítőn a szűrszabó –, az öléshez volt egy kis köze a hatvanöt fokos szesznek is, az omul solid (a szolid ember) korsójából. Emlékezzenek csak, mindig azt mondta Szilvási: reggel, délbe, este egy porció fertőtlenítő sose árt... Bottal kellett volna elkergetni azt a szolid ómot a sarokról ezelőtt tíz évvel, ma nem temetnénk...

–   A szesz csak a szívit ölte – nézett félre zavartan a kőműves, akinek, úgy látszik, szintén lehettek ilyen módon szerzett szívbántalmai...

–   Igen, az csak a szívit ölte – mondta utána gonoszul vigyorogva a fűtő –, a szíve pedig megölte Szilvásit...

–   Mit tudják azt maguk?! – dörrent közéjük a hóstáti. – Amíg a vasútnál volt, sose ivott... Én mondom, hogy a felgyűlt bánat ölte meg, amért ráadásul ez a Bozsán fia összeadta magát az öreg leányával. És a református hitről átcsábította az ő mokány...

A szűrszabó ijedten nézett felém, s lerázta az orrán csüngő verejtékcseppet, s csitította a hóstátit. – Hangfogót a szájra, szomszéd. Ebbe már belé kell törődni. Utóvégre egyszer úgyis meg kell halni.. Ilyen az élet. Egyszeribe vége...

Mikor az élet végére ért, hirtelen elhallgatott. Hosszú gyászfátyolban, kisírt szemekkel, talpig feketében kilépett a Bozsánék kapuján az élet eleje. Nyomban sejtettem, hogy ez csak Szilvási lánya lehet. S az élet eleje már szembeötlőn kidomborodott a gyászruhája alól. Nyomában fekete karszalaggal átkötött sárga ruhás, fiatal barna férfi jött. A szomszédok bűntudatos arccal, elnémulva csináltak helyet előttük a kapuban. Csak a hóstáti rokon maradt mozdulatlan, s mérgesen sodorta amúgy is kínosan hegyesre pödört bajuszát. Könyöke súrolta a fiatal férj oldalát, aki azonban nem látszott törődni ezzel. Mikor asszonyával együtt elnyelte a gyászház fekete üregű ajtaja, a hóstáti káromkodásba tört ki:

–   Há mit lehet szeretni egy református szoknyának egy ilyen izén?!

–   Azt, ami nem található a másik izében – morogta maga elé a kőmíves, de látva a hóstáti indulatos karmozdulatát, gyorsan kipótolta: – Csak azért mondom, mert a mi utcánkban nem nagyon volt református izé ..:

Ekkor megérkezett a gyászkocsi, s az utcaajtókba csődült szomszédság között most nekem is feltűnt, hogy egyetlen fiatalembert sem látni. Csupa többgyermekes családapák. Ezt a szemlélődésemet az utca végén feltűnő földész dalkar szakította félbe. Zászlóval és feketére vikszolt, fényes csizmában masíroztak Bocskai hajdú-unokái. Mögöttük izzadva kutyagolt egy csomó vén vasutasmunkás. Olyan komor ábrázattal jöttek, mintha csak arra gondoltak volna szüntelenül, holnap biztosan rajtuk a sor. Végül összeverődött egy rakás nyüzsgő-mozgó, megszeppent gyermek. Egymás közt sugdosódva, szemmel láthatólag sehogy se értették a gyászkocsi igazi és tragikus értelmét... Időközben megérkezett két koldus is... S az ő megjelenésük megint az imént vitatkozó csoport felé terelte figyelmemet. Azt hittem, újabb részleteket tudhatok meg Szilvási bácsi rövid szenvedés után bekövetkezett természetes haláláról, és közelebb furakodtam. De a szomszédok most már azon rágódtak, vajon honnan a pokolból szereznek tudomást ezek a koldusok minden temetésről, hogy mindenikre elcipelik nyomorúságukat. Azt feszegették, hogy bizonyára percentre összedolgoznak a temetkezési vállalkozókkal. Rejtélyes megjelenésüket aztán összehasonlították egy másik rejtéllyel, ami mindig jelentkezik, valahányszor gyereke születik valakinek az utcában. A fűtő előadása szerint ilyenkor már másnap pontosan hozza a postás azt a nyitott borítékot, melyben egy igen díszes nyomtatvány húzza meg magát. A nyomtatványon gyönyörű áramvonalas gyerekkocsik, pólyák, gyermekpaplanok díszelegnek nagyon udvarias szöveggel, mely gratulál az újszülötthöz, és tisztelettel felhívja a boldog szülök figyelmét az olcsó bébikelengyékre s a részletre vásárolható gyermekkocsikra. Mikor a fűtő idáig ért a beszédben, a szűrszabó, akinek közbekotyogásaiból kiderült, hogy éppen most várja a hetedik gyermeket, felháborodva kiáltott fel:

–   Kikérem magamnak, itt nem születnek bébik. Csak egyszerű, mocskos kölykök, és nem biztos, hogy a szülők boldogok. Mi – rántotta fel megint lecsúszó nadrágját –, hogy még én vegyek nekik áramvonalas gyerekkocsit?... Majd gyászkocsit...

Kitörését az előretolakodó koldusok zavarták meg, akik igazi gyásszal az arcukon az utcaajtóhoz furakodtak. Az egyik, a férfi, valószínűleg hadirokkant, két mankó közt úgy lógott ide-oda nagy, kapásoknak való szalmakalapja alatt, mint valami harangnyelv. A koldusasszony fekete, úriasszonyos, molyrágott ruhát viselt. Az orrán koromszínű sötét szemüveg lógott. Egy lepattogzott zománcú, kicsi kék csuprot merev tartású karral magasan előrenyújtott a gyászolók orra alá, mintha könnycseppet akarna gyűjteni tőlük. Mire a kapu eleje egyszeribe megritkult, s csak gyéren zörgött pénzdarab a hangos pléhbögrébe. A mankós ember időnként dühös, konkurrens ábrázattal nézett feléje. Közben nekivetette széles hátát a kapufélfának, s egy útonálló ábrázatával leemelte kuszált, ősz fejéről a harangot, s mankóján lógva könyörületért esedezett, pénzt vagy életet modorban. Szerencsétlenségére éppen akkor érkezett meg a fekete fövegű református pap, s mindenki megkönnyebbülten kotródott be a koldus kalapja előtt a ravatalos szobába. Én kint maradtam, bár tudtam, hogy odabent most nagyon sokat hallhatnék Szilvási bácsiról, de sejtettem, hogy az kevesebb a semminél. Hosszú és könnyfacsaró prédikáció után végre néhány ember kicipelte Szilvási bácsit abban a tölgyfatokban, ami immár őt is túléli az enyészetben. Koszorúrengeteg borította el a kocsit. A dalárda túlharsogta az asszonyok sikoltozását, s a vak asszony csupra is sűrűbben zörgött. A mankós is hálát morgott...

S lassan megindult a koszorúhegy. A kapukba csődült szomszédságot a menet lemorzsolta a kapufélfákról, s úgy hömpölyögtek a gyászkocsi után, mintha ők taszítanák ezt a mozgó sírdombot az egészen elöl lépkedő dalárdistákkal és a zászlóval együtt. Velük mentem. Kíváncsi voltam az „omul solid”-ra, akit a szűrszabó Szilvási gyilkosának sejtetett. A menet eleje nemsokára el is érte a „La omul solid” nevű sarki kocsmát. A szolid ember a kocsmáros volt, aki a nagy melegben hasig kigombolt ingben, bűntudat nélkül, izzadva támasztotta az ajtót, egyik kezében a sörösüveg dugóját felspékelő dugóhúzót szorongatta, a másikkal pedig meghatódva vakarózott. Ennyi elég volt nekem.

El akartam maradni a menettől, hiszen többet már úgysem deríthetek ki Szilvási bácsi rövid szenvedésű haláláról, de nagyon tévedtem, mert a gyászkocsi egyszer csak nagyot billent. Már úgy tűnt, hogy felborul, de aztán megint egyensúlyba került...

Megvártam a menet elhaladását, s akkor az út közepén jó nagy gödröket pillantottam meg. Ezekbe döccent belé a gyászkocsi kereke. A kocsmáros látva tűnődésemet a gödrök felett, közelebb jött.

–   Haj, uram – mondta –, mennyit átkozta az öreg ezeket a gödröket. Napjában háromszor, ahányszor csak elhajtott itt. Nem csudálnám, ha most is morog a városi tanácsra a koporsófedél alatt. Igazán könnybe lábadt a szemem, amikor tegnap kihúztam nevét a kontókönyvből...

Elköszöntem a derék embertől, s most már mindent tudtam a rövid szenvedés után elköltözött ötvenhat éves Szilvási bácsiról.

(1939)