megoszt

1


Uram!
Én nem hittem, hogy az enyém is vagy,
és hogy kaputlanok a mennyek.
És sosem vártam tőled el,
hogy ügyeimben izzadj.

Pedig nem tudtam,
hogy ilyen vézna és halványerű a karod,
de küldök tejfölt és tojást,
Uram, ha Te is akarod.

S ha magány dörömböl dideregve
koponyád lágyrajzú falán,
mért szólítsz engem minden este?
Valamit segíthetek talán?




2


Uram!
Lassan elhiszem,
hogy mi mind ott történünk benned,
s hogy épp sok igazságunk
belőled kiválnunk enged.

Lassan elhiszem, Uram,
hogy tükre vagyunk végtelen-magadnak:
nagy pengéden a sejtjeink
úgy sokasodnak, hogy szakadnak.

Lassan elhiszem, Uram,
hogy az ember feléd is vagdal,
de fegyvert Te adtál neki,
hát hagyj, és törődj többet magaddal.




3


Uram!
Ha engem egyszer felvetne a tűz!
a hajamba nyalintna,
és megolvadna a szám,
és lecsorogna bőrömön a fénye,
és sercegve cikázna húsomon a vérem,
és akkor fancsikákra törne az ég jege,
mint szétkergetett macskák éjjele,
és meglátnám az arcom is,
talán.




4


Uram!
Minden este harisnyamosás,
túl gyorsan nyársal föl a reggel,
és nem is lázasak a napok,
de Uram, ezt a csöpp ritmust ne vedd el!

Csak a hegedű mer hozzám bújni,
ha utánam oson a tegnapom.
Van nekem büszkeségem is,
hogy örüljek, ha lerakhatom.

És bennem pezsgő kertek nőnek,
és virágzik sok lenge állat,
és csengenek a fogaim. Hát
ne hagyj megnyugodnom Nálad.




5


Uram!
Éjjel, mikor csak egy-egy autó vicsorog,
de egyébként süket lesz a csend,
számolgatom a bűneim,
és őket kívánom Neked.

Szidlak is, mint sós levest szokás,
s koccanásain e renyhe ősznek
oly érzéssel megyek feléd,
mint akit saját összerongyolt
csillagaiba kötöznek.

Most fáj, ami megtörtént, Uram!
Bármit megtehetsz énvelem:
aszalj meg, s juttass fogak közé,
csak őt engedd meg még nekem!




6


Uram!
Valahogy ide kerültem,
ahol senki sem várt s most sem szeret.
S épp mikor eltaszítanak,
veszik szájukra a Te neved.

Joggal káromolnak, Uram,
hisz számomra jobb helyed van ennél,
s még nem is tudják, hogy engem,
közéjük véletlen ejtettél!




7


Uram!
Örült öröm lappang a szememben
s szorítja mosolyba a számat.
A lelkem fejem fölé lebben,
s elűzi vaskos glóriámat.

Egy dobpergés a zenéből horogra akadt,
s rángatózik, mint letaposott árnyék.
Az öröm bennem olyan vad,
mintha ütésre várnék.

Tulajdonképp sötét van még,
mikor kirobban a reggel.
S ha nem így jön az öröm is,
tudd meg, Uram, hogy nem kell.




8


Uram!
Néhányszor visszatérek hozzád
s a tenyeredbe forgatom magam.
Kihullnak kerek pénzeim
és sok szállingozó szavam.
Nélküled lenni nem tudok már,
abban létezem, hogy sírlak,
és folyton úgy imbolygok benned,
mint tükör, falán ringó kabinnak.
Békét kerestem: belealudtam.
Mozgást kerestem: eltört a lábam.
Szerelmet kértem, azt is megadtad,
csak önmagamat nem találtam.
Kérelmem egyre kevesebb,
és tejként folyik el a hangom.
Talán még visszatérnék hozzád,
ha sikerülne rád akadnom.




9


Uram!
Egy napra hagyd abba a munkád
s gyere le a Földre,
hadd lássuk, hogy milyen, aki
nem fér sírgödörbe?

Mutatkozz meg egy kicsit,
hogy legalább kitessék:
melegíti testedet
az égi fényesség?

Mely ruha az, amely megóv,
s így magadra öltötted,
míg azt kéred, hogy meztelenül
járjunk körülötted?




10


Miért, Uram,
hogy több imádság nem lesz?
Olyan közel vagy,
hogy már nem is kellesz.




11


Uram!
Látod, sokan gyűltünk össze alattad,
s felpáráll hozzád a szavunk:
teremtsél békét már körénk,
ha békétlenek vagyunk mi magunk.

A hangversenyeinkbe mindig beleköhögnek,
és nagy hullámokat vet az ágyunk,
rongyos a dómok taraja,
s az írásjelekre vigyázunk,

és élünk, ahogyan tudunk,
s Hozzád más kívánságunk nincsen,
csak ne valljad be minekünk,
hogy csak Úr vagy és nem Isten.




A POKOL BUGYRAI


Első vers

A holdak lassan inganak. Az ég kint alkonyos sötét.
Száll a fertőtlenítő illata. Tekintete pereg mint sörét.
Kérések villantják maguk. Levél közt kipiroslik a som.
Öregasszonyok hosszan lebontott hajjal. Kórházban vagyok
és hason.


Második vers

Asszonyok


Püffedt fehér meg rózsaszín dagadó öregasszony. Fülei
tárva lengenek, nehogy egy szót szalasszon. Húsz évig
bányában robbantott. Karácsonyi énekeket dünnyög és
twistelni szokott. Befőttes-üvegben virága van. Gézben
epeköveit mutatja.

Kiszáradt lány. Őszes copfjai soványak mint szalmás teste.
Rengeteg műtétről magyaráz. Egyszer egy fiú a folyónál
megleste. Emlékverseket gyűjt. Szombaton hazamegy. Alig
pihegő anyja vár rá. Nővérét nagyon szereti. A sógora
vájár.

Töppedt dombok közül jött apró Szavéta. Otthon
pelyvapárna legnagyobb kincse. Egy asszony meleg bugyit
adott neki. Egy szárba dugta a lábait. Senkije nincsen.
Paradicsomot még sose evett. Szemében örökzöld szikrák
repesnek. A falujáról mesél, s remegő száján csillogva
ömlenek a versek.

Fiatal nő. Benzinégette. Derékig villog ki a húsa. Hason
fekszik nyolc hónapja már. Lepedő az ég felette. Ha fejét
mozdítja, kék szeme csupa fájdalom és gyanakvás. Néha
sír. Az orvos ordít. Az Isten van – a nővérnek elhiszi –
vele.

Lágykontyú barna asszony. Puha ősz lakik benne. Lassan
ágytól ágyig járkál. Tekintete és szava sokáig lebeg még
utána, mint pitypangból ahogy pihe száll.

Parasztnéni. Szemüvege mögött fényes és kicsi az arca.
Fekete pont óriási ingbe rakva. Haja nincs. Bugyolált
feje az ágy szélén ing naphosszat szótlanul. Féltett
átalvetőjében már három félkeksz lapul.


Harmadik vers

A hőmérő azért él, hogy a pusztító nagy tüzekhez érjen.
Hát meg kell rázni néhanap, hogy észretérjen.


Negyedik vers

Esti fohász

Fülemhorzsoló kutyaugatás, közelben meg fel-felhorkanó
a csend. A derengő reggeli fény mint pilledt fényű lámpa
elmereng. A parkban lekókadt mesék várják, hogy szedjék
össze már. Értem imát nem mondhat akárki.


Ötödik vers

A nővér. Betegségünket naponta magyarázza: a szenvedés
az élet bére, a legnemesebb, amit tehetünk. Cikázás ül ki
a szemére. A fecskendőt világló arccal hozza s kér, ne
vizeljük össze magunkat, mert ő tudja a pontos idejét.
Csak kisszasszonynak szabad szólítanunk. Egy kekszet
visszavett, nehogy a disznónak küldjék. Szerinte az boldog,
aki holt. Megkérdi: mi kell, s jónéven veszi, ha semmi.
Büszke rá, hogy apáca volt.


Hatodik vers

Előttem kéklő gyógyszer vár. Két kézzel tartom a fejem.
Meggörnyedve, remegve várom, hogy mi lesz velem?
Minden lépésem csupa szédület, gyomromban émelygés
barangol. Egy vágyba torkoll az erőm: bár mindenkit
kihányhatnék magamból!


Hetedik vers

Reggel. Repdeső öregasszony dalocskája totyog, mint
ahogy madárpihék matatnak a havon. Kint az épebbek
veszekszenek, s Í f. C. zokogását hallgatom.


Nyolcadik vers

Haladás. – Nézem a rózsát, mit idehordtál. Mámorosan,
lényük üvegházi szabadságától könnyedén szívom súlyos
levegőjét a teremnek. Száraz melegek kotródnak az est
hűvösétől, s napi fájdalmak enyhülnek a rózsa szagától.
Most nyerem újra vissza fényét kíntól bújó gondolatomnak:
szeretlek.


Kilencedik vers

Csillog a gőz, ahogy a kint úszó lámpa e sötét partba
beleszórja. Sugarak lépkednek keresztül a csenden. Az éji
dagály melegébe merülve lebegő kagylók, s furcsa növények
lepnek el engem. Horkanó indák húzogálnak, fáradtsággal
a testem telve. Anyámat hívom, s megharapom – mielőtt
kiabálna – a nyelvem.


Tizedik vers

A pokol bugyrai

Az első bugyorban a töröttek vannak, torz végtagok,
gondos bicegések. A másodikban a máj-férgesek, epekövek,
szondák, kihányt ebédek. A harmadik bugyor a csavart-
belűeké, foldott gyomroké, hol nagy örömök a gázok. A
negyedik bugyor égettekkel tele, kiknek teste vér-hús cafat,
a kötés alatt kiüt a klorofil, az örökös tüzekben ázók. Az
ötödik bugyrot a gennyezők lakják, folyadékuk kötéssel
itatgatják, s még millió bugyor, egyénenkénti válfaj, ki
idejut, igazi kárhozatot vállal: az etetéseket, az ürítések
gondját, ágytálat, kötözést, a felmentést mikor mondják?
a fejben köröző s egyre szűkebbre váló gondolatokat,
legyeket, látogatókat, élte körül a hálót: a betegségét.
Nyomorultságukat ide hordták rakásra. Egy csomó
foszlás, öklendező nevetés a hegedő hasakba vezet, s
beletrombitál: jaj, nagyon véges az emlékezet!




BÁDOG KRISZTUS


Emeric Mercier:
Hét Jézus-fej.

Bevezetés


Hogy zöld vagyok,
nem kell szó szerint venni,
csak a fájdalom
penészként ütött ki rajtam.
A turistáknak azt mondom,
hogy a szegek
csak csiklintják a talpam.

Igaz, lemondó az arcom,
mert a fény, ha rossz vagyok,
leint még,
de hullni kezd az eső,
ha beleporlok a szélbe,
hogy egy kis vizet innék.

Nyög alattam a gerenda,
egymást támogatják
a véres kavicsszemcsék.
Aki magasba ér, mondja el,
hogy nekem még
júdáspénzen utazik a szerencsém.




I

Ez nem én vagyok,
a vérem nem száradhat
pont rajtam,
belőlem csak fekete nyugalom
ömölhetett a földre,
látott szájakba bújt,
hogy mit se halljak.


II

Itt lenni,
ez már a magasság!
Lábam alá vörös tócsa terül.
E vérszemmel
bámulok a száraz partba,
tüskével
vért karcolok a Napra,
szeretném őt,
csak hagyna már egyedül.


III

Szépen lenézek
mosolytalan arccal,
fejem alázatosan kalász.
Növekedtem sokáig,

hogy ilyen magasra jussak,
hogy kenyér legyek.
A testem barmok alatt lesz alom.

De belém száradt a szerelem.
Szememből pereg az unalom.


IV

Már látom,
jaj, látom
hangtalanságom,
jaj, szörnyű ez a kiáltás,
mely puhán lebeg hajban,
szakállban,
csak kiáltani kéne
akarom!
Ó, Áruló, Te,
kőszínű dárdás,
mézszínű hárfás!
Kihörgöm,
kiszakítom:
elárultatnám magam
még egyszer!


V

Mit néztek rám, ti,
kik vagytok a feszülés,

vagytok halántékomon a rozsda!
Ne sajnáltassátok magatok
bámész vigyorok,
fából készült térdekre rogyva,
mert ropog alattatok a földkéreg,
lángokban áll fejeteken a haj,
mindig itt vagytok:
ma, tegnap, tavaly,
de én soha semmit se kérek.


VI

Süllyedek,
csak a fülem dereng még,
szakállamon felkúszik
a halál.
Kifordítja szemem,
s a számba ül,
hogy elsuttoghassa:
nem gondolta, hogy
itt talál.


VII

Kiütköztem foltként
a világ testén,
nem tudható, hogy
csóknak vagy korbácsnak
vagyok-e nyoma,
de kihülök lassan,
s a világ
összeszorított számat
tüzes vassal
rajzolta fel magára