megoszt

FÉLJEGY A GYERMEKKORBÓL



Prózát írok ezekhez a versekhez, ami nem magyarázat, kiegészítés vagy értelmezés. Egyszerűen: gyertya a rántott halon.
Reneszánsz-madár száll a versben, testének történelme van, szavának árnyéka s ragyogása.
Régi, gyermekkori nap süt a versben. Ahogy belülről rávetítődik a retinára, érezni, hogy szinte tapinthatóan szemcsés. Megmagyarázhatatlan vágyódások, sajgások, remények és szorongások vannak benne, és nem múlnak el, amíg ki nem mondjuk őket.
Megnőttünk azóta. Úgy emlékszünk vissza felnőttkorunkra, ahogy a gyermek szemlél egy félresikerüt regényhőst. Nem tudtuk megszerezni a fele királyságot. Ezt ígértük-e kishúgunknak, aki mi voltunk? Emlékvonaton, könnyű, alaktalan szerelvényen siklunk vissza hozzá, még egyszer élni akarjuk a teljesség állapotát, amikor még minden vonatkozhat ránk, és bármi alól lehetünk kivételek.
Azt hisszük, az a szabadság.
Pedig az emlékezet aláomlik villogó porral, s megint mi állunk itt, absztrakt szavakat rajzol a szájunk.
A gyertya leég, a halat pedig vagy beveszi a gyomrunk, vagy nem.




FORRÓ VASSAL



Hegybe borult ösvényekkel
kút-sóhajú
rezzenéssel
üszkös parazsas lámpákkal
mázsás súlyú
vacogással
ehetetlen kenyerekkel
füstízű kis
szeretettel
meszes fövenyes borokkal
leégett
csipkebokorral
rügyező állú szelekkel
kalácsra sült
rézverettel
több galambbal mint erdővel
forgó
morzsolódó
kővel
pofon ütött forrásokkal
tele vagyok
forró vassal



És alakot ölt majd bennünk a piros láva, ásóvá, kapává lesz, és fákat ültet töprengő deleink fölé, és lámpa lesz és mozdony és kenyér. És jéghideg korában fejsze lesz majd, és kivágja eme fák gondolatát.




HULLÁMOK



Ki küldte hozzám ezt a forrást
hogy rejtegessem mint avult pénzeket
szememben keressenek eget a fák
és az utak szívemre lépjenek

Szavaink – látod – elgurultak
mint apró színes karikák
füvek gyökeréhez lapultak
hiába terelné össze szád

Tűnő nyomunkba gyűl a nyár
őszbe nőnek a madarak
ránkbízott elvillanó források
– a nap régvolt hullámokba harap




ÖCSÉMNEK



1

Állok sosemvolt folyók partjain
miket sosemvolt esők ontottak ide
mint lenyírt fák egymáson átfeküsznek
s nem tudom melyik vitt téged a semmibe

Hívlak rozsdás fogatlan parton
csontos medrekből egyre hívlak
s te fémes vizeken lovagolsz
iszapok ködei borítnak

Szemedben halak íve hajlik
pattan súlyos szemhéj-tető alatt
oldalad gyémánt szálkáiból
homály kötött vakító kosarat

Mondd – hogy álltál a halál mellé
s mennyivel volt nagyobb nálad
hányszor könyörögtél a víznek
amíg hívott eljött utánad?

Hívom ezt a végső könyörgést
hívom – az aljból emeljen fel
már minden mozdulatod szökik
szövetkezik a végtelennel



2

Megrepedez nyílik a folyó
pohárnyi karnyi víztömbök röppennek fel
köröznek csengve közrefognak
nézd üres száraz a meder
nézd a folyó visszaad
cseppekké morzsolódva állít össze
millió rezzenéssé szakad
szemembe csapnak tested sói
nézd mutatja lábad ívét
karodnak szélcsavarta ágait
leomlott arcodat
kavicsok redves fűzfagallyak
tartják kis tested
hozzák vigyázva felém
Mért töröd össze folyton magadat?
Mire felsütne szemed holdja
már visz a víz egy másik féltekén

Érthetetlen hogy végképp így maradsz
magadat összerakni nem hagyod
próbálom látni szádat kezedet
s végtelenbe szökik mozdulatod

Virágarcodnak csapatnyi szirma
ki tudja hányadik őszbe rebben
markodban észrevétlen szorong a föld
kitépett fehér karógyökeredben




DÉLTÁJBAN



Tündöklő reggel-sikongások a térben
pusztuló csodák egy másik parton
ránk hulló hűvösség kövei
útba szakadt lélegzetvételek
elkondult könnyek a rezes huzatban
az ég boltjában titkos fegyverek

A többi mélyen valami
régi forrású éjszakában
mely gondolatainkon déltájban
még most is keresztülcsordogál
mint enni adó édesanyánk




SZÜLŐHÁZ



A szülőház tulipánjai
rég elszenesedtek benned
akác illatában ringatod
a hosszúszárú csendet

Hogy lesz mélybetűnt szirmokból
jelen kétkedés sóvárgások
csont szövi össze torkodat
rádhörögnek az ólomtulipánok




  *
*   *

Hó nélkül jászoltalanul
feketével fényesedve
nem tudok se jót se rosszat
ki ma este eljöhetne

Lila ég a szemem körül
sáros hold a talpam alatt
Már hányadszor született meg
ugyanazon pásztoroknak?

Nevetésbe fúl a kántálás
de jámboran harangoznak
Ki gondol itt nagypéntekre?
Savanyított káposztaszag:

Karácsony




MÁSNAPOK



Lehet a holnapokra
már csak én emlékszem
egy küszöb egy szél egy nádszál
minden reményem
Megfüröszt elaltat a hold
minden éjjel
s elcsípem hajnal felé
lopott álmainkkal
elvarázsolt kifosztott réttel

Lehet a másnap
emlékké se szépülhet
Az ég áttetsző gyomra
emészti csak a füvet



Sunyin figyel az űri kecskebéka.




JÁTÉK



Hol utánad futva
hol bújva előled
nagy keserű bokrok
lábam elé nőnek

Uram – a megváltásnak
melyik színe késhet?
Ujjam gyümölcsei
vérhólyaggá érnek

A sok érintett tárgy
rémülten tenyeremmé válik
havat töm a számba
– fulladásig




KETTŐS



Óvjál a fogat kitépő kanáltól
átok-imába fulladástól
tócsában el ne aludjak
véremben-halászók horgára
nehogy ráakadjak
óvj a nappali éjszakától
kettős téltől két magánytól
óvj e bilincsnyi ragyogástól
a sötétségbe záratástól
gyorsabban dobj a magasból
tépd le szemem a bizonyosról



Mitől védene engem a csillagkemény téli éjszaka? Mennyivel bizonyosabb szívemben az, amit felfogni tudok, mint a sás, mint a barackvirág, mint az alácsurranó homok?




MADARAK



Mondd – micsoda tél jöhet most?
Melyik közeledhet?
Ma ősszel minden hegy ittmaradt
szívünk drótjain feszengnek
Hiszen tudom délre vágynak
engedd hogy menjenek

Az utak lépnek házunk felé
cserepe rémületté rezzen –
és a hegyek nem mennek délre!
Köröz az iszonyat szemedben

Ha félnék ebben a csöndes őszben ittmaradni
gyújts tüzeket a dombokon
látnom kell ahogy az utak elégnek mint a fák
s szenes ház lesz a homlokom




KISZÁMOLÓ

J.A. "Ó köttető, oldoztató,
most e verset megírató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató !"


Hajnalok húrján daloló
kövek karjába ringató
jaj gyöngy-agyamra tapadó
fények hangján kiáltozó
mázsás füvekkel sújtoló
álmaim lánggal arató
lelkemet röggé aszaló
őrizni falba rakató
ó dallamokban csobogó
csont bimbóit is felnyitó
szívemig visszaszámoló
létemtől balra hunyorgó
hűlt helyem csöndjén kuporgó

Ó éjszakákkal lüktető
bánatom táját nem lelő
virágsuhintott jégmező
vadlóra hámot vettető
ó vérem mögött sercegő
alkony fényére szegező
tiszta szók fáin billegő

mosoly-gyümölccsé érlelő
május kékjein heverő
csillag-örvénybe keverő
jaj önmagamig kergető
lobogás fáján bizsergő
nyugvásom ágán pityergő



Verses nagydíj annak elismeréseképpen, hogy mindannyian voltunk gyerekek: Fejem fölött az érem, / ha érem, ha nem érem.




OLVADÁS

Icának


Jövünk a kásás hóban
– honnan? miért? –
télvégi vasárnap délután
A játszótéren üvöltő gyereksereg
tombol a maradék hóban
mintha minden olvadni készülne
mintha egyetlen metsző hangzatba
kéne önteni a még megmaradt tisztaságot

Mióta jövünk? Meddig? Hová?
Nagy havak emlékében
valahol egy ablak mélyéből
nézzük másvalakikkel
más város más havú főterét
más télre látni onnan
gyönge-fehér-fémbe vont tornyokra
tömör világló fenyőfákra
s megkérdezzük azt a másik önmagunkat
aki még mindig abban a háttér nélkül maradt
torokszorítóan magányos ablakban áll
hová tűnt a mesebeli fehér vatta-fenyő
hová temette a hó

fehér zúgásukkal együtt a tornyokat
hová temette a hó
ez a mostani kásás
amelyben jövünk – honnan? –
akkori arcunkat az ablakból
melyből most üvöltő gyerekekre látni
és melyben nem áll senki