nyomtat

megoszt

A véges nap
VÁRI ATTILA

 

 

FELMENTÉS

 

Szeretem. Én tagadtam meg magamtól. Ahogy a szél elviszi a felhőt, magával vitte első szerelmemet.

Messzire rohan az ember a vágyaival. Olyan messzire, ahol már nem ismeri senki, és ahol megalkudhat önmagával. Most már mindenben benne van egy kicsit Ő is. Nem én vesztettem.

Mindenkinek próbáltam magyarázni azt, amit én sem értettem. Azért nem röhögtek szembe, mert annál gúnyosabban vigyoroghattak otthon.

Én nem akarom elfeledni Őt, mint ahogy nem akartam megszüntetni a vitát apával sem.

Sok mindent akarok elmondani. Az életérzésemet és a csalódásokat, a vívódást és azt, hogy meg akarjuk találni a helyünket. Sok. Nagyon sok. De megpróbálom.

 

1

 

Jean elhatározta, hogy őrült lesz. Nem azt, hogy kiabálni fog, csak annyit: igazat mond. Két napig reggeltől estig ült a járda szélén. Mereven nézett maga elé. Mindig kiköpött, ha elment mellette Kovácsné. A sovány Kovácsné, akin az utcaseprők csámcsognak csak. Reggel felé a talicska mellől szokták mesélni, hogy megint az ablakon mászott ki Kovácsné egyik pasasa. Csúnya, még mindig kamaszpattanásos, vékonylábú, harmincöt éves asszony. És Jean két napig kiköpött. Én nem mertem volna megtenni. Ő megtette. Vett egy üveg borvizet, s cigarettája mellé tette a járda szélére, és hangosan elmélkedett. Az első nap még bámulója is volt. Bámulták, és közel mentek hozzá, hogy hallhassák, amit mond.

Halkan beszélt: csak úgy maga elé.

„Mindenki őrült, mindenki hazug, és minden nő romlott.” Ezek voltak a visszatérő gondolatok. Mindig más és más variációban jelentkeztek. Elmagyarázta a köveknek, hogy ahol befejeződött az állat, ott kezdődik az ember, viszont ahol az ember kezdődik, az már az őrület magas foka. Épületes dolgokkal röhögtette bámulóit. A milicista is elsétált mellette, és nem kísérte be, nem értett egy kukkot sem abból, amit Jean mondott.

Nem is érthetett. Jean sem értette, de azért nem volt őrült, csak éppen mondatformát adott azoknak a szavaknak, amik eszébe jutottak. Nem akart gondolkodni, de hogy érdekes legyen, elmondta újra és újra: mindenki őrült. És a maga módján igaza volt. Nekem is kedvem lett volna hozzá.

Én nem tehettem, mert nekem volt hetedik születésnapom, amin tejszínhabos kakaót kaptunk, és mert tizenöt éves koromig délután öt óráig aludtam. Mert a mamám nagybácsija iskolaigazgató volt, akitől tizennégy éves koromig minden ünnepre huszonöt lejt kaptam, és mert apám irodafőnök volt, és minden vasárnap moziravalót adott az újságolvasás után, közvetlenül elalvás előtt. Jean mindezt nem kapta meg. Röhögve mesélte, hogy megerőszakolt egy lányt. Akkor még csak tizenhat éves volt, és a negyedik elemit végezte. A hátam mögött ült. A tanító néni mindennap kitépte a leckéjét a füzetből, mert csúnya. Otthon az elvált bátyja a fülét rángatta minden semmiségért. 

Mondom, a maga módján igaza volt, ha azt mondta, hogy mindenki őrült. Igaz, hogy ezek a sérelmek tizenhat éves korában érték, és most már elmúlt huszonnégy, de mindegy. Előbukkanhat ilyenkor is.

A harmadik nap valahol kivasalta a ruháját, kikefélte a cipőjét, és eljött hozzánk. Én akkor már tudtam, mi van vele. Sajnos, nem voltam otthon, mert akkor nem történt volna semmi. Kezet fogott a papámmal, és az egészsége felől tudakozódott. Aztán sajnálkozni kezdett rajtam. Elmesélte, hogy nyolcvan lejt vesztettem a múlt héten, és nem járok rendesen órákra. Apám nem akarta hinni, és innen tudom, hogy Jean normálisabb, mint én, és mint az egész pókergárda. Bizonygatni kezdte apámnak, hogy azokat a könyveket, amiket a múlt héten az antikváriumba vittem, már rég elolvastam, és éppen ezért nem is kár értük, mert legalább kifizethettem az adósságomat, és még szeszre is maradt.

Aztán végiglátogatott mindenkit a gárdából, olyankor, amikor az illető nem volt otthon. Mindenhol tudták, hogy megőrült, és mindenhol befűtött. Kipakolt mindennel.

Azt mondja apám, akinek megmagyaráztam, hogy Jean őrült és hazudik, hogy amíg mesélte rólam azokat a badarságokat, végig mereven figyelt. Valami furcsa volt a szemében.

Én már akkor tudtam, hogy nem őrült. Igaz, nem mondtam senkinek. Aztán két hét múlva megjelent Jean neve alatt egy karcolat. Leírt benne mindent a srácról, az utcáról s a csúnya Kovácsnéról.

Tényleg nem volt őrült. És én attól is elestem, hogy egy ilyen karcolatot írjak, mert nekem volt hetedik születésnapom és iskolaigazgató nagybácsim, mert a papám szerette, ha az egészsége felől tudakozódnak, s mert nem ülhettem ki a járda szélére.

 

*

 

Csenget a vekker. Rita megébred. Álmosan néz körül. Felkel, megdörzsöli a szemét, és bemegy a fürdőszobába. Leveti a pizsamáját, felakasztja a fogasra. Belép a fürdőkádba, és felveszi az úszósapkát a tükör sarkáról. Lustán várja a felfrissülést. Elzárja a csapot, s tenyerével letörli a vízcseppeket melléről és combjáról. Törülközik. Aztán kimegy a konyhába reggelizni. Befejezi a reggelit, magára veszi a ballonját. Kimegy, gondosan bezárja az ajtót, és megpróbálja, hogy fog-e a zár. Zsebre teszi a kulcsot, és megnézi az óráját. Fél kilenc.

 

 

Egész biztos, hogy tangót játszott a zenekar. Az is biztos, hogy csak két csillár égett a hatból.

Jean: – Látod azt a lányt ott, azzal a drapp ruhás fiúval? – Szép arcú és jó alakú kislány volt. Még most is belevörösödöm, ha eszembe jut az ismerkedés.

Jean odament, és táncolt vele. Aztán sétálni kezdtek. Hozzájuk léptem. Jean bemutatott és otthagyott. Ha visszagondolok, az az érzésem,  nem is voltam igazi élő ember. Akkora lehettem, mint a szomszédék fia, az az esetlenül mozgó, hosszú kamasz. Nem volt pénzem, és rosszul éreztem magam, akárhova mentem. Azt hiszem, a tenyerem is izzadt, és tudom, hogy lecsúszott a zoknim a cipőbe.

Melegem volt. Színekről beszéltem és versekről. Az egyik leányismerősöm azt mondja, ezzel játszom el minden nőmet.

(Látod, Rita? Én színekkel megfestem az éjszakát, és a csendjét is csak én tudom megírni. Igen, a csendet és azokat a lepketüzeket, amiket féltésből meg akar fojtani az éjszaka. És leírhatom úgy, ahogy elképzelem, hogy hétfőn reggel a Nap is fáradtan mászik fel az égre.

Látod, Rita, te nem ismersz, és azt hiszem, nem is ismerhetsz meg, mert aki megismer majd, attól félni fogok, mert nagyon gyáva vagyok. És messze akarok menni. Hagyd, hogy bátor legyek.

Akkor ott ültem melletted, és nem tudtam, ki vagyok.)

 

 

Mennyi mindent gondol át az ember percek alatt. Egy-egy színfolt éveket jelent. Én itt töprengek, és kint senki sem gondol arra, hogy egy ember ismerni akarja az életét. Most csak a saját életem érdekel. Tisztázni akarom magam a lelkiismeretem előtt.

 

II

 

Nyolc után értem be. Az előcsarnok üres volt. Fönt olyan gyorsan húztam be az ajtót, ahogy csak tudtam. Ritáért jöttem, de egy férfi ült a páholyban. Egy férfi egyedül. Rita sehol. Ha megbeszéltük volna és nem jön el, nem fájt volna így. A férfi hátrafordult. Jean volt. Jean, aki azt szokta mondani, hogy minden nőt, akivel az embernek dolga van, intézzen el minél előbb, mert ha nem, akkor más teszi pontra. Könnyen  beszél. Lenne csak az én helyemben. Lehet, hogy Ritát is... És egyáltalán miért gondolok arra, hogy megtenné. Mindig hülyeségeken töröm a fejem. Hányszor beszélgettem Ritával, mindig a kívülálló hangján. Mindig azon a fahangon. És marhaság lenne másként tenni, mindent megértene és kacagna. Tudom, hogy így van, és mégis szeretem. Végignéztem az első sorokon, de ott sem volt. Leengedték a függönyt, vége az  első felvonásnak. Felálltam, kimentem, és ismét visszajöttem. A nézőtér egy része még tapsolt. Cigarettát kerestem a zsebemben. Ösztönösen lepillantottam, éreztem, hogy figyel valaki. Éva integetett. Éva, aki mindig tetszett nekem, de sohasem tudtam megérteni. Fiúk hadával vette körbe magát, minden szombaton buliba ment, imádott csókolózni, s ezt olyan prózai módon taglalta mindenkivel, mint én a kávé minőségét. Amikor kijöttem, már várt. Jól nézett ki. Nagy, sötét szemével olyan édesen bámult rám, hogy egy percre megbocsátottam neki, hogy néha színházba is jár. Megbocsátottam, és csodálkoztam. Aztán eszembe jutott: na igen, ma péntek van, nem szombat. Valamit mondott. Már nem emlékszem, hogy mit. Ez jellemző a stílusára. Nem hagy semmi maradandót maga után. Ahogy nekem szegezte a kérdést, habozni kezdtem. Nem tudtam elképzelni, mit mondhatott.

–     Hát igen... még nem tudom pontosan – feleltem. Arra még emlékeztem, hogy kérdezett valamit, és ez a válasz minden kérdésre megfelelt.

–     Jössz vagy nem jössz? – hangzott a sürgető kérdés, és csodálkozva nézett rám. „Ilyen még nem volt” olvastam az arcáról.

–     Szóval te is mész? – Akkor biztos valami buli, és ha buli, akkor miért ne menjek?

–     Persze, együtt megyünk – volt a határozott válasz. – Jövő szünetben megbeszéljük, gyere le, ne én kelljen fölmenjek érted.

Akkor még nem tudtam volna elhinni azokat a dolgokat, amiket két nappal később Rita mesélt el. Megint a kívülálló hangján beszéltem. Megint azon az üres fahangon. Lehet, hogy így jobb is volt. És már beszélhettem is így. Talán már kívülálló voltam. Nem tudtam megérteni azt, ami velem történt. Túl sokat tanulmányoztam magam, és féltem. Már nem emlékszem, hogy mitől. Félvállról akartam kezelni Évát. Saját csapdámba estem. Nem akartam hinni, amit Rita mondott és ami tudat alatt élt bennem is. De fokról fokra beigazolódott. Éva csak azért számított rám, mert voltam valaki. Eleinte még nem mertem kimondani. Furcsa az ember, belelovalja magát valamibe, amiben nem biztos, csak azért, hogy fájdalmat szerezzen önmagának. Azt hiszem, Rita nem is tudta, hogy szerettem. Máskülönben nem beszélt volna Éváról. Erre mérget veszek. Rita biztos volt benne, hogy Éva csak azért kereste a társaságomat, mert meg akarta ismerni a művészgárdát. És ahogy visszagondolok arra a két-három napra, igazat adok neki. Mi tetszett volna rajtam? Sovány vagyok, nyúlarcú és seszín hajú. Határozottan nem vagyok szép fiú. 

 

 

Amikor kiértem az előcsarnokba, már Éva is ott volt. Leültünk. Nem tudtam, miről beszéljek. Rágyújtottam. Odajött Jean, tüzet kért, és megállt mellettünk. Nem mutattam be Évának. Ez a féltékenység – szűrtem le magamnak a tanulságot, és minden erőmet latba vetve, valami cinikus mosolyt próbáltam magamra erőszakolni, mintha kérdezni akarnék valamit, hogy jobban tudjak gondolkozni. Nem vártuk meg a harmadik felvonást. Éva kért, hogy menjünk. Én kérettem magam. Élveztem a helyzetet. Amikor meg beleegyeztem, azt mondta, hogy várjam meg. Van valami dolga. Az jó, ha van. Mindenkinek van valami. Nekem az, hogy fölmenjek és megnézzem, hogy milyen képet vág Jean.

Nem figyelt rám. Aztán benyitott Éva, intett, hogy menjek. Kezet nyújtottam Jeannak. Volt ebben a kéznyújtásban egy olyan hangsúly, hogy „na látod”, és mentem. A lépcsőn biztatón csattogtak Éva cipősarkai.

Az előcsarnokban megállt a tükör előtt, megigazította a haját.

–     Tetszem? – kérdezte a tőle várt kacérsággal, vagy nem is tudom mivel.

–     Igen – mondtam nevetve, hogy a látszatát is elkerüljem annak, hogy már kinéztem magamnak. Mosolygott. Hogy beléd harapnék, nyilallt át rajtam a felismerés.

Karon fogott. Ahogy kiléptünk a színházból, közelebb húzódott. A könyököm a mellét súrolta, valami határtalan melegség öntött el. Beszélgettünk, majd a hazafelé vezető út helyett felkanyarodtunk a parkhoz. Talán azért, mert seperték az utcát és por volt. Talán. Megkérdezte, hogy szeretek-e csókolózni. Nem akartam igennel vagy nemmel válaszolni, az emberről kezdtem beszélni. Tetszett, hogy hallgat. Mintha értett volna. Azt mondtam, hogy a csókok is a szépségvágyból erednek: az embert űzi a vágy a szépség után, azért keres mindig újat, azért ír, azért fest. Az ember tulajdonképpen a szépségkeresés testet öltött kérdőjele. Csillogni akartam előtte.

Látod az ágak között a holdat? Olyan ezekkel az ágháromszögekkel eltorzítva, megszűrt fényével, mint egy Maserel-metszet, darabos, félelmetes és fennkölt.

–     Te voltál már komolyan szerelmes? – kérdezte, és úgy tett, mintha az orgonabokor száraz ágain keresztül a nagy fényes holdban valami metszetet kutatna. Bántott a közbeszólása. Fent jártam az egekben, és lelőtt. Lehet, hogy így kellett történnie ahhoz, hogy jobban megismerjem. Furcsa stílus.

–     Igen, voltam, vagyok és leszek – zártam le röviden az estét. Előttük voltunk. Megegyeztünk, hogy másnap nyolc előtt eljövök érte.

Le akartam hámozni magamról még a gondolatát is, hogy komolyan vegyem. Már nem lehetett. Erre otthon döbbentem rá. És belelovaltam magam. Tiltakoztam, nem akartam, éreztem, hogy elveszítettem, mielőtt még hozzáfogtam volna. Nem tudtam lemondani. Elmentem este érte, hogy fájdalmat szerezzek magamnak. És szereztem. Táncoltam másokkal. Ő is. Harmincan voltunk. Ott volt Rita is. Én kísértem haza. Akkor mondott el sok mindent, véleményét Éváról. Rita azt hitte, hogy mi csak jó barátok voltunk. Nem tudta, hogy szerettem. Rita nem tudta, hogy ezelőtt két nappal mit jelentett számomra. Hogy mit rejtettem ugyanazzal a fahanggal, amivel most beszélek. Ő mondta: „szép, szivárványos, de könnyű és üres, mint egy buborék.” Akkor még nem hittem.

Visszamentem. Társasjátékot játszottunk. Biztos: az Éva ötlete. Ő is volt a bíró. Nekem nem volt bent semmi zálogom.

–     Akié a zálog, az kimegy Árpáddal csillagot számolni – mondta. Az övé volt. Kimentünk. Az előszobában leoltottuk a villanyt. Perzselt a szája. Olyan jó érzés volt érezni az arca melegét. Percekig megszűntem mindennek értelmét kereső lény lenni. Nagyon kellett nekem valaki. Úgy szorítottam magamhoz, mintha sohasem akartam volna elengedni.

–     Ne harapj – szólt rám tárgyilagosan.

 

 

Fodor mesél. Valami négyszáz lej és a milícia. Jean nem nagyon érti. A fő, az a rum.

–     Egészségedre.

–     Egészségedre.

Aztán valami bordatöréses pasas, bedobált ablakok kerülnek terítékre. Fodor vedeli a rumot. Az ötödik pohár után már csak összefüggéstelen szófoszlányok törnek ki belőle. Tenyerébe támasztott fejjel néz valamit.

–     Négyszáztíz lej, a milícia, és anyám sír.

Jean józan. Keveset ivott. Nagyon hülyén nézi Fodort. Aztán mindent megért. Kinyitja a szobaajtót, a konyhában Fodor anyja mosogat.

Odamegy hozzá.

–     Mi történt vele? – kérdi, és Fodorra mutat. Az anya hátra sem fordul. Úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit. Csak kaparja a zsíros vízben a mosatlan edények oldalát.

–     Mi történt vele? – ismétli meg a kérdést. Az anya riadtan néz Jeanra. Olyan az arca, mint azoknak, akik nem találják a helyüket.

–     Semmi – mondja az asszony. Jean bemegy a szobába. Megrázza Fodort. Az felemeli a fejét, és már csattan is az arcán az első pofon. Aztán egy második.

–     Te mocsok. Dilinyós – és Fodor feje hatalmas koppanással visszaesett az asztalra.

 

 

III

 

Jean a fejére tette a bukósisakot. Átment a szobán, és lenyomta a kilincset. Megfordult.

–     Kutyából nem lesz szalonna – mondta, és teljes nyugalommal bevágta maga mögött az ajtót.

Ennek a veszekedésnek sem volt semmi haszna. Jeant úgysem tudom meggyőzni. Valahányszor azt hittem, hogy sarokba szorítottam, mindig tévedtem. Ő soha nem védekezik, mindig csak támad. Még egy ilyen következetlen embert nem ismerek. Azt hiszem, nincs is. Kedvenc vesszőparipája ellentmondani saját magának.

 „Az ellentmondások tömege alkotja az embert. Csak az őszinte, aki ellent tud mondani magának” – szokta mondani. Vizenyős szemével mindig valamilyen halra emlékeztetett. Ez is talán az egyik mondásáért tűnik így: „Az ember csak onnan tudja, hogy az árral vagy az ár ellenében úszik, hogy nő vagy csökken a sodrás. Egyébként mind a kettő ugyanaz. Így is, úgy is vízben van az ember.”

Szeretek vele vitatkozni. Talán azért, mert úgy tűnik, hogy erősebb nálam. Vagy gyűlölöm azokat, akik legyőznek, vagy a barátságukat keresem. Harmadik út nincs. Jean érzi, hogy csak azért vagyok jóban vele. Rólam az a véleménye, hogy következetesen gyáva vagyok.

Azt szokta mondani, hogy az ember pöttöm korától tudat alatt szeretkezik, és éppen ezért felnőtt korában tudatosan is ezt kell tennie mindenkivel. Mindig ő kezdi a vitát. Nem hisz a szerelemben, és mégis mindegyre ide kanyarodik a vita végén. Mindegyre kijelenti, hogy utál, és mégis mindennap bejön. Elmeséli a legfrissebb részletekig az ügyeit. Már undorodom tőlük. A mese lényege mindig ugyanaz, csak a nevek váltakoznak. Fodor is utálja. Fodornak az a véleménye, hogy az az igazi férfi, aki befogja a száját és minden lánnyal úgy viselkedik, mintha semmi különbség nem lenne közöttük. Sajnos, Jean és a diszkréció külön fogalom. Ma is azért jött, mert közölni akarta, hogy Ildikóval motorozni megy.

–     Kiviszem az erdő alá.

–     Te Jean, neked nincs egy stabil nőd, akivel néha még két szót is tudnál váltani, az az Ildikó olyan buta, hogy az már túlzás. Szerezz valakit magadnak, akivel érdemes foglalkozni. 

–     Jó, majd megkérlek téged. Azt hiszed, ebben a rohanó világban van ideje az embernek szerelemre? Hazudtok magatoknak. Én becsületesebbnek érzem magam, mint amilyennek titeket látlak. Nem vagyok lekötelezve senkinek. Te udvarolsz egy lánynak és megcsalod. Én mindenkit megcsalok mindenkivel.

–     Jean, menj, mert vár Ildi.

–     Most sürgős, mi? Akarod, hogy menjek – mondta, és leült velem szemben. – Romantikus marhák vagytok, sírtok, hogy úgy hallgat az irodalom a fiatalok szexuális életéről, mintha nem is létezne. Sírtok, hogy ti szeretni akartok valakit. Intézze el az ügyeit mindenki egyedül. Gyávák vagytok és önzők. Magatok mását keresitek. Nem ilyen megfogalmazásban, hanem úgy, hogy „megértsétek egymást”. Persze azért kell a megértés, mert gyengék vagytok ahhoz, hogy vezetni tudjatok egy nőt. Azt mondod, Ildi buta. Most kiviszem az erdő alá. Lehet, hogy holnap is vele látsz, lehet, hogy hozzáfogok és értelmes nőt faragok belőle. Nem túl okosat, csak olyan közepeset. De még így is jobb, mint a te Ritád.

–     Megmondtam, hogy Ritáról ne pofázz. Ő nem Ildi.

–     Ez az, amit nem tudsz felfogni. Egy hideg észlény nem is tudhat szeretni. Meglátod, hogy még Ildin is túltesz. Ildi. Ő legalább azt hiszi, hogy szereti azt, akivel lefekszik. Rita világos agyú ehhez.

–     Jean, fogd be a pofád – üvöltöttem idegesen. Féltem attól, hogy igaza lehet. – Ritát pedig kihagyhatod a játékból. Tegnapelőtt még azt mondtad, hogy irigyled tőlem. 

Jean felkacagott. Fejére tette a bukósisakot, átment a szobán, és lenyomta a kilincset. Megfordult. – Kutyából nem lesz szalonna – mondta, és teljes nyugalommal bevágta maga mögött az ajtót.

 

 

És nem tudjuk, hogy szükségszerű valóság vagyunk vagy csak egy halmaz. Az emberi érték – mondta valahol valaki.

Az emberi érték – ismétlem én is, és nem tudom, mi az az érték, ami emberré tesz. Vagy pusztán a fizikai létem érték? Nekem nem mindegy, hogy mit fedezek föl magamból, mert senki sem fog engem kutatni. A lélekmentő apostolok kora lejárt. Én fel akarom fedezni huszadik évem szépségét, mert bennünk, húszévesekben forrik a kor és aszalódik az, ami elmaradt mögöttünk. Álmos gyermekkorból zuhantunk bele az örvénybe. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen érzékeny, nem mindenki egyforma. Azt hiszem, Jean nem is gondolt ezekre, és még sokan vannak, akik a világból csak a szoba goblenjeit látják.

Akkor miért beszélek a mások nevében?

Mert én több vagyok, mint egy, én húszéves vagyok, és magamban értem a kort.

 

 

Ildi Jean vállához húzódott. Kékesfeketén ragyogtak a felhők. A visszasütő nap egy összefolyó árnyékot vetített a falra. Itt a Kaptató utcán már megszokták a falak azt, hogy két embernek csak egy árnyéka legyen. Jean keze idegesen siklott végig Ildi nyakán, és eltűnt a ballon felső gombja fölött.

–     Szeretlek – súgta Ildi.

Jean kissé felemelte a fejét, végignézett rajta, és megszólalt:

–     Na és? Majd megszokod.

Megfogta Ildi kezét, és elindultak lefelé a Kaptató utcán. A sarkon valaki rájuk köszönt.

–        Neked köszöntek? – kérdezte Jean.

–     Fogalmam sincs – mondta Ildi, és hátrafordult –, nem tudom, ki lehetett. – Jean elengedte Ildit. A felhőkről leszűrődő fény kísértetiesre festette az arcát.

–     Most aztán kopj le – sziszegte. Ildi ránézett, felhúzta a vállát.

–     Szép, hogy meg sem ismered azokat, akikkel lefeküdtél – mondta Jean, és átvágott a téren. Ildi egy darabig még bámult, aztán ismét felhúzta a vállát, és elment.

 

*

 

A nyár megállt a fejem fölött. És minden megállt egy percre. Én elsétáltam a hídig, tudod, ez a szokásos sétám. A hídhoz megyek, ha fáradt vagyok, mert felvillanyoz a folyó zúgása, a hídhoz megyek, ha ideges vagyok, mert megnyugtat.

Ne várj szabályos levelet tőlem. Én nem vagyok szabályos ember, de ne várj túlságosan szabálytalant se, mert törekedni fogok, hogy formát adjak neki. Tudod, a nyár megállt a fejem fölött, és fénykérdőjeleket akasztott az égre. Én minden kérdőjel elé elképzeltem egy kérdést és minden kérdésre egyetlen feleletet. A fény rátapadt az arcomra, és éreztem a szabadságot. 

A nyári vizsgákat letöröltem az ujjam hegyéről az utolsó tintacseppel, és az úton a kezemben lóbáltam a fekete nyakkendőt. Tudod, milyen jó érzés levetkőzni egy fűzfabokorban, ráteríteni a fehér inget a fűre és az elzsibbadt tagokat megmozgatni. Ismered a nádas fölötti partrészt? Azt, ahol a kertek vannak. Ott fürödtem, és behunyt szemmel feküdtem a napon. Rágtam a drót mögül lopott karalábét. „Te kamasz, te javíthatatlan örök kamasz” – mondtam magamnak, és félig sírtam, aztán vigyorogtam azon, hogy olyan vagyok, mint amikor iskolából tekeregtünk el fürdeni.

Tudod, Rita, milyen nehéz felöltözni? Az ember belepréseli a lábát a cipőjébe, és a zakót lóbálja a kezében. Aztán az utca előtt sorra minden felkerül. A kapuban még a nyakkendő is (apa ne lássa, hogy lóbáltam az úton).

Ernyedt vagyok, valamit tenni kell. Igen, tenni kell valamit, és elhitetem magammal, hogy levelet írok neked. Mindent írok, amit csak el tudsz képzelni. Leírom a neved, és már látom a sötétbarna hajad, kétkedő szemed, és tízféleképpen írom le járásodat.

–     Ugye, Rita, ez nem szabályos levél?

–     Nem – felelnéd. És én most elképzelem, hogy kint vagyunk az erdő alatt, szénaillat, méhek, mi fekszünk szorosan egymás mellett a szénán, magamhoz húzom a fejed, és csókollak, nem gondolunk semmire, nem látunk semmit, és a nyár megáll a fejünk fölött, nem ketyeg az óra, minden áll (csak éppen néhány percre, hogy aztán tovább rohanjon). Látod, Rita, én mindezt elképzelem, és a kezemmel elhessegetem a gondolatot is. Az az idő, ami megállt, most hozzáadódik az elkövetkezőhöz, és már csak a felhők állnak meg, a nyár nem, a nyár nagyon siet. A nyár olyan, mint te.

Délben még vizsgáztam. Volt egy pillanat, amikor elfeledtem izgulni, és azt hittem, nem tudom az anyagot. Nagyon nyugodt voltam. A tanár már unta. Utolsó voltam a csoportban, és a tanár is ember (igaz, középiskolában még azt mondtuk, hogy a tanár egy lelkiállapot, amelyik elképzeli magát).

–     Olvasta a Daphnis és Cloét? – kérdezte.

–     Igen – feleltem.

Aztán elkérte az olvasmányi naplómat, és megkérdezte, hogy szeretem-e Camus-t és mi a véleményem Irwin Shaw-ról.

Tudod, akkor a vizsgán az öreg idézett egy részt a Pestisből.

–     „Vajon szent-e az ember? – kérdezte Tarrou, és rögtön válaszolt: – Igen, amennyiben a szentség nem más, mint egy csomó szokás.” És akkor én föltettem magamnak a kérdést: Vajon ember az ember? – És rögtön feleltem is: – Igen, amennyiben az emberség nem más, mint egy csomó szokás.

Az úton filozofáltam egy csomót az emberről, és rájöttem valamire: borzasztó, amikor valaki csak emberségből félti az embert.

 

 

A folyón örvénylik a fény. Egyenes fénysávok és körkörös fényhullámok. Fény mindenfele, buborékok és szürke vízhab a nádas tövén. Nyári reggel a folyón. A partmenti evezőspallók éppen úgy hozzátartoznak a nyárhoz, mint a barna bőr vagy az integető nádi butyikó. A szomorúfűz ágai belehuppannak a vízbe, és csipog a nádi tyúk, kiabál a bölömbika. Nyári reggel a folyón. A holtágban halászok lesik a zsákmányt. 

A kajakosok kezdik az edzést. A túlsó parton mennek föl. A holt vízben. Ott kisebb a sodrás. Ha az ember közel hajol a vízhez, hallja a lihegésüket. A lapátok kis örvényeket hagynak maguk után. Jean a félpályánál megáll. Megvárja, amíg a könnyű, gömbölyű fenekű kajak mozdulatlanná dermed. Fölemeli a lapátját, aztán teljes erővel belevág a vízbe. Messziről olyan, mintha egy szélmalom lapátja forogna.

–     Dzsop – Dzsop – biztatja az edző. – Ne dolgozz a fejeddel, elszédülsz – kiáltja a fehér szócsövön keresztül. Buborékok a vízen. A folyón örvénylik a fény és a vízhab a nádas tövén. A fecskék fehér hasa villan a víz fölött. Fekete gyökerek között locsog a víz. Fűzfa. Egy halász, két halász, három halász. Fűzfa. Még száz méter. Kezdődik a finis. Jean nem hallja saját lihegését. Az edző kezében fehér szócső.

–     Dzsop – Dzsop.

Aztán kihúznak a partra. A bakokon lefordítva állnak a kajakok, kenuk. Pereg róluk a víz. A srácok lazítanak. Kirázzák karjukból a fáradtságot. Még két perc, és fényesre törlik a lakkozott csónakokat. És: megint eltelt egy edzés. A bakok helyére pingpongasztal kerül. És kis asztalkák römivel, kártyával. Kezdődik a parti.

–     Ki kezdi? – kérdi Jean.

–     Mindig az, aki kérdi – feleli a ciceró-frizurás. „Piros nyolc.” „Zöld hat.”

–     Én már a kanyarnál éreztem. „Kék kilenc.”

–     Szóljatok, hogy javítsák meg.

–     Hogy megy a motor, Jean?

–     „Sárga tizenkettő.” „Kék hét.”

–     Van egy szivarad? – kérdi Jean.

–     Akadgat.

„És akkor a finisz.” „Zöld tíz.”

–     Rossz volt a kormány.

–     Kiakadt, mi? – kérdi Jean.

Kórusban röhögnek.

–     Öregem, ez olyan dajkamese, mint az, hogy azért buktál meg, mert tetszett a tanárnak a nőd.

–     Sajnáljuk le – mondja Jean.

–     Egy – kettő – három. Jaj – dübörgik kórusban; még a pingpongosok is megállnak.

–     Komolyan kiakadt a kormány – erősíti a másik.

–     Zebi, fogd meg – mondja Jean a Cicerónak, és kezénél-lábánál fogva rángatják a vízhez.

–     Egy – kettő – három – számolnak. Hatalmas csobbanás. A pallóról egymás után ugranak fejest. A folyón örvénylik a fény. Egyenes fénysávok és körkörös fényhullámok. Fény mindenfele. És buborékok, sok apró és nagy buborék. Nyári reggel a folyón.

 

 

IV

 

Reggel fél öt. Ilyenkor indulnak az utcaseprők. Összeraktam a kártyát.

– Vége – gondoltam álmosan.

Zsebre raktam a kezem, és kimentem. Fodorék még maradtak. Végighaladtam az állomás felé vezető úton. Rossz volt a szám íze. A sok szivar meg a szesz... Így szokott lenni. Iszom, aztán rosszul érzem magam. Nem volt kedvem hazamenni. – Haza? – töprengtem magamban. – Azt nem. Annyira még nem vagyok szeszes. Csúnyán összerúgtam a port az öreggel. Tulajdonképpen semmiségért. Annyi volt az egész, az öreg nem szerette azt, hogy túlságosan későn járok haza. Amikor rám szólt, azzal vágtam vissza, hogy ne szóljon bele.

–     Nem vagy apám, semmi közöd hozzá.

Kimentem a váróterembe. Nem akartam tovább is ott ülni. Pedig aludhattam volna a Jean szobájában.

Dohány- és izzadságszag csapott meg. A padon aludtak. Egy bőröndön öregasszony ült az unokájával. Sehol egy tenyérnyi hely. Olajos ruhájú emberek ültek az ajtó mellett. Kártyáztak.

–     Biztos a szomszéd építőtelepre mennek a vonattal – gondoltam. Leültem melléjük a földre. A munkások végigmértek. Az, amelyik háttal ült nekem, megfordult, és úgy nézett végig rajtam. Furcsa jelenség lehettem. Fehér ing, sötétszürke ruha és csokornyakkendő. Vasárnap óta így járok. Az egyik olajos ruhás megjegyezte, hogy a darun is megkeresik azt a laskát, amit a vasbetonnál, csak egy kicsit felelősségteljesebb, de könnyű. A másik panaszkodott, hogy a fia kanyarós. Újra osztottak. Nem bírtam aludni. Próbáltam kényszeríteni magam, lehunytam a szemem, de akkor elkezdett csengeni a fülem. Az a kártyás, amelyik háttal ült nekem, megfordult.

–     Hová utazik? – kérdezte.

Nem is tudtam hirtelen, mit mondjak. Üresen néztem valahova a kérdező feje fölé. Legyintettem.

–     Sehova – és próbáltam úgy elhelyezkedni, hogy ne szólhassanak hozzám. Az olajos ruhás megvonta a vállát.

–     Ha úgy, akkor mindegy – föltápászkodott, vette a táskáját. – Minden jót – bökött felém. – Ha holnap is kijön, bevesszük negyediknek. – A másik kettővel a kijárat felé indult.

Bosszantott, hogy úgy beszélt velem a darus. Felálltam, leporoltam a nadrágomat, és kioldalogtam az ajtón.

Hazamentem. Apa az ágy szélén ült ruhásan. Nem tudtam, mit mondjak. Hozzáfogtam vetkőzni, és fölvettem a pizsamakabátomat. Alsónadrágban maradtam, és lefeküdtem. Magamra húztam a takarót. Apa felállt. Kivette az ajtóból a kulcsot. Kiment, és kívülről bezárta. Még hallottam, hogy lement a lépcsőn. Akkor még nem figyeltem föl rá, csak most, ahogy visszagondolok, jut eszembe, apa nagyon betegnek látszott. Máskor, bármilyen feszült is lehetett volna a helyzet, apa nem hagyta volna ki az ilyen alkalmakat. Akkor még az óráját is elfeledte megnézni.

Hat óra után ébredtem fel. Apa már otthon volt. Hidegfelvágott és gyümölcs volt az asztalon. Felkeltem, és felöltöztem. Kimentem a fürdőszobába. Hideg vizet engedtem a pulzusomra, s vizes kézzel végigdörzsöltem az arcom. El akartam menni. Gondoltam, lemegyek Jeanhoz. Valami húzott oda, vagy inkább valami taszított otthonról. Ki akartam nyitni az ajtót. Apa rám szólt. 

–     Előbb egyél.

Elvörösödtem. Olyan lettem, mint az a kisgyerek, akit rajtakapnak, hogy tésztát csent az asztalról. Ügyetlenül, csüngő kezekkel ültem le. Először arra gondoltam, hogy nem eszem.

Apa is leült enni. Megvacsoráztunk. Nem tudtam egyetlen normális szót kinyögni. Akartam valamit mondani. Akartam, és nem bírtam. Éreztem, hogy kell valamit mondanom.

–     Gyere, járjunk egyet – mondta apa. – Rád fér. Borzasztóan fehér vagy.

–     Jó – álltam fel, és úgy éreztem, itt az alkalom. Most kell javítanom. – Apa, tudod mit? Gyere a parkba. – Még nem tudtam, hogy mi, de volt valami szándékom.

Apa megállt a mozi előtt. Végignézte a fényképeket. Szólt, várjak egy kicsit. Bement, és vett két jegyet. Már nem is emlékszem, mit vetítettek. Nem tudtam odafigyelni. Éreztem, képtelen vagyok uralkodni magamon. Hangtalanul zokogtam. Húszévesen. Nyolc éve nem sírtam. Nyolc éve gyűjtöttem erre. Akkor sírtam utoljára, amikor apa elvált anyától. Azaz Lajos bácsi anyától. Apa nem édesapám. És a moziban azért sírtam, mert a szemére vetettem ezt. Azért is, és másért is. Az első szerelmemért is, az első csalódásért is, és mindenekért együttvéve. Jó, hogy moziba mentünk. A parkban is kitörtem volna. Abban a parkban, ahol megtalált apa. Abban a parkban, ahol elaludtam, mert anyának délutánonként a terhére voltam. Nem is szeretek rágondolni. Ha eszembe jut a gyermekkorom, mindig nagyanyámat látom. Azt a ráncos, inas kezű öregasszonyt, aki mindig vert, hogy imádkozzak. Eszembe jut a szoba. A kígyózó fényjáték a plafonon. Az égő fahasábok pattogása, nagyanyám monoton imája. 

Amikor megtalált apa és hazavitt, anya jól elvert. Azt mondta neki, hogy eltekeregtem. Aztán apa egyre gyakrabban jött hozzánk. Az esküvőjük után arra kért, ne szólítsam többé Lajos bácsinak.

Jól éltünk. Aztán vége lett mindennek. Apa hamarabb jött haza a terepről. Anyának vendége volt. Elváltak. Én apával mentem. Én kértem, hogy vele maradhassak.

 

*

 

Jean ma éjjel nem aludt. Valamin töpreng. Félrehúzza a függönyt, és kikönyököl az ablakon.

Jakabné oldalozva lépegetett az eresz alatt. Innen az ablakból pontosan a nyakába tudott volna köpni. Jakabné kenyérért ment. Zöld szatyrával szórakozottan csapkodta a lábát.

Férfihang az utca túlsó oldaláról:

–     Higgye el, Kovács, hogy nekem sincs se időm, se kedvem, én is úgy megyek, mint a vágóhídra.

Istvánka beletrankatyált a sárba. Pálcája végére sárgalacsint gyúrt. A pálca szabad végét jó erősen markolta. A sáros végét maga felé húzta, aztán elengedte. A golyó ráplöttyent Jean feje fölött az ablakra.

Jean: – Az anyád marha istenit, lemegyek, és kitépem a füled.

Bement a szobába. A bátyja befejezte a borotválkozást. Már el is ment. Jean odasétált a lavórhoz. Megmosta a borotvát. Beszappanozta magát, és megborotválkozott. Öt perccel később nyakkendőt kötött, kiment, és bezárta az ajtót. A kulcsot a zsebébe tette. Megnézte az óráját. Fél kilenc. 

 

 

V

 

Az ágy vetetlen, és a párnám még mindig a falnak van támasztva. Egész éjszaka olvastam. Nem tudtam aludni, hiába vettem be dormitált. Még nem ebédeltem, és már nem is fogok. Óriási vitánk volt apuval. Nem beszélhetek vele, mert újrakezdődne a dolog, és nem kívánom. Mindenesetre lesz, amin töprengjek... Apa az asztalnál ült, bal kezével ütemesen dobolt. A rádió özönvíz előtti táncdalokat közvetített. Ha valaki belesett volna az ablakon, a legmeghittebb hangulatot érezhette volna ki bentről. Apa olvasott. Nehezen lélegzett. Tudtam, hogy az éjszaka ő sem aludt. Összehajtotta az újságot, aztán, mintha csak az utcán lett volna, zsebre akarta tenni. Észrevette az önkéntelen mozdulatot.

–     Van ez így – mondta, és elsétált az előszoba ajtóig. Ujjait beleakasztotta a függöny horgolt rojtjába. Minden mozdulatán valami ideges töprengés tükröződött.

–     Igen, van ez így – szólaltam meg, és mereven figyeltem apa tarkóját. Tudtam, hogy rögtön felém fordul, megérzi, ha kitartóan nézik.

–     Mi van? – csodálkozott el a késői megszólaláson. Értetlenül nézett rám, és nagy ívben megkerülte az asztalt.

–     Mi van? – kérdezte ismét.

–     Én nem tudom, de van ez így, hogy te nem tudod, hogy mire mondtad, „van ez így”. Én csak annyit tudok, nekem volt igazam. – Lestem a választ. Biztos voltam benne, hogy apa kiabálni fog.

–     Ne mondja... hát igazán? És nem árulná el, hogy miben volt igaza?

–     Úgy teszel, mintha nem tudnád, miről van szó. – Dühíteni kezdett a nyugalma, annál is inkább, mert szokatlan volt.

–     Honnan is tudhatnám érettségi nélkül? – felelte, és hideg szemével mereven vizsgálta az arcomat.

–     Nagyon kérlek, ezt zárjuk ki a beszélgetésből. Egyébként én sem mondtam soha, hogy a diploma teszi az embert.

–     Délelőtt még azt mondtad, nincs ránk szükség.

–     Te is nagyon jól tudod, nem erről van szó. Amíg járni tanultam, jó volt, ha fogták a kezem, de szaladni könnyebb támasz nélkül. – Hirtelen összeszedtem minden erőmet, és mellé léptem.

–     Miért akarod elferdíteni azt, amit mondtam? Csak arra kértelek, nézz körül jobban,  hogy ne ítélj olyan hirtelen. – Mély lélegzetet vettem. – Nem veszed észre, hogy ki akarok törni, utat keresek az elhájasodás ellen.

Apa zsebre tette a kezét, majd idegesen, a rossz színészek bevett sablonjával élve, cigarettát vett elő, és rágyújtott.

–     Azt mondtad, begyepesedtem, és a kerékkötőd vagyok.

–     Igen, ezt mondtam, de azért, mert sajnállak.

Megfeledkeztem magamról. Apa mindig arra tanított, hogy az a legborzasztóbb, amikor egy férfi sajnálatra méltóvá válik. Megbántottam. Én vitatkozni akartam vele. Nekem is rosszul esett, hogy kicsúszott a számon a sértés.

–     Köszönöm, nagyon lekötelez a sajnálatod.

–     Nem azért sajnállak, mert kerékkötőm vagy, hanem azért, mert nem akarod észrevenni.

–     Azt akarod mondani, nincs ránk szükségetek? – kérdezte. Rövideket szippantott a cigarettából, és mindegyre lepöckölte a hamut. Nem akartam válaszolni.

–     Szóval nincs? – feszítette tovább a kérdést.

–     Szükségünk volt, de most már nem kell a kezünket fogni.

–     Mi a fenét akartok csinálni? Hetek óta vitázol velem, és még mindig nem tudom, hogy mi az az új. Ki nem engedi megvalósítani az elképzeléseiteket? A ti elképzeléseitek talán még előttetek sem világosak.

–     Legalább annyira világosak, mint amenynyire nem látjátok ti.

–     Látom. – És apa, aki az egész beszélgetés alatt nyugodt akart maradni, hadonászni kezdett, és az arcomba kiabált.

–     Befogtad magad egy szekér elé, és nem látod, hogy kit akarsz húzni rajta.

–     Apa, nagyon kérlek, hagyd az allegorikus dumát.

–     Te kezdted – felelte apa, és arcán már nyoma sem volt az előbbi dühkitörésnek.

–     Én? – kérdeztem önkéntelenül.

–     Igen.

–     De azért nem kellene te is folytasd.

Apa megállt, aztán tovább rótta a szobát. A pillanatnyi szünetben úgy láttam, mintha minden tárgy formáját vesztené. Az árnyékok eltakarták a napot, és minden olyan iszonyatos sivárságba olvadt.

–     Árpád, értsd meg, hogy nemcsak rólad van szó. Azért vitatkozom, mert látni akarom, tudod-e, mit csinálsz.

–     Tudom.

–     Nem látszik.

–     Van ez így.

–     Igen, van ez így – felelte apa, és ismét szúrósan szembenézett velem.

–     Ezt mire mondtad?

–     Arra, hogy nem érted meg a valóságot. Azzal nem érsz el semmit, ha csak gyötrődsz magadban.

Elsétált a rádióig, bekapcsolta, megvárta, hogy bemelegedjen, majd a keresőgombbal bíbelődött. Nagyon messziről valami elmosódott zene szűrődött a szobába. Apa az ablak mellé tette a széket, félrehúzta a függönyt, és nézte a hársfákkal vegyülő lucfenyők V alakú ágrésein keresztül a szemben lévő ház kéményét.

Párnámat a falnak támasztottam, az éjjeliszekrényről elvettem egy könyvet, és próbáltam kapcsolatot teremteni a betűkkel. Nem sikerült. Minden mondatban fölfedeztem valamit, ami döbbenetesen hasonlított eddigi vitánkra.  

*

Otthagytam apát.

Valahol meg akartam inni egy kávét. A cukrászdák tömve voltak, de sehol egyetlen ismerős arcot sem láttam. Valahogy úgy vagyok, hogy mindig csak ott találkozom ismerősökkel, ahol semmi szükségem nincs rájuk. Céltalanul mászkáltam a fölforrósodott aszfalton, és egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. Töprengtem. Mint mindig, akkor is délelőtti vitánkra, apára és erre az egész hülyén komikus dologra gondoltam.

Lemondtam arról, hogy megértessem apával az elképzeléseimet. Kimondottan gyakorlati ember, nyugtattam magamat. Baj nálam az is, hogy vitatkozom, érzem az igazamat, de nem tudom kifejteni logikusan.

A hídon Jeanba botlottam.

–     Menj át a túlsó oldalra – figyelmeztetett.

A sarkon felfedeztem egy lányt. Jean felé tartott.

Aztán ismét nyakamba szedtem a várost. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna megismételni azt, ami történt. Az egyetem melletti parkban megint találkoztam Jeannal, és azon az estén még vagy háromszor. Kellemetlenül éreztem magam. Jean azt is hihette, hogy leskelődöm utána. Éjfél körül értem haza. Képzeletben egész sor új dolgot teremtettem. Csak az a baj, hogy hónapok óta mind képzeletben dolgozom, és a színpadon soha nem tudok felmutatni semmit.

Kirándulni kellene. Öt nap a hegyekben teljesen rendbe hozna. Kifárasztanám magam, és ismét tudnék aludni éjszakánként.

Hazaértem. Apa még mindig az asztalnál ült. Halántékán cseppekbe gyűlt az izzadság, feje két tenyere között nyugodott, és nehezen lélegzett. Sápadt volt, és nagyon betegnek látszott. Felidegesítettem délelőtt. Bántott nagyon, annál is inkább, mert az orvos figyelmeztetett arra, hogy vigyáznom kell rá. Benyúltam apa éjjeliszekrényébe. Sokáig szöszmötöltem. Valami ideg- és szívnyugtatót kerestem. Egy dobozban találtam is. Vizet töltöttem apa poharába. Megérintettem a vállát. Megrezzent.

–     Vedd be – mutattam az orvosságot. Legyintett.

–     Hagyd a fenébe.

 

 

Az ajtó csörömpölve csapódott be. A helyiségben terjengő füst megmozdult. Jean zsebre vágta a kezét. Behúzott nyakáról a kabátjára göndörödött a haja. A foga kék nyomot vágott a szája szélén. A sarokasztal üres volt. A cukrászda ajtajától az utolsó asztalig világoskék vinilinszőnyeg volt leterítve. Még nedves volt a felmosóvíztől. Jean végigment rajta. A jobb lábával csak a mozaikra lépett. Így szokta meg. A sarokasztalnál leült. Benyúlt a zsebébe, és kitette a gyufáját. A másik zsebéből egy cigarettát vett elő. Réveteg szemekkel bámult valamit. A plafon repedéseit követve, egy légy mászkált. Jean előrecsúsztatta a lábát. Így nyugodtabban tartotta a fejét. Az asztalon a keze a cigarettát kereste. Megtalálta. Betette a szájába, gyufát gyújtott, oda se nézett, úgy vitte a lángot a feje fölé. Mélyet szívott a tűzön keresztül. Szája sarkából füstöt fújt a gyufára. A légy még mindig a vonalat követte. Egy U alakú görbületnél összezavarodott, forgott, de a fekete vonalon nem mászott át. Elrepült. Jean egy darabig még szemmel tudta tartani. Előrehajtotta a fejét. Szisszenve tört ki száján a füst. A félig égett gyufát a hamutartóba dobta. Valaki megállt az asztal mellett. Rita volt. 

–     Szia. Nem késtem, ugye?

–     Nem.

Rita levetette a ballonját, és felakasztotta az asztal háta mögötti fogasra.

–     Tudod, hogy Árpád megint összeveszett Lajos bácsival?

–     Nem – mondta Jean, és unott arccal szívta tovább a cigarettát. – De egyáltalán nem csodálkozom.

–     Hogyhogy? – Ritát megdöbbentette a válasz.

–     Sosem tudtak kijönni egymással. Lajos bácsi nem hagyja, hogy Árpád kedve szerint dolgozzon. Mióta ismerem őket, folyton veszekednek. Jobb lenne nekik külön. Talán Lajos bácsi is rendbejönne.

–     Kár Árpádért. Én sem tudtam soha kiigazodni rajta. De azt hiszem, hogy ő tudja, mit akar.

–     Lehet.

–     Azt hiszem, van valami baj vele az egyetemen – mondta Rita.

–     Honnan gondolod? – csapott le Jean.

–     Mondták. Meg sejtem is, csak olyankor dühöng. Azt hiszem, azért veszekszik mindig otthon, mert a főiskolán nem vitatkozhatik senkivel. Egyébként mindig dühöng.

–     Főként, ha valami marhaságot mondanak neki.

–     Alapjában véve nem rossz fiú, talán egy kicsit makacs.

–     Én még mindig tudok röhögni azon, ahogy elmesélte azt a novellafelolvasást.

–     Melyiket? – kérdezte Rita.

–     Annak a stupid festőnek a novelláját. Úgy mozgott az orra, amíg beszélt, mint egy dugatytyú. „Az a barom előrebocsátotta, hogy cselekmény nélküli novella. Különböző lélektani kifejezések keveréke. Néhol egy-egy indulatszó is feltűnt. Állandóan ismétlődött egy név. Állítólag ez jelentette benne az életet. Technikai szavak között ennyi: leányszöktetés. Az utolsó előtti mondat; az atommag még tovább is bontható, de nincsen benne lila orgona. Az utolsó mondat: sehonnan jövök, vissza is megyek, de előbb röhögök. Az istenit az anyjának. Ekkora barmot sem láttam.”

Jean úgy harsogott, hogy az egész cukrászda őket nézte.

–     Ez semmi – mondta Rita. – Tőlünk azért rohant el, mert valaki azt mondta neki, hogy Frans Hals a fényképezőgép közvetlen elődje.

Jean még egy jó darabig nem bírt magához térni a kacagástól. Aztán ismét ő szólalt meg.

–     Kár érte, hogy mindig vitatkozik. Én már megtanultam, hogy nem érdemes. Ő még nem tudott rájönni arra, hogy hangtalanul is lehet dolgozni. Azért szeretem a srácot. Tőle tanultam meg látni. Egyszer egy vita végén valami olyasmit mondott, hogy általában az életnek nem a részleteit figyeljük meg először, hanem az összképet, és azon belül is a mozgásokra, átmenetekre, összefüggésekre figyelünk. Ha ezt megismerjük, akkor megkapjuk azt a stílust is, ami a legkifejezőbb. Azt hiszem, nagyjából igaza van. Jean hosszasan nézte a limonádéspoharát. Hüvelyk- és mutatóujjával puhítani kezdett egy cigarettát. 

–     Ha ókori lennék ezzel az ésszel, akkor feltalálnám a gőzgépet meg a villanyt. Így... – nem fejezte be a mondatot. Legyintett, aztán mint akit teljesen kicseréltek, megszólalt. – Így az ember legfeljebb lemond egy egész hosszú sor... Szóval nem tud mindent végigpróbálni az ember. Én meg akartam próbálni mindent. Meguntam. És egyébként sincs jogom hozzá, hogy szétfaricskáljam ellentétes pólusokra az energiámat.

Rita érdeklődve figyelte. Érezte, hogy valami készül.

–     Elegem volt ebből a rohanó marhaságból. Csúfolódtam mindenkivel, adtam a sérthetetlent, és én sértettem vérig magam. Megértesz?

–     Igen – mondta Rita, és töprengve nézte Jean összeráncolt homlokát.

–     Rájöttem valamire. Ha valaki azt hiszi magáról, hogy megtanult élni, még nem biztos, hogy ember. – Lemondóan nézett maga elé. Éjszakák töprengését mondta el fél perc alatt. Végig is simította homlokát, és keze beletúrt az amúgy is borzas hajba. Aztán újra megszólalt.

–     Tanulsz? – kérdezte.

–     Már hozzáfogtam.

Hosszas csend következett.

–     Tudod, Rita, hogy itthagyom a várost?

–     Hová mész?

–     Még nem döntöttem. De el akarok menni. Napok óta töprengek. Bátyámmal is összevesztem. Hozzáfogok valamihez.

Felállt, arcáról eltűntek az öreges vonások. Ismét a huszonnégy éves Balogh János volt. Feladta Rita kabátját. Fizetett, és megindultak a kijárathoz. A szemben lévő házban bömbölt a rádió. „Dél van. Kedves hallgatóink, híreket mondunk.”

 

 

Jean a díványon feküdt, és olvasott. Ahogy beléptem, felemelte a fejét, és köszönt.

–     Mit olvasol?

–     AZ ÖRDÖG ÉS A JÓisten – emelte föl a könyvet. – Sartre – fűzte hozzá magyarázatként.

–     Ismerem. Vizsgára veszünk belőle egy részt.

–     Mit játszol benne?

–     Heinrichet...

–     Hálás szerep – mondta, és felállt.

–     Melyik képet tanuljátok? – kérdezte.

–     A tizediket.

Fellapozta a kötetet, és olvasni kezdte Götz szerepét.

–     „Munkára fel. Bánts, ahogy csak tudsz.”

Megállt előttem. Próbáltam beleélni magam.

–     „Nem ilyennek képzeltelek.”

Jean tompán, de hevesen olvasta:

–     „Bátorság, Heinrich, nem lesz nehéz a dolgod.”

„Fele lelkem is a te cinkosod: énem másik felére fenekedik. Rajta, áss le egészen a lényemig, hiszen a lényem van terítéken.”

Jean tűzbe jött. Kezdte átélni Götz szerepét. Mosolyogva olvastam a következő kérdést.

„Hát igazán veszíteni akarsz?”

Jean a kétségbeesett emberek hangos nyugalmával válaszolt:

–     „Dehogy, ne félj. Csak éppen jobban szeretem a kétségbeesést a bizonytalanságnál.”

Rám nézett, aztán lapozgatni kezdett.

–     Mit keresel? – kérdeztem.

–     Egy újabb Heinrich–Götz jelenetet – mondta, és továbblapozott. Aztán mellém állt, hogy én is láthassam a szöveget. Ő kezdte olvasni a lap közepéről.

–     „Ápolni kell.”

–     „Nem épülhet fel, meg kell halnia.”

–     „Mibe hal bele?” – kérdezte a Jean–Götz, és rám nézett.

–     „A szégyenbe...” – hallottam Jean lihegését, ő már a Heinrich utáni szöveget nézte. – „Te vagy az ő halálos nyavalyája.”

–     ,,Ez a tavaly volt, te pap. És én nem is ismerem el a tavalyi vétket. Ezért a bűnért a túlvilágon fogok lakolni, örökkön-örökké. E világon azonban egy perc vesztenivaló időm sincsen.” – Lihegve várta az újabb replikát. Felelni akart. Nyugodtan akartam olvasni, de felkavart Jean zaklatottsága.

–     „Így hát két Götz van?”

–     „Igen, kettő. Az élő, aki a Jót gyakorolja, és a holt, aki a Rosszat gyakorolta.”

Nem engedte, hogy tovább olvassam. A végére fordított. Bal kezébe vette a könyvet, és visszafeküdt a díványra. Várt néhány másodpercig, csak akkor kezdte olvasni az utolsó mondatokat:

–     „Ne félj, nem tántorodom el. Reszketni fognak tőlem, mert csak így szerethetem őket. Parancsolni fogok nekik, mert csak így lehetek a szolgájuk. Egyedül maradok ezzel az üres éggel a fejem fölött, mert csak így lehetek mindnyájukkal. Ezt a harcot meg kell vívnom, és én meg is vívom.”

Összecsukta a könyvet.

–     A jó és a rossz – mondta, és felvett egy cigarettát – Götz az ördög és Götz a jóisten.

Aztán újból végigheveredett a díványon.

 

 

Na igen. Apával csak úgy képzeletben szabad vitatkozni. Úgy érdekesebb is. Az előbb elég jól indult köztünk egy vita.

–     Látod, apa, az én kiábrándultságomnak te vagy az okozója. – Erre persze azt felelné, hogy az jó, ha kissé kiábrándultunk az álmokból. Meg azt:

–     Üres álmokat lerombolni fájdalmasabb, mint felépíteni őket.

Mit szólhatnék? Hallgatnék.

–     Ritáért is én vagyok a felelős, ugye? – kérdené. Ez bevett sablon nála. Most pedig valamit felelni kell.

–     Nem vagy. Ez pusztán az én vérmérsékletem terméke. – Hirtelen megakad a vita. Nem tudok új anyagot szolgáltatni magamnak. Olyan mérhetetlen az üresség bennem, hogy az már túlzás. Kissé félrebillentem a fejem. Ahogy kinézek az ablakon, a semmit látom. A semmit.

–     Mi végiggürcöltünk egy világháborút. Neveltük a gyerekeinket és a parasztságot. Negyvenhatban, amikor a szárazság volt, meghúztuk  

a nadrágszíjat, de még akkor az újra tanítottuk az embereket – mondaná apa.

Erre talán azzal lehetne felelni, hogy sajnos, most is ugyanolyannak látja a falut és a fiatalságot, mint a háború után. Ezt azért mégsem lehet mondani, mert ő is kollektivizált. Jobban ismeri a falut, mint én.

–     Egyszer majdnem elkapott a sziguranca nyomtatás közben. Alig tudták az elvtársak eltüntetni a gépet. Másnap azért mégis kész voltak a röpcék. Elhiszed nekem, Árpád, hogy én akkora koromban, mint most te vagy, már másodszor voltam a rendőrségen?

Nahát igen – ezt is mondaná apa. – Ebbül igazán lehetetlenség valami vitát koholni. Ezek tények. Ezt el kell fogadni. Aztán még megkérdené, hogy ha már új kategóriának tartjuk a mai fiatalságot, hogy állunk a béke kérdésével mi fiatalok. Szép kérdés.

–     Apa, mi annyira szeretjük a békét, hogy ölni tudnánk érte. Nem vaktában, csak azokat, akiket kell.

Na persze, erre ő azt mondaná, hogy vigyázni kell a túlzásokra. Elmesélné, hogy az illegalitás éveiben sok szimpatizáns azért rettent el a kommunistáktól, mert egyes elvtársak úgy beszéltek, mintha még a kispolgárokat is fel akarnák akasztani.

–     Mi persze humánusabbak vagyunk. Mi ki tudnánk nyírni szó nélkül minden antihumanistát. Azt kérded, hogy hol van akkor a humánum? Valahol a mélyen, ezen még nem is töprengtem.

–     Azt mondod, hogy túlságosan forrófejűek vagyunk?

–     Hát igen. Ebben van valami igazad. Nem olyan sok, de valami. Tudod, ez a forróság onnan származik, hogy nagy az energiánk. Tenni akarunk valamit. Még én sem tudom, hogy mit.

–     Árpád, Árpád. Ilyen tisztánlátással akarsz te újat? Nehogy azt hidd, hogy az átmenet meghosszabbodott, de láthatod, hogy az emberek nevelése nem futószalag-munka. Nem eshetünk megint bele a kezdeti hibákba.

Nem tudom, mi lehet az oka, hogy még innen a távolból sem tudunk szikronban vitatkozni.

Talán az, hogy apára szükségem van most.

 

 

VI

 

Jeannál aludtam, miután apa kirúgott. Nem volt a legmesésebb éjszaka. Eleinte dumáltunk, aztán emésztettük azt, amit nem értettünk. A díványt borító bársony a lepedőn keresztül is fölsértette a hátam, mintha első osztályon utaztam volna. Jean irtó hülye hangulatban volt. A sötétben nem láttam az arcát, ez idegesített. Hangosan ásított. Aztán megszólalt:

–     Sajnálom, hogy nem tudok focizni.

–     Miért?

–     Csak. Mert akkor minden gondtól megszabadulnék. Nem kellene törjem magam.

–     Így talán töröd magad? – kérdeztem.

–     Természetesen – megint ásított.

–     Vicces alak vagy te is – mondtam. Úgy hallottam, mintha nevetett volna.

–     Ezek szerint te is? – kérdezte.

–     Főként amikor kirúgnak otthonról. Ezzel a kirúgással kétszer olyan vicces lettem, mint te.

–     Ne marháskodj – mondta.

Kezemet a tarkóm alá tettem. Az orromon megfeszült a bőr, és olyan érzésem volt, mintha bogarak mászkáltak volna rajtam. Jean fütyülni kezdett.

Emlékszem, azon az éjszakán volt egy olyan ötletem, hogy otthagyom az egyetemet. Nem volt kedvem dolgozni. Középiskolás koromban annyi szépre gondoltam, annyi szépet akartam elmondani, és meg kellett értenem lassan, hogy lehetetlenség mindent úgy visszaadni, ahogy elképzeltem. Tudom, borzasztóan pesszimista vagyok. Nem akarok mentegetőzni. De nemcsak az én hibám, hogy ilyenné váltam.

Talán éppen ezekre gondoltam azon az éjszakán is, és közben tanúja lehettem annak, hogy Jean is tud horkolni. Lassan, rezegtetve szívta befelé a levegőt, és egy óriási pisszegés közepette préselte ki magából. Még nem aludt. Ez volt az előgyakorlat. Meg akartam szólítani. Valami tábori heccet akartam összedobni vele.

–     Jean.

–     Mi van?

–     Alszol?

–     Nem.

–     Én sem.

–     Mit marháskodsz? – kérdezte Jean, és ismét horkolni kezdett.

–        Jean.

–     Mi van? – kérdezte türelmetlenül.

–     Tudod mit? Toljunk ki a bátyáddal – mondtam suttogva.

–     Hogy?

–     Tegyük meleg vízbe a kezét és a lábát. Ismered a heccet?

–        Nem.

–          És akkor elkezdi mondani az ember, hogy pis-pis.

–     Jaj, de hülye vagy. Neked csörgő meg gumipelenka kell.

–     Ne haragudj, Jean, de én remeknek találom.

–     Igen? Én is. De nem ezt.

–     Hanem?

–     Azt, hogy milyen módszeresen próbálsz bezsongatni. Még az a szerencse, hogy erősek az idegeim. Mit bámulsz? – kérdezte.

–     Nézni csak szabad?

–     Nézd az anyádat.

–     Kösz. Akkor megyek is – mondtam, és tényleg el is indultam az ajtó felé pizsamában.

–     Várj – szólt utánam. – Egy-egy – mondta.

Soknapos komorság után teljesen fel tudok oldódni egy ilyen megnyilvánulásban. Visszajön a kedvem, és megfigyelem az apróságokat is, nemcsak a nagy dolgokat. Akkor éjszaka olyan voltam, hogy mindent meg tudtam volna tenni szó nélkül.

Reggel felé összevesztem Jeannal is. Hozzáfogott, és kifejtette az öreg elveit még egyszer. A lábamat feltettem a takaróra, és a sarkammal borzasztó zajt csaptam. Ha erre sem reagál – határoztam el magamban, akkor odamegyek az ágyához, és felrázom. Aztán tényleg felráztam. Elsétáltam az ajtóig, felgyújtottam a villanyt.

–     Valami pia nincs? – kérdeztem.

–     Jobban tennéd, ha lenyomnád magad a díványra és aludnál te is. Mindjárt hajnalodik – mondta. Keze fejével megtörölte az arcát, és aztán beletúrt a hajába. 

–     Akkor megvárom a hajnalt.

–     Várod egy nyavalyát. Ez nem hülyegyerek menhely. Vagy alszol, vagy parancsolj kifáradni a parkba és onnan nézni. Oltsd el a villanyt – rivallt rám.

–     Te ittál titokban? – kérdeztem.

–     Nem.

–     És nem érzel semmi szúrást a kisagyadon?

–     Nem – mondta Jean, és idegesen, szinte dühöngve figyelte minden mozdulatomat.

–     Akkor még menthető vagy.

–     Leoltod, vagy nem? – mondta, és a következő pillanatban repült a papucsa felém.

–     Te hülye! – üvöltötte. – Taknyos, örvendj, hogy befogadtalak, és ne cirkuszozz. – Nem láttam még ilyen dühösnek Jeant. A halántékán ujjnyi vastag erek lüktettek.

–     Ha nem lennél ilyen szerencsétlen, sajnálatra méltó, már rég kidobtalak volna.

Áttüzesedett a torkom. Pillanatok alatt felöltöztem. Belegyúrtam holmiimat a táskámba. Jean nem mozdult. Mereven figyelt. Hajszálnyira mentem el mellette. Kinyitottam az ajtót, utána jól bevágtam magam mögött. A következő másodpercben már megint Jean szobájában voltam.

–     Nekem ne csapkodd az ajtót. Apáddal csinálj, amit akarsz, de az én idegeimet nem fogod kivasalni – mondta még mindig emelt hangon, és nem akarta elengedni a galléromat. Aztán hirtelen hangnemet váltott.

–     Azt megjósolom neked, hogy ebben az életben semmire sem fogsz menni. Állandóan titokzatoskodsz. Azt hiszed, nem ismer senki, és ezzel nagyra vagy. Te gyáva – mondta, és figyelni kezdte az arcomat, mintha csak azon töprengene, üssön-e pofon. Kedvem lett volna sípcsonton rúgni. 

Elengedte a nyakam, és leült az ágy szélére. Térdére könyökölt, és tenyerébe hajtotta a fejét.

–     Igaza van apádnak. Egy forrófejű húszéves kamasz vagy. Egyik éretlen dolgot a másik után teszed.

–     Te is ültél a járda szélén.

Jean rám nézett, és felállt. Odajött mellém.

–     Azt is mondhatnám, hogy volt vele valami célom.

 

 

Kaparj, kurta, neked is lesz, mondta az egyszeri mészáros. Én mit kaparjak? Esetleg a nadrágomat, amíg kilátszik majd a seggem. Pardon. A fenekem. Egyebem nincs. Apa kifejtette, hogy minden ember csak olyan mértékben részesülhet a társadalmi elosztásból, amilyen mértékben részt vesz a termelésben. Magyarán, aki nem dolgozik, ne is egyék. – Aranyköpések almazöld alapon – szokta mondani Jean. Persze, ez az egész úgy kezdődött, hogy az öreg a vitáink miatt, káromkodások közepette, nem túl finoman meggyónta nekem, sajnálja, hogy fölnevelt.

–     Ez van – más nincs – válaszoltam feloldásként a bűnére, és ezzel az istentisztelet véget ért. Az utcán összeállítottam a leltárt, saját tulajdonomban maradt a nadrágom és a lelkiismeretem.

A sorompónál elment előttem a gyors. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha befeküdnék alája. Megoldanám vele a drámámat happy and nélkül.

A túlsó oldalon zizzenve, csikordulva húzódik meg a drót. Valahol csavarják. A ráhulló fénysávok megvonaglanak. A sötétben még ez a kis fényjáték is zavar. Éget a cigaretta. Alig tudom leszakítani a számról. Hosszú füstcsíkot húz maga után.

Egy utolsót csavarnak a dróton. A töltés két oldalán, egy-két lépésnyire az idegenül csillogó sínpártól, két olajcsík fut oda, ahova a sínek, onnan, ahonnan a sínek. Mindegy. Belehasaltam. Tegnap még nem lett volna az. Most már mindegy. Nem látom az órát. Jobb is, nem merek gyufát gyújtani. Ez is jobb így. Legalább nem tudom az időt, és nem kell az utolsó gondolatsort beosszam. Ha beosztom, akkor be is fejezem. És miért fejezzem be? Kinek? Annak a pályaőrnek, aki a reggeli váltás után megtalál? Vagy a törvényszéki orvosnak? Nem tudják leolvasni az arcomról azt, amire gondoltam. Rita azt mondta, hogy gótikus a szemöldököm. Ő talán tudná, hogy min töprengtem. De a pályaőr  és az orvos nem. Azt sem, hogy gótikus a szemöldököm. A lábnyomomat fogják keresni, azt, hogy honnan ugrottam.

Innen fogok.

Ahogy felemelem a fejemet, a híd pilléreit látom. Vajon arról jön vagy a kanyar felől? Valami dobogást hallok. A halántékom lüktetni kezd, mintha kifárasztottam volna magamat. Ideges borzongás fut végig a hátamon. Ugyanaz, mint amikor kidobott apa.

Fáj a szemem a hunyorítástól. Legszívesebben sercintenék a fogam között, de a nyelvem bedagadt, és nem is esne jól. Semmi sem esne jól.

Megszűnt a zaj. Biztosan csak a fejem zúgott.

Valahogy hozzászoktattam magam az öngyilkosságom elképzeléséhez. Valahol hallottam a freudi kisebbségi komplexumokról. Talán valami ilyen komplexumos históriával lehet magyarázni ezt is. A temetésemre biztosan eljönne Rita is. Biztos, hogy sírna. Az utóbbi időben megint összebarátkoztunk. Ott lenne Éva is. Nagyon sokan lennének. Jean talán leinná magát a temetés után. Csak az a baj, hogy a vonat nagyon összefaricskálna. A méreg még jobb. A méregtől az ember olyan, mintha csak aludna.

Tulajdonképpen csak egy elszenderülés ez az egész halálmese. Az ember él és él. Nem tudja sokszor még azt sem, hogy miért. Sokan talán csak azért vegetálnak, hogy frigidert vegyenek, egy csomó fiatal meg azért, hogy jártassa a száját. Ha nem hallanánk mindennap, hogy élünk, kimenne a divatból ez a szó. Ha születésétől arra nevelnék az embert, hogy a halál szép, akkor pontosan olyan nagy adag fanatizmussal csüngene a halálon, mint most az életen.

A temetésen persze ott lenne apa is. Azt hiszem, megbánná azt, hogy úgy viselkedett velem. A legszörnyűbb ebben a képzelgésben az, tudom: az emberek milyen arcot vágnának halálhírem hallatára. Ez is szörnyű, de az az iszonyatos, nem tudom elképzelni magam a halál után. Tudom, hogy ki lenne ott a temetésen, de nem láthatnám őket.

Amikor valami meghasad, nem feltétlen a pusztulása. Meg lehet menteni. Én már annyiszor próbáltam magam továbbmenteni, hogy talán nem is érdemes. Sokszor kerültem a halálnak ebbe a mámorába. Most a távolból már nem is emlékszem rá pontosan, hogy miért. Azt hiszem, ilyen a lelki alkatom. A halál tudatának elviselése szerintem csak lelki alkati kérdés. A fizikai fájdalmat gyűlölöm és félem, a szellemit sokszor én idézem elő. Egy-egy ilyen zagyva, hipnotikus állapotomban meg akartam érteni magam. Nem tudtam, és azt hiszem, nem is tudom. 

 

 

A fű lenyomódott a lábam alatt. Valami szúrja a mellemet. Vagy egy kő vagy az inggombom.

Szörnyű ez a csend. Millió zaj és mégis csend. Ha lenéznék a töltésről, a várost látnám. Nem nézek le. Láttam eleget. Csak fájna, és lehet, hogy megtorpannék. De ez sem biztos. Semmi sem biztos. Az sem, hogy még élek. Ezt Jeantól tanultam. Tőle, aki egzisztencialistának vallja magát, de nem tudja, hogy mi az.

Ahogy felemelem a fejem, a híd betonpilléreit látom. Szinte azt kérdem magamtól, hogy mit keresek itt. Dohogást hallok a kanyar felől. Lemegyek. A töltés aljáról csak a vonat ablakai látszanak. A folyosók gyér fényében utasok állanak. Mosolygó arccal rohannak bele az éjszakába. Aztán felmászok a töltésre. A vonat zárlámpája már messziről, a híd közepéről integet. Jó érzés egyensúlyozni a sínen. Egyensúlyozok, és tudom, hogy élek.

 

 

A sínek mellett megyek. Fel fogom venni a szvetteremet. Az ingem csupa degenyeg lett. A fejem még mindig fáj a koncentrált nyavalygástól. Irtó komikus lehettem, ahogy itt feküdtem a töltésen. Még egyszer nem játszanám végig. 

Elmegyek Ritáért. Szórakozni akarok. Feltéve, ha elengedik. Mostanában nem voltam náluk. Tanult. Én is hozzáfoghatnék. Nyakamon az őszi szesszió.

A Ritaék utcája. Giccses gipszfigurákkal tömött homlokzatú házak. Itt a harmadik kapu. Csengetek.

–     Ki az? – kérdi a mamája.

–     Árpád.

–     Ja, maga az? Várjon, azonnal nyitom.

Nyílik a kapu.

–     Kezét csókolom.

–     Pá, Árpád. Ma emlegettem Ritácskának, hogy rég nem láttam.

–     Ne tessék haragudni, hogy ilyen későn zavarok, de szeretnék valami nagyon fontos dolgot megbeszélni Ritával.

–     Tessék csak egész nyugodtan.

Kezével mutatja az utat.

Legalább ötszázszor lezajlott már ez a kis jelenet. A haja őszes, és az arca majdnem olyan, mint a Ritáé. Szabályos, kiegyensúlyozott vonalak, tökéletesen karakteres arc.

Rita háziruhában ül, már befejezte a tanulást.

–     Szervusz, Rita.

–     Szervusz – mondja, és inti: „mi van?” A mama még vagy kétszer bejön a szobába, aztán magunkra hagy.

–     Nem akarsz táncolni? – Vár egynéhány pillanatig, csak azután felel.

–     Elkéreztetsz?

–     Igen.

–     Mondd, hogy tizenkettőig hazahozol.

Ez a legkényelmetlenebb. Általában nem vagyok pontos. A mama egy félórás lelki dumát tart.

–     Magának könnyű – mondja –, de Ritácska reggel nyolckor már tanul.

–     Én is – felelem.

–     Miért?

–     Van őszire halasztott vizsgám.

–     Sokkal jobban tenné, ha maga is tanulna – mondja a mama.

Még egy fél órát beszélgetünk. Lelkemre kötnek egy egész csomó apróságot. Már egy órája táncolhatnánk.

–     Kezét csókolom.

–     Pá. Rita, vedd fel a szvetteredet, hűvös van – mondja a mama.

Végre becsapódik a kapu a hátunk mögött.

 

 

Sűrű a meleg. A folyó felől vízszagú szél tör a szobába. A falon a képek néhány percre életre kelnek. Egy légy körbesétál az üres kávéscsésze szélén. Csend. A nyárfák erősödő és gyengülő sustorgása. Aztán két fénysáv táncol az ablakon. Valaki fordulni akar a kocsijával. A beteg felnyög, és próbál emelkedni. Hátáról lecsúszik a könnyű takaró. (Két cipő az ágy szélénél. Arrébb egy nadrág.)

–     Árpád... igazán úgy volt... gyere ide...

Próbál felkönyökölni. Homlokát ellepi a víz.

Szeme fénytelen. Hosszú, sovány arcát vastagon borítja a soknapos szakáll. Lihegve vár. Aztán újra rákezd.

–     Árpád, én jót akartam. Nem én... – megnyalja cserepes szája szélét.

–     És... most haragszol rám... mert nem tudom?

Egymásután villannak a száraz villámok. De az is lehet, hogy a mozgó levelek eltakarják az utcai lámpát. A beteg nyugtalanul néz valamit. Hosszú hörgés szakad fel a torkán. Petyhüdt arca megfeszül. Keze belemarkol a takaróba, aztán elcsendesedik.

 

 

–     Mi a szerelem, tviszt, tviszt. Kint a tereken tviszt, tviszt.

Halkan zúg a terem. A párok ütemesen táncolnak. Egy-egy hátrahajtott fej. Előrenyújtott lábak. Tviszt, tviszt.

A csillár üvegszeme pont olyan, mint a legtöbb táncos arca. A poharak még tele vannak. A jéggel töltött vederből előkerül egy-egy teli palack. Rita itt ül velem szemben. Várom a válaszát. Az egész életemet az tölti ki, hogy válaszokat várok.

„És akkor megcsókolt. Mekkora szemei voltak. Érdekes, hogy csak ennyi maradt meg Évából: nagy szemei voltak és megcsókolt. Azt hazudtam magamnak, hogy szeretem. Könnyebben tudtam elviselni.”

Rita még nem csókolt soha. Őt szeretem. A zenekar új számot játszik. Az énekes lassan ringatja magát.

–     Légy szerelmes te is. Hully – gully.

A zenekar megbabonázva ismétli:

–     ... te is. Hully – gully.

–     Szabad? – kérdezi egy lány. Leül mellém, és végignéz rajtam. Tudom, hogy feltűnően szép a kezem. A cigarettát tüntetően a szám elé tartom. Neki is nagy szemei vannak. Lehet, hogy festi, de még akkor is nagy. Megnézem jól. Zavarba jön. Kellemetlen, amikor az ember zavarba hoz valakit. Elfordulok, csak a kezem tartom ugyanúgy.

–     Táncolunk? – kérdi Rita. Bólintok. A terem háromnegyed részében sötét van, csak nálunk ég az asztalilámpa. Átfogom Ritát. „Mi a szerelem? Tviszt, tviszt” – bömböli valaki a fülembe. „Légy szerelmes te is. Hully – gully” – sipítja az énekes, és nőiesen mozgatja magát.

Mindegyre rátaposok az árnyékomra. Ha a lábakat nézem, elszédülök. A parkett szélénél idősebb nők és férfiak tangóznak. Valaki felgyújtja a villanyt. A csillár fénye belevág az arcokba. A piszton rekedten bőg, a zongorából nem hallatszik semmi.

„Mi a szerelem? Tviszt – tviszt.”

Itt is, ott is fizetnek.

–     Rita, menjünk – mondom. Szédülök, de nem az italtól. Gyönyörű, csillagos az ég. Hosszú fürtű szelek ölelkeznek az égre nyújtott ujjú fákkal. Szinte fáj kimondani azt, hogy a szél tépi a leveleket. Eltompultan megyek Rita mellett. Feszülnek bennem a gondolatok. Ahogy csípőre tett kézzel megyek mellette, a villanyfák után az árnyékunk úgy néz ki, mintha karonfogva járnánk.

–     Rita – kezdem el bizonytalan hangon.

–     Tessék? – mondja ő, és utána hosszú másodpercekig csend van. Zavar a cipők kopogása. A nyelvem száraz, érzem, hogy mozog, de semmi hangot nem tudok kiadni. Meg kellene csókoljam. És nem merem. Gyáva vagyok, én, a nagy szenvedélyes ember. Bőgni tudnék a fájdalomtól. Meg szeretnék állni, és nézni, nézni egészen addig, amíg egymásba olvadnánk szavak nélkül. Meleg bőrét akarom érezni, anélkül, hogy hozzáérjek. 

Csodás. Ilyennek akarom szeretni mindig. A hold koszorút vont a feje fölé, és tündöklik a kontya. Érzem, hogy belőle lobbantam ki. Kristályos minden körülöttünk, és nem bírom tovább. Életem öröme beszél a lépteimből, és tudom, hogy nyomot hagy a pillantásom a levegőben. A verset kellene suttogjam. Megfogom a kezét. Remegek, de mondani kezdem:

 

Nagy, mély szemed reám ragyog sötéten S lelkemben halkkal fuvoláz a vágy. Mint ifjú pásztor künn a messzi réten Subáján fekve méláz fényes égen S kezében búsan sírdogál a nád.

 

A szemét keresem. Tudom, hogy ragyog a szeme. A fenyvesek zöldjét kutatom a szívemben, és mondom tovább. Valami forró hull a kezemre, és meg akarom érteni a verset, de nem tudom, csak mondom, és szorítom Rita kezét.

 

Nagy mély szemed reám ragyog sötéten S a vér agyamban zúgva dübörög.

 

Borzongok. A szél motoszkál ujjaink között, és megindulunk. Hallgatunk. Ősárnyak keresztezik utunkat, és csend van. Végignézem Ritát, mert szeretem külön minden dolgát. Szeretem a haját, hegyes körmeit, fehér tűsarkúját... Megszorítja az ujjam hegyét... Ő már hazaért. Megfogom a jobbját is, és közelhajolok az arcához. Nem húzódik el. Alszik bennem a gyávaság, és egymásba forrik a szánk, és érzem, hogy kristályos örömeim izzó pillantást szülnek, és a szemem nyomot hagy a levegőben.

 

 

Visszamegyek apához. Folytatni akarom a pályámat. El akarom mondani az embereknek azt: vívódunk. És megismertem a szépet. Rita ma annyi érzést támasztott fel bennem, hogy évekig kereshetném hozzá a legszebb kifejezést.

Hosszú az út, de mindjárt hazaérek. Az ágy biztosan meg van vetve. A fák barátságosan integetnek, és szinte visszaintek én is. Egy-egy lakásban még ég a villany. Mindenhol hazavárnak valakit. Betérek a mi utcánkba. Ismerős minden, még a zajok is azt kérdik: visszajöttél?

Jó volt Ritával. Fáradt vagyok, és minden árnyban az arcát, minden neszben a hangját hallom. Még két ház, és otthon vagyok. Már látom az udvari villanyt. Már a fenyőfák előtt vagyok. Kinyitom a kaput. Rálépek a kerti útra.

Faragott mészkő lépcső. A kulcs a lábtörlő alatt. Alig neszezőn kiveszem, és elfordítom a zárat.

Öt lépcső az előszobában. Kipp. Egy fok. Jó volt vele. Kopp. Még négy fok. Fáradt vagyok. Ruhásan fogok aludni. Kipp. Fáradt vagyok. Kopp. Fáradt. Kipp. Vagyok.

Kinyitom a szobaajtót. Végre az ágy. Pihenni, pihenni, belezuhanni a végtelen álomba. Zuhanni. Apa nem horkol. Apa alszik. Én is alszom. Itt a párnám. Apa nem horkol. Meg fogom nézni. 

Hideg.

–     Segítség! – üvöltöm, és nekirohanok az ajtónak. Mi ez? Súlyosodok, és mégis súlytalanul terülök el.

–        Segítség – üvöltöm megint.

 

 

–     A doktor elment – mondja a szomszéd. Kezet ad, és motyog valamit. Aztán ő is indul. Ülök az ágy szélén, és nézem ezt a beesett, borostás arcú embert, apámat. Megszólítsam?

Minden olyan üres. Nem tudom felfogni azt, ami történt. Mióta fekszik így? A homloka lilás. Ki tántorgok az ajtón. Leülök az előszobában a lépcsőre. Fáj a fejem. Nem érzem az arcomat. Az ablakon remeg egy fénysáv. A fák betörnek a piszkos-szürke égbe. Már látszik a szemben lévő házak árnyéka. Úgy néznek ki, mintha a korai hajnalban ugrálnának a fák között.

A fenyők között sustorog a szél, és a folyó felől párát hoz az előszobába. Egyedül várom a hajnalt.

 

 

VII

 

–     Ezen a napon a szolgálatos milicista kétszáztizenkilencszer sétált el a saroktól a kanyarig. Ismét háromkor adta át a szolgálatot.

–     A helyi újság első oldalon hozta a nyári betakarítási munka eredményeit és 6X9-es nagyításban az élmunkások fényképeit. A külpolitikai rovat Dél-Vietnammal, Kongóval és a ciprusi kérdéssel foglalkozott. 

–     A középiskolákban megkezdődött a beiratkozás.

–     Az Európa-kupa döntő mérkőzéseit ezen a napon is negyvenszer tárgyalták meg a borbélyműhelyben.

–     A színház bérletet hirdetett. A bérlet öt előadásra érvényes, – adta az emberek tudtára a plakát. „Abban az esetben, ha az idei évadban sem lesz több előadás háromnál, a bérletek tulajdonosai a következő évadban hasznosíthatják őket.”

–     Egy szőke hajú kislány ezen a napon kapta az első szerelmeslevelet, és nem tudta, hogy kinek kell válaszolnia.

–     A mozikban hatalmas sikerrel játszották Jean Marais filmjeit.

–     Megérkezett az állatidomárairól híres fővárosi nagycirkusz.

–     Ezen a napon az anyakönyvnél több házasságot kötöttek, mint tavaly ilyenkor.

–     Hat kisgyerek született, és eltemettek egy embert.

 

 

Úgy sziszegnek sokasodó gondjaim, mint tartós szélben a végtelen vizet tarkító nádas. Sziszegnek és sokasodnak, hogy kutassam őket. Ma egy hete halt meg apa. Ma öt napja ment el Jean. Ő, aki kereste a szélsőségeket, most nyugpontot akar találni. Tegnap kerestem, és a bátyjától tudtam meg, hogy elment.

Kezdem érteni. Jean is fellázadt. Tudtam, hogy nincs jóban a bátyjával, de nem hittem volna róla, hogy ennyire megy. Az, ami elvitte innen, az teszi naggyá. Igen. Banális, de így van. Jean annyira utálta a bátyját, hogy nem is beszélt róla soha. Ez az ember is azok közé tartozik, akik csak azért álltak a zászló mellé, mert, úgy látták, hogy a nyeléből nagyszerű kanalakat lehet majd faragni. Jean bárhogy is utálta, nem látott valamit: ezek az emberek nem olyan ostobák és veszélytelenek, mint amilyennek látszani akarnak. 

–     „Az a marha irodalmat akar csinálni” – mondta a bátyja. Nem hallgattam végig. Hátat fordítottam, és eljöttem. Nedvesen csillogott az utca. A megrepedezett aszfalt két oldalán bambán bámultak egymás szemébe a kétablakos házak. Még a szél sem kellemetlen. Ha behunynám a szemem, el tudnám hitetni magammal, hogy tavaszodik. A pocsolyákat kerülgetve egy biciklista jön velem szembe. Az árnyéka előtte jár vagy két méterrel. Az utca végénél kezdődik a foghíjas füzes. Azon túl a folyó. Húsz év után most látom először kicsinek a városomat. Olyan minden, mint egy falvédőről lelépett falu. Csak a templomtorony hiányzik. Az eső lemosta a fákat, és mégis mind porosnak látszanak. Vagy ez már a nyárutó haldokló zöldelése?

 

 

Hazafelé mentem, mikor a sarkon észrevettem anyát. Egészen biztos, hogy ő volt. Nyolc éve nem láttam. Megöregedett. Nem ismert meg, és én is úgy tettem, mintha nem ismerném fel. Végig valami szorongást éreztem. Tehetetlenül álltam a járdán, és néztem, hogy lassú, fáradt lépteivel eltűnik a sarkon túl a főutca forgatagában. Nem voltam ura magamnak. Összevissza gondoltam mindenre. Bizonytalanul indultam utána, aztán megálltam, és néztem az utcasarkot. A házak szürke kőtömbjei között fel akartam idézni fáradt járását. Nem sikerült. Még az arca sem jelent meg előttem. Hazaindultam, de végig foglalkoztatott ez a kis epizód. Talán utána kellett volna kiáltsak. És mit csinál, ha utánaszólok? Lehet, hogy megáll, és akkor én... Ha megkérdezem tőle, hogy nem tetszik megismerni? ... És ha nemmel válaszolt volna?

Én nem akarom figyelmeztetni őt, hogy élek, ha nyolc évig tudott úgy élni, hogy ne törődjön velem.

Ahogy hazaértem, lefeküdtem. Az utolsó öt nap egész lázas valósága összeadódott a töprengésemben. Azt hiszem, már ismerem az életemet. A kamaszkorba lépő, pattanásos, hosszú kezű, ügyetlen emberke valami ösztönös erővel és áhítattal keresi a szépet. Ugyanazt éreztem minden szép kép, vers és formásan gömbölyödő mellű szép kislány láttán. Meleg üresség nyomult a mellkasomról az agyamra, és rózsaszín ködök fedték be a szemem. Csak tegnap jöttem rá, hogy azt az anyai szeretetet kerestem, amit nem találtam meg anyámnál. A szépet kerestem Ritában is. Nem értem be csupán a keresésével. Hirdettem a szép országát. Fanatikusabb voltam, mint egy őskatolikus. Rita mondta: ezzel, hogy mindig a szépről dumálok, el fogom lőni az életemet. Évek óta éltem azzal a tudattal, hogy van egy Rita. Azt az erőt, amivel mindig hozzáfogtam felmérni, tőle kaptam. Kamasz-szerelem. Nem tudtam megérteni, hogy a bakfisból nő lett. Ragyogó nővé érett egyik napról a másikra.  Nem ismertem fel, hogy este, amikor a kapuban kezet adott, nem egy egyszerű kézfogás volt. Ha akkor megcsókolom? 

És elmentem a srácokkal a bálba. Szorítottuk magunkhoz a lányokat. Másnap tettetett dühvel meséltük, hogy mi minden nem történt azzal a bizonyos táncpartnerrel náluk a kapu alatt.

Aztán Ritának udvarolni kezdett egy nálamnál nagyobb fiú. Dühödten vártam, hogy nagy legyek, hogy nevem legyen. Ösztönzött a tudat, hogy vissza kell szereznem Ritát. Már azt hittem, hogy visszaszereztem, de most veszítettem el igazából. Megváltozott Jean, és megváltozott Rita is. Ma jutott eszembe, Jean egyszer mintha olyasmit mondott volna: „irigylem tőled Ritát”. Most én mondhatom ugyanazt: „irigylem tőle”. Jean az egyszerű átalakulásával jobban megnyerte, mint én minden líraiságommal. Nevetségessé váltam magam előtt. Az éjszakai szerelmi vallomásom valami torz vallomásparódiává zsugorodott.

 

 

Rita képe összetöredezett bennem. Augusztusi reggel. Köd van. Az utcaseprők leseprik nyomunkat a járdáról. A kétágú templom olyan, mintha előre akarna lépni. Nem látok semmit, csak a ködöt. Lent az aszfalton nedves a por.

Az egyik szerepálmom elveszett. Magamat játszottam. Talán száz vagy kétszáz kötetnyi drámában fogom felismerni Ritát. Aztán egy napon megbékülök vele.

„Az a fiatal tanár elvált a feleségétől” – mondja az előttem haladó nénike.

„Igen, én is hallottam” – feleli a másik.

Ilyenkor hajnalban köd van. A híd felé vezető utca egészen szélesnek tűnik. Nem látszik a túlsó fele.

„Árpád, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Nincs semmi értelme annak, hogy mindig ilyen szimbolikusan beszélünk magunkról.”

Kitértem Rita kérdései elől. Nem tudom, miért. És abban az időben nagyon sokat filozofáltam.

–     „Hová mész?” – kérdezte Éva.

–     „Csak járok egy kicsit. Fáj a fejem.”

–     „Rita üdvözöl. Ma utazott el. Hajnalban.” – Éva várt. Aztán megszólalt:

–     „Elkísérsz?”

Mentem mellette. Nem akartam beszélni vele. Semmi közös dolgunk nem volt.

Ha Rita szeretett volna, akkor még az sem biztos, hogy itt állnék, ahol most. Nem keresném a kétágú templom nyugodt barokk vonásaiban a csendet. Nem kerestem volna mindig a szépet. Talán beértem volna a birtoklásával is.

Fodor, te persze nem értesz ebből egy kukkot sem. Nem értheted, mert nincs amiért megértsd. És a barátaim sem fogják megérteni, mert divat az értetlent adni, vagy játszani a megértőt, aki annyira ért mindent, hogy az már nem számít,  amit más mond.

Megengedtem nektek, hogy belemásszatok az álmaimba.

Egy kicsit paránynak érzem magam. Megcsaltnak vagy kicsúfoltnak. Aztán majd találok valakit, akit azért fogok megszeretni, mert hasonlít Ritához, vagy azért, mert nem hasonlít.

Menekültem minden elől, amit vakon kellett hinni. Eleget butított nagyanyám az imáival,  hogy kiváltson belőlem egy viszolygást. Tegnap félálomban olyan tisztán láttam őt és a szobát, mintha a valóságban is ott jártam volna. Ez az álom összegezője volt nagyanyámról alkotott képtöredékeimnek. Télen egy késő délután magával vitt. A sötét szobát kísértetiesen pásztázták végig a kályhából kiszűrődő fények. Féltem, és leültem a kályha mellé egy kisszékre. A szobában még vagy négy fekete ruhás öregasszony gubbasztott mellük alatt összefont kezekkel. Hatot ütött az óra. Nagyanyám egy lépegető bábu kimért lassúságával indult felém a sötét szobán keresztül. Felém nyújtotta csontos ujjait. Felemelt. 

–     Imádkozz – mondta. Erőszakkal letérdeltetett. Fél percnyi áhítatos csend után egyszerre nyögték:

–     Ámen.

A kályhában sejtelmesen pattogtak a nedves fahasábok.

Igen. Ezt álmodtam tegnap délután, és utána még sokáig töprengtem. Eszembe jutott, hogy most is mennyire szeretem, ha egy nő túlzottan kedves velem. Mindenkiben azt kerestem, ami hiányzott az életemből.

Egészen ma délelőttig azt hittem, így van, hogy ez a fő vonala az életemnek. Ma egy másik szálon indultam el, amit tegnap mellékszálnak véltem, és rájöttem, hogy a kettő elválaszthatatlan.

Apát választottam anya helyett, és csak most döbbentem rá, hogy nem szeretetből, hanem azért, mert apát erős embernek tartottam.

Az új ember típusát teremtette meg a gyermekirodalom. Egy új emberét, akit apában láttam. Sokszor az az érzésem, hogy a tanító néni is butított minket. Ő vallásórára járatta a kislányát.

Sok mindent tett értem apa. Az ember egy nevelőapától nem is vár el ennyi mindent. Sajnálom, hogy nem tudtam vele közös nevezőre jutni. A zene számára meghalt Verdivel, a festészet Leonardo da Vincivel, és még sorolhatnám tovább. Tudom, hogy nem volt igazam mindenben. Sokszor akarattal provokáltam a vitát. Baj volt apánál az is, hogy amikor meg akart győzni valamiről, akaratlanul is csak visszaemlékezett, és elmaradt a meggyőzés.

Apa, tegnap gondolatban bocsánatot kértem tőled. Én nem akartam többet kérni, mint amennyit mi adtunk nektek. Mi kiskorunkban büszkék voltunk az apánkra. Nem kértem tőled mást, csak azt, hogy bízzál bennem annyira, mint amennyire büszke voltam rád. Ma végigtöprengtem az egész napot. Nem hiszem, hogy az apák és a fiúk között végzetes az ellentmondás. Van, és beszélni kell róla. Vitatkozni nem érdemes, mert egymást gyengítjük. Vagy szükség van a vitára? Van, de csak addig, amíg megismerjük egymást. Tudom, ebben egyetértenél velem.

Sötétedik. Az ablakomon ütemesen ring a sötétítő. Minden mozdulatára fények kóborolnak a falon.

Mi húszévesek mindig többet akartunk, mint az apák. El kell mondjam majd valakinek ezt a vívódásomat. Sok embernek kell elmondjam, hogy vigyázzanak, mert akik álmainkra törnek, kényelemből teszik, és ennek a kényelemnek ára van.

–     No, kispajtás, csak rajta. Számolj az ujjadon tizenkettőig, és vidd előre az óra mutatóját. Csak tizenkettőig, és fordulj el. Várj. Rögtön továbbsuhan. Ne und magad, kispajtás. A magányod még nem egyedüllét. – Elsétálok az ablakig. – Számold ki az ujjaidon, egy-kettő-tíz és a lábujjaidon, tizenegy-tizenkettő. Mondd el, kispajtás, ezt a számot, és bűvkörén keresztül számolj meg tizenkét fát, tizenkét embert. Ne gondolj rá, hogy elmúlt tizenkettő.

–     Tikk-takk.

–     Tizenkét nap, tizenkét év és tizenkettőnél is több Rita és Jean és Fodor és Jean és Rita. Ne vágd a tükörbe a poharadat, nézd magad és próbálj kitörni magadból.

–     No, kispajtás? Csak rajta. Töröld ki a szemed sarkából az álmot, és akard továbbra is a szépet, mert eddig mindig csak nyertél vele.

–     Vagy nem?

–     No, kispajtás? És lesd az apró örömöket, és hangos szóval kergesd el a többet, mert eliramlik a vad az idegen zajra.

–     Kiabálj. Mondd mindenkinek azt, hogy nem fáj neked Rita, és mondd azt is, hogy Jeannak üdvözlőlapot küldesz. Tizenkettő, mint a népmesében. Tizenkét nap?

–     És ne bántsd a tükröt, mert megnéznéd majd máskor is magad.

–     Fütyölj. Csakazértis. Ne sírj, kispajtás. Több vagy, mint tizenkettő, te húsz vagy, és még sikerülhet minden. A házak elidegenednek az utcától, ahogy hullni kezdenek a levelek. Az akác már kopasz, a hárs zöldesfekete.

–     Rita azt mondta, kedvenc száma a tizenkettő. Nos számolj: egy Rita, kettő, három...

–     Számolj, kispajtás, az emberekkel.

 

 

Elmúlt éjfél. Fullaszt a meleg. Az ablakomon ütemesen ring a sötétítő. Minden mozdulatára fények kóborolnak a falon.

Valahol messze már virrad. Itt csak ketten vagyunk, a sötétség és én. Álmatlanul fetrengek, és mégis álmodom. Mindentől elrugaszkodva, csökönyösen és vaslogikával színezem a magam világát. Messze, talán még a csapkodó sötétítő és a fullasztó meleg határán is túl, ez a vaslogikával felépített fantasztikus világ mind valóság.

Csüggök a hajnalgondolaton. Ez az egyedüli, ami visszaránt egy időre, csak azért, hogy annál szebb legyen az új, még eddig nem látott magánvilágom.

Az ember itt hajszolja magát, hogy az legyen, ami a valóságban sohasem lesz. Láthatatlanul szoktam végigvonulni a műtermeken. Mindenhol új és új műhelytitkokat lopok. Láthatatlan kéz vezeti a kezem, és a festmény, ami kibukik az ecset alól, a legszebb. Ez a felsőfok világa. Itt nincsenek középszerű dolgok. Ebben a világban nincs szép, itt minden a legszebb. Csodásak a zongorából kicsúszó hangok, csodás vonalú a kéz.

Gyönyörű alakú súlyemelő hatalmas súllyal ejti bámulatba a világot. És ez mind én vagyok.

Egy színész a nagy monológ alatt elkezd dadogni. Senki sem lát. Azt sem látják, hogy kiviszem a színészt. Én mondom tovább. Halálról beszélek, és szinte párolognak a szavak. Könynyen, ahogy az utolsó sóhajtás. Arcom, testem és hangom egy óriás parancsszavának engedelmeskedik. 

Mindenütt ottvagyok, mindent én csinálok a legjobban, a legszebben.

Mindentől elrugaszkodva, csökönyösen és vaslogikával építem a magam világát.

Nem a gondolat hazudik. Az mindig igaz. A föld tele van igazságokkal, és csak egy élőlény van, aki hazudik magának. Az ember. Az a gondolat, amit hangosan nem mond ki. Törvény nélküli hazugság, és mégsem büntetlen. A büntetése az a csökönyös vaslogika, ami színezi.

Én is az akarok lenni, amit az éber álmok szülnek. Amit töprengéseimben annyiszor körvonalaztam.

Milyen szerény volt az ősember. Istent teremtett minden elcsúszott gondolatának, minden vágyának, hogy imádja. Hazug önzetlenség. Én „hazug” önzéssel akarok isten lenni. Eszközt keresek. Láthatatlanságot adó ruhát. Erőt a súlyhoz, hallást a zongorához, szívet a színpadhoz. Kutatom.

A sötétítő szabadon csapkodó sarka felém villantja: kitartás, tehetség.

Elmúlt éjfél. Fullaszt a meleg. Az ablakomon ütemesen ring a sötétítő. Minden mozdulatára fények kóborolnak a falon. Csüggök a hajnal gondolatán. Valahol messze már virrad. Itt csak ketten vagyunk, a sötétség és én. Álmatlanul fetrengek, és mégis álmodom.

„Jean elhatározta, hogy őrült lesz. Nem azt, hogy kiabálni fog, csak annyit: igazat mond. Két napig reggeltől estig ült a járda szélén.”

 „Halkan beszélt: csak úgy maga elé. – Mindenki őrült, mindenki hazug, és minden nő romlott”

És a maga módján talán igaza volt. Én még nem mertem megfogalmazni magamban soha ezeket a dolgokat.

A város még alszik. Itt csak ketten vagyunk: a sötétség és én. Az ablakomon ütemesen ring a sötétítő: kitartás, tehetség.

 

 

Sok mindent akartam elmondani. Az életérzésemet és a csalódásokat, a vívódást és azt, hogy meg akarjuk találni a helyünket.

Sok. Nagyon sok, de megpróbáltam.

Még annyira a jelenemben él minden, mintha csak ma történt volna.

Egy nap? Évek?

Van, ami sokkal inkább jelen az évek messzeségéből vagy a tegnapból, mint az, hogy most becsavarom a tollam.