nyomtat

megoszt

A véges nap
VÁRI ATTILA

 

FÉLNI A TŰZTŐL

Mondják, akik májusban születnek, szelídek, mint a hajnali ég, s jó mellettük lenni, mert megszűnik a nyugtalanságunk. Talán azért olyan szép a május – a későtavasz és koranyár –, hogy ilyen emberek születhessenek benne.

A mérnök májusban született. Kék szeme volt, s szőke, sima haját oldalra fésülve hordta. Nem kérdezte senkitől, mit kell tennie, s a munkások nagyon szerették, látták, érti a mesterség minden apró fogását. Ők nevezték el mérnöknek. Keramikus volt, képzőművészetet végzett, s csak a formák megtervezése lett volna a feladata. Érdekelték a gépek, s ha az üvegfúvó szerkezetek nem is valami komplikáltak, egy művészembernek elég sok idejébe telik, amíg teljesen megérti őket.

Mindegyre felfedezett valamit. Leleményes ember – gondolta a mester, amikor számba vette az apró újításokat, melyeket senki sem találhatott volna ki, csak a mérnök, ez a magas, szőke, májusi gyerek.

A mérnök szerette az üzemet, s valami furcsa tartózkodással nézte az olvasztókemencéket. Tudta, ez a legszebb, ez az olvadtméz-üveg.

A munkások látták, nem megy soha a merítőnyílások közelébe, s az öreg szlovák, Otá Vendel azzal magyarázta: félnek a szőkék a tűztől.

A mérnök pontos ember volt. Senki sem kérte tőle számon a késést vagy hiányzást, mégis mindig, időre érkezett. Jólöltözött volt és frissen borotvált. Még a napi hat óra után sem látták gyűröttnek. Az emberek csodákat meséltek róla egy féldeci mellett, s őszintén furcsának találták, hogy az üzemen kívül soha nem látták, bár elég kicsi volt a város. Az is különleges volt, hogy még a legbensőségesebb beszélgetések idején is valamennyire tartózkodónak látszott.

Az emberek elfogadták olyannak, amilyen. Nem megszokásból, de minél több apró különcködését fedezték fel, annál inkább szerették, hogy olyasmivel foglalkozik, amit nem tanult, s amiről már annyit tudott, mint akármelyik öreg szakember.

Az irodák mellett kis műtermet kapott, de ritkán látták ott munka közben. Onnan tudták, valami újat tervezett, hogy reggel szabályosan összecsavart rajzlappal érkezett. Volt, aki csodálkozott rajta, hogy otthon is dolgozik. Túlórázik – gondolták róla. Aztán összeültek a mesterrel, Otá Vendellel, az öreg szlovákkal, s utána uzsonnaszünetben mindenki elsétált az első kemence előtt, ahol új vázák készültek. A mérnök ilyenkor is távol állt a tűztől, s a falra akasztott vázlaton mutogatta, hogy mit kell még csinálni.

Május volt, a meleg kibírhatatlanná vált. Állandóan fel kellett locsolni a kemencék közötti járatokat. A mérnök éjszakai műszakba kérte magát, s a dolgon semmi sem változott. Ezután is nyugodt volt, s tartását rákényszerítette a fiatal segédmunkásokra is. A központnál mintahelyként emlegették az üzemet. Öröm bemenni – mondták.

A mérnök sohasem zárta a dolgait. Néha az öreg mester is elfeledte bezárni a fiókját, de semmi nem tűnt el. Lassan hozzászoktak az emberek, s már furcsán néztek azokra, akik gondosan kipróbálták: fog-e a zár?

*

–     Én, az ellenség az ellenséget megölni akarom – mondta a mérnök. Eszébe jutott a középiskolás könyvek tökéletlen rajza, s az aláírás: „Én, az ellenség az ellenséget megölni akarom” – mondja Mucius Scaevola római ifjú, és Porsenna előtt tűzbe teszi a kezét.

Eszébe jutott: vicclapokban vagy képregényekben a figura szájából hurok lóg ki, s abba írják a szöveget. Elképzelt egy babaarcú római ifjút, amint a szájából kibuggyan a hősi mondás.

Nem tudta végiggondolni soha, milyen lehet, ha valakinek leég a fél karja, s Van Gogh életrajzából is mindig átugrotta azt a részt, ahol levágja a fülét.

Néha víziói voltak. Egy kezet látott, amint éppen belemerült az olvadt, átlátszó üvegbe. A merülés vonaláig izzóvá vált a kéz, aztán lassan belesüllyedt a felkar, a fej, a nyak, aztán az egész ember.

Ilyenkor összeszorította száját, tenyerével betapasztotta a fülét. Ijedten nézett valami semleges színű dologra, mely nem emlékeztette sem az izzás vörösére, sem az égés tiszta füstjére.

Félt, nehogy az üzemben érje utol a látomás. Nem akarta, hogy valamivel többet tudjanak róla, mint amennyi a látszat.

–     Én, az ellenség az ellenséget megölni akarom – ismételte magában, s valami furcsa szimbólumnak érezte, hogy Mucius Scaevola a megölést azzal akarta biztosítani, hogy könyökig hagyta elégni a kezét.

–     Pernye lett, és égbe szállt, hogy egy kéz, amely ölni akar, égbe szállhat – mondta.

Aztán ez a kép kezdett bővülni. Egyre több ember süllyedt az olvadt üvegbe. Mindenhol kezeket, lábakat látott. Az izzó testek arccal felé fordultak, s az áttüzesedett arcban látta a világító fogakat. A fogak mozogtak. A parázsló ajkak ütemesen eltávolodtak, majd összeértek. Megkísérelte leolvasni, mit mondhatnak. Összeszorította száját, betapasztotta a fülét, s hiába keresett semleges pontot. Maga előtt látta azokat az arcokat. Felnyögött. Először történt meg, hogy nem bírta ki hangtalanul. Aztán kísértetiesen felzúgott a tüzes emberek kórusa:

–     Wolfgang Schäffer huszonkilenc éves árja, nőtlen, keramikus. Nem ismersz fel bennünket? Wolfgang Schäffer, apja neve Hans, anyja neve Grete, nem ismersz fel bennünket?

Tudta, a szobában csend van, mégis fülére szorította kezét, s akarta, szűnjön meg a zaj.

–     Nem, nem igaz. Én nem csináltam semmit.

Szétfoszlottak az alakok, de sokáig emlékezett még két arcra, melyek Otá Vendelre, a szlovákra és a mesterre emlékeztették.

Kifáradt. Nem volt étvágya, s vacsora helyett sétálni indult. Mellékutcákon ment az üzem felé. Azt akarta, hogy nyugodt legyen, mire beér.

Foglalkoztatta az utolsó víziója. Úgy érezte, többet törődik olyan dolgokkal, amikért nem felelős, mint amennyit kellene.

–     Végül is semmi közöm hozzá. Vagy csak annyi, mint másoknak – bizonygatta.

Váltás előtt érkezett be. Végigment a csarnokon. Megszokta, hogy a zaj miatt csak biccentsen. Úgysem hallották volna a hangját. Figyelte az embereket, akik a fúvócsövekkel olyan nyugodtan nyúlkáltak a kemencébe, hogy a tudatlanokkal el lehetett volna hitetni: nincs is forróság odabenn.

A mester a csiszolóknál érte utol.

–     Baj van az üveggel, Wolf – mondta. – Bedugult a szellőztető akna. Homok került bele.

A mérnök tudta, jó szervező az öreg, s ha hozzá jön, azt jelenti, hogy tényleg nagy a baj. Végül is nincs rám írva semmi – gondolta. – Nem kötelezhetek senkit arra, hogy tudja, mitől félek. Alapjában nem is félek. Egyszerűen nem az én munkaköröm.

Elsétáltak az aknáig. Néhány ember állt előtte. A rácsot félrehúzták róla, s csak most látta, lehet öt méter mély.

–     Széngáz van az alján – mondta az egyik munkás.

Az akna könyökben végződött. Utána – úgy mondták – két csatorna van a kemence alatt. Azok szoktak megtelni homokkal.

–     Meleg van lent, nem fog lemenni senki – szögezte le az egyik csőfúvó.

*

A mérnök magára próbálta a gázálarcot. Egyetlen méret sem talált a fejére. Törülközőjét vízbe mártotta, és bekötötte vele az arcát. Derékszíjára erősítették a biztosítókötelet.

Az aknában megcsapta a hőség. Az azbesztruhában nehezen mozgott. Csak abban bízott, sokan tartják a kötelet, s nem zuhanhat le. Az aljára ért. A törülköző gőzölgött, s száraznak érezte a szemét. Tudta, most le kell térdepelnie, s a vasdarabbal be kell nyúlnia a csatornába. Nekiütődött az akna falának. Rosszul érezte magát.

–     Csak meg kell döfködni a torlaszt, a többit tllntézi a huzat – hallotta a mester hangját.

Benyúlt a nyílásba. Aztán kezeket látott, ahogy parázslanak az üvegben és törzseket és saját magát is. Szédült, minden vörös volt körülötte. Az egyik kéz arcát simogatta. Lehunyta a szemét.

–     Wolfgang Schäffer, huszonkilenc éves, nőtlen, keramikus, apja neve Hans, anyja neve Grete – hallotta.

Összeszorította a száját, tenyerével betapasztotta a fülét. Egy forró kéz ért az arcához. Kinyitotta a szemét. Vörös volt minden. A kéz a fején körözött. Rémülten várta, mi lesz. Aztán felismerte az arcot.

–     Otá Vendel – suttogta.

–     Megismert? – kérdezte a szlovák.

A mérnök nem értett semmit. Kórházszagot érzett, és sejteni kezdte, sok ideje annak, hogy leérkezett az aknába. Kórházban vagyok – gondolta.

–     Valamit hozzak? – kérdezte Vendel.

–     Az orvost küldje be – kérte.

Megjött az orvos.

–     Kíván valamit?

–     Ha valakinek leég a keze egészen a könyökéig – kezdte. Megállt, mintha gondolkodna. – Ha valaki tűzbe teszi a kezét, kibírja, ájulás nélkül, amíg a könyökéig elég?

–     Olyan nincs – felelte az orvos. – Mucius Scaevolára gondolt? – kérdezte.