PÁRBESZÉD

Első beszélgetés

Felemelkedtek a jeges ágak a szélben. Történt valami. Olyasmi, mintha a folyók visszafelé folynának, magasan a meder fölött, s csak azért ereszkednének le a hidak alá, hogy értsük: kell a híd. Valami történt.

Megyek. Jeges ágak simogatják a szelet. Akkor is ilyen volt minden. Megyek a keményre taposott havon. Csendes a park. Azt hiszem, olyan magasan vannak a felső ágak, hogy súrolják a csillagokat. Valami olyasmi történt, mintha valaki elment volna.

–     Érted, Anna? Valaki elment. Lázasan feküdtem. Éreztem, hogy valaki elment, s már nem kiálthatok utána. Tudod, Anna, én az őszről meséltem volna neked. És arról is, hogy egy tavasszal, mikor a patakig is lejönnek az őzek, nézik a szemed. Elfelejtett forrásokat látnak a szemedben. Ennyi voltál nekem is.

Itt van a padunk. Ide jöttünk volna. Nem véstük volna bele a nevünk.

–     Még alig ismerlek.

–     Elmesélem, hogy ki vagyok. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy asszony. Anyám. Egy márciusban fia született, hogy legyen valaki, aki szeressen téged.

Szép télen a park. Kicsit hideg van, s ilyenkor szinte úgy érzem, messzebbre hallatszik a hang. Ha most elkiáltanám magam, ki hallaná? Senkit sem látok sehol. És nem is esne jól kiabálnom.

–     Tudod, Anna, jöttek volna az ismerősök, hogy lebeszéljenek. Ha valamit akarunk, mindig vannak, akik arról többet tudnak. Jönnek, és lebeszélnek. Annyira egymásnak kiszolgáltatott az ember, hogy egyedül még meghalni is képtelen.

Szép tágasak a téli éjszakák. Anyámék alszanak ilyenkor. Az éjszaka tetején elfordul a sötétség, s mire észrevennék, hogy hajnalodik, már szól a vekker. Mindig így volt. Apám megdörzsöli a szemét.

–     Mesélik a barátaim, hogy ébredés után mindig azt mondom: jól aludtam – te bizonyára nem mondsz semmit.

Történt valami. Onnan tudom, hogy Anna szótlanabb. Tegnap láttam.

–     Anna, el akartam mondani neked, hogy az első lánynak, akit szerettem, virágszeme volt. A másodikat csillagszeműnek hívtam. Te őzszemű vagy.

–     Ott hagytad el: azért születtél, hogy szeress – mondta volna Anna.

–     Azért születtem, hogy szeresselek. Anna, van kedvenc csillagod? Még azzal a lánnyal jártam, akit virágszeműnek hívtam, s egy tavasszal arról meséltem, hogy a csillagok mindig a holdfény kereszteződésénél állnak. Akkor a virágszemű azt mondta, úgy dörmögök, ő adta nekem a Nagymedvét. Azóta van csillagom. A második lánynak azt mondtam, csillagszeme van. Egy este kacagva mondtam: Csillagszemű, Nagymedve a neved. Kacagott ő is. Megszerette a Nagymedvét. Ő mondta azt, hogy a hold olyan a tiszta égen, mint az őz szeme.

–     Ezért szeretted annyira a teliholdat? – kérdezné Anna.

Legjobb itthon ülnöm a szobámban. Ilyenkor hallgatom, hogy duruzsol a gáz, és olvasok. Néha sikerül lemezt szereznem, s olyankor mindig meg akarok érteni valamit, ami nagyon hasonlít Annára, amit zenének neveztek el az emberek, s ami olyan, mint az a folyó, mely magasan a meder fölött folyik. S csak a hidak alatt ereszkedik alá.

–     Látod, Anna, szükség van a hídra.

Második beszélgetés

Annát nem érdekelné az, hogy mit csinálok. Engem nagyon foglalkoztatna, hogy mit szeret. Barátom sincs már. Volt István, de Anna miatt vége lett mindennek. Sokat mesélt Annáról és nagyon szépen.

–     Anna, tudod, mennyi szépet mondott rólad István?

–     El tudom képzelni.

–     De igazán, kedves Anna, István nagyon szépen beszélt rólad. Ő mondta, hogy barna a hajad, és én akkor már rögtön tudtam, őzszemed van.

–     Ti, férfiak, mind egyformák vagytok. Hányadik nő vagyok, akinek elmondod ugyanezt a mesét?

Elolvadt a hó. Tavasz van. Súlya lesz az ágnak, s a szél már rügyeket emel magasra.

Történt valami. Megyek a rügyező ágak között.  Szép tavasszal a park. Az ember szinte úgy érzi,  messzebbre hallatszik a hang. Keresek valakit,  akit a barátomnak nevezhetek. És keresek valakit, akit Annának hívnak, őzszeme van, s karcsú, barna. Arra születtem, hogy valakiket keressek, s engem mindig megtaláljanak, még akkor is, ha én nem találom őket. Arra születtem, hogy őszről meséljek tavaszok helyett. Tudom azt is, hogy egy tavasszal, mikor a patakig jönnek az őzek, nézik a szemed, s elfelejtett forrásokat látnak.

–     Anna, nagyon szeretlek.

–     Elhiszem.

–     Szeretsz?

–     Nem tudom.

–     Este megvárlak.

–     Jó.

–     Pontos leszel?

–     Remélhetőleg.

Anna ilyenkor megy. Én várom estig. Van, amikor nem is jön.

Tavasszal, amikor meleg szél sodorja a folyók páráját, még várni is lehet. Aztán megjön.

–     Vártalak.

–     Látom.

–     Sétálunk?

–     Ha akarod.

–     Merre megyünk, Anna?

–     Te tudod, Csaba.

Az úton mindig elmondom magamban, hogy van egy leány, akit Annának hívnak, aki szeret. Egy lány, aki olyan, amilyen nincs több. Csendes. Halk szavú.

Megyünk egymás mellett. A fákon lármáznak a verebek. Végigmegyünk a parkon. A mész égetők fénye magasra száll, és megcsillan a folyón is. A strand előtti elhanyagolt járdán kisgyermekek hancúroznak. Egyik köröttünk rohangál.

–     Nem jár! – kiáltja a fogó. – Csaba, nem hallod, hogy nem jár köröttük forogni.

Anna rám néz, kacag.

–     Hallod, Csaba, nem jár köröttem forogni.

A legkisebb gyerek nekiszalad Annának. A térdéig ér. Anna lehajol, felkapja a földről, körbeforgatja. A fogó, aki elől menekült a kicsi, megáll Anna előtt. Egy darabig nézi, aztán könyörögni kezd:

–     Tessék letenni, néni, hadd fogjam meg. Anna meghimbálja a visítozó üldözöttet. A fogó rám néz, aztán megszólal:

–     Bácsi kérem, mondja meg a feleségének, hogy adja ide az öcsémet.

–     Anna, látod, milyen érzékeny szemük van a gyermekeknek?

–     Gondolod, Csaba?

–     Igen.

–     A gyerekek nem érzékenyek, Csaba, a gyerekek nem tudják felmérni a környezetüket.

Harmadik beszélgetés

Történt valami. Onnan tudom, hogy Annával mostanában csak érdektelen dolgokról beszélünk. Ma is. És nincs, amit tenni. Már nem is próbálok másról beszélni.

–     Moziba megyünk?

–     Igen, Csaba.

–     Igyunk előtte egy feketét.

–     Jó, Csaba. Még van időnk rá?

–     Van.

Elhétköznapiasodnak a dolgok. Mennyire szebb lenne, Anna, ha nem te lennél az a folyó, amely magasan a meder fölött hömpölyög, s csak a hidak alatt érinti a köveket. Én mindig látom, hogy mit teszel. Őzszemű vagy, s az emberek, ha megkérdem tőlük, nem láttak-e egy lányt, akinek őzszeme volt, mindig elmondják, hogy merre láttak.

A cukrászda tömve van. Szerencsére éppen ürül egy asztal. Leülünk, Anna kicsit sápadt. Nem tudom, mi lehet vele. Rágyújtunk, és már sajnálom is, hogy megkínáltam. Mohón szívja a füstöt.

–     Anna, rosszul vagy?

–     Nem, igazán nem – mondja. Megyünk a mozi felé, belém karol Anna.

Nem szól egy szót sem. Furcsán, aprókat nyelve lélegzik. Aztán behúz egy kicsi utca felé.

–     Mi van veled, Anna?

–          Nem tudom – mondja, és kitör belőle a zokogás.