nyomtat

megoszt

A véges nap
VÁRI ATTILA

 

EMLÉKHALÁL

A folyó hólyagos volt, s alig fért át a híd ívei alatt. Éreztem, nagyon hasonlítunk egymáshoz, s fölöttem is vannak hidak, csak nem tudok róluk. Teli volt szeméttel a felszín, s zavarosan kavarodott a kövek között a meglazult víz. Aztán egy láthatatlan viharágyú lefújta a díszszemlét. A dörrenés talán a zajlás végét jelezte.

A víz csendesedett, eltűnt a hordalék. Aztán kisütött a nap. A város fáradt csatakancái, dübörgő buszok vánszorogtak a hídon. Szemem elé tartottam kezem, hátha felismerek valakit az utasok közül.

A híd végénél találkozott a két járat, az egyes és a kettes. Mindkettőn tábla jelezte az útirányt. Az egyes. Állomás–Főtér, a kettes: Főtér–Állomás. Az utasok java része azért ment az állomásra, hogy elbúcsúztassa a vonatból integető idegeneket, akik nem akarták megszakítani útjukat, de megérkeztek, tehát tovább is mentek.

Ilyen volt tíz évem tavasztól tavaszig. Képhalmaz, és minden képben én voltam és a folyó, ez a toprongyosra vert vén csecsemő. Csak néhány apróság nem fért ebbe a képbe. Szeretem ezeket az apróságokat, mert olyanok, mint én, s ha azt akarnám, hogy valaki olyannak lásson, amilyen vagyok, ezeket mutogatnám neki.

Elégett pajta mellett ülök. Hubar, az őrült cigány terpesztve guggolt, s tenyerével paskolta a nedves agyagot. A félszemű váltóőr hangosan röhögött, s mutatóujját ritmikusan húzgálta fogatlan szájában.

Hubar egyre szaporázta a ritmust. Valamit motyogott. Az égés szaga pálinkával keveredett,  s felrázta szűkülő gyomromat. A félszemű bokán rúgott, s integetett, nézzem a cigányt.

–     Messze van Makó Jeruzsálemtől – kurjantotta Hubar.

–     Hi-ju-hu-hu – vinnyogott föl a váltóőr.

–     De mi távol vagyunk Makótól s közel Jeruzsálemhez – folytatta, s nem hagyta abba egy pillanatra sem a paskolást. Féltem, nehogy felbosszantsa a váltóőr, mert erős volt Hubar, s nem lett volna mit kezdeni vele.

–     Igyatok – mondtam, s elővettem a demizsont. A váltóőr kivette a dugót, s nagyot húzott. Aztán kiköpött.

–     Meleg lópisi – mondta.

A cigány hirtelen abbahagyta, fenékre ült, megslukkolta a demizsont. Bal kezével kitapogatott egy csizmanyomot, aztán beszélni kezdett:

–     Ez itt az életvonal. Ez itt a halálvonal. Rövid élete lesz, de minden sikerül, amit akar. Nem lesznek gyermekei. Nagy gazdagságban fog meghalni.

–     Mi az, te? Jósolsz? – kérdezte a váltóőr. Hubar bólogatott. Másik kezével magához szőrította az italt.

–     Valaki megöli. Ennyi az egész, amit látok ismét fölemelte a demizsont. Ivott. Amikor letette, a koccanásról hallottuk, hogy megitta az egészet. Végigfeküdt a földön. Szétnyitotta szakadt katonakabátját. Hortyogva aludt, s álmában élvezte a nap melegét.

A váltóőr előszedte a zsíros kártyát. Huszonegyeztünk döngben. Már délután lehetett, amikor felébredt Hubar. Felállt. Tántorogva ment a folyópartra. Egy darabig mereven állt, aztán előredőlt, mint egy tuskó. Összecsapott a víz a feje fölött. Harmadnap horgászták ki a hídnál.

*

Tökéletes gondolkodó ember vagyok. Mindenem megvan, amit csak éppen akarok. Ruhám, lakásom, pénzem. Sokszor gondolok egy toprongyos emberre, másik magamra, akinek sok csodát mesélt egy őrült cigány. Egy csizmanyomból rövid életet jósolt a földnek. Azt mondta, hogy meggyilkolja valaki. (Még az a szerencse, hogy nem félek a jóslatoktól.)

Mit lehet tenni? Elfogadom magam olyannak, amilyennek az emberek látnak. Embernek látnak, szemlélő embernek. Gyakran ülök itt a híd mellett. Nézem évszámra az autóbuszokat, és képekbe akarom sűríteni a környező világot.

Ketten maradtunk a félszemű váltóőrrel. Nyár végén nádat hordtunk a kiégett pajtához. Betapasztottuk agyaggal a réseket. Gondoltuk, télire csak meghúzzuk magunkat itt, aztán tavasszal továbbállunk egy házzal.

Fát gyűjtöttünk, s a váltóőr lopott vagy huszonöt liter szeszt a faraktárból.

Egy reggel arra ébredtem, hogy fekszik mellettem valaki. Azt hittem, a váltóőr gurult át.

Arrébb löktem. A lökéstől arccal felém fordult. Egy cigánylány volt. Nem láttam soha, de gondoltam, Hubar testvére lehet. Szája nedvesen duzzadt volt, s haja válla alá simult. Azóta gyakran gondolok arra, hogy ő volt a legszebb alvó nő, akit láttam.

A váltóőr már fölkelt. Azt hittem, ételért ment. Fel akartam ébreszteni a lányt, de nem lehetett. Bevackolta magát a gyékénybe. Ráterítettem a váltóőr takaróját is.

Kimentem a folyópartra. A fűzfák mellett kis cölöpök jelölték, hol kell keresnem a varsákat. Sok halat szedtem össze. Amikor visszaértem a pajtához, a lány már ébren volt.

–     Láttalak hajnalban – mondta.

Kértem, segítsen ágat tördelni a tűzhöz. Segített mindenben. Csak ketten ettünk. A váltóőr éjszakára sem érkezett meg. A lány azt mondta, hogy nagyon szomorú volt hajnalban a félszemű. (Azóta megtudtam, hogy visszament a falujába.)

Egész éjszaka gyötörtem magam. A lány felém fordult alvás közben, s arcom kislányosan kemény melle közé került. Kezemet végigcsúsztattam hasán. Combja közé ékeltem tenyeremet, s ujjaimat táncoltattam a rezdülő bőrön.

       – Ne. Igazán ne – mondta. Könyörgés volt a hangjában és vád. Elszégyelltem magam. Valahogy nem számítottam arra, hogy fölébredhet. Mégsem engedtem el. Magamhoz szorítottam, és csókoltam a szemét, a nyakát, és hasára gyűrtem szoknyája elejét. A szoknya gombja lepattant, és felcsúszott majdnem a nyakáig, magával sodorva a blúzt is. Ingembe kapaszkodott. Hagytam, szakadjon az ing. Aztán már éreztem, nincs szükségem a lányra, mégsem engedtem el. Lanyhult az ő ellenállása is. Lihegtünk mind a ketten. Meztelenül feküdt mellettem. Azt hiszem, sírt. Aztán rám hajolt, és szájon csókolt. Magamra húztam. Simogatott és becézett. Gügyögött, ahogy gyerekeknek szokás.

–     Jobban érzed magad? – kérdezte.

Valami nem volt teljesen rendben a kérdés körül.

–     Én nem akarom – mondta. – Én férjhez akarok menni. Az uramnak adom magam. Csak neki. Te nem vennél feleségül, ugye?

Várta, hátha megnyugtatom. Nem vehettem el. Tudtam, visszamegyek az emberek közé.

Egész télen együtt voltunk. Sokszor próbálkoztam, de nem lehetett semmire menni vele. Gyakran felébredtem arra, hogy mellettem fekszik és magához ölel.

Tavasszal ment el búcsú nélkül. Előtte való éjszaka azt gondoltam, minden megoldódott.

–     Akarsz? – kérdezte.

Azt mondtam, hogy máskor, mert fáradt vagyok. Reggel már nem volt sehol. Egyedül maradtam. Sokáig hiányzott. Csak egészen későn jutott eszembe, hogy még a nevét sem tudom.

*

Én is az elithez tartozom. Gyakran kanasztázunk. Nagyon jó időtöltés. Majdnem olyan, mint a varsákat lesni. Még az is jó, hogy azt hiszik az emberek, hogy tisztelem őket.

Gyakran jövök a hídhoz, és töprengek azon, mi lesz, ha valaki felfedezi ezeket a hidakat fölöttem. Mondtam, olyan vagyok, mint a folyó, csak nem ismerem minden hidamat.

Sokszor gondolok Hubarra. Hallom, ahogy részegen motyogja: „Messze van Makó Jeruzsálemtől. De mi távol vagyunk Makótól s közelebb Jeruzsálemhez.”

És hallom a félszemű váltóőr magyarázkodását is: „Makó minden ember, de Jeruzsálem csak jó ember lehet.”

És sokszor annyira szeretem a feleségemet, mint azt a cigánylányt, az első éjszakán.

*

A buszok, ezek a kivénhedt kancák hordják az embereket az állomásra, hogy legyen aki integessen, azoknak, akik nem akarják összepiszkolni magukat azzal, hogy megszakítják útjukat ebben a városban.

Integetnek az emberek, mert gyávák menni. Köti őket egy emlék, egy pajta vagy egy ábránd.